BEVEZETŐ

 

 

Aminek nincs helye az oktatásban, annak nincs helye a kultúrában sem. Hölgyeim és uraim, kedves kolleginák és kollégák! Társaságunk éle­tében az előző szim­pó­zi­um óta eltelt időszak két nagy eseménye az I. Fráter Erzsébet Szimpózium meg­ren­de­zése és Az ember tragédiája CD-ROM változatának elkészítése volt. Az előbbin Önök közül jó né­há­­nyan részt vettek, s akik nem voltak ott, bizonyára azok is ér­te­sül­tek a többiektől a rendezvényről. Az I. Fráter Erzsébet Szimpóziumról szó­ló be­szá­molót – engedelmükkel – mellőzöm, abban a reményben, hogy arról rövidesen ugyan­úgy egy kiadványban tudunk majd számot adni, miként a korábbi szim­pó­zi­u­mok­ról.

      Ami mármost a mottónak szánt állításomat illeti, az a CD-ROM-mal kap­cso­la­tos, s persze csak azzal a megszorítással igaz, hogy azért létezik egy kivétel: a nép­ha­gyomány.

      Ha emlékeznek még rá, négy évvel ezelőtt, amikor a CD-ROM-mal első ízben elő­hozakodtunk, Zsiga Lászlóval a Tragédia-fordítá­sok megjelentetését javasoltuk az akkoriban még újnak számító adat­hor­dozón. Néhány hónappal később azonban ki­derült, hogy a világ­ki­ál­lítás – legalábbis itt, a Kárpát-medencében – elmarad, így az­tán az ere­deti elképzelés megvalósítását hosszú időre felfüggesztettük.

      Közben a számítógépes kompakt lemezek, ha nem is viharos gyor­sa­sággal, de leg­alábbis olyan ütemben terjedtek el Magyarországon is, miként az 1993-ban vár­ha­tó volt. A széleskörű elterjedés új le­he­tő­sé­geket kínált: 1995-ben már látható volt, hogy 1997–98 táján a kö­zép- és felsőfokú oktatási intézmények többsége is ren­delkezik majd CD-olvasóval, célszerű tehát programunkat ehhez igazítanunk, s le­he­tőség szerint úgy időzítenünk most már nem a fordítások, hanem csu­pán a ma­gyar szöveg megjelenését, hogy az egybeessék a CD-ol­va­sók tömeges el­ter­je­dé­sé­vel.

      Az oktatást kezdettől fogva fontos „felvevőpiac”-nak tekintettük, egy­felől azért, mert az elmúlt 15 év tapasztalata alapján várható volt, hogy igényes szá­mí­tás­tech­ni­kai megoldások, különösen a magyar iro­da­lom területén, a továbbiakban sem vár­hatók, másfelől azért, mert ami­nek nincs helye az oktatásban, annak előbb-utóbb valóban nem lesz helye a kultúrában sem.

      Önök persze azt válaszolhatják erre, hogy Madách Imrét és Az em­ber tra­gé­di­á­ját ez a veszély igazán nem fenyegeti. Ebben tagad­ha­tat­lanul sok igazság van, nem sza­bad azonban megfeledkeznünk ar­ról, hogy még mindig ritkaság az olyan könyv, amely­ben helyesen sze­repelne a szerző születésének dátuma, s ugyancsak ritka az olyan szö­vegközlés, amely kellő filológiai műgonddal készült volna. Már­pe­dig az ok­tatás felületessége a kultúra felületességével óhatatlanul együtt jár.

      A CD-ROM fejlesztése az elmúlt napokban fejeződött be, s mielőtt a so­ro­zat­gyár­tásra sor kerülne, már „csak” egy jogi problémát kell meg­oldanunk: vagy le­tö­röl­jük a CD-ROM-on közzétenni szán­dé­ko­zott Tragédia-illusztrációk jelentős ré­szét, ily módon számottevően csök­kent­ve annak iskolai alkalmazását, vagy vállaljuk, hogy közlési jog nél­kül tesszük közzé a képeket. Önök persze joggal kérdezhetik: nin­csen harmadik lehetőség? Más országokban talán van, s egyszer bi­zo­nyá­ra Ma­gyar­országon is lesz, ha a közoktatás felébred csip­ke­ró­zsi­ka-ál­mából. Ez a meg­ol­dás a CD taneszközzé minősítése. Talán mon­­da­nom sem kell: egy évvel ezelőtt, ami­kor a fejlesztéshez szük­sé­ges tá­mo­gatást elnyertük, első dolgunk volt, hogy ez­zel próbál­koz­zunk. Ak­kor azt a választ kaptuk: legyünk türelemmel, folyamatban van annak a miniszteri rendeletnek a megalkotása, amely a tan­esz­köz­zé mi­nő­sí­tést sza­bályozza. Egy év kevésnek bizonyult a jogszabály meg­­al­ko­tá­sá­hoz.

      Az elmúlt év további – félig-meddig magánjellegű, mindazonáltal fon­tossága mi­att társaságunkat is érintő – eseménye volt, hogy az Or­szá­gos Közoktatási In­té­zet felkért: készítsek követelményrendszert a NAT kétszintű vizsgarendszeréhez, ter­mészetesen Madách Imrével és Az ember tragédiájával kapcsolatban. A munka még tavaly év végén el­készült.

      Közben a hagyományos könyvkiadványainkról sem feledkeztünk meg, jóllehet vá­­ratlan akadályok miatt a IV. szimpózium kötete csak no­vember körül fog meg­je­len­ni. Gyakorlatilag elkészült sorozatunk he­tedik kötete, a Madách Imre rajzai és fest­ményei, amelyet Nagyné Ne­mes Györgyivel közösen írtunk. A példányoknak még csak egy tö­re­dékét vehettük át; igazi megjelenésére januárban számíthatunk, ami­­kor az Országos Madách Emlékbizottság – Praznovszky Mihály elő­zetes ígérete sze­rint – kiegyenlíti a nyomdaszámlát.

      Végezetül a tavaly nyáron újra megnyitott alsósztregovai Madách-kas­téllyal össze­függésben egy politikai kudarcról kell Önöknek be­szá­mol­nom. Azok, akik ta­valy ősszel velünk együtt ott jártak, bizonyára em­lékeznek még rá, hogy a kas­tély­mú­zeumban – az emléktáblán kí­vül – nincsen egyetlen magyar felirat sem, s azt is tud­ják néhányan, hogy az emlékkönyvbe való bejegyzést akkor azzal hárítottam el: nem tar­tom alkalmas eszköznek a helyzet megváltoztatására. Mint arról a hírlevelekben beszámoltam, megoldási javaslatom­mal a mű­ve­lő­dé­si és közoktatási miniszterhez, Magyar Bálinthoz for­dultam, de nem tőle, hanem In­kei Péter államtitkár úrtól kaptam vá­laszt. Emlékeztetőül: a javaslat az volt, hogy a sztregovai két- vagy há­romnyelvű feliratokért cserébe ajánljon fel a magyar fél is va­la­me­lyik magyarországi múzeumban többnyelvű feliratokat. Nos, nem tu­dok róla, hogy a kulturális tárca ebben az ügyben az eltelt közel egy év alatt lé­pé­se­ket tett volna. Úgy vélem tehát, hogy most már le­von­ha­tó az a következtetés: a két­nyel­vű feliratok többek között azért hi­á­nyoz­nak még mindig, mert a magyar fél sem tett semmit a megoldás ér­dekében. Sőt, amennyire meg tudom ítélni, tár­sa­sá­gun­kon kívül egyet­len magyarországi intézmény vagy szervezet sem tett semmit: az len­ne tehát a csodálatos, ha e mérhetetlen közöny el­lenére több­nyel­vű fel­iratok lennének Sztregován. Nem hiszem per­sze, hogy pusz­tán a ma­gyar fél kezdeményezőkészségén múlna a meg­egyezés, ab­ban azon­ban biztos vagyok, hogy az a szemléletmód, amely mindig a má­sik félben keresi a hibát, a politikai élet­ben sem ke­csegtet túl sok ered­­ménnyel.

      Idei rendezvényünk fővédnöke a Szalézi Kollégium, legfőbb tá­mo­ga­tója pedig a Ba­lassagyarmati Önkormányzat, amely a szim­pó­zi­u­mot beiktatta a város nagy­ren­dez­vényeinek sorába. Más szóval: „ami ed­dig kétséges vala, / Most biztosítva áll már: a jövő. –” Elsősorban te­hát őket illeti köszönet a támogatásért. Hagyományos szpon­zoraink so­rából idén sem hiányzik Szügy Önkormányzata és Művelődési Há­za, a Madách Imre Városi Könyvtár (Balassagyarmat), Nógrád Me­gye Közgyűlése (Sal­gótarján) és a Palócföld, amelynek rövidesen meg­jelenő Madách kü­lön­szá­má­ban az I. Fráter Erzsébet Szimpózium elő­adásai is olvashatók lesznek. A ren­dez­vény további támogatói vol­tak: a Palóc Társaság (Ipolyvarbó) és a General Con­sul­ting Rt. (Bu­da­pest). A Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitkára, Bá­tho­ry Zoltán idén a CD megjelentetéséhez járult hozzá jelentős ösz­szeg­gel, így a Nem­zeti Kulturális Alap mellett elsősorban neki kö­szön­hető, hogy nemcsak a mun­ka elvégzéséhez, de a sorozat­gyár­tás­hoz is elegendő forrással rendelkezünk.

                Akik itt voltak az I. Madách Szimpóziumon, talán még em­lé­kez­nek rá, hogy így kezdtem a megnyitót: „A mostani tanácskozás elő­ké­szí­tését közel egy éve kezd­tük meg Gros­schmid Péterrel, akit idő­köz­ben a helsinki Magyar Intézetbe ne­vez­­tek ki, s aki, ha minden az elő­ze­tes számítások szerint alakul, úgy az ötödik Ma­dách Szimpóziumon lesz majd jelen.” Talán még arra is emlékeznek, hogy az óva­tos meg­fo­galmazás ellenére milyen derültség fogadta a bejelentésemet. Máig sem tudtam eldönteni, hogy ez minek szólt. Az látszott va­ló­szí­nűt­len­nek, hogy lesz majd egy ötödik szimpózium is? Vagy az, hogy arra ép­pen négy évvel később ke­rül sor? Esetleg az, hogy Gros­schmid Pé­ter pontosan négy év múlva tér majd haza? Úgy sejtem, leg­inkább ta­lán az, hogy mindez egyidejűleg teljesülni fog. Nos, ha nem is min­den, de a főbb körülmények az előzetes szá­mí­tá­sok szerint ala­kultak, így tehát idén valóban közöttünk üdvözölhetjük Gros­­schmid Pé­tert is, Ma­dách Imre öccsének, Károlynak az ükunokáját.