Krizsán László
Jámbor Pál és „Az ember tragédiája”
végleges szövegének kialakulása
A Kegyes Tanítórend kalocsai gimnáziumának 1831. évi anyakönyvében1 két olyan név szerepel egymás mellett, melyeket nemcsak a betűrend szigorú szabályai hoztak össze, hanem viselőik kicsit földiek voltak. Mindketten a Duna mellől, Dunaföldvárról és Paksról érkeztek az ősi iskolavárosba, ahol hamarosan barátokká váltak. Későbbi életútjuk is – a hírnév, a kalandok és távoli tájak megismerése tekintetében – nagy hasonlóságot mutatott.
Horváth László tizenhárom esztendős „zabigyerek” – akit, törvénytelen születése következtében, anyja Horváth Anna családi nevén írtak be a gimnázium anyakönyvébe – volt az idősebb, míg a fiatalabb, tízéves diákot Jámbor Pálnak nevezték.
A két fiú legszívesebben a kalocsai üvegesmester műhelye körül nézelődött. E mester gondozta az érseki székesegyház színes üvegablakait, s mivel itt volt kosztos diák Horváth László, könnyen hozzá juthattak a törmelékként kidobott sok színes üvegcseréphez. Gyermekes álmaik csillogó délibábja bontakozott ki a tarka üvegekből: a jövő gyönyörű kaleidoszkópja.
Az egyik álmodozó, Horváth László, akinek gazdasági intézőből földbirtokossá rangosodott édesapja 1834-ben nagy kegyesen megengedte nevének használatát, az Afrika-kutatók és nagy felfedezők sorában Magyar Lászlóként emelkedett világhírnévre.
Az üvegtörmelékekből jövőt látó másik kisfiú, Jámbor Pál is ragyogó életutat járt be. Őt – Hiador költői néven – az egész ország ünnepelte, és költői erények tekintetében sokan Petőfi elé sorolták. Az idegen földek és kultúrák megismerésének ígérete – a szabadságharcot követő évtizedes emigrációja során – számára is beteljesült.
De mellőzzük a jövőt álmodó diákképzelgéseket, és rakjuk össze valóságos adatokból és eseményekből Jámbor Pál életének mozaikképét. Talán különösnek tűnik, hogy Az ember tragédiája keletkezéstörténetének egy epizódjára, a végleges szöveg kialakulására vonatkozó vizsgálódásban oly nagy teret kapnak Jámbor Pál életrajzi adatai.
E körülményt az a hiányosság magyarázza és indokolja, amely Jámbor Pál életére és tevékenységére vonatkozóan részben az irodalomtörténet-írásban, de még inkább a köztudatban tapasztalható. Nem kapott kellő hangsúlyt az a tény, hogy Jámbor Pálnak igen jelentős, mondhatni, meghatározó szerepe volt abban, hogy „Az ember tragédiája” bekerülhetett a magyar irodalom állagába.
A Magyar (Horváth) László barátjaként megismert diák 1821. január 26-án született, Pakson.2 Apja, Jámbor János polgár (cívis).3
A gimnázium elvégzése után Jámbor Pál az egyházi pályát választotta. 1840-ban kispap Kalocsán, majd Óbecsére kerül káplánnak. Innen küldi első verseit a „Honderű”-nek, melyekkel – mesterségbeli tudásával és sajátos kifejezésmódjával – nyomban feltűnést kelt. Az új stílusú versek Hiador költői név alatt jelentek meg, s később sokan „a hon első dalnokaként” magasztalták a „pórias” Petőfivel szemben.
E szembeállítás eredményeként az éppen csak induló költői pálya hirtelen magasba ívelt, s Hiadort a legnagyobbak, Petőfi, Arany, Vörösmarty és Tompa sorába emelte.
Nagyszerű erkölcsi és emberi magatartásra vall, hogy a személyének és művészetének szóló magasztalásokat soha nem használta fel a maga javára, vagy mások, elsősorban Petőfi kárára. Ellenkezőleg! Petőfit a világ legnagyobb költőjének tartotta, s később, az emigrációban Petőfi verseinek franciára fordításával járult hozzá a nagy magyar költő nyugati ismertté és elismertté tételéhez.
A közvélemény csupán a szabadságharc kezdetéig tehetett különbséget Hiador és Petőfi költészete között, mert a függetlenségi harc megindulása után a két költő már egy húron, azonos módon énekelt. A jámbor pap, aki még nevében is a Jámbor-ságot hordozta, a forradalom tüzében valódi és bátor harcossá edződött. Versei e vérzivataros napokban vetekedtek Petőfi harcba hívó költeményeivel.
Verset írt Kossuthhoz, melyet röpiratszerű kiadványban jelentetett meg. Egy részlet a versből:
Kossuth
Irta Hiador
Háromszáz évig várt rád nemzeted –
Nem rég jövel – 's több század életed
Anyád a' nép volt, nevelőd a' vész
Vész' karja a legjobb baráti kéz
Véres pallos függ álmaid felett,
De egy nemzet ki őrzi éltedet.
[…]
Előre új Vashington! Ez neved
Vidd a szabad világban nemzeted.
1849. tavaszán „Szabadságdalok a hadseregnek” címen három füzetet adott ki az alábbi mottóval:
Tudom, hogy a szabadság vért kíván,
Azért jövék, vért hoztam, oh hazám!
Rákóczi című versében a nagy fejedelem emlékét és küzdelmeit idézi és hívja segítségül, szellemét a jelen harcaihoz:
Légy e' hazában örök hírű jel:
Mondd – hova szórtuk a zsarnokok
hamvait el.
A „Magyar sereghez” írott költeményeiben már nyoma sincs a „poeta doctus”, a „tanult költő” stílusjegyeinek, melyekkel a népies irányzat fölé, a „tiszta lirica” arisztokratikus magasságába emelte gondolatait és poézisét. A hadsereghez nem is verseket, hanem riadót, az egész országon végigsikoltó vészjeleket küldött:
Szabadság! és a hír! magyarnak egy elég
Kiben istennek a legelső lángja ég,
Szabadságért sereg! – Sötétül a világ:
Hasítsunk hajnalfényt vérünkkel katonák!
Hiador „fegyvert s vitézt énekel” és a csataterekről hősök lépnek elő, a népek szabadságáért küzdő és halni kész idegenek: Bem, Dembinski, Guyon és Damjanich.
Jámbor Pál mesterségbeli tudása abban mutatkozik meg legbeszédesebben, hogy a „Szabadságdalok” ciklusban, a „Néphez” küldött üzenete szinte a népdalok hangján szólal meg.
Hogyha én az ég' haragja volnék,
Minden menykőt rabnépekre szórnék,
Mert a lánczot össze nem szakasztják,
Mert nem adnak vért neked szabadság!
Hogyha én az ég' haragja volnék,
Minden menykőt zsarnokokra szórnék,
Mért, hogy játsznak népek életével,
Játsznak a nép örök istenével.
Nincs harag fenn többé már az égbe, –
Nap legyek, hogy szórjak fényt a népre,
Hogy ne a nép vére hulljon egyért –
Egynek vére hulljon milliókért.
A szabadságharc idején írott utolsó verseinek egyike újra jajkiáltás. Közeleg az orosz sereg, „Éjszak zsarnoka”.
Éjszaknak óriása
Ki ne ismerné ezt a zsarnokot?
Kiolta már éjjelével
Minden magasban égő csillagot.
És mikor a magyar szabadság csillaga kihunyt, Jámbor Pálnak is menekülnie kellett a megtorlás elől, amely nemcsak a szabadságküzdelem lánglelkű költőjét fenyegette, hanem a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium egykori munkatársaként is komoly veszélybe került.
Előbb Törökországba, majd Angliába menekült, innen pedig Párizsba ment, ahol egy évtizeden keresztül valósággal a magyar kultúra és szabadságharc nyugati őrbástyájának szerepét töltötte be. Verseket, elsősorban Petőfi költeményeit és Jókai regényeit fordította franciára. A nyugati közvélemény általa nyert ismereteket és szemelvényeket a kortárs magyar irodalomból.
E kivételes tehetségű költő képes volt arra, ami a világirodalomban csak nagyon kevés költőnek sikerült. Idegen nyelven, Paul Durivage név alatt írt francia verseket. Francia nyelven 1856-ban egy regénye is megjelent „Les Artistes” címen.
Jámbor Pál nem csupán a magyar kultúra nyugati közvetítője volt, hanem fordítva, a párizsi és nyugat-európai kulturális események krónikása és tudósítója is Magyarország felé. E témáról összegyűjtött írásai 1861-ben jelentek meg.4 Kétkötetes munkájában közreadja párizsi naplóját, tudósít a Franciaországban élő magyarokról, Párizs híres vendégeiről, a művészeti és irodalmi élet eseményeiről és kiválóságairól. Írásai számos színházi vonatkozást is tartalmaznak, de gyakran ír a párizsi szegényemberek életéről is. Erről talán a leghitelesebben, mert közelről látja. Külvárosok olcsó padlásszobáiban él, Montmorency szegényeivel vitatja meg a világ dolgát, velük nyomorog és érez.
Jámbor Pál 1859-ben már nem tudta tovább viselni a kivetettséget, a honvágy nyomasztó érzését, s hazatért. Arra is felkészült, hogy 1848–49-es forradalmi és Habsburg-ellenes múltja miatt felelnie kell.
Szerencséjére azonban, az egyházi hatóság közbenjárására, e következményektől megmenekült. Igaz, mintegy ellenszolgáltatásként vállalnia kellett – közel negyvenéves fejjel – a megalázó segédlelkészi beosztást Hegyesen. Pedig a Magyarországra visszatérő papköltőt a közvélemény legalább püspöki stallumra várta.
Hazatérése után Jámbor Pált közvetve megérintették a diákkori kalocsai emlékek is. Nem Magyar Lászlóval találkozott, hiszen ő már több, mint másfél évtizede a fekete földrészen kutatott, de édesapja Magyar Imre tüntető szívélyességgel hívta meg házába fiának emigrációból hazatérő egykori barátját. Szabadkai házának egész első emeletét a költő rendelkezésére bocsátotta. Az eset azért váltott ki rendkívüli csodálkozást a városban, mert a vendéglátó Magyar Imrét olyan embernek ismerték, aki soha senkinek semmiféle kedvezményt vagy ajándékot nem adott.
Ám Hiadornak mindent megtett!
A költő életrajzában, közeledve az újbóli nyilvános szereplések dátumához, 1861-hez, célszerű generálisan megvizsgálni Jámbor Pál politikai elveit és programját. E körülménynek azért tulajdonítunk igen fontos jelentőséget, mert – véleményünk szerint – a politikai nézetazonosság hozta össze az eddig egymásnak idegen két embert: Madách Imrét és Jámbor Pált.
Jámbor Pál politikai hitvallását verseinek bemutatott szemelvényeiből 1848–49 történelmi korszakára, módunk volt megismerni. Ezek az elvek, a forradalom és Magyarország önálló fejlődésének és állami életének megítélése tekintetében, az emigráció éveiben alapvetően nem változtak, csupán módszereikben finomodtak, azon reálisabb politikai és diplomáciai érzékeléskészséggel, amelyre Jámbor Pál nyugat-európai tartózkodása során tett szert.
Jámbor Pál politikai elveit és elképzeléseit összegyűjtve, könyv alakban is megtaláljuk.5
Az általa képviselt és hangoztatott politikai célok csaknem minden tekintetben azonosak vagy nagyon közelállóak Madách szemléletéhez.
Így, szinte természetes, hogy a két politikus a határozat-pártiak oldalán hamar egymásra talált, és – hihetőleg még a május 28-i Madách-beszéd előtt – eszme- és költőtársi érzelmek alapján, barátság alakult ki közöttük.
Jámbor Pál politikai elvrendszerében a nemzeti politika meghatározása és alkalmazása töltötte be a központi helyet.
„Mit értünk nemzeti politika alatt? – kérdi a Politikai dolgozatokban – Nemzeti öntudatot honn; nemzeti hatalmat és nemzeti befolyást künn…”
„A megyében és községekben önkormányzatot…”
„Nemzeti politika alatt értem a felsőház átalakítását a vagyon, értelmiség, a hazai érdem alapján.”
„A születés szerencse, de nem nyújthat jogot.”6
„Nemzeti politika alatt értek
— nemzeti színházat,
— olvasó köröket,
— hazai versenyt minden téren,
— a képesség uralmát,
— legalább 15 állandó színházat.”7
„A nemzeti politika legerősebb alapköve a szabadság.”
„Szabadság a törvényhozó teremben.”
„Szabadság a bírónak.”
„A kormány szerepe a felügyelőé, a bíró a nemzet.”8
„A nemzeti politika alapja a munka.”9
„A nemzeti politika másik alapja a népnevelés.”10
E program keretében jó könyvek kiadását és a korszerű ismereteket nyújtó oktatás megszervezését várja.
A nemzeti politika másik elengedhetetlen feltételét Jámbor Pál a honvédelem, az önálló hadsereg létrehozásában látja:
„Bár meg vagyok győződve, hogy jövőre a hazát inkább a szellem fegyverével lehet fenntartani, mint szuronnyal; mindamellett Európa jelen helyzetében, hol az államokat nem a kölcsönös bizalom, hanem a kölcsönös félelem tartja fenn: szuronyerdő is szükséges.”
„Ma a halál mezejét is a tudomány népesíti be.”11
Jámbor Pál kiemelt hangsúllyal említi politikai nézetei sorában a nemzetiségek iránt tanúsítandó politikát:
„A nemzeti politika zárköve, a nemzetiségek kibékítése.”12
Személyesen is átélt történelmi tapasztalat alakította ki Jámbor Pál véleményét a nemzetiségi kérdés megegyezéses alapon lehetséges kezeléséről.
De, az ország közjogi helyzetét illetően nem látott lehetőséget semmiféle alkudozásra. Elutasította a februári pátens rendelkezéseit, Magyarország bekényszerítését a birodalmi tanácsba.
Az ország „a birodalmi tanácsba soha nem megy” … „visszamenni 47-re annyi volna, mint megállítani a nemzetet – megállítani, mint Jozsue a napot.”13
A Napot azonban nem lehetett megállítani. Az országgyűlés öszszehívását – az udvar szándékai, intrikái és a februári pátens ellenére – sem tudták tovább odázni.
1861. április 6-án megnyílt az országgyűlés. A felsőházi küldöttek a Lloyd-palotában, az alsóházi képviselők a múzeum nagytermében üléseztek.14 E helyszínen találkozott először Madách Imre Jámbor Pállal.
A két költő feltehetően az országgyűlés vízválasztójának kérdésében, a felirati vagy határozati állásfoglalásban került egymáshoz közel. Ennek alapján hihető, hogy Madách már április hónapban vagy május elején felkérte Jámbort, hogy mutassa be őt Arany Jánosnak.
De miért választotta Madách Arany Jánost, mikor egy országos hírű és kitűnő szellemi képességű, világlátott költővel a politikai pályán megismerkedett és benne eszmetársra is talált?
Talán, mert Szontagh Pál, a Tragédia első olvasója15 javasolta Arany János személyét?
Szontagh javaslatát valószínűleg a Toldi írója iránti, hódolatnak is beillő érzése sugalmazta, de a következetes ragaszkodást Arany Jánoshoz – nézetünk szerint – nem Szontagh vagy Madách egyéni érzelme, hanem Nógrád vármegyének Arany Jánoshoz fűződő kapcsolata váltotta ki.
Arany János és Nógrád megye e viszonyát új elemként sorolhatjuk be az Arany–Madách kapcsolat körébe, amely végül is meghatározóvá vált Az ember tragédiája sorsában.
Nógrád vármegye Bizottmánya 1861. január 9-én az alábbi határozatot hozta:
„Tiszteletbeli főjegyzői hivatalra Arany János jelentetett ki – örömmel ragadván e' megye választó közönsége az alkalmat a' magyar nemzetiség és költészet kitűnő jelese 's az irodalom körül szerzett halhatatlan érdemei iránt közelismerésként bizonyíthatni – Arany János tiszteletbeli főjegyzőnek közfelkiáltással megválasztatott.”16
Jámbor Pál, aki személyes ismerőse volt Arany Jánosnak, szívesen teljesítette Madách kérését. „Hogy azt* Szontagh vagy Jámbor Pál vitte volna Arany Jánoshoz, ez állítás a tévedések makacsságával tartja magát” – írta a kézirat bemutatásának a köztudatban élő változatairól Voinovich Géza.17
*t. i. a kéziratot
Jámbor Pál Arany lakására kísérte el Madáchot, ahol „Arany átvette a drámát az ismeretlen költőtől, ki őszinte véleményét kérte s az
egész látogatás alatt keveset beszélt.
Néhány nap múlva bele is nézett a műbe, de mindjárt az első jelenetnél félbehagyta.”18
Madách szerint, amint ez Nagy Ivánhoz intézett leveléből kiderül, Arany „holnapokig feléje sem nézett” a kéziratnak, „míg Jámbor Pál kérésére és sürgetésére újra kézbefogta, s megtetszett neki.”19
Elképzelhető, hogy Arany János nem csupán Jámbor sürgetésére, hanem Madách Imre 1861. május 28-i beszéde által keltett közhangulat és nagyfokú érdeklődés hatására vette elő ismét a költeményt.
Fenntartások nélkül mondhatjuk tehát, hogy a költő Madáchnak a politikus Madách egyengette útját!
Ahogy Jámbor Pál is a 61-ben kialakult politikai erővonalak mentén, a határozat-párti képviselőcsoportban találta meg eszmetársként Madáchot, s – feltételezésünk szerint – ezért volt hajlandó az új ismerőse irodalmi sikere érdekében latba vetni tekintélyét, hogy az irodalom legnagyobbja mondjon véleményt a tegnap még ismeretlen költő művéről, úgy Arany János érdeklődését is Madách országgyűlési politikai szereplése, a május 28-i beszéd fordíthatta vissza azon mű felé, melyet egyszer már félretett, elutasított.
E feltételezés helytállóságát növeli az a körülmény, hogy Jámbor Pálnak Arany Jánoshoz intézett második sürgető felhívása és Arany Jánosnak a Tragédiát legelőször remekműnek minősítő nyilatkozata – Tompa Mihályhoz írott levele – között csupán rövid idő telt el. Jámbor Pál második felkérését, közvetett források alapján, 1861. augusztus első felére tehetjük. A Tompához írott levél kelte viszont 1861. augusztus 25-e. A két eseményt elválasztó néhány nap esetleg nem elégséges egy átgondolt, emberi sorsot és a nemzeti kultúrát meghatározóan érintő, felelős bírálat elkészítésére. Ezért nem tűnik megalapozatlannak az a feltételezés, hogy Arany János nem Jámbor Pál sürgető, második felkérésére kezdett hozzá újólag a Tragédia olvasásához, hanem ezt megelőzően, mikor politikai szereplése révén Az ember tragédiájának írója felkeltette érdeklődését. A Tragédia végleges szövegének kialakulását eredményező Jámbor-féle közreműködés egyes eseményeinek időrendjét, vonatkozó adatok hiánya miatt, csak az áttekintésünkben alkalmazott hozzávetőleges pontossággal – olykor következtetésekkel – lehetett megállapítani. Mindez azonban lényegesen nem módosítja az 1861. április elejétől augusztus végéig tartó időszakban kialakult Madách–Jámbor– Arany viszony és barátság történéseinek lényegét.
Madách–Jámbor–Arany gyorsan létrejött, nemzeti kultúránk számára oly jelentős eredménnyel járó barátsága – Madách korai halála miatt – csak rövid utóéletben folytatódott.
Jámbor Pált – noha tanári képesítéssel nem rendelkezett – a szabadkai főgimnázium igazgatójává választották meg. A 48-as hőst, a nemzeti költőt köszöntötték ezzel.
Ő volt Hiador, az első valódi költő, akivel a szárnyát bontogató Kosztolányi Dezső személyesen találkozott.20
Szabadkai kortársai közül többen úgy tudták, hogy Madách Imre „elsőnek neki adta át olvasás és bírálat céljából Az ember tragédiáját.”21
Maga Jámbor Pál Az ember tragédiája körül tett szolgálatairól soha nem beszélt. Még 1864-ben megjelent Irodalomtörténetében sem tett róla említést.22
Miután 1861. augusztusában az országgyűlést feloszlatták, Jámbor Pál nem találkozott többé Madách Imrével.
A szabadkai gimnázium igazgatói tisztét két évtizeden keresztül viselte. 1882-ben vonult nyugdíjba. Közben, 1871-ben kilépett az egyházi rendből.
1897. április 14-én hunyt el Szabadkán.
Az ember tragédiájának sorsát és végleges alakját leginkább meghatározó harmadik személynek, Arany Jánosnak Madách iránti, 1861-ben indult barátsága, a szó szoros értelmében a „sírig tartott.”
Hogy mivé alakult a hivatalos és nagyon rosszul induló műbírálói eljárás, azt legbeszédesebben két dokumentum tárja elő:
Az egyik Arany Jánosnak 1861. szeptember 12-én Madách Imréhez írott levele:23
„Az Ember Tragédiája úgy conceptióban, mint compositióban igen jeles mű […] fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket deríteni hivatva van.”
A másik okmány a Kisfaludy Társaságnak 1861-ből származó titkári jelentése:24
„A Kisfaludy Társaság fennállása legelső évtizedében oly szerencsés volt, hogy egy addig ismeretlen költői nagyságot, hogy Toldi szerzőjét mutathatta be a hazának, ne tekintsük-e kedvező jelül, hogy a Társaságnak most, újjászületése legelső évében hasonló szerencse jutott s az Ember tragédiája szerzőjében egy eddig szintén ismeretlen költői nagyságot mutathat be.”
A kritikusból őszinte barát lett, akit Madách el nem mulasztott meglátogatni, ha Pestre vitt az útja. E látogatásokat Arany János 1862. augusztusában, a szliácsi gyógyfürdőre utaztában viszonozta is. A Vácra vonattal érkező Arany János elé Madách küldött hintót, amely Csesztvére vitte, ahol találkoztak, majd másnap utaztak tovább Alsósztregovára.
Két örömteli napot töltött Arany János Sztregován. Többet a tervezettnél, mivel az uradalmi kovács – talán csak kegyes hazugság folytán – annyira berúgott, hogy képtelen volt előkészíteni az útra a lovakat és kocsit.
Kárpótlásként azonban Madách egészen Szliácsig kísérte vendégét.25
Tanulmányunkban említettük, hogy Nógrád vármegye részéről különleges tisztelet és elismerés nyilvánult meg a Toldi írója iránt, amikor 1861-ben a törvényhatóság tiszteletbeli főjegyzővé választotta. E viszonyt Arany János szolgálata – Az ember tragédiájának az irodalomba történő bevezetésével – tovább mélyítette és barátivá alakította. 1861 emléke munkálhatott azon megyei határozatokban is, melyben Nógrád részvétét fejezte ki Arany János özvegyének,26 s a költőről, mint saját halottjáról emlékezett meg 1882-ben és egy esztendővel később Arany-szobor felállítását javasolta a Nógrádi Közgyűlés.27
Az 1861-es esztendő eseménydús krónikájából azokat a történéseket követtük nyomon, melyek – 1848 iránt elkötelezett három magyar költő együttműködése nyomán – Az ember tragédiájának utat nyitottak a halhatatlanság felé.
Jegyzetek
1. Kalocsai Érseki Levéltár. – Protocollum Gimnasii M. Colo-
censis Scholarum Piarum Ab Anno Scholastico 1831/32.
2. Jámbor Pál életrajzát részletesen közli – Toncs Gusztáv: Jám-
bor Pál, A szabadkai városi gimnázium értesítője. 1910. 3–16.
l., valamint Kalapis Zoltán: Régi bácskai és bánáti utazók,
54–59. l. Forum Könyvkiadó. Újvidék, 1987.
3. A kalocsai Piarista Gimnázium idézett anyakönyve.
4. Jámbor Pál: Párisi emlékek. I–II. k., Szabadka, 1861.
5. Jámbor Pál: Politikai dolgozatok és fővárosi tárcák. (Év és
hely nélkül.)
6. Jámbor Pál: Politikai dolgozatok… 3. 1. A felsőház átalakítá-
sának javaslatában szerepel az intézmény „értelmiségi alapon”
történő átalakítása is. E javaslatában Jámbor Pál azt a határo-
zott, másutt is hangoztatott véleményét fejezi ki, hogy a tör-
vényhozás felelős posztjain helyet kell kapniok a tudományok
és művészetek képviselőinek is.
10. Jámbor Pál a népnevelés kifejezést népművelés értelemben
használja.
11. Jámbor Pál: Politikai dolgozatok… 20–21. l.
13. U. a.: 24–25. l. Az évszám nélkül megjelent Politikai dolgoza-
tok kiadási időpontját – 1861 tavasza – valószínűsítik azon tar-
talmi részek és utalások, amelyek a birodalmi tanácsra vonat-
koznak.
14. Kerékgyártó Árpád: Magyarország emléklapjai ezeréves
történetében, Bp., 1882. 184. l.
15. Voinovich Géza: Madách Imre és az Ember tragédiája, Bp.,
Franklin Társulat, 1922. 162. l.
16. Nógrád megye Levéltára: Nógrád vármegye Bizottmányának
jegyzőkönyve 1861. 12. l.
17. Voinovich Géza, i. m. 163. l.
18. Koszorú, 1864. okt. 16. A kézirat átadásáról szóló leírást idézi
Balogh Károly is: Madách az ember és a költő, Bp., 1934.
176. l.
19. Madách Imrének Nagy Ivánhoz intézett levelét idézi: Voino-
vich Géza, i. m. 164–165. l.
20. Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok. II. k., Bp., 1958.
231. l.
21. Milkó Izidor: Gesztenyefám, Újvidék, 1966. 181. l.
22. Jámbor Pál: A magyar irodalom története I–II., Pest, 1864.
Ráth Mór kiadása.
23. Balogh Károly, i. m. 180–181. l.
24. Idézi Voinovich Géza: Arany János életrajza 1860–1882.,
Bp., 1938. 79. l. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása.
25. Voinovich Géza: i. m. (1922.) 557–559. l.
26. Nógrád megye Levéltára: Nógrád vármegye Közgyűlési jegy-
zőkönyve 1882–87. sz.