Asztalos Lajos

 

Az ember tragédiája spanyol, portugál

és készülő galego változatáról

 

 

A társaság tavaly októberi tanácskozásán már szóba került Az ember tra­gédiája galego nyelvű változata. Pontosabban az, hogy elkészül. Most örömmel számolhatok be arról, hogy hozzáláttam. De talán he­lye­sebb lenne azt mondani, hogy belevágtam. Akár egy nagy ka­land­ba. Mert amikor Andor Csaba barátom buzdítására úgymond hirtelen öt­lettel elvállaltam ezt a munkát, csak gyanítottam, de nem tudtam, mi vár rám. Néhány vagy éppenséggel néhány tíz oldalas anyagot már volt alkalmam galegóra, spanyolra átültetni, de azok más jel­le­gű­ek voltak. Sajnos, amint gyakorta megtörténik, az örömbe ezúttal is né­mi üröm vegyül. Nevezetesen az, hogy az előre nem látott, mond­juk így: nehézségek miatt a munka a vártnál, a kelleténél lassabban ha­lad.

                Talán azzal kellene kezdenem, hogy ezúttal sem a mű eszmei, vers­tani stb. elemzése, netán a szerző életének, munkásságának a be­mu­tatása a célom, természetszerűleg nem lehet az. Fordításról lévén szó, a munka menetéről, az ennek során fölmerülő kérdésekről kell szól­nom.

                Természetesen más az, ha idegen nyelvből magyarra, és megint más az, ha a sajátjából más, vagyis idegen nyelvre fordít az ember. Az el­ső esetben a fordító előnye, hogy saját nyelvét jól ismeri, hátránya vi­szont, hogy kevésbé ismeri azt, amelyikből fordít. A legjobb persze, ha a fordító, azonkívül, hogy a másik nyelven is kitűnően beszél, ír, is­meri a népmesék, a Biblia, a napilapok, a villamosjegyek, a fal­ra­ga­szok, meg minden egyéb szövegét, ha pedig nagyobb lélegzetű műről van szó, a helyszínt is. A valóságban azonban ebből több minden csu­pán elérhetetlen vágy marad. Ha a sajátjából fordít, nagy előnye, mint je­len esetben is, hogy ezt ismeri. Különösen akkor előny ez, ha egy több mint száz évvel ezelőtt keletkezett műről van szó, amelyiknek a nyel­ve, ha csak bizonyos mértékben is, de régiesebb, vagyis eltér a ma­itól. Elengedhetetlen azonban a másik nyelv alapos ismerete. En­nek ellenére a fordítást át kell néznie egy olyan valakinek is, akinek az a bizonyos nyelv, amire a műt átültette, az anyanyelve. Ezt Rónai Pál is megtette, amikor Az ember tragédiáját portugálra fordította, an­nak ellenére, hogy akkor már több mint harminc éve Brazíliában élt.

                Költeményről lévén szó, óhatatlanul fölmerül a kérdés, mit tegyen a fordító? Mihez ragaszkodjék inkább? A külalakhoz, vagyis ebben az eset­ben a vershez, s olyan engedményeket tegyen, amelyek esetleg ci­kor­nyássá tennék a szöveget, nehézkessé, vagy pedig tekintsen el et­től, s a mondanivalót helyezze előtérbe? Az eszményi megoldás nyil­ván­valóan az lenne, ha e két igényt egyeztetni lehetne. A két nyelv, már­mint a magyar és a galego, azonban eltérő. Verstani szempontból mond­hatni alapvetően. Mert miközben a magyar költészetben az ütem­hangsúlyos – vagyis amikor az ütem olyan kötött szótagszámú szö­vegegység, amelynek határait szünetek (sorkezdetek–sorvégek, il­le­tőleg sormetszetek) jelzik, s amelynek az ütem élén álló szótagja hang­súlyos –, és az időmértékes verselés – ennek ritmusát az adja, hogy szövegében olyan egységek ismétlődnek, amelyekben a szótagok idő­értéke van meghatározva: ezek a legtöbb esetben ún. verslábak, ame­lyek közül a legismertebb a jambus (egy rövid, egy hosszú szó­tag), a trocheus (egy hosszú, egy rövid), anapesztus (két rövid, egy hosszú), daktilus (egy hosszú, két rövid), helyettesítőként a spondeus (két hosszú) és a pirrichius (két rövid szótag) –, továbbá a szimultán vers – amelyben mind az ütemhangsúlyos, mind az időmértékes vers rit­musa érvényesül –, a spanyolhoz és a portugálhoz hasonlóan, a ga­legóban a hangsúlyváltó verselés a használatos – e nyelvekben a sza­vaknak nem mindig az azonos sorszámú szótagja hangsúlyos, aho­gyan a magyarban mindig az első, azaz a hangsúly helye szavanként el­térő. Ez a sajátosság igen megkönnyíti azt, hogy a költők olyan idő­mér­tékes verseket írjanak, amelyekben a rövid szótagok helyén hang­súly­talan, a hosszú szótagok helyén hangsúlyos szótagok álljanak.

                Minthogy Madách művében a mondanivaló a lényeg, a külalaktól el lehet tekinteni. Valójában ezt teszi a spanyol meg a portugál vál­to­zat is. Ez a megoldás tűnik a legmegfelelőbbnek a galego változat ese­tében is. Van még egy szempont, ami ugyancsak elgondolkodtató. Még­pedig az, hogy a magyar nyelv mondhatni tömörebb, mint a ga­le­go, a spanyol, a portugál. Ebből a szempontból a spanyol változat (La tra­gedia del hombre, Virgilio Pińera fordításában, az eredetivel egy­be­vetette Tóth Éva, La Habana, 1978) olyan „bőbeszédű”, hogy nem egy esetben Madách egy sorából két spanyol sor lett. Meglehet, ebben az is közrejátszott, hogy a fordító nem a magyart, hanem a francia vál­tozatot ültette spanyolra. Ami a lényegen persze nem változtat. A por­tugál ennél tömörebb, de az eredetinél kevéssel hosszabb (A tra­gé­dia do homem, Rónai Pál és Geir Campos fordítása, Rio de Janeiro, 1980).

                Például az ő az erő, tudás, gyönyör egésze (első szín, Angyalok ka­ra, ötödik sor), a spanyol változatban két: ˇEn Él toda ciencia se fun­da, / toda fuerza y felicidad! „benne alapszik minden tudás, / min­den erő és boldogság, öröm”, a portugálban másfél sor lett: Ele é To­do-Poder, Todo-Saber, / Todo-Prazer „ő mindenható, mindentudó, / min­den öröm, élvezet”. A magam részéről arra törekedtem, hogy amennyiben csak lehet, ezt elkerüljem. Így a galego változatban ez To­da a forza, o saber, o pracer el é „minden erő, tudás, öröm, élvezet ő”.

                Mindebből az is kiderül, hogy a fordító, a maga, és mondanom sem kell, az illető nyelv lehetőségei szerint adja vissza az eredetit. Így lesz a magyar gyönyörből a spanyolban „boldogság”, „öröm”, a por­tu­gálban „öröm”, „élvezet”, a galegóban ugyanez. A fordító ugyan­ak­kor néha a jobb, a talán művészibb értelmezést tartva szem előtt, saját be­látása szerint ülteti át saját nyelvére az eredetit. Például a Nehány fé­regben öntudatra kél, / Míg minden megtelt, míg minden kihűlt, / És megmarad a semleges salak. (első szín, Lucifer) a spanyol vál­to­zat­ban żQue la conciencia, un día, se cuela / en unos cuantos gu­sa­nil­los? Eso no dura / más que el tiempo de un chispazo. Luego todo se hiela / y vuelve a hacerse inerte como antes „hogy az öntudat, egy nap, beoson, besurran / néhány féregbe? Ez nem tart / tovább, mint egy szikra. Azután minden megfagy / és élettelen, közömbös lesz, mint azelőtt”. Ugyanez a galego változatban E nalgunhas vermes to­man conciencia, / Ata todo se enche, se arrefria, / E fica só a es­cura neutra. „és néhány féregben öntudatra ébred, / míg minden meg­te­lik, kihűl / és marad csupán a semleges salak”.

                Vannak azonban az eredetit jobban megközelítő megoldások is. Pél­dául a Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pi­hen (első szín, Az Úr) spanyolul Sí, la gran obra está terminada. / He ahí la máquina lanzada. / El creador puede descansar. „igen, a nagy mű be van fejezve, / íme, a gép el van indítva. / Az alkotó pihenhet.”, por­tugálul Enfim, a grande obra está acabada: / a roda gira e o Cri­a­dor descansa… „végre, a nagy mű be van fejezve: / a kerék forog, s az alkotó pihen…”, galegóul A grande obra, si, está acabada. / A má­quina marcha, o creador descansa. „a nagy mű, igen, be van fe­jez­ve. / A gép jár, működik, az alkotó pihen”.

                Még lenne egy kérdés. Az, hogy az eredeti szöveg, amint köz­tu­dott, mintegy másfélszáz évvel ezelőtt keletkezett. Ugyancsak esz­mé­nyi lenne, ha a fordítások ezt is visszaadnák. Vagy visszaadhatnák. Ez­zel a lehetőséggel az átültetők gyakorlatilag nem élnek. Ezt tették a spa­nyol, a portugál – és föltehetően a többi – változat készítői is. A ga­lego esetében ez külön nehézséget okozna. Régies galegóra ugyanis nem lehetne fordítani, mert az egységes galego irodalmi nyelvet csak az elmúlt másfél-két évtizedben dolgozták ki. Ha a fordító netán még­is effélére vállalkozna, valamelyik, a múlt század második felének ele­jén, az írók által használt galego tájnyelvet kellene kiválasztania. Ami viszont eleve értelmetlen lenne.

                Föltétlenül meg kell említenem, hogy a magam részéről a Bene Kál­mán által gondozott, teljes szöveget ültetem galegóra. Ezúton is kö­szönöm, hogy hozzájuttatott igényes munkájához. Ha a fordítás el­ké­szül, elejére előszó is kívánkozik, amiből a galego olvasó meg­is­mer­heti a Tragédia magyar irodalomban betöltött kiemelkedő sze­re­pét, jelentőségét, a kort, amelyben keletkezett, nemkülönben a szerző éle­tét, megtudhatja azt, miért magyar ez a mű, ha egyetlen magyar sze­replője sincs. A galego olvasók számára talán nem lenne ér­dek­te­len közölni ugyanakkor azt is, hogy Madách műve eddig hány nyel­ven jelent meg. E téren Andor Csaba barátom – akár egyebekben – min­den bizonnyal segítségemre lesz. És akkor a csillagászok által fekete lyuknak nevezett, láthatatlan csil­laghoz hasonlított magyar irodalomból – amely csillagot ha­tal­mas tömegvonzása miatt a fény sem tud elhagyni – egy újabb fény­su­gár jut ki. Persze nem a világegyetembe, csupán az európai, az ibé­ri­ai Ga­li­ci­á­ba.