Tóth Péter

 

Olám

(Az ember tragédiája és a Biblia)

 

 

„Felette igen messze van, a mi van, és felette mélységes; kicsoda tudhatja meg azt?”

(Prédikátor könyve 7. 24)

 

Madách művének az értelmezése talán az egyik legnehezebb és leg­ak­tu­álisabb feladat még ma is, annak ellenére, hogy abban a számos kí­sér­letben, mellyel közeledtek felé, úgy tűnt, jó néhány probléma vagy meg­oldás elnyerte a végleges formáját. Belátva, hogy egy-egy ilyen kí­sérlet a tradíció befejezhetetlensége folytán már eleve ma­gá­ban hord­ja saját esendőségét, ennek ellenére feltűnő a körülötte bon­ta­kozó re­cepció konszenzushiánya, az újból és újból erőre kapó ké­te­lyek a ko­rábbi magyarázatok iránt.

                Például vannak, akik úgy vélik, hogy a Tragédia szerzőjét min­den­képpen a jól megérdemelt világirodalmi státuszához juttatja, vagy épp ellenkezőleg: esztétikai egyedülállóságával esetleg fényt vet többi mű­vének fogyatékosságára.

                A Madách-kérdés ezen állandó újraéledése azonban már ön­ma­gá­ban is beszédes tény, mivel fényt vet a Tragédia talán ama immanens sa­játosságára, amit egyik méltatója így fogalmazott meg: „Az ember tra­gédiája korának leggyötrőbb kérdéseit veti fel, s ahelyett, hogy egy­értelmű választ adna rájuk, szövege mindvégig a problematizmus és nem a szisztematizmus közegében mozog, a kérdést kérdésnek hagy­ja, az addigi válaszkísérleteket bírálja és a feleletet váró be­fo­ga­dót meghagyja a kérdezés nyugtalanságában.”¹

                Ám ez a sajátsága katalizálja is egyben az újrakérdezés aktu­a­li­tá­sát és ezen keresztül a kérdés talajának problematikussságát. Proble­ma­tikus, mert a róla keletkezett majd könyvtárnyi szakirodalom sem nyújt­hat biztos fogódzókat egy újabb kísérlethez, és aktuális, mert így az újrakérdezés abszolút nyitottságában tehetők föl feltevéseink.

                A hagyományra vetett pillantás azonban e problematizmus mellett még egy másik nagyon fontos tényre hívja fel a figyelmünket, ahol vi­szont, első látásra úgy tetszik, egy implicit konszenzus lappang. Az ér­telmezők többsége ugyanis Madách művét egy tágabb kul­túr­tör­té­ne­ti kontextusba helyezve, s ezáltal jelentésének paramétereit az egész em­beriségre kiterjesztve, a létezés abszolút kérdései után kutatott ben­ne. Ez a szándék,amely úgy tűnik máig meghatározza e műhöz való vi­szonyunkat, voltaképpen már a kortárs kritika talaján explikálódott Arany és Erdélyi vitájában, nagy összefoglalását pedig Horváth Ká­roly tanulmányában nyerte el, amely a mű esetleges világirodalmi ana­logonjainak a feltérképezésével a műfaji besorolást tette lehetővé.² Ami­kor ugyanis a Tragédiát olyan mindenképpen hasonló irodalmi al­kotásokkal állítja egy sorba, mint Milton Elveszett paradicsoma, Goe­the Faustja, Shelley Prométheusa, és emberiség-költeménynek ne­vezi, akkor maga is részesévé válik egy olyan folyamatnak, amely­nek tagjai (egészen Erdélyi és Arany vitája óta) némileg egymás ellen és mellett polemizálva íródnak, olyan hallgatólagos vagy kifejezett igénnyel, hogy megtalálják azt a végső tolvajkulcsot, amelyik a fej­lő­dés vagy éppen nem-fejlődés ideológiai horizontjait igazolná a műben fel­található valamiféle válaszlehetőséggel.

                De a recepcióban kirajzolódó ilyen konszenzus egy olyan poétikai szisz­téma nyomvonalait is indukálja, és ezáltal már eleve kijelöli azo­kat az autentikus elemzési stratégiákat és olvasásmódokat, ame­lyek­nek kizárólagos érvénnyel kellene szerepelniük a mindenkori inter­pre­tációban. Ennek tudható be az a lineáris olvasási mód, amelynek kö­vetkeztében az emberi nem történetének pozitív vagy negatív elő­je­lű teleológiája olvasódik ki a szövegből.

                Németh G. Béla, aki drámai költeményként határozta meg Ma­dách művét,³ még mindég egy teleologikus szisztéma nyomait ku­tat­ja ol­vasatában, de azáltal, hogy a mű lírai dominanciájára helyezi a hang­súlyt, inkább válságjellegére hívja fel a figyelmet.

                Lucifer és Ádám vitájában ő ugyanis a költő lelkének két ellen­té­tes felét véli felfedezni, azt az elbizonytalanodást, ami „két korszak ha­tárán” egy szubjektum ön(azonosság)tudatának megszűnését je­len­ti, de egy lehetséges teleológia igényének bejelentését is prezentálja azál­tal, hogy ez a részeire hullott szubjektum végül visszanyeri ön­azo­nosságának tudatát Éva alakjának örömhírjellegével.

                Viszont ezzel a recepció onto-teológiai útkeresései egyúttal egyre in­kább áttevődtek egy egzisztenciálfilozófiai regiszterbe, amely fel­tét­le­nül még érintetlen, be nem járt területeket adott a kutatás számára. Ez­által ugyanis egyre nagyobb hangsúlyhoz jut az ember mint in­di­vi­du­um, akinek talaját már esetleg éppen egy nem- tervszerűség ké­pe­zi.⁴

                Bármennyire is próbálnánk gazdagítani és ezáltal betölteni az érin­tetlenül hagyott repedéseket és megfejtetlen kételyeket úgy tűnik, a talány talány marad, és a titok továbbra is feltöretlenül, titokként ad­ja magát a mai értelmező kezébe.

                Ezért bár ez a rendkívül gazdag szakirodalom arra ösztönözhetné a mű mindenkori kommentátorát, hogy a kérdés kérdésességét he­lyez­ze elemzése középpontjába, ezáltal még semmi esetre sem von­hat­ná ki magát a válasz illúziója alól. Mivel így egy polémiát vagy po­lemizáltságot, mint imperativust helyeznénk egy megrendíthetetlen ma­gaslatra, s így akaratlanul és tudatlanul is a kérdés kérdésességével szem­ben a válasz válaszának illúziója kerülne.

                Ezért dolgozatom is nem a véglegesség illúziójával, hanem inkább az illúzió véglegességével íródott, vállalva ideiglenes és kísérleti jel­le­gét. Célom annak az igénynek a tisztázása, amely a kutatást egy le­het­séges teleológia, egzisztenciálfilozófiai problémák és bizonyos in­ter­pretációs stratégiák (a nyitottság) szolgálatába állította. Ezt alap­ve­tő­en két különböző corpus beszédmódjainak az egymásra játszásával pró­bálom kimutatni, természetesen szem előtt tartva, hogy mások, más szövegek függvényében is teljes joggal olvashatják a művet.

 

 

I. Az ember tragédiája és a Biblia

 

A Tragédia kapcsán felmerült hatásvizsgálatok már sokszor és több­fé­leképpen is rámutattak a két mű kapcsolatára, utalva mindkettő szű­kebb és tágabb kultúrtörténeti vonatkozásaira is egyben. De ezek több­sége csak arra szorítkozott, hogy néhány motívumon prezentálja az egyezést és különbözést, figyelmen kívül hagyva egy-egy ilyen mo­tí­vum „művön belüli” kontextuális meghatározottságát, másrészt ezek­nek „vendégszövegként” való megjelenését. Ezért nem is szá­mol­tak a két corpus olyan átfogóbb viszonyával sem, amely esetleg na­gyobb egységeket is citálna a Tragédiába, mint Ádám, Éva vagy Lu­ci­fer alakja. Ezt a felfogást igazolni látszik, hogy Madách csak a ke­ret­színeket helyezte mitikus díszletek közé, a IV. színtől kezdődően vi­szont a helyszínek megegyeznek az emberiség nagy korszakainak ti­pikus színtereivel. Lucifer látomása ugyanakkor, amelyben a két mi­ti­kus ősszülő elé tárja jövőjüket próféciaként olvasható, hiszen a pró­fé­ta az események majdani bekövetkeztéről nyújt lehetséges tapasz­ta­la­tot víziójával. Még tovább növeli a bibliai beszédmódok Madách mű­vére való ráolvasásának az esélyeit, ha figyelembe vesszük az első szín eseményeit. Az angyalok kórusa ugyanis a teremtés hogyanjáról ad tájékoztatást, ami a Bibliában a Genezisben van elbeszélve, de ami ugyan­akkor ugyanabban a beszédmódban íródott mint az Exodus. A II. és III. szín, ahol az első emberpár megkísértése zajlik és a XV. szín viszont a Bibliának azokkal a részeivel van összefüggésben, amit a hagyomány bölcsességnek nevezett el.

                A beszédmódok megfeleltetésének további vizsgálatát azonban meg kell hogy előzze (mivel itt az idézés és az idézet ven­dég­szö­veg­ként való megjelenésének a hozadékáról van szó) e beszédmódok ál­ta­lános jegyeinek a számbavétele, és azok egymáshoz való vi­szo­nyá­nak a megfigyelése, mégpedig úgy, ahogy az a bibliai corpuson belül meg­mutatkozik. Ehhez Northrop Frye és Paul Ricoeur mű­veit vettem ala­pul.⁵

                Abban Ricoeur és Frye megegyeznek, hogy a Biblia kinyilat­koz­ta­tás­ként olvasandó,⁶ de abban első látásra már nem, hogy ennek az út­nak az egyes állomásai látszólag mifélék. Mindketten be­széd­mó­dok­ban vélik felfedezni a kinyilatkoztatás lehetséges tapasztalatát, amely­hez így szorosan kapcsolódik a tanúságtétel igaz vagy hamis volta is, de Ricoeur Frye-jal szemben a beszédmódok ötféle típusát kü­lön­böz­te­ti meg, melyek a következők: I. a prófétai, II. az elbeszélő (nar­ra­tív), III. rendelkező (preskriptív), IV. a bölcsességi és V. a himnikus be­szédformát. Ezek együttvéve alkotják Ricoeur elképzelése szerint a ki­nyilatkoztatás formáit, és ugyanakkor egyik sem vállal nagyobb sze­re­pet abban, tehát mindegyikük egyenértékű is a másikkal.

                Maga Ricoeur ezt az ötös felosztást egy hármas csoportba sűríti, mi­vel a narratív beszédmód múltra való irányultságához kap­cso­lód­nak a preskriptív és a himnikus beszédformák is azáltal, hogy azokból a megalapozó eseményekből merítik erejüket, amelyeket az Egyip­tom­ból való kiszabadulás (Exodus) jelképez, és amelyek a narratív be­széd­formában voltak előadva.⁷ A törvények ugyanis csak azáltal tart­hat­nak igényt jogosságukra, ha egy nép történetének legbelsejéből szub­limálódtak, és magukba foglalják az adott közösség minden ad­di­gi tapasztalatát. A himnikus gyakorlatban viszont a megalapozó ese­mé­nyek tartalma emelkedik egy ÉN-TE viszony költői szintjére, amely eb­ben az esetben nem más mint Isten neve, akihez vagy amihez már a Ge­nezisben szorosan kötődtek a mindentudás és mindenhatóság fo­gal­mai.

                Ezzel szemben viszont a prófécia úgy utal a jövőre, hogy eközben nem kapcsolódik szorosan a narratív formában előadott múlthoz, vagy­is a megalapozó események biztonságával és az ebből következő elő­relátással szemben egy esetleg homlok egyenesen ellentétes ki­me­ne­telű jövőt indukál, s ezzel megrendíti a korábbi tapasztalat feltétlen ér­vényét, ami így múlt és jövő között éles cezurát eredményez. Mert ami eddig biztos volt, egy csapásra „talajtalanná válik a próféciában hir­detett fenyegetés által”.⁸ Ricoeur szerint e kettős történe­lem­vi­szo­nyu­lás keretében, amit alapvetően a narratív és profetikus be­széd­for­ma eredményezett íródik a bölcsesség, ahol és amiben ethosz és koz­mosz összekapcsolódik a szenvedés vállalásának kategóriájában.⁹ Így a bölcsesség helye – némileg elszakadva Ricoeur elemzésétől – a ma­gya­rázat helye, amelynek funkciója egy megrendült tapasztalat hely­re­állításában lelné fel értelmét, amiben jelen, jövő és múlt viszonya ki­egyensúlyozódik.

                Idetartozónak vehetjük a himnikus formát is annyiban, amennyi­ben a himnusz ÉN-je számára lényegtelen, hogy a megalapozó ese­mények biztonságában vagy ezen események biztonságnélküliségében tesz tanúságot Istenről.

                Így a bölcsesség bár hiátustöltő funkcióval is bír a két forma kö­zött (mivel múlt és jövő összhangját igyekszik megteremteni, és mind­ez mintha egy teleologikus igényt követne) ennek ellenére még­sem olvasható Isten terve vonalszerűen (tervszerűen),¹⁰ mert múlt és jö­vő között az említett feszültség ezáltal még nem szűnik meg. Itt vá­lik fontossá kinyilatkoztatás és tanúságtétel kapcsolata, mert e kap­cso­lat és annak mikéntje fényt vethet a beszédmódok még sajátabb ter­mészetére is. A tanúságtétel kapcsán ugyanis felmerül a beszéd és az írás kettős szerzőségének a problémája, mert a „kinyilatkoztatás va­laki más beszéde a próféta beszéde mögött”.¹¹

                A narratív formában ez úgy valósul meg, hogy ott Isten kettősen van jelen, mint az elbeszélt események részese és aki ezt az egészet lét­rehozza (úgy is mint teremtő és mint a narráló hang mögötti hang), de ugyanakkor az elbeszélésben már maguk az események azok, ame­lyek közvetítik Istent (mivel az elbeszélt események egyben a tör­ténelem jelentős pillanatai). A bölcsességek írója viszont anélkül, hogy konstruálhatna vagy rekonstruálhatna egy teleológiát, elfogadja vagy megérti, hogy a „bölcsesség megelőzi őt, és hogy úgy lesz bölccsé az ember, hogy részesedik a bölcsességben.¹²

                A prófétának pedig vagy maga Isten, vagy pedig egy angyali küldött súgja a fülébe a szavakat, s azok lejegyzésével tesz tanúságot. Ezáltal e beszédmódok mindegyike egy double bind alá rendelődik. A kötés erőssége igazolja a kinyilatkozás hitelét, s amennyiben ez lazul, úgy az hitelességét tenné kockára. Ezáltal megkérdőjelezhetővé válik a próféta igaz volta és tekintélye is, ami viszont csakis egy szövegben-léten keresztül valósulhat meg.¹³

                Frye, aki ugyancsak dialektikus egymásutániságként kezeli a Bib­li­át, s ezzel a történelemre való vonatkozás különböző formáit ismeri el,¹⁴ a kinyilatkozás hétféle szakaszát különbözteti meg: teremtés, for­radalom vagy kivonulás,törvény, bölcsesség, prófécia, evangélium és apokalipszis.¹⁵ Nála is a próféta egyértelműen a jövőre figyel, míg a bölcsesség a múltra,¹⁶ s így amiként a bölcsesség a törvény in­di­vi­du­alizálása (ami viszont a kivonulással [Exodus] volt szoros össze­füg­gésben), addig a prófécia elmélyítése az evangélium és az apoka­lip­szis. Ezáltal Frye-nál is az a hármas csoport jut domináns sze­rep­hez, ami Ricoeur elemzését is meghatározta. Mert a bölcsesség va­ló­já­ban itt is a jelenről szól, amit a „folytonosságért való aggodalom”¹⁷ ve­zérel, hogy a múlt tapasztalatából származó konklúzióknak a se­gít­sé­gével a legkisebbre csökkentse a jövő bizonytalanságait. Mind­e­mel­lett a bölcsességi beszédmód az „olám” körül forog, ami a szerző vé­le­ménye szerint ebben az összefüggésben titkot, homályt jelent.¹⁸

                E fent tárgyalt beszédmódoknak a Tragédiára való ráolvasásával úgy tűnik, megoldódik egyben egy olyan probléma is, ami általában min­dig megoldatlan kérdéseket vetett fel az értelmezők többségének. Ugyan­is az I. szín első jelenetét, amelyben az angyalok kórusa és az Úr beszélget a teremtésről csak mint kultúrtörténeti érdekességet vet­ték számba, s ezzel hallgatólagosan is elismerték dramaturgiai el­hi­bá­zott­ságát.¹⁹ Így alakulhatott ki az a vélemény, hogy a Tragédia fő ré­sze­it az álomszínek képviselik, esetlegesen még a második ke­ret­szín.²⁰

                De a problémák megkerülését az is tovább erősítette, hogy az elem­zők gyakorlata – úgy tűnik – szorosan igazodott Madách fel­vo­nás­tagolásához, s ezért nem tartották lehetségesnek egy másfajta szeg­mentálás lehetőségét. Pedig az angyalok és az Úr párbeszéde, va­la­mint az Úr és Lucifer dialógusa között egy olyan dramaturgiai meg­in­dokolatlanság lappang, amelynek következtében egy nehezen ma­gya­rázható repedés támad a szövegben. Itt ugyanis az isteni att­ri­bú­tu­mok (eszme, erő, jóság) előszámlálása zajlik a három főangyal: Gá­bor, Mihály és Rafael által, amelyek úgy is felfoghatók, mint Isten ne­vé­nek a szinonimái. Ám Isten nevének disszeminatív jellegével szem­ben ezek nagyon is jelentésesek, mivel az eszméhez a tér, az erőhöz az idő, a jósághoz pedig a bölcsesség megteremtése kötődik. Ezeknek a pároknak a kialakulásáról viszont már nem tudunk meg többet, mint­hogy az Úr „egy szavával híva létre mindent” ami – különösen az angyalok szavának fényében – egy további mozzanat Isten min­den­ha­tóságából.

                Lucifer színre lépése és követelése így azért nem tűnik in­do­ko­lat­lan­nak, mert amellett, hogy az Úr hozzá intézett kérdéseinek az erejét meg­semmisíti azoknak a kérdezőre való visszafordításával,²¹ ugyan­ak­kor a mindenhatóság fenti kapcsolatai sem megmagyarázottak, s így felkelthetik a magyarázat igényét. Ám ennek ellenére a Tra­gé­di­á­nak ez az egyetlen olyan pontja, amelyet teljes egészében áthat egy­faj­ta dogmatikai bizonyosság, mivel a teremtés egyben Isten abszolút jó­sá­gának is a bizonyítéka: –

 

                                                               „Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,

                                                               Részünk csak az árny, melyet ránk vetett,

                                                               Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy

                                                               Fényében ily osztályrészt engedett.”²²

                                                                                                                                                                                                                           (I. szín)

 

– és amelyben a rossz megjelenésének az esélyei egyszerűen logikai pa­radoxonként tüntetnék fel ezt az állítást. Annál is inkább így van ez, mert ha hiba csúszott volna Isten alkotásába, korlátlan hatalmával bár­mikor helyrehozhatná azt:

 

                                                               „Pillantásától függ ismét a vég.”

                                                                                                                                                                                                                           (I. szín)

 

Az angyalok, akik az Úrhoz képest csak másodlagos, azaz teremtett lé­tezőkként értelmezik önmagukat, s így ontológiai státuszuk is meg kell, hogy egyezzék a teremtés egészének ontológiai státuszával, lé­te­zé­sükkel állandóan saját teremtőjükre utalnak.²³ Így, mivel egy ere­den­dően jó szubsztancia produktuma sem lehet más, mint jó, és mivel min­den, ami van ezáltal a szubsztancia által van, ezért a rossz nem lé­tezhetik.²⁴

                Az angyalok szerepe ebben a funkciójában messzemenőleg ha­son­lít a tanúságtétel Ricoeur által elemzett funkciójához, mivel ők, mint te­remtett lények adnak számot az Úr teremtő munkájáról. Mint az ese­mények részesei, vagyis elbeszéltjei, már eleve létezésükkel utal­nak egy szubsztanciára, s így önmagukat mutatják fel tanúságként, más­részt mint elbeszélők az esemény igazságáról tesznek tanúságot. Ugyan­akkor megjelenésükkel és narráló szerepükkel a görög drámák tra­gikus karára is hasonlítanak, mivel ott éppen a kar az, ami ex­po­nál­ja az előzményeket és a jelenlegi szituációt egy narratív szer­ke­zet­ben. A szituáció ilyen kifejtésére ott azért van szükség, hogy lét­re­jö­hes­sen a dramatikus mozzanatok olyan viszonyhálózata, ami meg­vál­to­zásával elindítja a cselekmény kibontakozását. Madáchnál viszont ilyen szituációs erőtér nem rajzolódik ki az angyalok narratívájából, sőt inkább úgy tűnik, hogy hasonló dramatikus összefüg­gés­rend­szer­nek még a lehetősége sem adott.²⁵ Ezért viszont Lucifer megjelenése és polémiája a teremtés eddig vázolt tökéletességének a fényében eset­leges.

                A szövegben akkor keletkezik repedés, amikor a narratívában sze­rep­lő igék grammatikai múlt ideje (híva, vetett, engedett)²⁶ jelen­i­de­jű­re változik, mert bár már Gábor, Mihály és Rafael is jelen időben szól­nak, szavaikkal csak az Úr mindenhatóságát és elsődleges jellegét kon­kretizálják (miként maga az Úr is monológjával korábbi cse­lek­vés­re utal). Ezzel szemben az ördög párbeszéde Istennel – bár­mennyi­re is játsszon szerepet továbbra is a teremtés hogyanjának a kérdése – már inkább a jelenre, majd a jövőre mutat. Ugyanis itt már nem egy cse­lekvéssor menetének a leírásáról van szó, hanem arról az alapvető kér­désről, melynek tétje a jelenben vagy a jövőben van, hogy kié a ha­ta­lom.

                A korábban vázolt események abszolútnak tetsző dogmatikai bi­zo­nyos­sága így megrendül, mint ahogy Ricoeur is felhívta a figyelmet a Bib­lia történelemtapasztalatát felszabdaló hiátusra.²⁷ Az angyaloktól a biztonság kisiklásának ezen lehetőségéről viszont semmilyen in­for­má­ciót nem szerzünk, és Lucifer figurája is már önmagában prob­le­ma­tikus. Ezért magyarázatra kell, hogy szoruljon, miként lehet egy má­sodlagos, teremtett létező rossz, aki egy eredendően jó szub­sztan­ci­á­tól nyerte létét. Vagy nem másodlagos létezőről van szó, és így az Úr­ral szembeni érveknek is meg lenne a jogosultságuk?

                Ádám és Éva megkísértése (II., III. szín) ugyanúgy a jelenben azon a talajon zajlik, ahol – úgy tűnik – a jó teremtés predikátumai már nem bírnak feltétlen érvénnyel. És ugyanígy Lucifer, Éva, Ádám és az Úr párbeszéde is a XV. színben. A voltaképpeni „drámai” ese­mé­nyek színtere is ez, mert itt az a kérdés: a megalapozó ese­mé­nyek­ből (I. szín angyalok kórusa) mi válik valóra a Lucifer által nyújtott jö­vőképpel szemben (IV–XIV. szín). Mert az álom a történelemről itt a jövőről szóló látomás,²⁸ ami igazolni látszik Lucifert teljes egé­szé­ben, s egyúttal eliminálná a történelem egész múltbéli tapasztalatát.

                Míg a Bibliában a próféta jövőről alkotott víziójában is Istenről tesz tanúságot, hiszen a jövőbe projektálja az ember jelenlegi el­i­de­ge­ne­dett helyzetének a korrekcióját Isten gondviselő hatalmának a fel­té­te­lezésével, addig Lucifer Istennel szemben egy egészen másfajta szub­sztancia attribútumait (semmi, tudás, erő, anyag) állítja fel, és lá­to­másában is erről a másfajta szubsztanciáról tanúskodik.²⁹ Éppen a meg­alapozó események abszolút biztonsága és a bűnbeesés okozta meg­változott történelmi helyzet az, amelyre könnyűszerrel rá­te­le­ped­het Lucifer negatív előjelű próféciája, amely ugyanakkor Ádámban meg­teremti a múlt és jövő között feszülő történelem egyenes vonalú ko­héziós igényét.³⁰ A dogmatikai alapszituáció ugyanis a hiátussal még nem veszítette el teljesen érvényét, csupán megingathatatlansága lett kérdésessé, azaz azé a kérdésé, amely az Úr mindenható voltából im­plikálna bizonyos folyományokat a jövőre vonatkozóan.

                A megalapozó események múltbéli tapasztalata az ördög lá­to­má­sá­nak tükrében viszont nem alkalmazhatóak maradéktalanul a je­len­re, és egyúttal abszolút érvényük is megrendül. Lucifer ugyanis szín­re­lépésével egy olyan kizárólagos biztonság jogkörét rengette meg, ami addig az ember számára egyedüli érvénnyel bírt. Ugyanez ér­vé­nyes az ördög próféciájára is, hiszen az mint a jövőről szóló látomás csak­is az elkövetkezendőkben lelheti fel igazolását. Ezáltal viszont fel­merül a tanúság hitelességének a kérdésessége, ami egyúttal ma­gá­val vonja a hivatkozott tekintély tekintélyvoltának a megkér­dő­je­le­ző­dé­sét is. Ugyanis ebből következik, hogy a diktáló, aki ab­szo­lú­tum­ként a tanúságtevő fülébe diktálja a leírandókat esetleg olyan dol­go­kat állít, amelyek nem megfeleltethetők egy lehetséges tapasztalatnak, vagy pedig nincs is ilyen tekintély, és ezért a személyére való hi­vat­ko­zás is puszta fikció. Mert bármennyire is bizonyosságként álljanak Ádám előtt az Édenkertből maradt emlékei, a múlt feltétlen értékei – úgy tűnik – érvényüket vesztik a megváltozott körülmények között. Ezért Ádám számára, akit állandóan egy folytonosságért való ag­go­dalom mozgat (amely elsősorban törvények applikációjáról és a jövőre va­ló nyitottság megszüntetéséről szól) a megoldás csakis annak a fel­tér­képezésében található, ha olyan sarkpontokat fedez fel, amelyekről el­dönthető az elébocsátott tanúságok hitelessége.

 

 

II. Álom és való problematikája az alakok összefüggésrendszerében

 

A játéktér körülhatárolásának a feltétele Ádám számára a tudás pa­ra­mé­tereinek a megszerzésében rejlik, ami elképzelésem szerint nem csu­pán az igaz–hamis oppozíció eldöntését jelentené, hanem igaz­ság­kri­tériumok kijelölését. Mert csak ezek birtokában dönthető el a kér­dés:

 

                                                               „Álmodtam-é csak, vagy most álmodom”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

 

A probléma tisztázását csak tovább bonyolítja, hogy az ördög, aki a lé­tezés minden eseményének nagyságát leszállítja egy materiális fo­ko­zatra azáltal, hogy megfelelteti az általa igaznak tartott valóságnak, ma­ga is képes a tettetésre. Jó példa erre, amikor Ádám a londoni szín­ben ékszerekkel ajándékozza meg Évát, és azok a szentkép ha­tá­sá­ra csúszómászókká változnak, mert egy még ténylegesen működő ha­talom előtt kérdőjeleződik meg érték mivoltuk, azaz valódiságuk.

                De már magát a próféciát is megkülönbözteti narrátora a va­ló­ság­tól, s ezzel, hogy hangsúlyozza figurativitását, egy újabb hiátust im­pli­kál:

 

                                                               „Egére egy kicsiny sugárt adok,

                                                               Mely biztatand, hogy csalfa tünemény

                                                               Egész látás – s e sugár remény. –”

                                                                                                                                                                                                                            (III. szín)

 

Az álom csalfa tüneményként való feltüntetése, s mindezek re­mény­vol­ta ennek ellenére sem jelenti feltétlenül, hogy a prófécia hamislen­ne, hanem csak egyfajta retardációs funkciója van, ami viszont hoz­zájárul Ádám jövőjével szemben táplált nyitottságának az el­mé­lyí­té­séhez. Ugyanis a megfeleltetésnek, amely ténylegesen igazolhatná, még váratnia kell magára, mivel a próféta a jövőről tesz tanúságot. Ezért, bár itt a megfeleltető értelmezés megkövetelné az „adequatio rei et intellectust”,³¹ a szöveg mégis csak önmagát engedi érvé­nye­sül­ni.³² Így Ádám interpretációja nem rendelkezhetik olyan sark­pon­tok­kal, amelyek legitimálhatnának egy közeledést a szöveghez. Annál is in­kább így van ez, mivel a Tragédiában az első emberpár nincsen és nem is lehet a hagyomány birtokában, amelynek az útmutatására bíz­hat­nák magukat, hiszen éppen az a tapasztalat (és ezen keresztül te­kin­tély) vesztette látszólag érvényét, amely ehhez az alapot képezhette vol­na. Ezáltal a probléma megoldása egy olyan abszolútum ke­re­sé­sé­ben, illetve megtalálásában rejlik, aminek a jelenléte szavatolhatná a szö­veg igazságát, vagy épp ellenkezőleg.

                Ugyanez érvényes az angyalok kórusa által elbeszélt eseményekre is, mivel az ördög váratlan színre lépésével a narratíva itt is elveszti alap­zatát, és ezért ez is igazolásra szorul.

                A megfeleltetés hiányában azonban mind a prófétai, mind a nar­ra­tív részek alapvetően úgy funkcionálnak, mint irodalmi szövegek, vagy­is figuratívak. Ádám pozíciója, ahonnan kérdéseit intézi ezek fe­lé az állítások felé – úgy tűnik – azon az előfeltevésen alapul, hogy hely­zete a valóságnak megfelelő. Ezzel természetesen nem akarom azt állítani, hogy Ádám számára az értelmezés kísérlete (az adequatio hi­ányában) már eleve elhibázott lehetne, de ekkor még úgy tűnik, hi­ány­zik ehhez az az oly nélkülözhetetlen tekintély, akinek még csak a he­lye van meg, egy hiátus, egy tér, amit később elfoglalhat. Azonban en­nek a területnek nincsenek határai, mint ahogy nincsenek sark­pon­tok sem, ahonnan belátható lenne a felület a maga totalitásában.

                Az álom szerepe, amely így csakis egy oppozíció egyik tagjaként lát­szik működni (v. ö.: látszat-valóság, igaz-hamis, kint-bent stb.) to­váb­bi problémákat vet föl. Mivel a próféta, aki látomásának igazságát a jövőben lelheti fel, ennek hiányában a jelenben kell egy meg­fel­leb­bez­hetetlen tekintélyre hivatkoznia, de ez Lucifer víziójának esetében nincs adva, hiszen itt éppen a hivatkozás alapja vált kérdésessé. Ezért ér­dekes momentum, hogy bár ő ezen figurativitással mindvégig szem­be­helyezkedik, ennek ellenére mégis a jelölésnek ehhez a poétikai funk­ciójához folyamodik. De ugyanezért egy perverziós tér is nyílik a szá­mára, amely ebben az összefüggésben figurativitást és fik­ci­o­na­li­tást takar, és amelynek a segítségével az értelmet „letérítheti a helyes út­ról”. Lucifer számára Éva azért számít eredendő ellenfélnek, mert ő a jelölésnek egy olyan másfajta funkcióját állítja előtérbe, amellyel szem­ben – úgy tűnik – az adequatio tehetetlennek bizonyul:

 

                                                               „E vékony szál, láttad már, mily erős,

                                                               Kisiklik ujjainkból, és azért

                                                               Nem téphetem szét.”

                                                                                                                                                                                                                            (IV. szín)

 

Úgy tűnik, hogy az ördög eszközei csődöt mondanak Évával szemben, és ezért ő fölébe is kerül a gonosznak, mert alakjának e másfajta sze­re­pével állandóan kimenti Ádámot a bukásból, s ezzel mindenképpen csor­bítja Lucifernek az ember fölött gyakorolt hatalmát:

 

                                                               „Csak e mindig megifjuló, örökké

                                                               Szépnek látása ne zavarna folyvást.

                                                               Úgy fázom idegenszerű körében,

                                                               Mely a mezetlent is szemérmetessé,

                                                               A bűnt nemessé és a végzetet

                                                               Magasztossá teszi rózsáival

                                                               S az egyszerűség csókos ajkival. –”

                                                                                                                                                                                                                           (V. szín)

 

Ezért nem marad más megoldás a számára, mint hogy Ádámnak úgy mu­tassa be e másfajta lehetőséget, hogy az csakis álom-való, iro­da­lom és tudomány ellentétpárjainak a fókuszában legyen szemlélhető, ame­lyekből az előbbiek az utóbbiak Lucifer által abszolutizált fé­nyé­ben nem-igazak, s így mindenképp alsóbbrendűek is:    „Nincsen más hátra, mint hogy a tudás

                                                               Tagadja létét e rejtett fonálnak,

                                                               S kacagja durván az erő s anyag.”

                                                                                                                                                                                                                            (IV. szín)

 

Így bár korábban maga is elismerte, hogy ehhez a tagadásához esz­kö­zül felhasználja a jelölés figuratív alakzatait, de azt mindenképp egy alá­rendelt helyzetbe juttatja a tudás metadiszkurzivitásával szem­ben.³³

                Lucifer ezzel a gondolkodástörténet azon régi vitáját eleveníti fel, ami­nek első felvonása Arisztotelész és Platón párharcában zajlott le. Mint ismeretes, Platón azon az alapon ítélte el főművében, Az állam X. könyvében a művészeteket, hogy azok a valódi létezők világától két lépcsőfokra helyezkednek el, s ezért nem mások, mint a látszat lát­szatai. Olyan folyamat kezdetének tekinthetjük e probléma meg­je­le­nését, ami a tudományos diskurzus jel(ölését)-stratégiáit juttatta he­ge­móniához, és ami voltaképpen Lucifer számára is lehetővé tette az Éva alakjához kötődő poézis látszatként való elutasítását.³⁴ Ádámnak mint lehetséges értelmezőnek itt is fontos szerep jut a dolgok ér­té­ke­lé­sében. Úgy tűnik viszont, hogy az ő pozíciója ebben a helyzetben már korántsem olyan következetes, inkább ingadozik a Lucifer által ki­fejtett ellentét két tagja között. Mert az ő számára az ördög kí­sér­té­sé­ben a legnagyobb hatással éppen a tudás megszerzése bírt:

 

                                                               „Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,

                                                               Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. –”

                                                                                                                                                                                                                            (III. szín)

 

Ezért fordulhat elő, hogy magát szembeállítva Éva fenti tulaj­don­sá­ga­i­val, ő is egyfajta komolyság mellett teszi le a voksát, amellett, hogy mind­eközben el is fogadja, mintegy helyet ad azoknak. De a meg­kí­sér­tésnek ezekben a helyzeteiben – úgy tűnik – Ádám a tudományos dis­kurzust egyúttal fölé is helyezi Éva figurativitásának:

 

                                                               „Te csak virág légy, drága csecsebecs,

                                                               Haszontalan, de szép, s ez érdeme.”³⁵

                                                                                                                                                                                                                            (IV. szín)

 

Ádám voltaképpen arról az oldalról helyesli Évát, ahonnan Lucifer bí­rálta. Ingadozó helyzetét mutatja Éva iránti szerelme, amely egy­út­tal azt is egyértelművé teszi, hogy rendelkezik a figurativitás iránti af­fi­nitással. Mert éppen ez az, aminek megléte vagy hiánya Ádámot meg­betegítheti, de az is, ami minduntalan kivonja őt az ördög fenn­ha­tósága alól, s ami Lucifer számára kikezdhetetlen hatalomnak bi­zo­nyul:

 

                                                               „Átok reád, hiú ábrándvilág,

                                                               Megint elrontád legszebb percemet.”

                                                                                                                                                                                                                           (V. szín)

 

Ádám kitett helyzetével magyarázható, hogy gyakran nem tud kívül ke­rülni a luciferi oppozíció hatósugarán. Viszont lelkében ezáltal al­kal­mas talajra talál a komoly és nem-komoly (szimbolikus) axi­o­ma­ti­kus rendszer összecsapásához, amelyben Lucifer a tudományos, Éva pe­dig a poézis revelálta tudásról ad számot.

                Ugyanakkor Ádám kitüntetett pozícióban is van a többi sze­rep­lő­vel szemben, hiszen ő az Édenből maradt emlékeinek a segítségével tar­talmaz egy tapasztalatot, amely feltétlenül megelőzi a Lucifer nyúj­tot­ta szűkös kereteket.³⁶ A történelmi színekben pedig Éva alakja az, aki, bármennyire is az adott kor idegen közegében fedezze Ádám fel, élő emlékezetként szolgálhat a számára. Így például a falanszterben, ahol még a legnagyobb művészek is csak szeriális feladatokat vé­gez­het­nek, Ádám így jellemzi: „Az édenkert egy késő sugára”.

Az Úr pedig egyenesen kitüntetett szerepet szán azoknak a tu­laj­don­ságoknak, amelyeket Lucifer látszat jellegük miatt elutasított:

 

                                                               „E gyönge nő tisztább lelkülete,

                                                               Az érdekek mocskától távolabb,

                                                               Meghallja azt [t. i. az „égi szót”], és szíverén keresztül

                                                               Költészetté fog és dallá szűrődni.”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

 

Így Éva alakjához – az Úr szavai szerint – a költészeten keresztül szo­ro­san kapcsolódik az égi jelleg is, ami Ádám szavaiban (XI. szín) már egy jelzős szerkezetben („szent poézis”) artikulálódik. Athénban is ő az (V. szín), aki Ádám–Miltiádészért bemutatott áldozatával egy­ben kapcsolatot teremt az intelligibilis világgal, s ezt az áldozatot az is­tenek el is fogadják.³⁷

                Ádám kapcsolata ezzel az égi jelleggel Évához fűződő szerelmén ke­resztül válik szorossá. Ám emellett ő az is, akinek lelkében eközben is élnek Lucifer tudományos diskurzusának a paraméterei (még ha ezek nem is képesek ilyenkor hatást gyakorolni Éva hatalmára), s ezért annak a lehetősége is csak az ő számára adott, hogy fogalmi szint­re hozza az Éva által közvetített égi szó természetének a jel­lem­ző­it. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Ádám nem tud megfelelni ennek a feladatnak („Mi ismeretlen érzés száll szívembe”), s ezért tudása is er­ről a sajátos tapasztalatról inkább egyfajta nem-tudás, legalábbis lu­ci­feri értelemben. Ezért nevezi sejtelemnek a falanszter jelenetben (XII. szín) a dajkák tündérdalainak hatását, Keplerként pedig egy­út­tal arra is rájön, hogy ez a tudás nem megszerezhető a tudomány te­ó­ri­áinak a megtanulásával, hanem inkább „az ifjuság örömhozó nap­su­ga­ra” által, amely dalokhoz és költészethez vezeti, részesülhet abból.

                Kepler tanítványának adott tanácsa szinte szóról szóra meg­is­mét­lő­dik a XI. színben Évánál, akit viszont éppen ezek a tulajdonságok kap­csolnak be egy transzcendens világba.³⁸

                Ádám bizonyos helyzetekben annyira azonosul ezekkel a lehe­tő­sé­gek­kel, hogy Éva poézisében egyenesen az élet foglalatát véli fel­fe­dez­ni. Ilyenkor a tudományos gondolkodás teljes vereséget szenved a sze­mében:

 

                                                               „Hullát fogál fel csak mindannyiszor.

                                                               A tudomány sántán követi csak

                                                               A meglévő ifjú tapasztalást,

                                                               S miként bérenc költője a királynak,

                                                               Kész kommentálni a nagy tetteket,

                                                               De megjósolni hivatása nincs. –”

                                                                                                                                                                                                                            (XII. szín)

 

A szent poézis szakrális minőségét még tovább élezi a XV. színben Lu­cifer és Éva dialógusa. A „bűnben fogamzott” fiú ugyanis, akiről az ördög beszél Káinra, Éva válaszában pedig mintha Jézus lehet­sé­ges eljövetelére történne utalás.³⁹ Ezzel kitágul Éva jelölő funkciója, mert ezentúl már nemcsak egy látens kötődés kapcsolja az égi szfé­rá­hoz, hanem Máriaként való lehetséges emanációja is.

                Ennek a két nőalaknak az egymásba való átjátszása nemcsak a Tra­gédiában fordul elő, hanem megfelel a Biblia tiposz–antitiposz lo­gi­kájának is. Mert Mózes I. könyvében Isten szavai a kígyóhoz: „el­len­ségeskedést szerzek közötted és az asszony között, valamint a kí­gyó magva és az asszony magva között”⁴⁰ szinte azonosak Jézus ta­nít­ványaihoz intézett szavaival „Látám a Sátánt, mint a villámlást le­hul­lani az égből. Ímé adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és a skor­piókon tapodjatok, és az ellenségek minden erején, és semmi nem árthat nektek.”⁴¹ Továbbá az is erősíti Éva Máriában való sze­re­pét, hogy mindkét alak a földi és az isteni világ között foglal helyet. Mind­ketten mentesek a hús fogalmától, mivel Éva Ádám oldal­bor­dá­já­ból születik, Jézus pedig Mária gyermekeként szeplőtelen fo­gan­ta­tás­sal.

                Ugyanígy Ádám, aki Isten által közvetlenül teremtett létező, kap­cso­latba hozható jó fián, Ábelen keresztül Jézussal, Éva pedig a maga sa­já­tos szeplőtlen fogantatásával Istennel és annak női párjával, So­phi­ával. A Biblia sajátos hímsoviniszta világában azért kap e két fe­mi­nin alkat különleges fontosságot, mivel rajtuk és Sophián kívül nincs még egy olyan női szereplő, aki az isteni szubsztanciához oly kö­zel helyezkedne el. Sophia Istennel házastársi viszonyban van és azo­nos a bölcsességgel. Ugyanakkor emberbarát lélek, és Isten szent­lé­lekként küldi, aki viszont mint pszüchopomposz vezet el hozzá.⁴² Mind­ezeken túl – úgy tűnik – egyidős magával az Alkotóval, de min­den­esetre már a teremtés előtt is létezett.⁴³

                A Tragédiában Éváról szólva már eddig is láthattuk, hogy meny­nyi­re szoros kapcsolat fűzi az égi világhoz. A szerelemről beszélve ő ma­ga így jellemzi ezt:

 

                                                               „Él bennem is mindez, mint tünde álom,

                                                               Mely tán az égből kisért e világra.”

 

 

                                               (IV. szín)

 

Sze­repe az Úr szerint is pszüchopomposzi, amennyiben a költészeten és dalon keresztül ő közvetíti Ádám számára az égi szót.⁴⁴

                Madách is, bár egy másik művében, mintha Éva Sophiával való kap­csolatára és Luciferrel való szembenállására utalna. Ott ugyanis sze­relem és bölcsesség egymással szétválaszthatatlan párt alkotnak, míg az ész fontolása számára Isten rendelése „mély titok marad.”⁴⁵

                Ádám szerelme is elsősorban ezeket az égi jegyeket kutatja Évá­ban. Ezért is hiányoznak vonzódásából a hús és annak szinonimái, s így amikor Éva elsősorban mint testi lény jelenik meg, undorral uta­sít­ja el magától. Az ő számára Éva inkább állandó értékek hordozója, tü­kör, amelyben ifjúság, szerelem és szépség közvetítődik a maga va­ló­ságában. Ezért retten vissza Ádám az eszkimó jelenetben az utolsó em­ber házastársának animális vonásaitól.⁴⁶

                Ádámot a nőhöz való ilyen viszonya a középkori trubadúr-lírában gya­kori fin amorshoz kapcsolja, amelynek hazai megteremtője Ba­las­si Bálint volt.⁴⁷ Nála elsősorban a számmisztika révén fonódik össze a szerelem a transzcendenciával, ugyanis a közismert Balassi-strófa 6, 6, 7 osztású sorait, amelyben szerelmes verseinek a többségét írta, lát­hatjuk viszont 18, 18, 21-es osztásban istenes énekeinek némely da­rabjában.⁴⁸ Ugyanakkor már az ő költészetének egyik pro­duk­tu­má­ban is megjelenik Sophia és a szerelem, illetve Sophia és Mária azo­no­sítása.⁴⁹

                Ádámot továbbá az is ehhez a szerelemélményhez kapcsolja, hogy Évát bármilyen alakváltozatban pillantja is meg, számára mindig a po­ézis, az égi jelleg és az Édenre való emlékezés válik fontossá. Még ak­kor is így van ez, amikor Éva vagy nem jelenik meg a színen (űr­je­le­net), vagy pedig alakjából hiányoznak ezek a tulajdonságok (esz­ki­mó szín), mert akkor éppen ezek hiánya jelzi tulajdonképpeni meg­lé­tü­ket. Ez a szerelemnek arra a formájára emlékeztet, amit a középkori és a reneszánsz kultúrában való meghonosodása óta platonikus sze­re­lem­nek nevez a hagyomány, és aminek egyik nagy teoretikusa Cas­tig­li­one volt.⁵⁰ Nála a nő az „elérhetetlenség piedesztáljára helyezve”⁵¹ egy­ér­telműen tiszta marad, s így a lelki szerelem rítusait (szemben a tes­tivel) alapjaiban ez az elérhetetlenség határozza meg. Ugyanez jellemzi Ádám Évához fűződő szerelmét is, csak éppen for­dítva. Mert az ő számára a tisztaság már eleve adott, és ehhez kell a megfelelő környezetet megteremteni azért, hogy az csorbítatlanul meg is maradhasson. Végül ez a magyarázata annak is, hogy Ádám mi­ért kénytelen állandóan elhagyni és újra feltalálni kedvesét.

                Másrészt Castiglione felfogásában is összekapcsolódik a szerelem a szépséggel, ami voltaképpen „az Istentől ered, és olyan, mint a kör, amely­nek központja a jóság”.⁵² Platón elméletét követve⁵³ pedig egye­nesen azt ajánlja a szerelmeseknek, hogy az adott test–testek– egyé­ni lélek–világszellem fejlődési soron keresztül egyenesen Isten szép­ségéhez érkezzenek el.⁵⁴

                Amikor Ádámmal először találkozunk az álomszínekben, akkor ő már a fejlődés tetőfokán van, hiszen a Paradicsomban Lucifer meg­je­le­nésekor elhallgató égi zengzet tovább szól Éva lelkén keresztül, és egy­úttal mindig transzcendens értékek után is kutat kedvesében. Mind­emellett a Castiglione által értelmezett udvari szerelemnek is van egy sajátos pszüchopomposzi szerepe. Mert amennyiben a nő el­ér­hetetlen és így tiszta marad, akkor a szerető férfi vagy lovag a sze­re­lem művészetének egy olyan esztétikai formáját kell hogy válassza, amely­ben a szerelem szorosan összefonódik a jóval, ami viszont Isten lé­nyegével lenne azonos. Ezért kínálkozhatott Balassi és Madách szá­má­ra a lehetőség, hogy a szerelem tisztán esztétikai megjelenését mind­ketten egy vallásos dimenzióba kapcsolják. Ádámot bukásából csak Éva emelheti fel, mivel személyében közvetíti ezeket a moz­za­na­to­kat. Mert Ádám számára a bukás átmeneti zavara éppen Lucifer győ­zelmét jelentené, és ezen keresztül az isteni attribútumok pre­di­ká­tu­mainak megszűnését is, ha Éva ilyenkor nem töltené be az isteni hír­nök szerepét.

                Ugyanakkor szerelmük egy sajátos dialektikában érvényesül, mert bár Éva már alkatánál fogva is eredendően tiszta, mégis mindig va­la­mi­lyen értékhiányos állapotból érkezik, melyből Ádám őt, mint egyes em­bert izolálva emeli fel az őt megillető státuszba. Ám ezáltal kör­nye­zetük feltételei még nem változnak meg, ezért elhagyja őt, hogy egy jobb, hozzá méltóbb kort megteremtve kapcsolatuk is har­mo­ni­zál­has­son. Így például az egyiptomi színben mint rabszolganőt emeli ma­gá­hoz (v. ö. Éva felemelése – a nő elérhetetlenségéből következő sze­rel­mi rítusok felfelé tartó mozgása), annak ellenére, hogy Éva etikailag és tulajdonságai folytán már eleve magasabb státusszal rendelkezik ko­ránál. Ám ez önmagában még nem lehet elég, mert a rabszolganő csak szolgaként szeretheti a fáraót, ezért Ádám elhagyni kényszerül:

 

                                                               „Igen, igen; sejtem, hogy téged is

                                                               Tisztult alakban fel foglak találni.

                                                               S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,

                                                               De mint egyenlő – kéjnek érzetével.”

                                                                                                                                                                                                                            (IV. szín)

 

Mar­tinkó András, aki dolgozatában⁵⁵ nemcsak a Vörösmarty által Ma­dáchra gyakorolt szövegszerű kapcsolatokról nyújt átfogó képet, ha­nem a két alkotó kozmológiájának az összefüggéseit is részletesen elem­zi, rámutat a nő szerepének hasonló felfogására is. A nő ugyanis mind­két alkotónál dualisztikus természetű, anyag és szellem kul­mi­ná­ci­ójának az eredménye, és emellett a szerelem abszolút életérték a szá­mára.⁵⁶ A nőnek ehhez a szellemi oldalához kapcsolva jelent­kez­nek szerelem – költészet – ifjúság égi princípiumai, ami véleménye sze­rint előbb Vörösmartynál majd tőle eltanulva Madáchnál is jelen­tő­sen hozzájárul a Tragédia költői dimenzióinak a kialakításához. A két sík, ahol az ördög a racionalitás okiságát képviseli, Ádám, Éva és az Úr pedig a poétikus oldalt, egymás mellett él ugyan, de csakis a sa­ját axiomatikájukon belül érvényesek. Ezért míg Lucifer a saját maga fel­állította oppozíció fókuszán át szemlélve az eseményeket úgy látja, hogy győzelmet aratott az ember fölött, addig Ádám (miután elér­ke­zett ahhoz a ponthoz, hogy belássa „nem az eszmék tartalmának meg­va­lósításában” leledzik a haladás lényege, hanem azok „lelkesítő”, „eme­lő” eszköz mivoltában XIII. szín) szemszögéből Lucifer hatalma már korántsem feltétlen.⁵⁷ Mert a költészet terrénumán belül az ok­ság­nak nincs egyeduralma, és a luciferi problémák többsége is ir­re­le­váns ott.

                Ám az így vázolódó teleológia fényében – véleményem szerint – Mar­tinkó megkerüli a„teleológia lehetőségének alapvetőbb kérdését, mert Ádám bizonytalanságainak teljes mértékben el kellene oszlania a poézis ilyen megoldáserejű alkalmazásával, ami viszont – úgy tűnik – nem következik be:⁵⁸

 

                                                               „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

 

Az­zal, hogy Ádámban ugyanolyan súllyal esik latba a két je­lö­lő­stra­té­gia egyúttal arra is rámutat, hogy a figurativitás kivonja magát a me­ta­diszkurzivitás alól, és legalább akkora legitimitásra tart igényt, mint lát­szólagos ellenfele.

                Ez a szerelemélmény ugyanakkor a német romantika nagy kép­vi­se­lőjénél, Novalisnál is fontos szerepet játszik, mivel itt is fény és sö­tét­ség, racionalitás és irracionalitás, adequatio rei et intellectus és fi­gu­rativitás közegéből emelkedik ki. Csakhogy Novalisnál, mivel ő a jel­(ö­lő) eredendő figurativitását tartja szem előtt, ez a szerelem kí­vül­re is kerül a log-ikus berekesztődésen.⁵⁹ Ugyanis az Írnok ra­ci­o­na­liz­mu­sának világosságával szemben, melynek tengelyét a számok és ge­o­metrikus alakzatok alkotják, itt is Sophia bölcsességének és Ark­túr­nak, a véletlennek a sötétsége áll szemben. Így míg az előbbi az okság ve­zérfonalán bejárható világot mérheti fel, addig a sötétség di­men­zi­ó­i­ban Fabula, vagyis a költészet (aki egyébként Sophia ke­reszt­lá­nyá­nak nevezi magát)⁶⁰ lehet otthonos. Fabula írásművei ezért maguk is vé­letlenszerűek, de ez a véletlenszerűség kizárólag az Írnok fényében tű­nik esetlegesnek. Mert amikor Sophia az Írnok feljegyzéseit be­le­márt­ja az igazság medencéjébe, akkor kiderül róluk, hogy nem állják ki a próbát. Ugyanez történik abban az esetben is, amikor az Írnok meg­próbálja leírni azt a világot, amelyben Arktúr és Sophia az ural­ko­dó.

                Ugyanakkor jellemző az is, hogy Sophia csak azokat engedi inni az igazság medencéjéből, akik már eredetüknél fogva eleve szem­ben áll­nak a racionalitással. Ezért részesülhet belőle Fabula, aki az Apa (Ér­telem) és Ginnistian (Fantázia) gyermeke, illetve maguk a szü­lők, és végül Eros (Szerelem), aki viszont a majd újraéledő Anya (Szív) és a már említett Apa leszármazottja. Az ital hatásának kö­vetkeztében­ mindannyiukat eltölti ennek az éppen halott Anyának a je­len­léte.

                Novalis úgy alkotja meg művének cselekményét, hogy szereplői kö­zött az emberi kapcsolatok különböző formáját létesíti (pl. ro­kon­ság, barátság), és ennek segítségével létrehoz egy sajátos axiomatikus há­lót. Így Fabula és Eros tejtestvérek, mert mindkettőjüket Ginnistian (Fan­tázia) szoptatja. Ugyanakkor Eros rövid időre testi (szerelmi) kap­csolatra is lép Ginnistiannal, másrészt Erosnak fel kell Freyat (Bé­kesség, Vágyakozás) keresnie és ébresztenie,⁶¹ hogy az utóbbi ha­tal­ma és királysága beteljesülhessen. Eros és Fabula viszont a tej­test­vér­séget továbbra is fenntartva barátok lesznek,⁶² Eros pedig, mint már említettük Sophia keresztgyermeke is, akit viszont Arktúr király fe­leségeként mindenképpen központi hely illet meg ebben a koz­mosz­ban. Szerelem, Bölcsesség, Költészet így Novalisnál is szoros egy­ség­ben működik.

                Azt a földet és világot pedig, amely az ész kényszerképzeteibe zárt Ír­nok fogalmai szerint nem leírható, Sophia fátyla veszi körül. Hogy ez mit jelenthet, arról Novalis módszere sokmindent elárul Ugyanis az itt feltárulkozó világban egy chiazmatikus átcsúsztatás segítségével a dolgok működése a megszokotthoz képest épp ellentétesen mu­tat­ko­zik. Például a palotában nem azért lesz világos, mert a külső kör­nye­zet fénysugarai bevilágítanak az ablakon, hanem először a termekben gyul­lad fény, és csak azután kint. Vagy hasonló módon a nap nem ki­bo­csátja, hanem magába szívja a napsugarakat.

                Ezzel Novalis a nyelvet nem úgy használja mint médiumot, ami kap­csolatot teremtene szubjektumok és a külvilág objektumai között, ha­nem mint értelemteremtő közeget. Az értelem nem a külvilág által van adva, hanem a nyelv viszi oda, mint ahogy a palota belső ter­me­i­ből lesz a világosság odakint. De nem is valamilyen előzetes tudás ál­tal nyit ablakot a nyelv, hanem az mindvégig egy benne-lét marad (mint ahogy a napsugarak nem kibocsátják, hanem magukba szívják a fényt), s így a kint is a bentben határozódik meg, és ezért a to­váb­bi­ak­ban már nincs is értelme kint és bent oppozíciójának.

                Ezért a narrátor is, aki fölötte áll elbeszélőként a szövegnek, csak úgy töltheti be szerepét, ha maga is valamiképpen kapcsolatba kerül sze­relem, bölcsesség, költészet szentháromságával. Mert hiszen ő ép­pen azt cselekszi, amit a szöveg: felszámolva jelenlétének illúzióját át­csúsztatja kinti pozícióját a bentbe, s ezentúl ő is már grammatikai ala­ny­ként tételeződik csupán.

                Végül nem marad más, mint a szöveg és a maga igazsága, és No­va­lis, vagyis az az X, akit a szöveg úgy határoz meg, mint szerelem, böl­csesség és költészet triászát. Mindezekért a narrátor nem is min­den­tudó, nem komoly, és ezért nem is felel saját szövegéért, hanem já­ték, a grammatikai alanyok játéka. Nincs kezdete, nincs vége és nincs formája.

                Nietzsche dionüszoszinak nevezte a jel ezen használatát,⁶³ amely fel­számolja a principium individuationis illúzióját, és visszatér egy ere­dendőbb működéséhez. Mert dionüszosziként sohasem téveszti el a já­ték játék jellegét (=illúzióját), míg az utóbbi az okság illúzióján ke­resz­tül nem ismeri fel saját költészetét.

                A Tragédiában az Éva képviselte idillikum ugyancsak az ér­zel­mek­re gyakorol elsősorban hatást, mint Novalisnál az igazság me­den­cé­jének hatásaként az Anya (Szív) jelenléte.

                Lucifer (XV. szín):

 

                                                               „[…] szép talán az érzelemnek,

                                                               De értelmemnek végtelen unalmas.”

 

Ám Éva ezen az ellentétpáron túl vagy előtt egy olyan jelölésstratégia meg­testesítője is egyben, amely legalább akkora legitimitásra tarthat szá­mot, mint ellenfeléé. Ezért csakis Ádámban, aki Lucifer és Éva kö­zött helyezkedik el találhat alkalmas talajra ez a két hatalom, hogy az első embert kimozdítsa a tervszerűség biztonságos állapotából pár­har­cával. Lucifer és Éva mint egyenlő, de ellentétes felek nem kul­mi­ná­lódhatnak, hanem legfeljebb csak visszahúzódhatnak egymás hold­ud­varából, megőrizve mindeközben önnön valóságuk töretlen ha­tó­e­re­jét.

                Éva eredendő felfelé tartó mozgásában a pszüchopomposzi alkat azon vonása érvényesül, ami amellett, hogy magán viseli a transz­cen­dens világ attribútumait, már nem is tart igényt a földre:

 

                                                               „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!

                                                               Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:

                                                               A por hull csak belé, e föld szülötte,

                                                               Én glóriával átallépem azt.”

                                                                                                                                                                                                                            (XI. szín)

 

                Lucifer viszont az adequatio motiválta jelölőgyakorlat kö­vet­kez­té­ben egy épp ellentétes mozgás megtestesítője, s ezért mivel felismeri, hogy Éva szerepe, aki szándékosan véti el a megfelelést meg­fel­leb­bez­hetetlen, tagadni kényszerül annak jogosultságát.⁶⁴ Ő csak Ádá­mot kerítheti hatalmába, aki a Tragédia folyamán többször is némileg Évá­val szemben határozza meg önmagát,⁶⁵ s ezért megfelelő alany a lu­ciferi gyakorlat befogadására is. Ádám viszont éppen kettős disz­po­zí­ciója miatt a luciferi stratégiának megfelelően tükröt tart Éva alakja elé, amelyben egy fogalmilag nem megragadható működést próbál fo­gal­mi szintre hozni. Ám úgy tűnik, ez a kísérlete hasonlóképpen No­va­lis Írnokának a próbálkozásához kudarcot szenved.

 

                                                               „Mi ismeretlen érzés száll szívembe.”

                                                                                                                                                                                                                            (IV. szín)

 

Lu­cifer maga is visszariad a poézisnek ettől a szerepétől, és be is vall­ja tehetetlenségét:

 

                                                               „Elfordulok, másképp oly szégyen ér még,

                                                               Hogy a hideg számító értelem

                                                               Megírigylendi a gyermekkedélyt.”

                                                                                                                                                                                                                           (II. szín)

 

Ezért mindkét hatalom csupán a saját körein belül lehet érvényes az­zal a különbséggel, hogy míg Éva nem tart igényt legitimációjára a meg­feleltetés által, addig Lucifer az adequatio hitelét kölcsönzi saját el­járásának. Ám az adequatio ezen hitele megmarad a kölcsönzés szint­jén, azaz hitelét pusztán a jelölőből nyerné, amely egy másik je­lö­lőre utalna, s ezáltal a valóság maga válik kétségessé, mint ahogy azt Ádám meg is fogalmazza:

„[…] mind, amit csak fejtegetsz [t. i. Lucifer]

                                                               Oly egyszerűnek látszik, oly valónak”

                                                                                                                                                                                                                            (XIV. szín)

 

Ádám pozíciója tehát mindenképpen kettős, mivel számára az Éva fé­le magatartásnak legalább akkora érvénye van, mint a Luciferének.

                Tovább élezi álom és való elkülönülésének és felmutatásának a ne­hézségeit, hogy Éva maga is (aki pszüchopomposzi alkatából ki­fo­lyó­lag dualisztikus: isteni és emberi természetű is egyben) hajlamos a ref­lexió lencséjén keresztül szemlélni saját tulajdonságait:

 

                                                               „S kivált, ha még dalt hallok és zenét,

                                                               Nem hallgatom a szűkkorlátú szót,

                                                               De a hang árja ringat, mint hajó,

                                                               S úgy érzem, mintha álomban feküdném:

                                                               A rezge hangon messze múltba szállnék,

                                                               Hol napsugáros pálmafák alatt

                                                               Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,

                                                               Nagy és nemes volt lelkem hivatása.

                                                               Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa

                                                               Mindez. – Csókollak ismét – ébredek.”

                                                                                                                                                                                                                            (VI. szín)

 

Az idézetben ugyanis legalább kétféle jelentésben kerül elő az álom. Az első esetben feltétlen értékké emelve összekapcsolódik a mű­vé­sze­tek­kel (dal, zene ó szűk korlátú szó), a másodikban viszont az álom– va­lóság ellentétpár (őrült álomnak varázsa – ébredek) egyik tagjaként sze­repel. Viszont az első jelentés kiegészül még az emlékezés Éva pszü­chopomposzi lénye által implikált jelentésével. A luciferi el­len­tét­pár azonban visszahívja a poézis azon eredendő jelelméleti stá­tu­szát, amely egykor új távlatokat nyitott a beszélő alany számára, és az adequ­atióval (t. i. a jelen a rómaiak hedonisztikus világa) másodlagos sze­repbe kényszeríti.

                Az álom–való oppozíció beleolvasását fokozza még a szövegben a már említett tettetés is. Amikor ugyanis a londoni színben Lucifer éksze­reket ad Ádámnak, hogy azokkal próbálja megszerezni Éva sze­rel­mét, egy kettős játék zajlik: mivel az ékszerek a szentkép előtt csú­szó­má­szókká változnak, ezért azok nem is valódiak, illetve Éva szerelme sem lehet valódi, mert pusztán a haszon reményében alakul ki, s ezért nem is öncél, hanem a valóság utilitarista törekvéseinek alárendelt. Ugyan­akkor a valóság hegemóniája sem kizárólagos, s így a látszat esz­közjellege sem csupán másodlagos az előbbivel szemben. Mert pél­dául Ádám–Tankréd a VII. színben amikor az ördög boszorkányok lá­to­mását vetíti elé, hogy Izóra iránt érzett szerelmét meghiúsítsa, ép­pen az adequatiót nélkülözi kétségei eloszlatásához, s ezért mondja:

 

                                                               „Ti változátok-é el, vagy magam?

                                                               Ismertelek, midőn mosolyogtatok.

                                                               Mi itt valóság és mi itten álom?”

                                                                                                                                                                                                                            (VII. szín)

 

Ám Ádámnak a jövője a tét, ezért döntenie kell három pozíciója kö­zött, amit Isten és Éva, illetve a luciferi ellentétpár két tagja képviselt. Az elsők ugyanis a jelölés egy olyan eredendő funkcióját prezentálják, ahol és amiben (a jel eredendő természetéhez híven) nem is jut szerep az adequatiónak, Lucifer jellemzésében pedig (gyermekkedély, hagy­má­zos láz, csalfa tünemény, babona, előítélet, tudatlanság stb.) a va­ló­sággal és az azt kimondó nyelvvel szemben nincs jogosultsága an­nak. A luciferi álom választása (ami csakis álom-való egyik tagjaként ér­telmezhető, s ezért nem azonos az Éva indukálta jelentéssel) már ele­ve elhibázott lenne, mert jelentősége csakis egy sajátos ellenfényen ke­resztül érvényesülhetne, illetve nem érvényesülhetne. Hogy ez a dön­tés valójában milyen jellegű, arról ismét a bibliai beszédmódok nyújt­hatnak útmutatást.

                A prófécia a jövőről adott lehetséges tapasztalatot, amely nem fel­tét­lenül áll kapcsolatban a múlttal, sőt esetleg éppen szöges ellentéte an­nak. A próféta látomásával tanúskodik Isten neve mellett, még ak­kor is, ha esetleg hamis próféta. Mert ilyenkor legalább megpróbálja meg­teremteni annak látszatát, hogy bensőséges viszonyban van ezzel az abszolútummal, és a jövőről szóló látomásnak ez megfelelő ga­rancia. Ugyanakkor a prófétának célja van látomásával, mégpedig az, hogy a hallgatókat mindig a saját pártjára állítsa, s ezáltal rá­kény­sze­rít­se őket egy általa jónak tartott majdani cselekvéssorra, illetve vi­sel­ke­désmintára.

                Így Lucifer közvetlen célja az ember számára bizonyítani a te­rem­tés elhibázottságát, közvetve pedig az Úr előtt akarja legitimálni ha­tal­mának feltétlenségét. De éppen ezért neki is meg kell birkóznia az­zal az akadállyal, hogy próféciája csakis a jövőben igazolható, mert a még csak elkövetkező események támaszthatják alá hitelességét. A je­len­ben viszont hiányzik az a tekintély, aki szavatolná a befogadás ko­or­dinátáit:

 

                                                               „[…] Ez óra

                                                               Csodálatos átvizsgálása ám

                                                               A gazda nélkül készült számvetésnek.

                                                               A hagymázos láz elriasztja mind

                                                               Az életláz csillámló képeit,

                                                               Aztán ki tudja, melyik volt való.”

                                                                                                                                                                                                                            (Lucifer, XIV. szín)

 

A prófécia hitelességét egyébként (pl. a Bibliában) az biztosítja, hogy úgy idéz egy tekintélyt, „mint azt, aki diktál, anélkül, hogy önmaga ír­na, mondván: »írjál, grapszon«”.⁶⁷ Így például János Jézusra hi­vat­ko­zik, aki kijelentését az ő angyala által küldte el neki.⁶⁸ János vi­szont csak az a személy, „aki már levelet kap egy hírvivő révén, aki an­gyal, vagyis tisztán üzenetközvetítő. És János már egy tovább adott üze­netet továbbít, tanúságot tesz egy tanúságról, amely szintén ta­nú­ság­tétel, a Jézusé.”⁶⁹ Derrida meghatározása szerint ez a sokszoros át­tétel túlterheli a küldemény vonalát, ami ebben az összefüggésben el­sősorban azt jelenti, hogy a jelölő nem magát a dolgot citálja, ha­nem egy másik jelölőre utal (Jézus–Angyal–János tanúságtételére). Lu­cifer, aki a valóságot, az anyagot emeli a szövegébe, azáltal, hogy eköz­ben mint majdani valóságra, anyagra utal, úgy citálja a dolgokat, hogy azok eközben maguk is még csak jelölők lehetnek. (V. ö. „Ez óra / Csodálatos átvizsgálása ám / A gazda nélkül készült szám­ve­tés­nek.”) Ezért az az abszolútum, amely kezeskedhetne igazságáért, szük­ségessé teszi az adequatiót és egyben nélkülözi is azt. De ugyan­úgy az abszolút biztonságban bekövetkező váratlan fordulat, mely az ör­dög színre lépésével veszi kezdetét, az Úr feltétlen tekintély voltát is meg­kérdőjelezi. Ádámnak így, mivel nem találhatott semmilyen jel­le­gű biztosítékot, nem marad más választása, mint rákérdezni a látottak igaz­ságtartalmára:

 

                                                               „Uram! Rettentő látások gyötörtek,

                                                               És nem tudom, mi bennök a való.

                                                               Oh mondd, oh mondd, minő sors vár reám”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

 

Az Úrhoz való odafordulása gesztusértékű is egyben, mert ezáltal – úgy tűnik – a két abszolútum közötti ingadozása (Isten és Lucifer mint anyag) megszűnik. Isten mindenható voltáról van itt szó, ami a Bib­liában is ahhoz a dologhoz kötődik, amit ezen szó magába foglal. Hogy ez Ádám esetében mit jelenthet, egyáltalán a corpusban milyen sze­rep jut neki, azt csak a köré fonódó értékelések világíthatják meg tel­jesen. Az mindenesetre mégis figyelemre méltó, hogy a titok fel­tö­ré­sének a lehetőségét a legfőbb lény személyéhez köti, ami Ádámot egy­ben Kohélet és Jób kései utódjává is teszi. A szövegnek azon a pont­ján zajlik mindez, amit korábban a bölcsességi beszédmód keretei kö­zött próbáltunk leírni. A bölcsességben, ahol az ember a múltat és jö­vőt kettészakító cezurában helyezkedik el, a megoldás és befejezés (ame­lyet egy folytonosságért való aggodalom mozgat) ugyancsak Is­ten­­hez fűződik. Ám a Bibliában Isten nevének a megjelenése még nem szavatolja a történelem linearitásának a létrejötté,⁷⁰ miként az a Tra­­gédiában sem fog bekövetkezni.

                Ádám kérdésében („Nem tudom, mi bennök a való / …minő sors vár reám”) annak a hatalomnak a körvonalai bontakoznak ki, amely ké­pes eldönteni az általunk leírt kétféle jelölésmód igazságát. Vagyis azt, hogy az Éva féle, vagy pedig a Lucifer féle szerep jut kitüntetett po­zícióba. A kérdés megválaszolásával Ádám határtalannak tűnő já­ték­tere határolódna le, s így visszatérhetne a biztonságnélküliségből az abszolút biztonságba, amely szabályaival meg is határozná, de le is vé­dené cselekvési lehetőségeit.⁷¹

 

III. Az Úr neve

 

Ádámot már korábban is a mindenhatóság fogalma kapcsolta az Úr­hoz, így például a VII. színben a szabadság és szeretet köz­tár­sa­sá­gá­nak esélyeit latolgatva:

 

                                                               „De ilyen napnak jöttét kétleném,

                                                               Ha az, ki a nagy művet indítá,

                                                               Nem önmaga lett volna a nagy Isten.”

                                                                                                                                                                                                                            (VII. szín)

 

Ádám a jelen vonatkozásában, amelynek stációja a múlt feltétlen biz­ton­ságának megrendülése következtében alakult ki, akarja a jövőre vo­natkozó totális nyitottságát megszüntetni. Ezért nagyon fontos kér­dés számára a gondviselés.

 

                                                               „[…] ki fog feltartani,

                                                               Hogy megmaradjak a helyes úton?”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

 

Hely­zetének sajátos kitettségét prezentálja a grammatikai alany (Ki?) be­töltetlensége. Nem feltétlenül arról van szó, hogy Istent akarná ab­szo­lútummá emelni, hanem inkább még mindig két abszolútum kö­zöt­ti ingadozás ez. Feltétlen uralkodóra van szüksége, legyen az az Úr vagy a természetet mozgató törvények:

 

                                                               „Oh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég,

                                                               Rejtélyes és szent könyvedet előttem;

                                                               Törvényidet ha már-már ellesém,

                                                               Felejtem a kort és mindent körülem.

                                                               Te örökös vagy míg az mind mulandó,

                                                               Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt.”

                                                                                                                                                                                                                            (VIII. szín)

 

A mindenhatóság így ezáltal összekapcsolódik egy abszolút tudással, a bölcsességgel, amely Ádám szemében a tervszerűség biztosítéka. Ag­godalmát a cél körvonalazatlansága katalizálja, a „Hadd lássam mi­ért küzdök, mit szenvedek”. A XV. szín pozíciója egyben az ösz­szeg­zés talaja is, hiszen a kibontakozó lehetséges jövő Ádám sze­mé­ben a múlt fényében jelenik meg. A történelem haladásának iránya, az­az célja így egy okszerűségben gyökerezik, s ezért olvasásmódja, il­let­ve a történelem szövege iránti igénye is lineáris Ádám gon­dol­ko­dá­sá­ban.

                Amikor értelmezi az eseményeket attól függően, hogy az Éva vagy Lu­cifer által prezentált formában jelenik-e meg, az éppen aktuális nar­rátort hozza összefüggésbe egy abszolútummal:így Évát Istennel, Lu­cifert pedig az anyaggal. Ez egyértelműen megmutatkozik a szö­veg­ben is, hiszen a III. színben először Lucifer segítségét kéri a jövő meg­ismeréséhez, míg a XV. részben az Úrét. Az már csak egy li­ne­á­ris olvasási stratégia eredménye, hogy az értelmezők többsége az Úr zá­rószavait tekintette egy eredendő szubsztancia foglalatául.⁷²

                Ádám azonban az Úrhoz való odafordulásával egy időre mé­gis­csak dönt a mindenható kilétéről, és ezért a történelem szövetének az ab­szolút uralását is neki utalja ki. Ugyanakkor, mivel Ádám Istentől a tör­ténelem teleologikusan vonalszerű struktúráját várja, valójában ar­ra készteti a befogadót, hogy a szövegben visszamenőleg is felfedezze Is­ten nyomait, s ezzel legitimálja egy teleológia esélyeit.

                Ezt látszik igazolni az Úrnak Luciferhez való viszonya is („A por­ba szellem / Előttem nincs nagyság” XV. szín), valamint az angyalok I. színbeli (lásd korábban) illetve XV. színbeli monológja:

 

                                                               „Szabadon bűn és erény közt

                                                               Választhatni, mily nagy eszme,

                                                               S tudni mégis, hogy felettünk

                                                               Pajzsul áll Isten kegyelme.”

 

Ám ha Ádámmal együtt mi is vonalszerűen olvassuk az eddigieket, ak­kor úgy tűnik, ez az Isten elfeledkezett mindentudásáról, mert min­den­tudásában nem csak a teremtéssel, hanem annak jövőjével is szá­mol­nia kellett volna. Istennek, mint a teremtés mindentudó nar­rá­to­rá­nak ugyanis látnia kellett volna, milyen következményekkel jár együtt Lu­cifer színrelépése. Ha pedig tisztában volt ezzel, akkor miért nem avat­kozik az ördög terveibe?!

                Lucifer a teremtésről szólva így magyarázza azt:

 

                                                               „S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag

                                                               Más-más tulajdonokkal felruházva,

                                                               Miket előbb, hogysem nyilatkozának

                                                               Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,

                                                               Vagy ha igen, másítni nincs erőd […]”

                                                                                                                                                                                                                           (I. szín)

 

Lu­cifernek az Úrral szemben támasztott igénye éppen azért re­a­li­zá­lód­hat, mert Isten úgy gondolja, hogy teljes mértékben birtokolja a te­rem­tés szövege feletti hatalmat, és nem számol annak önmozgásaival, ame­lyek létre hozhatják azt a többletet, ami kikezdi az ő egységesnek hitt, minden fölött gyámkodó hegemóniáját. Lucifernek ez a ki­je­len­té­se messzemenőleg emlékeztet arra a módszerre, ahogyan az Urat sa­ját szavainak visszafordításával kijátssza.

 

                                               Az Úr:

                                                               „Hah szemtelen! Nem szült-e az anyag,

                                                               Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?

                                               Lucifer:

                                                               Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.”

                                                                                                                                                                                                                           (I. szín)

 

                A kezdő színek ágostoni problematikáját megőrízve a rossz (Lu­ci­fer) eredendően nemlétező, s így a teremtés előtt egylényegű az Úr­ral.⁷³ Így eredendően jónak és rossznak ez a kulminációja az,⁷⁴ ami lét­rehívta vagy létrehívhatta az Úr azon igényét, hogy egy ob­jek­tu­mon keresztül, amely létezésével már eleve tartalmaz egy állandó uta­lást teremtőjére, megkülönböztesse önmagát.

 

                                                               „Aztán mivégre az egész teremtés?

                                                               Dicsőségedre írtál költeményt”

                                                                                                                                                                                                                            (Lucifer, I. szín)

 

Ám azáltal, hogy egy szükségszerű aktussal különbözteti meg magát, amely létrehoz egy alapvetően létező és jó produktumot, egyúttal meg­teremti annak talaját is, hogy elgondolható lehessen egy nem-lé­te­ző és rossz, azaz Lucifer, aki a „tagadás ősi szelleme”. A min­den­tu­dó narrátor szövegében ezek szerint egy olyan szupplementum ke­let­ke­zik (a fény oldallal szemben annak árny oldala), amely kicsúszik a min­dentudás ellenőrzése alól,⁷⁵ és előre nem látható meglepetéseket tar­togat.

                Ádám azonban újabb kérdéseivel egy csapásra eloszlatja az így áb­rá­zolt vita kibontakozásának a lehetőségét:

 

                                                               „Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,

                                                               És átalán több-é, mint álom a lét,

                                                               Egy percre, mely a holt anyagra száll,

                                                               Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

 

Ezzel ugyanis már nemcsak Lucifer próféciájának igazsága vált kér­dé­sessé, hanem ez a bizonytalanság kiterjeszkedik a jelenre is („És áta­lán több-é, mint álom a lét?). Mivel azonban ember és Isten vi­szo­nya ezen a ponton válna közvetlenné, így a jelen valóságának a meg­kér­dőjelezésével Isten léte is problematikus lesz.

                Eddig úgy vizsgáltuk a szöveget, mint egy mindentudó narrátor nar­ratíváját, azonban ez utóbbiról is felmerült, hogy esetleg éppen úgy a szöveg produktuma mint a másik, tudniillik Lucifer. Ezért vi­szont Ádámnak az Úrhoz intézett első kérdései („Uram! Rettentő lá­tá­sok gyötörnek / És nem tudom, mi bennök a való”) ugyanúgy a je­lö­lés­nek arra az eredendőbb figuratív stratégiájára épülnek rá, amit Éva pre­zentált alakjával, és amire az ördög is építette próféciáját. Ezért vi­szont az arra adott válaszok sem lehetnek mások, csak a szöveg mű­kö­désének igazságai, amelyek – úgy tűnik – nélkülözik egy min­den­tu­dó elbeszélő abszolút jelenlétét, mert ez a figuratív Isten semmilyen re­leváns különbséget nem tud felmutatni ellenségével, az ördöggel szem­ben. Ugyanis ha valóban, az adequatiónak megfelelően min­den­tu­dó lenne, úgy Lucifer szerepe csak az elbeszélő öntükrözésének ered­ménye lehetne, vagyis egy fiktív narrátor. Mivel az adequatio (most mellőzve az idevágó nyelvfilozófiai részleteket) eleve lehetetlen és kizárt, ezért hierarchia sem állítható fel köztük. Így örökre kér­dé­ses marad, hogy ki a narrátor és ki a narratív hang, és az sem világos ezál­tal, hogy az elbeszélés melyik változata foglalja magába a má­si­kat, mert az ÉN BESZÉLEK és ÉN BESZÉLEK matematikai képlete ab­szo­lút mértékben felcserélhető és átjátszható egymásba. Így Ádám tudata is pervertálódik, mert önazonosságának tudata egy szövegben léthez kö­tött, amelynek már nincs semmilyen fajta kintje.

                Úgy tűnik, ugyanez elmondható az Úr jövőről nyújtott biz­to­sí­té­ká­ról is, mivel Ádám számára ez nem elegendő kétségei eloszlatásához. Eb­ben az értelemben viszont csak azért kerül Istenhez a megoldás kul­csa, mert övé a végszó, ami nem igazán válasz az ember gyötrő két­ségeire.

 

                                               Ádám:

                                                               „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –

                                               Az Úr:

                                                               Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

 

Ádám helyzetének kitettségét, bizonytalanságát éppen a tapasztalat hi­ánya okozza („Álmodtam-é csak, vagy most álmodom”), mert po­zí­ci­ója az adequatio hiányában eleve szövegbe kötött, s ezért egyúttal nél­külözi egy kinti tekintély abszolút irányadó súlyát. Gondolkodása en­nek ellenére a linearitás közegén belül marad, de továbbra is el­dön­tet­lenül, hogy az ördög vagy az Éva által projektált teleológiát tartja he­lyénvalónak. Ezért beigazolódni látszik az, amit az Úr tár Ádám elé vá­laszában:

 

                                                               „[…] Ne kérdd

                                                               Tovább a titkot, mit jótékonyan

                                                               Takart el istenkéz vágyó szemedtől.”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

 

De Lucifer is, aki egyébként minden nagyságot és erényt az előítélet és babona jellemzőjének nevez, maga is így fogalmaz:

 

                                                               „A szellemország látköröd-kívül van”

                                                                                                                                                                                                                           (II. szín)

 

Ádám magatartása azonban ennek ellenére sem változik, mert ő egy leg­felsőbb lényre vágyik (aki esetében az Úr vagy akár a természet is le­hetne), aki hozzájuttatná ahhoz a tudáshoz, amely a jövő nyi­tott­sá­gát csökkenthetné.

                Ezt az alapvető pozíciót, amit Kant vagy az ördög szavaival⁷⁶ ant­ro­pológiai pozíciónak nevezhetnénk, alapvetően meghatározza a böl­cses­ségirodalom alanyának emberközpontú státusza. Hiszen Jób ép­pen azzal indokolja érveit az Úrral szemben, hogy ő halandó és em­ber, s ezért az örökkévalóval szemben védenie kell magát. „Mert nem em­ber ő, mint én, hogy néki megfelelhetnék, és együtt pörbe áll­hat­nánk. Nincs is közöttünk igazlátó, a ki kezét közbe vethesse kettőnk kö­zött.” (Jób 9. 32. 33). Ám miután az ember érzékeli a megváltozott tör­ténelmi helyzet súlyát, ezért keresi is annak okát, ami egyúttal ma­gya­rázatul is szolgálhatna a jövőre nézvést:

 

                                                               „Miért büntetne? – Hisz, ha az utat

                                                               Kitűzte, melyen hogy menjünk, kívánja,

                                                               Egyúttal olyanná is alkotott,

                                                               Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.

                                                               Vagy mért állított mély örvény fölé,

                                                               Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. –

                                                               Ha meg a bűn szintén tervében áll,

                                                               Mint a vihar verőfényes napok közt,

                                                               Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,

                                                               Mint ezt, mivel éltetve melegít?”

                                                                                                                                                                                                                           (II. szín)

 

A tervszerűség formáján belül, amely egy vonalszerű előrehaladást imp­likál (bár ez a tervszerűség lehet, hogy csak az antropológiai po­zí ció következménye), ha a kérdésre nincs válasz, akkor értelmetlen do­log­nak tűnik a büntetés: „A ki forgószélben rohan meg engem és ok nél­kül megsokasítja sebeimet.” (Jób 9. 17)

                Ám a tervszerűség azon formájáról, amit Éva és Ádám keresnek, nem esik szó az intelligibilis világ felől. Mert Ádám nagyon is konk­rét kérdéseire újból és újból csak az a válasz:

 

                                                               „Szentelt pecsét az, feltartá az Úr

                                                               Magának. A tudás almája sem

                                                               Törhette azt fel.”

                                                                                                                                                                                                                            (XIII. szín)

 

Ezáltal viszont felmerül annak az esélye, hogy az ember eszének ma­xi­máit (az ideákat) egy olyan objektív X-re alkalmazza (s ezután ob­jek­tív létezőnek is kezelje), amely esetleg éppen nem, vagy min­den­eset­re nem úgy teleologikus.⁷⁷ Mert Ádám ebben az esetben, fel­cse­rél­ve az ész regulatív használatának szabályait az értelem konstitutív funk­ciójával, az ész alapvetően regulatív ideáit konstitutívan té­te­lez­né.⁷⁸ Mert az értelem kategóriái segítségével fogalmak alá rendezi ma­gát a dolgot, hogy az egyáltalán érzékelhető lehessen, az ész pedig ide­ái révén szisztematikus egységbe rendezi az értelem fogalmait,⁷⁹ de ez utóbbi sohasem vonatkozhat konstitutíve magukra a dolgokra.

                Három ilyen ideája van az észnek: pszichológiai, kozmológiai és te­ológiai.⁸⁰ Ezek mindegyike az értelem fogalmait regulálja azáltal, hogy e szisztematikus egység alá rendezi őket. Az ész ezen törvényeit nem a természetből merítjük, hanem épp fordítva: „az ilyen ideák alap­ján tesszük föl kérdéseinket a természetnek”.⁸¹ A három ideának meg­felelően pedig egy legfőbb lény illúziója keletkezik. A pszi­cho­ló­gi­ai ideában ezt a szerepet az ÉN, a kozmológiai ideában az anyagi vagy szellemi (gondolkodó) természet, a teológiaiban pedig maga Is­ten tölti be.

                Ádám gondolkodásában mindháromra találunk példát. Az első eset­ben ugyanis az ÉN tölti be Isten szerepét („Önmagam levék / En­is­te­nemmé,” – III. szín), a másodikban viszont a természet törvényei. Jól mutatja ezt az is, hogy az ördögöt arra kéri hagy faggathassa ki a Föld szellemét, másrészt Keplerként meg a csillagok állásából próbál kö­vetkeztetni erre az ideára. A harmadik, a teológiai Isten képzetre pe­dig már eddig is láttunk példákat.

                Mindhárom tag mutatja, hogy ez a piramis forma szerveződés egy leg­főbb lény van-ját implikálja, amely van reálisnak tűnhet, „mert re­a­litásának igazolásához semmi egyéb nem kell, csupán az ész szük­ség­lete, hogy ezen ideák révén minden szintetikus egység teljessé vál­jék.⁸² Azonban a szükségszerűség, amely megteremtené egy terv bár­mi­lyen fajta lehetőségét, és amely – úgy tűnik – szorosan kötődik a leg­felsőbb lény azon fogalmához, amelynek észbeli elgondolása és fel­tételezése a tapasztalat szisztematikus egységének a meg­szer­ve­zé­sé­ben nagyon is gyümölcsöző, de a tapasztalat hiányában és ezen idea kon­sti­tutív használatában üres (transzcendens) marad. Mivel „nem ad­ható számunkra érzéki séma, és így nem lehet inconcréto tárgyuk sem”,⁸³ ezért nem is megismerhetők, csak feltehetők.⁸⁴ De azáltal, hogy ez a dolog csak elgondolható, úgy hiába tesszük hozzá a van-t és an­nak szinonimáit predikátumként, ettől a fogalom még semmivel sem gyarapodott.⁸⁵

                Ádámot az ördög ugyan a tudás hatalmával csábítja el, és úgy tű­nik, rendelkezik is az ész regulatív képességével, ám tudása, illetve meg­ismerése valami olyasmi felé irányul, amiről nem rendelkezhet ek­kor még tapasztalattal. Ezért posztulált abszolútumai (ÉN, Lucifer, Is­ten) is szükségképpen transzcendensek és így jelentés nélküliek, mert nélkülözik az értelem konstitutív fogalmain keresztül létre jövő per­cepciót. Ráadásul Ádám inconcreto próbál megfelelő tárgyat ta­lál­ni ideáihoz, azaz ideáit konstitutívan kezeli. Ezzel viszont a saját tör­vé­nyeit (még a megismerés előttről) kényszerítené rá a természetre, s így az észhasználat azon hibájába esik, amit Kant perversa rationak ne­vezett.⁸⁶

                Így vagy hamis ismereteket szerezhet, vagy pedig a természet (és ez lényegében ugyanaz) minduntalan kitermel egy olyan szupp­le­men­tu­mot, amely kicsúszik az idea fönnhatósága alól.

                Az ördög számára is ez adja a lehetőséget, hogy észhasználatát per­vertálja. Mivel még nem rendelkezik tapasztalatokkal, ezáltal csak­is antropológiai státuszával magyarázható egy teleológia ob­jek­tu­ma­ként való feltevése, ami viszont egy legfőbb lényt implikál. Po­zí­ci­ó­jának ezen a pontján ezért az a nyugtalanság hajtja, hogy ideáit ér­zé­ki sémákon keresztül megtöltse szemléleti tárgyakkal. Ám ezáltal a per­verzió tere még tovább szélesedik, mivel nyugtalansága fé­le­lem­mel párosul, azért aggódik, hogy a természet működése melyik re­gu­la­tív ideának lesz megfelelő. Olyannak, amelyet már ő is ismer, vagy amit csak ismerni fog? Ezért hívja segítségül az Urat és Lucifert, akik a teleológiának a két változatát képviselik. Ő valóban a min­den­tu­dás­ra szeretne szert tenni azáltal, hogy egy terven keresztül megismer egy abszolútumot. Azokat a meglepetéseket próbálná így ki­kü­szö­böl­ni, amelyek csekélyke tudásával szemben a természet felől őt magát érint­hetik. Ezért a tervszerűség és szükségszerűség fogalmai a szá­má­ra úgy jelennek meg, mint az ész olyan képességei, amelyek a ma­gán­va­lók világában is fellelhetők.⁸⁷

                Ezáltal gondolkodása és a természet valóságos működése között egy olyan átjárhatatlan űr keletkezik, amely hasonlít ahhoz a meg­ren­dü­léshez, ami (a Tragédia és a Biblia szövegében is) múlt és jövő ta­pasz­talata közé egy hiátust helyezett.

                Mindezek alapján egy terv és egy legfőbb lény feltevése Ádám szá­mára csakis a fogalomban tételeződik, de nem tehet szert reális lé­te­zésre. Mert a szükségszerűség fogalma, amely indukálhatná egy terv lehetőségét, az ész önmaga iránti érdekéből jön létre, de nem biz­tos, hogy az az X, amire alkalmazzák is ilyen természetű. Ezért Isten, Lu­cifer, mindenhatóság csak nevek, amelyek a jövőről nyújtott lá­to­más­ban a tapasztalat hiányában azok is maradnak. Nevek, mint a Pré­dikátor könyve Kohélete számára, aki élete során bejárva a meg­is­me­rés és ismeretszerzés legkülönfélébb iskoláit, erre a magállapításra jut: „Miképen hogy nem tudod, melyik a szélnek útja, és miképen van­nak a csontok a terhes asszony méhében, azonképen nem tudod az Is­tennek dolgát, a ki mindeneket cselekszik.”⁸⁸ (Prédikátor könyve 11. 5)

                Isten, aki csak egy név a szövegben, akárcsak Lucifer vagy az „olám”, maga is feltöretlen titokként szerepel. De nem maga, mert nem valaki, hanem olám. A dolgok befogadója inkább egy hely, egy tér­beliesülés, aminek jelentése sincsen, mert csak név, s ezért a be­foga­dás sem tulajdonává tesz, hanem csupán egy beszélőre utal, aki el­tű­nik az üzenetátadók végtelen láncolatában. Isten, olám, Lucifer-ne­vek, amelyekből semmilyenfajta jelölt nem nyerhető vissza, inkább az in-formálás üres helyei, a beleolvasás szűz felületei.⁸⁹ A titok fel­tö­ret­len pecsétjének a helyei, amelyekben az in-formálás sohasem jelent egy lefelé hatolást, hanem mindenkori ártatlanságukban kínálják ma­gu­kat a mindenkori olvasónak, mint ahogy mindezt Madách egyik ver­sében maga is megfogalmazta:

 

                                                               „Szörnyű rablás történt, oh mesterem,

                                                               Mond Isis papjához ifjú segéde,

                                                               Én is hibáztam, ah, de megbocsáss,

                                                               Mert így jövék csak az átkos merényre.

                                                               Fölemelém a leplet, embernek

                                                               Érintni, melyet tilt hitünk törvénye,

                                                               Mely a legszentebb szentséget fedi.

                                                               És mely előtt hittel hull a nép térdre.

                                                               Elcsábított a dőre tudni vágy,

                                                               De óh, mit láttam semmi nincs alatta.

                                                               Hallgass fiam, mond a pap, ép ezért

                                                               Mindenki amit hisz, ott feltalálja.”⁹⁰

 

Jegyzetek

 

1.                            Szegedy-Maszák Mihály: Történelemértelmezés és szerkezet
                               Az ember tragédiájában. 133. l. In. Horváth Károly (szerk.):
                               Ma­dách-tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

2.                            Horváth Károly: Az ember tragédiája mint emberiség­köl­te­-
                               mény. 31. l. [In. Horváth Károly (szerk.): i. m.]

3.                            Németh G. Béla: Két korszak határán. [In. Horváth Károly
                               (szerk.): i. m.] Hasonlóan jár el Szegedy-Maszák Mihály is
                               (lásd: 1.), mikor a struktúra lényegét értékek szétválásainak a
                               sorozatában lát­ja.

4.                            Eisemann György (Létértelmező motívumok Az ember tragé­-
                               di­ájában) hangsúlyozza egy lehetséges egzisztenciális értelme-
                               zés le­he­tőségét.

5.                            Frye, Northrop: Kettős tükör. (Ford.: Pásztor Péter.) Európa
                               Könyv­kiadó, Budapest, 1996.; Ricoeur, Paul: A kinyilatkozta-
                               tás esz­mé­jének hermeneutikai megalapozása. (Ford.: Bogárdi
                               Szabó István.) In. Fabiny Tibor (szerk.:) Bibliai hermeneuti-
                               ka. Hermeneutikai Ku­ta­tóközpont, Budapest, 1995.

6.                            Ricoeur: i. m.13–14. l.; Frye: i. m. 185–186. l.

7.                            Ricoeur: i. m. 20. l.

8.                            Ricoeur: i. m. 19. l.

9.                            Ricoeur: i. m. 23. l.: „a lehangoló felszín alatt fel kell fe­dez­-
                               nünk azt a mélységes vágyat, ahogy a szövetség népének egyik
                               tagja ku­tatja a saját és a többi ember létének értelmét.”

10.                          Ricoeur: i. m. 24. l.: mert „ez a terv: Isten titka.”

11.                          Ricoeur: i. m. 15. l.

12.                          Ricoeur: i. m. 25.l.

13.                          Ricoeur: i. m. 37. l.: „Itt az igazság nem igazolást (ve­ri­fi­ká­ci­-
                               ót) jelent, hanem megnyilvánulást (manifesztáció), vagyis sza-
                               bad lé­tét annak, ami megmutatja magát. Ami megmutatja ma-
                               gát, az min­den esetben egy megcélzott világ, amelybe lakoz-
                               hatom és amelybe min­den lehetőségemet kivetíthetem.” Vagy
                               lejjebb, 48. l.: „Úgy látjuk te­hát, hogy a két ítélet vagy per ke-
                               resztezi egymást: az isteni pre­di­ká­tu­mainak közben kizárjuk a                            hamis tanúit, az igaz tanúkat felismerve azo­nosítjuk az isteni
                               predikátumait.”

14.                          Ez alatt azt értem, hogy például a törvényt Frye szerint Izrael
                               népének nem sokkal a kiszabadulása után kell megkapnia,
                               mert „az együttesen megélt válság mindig felébreszti a közös-
                               ség tagjaiban azt a tudatot, hogy sorsuk mennyire összeforrt
                               törvényeikkel,...” Ezek sze­rint a kinyilatkoztatás egy-egy állo-
                               mása a valószínűség elve alap­ján van éppen azon a helyen
                               (lásd: Frye: i. m. 20. l.)

15.                          Frye: i. m. 186. l.

16.                          Frye: i. m. 218. l.

17.                          Frye: i. m. 210. l.

18.                          Frye: i. m. 216. l.

19.                          Ezért, elsősorban megkerülve a problémákat, csak egy olyan
                               le­írásra vállalkoznak, amely inkább az eredeti corpus (Biblia)
                               je­len­té­sé­re vet fényt. Ettől némileg eltérően gondolkodik
                               Bernstein Bé­la (Az ember tragédiája és a zsidó irodalom.
                               IMIT Évkönyv, 1896. 116. l.) és Heller Bernát (Madách Mó-
                               zese és Az ember tragédiája, u. o. 239. l.), akik a két mű struk-
                               turális hasonlóságára hívják fel a fi­gyel­met. De lásd még:
                               Trencsényi–Waldapfel Imre: Ádám és Ahas­vé­rus.; Szege-
                               dy-Maszák Mihály­, i. m.

20.                          Ezt a nézetet képviseli például Trencsényi-Waldapfel is.
                               Vele ellentétben viszont Szegedy-Maszák szerint a szét­vá­lá­-
                               sok sorozata már a teremtéssel megindul, amint az Úr ezáltal
                               egy tőle kü­lönböző objektumra hasad, s mivel ez fundamentu-
                               mául hozható fel a későbbi eseményeknek, így ezáltal ez is a
                               struktúra nélkülözhetetlen ele­meként funkcionál. (I. m. 144.
                               l.)

21.                          Az Úr (I. szín)

                                                               „[…] nem szült-e az anyag,

                                                               Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?”

                               Lucifer:

                                                               „Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.”

                               A helyre való kérdő névmás jelentésének visszavetítése a te remtés „előtt­re” ugyanis már önmagában logikai paradoxon,
                               amely nem jel­le­­mezhető egyszerűen a van vagy nincs létigék-
                               kel.

22.                          Kiemelések tőlem.

23.                          „Részünk csak az árny, melyet ránk vetett”.

24.                          v. ö. Augustinus, A: Vallomások. Ford.: Városi István. Eti-
                               kai gondolkodók, Gon­do­lat, Budapest, 1982. 198–201. l.;
                               Waldapfel József: Isten három att­ribútuma Az ember tragé-
                               diája I. színében, EPLK 1900. 176–179. l.) részletesen foglal  kozik Madách lehetséges teológiai és filozófiai for­rásaival.
                               Felsorolásában rávilágít Augustinus lehetséges hatására is.

25.                          Bécsy Tamás a problémát úgy tartotta megoldhatónak, ha a
                               Tra­gédiát a középkori misztériumjátékok és moralitások min-
                               tájára egy kétszintes drámaszerkezetben képzeli el. A magam
                               részéről a bib­li­­ai beszédmódoknak a szövegre való ráolvasásá-
                               val arra teszek kí­sér­le­tet, hogy a szöveget ne a dráma műfaji
                               rendszeréből következő el­vá­rá­sok alapján olvassam.

26.                         Talán nem mellőzhető tény, hogy ezek mindegyike a teremtés
                               ak­tusával van kapcsolatban.

27.                          Lásd a 10. jegyzetet

28.                          v.ö.: Ádám, III. szín:

                                                               „[…] ifjú keblem forró vágya más:

                                                               Jövőmbe vetni egy tekintetet.”

29.                          Lucifer (IV. szín):

                                                               „Nincsen más hátra, mint hogy a tudás

                                                               Tagadja létét e rejtett fonálnak:

                                                               S kacagja durván az erő s anyag.”

                               vagy az I. színben:

                                                               „S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,

                                                               Mely minden létnek gátjaul vala,

                                                               S teremtni kényszerültél általa?”

30.                          Ádám (XV. szín):

                                                               „[…] Világosíts fel,

                                                               S hálásan hordok bármi végzetet,

                                                               Csak nyerhetek cserémben, mert ezen

                                                               Bizonytalanság a pokol. –”

31.                          Gadamer, Hans-Georg: A szó igazságáról. In. Gadamer,
                               Hans-Georg: A szép aktualitása. Vál.: Bacsó Béla, ford.:
                               Poprády Katalin. Athenaeum könyvek. T–Twins Ki­a­dó, Bu­-
                               dapest, 1994. 112. l.

32.                          Gadamer, Hans-Georg: i. m. 188. l.

33.                          Hasonló folyamatnak vagyunk itt szemtanúi, mint ami Hegelt
                               Pla­tón Parmenidész-elemzése folyamán mozgathatta Derrida
                               szerint: „Ami­kor maga a dolog, a főtéma kerül sorra, akkor
                               Platon egészen más­hogy fejezi ki magát. Gondoljunk például a
                               Parmenidészre: a gon­dolat egyszerű meghatározásai megvan-
                               nak kép és mítosz nélkül. He­gel dialektikus sémája itt a míti-
                               kusra, a figuratívra vagy szim­bo­li­kus­ra egyaránt érvényes. A
                               Parmenidész komoly, a mítoszhoz való fo­lya­modás korántsem
                               az. A komoly és a nem-komoly oppozíciója ab­ban a formában,
                               amely még ma is oly sok mérlegelést igényel, s nem csu­pán az
                               úgynevezett angolszász gondolkodásban, itt fedi a filozófia,
                               mint olyan, és annak játszi-mitologikus változata közötti oppo-
                               zíciót. A filozófiai gondolkodás értéke, vagy egyúttal komoly-
                               sága tar­tal­má­nak nem-mítikus jellegén mérődik.” (Derrida,
                               Jacques: Esszé a név­ről. Szerk. és ford.: Orbán Jolán. Jelen-
                               kor Kiadó, 1995. 125. l.)

34.                          Bizonyítékul, hogy Lucifer maga is hozzákapcsolja a köl­té­sze­-
                               tet Éva alakjához (bár így csak Ádámnak szánt projektumában
                               szánja an­nak jellemzésére), Lucifer VII. színbeli szavait idé-
                               zem, ami arra is rá­mutat, hogy hedonizmus és szerelem, anyag
                               és szellem, valóság és lát­szat horizontjaiban jelenik meg előtte
                               Éva ilyen funkcióban:

                                                               „Ládd, ilyen őrült fajzat a tiéd,

                                                               Majd állati vágyának eszközéül

                                                               Tekinti a nőt, és durvult kezekkel

                                                               Letörli a költészet hímporát

                                                               Arcárul, önmagát rabolva meg

                                                               Szerelme legkecsesb virágitól;”

                               vagy ugyanő a XI. színben:

                                                               „S míg emberszív van, míg eszmél az agy,

                                                               S fennálló rend a vágynak gátat ír,

                                                               Szintén fog élni a szellemvilágban

                                                               Tagadásul költészet és nagy eszme.”

                               (Kérdés, hogy Lucifer az ellentétpárnak ezzel a fókuszáló hatá-
                               sával, nem a költészethez kötődő jel(ölő) funkció legitimitását
                               akarja-e el­lep­lezni?)

35.                          Ádám idézett szavaiban (haszontalan, de szép), mintha az esz­-
                               té­tikai szép kanti meghatározását visszhangozná, amely sze-
                               rint a szép az, ami érdek nélkül tetszik. (V. ö. Kant: Az ítélő-
                               erő kritikája meg­fe­lelő részeivel)

36.                          Ádám ugyanis már a megkísértés előtt a nőhöz kapcsolja a
                               köl­tészet és az égi világ attribútumait. V. ö. Éva (II. szín):

                                                               „[…] Reszketek.

                                                               Az égi zengzet is elhallgatott.”

                               Ádám:

                                                               „Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még.”

37.                          (V. szín)

                               Eros:

                                                                                                              „Oh nő, a tiszta szív

                                                               Áldása rajtad!”

                               A Charisok:

                                                                                                              „És a Charisok

                                                               Oltalma véled!”

38.                          Éva a sírgödröt átlépve így fogalmaz:

                                                               „Szerelem, költészet s ifjuság

                                                               Nemtője tár utat örök honomba;”

39.                          Lucifer:

                                                               „S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?

                                                               Fiad Édenben is bűnnel fogamzott,

                                                               Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.”

                               Éva:

                                                               „Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik

                                                               Más a nyomorban, aki eltörüli,

                                                               Testvériséget hozván a világra. –”

                               Éva beszéde itt úgy tűnik, az evangéliumokkal tart rokonságot,
                               ami vi­szont ugyanúgy a jövőre vonatkozik, mint a prófécia. A
                               bölcsességi be­szédmód használatát bizonyítja viszont, hogy Jé-
                               zus eljövetelének a fel­tételessége („Ha úgy akarja Isten”) a jö-
                               vőre való nyitottságot im­pli­kál, ami inkább a bölcsesség saját-
                               ja.

40.                          Mózes I. k. 3. 15

41.                          Lukács: 10. 18, 19

42.                          lásd Jung, Carl Gustav: Válasz Jób könyvére. Ford.: Tandori
                               Dezső. Akadémiai Ki­a­dó, Budapest, 1992. 39. l.

43.                          V. ö. Példabeszédek 8. 22–35.: „Az Úr útának kezdetéűl szer­-
                               zett engem, az ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva felke-
                               nettem, kez­dettől a föld kezdetétől fogva. […] Mikor készété
                               az eget ott valék […] Mellette valék, mint kézmíves, és gyö-
                               nyörűsége valék minden nap […] Játszva az ő földének kerek-
                               ségén, és gyönyörűséget lelve az em­berek fiaiban. […] Boldog
                               ember, aki hallgat engem […] Mert aki meg­nyer engem, nyert
                               életet, és szerzett az Úrtól jóakaratot.”

44.                          V. ö. az Úr már idézett szavaival (XV. szín).

45.                          Lásd Szív és ész:

                                                               „Bölcsesség van, nő a szerelemben,

                                                               Őrülésnek nézze bár az ész,

                                                               Életünk folyóján révbe vinni,

                                                               Egyedül szívünk szerelme kész.

 

                                                               Fontol az ész, kételkedik, keresve

                                                               Halvány gonddal biztosabb utat,

                                                               Mely az Isten rendelő szavára

                                                               Mindörökre mély titok marad.”

46.                                                        „Nem akarom meglátni [t. i. Évát], mert

                                                               […]

                                                               A nő, az eszmény, e megtestesült

                                                               Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,

                                                               Mely borzadályt szül.”

47.                          Balassival kapcsolatban v. ö. Horváth Iván: Balassi köl­té­sze­-
                               te. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. 192–275. l.

48.                          Bővebben lásd Horváth Iván: i. m. 66–79. l.

 

49.                          „Az maga kezivel írott könyvíbűl” 59. darabjáról van szó,
                               mely fölé ezt írta a költő: „Sófi nevére”, lásd a 3. versszak:

                                                               „S lejt őltőzetiben mint a sovány bőjtben

                                                               Mária képe úgy fénlik.”

                               és a 4. versszak:

                                                               „Igazán görögül nevet keresztségbül

                                                               adtak szép személyére,

                                                               Méltán Sófi neve ezért, mert bölcs esze

                                                               vagyon neki mindenre,”

                               Egyébként ez azok közé a Balassi szerelmes versek közé tarto-
                               zik, ame­lyekben a szeretett nőről nehéz eldönteni, hogy ember-
                               e még vagy már isteni természetű. Itt is például erőteljes embe-
                               ri vonásai vannak a nő­alaknak (pl. piros arcú), másrészt a
                               versvégi időmegjelölés is evi­lá­gi­vá teszi az érzelmet, viszont
                               maga a szerelmi rítus inkább egy val­lá­sos szertartásra emlé-
                               keztet:

                                                               „Ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek

                                                               áldozatul keziben,”

                               Varjas Béla (szerk.): Balassi Bálint és a 16. század költői I.
                               Szép­i­ro­dal­mi Könyvkiadó, 1979. 146. l.

50.                          Castiglione, Christophoro: Az udvari ember. Franklin Tár­su­-
                               lat nyomdája, 1940. IV. könyv.

51.                          Szerb Antal: Az udvari ember. In. Gondolatok a könyvtárban.
                               176. l.

52.                          Castiglione, Christophoro: I. m. 357. l.

53.                          Platón: Lakoma.

54.                          u. o. LXVII–LXVIII. rész.

55.                          Martinkó András: Vörösmarty és Az ember tragédiája. In.
                               Hor­­váth Károly (szerk.): Ma­dách-tanulmányok. Akadémiai
                               Kiadó, Bu­­dapest, 1978. 185–215. l.

56.                          I. m. 190. l.

57.                          I. m. 207. l.

58.                          Martinkó a költészet dimenzióinak ezen abszolutizálásával vé­-
                               le­ményem szerint akkor követ el hibát, amikor Lucifer próféci-
                               áját fi­lo­zófiai diskurzusként olvassa. Mert így nem veszi figye-
                               lembe, hogy ez a jövőkép (a jövő hiányában) nélkülözi az ade-
                               quatiot, s ezért maga is figuratív. (Lásd i. m. 213. l.: „Madách
                                nem mint természettudó tör­té­nész, antropológus vagy filozófus
                               vagy éppen teológus akart választ ad­ni, de paraboláit, illuszt-
                               ráló jeleneteit, színeit – ha valamennyire is hi­telesen akarta
                               őket felhasználni – kénytelen volt a maguk helyén előb­bi mi-
                               nőségeiben értelmezni. Mint megannyi idegen égitesten, kény­-
                               telen volt azok gravitációs viszonyaihoz alkalmazkodni, de mi-
                               helyt »haza« ért, vissza a költő és a költői mű értelmébe: a köl­-
                               té­szet­be, természetesen ennek törvényeihez viszonyít, ennek
                               normái szerint ér­telmez, »értékel«”.)

59.                          V. ö. Novalis: Heinrich von Ofterdingen. IX. fejezet (ford.:
                               Márton László), Helikon Kiadó, 1985.

60.                          I. m. 119. l.

61.                          I. m. 120. l.

62.                          I. m. 106. l.

63.                          Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése avagy görögség és
                               pesszi­mizmus. Ford.: Kertész Imre. Európa Könyvkiadó, Bu-
                               dapest, 1986. 123–124. l.: „el­ső ízben Szókratésszal jelent meg
                               a világon a rendíthetetlen hit, mi­sze­rint az okság vezérfonalán
                               haladó gondolkodás az élet legmélyebb sza­kadékán is lehatol-
                               hat, s a létet nemcsak, hogy megismerni, de meg­változtatni is
                               képes. E fennkölt metafizikai őrület ösztönként ada­tott a tudo-
                               mánynak, ez vezérli, míg újra meg újra a saját határaiba nem
                               ütközik, ahol ezután művészetbe kell átcsapnia: művészetbe,
                               me­lyet e mechanizmus már jó előre a tudomány voltaképpeni
                               céljául tűz ki.”

64.                          „Nincsen más hátra, mint hogy a tudás

                               Tagadja létét a rejtett fonálnak”

                                                                                                                                                                                                                            (IV. szín)

65.                          V. ö. egyiptomi szín:

                               Ádám

                                                               „Oh nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.”

                               Éva

                                                               „[…]

                                                               Hiába, ha okosabb nem vagyok.”

                               Ádám

                                                               „Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem.

                                                               Eszem elég van nékem önmagamnak,

                                                               Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,

                                                               Sem a tudásért, mindezt könyveimben

                                                               Sokkal jobban föllelhetem. […]”

66.                          V. ö. még a VII. színben Ádám szavaival, amikor a képmutató
                               ön­sanyargatókról beszél:

                                                               „Látok, miként Tamás, és nem hiszek. –

                                                               Szemébe nézek e káprázatoknak.”

67.                          Derrida, Jacques: A filozófiában újabban meghonosodott
                               apo­kaliptikus hangnemről. In. Derrida, Jacques–Kant, Im-
                               manuel: Min­den dolgok vége. Ford.: Angyalosi Gergely.
                               So­rozatszerk.: Hévizi Ottó és Kardos András. Századvég
                               Kiadó, Budapest, 1993.

68.                          János jelenések (1. 1,2): „Jézus Krisztus kijelentése, a melyet
                               adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, a mik-
                               nek meg kell lenniök hamar. Ő pedig elküldvén azt az ő an-
                               gyala által, meg­je­len­té az ő szolgájának, Jánosnak, a ki bi-
                               zonyságot tett az Isten be­szé­dé­ről, és Jézus Krisztus bizony-
                               ságtételéről, mindenről, a mit látott.”

69.                          Derrida, Jacques: i. m. 78. l.

70.                          Jób könyve (42. 5,6): „Az én fülemnek hallásával hallottam fe­-
                               lő­led, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom
                               magam és bánkódom a porban és hamuban!”

71.                                                         „[…] Világosíts fel,

                                                               S hálásan hordok bármi végzetet;

                                                               Csak nyerhetek cserémben, mert ezen

                                                               Bizonytalanság a pokol. –”

                                                                                                                                                                                                                            (XV. szín)

72.                          Szinte majdnem mindenkit besorolhatnánk ide, ezért csak két
                               pél­dát említek. Az első egy ellenpélda, az Erdélyi Jánosé, aki
                               köz­tu­dott, hogy a Tragédiában az ördög túlzott dominanciáját
                               vélte fel­fe­dez­ni. A másik Martinkó idézett tanulmánya, aki vi-
                               szont poétikai sík­ra való áthelyezésben kereste a megoldást,
                               amit véleménye szerint az Úr is képviselt.

73.                          A Biblia, bár hangsúlyozza Isten örökkévalóságát, mégis azzal
                               a Kant által is elemzett antinómiával kezdődik, hogy „Kezdet-
                               ben te­rem­té az Isten az eget és a földet” (Gen. 1.)

74.                          Lucifer I. szín:

                                                               „S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,

                                                               Mely minden létnek gátjaul vala,

                                                               S teremteni kényszerültél általa?”

75.                          Éva monológja a II. színben a mindentudásnak erre a folyo­má­-
                               nyá­ra kérdez rá. Ő is a tervszerűségen belül próbálja elképzel-
                               ni az Úr ál­tal implikált teleológiát, de mivel az számára ellent-
                               mondásos, ezért Is­ten tekintély volta válik kétségessé. (V. ö.:

                                                               „Miért büntetne? – Hisz, ha az utat

                                                               Kitűzte, melyen hogy menjünk, kívánja,

                                                               Egyúttal olyanná is alkotott,

                                                               Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.

                                                               Vagy mért állított mély örvény fölé,

                                                               Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. –

                                                               Ha meg a bűn szintén tervében áll,

                                                               Mint a vihar verőfényes napok közt,

                                                               Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,

                                                               Mint ezt, mivel éltetve melegít?”)

76.                          Lucifer II. szín

                                                               „Nézd ott a sast, mely felhők közt kóvályg,

                                                               Nézd e vakondot, földet túrva lenn,

                                                               Mindkettőt más-más láthatár övedzi.

                                                               A szellemország látköröd-kívül van,

                                                               És ember az, mi legmagasb neked.”

77.                          V. ö. a már idézett:

                                                               „Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,

                                                               És átalán több-é, mint álom a lét,

                                                               Egy percre, mely a holt anyagra száll,

                                                               Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?”

                               A kanti problematika dolgozatomba emeléséért köszönet illeti
                               Hites Sán­dort, aki elgondolásainak egészét Ádám észhasznála-
                               ti hibájára fek­tette. (Lásd: Hites Sándor: A Vernunft tragédiá-
                               ja. OTDK dol­go­zat.)

78.                          „eszünk használatának alapszabályai és maximái teljességgel
                               oly­bá tűnnek föl, mintha objektív elvek lennének, s így a fo-
                               galmaink – értelmünk céljait szolgáló – összekapcsolódásának
                               szubjektív szük­ség­szerűségét a magukban való dolgok megha-
                               tározásához tartozó, ob­jek­tív szükségszerűségnek véljük.”
                               (Kant, Immanuel: A tiszta ész kri­tikája. Ford.: Kis János, Ix-
                               tus Kiadó, Budapest, 1995. 290. l.)

79.                          „Az ész sajátos feladata itt a megismerés szisztematikus volta
                               […] Ez az észből származó egység mindenkor valamilyen ide-
                               át fel­té­te­lez, mégpedig a tudás mint egész formájának az ideá-
                               ját, mely meg­e­lő­zi a részek meghatározott ismereteit, s magá-
                               ban foglalja a fel­té­te­le­ket, melyek alapján a priori módon
                               meghatározódik valamennyi rész he­lye és viszonya a többi
                               részhez.” (Kant, Immanuel: i. m. 501. l.)

80.                          U. o. 518. l.

81.                          U. o. 502. l.

82.                          U. o. 480. l.

83.                          U. o. 514. l.

84.                          U. o. 522. l.: „A realitás, a szubsztancia, a kauzalitás, mi több,
                               a létezésben foglalt szükségszerűség fogalmait, ama használa-
                               tukon kí­vül, melynek révén valamely tárgy empirikus megis-
                               merését le­he­tő­vé teszik, nem illeti meg jelentés, mely megha-
                               tározna valamiféle ob­jek­tumot. Így tehát e fogalmakat mó-
                               dunkban áll arra használni, hogy az érzéki világba foglalt dol-
                               gok lehetőségét megmagyarázzuk, ám ar­ra nem használhatjuk
                               őket, hogy magának a világegyetemnek a le­he­tő­ségét magya-
                               rázzuk meg, mert az utóbbi magyarázat alapja óha­tat­la­nul kí-
                               vül esnék a világon, és ennélfogva nem lehetne tárgya sem­mi­-
                               ne­mű lehetséges tapasztalatnak.”

85.                         U. o. 471. l.: „Ha viszont valamely lényt a legfőbb realitásként
                               (fo­gyatékosságok nélkül) gondolok el, még mindig nyitva ma-
                               rad a kér­dés: létezik-e vagy sem. Mert jóllehet abból a foga-
                               lomból, melyet egy dolog egyáltalán mint dolog lehetséges re-
                               ális tartalmáról alkotok, e fogalomból semmi nem hiányzik,
                               mindazonáltal egész gon­dol­ko­dá­si állapotom vonatkozásában
                               valami még hiányozni fog, mégpedig az, hogy a tárgyat a pos-
                               teori módon is megismerhetem.”

86.                          I. m. 532. l.

87.                          I. m. 505. l.

88.                          Csak megjegyzésképpen említeném meg, hogy Kohélet ál­lan­-
                               dó legyintése („Hiúságok hiúsága”) a Tragédiában is visszaté-
                               rő mo­tí­vum, mégpedig a londoni színben:

                               Korcsmáros:

                                                               „Urak, vígan, a tegnap elveszett,

                                                               A holnapot nem érjük el soha.

                                                               Isten táplálja a madarakat,

                                                               S minden hiúság, mond a Biblia.”

89.                          A név disszeminációjának felidézéséhez segítségül Derrida,
                               Jacques: Khóra (In. Derrida, Jacques: Esszé a név­ről. Szerk.
                               és ford.: Orbán Jolán. Jelenkor Ki­a­dó, 1

995. 107–157. l.) cí-
                               mű tanulmányát vettem.

90.                          Madách Imre: Hit és tudás. In. Halász Gábor (szerk.:): Ma­-
                               dách Imre összes művei II. Révai, 1942. 388. l.