Sebéné Madácsy Piroska

Madách és George Sand

Amikor az első, George Sand XIX. századi magyarországi recep­ci­ó­já­ról szó­ló francia nyelvű tanulmányomat (1977-ben) elkészítettem, nem is sej­tettem, hogy 20 évvel később is lesz mondanivalóm ebben a té­má­ban.1 A befogadáselemzés első változata az írókkal való ta­lál­ko­zást – Szé­chenyi, Eötvös, Vörösmarty, Toldy, Petőfi – és főleg az ol­va­­só­kö­zön­ség vizsgálatát jelentette. George Sand, a század egyik leg­ol­­va­sot­tabb és legtermékenyebb, legtöbbet ócsárolt és legtöbbször fél­re­ismert fran­cia írónője, a romantika megtestesítője, nagyon is fog­lal­koz­tatta a ma­gyar közvéleményt.

                Idézzük fel röviden a XIX. századi befogadás tényszerű vál­to­zá­sa­it. Mielőtt az első Sand regény (Lélia, 1842) magyar fordítása meg­je­le­nik, a sajtó már többször foglalkozik az írónővel. Elsőként a Fi­gyel­me­ző, az Athenaeum társlapja értékeli George Sand: Mauprat című re­gényét, s fel kell figyelnünk a dátumra – 1837. Vörösmarty gon­do­san kiválogatja a kor leghaladóbb francia íróit, hogy ismertesse a Tu­do­mányos Gyűjtemény köteteiben Béranger (1831), Victor Hugo, La­mar­tine (1830) munkásságát. S így kerül sor George Sandra az Athe­nae­umban (1837). Természetesen a korabeli magyar sajtó Sand-képe nem ilyen egyértelműen pozitív.2 A pletykarovatok sokat fog­lal­koz­nak Sand kalandos életével is, s nevezik őt „elhíresült asszonynak, sphynx-fajú, könyvészi hermafroditának, érdekes tüneménynek, mely fér­fi öltönyben, szipával szájában, mint írónő lépett fel”, s ki nem ké­pes az emberi szerelemre, csak „oroszlán és tigris-érzelmekre”. A fent említett „kritikai” megjegyzések ellenére az 1840-es években meg­jelennek a további Sand fordítások. A Lélia után 1843-ban az In­di­ána, 1844-ben a Metella és a Leone Leoni. E regényekben Sand el­ső­sorban a nő érzelemhez és élethez való jogait hangoztatja, ugyan­ak­kor elárulja kétségbeesett boldogságkeresését, azt, hogy az írónő a „sza­badszerelemben” éppolyan boldogtalan, mint a házasságban. E mű­vek még inkább fokozzák a George Sand alakja köré font itthoni „mí­tosz”-t.3

                Sand népszerű a magyar női olvasók körében, sőt sokan utánozni kez­dik. Köztük Szendrey Júlia, Petőfi későbbi felesége, hogy kitűnjön a szelíd, naiv, angyali szépségek közül, haját George Sand módjára rö­vidre vágatja, érzelmes Chopin-etűdöket játszik, s titokban verseket és naplót ír. …Az igazi Sand kultusz nálunk a század második fe­lé­ben tetőzik, amikor mind a romantika, mind a népiesség másod­vi­rág­zá­sát éli. Az írónő utópiája, naiv hite a nép még a század vége előtt be­következő vértelen győzelméről, éppen megfelelő gyógyír lehet az oszt­rák terrortól megfélemlített magyar olvasónak. Sand, aki sokáig el­rettentő tabu volt, az önkényuralom éveiben divatos regényíróvá lesz.4

                A hazai Sand recepció e rövid rezüméjéből is láthatjuk, Sand eg­zo­tikus alakja nagyobb sikert aratott nálunk, mint művészete. Kri­ti­ku­saink meg sem próbálták igazán értékelni, legnagyobb íróink pedig va­lahogy idegenül, értetlenül állnak vele szemben, bár nem vitatják nagy­ságát. Eötvös nagyra tartja filozófiáját, eszméit, Vörösmarty a leg­nagyobb romantikusok közé emeli, Széchenyi Naplójában említi, hogy az 1830-as években már olvasta az Indianát és a Léliát. Petőfi több­ször is hangsúlyozza, hogy Sand az új világ csodája, bámulja, ta­lán imádja, ám de nem szereti, sőt, a férfinak való társadalomelemző re­gények helyett a konyhába és kertbe, házimunkába való vissza­vo­nu­lást ajánlja neki.5 Csodálat tehát, értő elemzések helyett. Talán az egy Ma­dách az, aki mélyebbre merül, és merészebb tanulmányt ír róla.

                Miután csak az irodalmi folyóiratokat vizsgáltam, elsiklottam egy Sand-művet analizáló Madách-tanulmány fölött, mely csak később ke­rült elő és 1914-ben publikálták.6 Vajon miért ír Madách éppen George Sandról, és éppen a Léliáról regényelemzést, talán a század egyik legeredetibb magyar kritikáját Sand kapcsán? (A többi cikk fő­leg átvétel, fordítás francia és német újságokból). A válasz ké­zen­fek­vő­nek tűnik: mert ez volt az első Sand-regény, amely 1842-ben Récsi Emil fordításában Kolozsvárott megjelent,7 s mert érdekelte a nő­kér­dés, a nő hivatása, sorsa, egy „nőíró” műve, és a regény témája: maga a szerelem. Valljuk be, Madách sem volt szerencsés a szerelemben. 1845 és 54 közötti, balul sikerült házasságában megismeri annak minden örö­mét és bánatát, átéli a nővel való kapcsolat boldog, de gyötrelmes vál­to­zatait is. Tudjuk, Fráter Erzsi szép, kacér, pazarló, mulatós, ideges és elégedetlen, a szigorú tradíciókat elfojtott szenvedélyessége nem vi­seli el. Barta János szerint a baj hasonló lelki alkatukban rejlik, mind­ketten a hanyatló kor, kimerült családok lelkibetegségében szen­ved­nek: az átélő képesség erős csökkenésében és sóvárognak egy más élet után, ugyanakkor nincs bennük igazi közösségi élmény. Erzsébet nem él át a külvilágban mélyebb értékeket, ugyanakkor nem képes hely­zetéből, családi kapcsolataiból fakadó feladatokat, kötelességeket sem felismerni. E tekintetben férje magasan felette áll, benne a há­zas­ság határozottan napfényre hozott jelentős erkölcsi erőket, és ön­ma­gán túlmenő parancsok elismerését.8 Végül is ez a szerelem, amely Ma­dáchot igazi költővé teszi, és ez a lelki trauma, házassági válság, amely a földön élő, gondolkodó-filozofikus nagy írót kiérleli. Ro­man­ti­kus valóságtudata átalakul, szembenéz a földi létezés erkölcsi erő­i­vel, meg akarja azt érteni az állandó küzdelemmel együtt. Férfi és nő sor­sa, de magasabb szempontokból, már érett személyiséggel vizs­gál­va. Válsága éveiben rengeteget olvas, könyvtára rendkívül gazdag, fran­cia és német filozófiai műveket ismer meg, ez viszi a kételkedés fe­lé, de a metafizikai tudósság felé is. Miért vagyunk a földön? In­tel­lek­tuálisan és nem érzelmi alapon él át mindent, s majdnem egy­i­dő­ben születik meg az európai irodalom két legnagyobb emberiség-áb­rá­zo­lása: Hugo: Századok legendája 1859, és Az ember tragédiája: 1860.

                Szilárdabb, józanabb, megfontoltabb lesz tanulmányaiban is. Va­ló­színűleg ebben az időben olvassa el Sand regényeit is, többek között a Léliát. A tanulmány hangneme legalábbis erre utal.

                George Sand 1833-ban írja a Léliát, ez harmadik regénye (1832 In­diana; Valentine). Ő is „a század gyermeke” mint Musset. Élete a XIX. század nagy romantikus generációit szimbolizálja, átéli azok re­mé­nyeit és kríziseit, konfliktusait, fellángolásait és bukásait. Legfőbb esz­ményei a szerelem és szabadság, mint Petőfinek. Származása (arisz­tokrata apa, plebejus anya) ambivalens helyzetet teremt szá­má­ra. Az angol nővérek kolostorában nevelkedve, már rebellis sze­re­pet játszik – ír és Moličre-darabokat rendez. 1820-ban olvassa Pas­calt, Shakespeare-t, Chateaubriand-t és Byront, és férfiruhában lo­va­gol. 1822-ben férjhez megy Casimir Dudevant-hoz, gyermeket szül, de főleg unatkozik. 1830-tól újabb szerelmi kapcsolatai kezdődnek, pél­dául 1830-ban Sandeauval (egyetemi hallgató, akinek nevét aztán írói névként felveszi), majd a szakítás után 1833-ban Musset-vel. 1832-ben kezdődik írói pályája, regényeiben a nő helyzetét elemzi, és új formában mutatja be „az erkölcsi szenvedést”.9 

                A nő szerepe tehát Madáchot is foglalkoztatja. Nem csak Az em­ber tragédiájának Éva átváltozásaiban, de tanulmányaiban, szék­fog­la­ló beszédeiben fő témaként szerepel: A nőről, különösen esztétikai szem­pontból (Székfoglaló értekezés az Akadémián, 1864. ápr. 18.) vagy Az esztétika és társadalom viszonyos befolyása (Székfoglaló ér­te­kezés a Kisfaludy Társaságban, 1862. ápr. 2.) A Kisfaludy Tár­sa­ság­ban elmondott beszéd eredeti címe: A szép eszméinek befolyásáról az egyénre és az államra.10 A társaságban Arany János mutatja be Ma­dáchot rendkívül meleg szavakkal, méltatja a Tragédia vi­lág­iro­dal­mi jelentőségét, és cáfolja a mű pesszimista világnézetét. A ta­nul­mány központi gondolata a szép és a rút megkülönböztetése. Az esz­té­tikai művelődés hasznos mind az egyénnek, mind a társadalomnak. A szép érzékelése egy új világot tár fel előttünk. Az esztétikai mű­ve­lő­dés a nemzet túlélése szempontjából is fontos. A kultúra a nemzet kul­túrája által marad fenn, a költészet, a festészet, a szépművészet ál­tal, nélküle mit sem ér. Az esztétikai befolyás túlnő a szépirodalom ha­tárán, sőt befolyásolja a társadalmat: a viselkedést, a szónoki ha­tást, az emberi szellem felvirágoztatását, a közéletre is hat. Görög pél­da alapján: valamikor a művész szemtől szemben látta bírálóját, a szín­házban a közönséget. Mindez alkalmat ad a jelen magyar bí­rá­la­tá­ra is, Madách elítéli a jelenlegi közönséget és a „koszorú helyett ke­nye­ret” elvet. Végül hozzáteszi: a szépírói remeknek nem lehet más ki­in­duló pontja és célja, mint maga a szép. Még az erkölcs is csak a szé­pet szolgálhatja. „A költészet észnek a költészete, és a költészet a szív­nek a vallása. A hit és költészet tehát elválaszthatatlan.” Mind­eb­ ből következik, hogy nem kedveli az újkori romantikus regényt, mely a rút esztétikai kategóriáját is elfogadja.

                A nőről, különösen esztétikai szempontból szóló tanulmánya is sok meglepetést tartogat számunkra. Miért ír a nőről? Hozzáteszi, hi­szen mindenki csak vele foglalkozik, de mégis e tárgy ki­me­rít­he­tet­len. „A nő nem csak egyszerűen ember, esetlegesen nőnemű is, mint azt a rideg logika diktálja, de utolsó ízéig egy sajátságos valami, – spe­cifice nő.” Meglehetősen bizarr, ahogyan a két nem közötti kü­lönb­séget taglalja. „A férfi agya két hüvelykkel nagyobb, mint a nőé, a férfi végtagjai hosszabbak. A nő tetemesebb része van nemi célokra al­kotva, vére több, hőmérséklete magasabb, véralkata idegesebb. A nő szí­vén keresztül gondolkodik. A szép és rendkívüli erősebben meg­hat­ja a nőt, lévén a nő perc-ember, a férfi küzdésre képes, a nő mártír vagy tigris, minden borzasztó látványt élvez, de nincs benne kitartás. Fi­nomabb testalkata révén alárendelt, védelemre szorul. A nő a sze­re­lem megtestesülése és a férfi meghajlik előtte…” A tanulmányból ki­tű­nik, Madách nincs valami jó véleménnyel a nőkről, sőt… Hát még az emancipált nőkről, így George Sandról és nőalakjairól, esz­mé­nye­i­ről sem.

                Nem csoda, hogy Veres Pálné, a korabeli magyar nőmozgalom egyik kiemelkedő szervezője sértődötten tollat ragad és levelet ír Ma­dách­nak. Két levelét 1864-ben a Koszorúban közzétett székfoglaló ha­tása alatt írja a költőnek.11 Legjobban azt fájlalja, hogy Madách tu­do­mányos képzettségét, humorát éppen az emberiség elnyomott része el­len használta föl. Mi az, amit a nőknek szánnak itt Ma­gyar­or­szá­gon? Az alacsonyabb rendű munka, és nem a szellemi foglalkozás. Ma­radjon a nő csak alantas helyzetben! Tiltakozik és visszautasítja, hogy a nő nem képes művelődésre, mert más irányba akar fejlődni! Ve­res Pálné szerint a nők jelenlegi társadalmi helyzete és ki­szol­gál­ta­tott­sága okozza műveletlenségüket, hiszen sem idejük, sem le­he­tő­sé­gük nincs minderre. A férfiak szabadon tanulhatnak, az ezeréves tra­dí­ciók adnak nekik teret. A nőknek mindenütt az előítéletekkel kell szem­beszállniuk és kötelességeik a családhoz kötik őket. „Én tehát el­is­merem, hogy tudományos eredményeket nem hoztunk létre, de le­gyünk igazságosak, ennek oka csupán a szellemi fejlődésünk körüli egé­szen különböző eljárásban rejlik.” A nő önként, szeretetből ál­doz­za fel idejét és szabadságát az emberiségnek, bár Madách szerint nem mu­tathat életében mást fel, mint szeretetet. Ez a szeretet inkább erény és nem hiba tehát. Veres Pálné szerint Madách elfogult és gúnyos, lo­gi­kátlan fejtegetései nem éppen tiszteletreméltóak… Veres Pálné ta­lán éppen Madách gondolatainak hatására a következő esztendőben fel­hívást intéz a magyar nőkhöz, eztán műveljék magukat, neveljék a nő­ket tudományosan is, és hozzanak létre olyan tudományos tár­sa­sá­go­kat, ahol eszméiket kicserélhetik. Tehát nőegyletet, az ellen a férfi vé­lemény ellen, hogy a nőnek tudományos műveltsége szükségtelen. Így mondhatjuk, Madáchnak köszönhetően indul el a magyar nő­moz­ga­lom a nők művelődéséért, igaz – európai viszonylatban – fél év­szá­za­dos késéssel. Madách, aki többször is volt Vanyarcon Veres Pá­lék­nál, bűnbánóan válaszolgat a hölgynek, sőt még verseket is ír hozzá, vagy egy talányos „képlevelet”, és elküldi neki Lélia elemzését, mint­egy kiengesztelésül.12

                Az Eszmék Léliáról nagyon érdekes tanulmány.13 Hogy elemzői bá­torságát érzékeltesse, az elsüllyedt hajót a tengerfenéken feltáró bú­vár­hoz hasonlítja magát, aki a hajóban rekedt szörnyű rémalakok lát­tán rémülten menekül a felszínre. „Amilyen érzés foghatta el e búvárt az elsüllyedt hajóban, olyan szállt lelkembe a Lélia olvasásakor. Em­be­ri alakokat láttam mozogni, de mily kísérteties, mily rettenetes azon élet, melynek azok csak mívelői.” (563. p.) Az elemzésre kerülő re­génynek, a Léliának két változatát készíti el Sand (valószínűleg a má­sodik változatát fordítja le Récsi Emil), az egyiket 1833-ban, a má­si­kat 1839-ben – mindkettő meglehetős felháborodást kelt a francia kri­tika részéről is. Szabados, szinte erőszakos stílussal, túlságos in­ti­mi­tással, szemérmetlenséggel és erkölcstelenséggel vádolják. A Lélia na­gyobb vihart kavart, mint a másik két regénye, az Indiana és a Va­len­tine együttvéve. Bár a második változat szelídebb feminista szem­pont­ból is, ez is szenvedélyes vitát vált ki. Mi lehet ennek az oka? Mi­lyen társadalmi, ideológiai és esztétikai összefüggések befolyásolják Sand­ot e regény megírásakor?

                Ő maga is mély erkölcsi és társadalmi válságot él át, szerelem nél­kü­li házasság, csalódás a hitben, nyugtalanság, állandó ideges vágy és ki­elégületlenség emészti. Szeretne az elvárásoknak megfelelni, de női mi­voltában minderre képtelen. E helyzetet szimbolizálja Lélia te­he­tet­lensége. Megállapítja, hogy képtelen válaszolni a valóság főleg mas­culin kihívásaira. Nem találkozott még Pierre Leroux-val vagy Lam­menais-vel, a szocialista és forradalmi eszmékkel, melyek ide­o­ló­gi­ailag kiutat jelentenének számára. Az utópista filozófiai eszmék a nép által kivívott vértelen forradalomról, majd a negyvenes évek re­gé­nyeiben tűnnek fel. Már gyermekkorában bizonyos „feminizmus” jel­lemzi, nagyanyja különösen szabad szellemű nevelésben ré­sze­sí­tet­te, fiúruhában lovagolhatott, és szabadon száguldozhatott a mezőkön, va­lamint mindent elolvashatott és csinálhatott, ami neki tetszett. Ti­zen­hét éves korában, hogy anyjától szabadulhasson, férjhez megy sze­re­lem nélkül. Párizsban, majd mindent kipróbál, szeretőit úgy vá­lo­gat­ja, hogy mind gyengébbek, mint ő, erkölcsileg és fizikailag is. El tud­ja játszani az anya-szerető, a pártfogó, az ápolónő szerepét is. Ta­lán egyedül De Bourges ügyvéd hódítja meg őt személyiségével, a töb­biek nem. Egyénisége összetett, ambivalens, gyakran érzelemre nem képes, frigid. Megadja magát, de ritkán és nem hosszú időre – vagy inkább uralkodik. Kapcsolatot létesít és szakít. Férfinak öltözik, szi­vart szív, rövidre vágatja a haját. Ez a magatartás látszat a külvilág fe­lé, belül ő nagyon is asszony, aki boldogtalan, aki szeretne alkotni, meg­nyilatkozni, de még írni is csak férfi álnéven tud. A szabadság a sze­relemben és házasságban számára a legfontosabb. Első regényei er­ről szólnak. A Lélia központi témája a szerelemre való képtelenség, a frigiditás, Lélia szerelmesen vagy anélkül, elátkozott marad sor­sá­ban. Számára éppúgy tilos a boldogság, mint George Sand számára. A Lélia 1833 májusától jelenik meg a Revue des deux mondes-ban. A re­gény személyiségei az írónő belső énjének dialógusait közvetítik: őszin­teség, csalódás, szenvedély, reménytelenség s az akaraterő a vál­ság­ból való kitörésre, majd mélységes vágy a menekülésre, ez jel­lem­zi Sand lelki alkatát.14 Valahol tehát hasonlítanak egymásra, Sand, Ma­dách és Fráter Erzsébet, csak éppen ezt nem tudják egymásról.

                A Lélia első olvasáskor már láthatjuk, hogy különös, kétkötetes val­lomásregényről van szó. Meglehetősen vérszegény, in medias res cse­lekményre épül, három főszereplővel: Stenio, a költő, a tiszta ifjú, aki tele van várakozással és reménnyel, Lélia, a harmincéves asszony, aki már túl van mindenen, és képtelen szeretni és hinni, kiábrándult a köl­tészetből, a szerelemből, a vallásból, a tudományból és a világ jö­vő­jéből. A harmadik főszereplő Trenmor, a szerencsejátékos, aki ugyan­csak megjárta már az élet poklát, a fegyházat, elmúltak szen­ve­dé­lyei, és csak él, cél nélkül e világban. A társadalmi kizsákmányolás és igazságtalanság az oka a szereplők végzetének, akik csak sod­ród­nak, feltarthatatlanul, egy közös megoldás, a halál felé, mely majd fel­szabadíthatja őket. A regény vallomásai – Trenmoré, Léliáé, Ste­ni­óé mind Sand vallomásai, aki már most, nagyon fiatalon eljutott a spleen állapotáig, tervek és vágyak nélkül él, álmait elvesztette, a sze­re­lemből kiábrándult, mindenben kételkedik: a barátság hideg, a val­lás hazug, a költészet, a szerelem szertefoszlott. Lélia és a körülötte, von­zásában, mint lepkék a fény körül, hiába keringő férfiak, keresik a meg­oldást, a vigasztalást: a magányban, a természetben, az ol­va­sás­ban, Istennél. Ám minden hiába, ebben a világban a tettnélküliség, az ér­téknélküliség, az erkölcstelenség, a háború, a betegség, az anyagi erő uralkodik, ahol a tudomány már felesleges és a költő hiába alkot. A romantika kiábrándultsága annyira teljes e regényben, hogy akár Byron, Musset, Lermontov, Vörösmarty is írhatta volna. Ami mégis kü­lönleges, és ami Madáchot is megérintette, az szerintem a fő­sze­rep­lő­nő alakváltozásai, kiismerhetetlensége és a szerelem variációi. Lélia oly titokzatos, oly hideg, álmodozó és szomorú, teste gyönyörű, de sze­retni képtelen. Érzelmileg már halálraítélt, de még játszik ál­do­za­ta­ival, angyalként vagy ördögként, hideg szoborként vagy vágyódó nő­ként, dönti romlásba őket. Sand is felteszi a kérdést: mire való a nő?! Csak az érzékek kielégítésére, vagy lelki szerelemre, anya­sze­rep­re is? Minden nő ártatlannak és szépnek születik, de a társadalom, a vi­lág hazugságai mindent megmérgeznek. Lélia feláldozta magát egy fér­fiért, ki őt kinevette, aztán már nem képes többé igaz érzelemre, csak pusztítani tud. Végső soron Lélia nem találja meg a kiutat ebben a világban, csak a túlvilágban, a halálban. Madách nem képes azo­no­sul­ni ezzel az állásponttal, számára e regény alakjai, az élet lep­le­zet­len boncolása elfogadhatatlan (ne felejtsük el, Petőfi is ezt vetette Sand szemére) „hogy létez, vagy létezhet ilyen világ, elismerem, de hogy festeni lehessen művészetben, tagadom.” (564. p.) „Emberi ala­kok helyett kísértetek e regény szereplői, csupa őrült, beteg lélek, akik gyöt­rik egymást, szenvedélyeikkel üldözik, s mi csak, t.i. az olvasó, össze­csapjuk kezünket, miért történik ez?” (564. p.) A motiváció hi­á­nya bántja Madáchot, a hősök cselekedetei, viselkedésük lélektanilag nem megokolt, jellemük kidolgozatlan. Tragikomikus mindaz, mi tör­ténik s mi nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. „Zrínyi Miklós ha­lálának motívumául tegyünk a haza helyett egy agarat, melyet mind e két fél bírni óhajt, és nevetségessé lesz.” „Lélia és Stenio le­mon­dását nem bírjuk motiválni semmivel, s így ha oly véghetetlen szo­morú nem lenne, rendkívül nevetségessé válik.” (566. p.) A leg­na­gyobb probléma számára Lélia hideg szépsége, ki gyötri és játszik Ste­nióval, mint macska az egérrel, mielőtt megölné. Nincs magasabb cél előtte, nem érez többé, és a legszentebb érzelmeket csak hazudja. Lé­lia s általa Sand minderre nem képes, nem érti hát őket Madách, mert mint férfi őket nem tisztelheti. (Célnélküliségük, öncélú pusz­tí­tá­suk megmagyarázhatatlan). A romantikus iskolával szembeállítja a klasszi­kusokat, például Shakespeare-t, aki mégsem csupa őrültből ala­kítja műveit, Hamlet mellett ott van Ophelia, Lear mellett a ked­ves, jó leány. Hibásak tehát a jellemek, a cselekmény és a szerkezet, és esztétikailag is sok a „kinövés” ebben a regényben. Madách a „szé­pet” keresi minden műben s nem a morált. „Ez csak annyira szük­sé­ges benne, amennyire ha morális érzületünk sértetik, a rútnak érzése fog el.” Tolnai Vilmos szerint Madách, az esztétikus mögötte marad a köl­tőnek, hiszen a rút nem a szép ellentéte, nem esztétikai, hanem mo­rális fogalom, legalábbis eredetére nézve.15 Madách Magnussal, a bű­nös pappal, a vallás képviselőjével sem tud kibékülni „a vallás épp­olyan eszme, mint a szerelem, amint a szerelem csakugyan a szív val­lá­sának mondható” (567. p.) „E kettő küzd Magnusban, de e küz­de­lem pszichológiailag megokolatlan és végkifejlete (Magnus öli meg Lé­liát) sérti az esztétikai hatást. A jellemek általában nem elég ere­de­ti­ek, élettelen figurák érdektelen küzdelme, vagy személyesített esz­mék élettől idegen világa” – ez az újromantika Madách által kár­hoz­ta­tott irányzata. A tanulmány befejezésében újra visszatér az indító ha­sonlathoz: a romantika vonzása olyan, mint ahogy az örvény vonz­za a hajót, benne sötét van, s az élet ott halál, mint az elsüllyedt ha­jó­ban. A jótékony nap világa alá tehát ajánlatosabb visszatérnünk. A ro­mantikus Madách elítéli így a romantikus Sandot, bár egyes részek stí­lusszépségét nem vonja kétségbe.

                Konklúzió: e tanulmány tehát, mint említettem, diszkrét le­vél­for­má­ban íródott Veres Pálnéhoz, valószínűleg az 1860-as évek elején. Si­került-e kiengesztelni barátnőjét (barátságuk a 40-es évek végétől Ma­dách haláláig tartott), s meggyőzni arról, valójában már mo­der­nebb lett gondolkodása a nők tekintetében? Nincs rá adatunk, a vá­lasz­levél nem került elő. De végső soron, akaratlanul is Madáchnak kö­szönhetően indult el Magyarországon a nőmozgalom Veres Pálné fel­hívására.

                A Léliáról szóló elemzés kiegészíti és kiteljesíti Madách esztétikai ta­nulmányainak sorát: elveit a nőkről szólva Lélia ürügyén, mintegy meg­erősíti és összefoglalja. Számára a nő az életnek költészete, az élet lényegét pedig a nő a szerelemben, az anyaságban teljesítheti ki. Idéz­zük Madách szavait: „Nélkülük a nő színetlen, illat nélküli vi­rág…” (565. p.)

Jegyzetek

1.                            Madácsy, Piroska: George Sand et les Hongrois, Acta Roma­-
                               nica, Tomus 4., Szeged, 1977.

2.                            Románok. Georg Sand: Mauprat, Figyelmező, Pest, 1837. 24.
                               sz. 368–369. l.

3.                            George Sand (Madame Dudevant). Németből fordította D. I.
                               Tu­dománytár, Literatúra, 1841. V. kötet.

4.                            V. ö. Madácsy Piroska: George Sand és Magyarország, ItK
                               1979/3. 292–297. l., Martonyi, Éva: George Sand et les
                               Hongrois , in: George Sand et l'étranger, Studia Romanica,
                               Debrecen, 1993. 272–280. l.

5.                            Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez, 18. levél, in:
                               Pe­tőfi összes művei, Akadémiai, Budapest, 1956. 74. l.

6.                            Madách Imre: Eszmék Léliáról, Országos Nőképző Egyesület
                               Év­könyve az 1912/1913-as évről, Budapest, 1914. Pallas
                               Nyomda, 132. l.

7.                            Lélia, regény Sand Györgytől. (Dudevant-né). Franciából Ré­-
                               csi Emil (két kötetben). Kolozsvárt, özvegy Barráné és Stein
                               ke­res­ke­dé­sében, 1842.

8.                            V. ö.: Barta János: Madách Imre, Franklin Társulat kiadása,
                               Bp., 1943. 68–69. l.

9.                            V. ö.: George Sand, Magazine Littéraire, janvier 1992. p. 18–
                               20.

10.                          Halász Gábor (szerk.): Madách Imre összes művei II., Révai,
                               Bp., 1942. Tanulmányok, 569–582., 583–603.

11.                          Rudnay Józsefné–Szigethy Gyuláné: Veres Pálné élete és
                               mű­­ködése, Bp., Athenaeum, 1902. Veres Pálné levelei Ma-
                               dáchhoz, 130–135. l.

12.                          V. ö.: Özv. Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim
                               1847–1917, Bp. Madáchról és édesanyjáról írt sorai. Madáchot
                               1854 és 64 között szoros barátság fűzi Veres Pálnéhoz. Radó
                               György 1855 kö­rülire teszi a tanulmány keletkezését (Radó
                               György: Madách Im­re. Életrajzi krónika. Salgótarján, 1987.
                               208. l., mert Madách és Ve­res Pálné barátsága ebben az
                               időszakban kezdődik. Véleményem sze­rint azonban a tanul­-
                               mány megírása későbbi időpontra tehető, ugyanis szo­ros esz-
                               mei kapcsolat mutatható ki esztétikai székfoglaló beszédei és a
                               Sand-tanulmány között, melyeket a 60-as évek elején írt.

13.                          In. Halász Gábor (szerk.), i. m. Eszmék Léliáról. 563–568. l.

14.                          V. ö.: Chonez, Claudine: George Sand et le féminisme, in:
                               Eu­rope, mars 1978. p. 75–79., Johnson, Iréne: Effets de mo-
                               bilité et de paradoxe dans Lélia , in: George Sand et l'écriture
                               du roman. Uni­ver­sité de Montréal, 1966. p. 210–213.

15.                          Tolnai Vilmos: Madách Sand: Lélia c. regényéről, Budapesti
                               Szem­le, 1914. Vegyesek, 738–739. l.

Vissza