Horváthné Tóth Borbála

 

Az ember tragédiája: a férfi vagy a nő tragédiája

 

 

Tanulmányomban Madách nyomán azt a kérdést feszegetem, vajon a Te­remtéstörténet óta fejlődött-e a férfi-női kapcsolatok intenzitása és mi­nősége, jutott-e az emberiség a kapcsolatai által előbbre? Szá­mom­ra különösen azért izgalmas ez a téma, mert korunk válságát a kap­cso­la­tok válságaként is leírhatnánk.

                Madách Imre Az ember tragédiája című drámájában többek között az em­beriség egyetemes kapcsolat-élményét jelenítette meg. Ahhoz, hogy rendkívül pontosan rá tudott érezni és rezonálni a minden lélek kö­zös alapélményére, hozzásegítette saját sorsa, amely szinte le­ké­pez­te azt az ősállapotot, amellyel a Tragédiában indít. Madách élete és élet­érzése sűrítve, mintegy esszenciálisan foglalta magában a férfi–nő alap­viszonyt. Azt a viszonyt, amelyet Martin Buber gondolatával így fe­jezhetünk ki: „A viszony-kölcsönösség. Az, akinek azt mondom: Te, hat rám, ahogyan én is hatok őreá.” (Buber M. 1994. 20. l.) Ma­dách ezt a viszonyt egy háromszög helyzetben hozza elénk. A há­rom­szög csúcsán áll az Úr, mintegy kifeszítve az emberpár alkotta szöget. Az Úr dicsősége tükröződött vissza Ádám–Éva lényéről a bűnbeesés előtt, majd a kísértés után ez a dicsőség foszlott le róluk, törlődött le az emberről, úgy, mint mikor a bevakult tükörben már nem látjuk vi­szont magunkat. Úgy vélem, azóta is mintegy ennek a visszatükröző har­madiknak a fényében szeretné keresni az ember a biztonságát. Er­re a biztonság igényre való vágyat tágabb értelmezésben Mircea Eli­a­de így fejti ki: „Visszatalálni az eredet szent idejéhez annyit jelent, hogy az istenek kortársaivá váljunk, tehát jelenlétükben éljünk, még ha ez a jelenlét »titokzatos« is, mert nem mindig látható. A szent tér és szent idő tapasztalásában feltáruló szándék azt a vágyat mutatja, hogy az ember visszatérjen egyfajta kiinduló helyzetbe, tehát egy olyan idő­be, amelyben az istenek és a mitikus ősök jelen voltak, meg­te­rem­tet­ték és elrendezték a világot, és kinyilvánították az embereknek a kul­tú­ra alapjait.” (Eliade, M. 1996. 84. l.)

                Madách pontosan fogta fel az Isten–ember–férfi–nő viszonynak a tra­gikus, mitikus alapélményét, hiszen életében, zsigereiben hordozta azt. A Tragédia elemzésekor csak feltételezéseink lehetnek az író szán­dékáról, hogy melyek voltak az indítékai, amelyek a Tragédia meg­írásához vezették. Egyetemes filozófiai kérdéseket futtat több szá­lon, s a mű, mint színes kaleidoszkóp-világ jelenik meg előttünk, ame­lyen, ha csak egy kicsit is változtatunk a nézőpontunkon, mindig új és új arculatát villantja föl elénk. Ezt a látószög változtatást ő maga is meg­éli. Ezt írja (322–325. sor):

 

                                                               Minden dolognak oly sok színe van,

                                                               Hogy aki mindazt végigészleli,

                                                               Kevesbet tud, mint első pillanatra,

                                                                      S határozatra jőni rá nem ér.

 

                Különösen azért érdemes ezt a megközelítést hangsúlyozni, mert a her­meneutikai értelmezés szerint számos szerző teszi át a hangsúlyt az al­kotó szándékáról a befogadóban zajló interpretatív folyamatra, mint új­raalkotó horizontok keresésére, s amely folyamatban az olvasó vagy szín­házi néző résztvevő jelenléte is kitüntetett szerepet kap. Egyes szer­zők már-már a szerző (művész) haláláról beszélnek. Madách ese­té­ben nem kell ettől tartanunk, hiszen az ő reneszánsza most jött el. Sár­vári György Heideggerre és Gadamerre hivatkozik, az ő „elem­zé­se­i(k) fordulópontot jelentenek a hermeneutikai szintézisben.” – „A mű­alkotás világának értelmezésén keresztül az élet tárul fel a maga di­na­mizmusában.” (Sárvári Gy. 1996. 235. l.) Ivan Soll ugyanezt az ér­tel­mezést így ragadja meg: „Az alkotásokkal kapcsolatban az autonóm va­lóság gondolatának dekonstrukciója óhatatlanul is erősíti azt az el­kép­zelést, hogy a szövegek s más műalkotások interpretátora sza­ba­don fogadhat el – sőt el is kell fogadnia – többféle lehetséges ér­tel­me­zést, s nem szükséges egyetlen érvényeset találnia, amely kiütné a nye­regből a többi versengő felfogást.” (Soll, I. 1998. 179. l.)

                Ebben a megközelítésben az én olvasatomban Madách az emberi lé­lek totalitását ragadja meg. Annak ellenére, hogy a jungi mély­pszi­cho­lógia Az ember tragédiája elemzésének egyik kulcsa lehet, mint aho­gyan erre más, Madáchról szóló tanulmányomban magam is hi­vat­koz­tam, a Madách által színpadra vitt ember személyiségének egészét én mégis a freudi személyiségelmélettel tudnám legjobban meg­ra­gad­ni. Úgy gondolom, hogy a lélek alapműködése állandó, ugyanazt a je­len­séget különféle elméletekkel is meg tudjuk közelíteni. Ennek ér­tel­mé­ben én úgy tekintek a Tragédia emberére, aki számomra nem más, mint maga Madách, s akinek a személyiségét Freud sze­mé­lyi­ség­el­mé­le­tét kölcsönvéve úgy ragadnám meg, hogy az ember–Ádám, mint az Én, az Ego áll hősi küzdelemben a felettes ént megtestesítő Úrral s az ösz­tön ént szimbolizáló Luciferrel. Talán éppen emiatt válik szá­munk­ra a műben Lucifer szimpatikussá s az Úr néha kíméletlenné, mert ők (is) bennünk élnek, hozzánk tartoznak. Amikor Madách Az ember tra­gé­diáját színpadra vitte, saját szempontjait ültette át a műbe, s színről szín­re új emberként, új hangon szólal meg. (Ehhez a felismeréshez pszi­chodráma-élményem segített hozzá, ahol folyamatosan megéljük ezt a jelenséget.) Az ember tragédiája felfogható úgy is, mint a sze­mé­lyi­ség mélyrétegeit elemző kulcsdráma.

                Rímel a korábban felvetett gondolatra, hogy Madách a nagy in­ter­pre­tátor, aki a bibliai Teremtéstörténetből többek között két mo­tí­vu­mot emel át Az ember tragédiájába. Idézem az elsőt: „Isten meg­te­rem­tet­te az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette.” (Ter. I: 27.) Férfi és nő: ők „az emberi faj két neme. A kettébomlott ere­deti egység, az androgün/hermafrodita két fele.” (Pál J.–Újvári E. 1997. 146. l.) „Együttesen fejezik ki a világ harmóniáját, az ellentétek egy­ségét, csakúgy, mint az ellentétpárokat […] Platón A lakomában így magyarázza a férfi és a nő eredetét. »Valamikor ugyanis androgün (fér­fi-nő) külön nem volt, alakra és névre egyenlő része volt mindkét nem­ből, férfiból és nőből.«” (Pál J.–Újvári E. 1997. 146. l.) A Szent Ist­ván Társulat által kiadott Bibliában a nő teremtése így hangzik: „…Az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az em­berből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt és az emberhez ve­zette. Az ember így szólt: »ez már csont a csontomból és hús a hú­som­ból. Asszony a neve, mivel férfiból lett.«” (Ter: 2, 22–24., Biblia 1973.) Ugyanez a szöveg a zsidók által használt Biblia-fordítás szerint

így hangzik: „És az Örökkévaló Isten mély álmot bocsátott az em­ber­re, és ő elaludt, ekkor kivett bordáiból egyet és húst zárt a helyébe. És az Örökkévaló Isten asszonnyá alakította a bordát, melyet az emberből ki­vett és odavitte az emberhez. És az ember így szólt: »Ez csont az én csont­jaimból és hús az én húsomból, azért neveztessék némbernek, mert az emberből vétetett.«” (Gen. II, 21–23., Hertz, Zsidó Biblia, 1996). A zsidó fordítást azért közöltem, mert hivatkozni szeretnék az azo­nos szótőre, amely a magyar nyelvben nem érzékelhető. A férfi je­len­tése héberül: „is”, a nőé, a némberé – „né-emberé” – „issa”, ahol a kö­zös szótő visszautal a férfi és a nő szellemi azonosságára. Ki kell még emelnem Az ember tragédiája ember szavát, amely a nép­nyelv­ben férfit jelent.

                A Madách által felgombolyított másik szál, amely a Tragédiában meg­jelenik, a bűnbeesés utáni átokról szól. Az asszonyhoz így szól az Úr: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyer­meked. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog raj­tad.” (Ter: 3, 16. Biblia, 1973.) Az embernek azt mondja: „Mivel hall­gattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg raj­ta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem szá­modra. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből vétettél.” (Ter: 3, 17. Biblia, 1973.)

                Madách zseniálisan lép át a negyedik dimenzióba, s az emberből el­sősorban a szellemét, mint számára különösen kitüntetett értéket eme­li át a transzcendens világba, ahol Ádám-Éva, az Úr és Lucifer Szel­lemországában szellemtestükkel (fénytestükkel) vannak jelen.

                A további zsenialitás, hogy az asszony és az ember (férfi) tra­gé­di­á­ját az egymást folytonosan kereső, de a tökéletességet, a boldogságot leg­feljebb csak érintő, de soha el nem érhető állapotot a görög tra­gé­di­ák­hoz hasonlóan egy mítoszhoz, a legelső eredetmítoszhoz, a bűn­be­e­sés mítoszához rendeli. Ebben nemcsak az Ádám álmában megjelent em­beriség sorsa, s Ádám és Éva soha be nem teljesedő egymást ke­re­sé­se a tragédia, hanem maga a műfajválasztás is tragédiai forma. A klasszi­kus tragédia műfaját alkalmazza, ahol három szereplőt léptet szín­re, Ádámot, Évát és Lucifert, akikkel negyedikként áll szemben a

kar, az angyalok kórusa. Az Úr hangja fölülről szól, emlékeztetve ben­nün­ket a görög drámák „deus ex machina” megoldására. Az álom-szí­nek sok szereplősek, de az álom nem tartozik az alaphelyzethez. Az álom­ban álomvoltából fakadóan még műfajilag is sok minden más­képp történhet, még álom az álomban is előfordulhat, szinte az arany­met­szés-pontig fokozva a feszültséget.

                A műfaj sajátossága értelmében „A tragédia azt mutatja meg, ho­gyan kövesse az ember a fennálló, a jóslatban már megjövendölt és ezért ismert mintát.” (Dethlefsen, 1997. 37. l.) A jóslatokra szép pél­dá­kat hallhatunk Lucifer szájából a 3. színben:

 

                                                               (félre) Keserves lesz még egykor e tudásod,

                                                               S tudatlanságért fogsz epedni vissza.

                                                               (fent) De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör

                                                               Percét is harccal kell kiérdemelned;

                                                               Sok iskolát kell még addig kijárnod,

                                                               Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

 

Majd ugyanígy folytatja:

 

                                                              És nem kell újra semmit kezdened:

                                                               Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,

                                                               Köszvényedet őbenne folytatod,

                                                               Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,

                                                               Évmilliókra lesz tulajdonod.

 

Saját sorsára vonatkozó jóslata is van:

 

                                                               Rajongó férfi és idegbeteg nő

                                                               Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.

 

                Minden tragédia alapkoncepciója a tragikus vétség, így a bűn­be­e­sés mítoszban a tragikus vétség az egységből, a Paradicsomból való ki­eséshez vezető cselekedet, amelynek alapja az ősi bűn, a meg­is­me­rés. Ez nemcsak a tudás megismerését jelentette, hanem azt is, hogy

az embernek kinyílt a szeme, észrevette a másik nemet. A szexuális ak­tusra az Ótestamentumban ezt a fogalmat használják: megismerte asszo­nyát. Azzal, hogy az ember „megismerővé” vált, egyben ki­ta­szí­tot­tá vált az egységből, a Paradicsomból, és belépett a poláris világba. Bű­ne, vétke, hogy Én-né vált, és ezzel elkülönült az isteni rendtől. Ugyan­akkor ettől a „vétektől” vált szellemből emberré, bűne, vétke el­vá­laszthatatlan emberségétől.

                Madáchnak a „saját élményért” nem kellett a szomszédba menni. Bol­dogtalan sorsa, házassága miatt óriási szublimációs és vezeklő fel­ü­letet nyújtott számára, hogy megírhatta Az ember tragédiáját. A bűn él­ménye különösen nyomasztó lehetett számára, hiszen házassága fel­bom­lott. Az a házasság, amely az isteni rend szerint „a teljességbe, az ősi egységbe való integrálódást jelképezi, amelyben a nemek szét­vá­lasz­tása megszűnik.” (Pál J.–Újvári E. 1997. 145. l.)

                Elgondolkoztató, hogy a teremtéstörténeti alaphelyzet, Madách éle­te s saját sorsunk között nincs-e kísérteties hasonlóság? Ha csak a hi­vatalos adatokra gondolunk, ma Magyarország egyik leg­ked­ve­zőt­le­nebb mentálhigiénés állapotának megítélésében rendkívül lényeges sze­repe van, hogy a válások száma megnőtt, a családok a teremtett vi­lág­nak, mint a mikrokozmosznak leképződései, darabokra hullanak. Ez a jelenség azért érdemel különös figyelmet, mert alapvető, leg­mé­lyebb igényünk a kapcsolati és intimitás-igény, amely nélkül nincs har­monikus emberi lét és emberi fejlődés. Erich Fromm a Férfi és nő cí­mű tanulmányában a problémát nem a nemek közti különbségben lát­ja, ha­nem általában az emberi kapcsolatok meglazulásában. „Min­den, ami az egyik emberi lénynek a másik emberi lényhez fűződő kap­cso­la­tában jó, jó a férfi és nő kapcsolatában is, és minden, ami rossz az em­beri kapcsolatokban, rossz a férfi és nő kapcsolatában i. Fér­fiak és nők kapcsolatának különös fogyatékosságai nagyrészt nem fér­fi vagy női tulajdonságaik rovására írandók, hanem az emberekhez fű­ződő kap­csolataikéra. (Fromm, E. 1994. 41. l.)

                Elkülönülés és függés: ez a másik alapmotívum a Tragédiában. Az Is­ten képére teremtett ember, Ádám, a jövőbe tekintő jósló álomban új­ra és újra keresi a függetlenségét, szemben Évával. Szép példákat ta­lá­lunk erre a második színben:

 

                                               ÉVA

                                                               Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!

                                               ÁDÁM

                                                               És úrnak lenni mindenek felett.

                                               ÉVA

                                                               Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,

                                                               És mindezért csupán hálát rebegnünk

                                                               Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

                                               ÁDÁM

                                                               A függés, látom, életelv neked. —

 

                Nagy dilemma ez a kérdés az ember számára: szabadság vagy füg­gés? Vajon szabad-e végleg a transzcendens léttel összekötő köl­dök­zsi­nórt elszakítani? A bibliai szóhasználattal: a teremtett ember: férfi és nő, Ádám és Éva az ember mindkét, ellentétes irányú igényét egy­szer­re hordozzák, kiegészítik egymást, de a feszültséget is fo­lya­ma­to­san fenntartják. Úgy vélem, hogy a másik számára kimondott, csak a leg­belsőnkből fakadó igenelt függés tehet szabaddá bennünket. A mai kor embere elszakította magát az isteni rendtől, ezért teszi saját magát is kitaszítottá és kiüresedetté, ha a Luciferi létet, a tagadást választja.

                A műben megjelenik még a Madách életét is átszövő szenvedély. Az a szenvedély, amely a másikért csak vágyakozik, de soha el nem éri, az a szenvedély, amelyben benne van az elmúlás, a halál fájdalma is. Gyönyörű lírai sorok árulkodnak ennek az élménynek a meg­ta­pasz­ta­lásáról:

 

                                               Ádám

                                                               A csók mézének ára ott vagyon –

                                               […]

                                               Éva

                                                               Legédesebb percünkbe is vegyül

                                                               Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,

 

A szerelmi fájdalomnak az ehhez hasonló ábrázolása szintén az em­be­ri­séggel egyidős mítoszokban már felszínre törtek, így a Tristán és

Izol­da, Orfeusz és Euridiké drámájában, de az időben hozzánk kö­ze­lebb eső Shakespeare Rómeó és Júlia történetében többek között ezt az érzést dolgozza fel.

                Éva, az örök nő alakját számosan elemezték már. Az ember tra­gé­di­ájában Madách anyjának alakja csak rejtetten, s ott sem kellemes szín­ben feltüntetve jelenik meg. A figyelmet most Majthényi Annára irá­nyítanám, aki szintén nő, s akiből mintha látszólag hiányozna mind az a báj, ami megvolt Évában és megvolt Fráter Erzsébetben. Maj­thé­nyi Anna férjét korán elvesztve férfi nélkül „férfi” volt a javából, aki fi­át olyan lépésekre kényszerítette, hogy kénytelen volt engedni az édes mama akaratának. Kelemen Gábor és Koltai Mária A Tragédia Ma­dách Imréje című tanulmányukban így látják a fiú–anya viszonyt: „Ma­dách az anyai gondoskodás köntösében megjelenő női ha­ta­lom­mal ugyanúgy nem tud mit kezdeni, mint a férfiakban gerjedelmet ki­vál­tó nőkkel. Madách haragszik a nőkre, akik kisajátítják figyelmét és el­veszik az erejét.” (Kelemen G.–Koltai M. 1995. 398. l.) Különösen ne­hezítette Madách helyzetét, hogy őt az édes mama felnőtt korában is Emikémnek szólította, mintegy gyermeki szerepben fogva tartva, aki a nők mellett sohasem lehetett valódi Imre.

                Palócföldön, ahol jelenleg élek, még mindig lehet érezni a „hely szel­lemét”, ahonnan Madách mellett olyan írónagyságok kerültek ki, mint Mikszáth Kálmán, Komjáthy Jenő, Szabó Lőrinc. Valószínű, hogy az itt élő előadóművész-költő, Csikász István emiatt volt képes pon­tosan rezonálni a Madách-ház légkörére, s Madách Imreként Ma­dách post mortem naplójából így üzen nekünk: „Nálunk vízszintesek az utasítások, kurta röppenésben szisszennek a szűkszavak: feketék, sö­tétkékek és barnák. Dalforrás (?) sehol a meredek sztregovai ol­dal­ban, ritmuscsobogás nincs a tűlevelű fenyők alatt, csak cseng a csend. Itt hűvös van és gyász van és állandó zsolozsma. A lehangolt, hamis, zör­gő zongorán önmagukat verik a billentyűk, és mindig csak a Für Eli­se – Erzsikének! – ó, hogy fáj ez nekem. Magában indul, titokban a re­kedt hangszer, míg az Édesmama szúró, szigorú szeme be nem vil­lan az ajtónyíláson. Mert bizony meghallja ő a szérűskertben is. Itt a fák alatt csak kiszáradt patakmeder van, szögletes sziklakő, szikkadt agyag és homok, érdes kavics és szálkás gyökér.” (Csikász I. 1998.)

                Ennek ellenére Majthényi Anna gyermekeinek levelei arról árul­kod­nak, hogy nagy tiszteletet parancsolt nekik. A család „istenanyja” volt ő. Lánya, Mária így szólítja őt meg leveleiben: Édes kedves egyet­len jó mamám vagy: Legdrágább szeretett Anya! – Kísértetiesen em­lé­kez­tet ennek a levélnek a folytatása a Szűzanyához intézett imád­sá­gok, többek között a Lorétói litánia szövegére. Ott a Szűzanya a kö­vet­kező megszólításokat kapja: „Tisztaságos Anya, Szeretetreméltó Anya, Csodálatos Anya, Jótanács Anya.” (Hozsanna, 1959. 62. l.) Idé­zet a levélből: „milyen hálával és mélyen megindított szívvel is­mer­tem fel a te szeretetteljes figyelmeztetésed jó Nincs leveléből. Ó hidd el legjobb anya, nem fogsz méltatlannak találni a szeretetedre. A te pél­dád az én útmutatóm, és ha a kötelességem útján lankadni találnék, ő akkor Rád és erényedre való emlékezésem erőt ad.” – Nem véletlen, hogy Fráter Erzsébet nem találja helyét ebben a családban. Az anya több­ször hangot ad elutasításának. „Nem közénk való.” Madách ki van kötve a két nő közé. Vágyai hajtják Erzsébethez, s szigorú felettes én­je az, amely inkább az anyja szavára hajlik, s amelynek hatására cser­ben hagyja asszonyát. A szent és a profán, a céda és a szűz egy­szer­re vonzzák és izgatják őt. Ezekről az érzésekről nagyon szépen vall a VII. színben Lucifer és Heléne hangján.

                A férfi vágyáról így beszél:

 

                                                               Ládd, illyen őrült fajzat a tiéd,

                                                               Majd állati vágyának eszközéül

                                                               Tekinti a nőt, és durvult kezekkel

                                                               Letörli a költészet hímporát

                                                               Arcárul, önmagát rabolva meg

                                                               Szerelme legkecsesb virágitól;

                                                               Majd istenűl oltárra helyezi,

                                                               És vérzik érte és küzd hasztalan,

                                                               Míg terméketlen hervad csókja el. –

 

                Heléne így vall a női lélek titkos kívánságairól:

 

 

                                                               Csodálatos, minő őrült nemünk!

                                                               Ha az előitélettel szakít,

                                                                                              Vadállatul rohan a kéj után,

                                                               A méltóságot arcáról letépi

                                                               És megvetetten sárban ténfereg.

                                                               Ha nem szakít, önárnyától remeg,

                                                               Fonnyadni hagyja meddő bájait,

                                                                                              Mástól s magától elrabolva a kéjt. –

                                                               Miért nem jár középen. Vagy mit árt

                                                               Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony

                                                               Illemmel olykor, meg nem foghatom.

                                                               Hiszen a nő se szellem csak merőben.

 

Úgy érzem, hogy ezekben a sorokban megértette Erzsébetet, meg­bo­csá­tott neki, és felmentést adott számára.

                A szent és profán téma át meg átszövi a Tragédiát a római színtől a konstantinápolyi színen keresztül a prágai színig. Íme ízelítőül né­hány strófa:

 

                                                               Borral, szerelemmel

                                                               Eltelni sohsem kell;

                                                               Minden pohárnak

                                                               Más a zamatja.

                                                               S a mámor, az édes mámor,

                                                               Mint horpadt sírokat a nap,

                                                               Létünk megaranyozza.

 

Ennek az ellenpontjaként ezt írja:

 

                                                               Hogy is lehet test így átszellemülve,

                                                               Ilyen nemes és illy imádatos. –

 

S ez a két téma összegyúrva a prágai színben így hangzik:

 

 

 

                                                               Minő csodás kevercse rossz s nemesnek

                                                               A nő, méregből s mézből összeszűrve.

                                                               Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,

                                                               Míg bűne a koré, mely szülte őt.

 

                Azért fontos ezekről az ellentmondásokról szólni, mert egész éle­tün­ket áthatja a másik nemhez fűződő viszonyunk. A nemi szerepeket egy­részt a szocializáció útján sajátítjuk el, az identitás kialakulásához fon­tos az azonos nemű szülőtől kapott minta, de gyakorolni azt az el­len­kező nemű szülővel lehet (a kisgyermekkori ödipális korra gon­do­lok) – ha ez a folyamat zavart szenved, akkor a madáchi jóslat szerint is „fiadban bűnhödöl”. A mai kor embere felvilágosodottsága ellenére hát­rányosabb helyzetben van, mint elődei. A sok negatív minta, ami töb­bek között a tömegkommunikációs eszközök révén hat, a három­ge­ne­rációs családok felbomlása, illetve a megnőtt válások száma meg­za­var­ta a nemi szerepek, ill. az identitás helyes irányba való fejlődését. Kü­lönösen a „hétvégi”, a „látszólagos” apák vonatkozásában, s az elő­tér­be került anyai dominancia vonatkozásában súlyos a helyzet, ahol a gyer­mekek élő kapcsolatok híján a későbbi kapcsolataikra viszik át a ne­gatív mintát.

                Madách ma aktuálisabb, mint valaha. Ő aki magasan, a szel­lem­vi­lág­ban szárnyalt, hitelesen közvetíti azokat a létkérdéseket, amelyek a XX. század végi embert is foglalkoztatják, különös tekintettel a spi­ri­tu­ális kapaszkodókra. Madách áttörte az idők korlátait, probléma fel­ve­tésében modernnek mondhatjuk. S ennek értelmében magához illő, „mo­dern” nőt választott társul. Fráter Erzsébetet ma egészséges nőnek gon­dolhatjuk. Kár, hogy Madách Imre anyja miatt nem tudott bi­za­lom­mal lenni társához. Ez mindkettőjüket megalázta. Fráter Erzsébet ne­héz helyzetében mert az öröme után menni, ma bizonyosan más meg­ítélés alá esne a viselkedése. De a kor és a család kivetette őt. Így vált be a jóslat: „Rajongó férfi és idegbeteg nő korcs nemzedéket szül.” Sajnos ezeknek a sorsoknak mindannyiuk számára szomorú ak­tu­alitása van, s azt is tudjuk, hogy lányuk, Borbála a lipótmezei El­me­gyógy­intézetnek a falai között fejezte be életét.

                A sorstragédiák végső üzenete, hogy az embert „keresztül vezeti az összes borzalmakon, szorongásai összes képén.” Úgy tisztul meg, ha elfogadja, hogy „bűne” hozzá tartozik, amely szenvedéshez vezet, hi­szen az én egyoldalúsága miatt kudarcra van ítélve. A szen­ve­dé­sek­ből tanulva azonban az ember belátásra jut. „A tragédia nem úgy sza­ba­dít fel, hogy elhallgat, elfojt valamit vagy kecsegtet valamivel, ha­nem a valóságot mutatja fel, és az ember helyzetét ebben a va­ló­ság­ban, kézen fogja az embert, és keresztülvezeti az összes borzalmakon és szorongásai összes képén. Így mossa tisztára, így tisztítja meg. Ez a leg­tökéletesebb kultikus pszichoterápia.” (Dethlefsen, T. 1997. 71. l.) Ma­dách esetében a belátás, hogy az élet örök körforgás. Ádám már nem adhatja föl, hiszen faja, az ember új életre kel. Ez a tragédia? És va­lóban ez-e? Madáchnak erre a kérdésre is van üzenete: az Űr je­le­net­ben jeges egyedüllétben, asszony nélkül, élet és halál határán, Ádám-Emberként jut el az életet mozgató egyik alapigazsághoz, amely a dolgozat záró mondata is lehet: „Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét?”

 

 

 

 

Irodalom

 

Biblia, Szent István Társulat, Bp., 1973.

Buber, M.: Én és te. Európa Könyvkiadó, Bp., 1994.

Csikász István: Három foszlány. Szabadon választott töredékek né-
                               hai Madách Imre post mortem naplójából. Kézirat, 1998.

Dethlefsen, Th.: Oidipusz, a talány megfejtője. Magyar Könyvklub,
                               Bp., 1997.

Eliade, M.: A szent és a profán. Európa Könyvkiadó, Bp., 1996.

Fromm, E.: Férfi és nő. Szexuálpedagógiai tanulmányok. Akadémiai
                               Kiadó, Bp., 1996.

Hertz, J. J.: Zsidó Biblia. Mózes öt könyve magyarázatokkal, gene-
                               zis. Chábád Lubavics Egyesület, 1996.

Hozsanna! Teljes Kótás Ima és Énekeskönyv. Az Országos Magyar
                               Cecília Egyesület megbízásából kiadja a Zeneműkiadó Válla-
                               lat. Bp., 1959.

Kelemen Gábor–Koltai Mária: A Tragédia Madách Imréje. Pszi-
                               choterápia, 1995. december.

Madách Imre összes művei. Sajtó alá rendezte, bevezette és a jegyze-
                               teket írta: Halász Gábor. Bp., 1942.

Pál József–Újvári Edit: Szimbólumtár. Balassi Kiadó, Bp., 1997.

Sárvári György: Az interpretáció mint művészi élmény és terépiás
                               lehetőség. A segítő kapcsolat pszichoterápiájának ismeretel-
                               méleti háttérelemzése a filozófiai hermeneutika művészetfelfo-
                               gása alapján. Pszichoterápia 1996. 4. sz.

Soll, I.: Posztmodern posztulátumok. Holmi X. évf. 1998. febr.