Békési Eszter

Játék ötven évig

A tragédia három főszerepének szegedi

alakításairól a korabeli sajtó tükrében

Bevezetés

Kik és milyenek voltak a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Tragédia fő­sze­repeinek alakítói? Ez a tanulmány – válogatva a korabeli saj­tó­kri­ti­kák­ból – azt kívánja bemutatni, hogy a művet meghatározó három sze­rep alakításairól a kezdetektől máig hogyan, milyen szellemben vé­le­ke­dett a közvélemény. A sajtó meglepően változatos hangnemben szólt a különböző korszakokban Madách művének színpadi megje­le­ní­té­sé­ről. Véleményünk szerint egy-egy korszaknak a műhöz való vi­szo­nyát ép­pen ez alapján lehetséges megrajzolni.

      A Tragédia a szegedi szabadtérin ötven évet élt. Szeszélyesen osz­la­nak el e félvszázad bemutatói: 1933-tól 1939-ig min­den évben ját­szot­ták, majd a szabadtéri újbóli megnyitásától, 1960– 1962 között éven­ként, eztán 1965-ben, 1966-ban, 1969-ben, a 70-es és a 80-as évek­ben pedig mindössze kétszer: 1976-ban és 1983-ban. A ki­lenc­ve­nes években egyszer sem tűzték műsorra. (!)

      A Tragédia három főszerepének (Ádám–Éva–Lucifer) színpadi meg­jelenítése országszerte az évtizedek során jelentősen változott. A mű múlt századvégi előadásaiban Ádámot hősszerelmes szerepkörben ját­szották, Évát tragikaként, Lucifert pedig intrikusként. Hevesi Sán­dor század eleji rendezésében a szerepek jelentős módosuláson men­tek át. Lucifert a cselekmény mozgatójává emelte, a tömegjeleneteket pe­dig az egyéniség és a nép viszonyában értelmezte.

      Az 1920-as években felerősödött a Tragédia vallásos, misztérium jel­­legű értelmezése. Ennek lesz hatása a Szegedi Szabadtéri Játékok 30-as évekbeli előadásaira is. A Fogadalmi templom háttere különö­sen al­kalmassá tette a teret erre az értelmezésre. A nagy tér a lát­vá­nyos fel­vo­nulások, tömegjelenetek színrevitelét várta el, a látványos elemek jól érvényesültek itt. Lucifer ekkor alapvetően mint a tör­té­ne­lem ren­de­ző­je került előtérbe, és ezzel a mű középpontjában állt. A má­sik két sze­rep­ben is határozottabb, markánsabb színész egyé­ni­sé­gek érvénye­sül­tek: pl. Le­hotay Árpád Ádámja, Tőkés Anna Évája, Csor­tos Gyula Lu­ciferje.

      A következő szerepköri módosulást Németh Antal rendezései je­len­tették, aki a filmes lehetőségek hatására Ádám szerepében rea­lisz­ti­ku­sabb ízlést teremtett a színpadon (Somlay Artúr, Uray Tivadar). Sza­kítani akart a hősszerelmes–heroina–intrikus szereposztással. Éva a nő­ies eszménnyé (Tőkés Anna, Lukács Margit), Lucifer (Csortos Gyu­la) pedig a cinikussá válik ekkor.

      1945 után mint minden művészeti alkotás, így a Tragédia is a mar­xis­ta kultúrpolitika minősítése alá került. Ekkor Lucifer nemcsak az Úr el­lenfele a történelmi színekben, de Ádámé is, aki pedig a darab során vál­tozatos módon harcol az eszmék diadaláért. Ez a szem­lélet az 50-es, 60-as években egységes.

      Változást a 70-es, 80-as években tapasztalunk. Ádám ekkor a min­dig újrakezdő figura, a mindenkori fiatalság jelképe.

      Az ötven év játékait három fejezetben tárgyaljuk: 1. a harmincas évek, 2. a 60-as évek, végül 3. „az utóhangok” címmel a 70-es, 80-as évek Tragédia-bemutatóiról lesz szó. A tagolás alapját főleg a sajtó hang­nemében tapasztalható változások adják. A további részekre bon­tást a bemutatók évszámai mutatják. Mellettük egy-egy idézet áll, mellyel az adott év sajtójának legjellegzetesebb gondolatát emeljük ki.

      A 30-as években kritikai hangnak nyoma sincs a sajtóban, a mű mint egy nemzeti és világképi mítosz, a maga elérhetetlenségében él a köz­tudatban. A Tragédia nemcsak a rendezőnek, de az újságírónak is va­lóságos ihletforrást jelent, akkor is, amikor pusztán a bemutató té­nyéről kel­le­ne tájékoztatnia az olvasókat. Ma már derültséget kelt az a naiv lel­ke­se­dés, ahogyan a 30-as években Madách művét és a szín­házi pro­duk­ci­ót illették. A harmincas évek kulturális életében Ma­dách és műve egy­ér­telműen egyfajta mérték, viszonyítási pont le­he­tett.

      A hatvanas évek első felének sajtó visszhangja ehhez képest tel­je­sen az ellentétét hozza: merész öntudattal, alkalmasint lesajnáló vag­dal­kozással fordul a Tragédia felé. A sajtó ítéleteinek azonban nem szak­mai (színházművészeti) alapjai vannak. Számon kérik Ma­dá­chon azt az ideológiai szemléletet, mellyel a korabeli modern em­ber a kul­tú­ráról gondolkodott. Így Madách a megmérettetés során oly­kor-oly­kor könnyűnek találtatott. Érdekes, miért tűzték egyáltalán mű­sorra a Tra­gédiát, ha oly sok fogyatékosságot láttak benne? A cik­ke­ket át­te­kint­­ve úgy tűnik, inkább kötelességből, mintsem valódi ér­dek­lődéstől ve­zérelve mutatták be a művet. Valamiféle furcsa, ak­tu­á­li­san újra ér­tel­mezett nemzeti öntudat parancsolhatta színpadra Az em­ber tra­gé­di­á­ját. A korszak második felében hirtelen eltűnik a da­rab iránt érzett köz­vetlen ideológiai felelősség-vállalás. Látványos, új­sze­rű és lelkes kí­sérletek ideje ez.

      Az 1976-os és 1983-as bemutatói a szegedi Tragédia lassú halálát jel­­zik. Több mint két évtized alatt csak kétszer játszották. A sajtó kri­ti­kái ekkor élesek: inkább botrányos, mintsem élményt nyújtó pro­duk­ci­ók­ról számolnak be.

      És „a többi néma csend…” – a Fogadalmi templom nagy tere azó­ta sem hívja Madáchot.

I. A 30-as évek Tragédia-bemutatói

Az első Tragédia-bemutató 1933. augusztus 26-án volt. Ez a Szegedi Sza­badtéri harmadik évében született meg. Valósággal rajongtak a sze­ge­diek „magyar Salzburgukért”. 1931-től (a Szabadtéri megnyitá­sá­tól kezd­ve) óvják, féltik, magasztalják a város újszülöttjét; a sza­bad­té­ri szín­pad politikai és idegenforgalmi ügy a háborúig. A rajongó sze­retet leg­inkább abban nyilvánul meg, hogy ami a szabadtérin meg­je­lent a 30-as évek elején, nem kapott kritikát, csak elismerést – és ez kü­­lö­nö­sen a Tragédiára volt érvényes. A korabeli sajtó patetikus hang­ját a Dél­magyarország 1933. augusztus 27-i száma alapján il­luszt­ráljuk: „Cso­da az árkádok között. Csoda a templom tornyai előtt. Csoda a sze­gedi ég alatt […] Álmokból és lelkesedésből, kul­tú­rá­ból és aka­rat­ból, hitből és rajongásból készült el ez az óriási szín­pad, ez a szegedi cso­da – és a lelkesedés, az álmok csillagai fölött ma­gasan, szikrázóan és világítóan az augusztusi ég csil­lag­re­gi­ment­je. Csoda a Templom-té­ren, Madách drámai szimfóniája – a sza­bad­té­ri játékok salzburgi ün­ne­pével.”

      A város 1933–39 között, hat év leforgása alatt megszokja a sza­bad­té­rit, az amúgy lassú tempójú hónapok közepette nyüzs­gőn élő két nyá­ri hónapot. És a sajtó hangnemet vált. A pá­tosz he­lyett először az ag­godalmas (1936–37), majd pedig a mél­tat­lan­kodó han­got (1938) pró­bálgatja az előadásokkal szemben, de kü­lö­nö­sen a leg­többet be­mu­ta­tott Tragédiával kapcsolatban. Bár a köz­vé­le­mény lel­kesedése még ak­kor is elevenen él, amikor a Tragédia már túl van el­ső nagy len­dü­le­tén, a szabadtéri első értékelésére – főleg anya­gi okok miatt – ekkor ke­rül sor. Mégis: a 30-as évek végén a Tra­gédia to­vább­ra is köz­ügy­ként él Szegeden.

      A szabadtéri heroikus korszakát éli: nem válik el egymástól ekkor még a szakma és színházszerető közönség. Így aztán megtörténhetett az is, hogy a sajtó az 1939. augusztus 1-jei Délmagyarországban a Tra­­gédia és a Faust összehasonlító elemzésére vállalkozzék: „Hang­sú­­lyoz­zuk: csak egy pillanatra álljunk meg. Annyi időre, hogy meg­lás­­suk: hogyan futnak össze a szálak Goethe kezében, hogyan kap han­got és színt minden a Faustban, s hogyan teljesedik ki ebből a ha­zai föl­dön Madách halhatatlan remekműve […] Faust általános em­be­ri éle­tet él az önmaga élvhajhász, bűnökön átrohanó egyéni éle­té­ben. Ádám az önmaga tiszta életét álmodja az egész emberiség drá­má­jává […]”

      A 30-as évek szegedi színházi életének jelentős és új tényezője lett te­­hát a szabadtéri. A város ilyetén kulturális fejlesztése mögött ko­moly presz­tízskérdés húzódik meg, ha a szabadtéri megállja a helyét – a vá­ros európai tudatot nyerhet vele. A minta Salzburg. A pat­ró­nu­sok Ge­mier, Reinhardt és Mascagni, akik biztatják Szegedet a Dóm tér szín­há­zi felhasználására. A Délmagyarország csak a pátosz hang­ján szól eb­ben az ügyben: „Szeged élni akar a megbilincselt életben […] Fel kell támadni ebből az életből, meg kell harcolni ezt az éltet, és ki kell har­colni azt az életet, mert joguk, hitük és rangjuk van a sze­gedi csil­la­goknak.” (Délmagyarország, augusztus 27.)

      Az 1934-es évben már mérhető visszhangja van világszerte a sze­ge­di játékoknak: a Times, a New York Herald Tribune cikkeket közöl a szabadtériről (erre a Délmagyarország hivatkozik augusztus 18-i szá­má­ban), és ebben az évben érkezik külön repülővel Szegedre Schusch­nigg osztrák kancellár, hogy megnézzen egy Tragédia-elő­a­dást.

      Az 1935-ös év szabadtéri rangját leginkább talán az adja meg, hogy maga a kormányzó, Horthy Miklós is megtekinti az egyik elő­a­dást.

      A 30-as évek legtöbbet játszott darabja kétségtelenül a Tragédia. Mond­hatnánk úgy is, 1933-tól a mű évenkénti bemutatása el­vá­rás volt.

1933      –             „Csoda az árkádok között […]” (Délmagyarország, 1933.
                               aug. 27.)

Ebben az évben a főrendezőségre a világhírű francia szakembert, Ge­mi­ert kéri fel a rendező, Hont Ferenc. A műnek alapvetően vallásos, misz­térium jellegű értelmezését jelzi a Délmagyarország (1933. au­gusz­tus 27.) leírása: „Ahogyan a templom homlokzatán, a kupola ma­gas­ságában aranyló csillogásban felhangzanak a játék harsonái, szin­te valamennyi kép és felhői hang takarja be a teret. Szinte érzik a mennyei magasság, a fenséges határtalanság, amely szinte követelve vár­ja az angyalok énekét […] [a római színről] a meghatott és meg­ej­tett négyezres tömeg fölött a kigyúlt kereszt a szegedi dóm hom­lok­za­tá­nak márvány csúcsán. A csillagok mécses-mezője alatt a kereszt ra­gyo­gása – valami szimbólum az emberség, a szeretet és a tisztaság fe­lé.”

      A kétszintes misztériumszínpad 300 fős statisztériát és tánckarral, hon­védzenekarral, hatalmas kórussal, a templomból kihallatszó or­go­na­szóval valóságos misztikus élményt varázsol a néző elé.

      Lehotay Árpádnak „dekoratív, hatalmas, nagy lendületű Ádámja, Tá­ray Ferenc vörös izzású, ördögi Luciferje, és Tőkés Anna csengő sza­vú, ezerszínű Évája” (uo.) elevenedik meg a színpadon.

      A Szeged-propaganda egyik pregnáns példája, hogy a Dél­ma­gyar­or­szág (augusztus 28.) a különféle pesti lapok tudósításait is közölte a be­mutató napjaiban. A Pesti Hírlap például így írt az előadásról: „[…] az egyes történeti képek pesszimisztikus kihangzása nem egyéb, mint Lu­cifer ármánya, amellyel Istennel szemben a maga hamis té­te­lé­nek akar igazolást szerezni. De az ördög műve összeomlik az isteni igaz­ság világosságában.” Ennek a tradicionális értelmezésnek érde­kes el­len­pontját írja meg a Népszava tudósítója: „A szegedi Játék op­ti­mista meg­látásra építi a darabot. Eszerint a Lucifer választotta tra­gi­kus és re­ménytelen históriai jelenetek csak mint víziók vonulnak el az alvó Ádám előtt, aki azután a végső jelenetben az Úr küzdelemre hí­vó és bá­torító szavaiban nyer vigasztalást.”

      Háromszor mutatták be ebben az évben a Tragédiát, mindannyi­szor zsú­folt nézőtéren.

1934      –             „A föld népe megindult Madách felé […]” (Pesti Napló,
                               1934. aug. 18.)

A darab rendezője ezúttal a nagy színházi és nemzetközi tapasz­ta­la­tok­kal rendelkező gróf Bánffy Miklós, Oláh Gusztáv közreműködésé­vel, akik a bécsi Burgtheater előadásának mintájára „nagy, látványos tör­­té­nel­mi képeskönyvet” rendeztek.

      A Pesti Napló tanúsága szerint Bánffy Miklós gróf elsősorban a tör­ténelmi színek látomásos jellegét hangsúlyozta, vagyis Ádám lá­to­má­sát Lucifer rendezésében. Az előadás újdonságát elsősorban a lu­ci­fe­ri szerep új színei jelentették. Vér György, a Pesti Napló kritikusa így jellemez: „Csortos Gyula a szellem, az értelem, a filozófia, a ci­ni­kus tagadás és a szkeptikus gondolkozás emberien egyszerű Lucifer­jét raj­zolta meg […] Szürke köpenyegét, tagadó erejét, bölcs csú­fo­ló­dá­­sát, tömegeket rázó kacagását, győzelmesen kétkedő hangját nem le­­het skatulyázni.” (Pesti Napló, 1934. aug. 18.)

      A Délmagyarországban (1934. aug. 5.) is hangsúlyt kapnak az elő­­a­dás újdonságai: „A rendezés abszolút művészi. Szinte az az el­kép­ze­lé­sünk, hogy szebb már semmi sem lehet. Gróf Bánffy Miklós má­gi­kus erőt tudott az artisztikumba belelehelni. A legfinomabb nüánszo­kig vé­gig­élte, végiggondolta a képek lényegét, és bár minden kornak meg­­hoz­ta a maga életstílusát, koncentrált stilizálásában a modern szín­­pa­di szépségideál dominánsait hangsúlyozta ki […] Csortos Gyu­la elő­ször alakítja Lucifert és különösen érdekes lelkiséggel ruházza fel. Ta­ga­dó és bölcselkedő, gúnyos, de sok joviális vonás van benne. Kö­­ze­lebb van az emberhez, mint a transzcendentális démon meg­tes­te­sí­té­sé­hez. Ádámot Táray Ferenc játssza. Intellektuel finom éllel, sok har­ci hév­vel ruházza fel alakját. Éva, a megtestesült női báj Tőkés An­nában ta­lál méltó mintázóra.”

1935      –             „a magyar akarat már a salzburgi ünnepi produkciókat
                               is túlszárnyalta” (Pesti Napló, 1935. aug. 13.)

Ebben az évben a tavalyi Tragédia felújítására került sor. Bánffy ren­de­zésében jelentősebb változás nincs, legfeljebb annyi, hogy a má­so­dik évre a produkció érettebb, kiforrottabb lett.

      A Délmagyarország (1935. aug. 4.) hosszan jellemzi a három fő­sze­replő játékát: „Tőkés Anna Évája nagyszerű ma is. Az asszony a vi­lág spektrálszíneinek szeszélyes és hódító komponense, megható és iz­gató jelenség […] Játéka csupa tűz és láng, báj és finomság. Csor­tos Gyu­la Luciferje […] szkeptikus filozófiát testesít meg. A hű­vös tudós ve­zeti a rajongó fantasztát […] Kacagása olyan mint a kí­gyó­marás, vér­fagyasztó, mégis […] Ez a Lucifer-ember kísérteties ész­lény. Nem ör­dög, csak gondolkodó, bukott angyal. Lehotay Árpád játssza ez év­ben ismét Ádámot. Ő a robosztus erő. Az élet paran­cso­lat­jai szerint har­col és bukik, de panasz nélkül és alázattal. Sok me­leg, lírai mo­men­tum vegyül az ő Ádámjába, sok harci hév és a fi­a­tal­ság örök, lá­za­dó tüze.” (Lehotay mellett 1935-ben az egyik előadáson Be­regi Oszkár játssza Ádámot.)

1936      –             „a Tragédia örök, szép zenéje lassan beszívódott a szege-
                               di rögbe” (Délmagyarország, 1936. aug. 2.)

A sajtó érdeklődése megoszlik immár a Tragédia, a János vitéz és a Bi­zánc között. Érezhető, hogy a Madách-mű már nem egyetlen sze­rel­me a Szabadtérinek.

      Szeged megszokta a nyári szabadtéri mulatságokat, már nem kér­dé­ses a színpad léte. Az idei az első év, amikor a sajtó felveti az ér­té­-
ke­lés kérdését is: „Nekünk a szabadtéri fölött való gondos őrködéssel, a művészi munka megbecsülésével, de a megfelelő őszinte érté­ke­lé­sé­vel is kell mindent fogadnunk, mérlegelnünk.” (Délmagyarország, 1936. aug. 2.) A sajtó először közvetíti a közvélemény értékelő hang­ját, de szakmai kritikáról most sincs szó.

      Az ember tragédiájával nyitották meg a szezont. A darab idei ren­de­zője Janovics Jenő, aki sok mindent megőrzött a Bánffy-kon­cep­ci­ó­ból, de meglepő újításokkal fűszerezi az előadást: „Vannak Ja­no­vics­nak érdekes elgondolásai is. Tetszik például a francia forradalom je­le­nete alatt a guillotin mellett kötögető asszonyok csoportja”, és he­lyet kap­tak imitált mozgások is: „vetítve van a paradicsomi almafa, úgy, hogy Éva kecses ugrással a levegőbe lendül, nem kap el semmit ter­­mé­szetesen, de beleharap.” (Uo.)

      A három főszerepet nem állandó színészekkel játszatták: Kiss Fe­renc két estén, Táray Ferenc egy alkalommal játszotta Lucifert, Tő­kés An­na mellett Lánczy Margit is megjelent Éva szerepében, míg Ádá­mot Le­hotay alakította. A sajtó Kiss Ferenc Luciferjét és Lánczy Mar­git Évá­ját elemezte, melyben találunk új vonásokat: „karakán al­kat, egész­séges kacagásában inkább kárörvendő, mint pokoli, de tem­pe­ra­men­tuma – magával ragad. Lánczy Margit igyekezetes Évá­ját fehér fény, hűvös idegenség veszi körül. Távol marad tőlünk, sza­vai nem ha­sí­tanak a lelkünkbe.” (Uo.)

1937      –             „látványosan szép, újszerű Tragédiát kaptunk az idén”
                               (Délmagyarország, 1937. aug.)

A sajtó ebben az évben, a Tragédia szegedi szabadtérin való be­mu­ta­tá­sának 5. év­for­dulóján meglepően kevés figyelmet szentel a műnek, sok­kal töb­bet a Bizáncnak és a János vitéznek. A szabadtérivel kap­cso­latban a saj­tót ezút­tal az újból feléledő Salzburg–Szeged párhuzam fog­lalkoz­tat­ta, il­let­ve felélénkül a vita, valószínűleg a nehezedő gaz­da­sági vi­szo­nyok mi­att: van-e szükség a szabadtérire, és ha igen, mi­lyen szín­vo­nalon.

      Az ember tragédiáját újból Hont Ferenc rendezi. A Dél­ma­gyar­or­szág (1937. aug. 1.) elismerően ugyan, de csak a bemutató után fog­lalko­zik a Tragédiával. Az eddigiekhez képest ez meglepő és váratlan for­dulat, hiszen a korábbi években már magára a bemutatóra való ké­szü­lés, az első előadás előtti napokban gyakran több hasábot lefoglaló hír­nek számított. A kevés figyelem ellenére a műről most is elisme­rő­en szól­nak: „Az új rendezés hallatlanul színes és mozgalmas, első­sor­ban a vizuális hatásokra törekvő, és csak másodsorban jut hely a tar­ta­lom­nak. Látványosan szép, újszerű Tragédiát kaptunk az idén. Törzs Jenő áll az érdeklődés középpontjában. Ez volt az első szabad­té­ri sze­rep­lé­se […] most ő alakította Lucifert […] Diabolikus erejű szár­nyaló han­gú, meggyőző Lucifer volt, kacagásai, suttogásai és ki­tö­rései sokáig fe­lejthetetlenné teszik alakítását. Tőkés Anna mű­vé­sze­te most is csak úgy csillogott, mint máskor, ő ma hasonlít­ha­tat­la­nul legjobb Éva, mély asszonyiság lengi át szavait, és ahol csil­lo­gó­nak kell lennie, el­káp­ráztat dekoratív megjelenésével. Kiss Ferenc Ádám­ja mint egy szik­la áll az előadás középpontjában. Masszív, mint min­dég.”

1938      –             „A lelkünk mélyéig meghatva kezdjük el az írást […] Az
                               azonban befejezett tény, hogy a mindenre való fejbólintó
                               jánoskodás szerepével fel kell hagyni.” (Délmagyaror-
                               szág, 1938. júl. 24.)

1938 – a fordulat éve a Tragédia sajtóvisszhangjának vizsgálatában.

Mos­tanra a Tragédia mint színmű egyértelműen a másodvonalba szo­rult. Az opera, a hangverseny, a daljáték került helyette az érdeklődés hom­­lokterébe. A mű rendezője sem a nevesek közül állt elő, hanem Kiss Ferenc próbált bizonyítani rendezőként és Luciferként egyaránt. A sajtó először kevésbé szakmai, inkább érzelmi alapon, elé­ge­det­len han­gon szólt az előadásról. Madách művének a mítosz-sze­re­pe most sem szűnt meg, de a történelmi események okozta feszült­sé­gek ki­ha­tot­tak a költséges szabadtéri produkciók színrevitelére.

      „Arról, amit a Tragédiával három éven át csináltak, más al­ka­lom­mal fogunk beszélni. Az idei intézkedés, amely a rendezést Kiss Fe­renc ke­zébe adta, helyes […] Végre egy rendező, aki majdnem tel­je­sen a sa­ját lábán jár. Ahogy jár nem mindig helyeseljük. De a mű­vé­szi mun­ká­ban az egyéniség és egyénítés olyan mindenek fölött való ele­mi ér­ték, hogy annak, akiben ez megvan, annak sok mindent meg­bo­­csáj­tunk. A Bánffy–Oláh színpadot nagyjából Kiss Ferenc is meg­tar­totta. De teleépítette, amivel elvette a levegőjét és – ez nagyobb baj – gran­da­zitásának illúzióját. Ezért nem hat elég erővel, igaz egyes színészek is hibásak benne. Nagy erénye az előadásnak, hogy ér­vényesül Kiss Fe­renc játékmesteri erélye, fáradhatatlansága és ki­vá­lósága. […] Le­ho­tay a legjobb magyar Ádám. Ma azonban mintha kis­sé fáradt lett vol­na. Tőkés Anna szépen beszél és szépen öl­töz­kö­dik a – pa­ra­di­csom­ban is. Éva egyik legjobb szerepe. Kiss Ferencnek Lu­cifer sze­re­pé­ben részletsikerei vannak.” (Uo.)

      Érezhetően türelmetlenül viszonyul a sajtó a Tragédiához – miközben az em­­lí­tett többi műfajra ez a hangnem nem érvényes. Eb­ben a jelen­ség­ben ért­hetjük meg, hogy mit jelentett valójában a 30-as évek­ben a Tra­gédia sza­badtéri bemutatása. Ettől a nemzeti és el­ső­sor­ban mégis val­lásos-fi­lo­zofikus műtől többet várt ebben a korban a né­ző. Nem pusz­tán egy jó színházi estét, hanem idegekig érő bor­zon­gást, és vá­laszt – ígéretet a nemzeti és egzisztenciális problémákra. A Tra­­gé­di­á­nak ez a fajta sze­repe érthetően csökken 1938-ra. A Tra­gé­di­á­hoz első­sor­ban ér­zel­mi­leg viszonyul a harmincas évek közönsége. A köz­­han­gu­lat pedig már érzékeli a politikai bizonytalanságot. A Tra­gé­dia nem ad feloldást, a nemzeti és vallási érzület egyre inkább csa­lat­kozni kény­szerül. A mű iránt ekkor a kesernyés, nosztalgikus érzés erő­södik fel.

1939      –             „[…] nehéz és fülledt légkör nehezedett Európára” (Dél-
                               magyarország, 1939. júl. 30.)

Hogy néhány megszállott számára a Szegedi Szabadtéri Játékok „szent ügy” volt, talán abban a tényben tükröződik a legjobban, hogy a há­bo­rú kitörését megelőző vészterhes és igencsak ínséges időkben is vég­­hez vitetett a nyári színházi szezon. A kézikönyv idézi a szám­ve­vő­ség ha­tározatát: „A város tartsa magát távol a szabadtéri játékok ren­­de­zé­sé­től”, minden bizonnyal azért, mert a deficites elmúlt évi ren­­dez­vé­nyek után egy még szűkösebb idei nyarat már nem akart fel­vál­lalni sen­ki. Kiss Ferenc vezetésével azonban egy kft. alakult, mely fel­­vál­lal­ta az utolsó szezont. Nehéz feladat volt. Bizonytalan volt a jegy­­vá­sár­lás, a statiszták zúgolódtak a hosszú próbák és a kevés pénz mi­att. De a Tragédia most sem maradhatott el. Az elmúlt évi elő­a­dást mu­tat­ták be újra.

      „Az előadásban nem Madách Luciferje, hanem Goethe Mephis­to­ja be­szél. Kiss Ferenc egyéni és művészien érdekes fölfogásban áb­rá­zol­ja a szellemek fejedelmét […] Lucifer az irányítója az esemé­nyek­nek. Az ő kezében van a tudás fája, s ő azt akarja: Ádám meg­un­do­rod­jék a te­rem­tett világtól […] Ádám a közért harcol, a köz han­gu­la­ta, nézete, szo­kása és babonája ellen, mert ezeknek megváltoz­ta­tá­sá­ban látja a célt és igazságot […] Lehotay markáns és plasztikus ala­kot formált az álom­képek Ádámjából, s kitűnően érzékeltette a fá­rad­tan is lelkesedni tu­dó örök ember figuráját. Az örökké változó nőt, az elő­ször elbukó s még­is az ördög ellenlábasaként érző és élő Évát Tő­kés Anna mintázza meg […] A nő minden botlása ott vibrált csengő hang­jában és moz­du­la­taiban, minden erénye, jósága és szépsége át­szel­lemülten élt arcán, alak­ján és finom játékában.” (Dél­ma­gyar­or­szág, 1939. aug. 1.)

      A Délmagyarország júl. 30-i számának vezércikke az ünnepi já­té­kok jelentőségét elemzi. Talán Vörösmarty Szózatához hasonlítható az a féltő bizakodás, amellyel jövőt és a belévetett hitet szemléli. A so­rok kö­zött mégis a következő 20 éves csend sejtelme húzódik meg. A Sza­bad­téri atyjára, Klebelsberg Kunóra emlékezéssel borul a csend két év­tizedre a Dóm téren: „a Fogadalmi templom kriptájának még ma is épí­tő lakója álmodik, és álmát tovább álmodja mindenki, aki­nek sze­mé­ben hidat épít keresztül az egész országon és keresztül Eu­ró­pán.”

II. A 60-as évek Tragédia-bemutatói

Ha a 30-as évek sajtója érzelmi alapon foglalt állást és érvelt a sza­bad­té­ri és a Tragédia kérdéseiben, akkor a 60-as éveké a marxista ide­­o­ló­gia alapján gondolkodik és ír.

      Az ember tragédiájának szigorúan egyoldalú, ideologikus ér­tel­me­zé­sét hirdeti a sajtó. Sokkal inkább a begyakorolt politikai klisék pu­fog­tatása a cikkek célja, mintsem a megszületett előadások elem­zé­se.

      A háború utáni állapotokból lábra állt, öntudatos nemzedék Tra­gé­dia-bemutatói következnek a 60-as évek elején. A Tragédia 60-as évek­beli korszakát két periódusra oszthatjuk. Ennek alapját a két kü­lön­böző felfogású rendezés adja: 1960–61–62-ben Major Tamás nagy si­kerrel rendezi a Tragédiát; 1965–66–69-ben Vámos László új, me­rész hangot és ötleteket visz színpadra.

      A szerepet alakító színészt saját szerepéről alkotott véleményéről csak a 60-as évektől kérdezi meg a sajtó. Előtte maga az alakító szí­nész egyéni meglátásai iránt nem volt érdeklődés, pusztán a rendező kap­hatott bármiféle személyes nyilvánosságot.

      Külön érdekessége a 60-as évekbeli kritikáknak, hogy a gon­dol­ko­dás ideológiai keretei ellenére a vélemények sokkal inkább meg­osz­la­nak egy alakításról, mint a 30-as években.

1960      –             „Madách korlátait bírálni kell” (Népszabadság, 1960.
                               szept. 4.)

Hallatlan erősen él a köztudatban a „téves eszmék” helyreigazításá­nak igé­nye.

      „Major rendezése természetesen a szocialista realizmus meg­va­ló­sí­tá­sa felé haladó színjátszásunk eredményeit tükrözi.” (Délmagyar­or­szág, aug. 17.)

      „Major drámát rendezett, nem filozófiát” – vallják a Film Színház Mu­zsika (4/34) kritikusai – „az álmokat Lucifer láttatja Ádámmal […] aki a színpadi ördögök között a legemberibb […] Major ren­de­zé­sében a küzdelem nehéz, olykor tragikus, de sohasem elvont – ezt szol­gálja az Úr megszemélyesítése. (Bessenyei maszkja olyan, mintha Mi­chel­an­ge­lo Mózes [!] szobráról mintázták volna.” (Uo.)

      A Tiszatáj (14/9) is állást foglal az előadás értelmezésében: „a szín­­padon nem hősök küzdelme folyik, hanem egy nagyszerű, két­ség­gel és lelkesültséggel váltakozó filozófiai-költői látomás meg­ele­ve­ní­té­se. Major Tamás rendezői elképzelései […] a jelenetek sorát azzal köti az első kép Ádámjához, hogy minden szín utolsó jelenetében Ádám és Lu­cifer leveti köntösét, s a paradicsomi szín öltözékében lép át a kö­vet­kező színbe.”

      Az ideológiai koherencia a Délmagyarország hasábjain (aug. 14.) a prob­lémás bibliai keretszínekre is világos magyarázatot keres: „Vé­ge­ze­tül említsünk meg még egy súlyos félreértést […] – mégpedig a bib­li­ai keret körül támadt zavarokat […] ezt a keretet sokan vallásos vi­lág­nézettel magyarázzák […]” A rendezésről és Lucifer szerepéről így ír a Népszabadság 1960. szept. 4-i száma: „A demisztifikálás, a Ma­dách keserűségétől idegen áhítat száműzése egyik legterméke­nyebb gon­dolata az előadásnak […] Major Tamás láthatóan arra tö­re­kedett, hogy az a líra, amely Madáchnál az első emberpár áb­rá­zo­lá­sában foly­vást átüt, bevilágítsa az egész művet, oldja, könnyítse a sú­lyos ár­nyé­kokat, amelyek a színpadot elborítják. Madáchban el­ső­sor­ban így kell megmutatni a pesszimizmus és a remény, hitetlenség és huma­niz­mus harcát […] hisz mi a madáchi freskó, ha nem ez: a ke­gyetlen és sö­tét történelmi vászon, amelyen itt is, ott is fel­ra­gyog­nak az emberi ér­zelem, a szerelem, a harmónia utáni vágy? […] Ere­de­ti el­kép­ze­lés­sel nyúltak Szegeden Lucifer figurájához […] belőle nem­csak a pesszi­mista Madách szól, de az is, aki a vallási és egyéb kép­­mu­ta­tás­sal szembefordul. Ungvári Lászlónak ez egyszer mo­nu­men­tális intri­kust kellett színpadra állítania, nem egy kis go­nosz­ko­dót, hanem egy vi­lágméretű ördögöt.”

      A Film Színház Muzsika (4/34) még a következőkkel árnyalja Ung­vári Luciferét: „mesterien tárja fel az ördögi küzdelmet […] met­sző értelem és hideg racionalizmus, finom irónia és követ­ke­ze­tes­ség.”

      A Délmagyarország (aug. 16.) Básti Lajos alakítását tartja ér­dem­le­gesebbnek: „Básti Lajos éppen azt a vonást ragadta meg a leg­job­ban, amely valóban a leglényegesebb vonása Ádámnak: hitét, lel­ke­se­dé­sét az újért, mindazért, mely előbbre viheti az embert, az em­be­ri­sé­get. Erőteljes, férfias alakítás.”

      A színészek vallomásait saját szerepük értelmezéséről a Dél­ma­gyar­ország aug. 17-i számában olvashatjuk. Ungvári László: „Lucifer sze­repének dialektikus értelmét kell látni a Tragédiában […] Ra­ci­o­ná­lis magyarázataival, érveivel igyekszik szétrombolni a természet egy­sé­gét, harmóniáját is.” Lukács Margit: „Éva Ádám álmainak, tör­té­né­se­inek nem csak részese, de költői társa is […] Költészet, szép­ség. Ez Éva, akiért újra és újra a küzdőtérre lép a férfi.” Bessenyei Fe­renc:
      „Az én szerepem tulajdonképpen új. Az ember tragédiájának ez a sze­­rep­lője még sohasem jelent meg eddig a színpadon, csak a hangját hal­­latta a színfalak mögül […] A múltban nem merték meg­sze­mé­lye­sí­­te­ni a vallási mítosz féltése miatt, s ez a mű drámaiságát csök­ken­tet­te, mert Lucifer nem tudott kivel vitatkozni. Az ember tragédiája mos­tani elő­adása az eredeti Madách-elképzeléshez tért vissza ebben is.” (Uo.)

1961      –             „Madách műve nem minden vonatkozásban időtálló alko-
                               tás” (Magyar Nemzet, 1961. aug. 23.)

Az ideológiai szemléletből fakadó kritika idén is meghatározza a vé­le­mény­alkotást. Legfeljebb a sajtó kevesebbet foglalkozik az üggyel. Szá­mon kérik Madách pesszimizmusát, „tragikus tanácstalanságát”. Ma­jor Tamás nemcsak rendezi idén a darabot, de Lucifer szerepét is ala­­kítja. Rendezésének előnyét a sajtó abban látja, hogy „hang­sú­lyoz­za az író mondanivalójának pozitív jegyeit”. De a második évben már a kri­tika sem marad el (Magyar Nemzet, 1961. aug. 23.). A Lucifert ala­­kí­tó Major Tamás játékát így látták: „Madách ördöge […] ember te­­hát, nem kommentátor, narrátor, mint most, amikor nem érezzük, hogy a küzdelem Lucifer részéről is vérre megy, hogy embersors az övé is. Mert így Básti Lajos Ádámja méltó ellenjátékos nélkül marad, ala­­kí­tá­sá­nak érzelmi teljessége merőben belső harc; ő maga passzív esz­köze a luciferi akaratnak. […] Básti már nem is a hőst, hanem az írót idézi a színpadra. Lukács Margit Éváját tavaly a hidegségéért bí­rálták, most alakítása csupa finom, asszonyi sugárzás, légies fenn­költ­ség.”

      A Délmagyarország (aug. 15.) kritikusa másként látja a luciferi ala­­kí­tást: „Lucifer, ez a nagy varázsló és egyetemes méretű ördög, most új arcával jelent meg a színen. Az Ádámnak kiszabott kört úgy szab­ta meg, hogy az ő jelenlétét mindig ott érezzük a hatalmas ké­pek­ben, s lo­gikájával, kivédhetetlen szarkazmusával mint szappanbubo­ré­kot fúj szét minden illúziót. Major Tamás Luciferje valóban ren­dez­te Ádám ál­mait […]”

      Talán a legnagyobb vihart és vitát a 60-as években – a bibliai szí­ne­­ken kívül – a falanszter szín váltotta ki. A Délmagyarország aug. 17-i száma fél oldalt szentel e probléma megválaszolására. Egy ham­bur­gi Tra­gédia-előadás szolgál apropóul, ahol is a falanszter jelenetet szov­­jet­ellenes feliratokkal látták el. A hazai reakció így fest: „Tudjuk, ez nem egyéb rágalomnál. Éppen a megvalósult szocializmus a leg­jobb cá­folata a falanszter jelenetnek […] Madách a falansztert rend­kí­vül tá­voli jövőbe helyezte […] Minden nézőnek éreznie kell, hogy az író eb­ben a részben egy olyan útvesztőtől való félelmet fejez ki, ame­lyet mi már kikerültünk […]”

1962      –             „Kár is lett volna változtatni, hiszen elismerten az eddig
                               legjobb felfogásban került színre a Tragédia […] ez áll
                               legközelebb Madáchhoz.

A színpadi alakításokról ekkor alig esik szó a sajtóban. Ennek oka va­ló­szí­nűleg az, hogy szinte változatlan formában kerül színpadra a Major-fé­le rendezés; a három főszerep szintúgy változatlan. A darab – és a Tra­gédia ügye – nem tűnik „fáradtnak”, sok írni való mégsem akad ró­la. A Délmagyarország (aug. 5.) továbbra is hűségesen ér­dek­lő­dik a Tra­gédia bemutatója iránt: interjú Majorral, vajon miben hoz újat az idei az amúgy változatlan tavalyi rendezéshez képest? A vá­lasz ez: „min­dig jobbat és mindig jobban”. A színészi teljesítményről (Dél­­ma­gyar­ország, aug. 10.) az újságíró ennyit ír: „mind mélyebbre és mé­lyebb­re hatol szerepében”.

      A Népszava pusztán egy kínos sikkasztási ügy leleplezése kapcsán be­szél a Szabadtériről: „Szegedi játékok, amelyeknek nem szabad te­ret en­gedni” címmel (Népszabadság, júl. 15.).

      A Magyar Nemzet kritikusa, Mátrai-Betegh Béla jobb téma híján fél­oldalnyi terjedelemben (aug. 12.) a szabadtérinek a nézőre tett ha­tá­sát és a filozófiai eszme–színészi munka helyes arányát taglalja.

      Viszont nagy feltűnést kelt ebben az évben Básti Lajos Mire gon­dolsz Ádám? címmel megjelent könyve.

1965      –             „A klasszikus alkotások minden kor emberéhez szólnak.
                               Ilyen Madách műve is.” (Délmagyarország, aug. 3.)

Váratlan, de jelentős fordulat következik be. Mintha a közvélemény re­habilitálta volna a Tragédiát. A sajtó az idei évtől „csak” az elő­a­dás­sal foglalkozik, megszűnt az ideológia közvetlen belemagyarázása a mű­be.

      A rendező Vámos László. Kísérlete nagy port kavar fel. A Ti­sza­táj­tól a Nők Lapjáig, a Népszabadságtól az Új Emberig szinte va­la­mennyi lap állást foglal az üggyel kapcsolatban. Vámos ötletei és a hoz­zárendelt makacssága nemcsak a szakma, de a napi sajtó és a né­zők kíváncsiságát is felébreszti. Ehhez még az is hozzájárul, hogy már be­futott, mégis fiatal főszereplőgárdát állított ki. A már elunt, a há­rom éven keresztül tulajdonképpen változatlan Tragédia vérfris­sí­tést ka­pott.

      A Magyar Nemzet (máj. 1.) Vámos Lászlóval készített interjút ren­­de­zői elképzeléseiről. Úgy tűnik, az előző évekhez képest sokkal sza­­ba­dabb művészi elképzeléseket lehet már színre vinni. Csak pél­da­ként a római színről és a három főszereplő figurájáról írtakat idézzük: „A ró­mai bacchanália centruma egy faunszobor, amelynek térdein, ölé­­ben táncosnők mozognak. Ez a szobor porlad szét, amikor a jobb ol­­da­li épülettetőn megjelenik egy kb. 8 méter magas kereszt, dics­fény­­ben, és fáklyáscsapat ereszkedik alá a színpadsíkon mulatozók­hoz: a ha­lottasmenet Péter apostollal, a jelenet végén kinyílik a temp­­lom­ka­pu, Péter apostol beviszi Ádámot a templomba […] Ádám az eszmélő em­ber naiv, tiszta hitét, nagy tettekre képes férfi erejét, fi­a­talságát és a kü­lönböző álomképeket összekötő egyféleségét mu­tat­ja. Évában az Ádám álmodta női ideál különbözőségét, nőiességének sok­féleségét hang­súlyozzuk, de mindig azon az értéksíkon maradva, hogy képes le­gyen ellenerőt képviselni Luciferrel szemben az Ádá­mért folytatott harc­ban. Lucifer fiatal és lankadatlan erejű, rob­ba­né­kony és magával ra­gadó, bizalmat ébresztő.”

      A Délmagyarország (júl. 18.) a bemutató előtt nagy bizalmat sza­va­­zott a produkciónak: „a szabadtéri játékok eddigi leg­im­po­zán­sabb, le­nyűgözően szép előadása van készülőben”. Szegeden eddig még nem tapasztalt látványosságot hoznak létre. Vámos hallatlanul meg­­nö­velte az amúgy sem kicsi színteret, a környező épületeket is ma­­gá­ba foglalva. Roppant nagy létszámú statisztériát dolgoztatott, és az Úr új­ból csak a hangjával van jelen. A londoni szín végi haláltánc új és meg­rázó erejű hatású élménye volt a korabeli közönségnek.

      „A legfinomabb, ugyanakkor intellektuális eszközökkel Gábor Mik­lós teremtette meg figuráját úgy, hogy szinte kézzelfoghatóan konk­rét je­lensége legyen napi életünknek. A minden lelkesedést, a tes­ti-lelki bu­kásokkal járó küzdést cinikus kajánsággal szemlélő Lu­ci­fer­[jében] […] a néző személyes mai ismerősét látta […] Nagy At­tila Ádám­ja rokonszenves, megragadó, és az ember meg-megújuló küz­del­mét, lelkesültségét, hitét értékes színészi tel­je­sít­ménnyel [ala­kít­ja]. Sokszínű és következetes felépítésű Ruttkai Éva fi­gurája […] me­leg, asszonyos Éva-formálása […] szinte eszköztelen at­­mosz­fé­ra­te­rem­tése, mellyel az örök Évában érezhetően napjaink asszo­nyát akar­ja megtestesíteni.” (Délmagyarország, aug. 3.)

      Az Új Ember (aug. 15.) a maga óvatos stílusában a követ­kező­kép­pen foglal állást a szegedi Tragédiával kapcsolatban: „A rendezés azt fe­­jezi ki, hogy a színek végjeleneteinek pesszimista kicsengése Lu­ci­fer­­ből fakad, ő akarja így mutogatni végig az emberiség sorsát […] Mi is egyet­értünk azzal […] hogy a Tragédia lényege még a sze­rep­lők ál­má­ban is tiltakozik Lucifer pesszimizmusa ellen, és kiemeli az em­ber ter­mészetfölötti hivatását.”

      A kritika III/9-es számában Vajda György Mihály cikkét ol­­vas­hat­juk. A szerző miután megállapítja, hogy Madách műve ma köz­életi mű, rátér az előadásra. A látvány és látomás madáchi ko­he­ren­ci­á­já­nak elemzése közben megvédi azt a vámosi elképzelést, hogy az űr­je­le­netet a korabeli világraszóló csodával, az űrhajózással, aszt­ro­na­u­ták meg­jelenítésével kapcsolja össze.

      A Nők Lapja (aug. 7.) hasábjain Földes Anna a rendezés túlzott lát­­ványosságaitól való idegenkedésnek ad hangot: „A lovak, ga­lam­bok, luft­ballonok, fáklyák és petárdák parádéját még a szabad tér lát­­vá­nyos­ság-igényei is csak addig a pontig indokolják, amíg a kül­ső­ség nem győzi le a szót, a gondolatot. Ezt a veszélyt a szegedi tra­gé­diában saj­nos nem sikerült leküzdeni.”

      A legkritikusabb elemzés a Magyar Nemzetben (aug. 1.) jelent meg, következetes módon annak a Mátrai-Betegh Bélának tollából, aki a Major-rendezést az addigi legjobbnak látta. Elítélte a túlzottan nagy szín­padot, megengedhetetlennek tartja ő is mindazt, amit a Nők Lap­já­ban kiemeltünk, összességében pedig dekoncentráltnak tartja az elő­a­dást. A három főalak színpadi megjelenítéséről pedig így ír: „Lu­ci­fer […] meg van fosztva a sorsot mozdító erejétől […] Nagy Attila Ádám­­já­tól sem tartalmi törekvést kap a néző, csak szöveget, Ruttkai Éva mint Éva sem igazán korok felmagasztalt női ideálja. Ugyanígy nincs meg­határozott színészi célja Bessenyei Ferencnek, csak or­gá­nu­ma és egyé­ni ereje […]”

1966      –             „Van ebben a monumentalitásban […] valami lélegzetel-
                               állító” (Film Színház Muzsika, júl. 29.)

A nagy vihart kavart tavalyi rendezést idén felújítják, szereplővál­to­zás nincs. A Délmagyarországban (júl. 10.) Vámos László arról nyi­lat­­ko­zik, hogy nem látja jelentősebb okát a rendezés meg­vál­toz­ta­tá­sá­nak, de a technikai pontatlanságokra idén jobban odafigyelnek, az űr­re­pülés ügyet­lenségét megoldják, Lucifer pedig új jelmezt kap.

      Az előadás pártját fogó kritika előtt az a kérdés, sikerül-e gör­dü­lé­ke­­nyebbé tenni az idei előadást, illetve a be nem vált fogásokat a rende­ző le tudja-e cserélni hatásosabbakra. A Népszabadság (júl. 26.) kri­ti­kusa, Molnár Gál Péter éppen ezeket látja megvalósulni.

      A Film Színház Muzsika (júl. 29.) rajongó kritikája (különösen Rutt­kai alakításáért!) az előadást a tavalyi sérelmekért teljes egé­szé­ben kár­pótolja. „Azt hiszem, páratlan európai látványosság ez a Tra­gé­dia-show, a mennyekig felszálló kristálygömbbel, amely szput­nyik­ként tű­nik fel az égen, s leszáll a játéktérig, a jobbra magasan fenn, lán­­gok­ban álló, eretnek-égető kereszttel, az égnek eresztett, suhanó szár­nyú fe­hér galambokkal, a párizsi szín bíbor orgiájával, a londoni szín ha­lál­táncpantomimjának ijesztő pontosságával […] a gépezete szin­te a tö­kéletesség igényével működik […] Ruttkai […] ezüst hold­su­gárból és édes, mézízű nyárból szőtt Évája felejthetetlen […] Igen, ez igazán Ma­dách Évája, az asszony, kinek »bűne a koré, mely szülte őt«. Gábor Mik­lós Lucifere […] a tiszta értelem s a világ meg­ha­tá­ro­zott, át­tör­he­tet­len rendje elleni örök lázadás nyugtalan hordozója ő, a tagadás és a gond gyermeke. Lehiggadt, lepárolt bölcsesség árad a szí­nész sza­vá­ból, hangjából, a mindent-megértés keserű és fájdalmas tu­dománya.”

1969      –             „Mit tehet még a rendező, a színészek […] egy olyan kor-
                               szakban, amelyben a Tragédia elvesztette a tiltott gyü­-
                               mölcs jóízét, s filozófiai általánosságaiban is ritkábban fe­-
                               dez­hetünk fel politikai aktualitást?” (Csongrád megyei
                               Hírlap, aug. 12.)

A műhöz való hozzáállásban micsoda változás következett be?! Már 1965-től semmi nyomát nem láttuk a sajtóban a Tragédia politikai, ide­ológiai kritikájának, de 1969-ben ezt ki is szabad mondani. Har­ma­dik alkalommal mutatják be a Vámos-rendezést. A rendezést – úgy tű­nik – sem a kritika, sem a közönség nem unta meg. A Csongrád me­gyei Hírlap Nagy Attilával, Thirring Violával (az új Évával) féloldalas in­terjút készített. Persze, azért mindig vannak kivételek. Az
Élet és Iro­dalom aug. 16-i száma Abody Béla jeremiádját közli, melyben az idei Szegedi Szabadtéri Játékokról kesereg: „unalmas volt, mint egy ásí­tás, minden gondolattól steril, hebegő, önismétlő, idét­len.”

      A Tragédia idei bemutatója csak Éva és Lucifer szerepének vál­to­zá­sában hozott újat.

      „Sinkovits Imre Luciferje […] Ádám kétkedő fele” – vélekedik a Csong­rád megyei Hírlap (aug. 12.) újságírója. A Népszabadságban (aug. 22.) közölt Koltai Tamás Lucifer-elemzése figyelemre méltó: „[mi­közben] Madáchnál Lucifer Ádámmal szembeni alapvető op­po­zí­ci­ója [hat], mely a dráma mozgatóereje, nem felvilágosítani akar, ha­nem megsemmisíteni akarja az embert. Sinkovits azért jó Lucifer, mert győ­zi ezt a kettősséget.”

III. Az utóhangok

Hét olyan év telt el, mialatt nem játszották az ország legismertebb sza­bad­térijén azt a művet, mely a szegedi játékok létével mindig össze­füg­gött, és szinte folyamatosan műsoron volt. E hét év alatt alap­vetően át­értelmeződött a Tragédia szerepe a magyar kultúrában és gon­dol­ko­dás­ban. A mű heroikus korszaka véget ért. A hetvenes évek­ben vagy a mű színpadra állításának embert próbáló mivolta tán­to­rította el a ren­de­zőket a műtől, vagy az érdeklődésből hullott ki Ma­dách. A korabeli saj­tót lapozgatva, a második lehetőséget látjuk való­szí­nűbbnek. A még szór­ványosan felbukkanó két előadás közönsége (1976, 1983) nem kí­ván (vagy nem tud) azonosulni a színpad három hő­sével, a madáchi em­berpárral, és dilemmájukkal, melyet Lucifer je­le­nít meg. A kritikák egy­értelműen a közönség és a színpad tá­vol­sá­gá­ra hívják fel a fi­gyel­met. Nem lelnek (vagy nem lelhetnek) a Tra­gé­dia gondolatai értő fü­lek­re. Madách műve már nem „nemzeti ügy”. El­tűnt a „mi helyes–mi nem helyes” viszonyítás, de ezzel egyidejűleg el­tűnt egy stabil ér­ték­rend is. A színpadon a felvállalt egyéni kísér­le­te­zések kapnak helyet, a saj­tóban pedig az elégedetlenségek. Ez a kor – úgy tűnik – már nem Ma­dáché.

1976      –             „nem titkolom, elsősorban a fiataloknak szántam, akiknek
                               a történelem és a politika szerelem és kiábrándultság”
                               (Délmagyarország, júl. 24.)

Az 1976-os előadásról megjelent sajtóközlések a rendezői és színészi sza­badságot közvetítik. A szakmai kritika ekkor már szigorú, bizo­nyos esetek­ben kíméletlen is.

      Szinetár Miklós rendezésének individuális szabadságáról nyi­lat­ko­zik a Délmagyarországnak (júl. 24.). Ezt a fajta rendezési elvet a Sza­bad­téri Tragédia-rendezésével kapcsolatban nyilvánosan eddig még sen­ki sem hangsúlyozta. „Véleményem szerint a Tragédia olyan szu­ve­rén műalkotás, melyet nem színpadra szántak […] Én sem te­he­tek mást, elmondom vele a magam mondandóját. Meglehet, hom­lok­egye­nest ellenkezik majd valamennyi elődömével […] Lucifer figu­rá­ját kor­talannak érzem, okos, értelmes lénynek. Ádám és Éva […] fi­a­ta­lok, akik a paradicsomból végigálmodják a történelmet […] Az em­ber tra­gé­diája a világirodalom legoptimistább alkotása. A történelmi ké­­pe­ken végigtekintve Lucifer bebizonyítja, az életnek semmi ér­tel­me, az em­beriség csődből csődbe jut. Ádám mégis a legreményte­le­nebb hely­ze­tekből emelkedik föl. Annak dacára, hogy maga is tudja, nincs cél, hi­szi viszont, hogy a cél a küzdelem, s ez az ember dolga.” (Uo.) Ez a „fi­atalító” koncepció feltétlenül nóvumnak számít az ed­di­gi­ekhez ké­pest. Hegedűs D. Géza csak most került ki a főiskoláról, Bán­sági Il­di­kó pár éve van a pályán. A három főszerepet mindeddig pá­lyájuk csú­csán lévő színészek alakították, tulajdonképpen korra va­ló tekintet nél­kül.

      Mind a közönség, mind a sajtó kíváncsian figyelte, kikkel és ho­gyan alakul a Tragédia bemutatója. A Délmagyarország (júl. 14.) in­ter­­jút készített Bánsági Ildikóval az eddigi legfiatalabb Évával – aki el­­meséli a szerepre való felkérésének történetét – és Lukács Sán­­dorral mint Luciferrel (Délmagyarország, júl. 23.).

      Az idei év érdekessége, hogy a Theologiai Szemle, katolikus fo­lyó­i­rat 9–10-es száma is szánt néhány oldalt a szegedi Tragédiának. Itt ugyan nem színházi, színészi kritikával találkozunk, az előadás ap­ro­pó­jából pusztán a mű kérdéseinek újra és újra való tisztázására bíz­tat a cikk­író.

      A Tiszatáj (30/10) is szentel pár oldalt az ügynek az októberi szá­má­ban: „Hegedűs Géza […] Ádámja szuggesztív, célratartó, férfias, ka­­maszosan vagány alakítás […] A szokásosnál szikrázóbb jelenség Bán­sági Ildikó Évája, érzékenyen keresve alkalmat szerepsúlyával, hol le­het Ádám társa a küzdelemben. Srácosan frivol, dacos Lucifert ál­lít a nézők elé Lukács Sándor: okos lázítója, cinkos partnere és be­a­va­tot­tan közeli barátja a kíváncsi emberpárnak.”

      Azonban a kritika általában elégedetlen az előadással. A Magyar Nem­zet (aug. 5.) szerint a darab „nem áll meg a maga lábán, és fur­csa mó­don a rendezői makacsság hiúsította meg azt […] Ezek a fi­a­tal szí­né­szek nem tudják a vállukra venni és hordozni Madách drá­má­jának sú­lyos gondolati, emberi terheit […] egyikük sem elég érett még a Tra­gédiához. Hegedűs Géza Ádámjában rokonszenves a lelke­se­dés és a letörés váltakozása, de nem érinti meg az első ember el­hi­va­tottság ér­zése […] Ugyancsak hiba volt a józan valóságérzetében ro­­kon­szen­ves Lucifert alakító Lukács Sándort előnytelen oldaláról meg­mutatni: hi­ányzik belőle az intellektuális erő, az életet fölényes tu­dással, iró­ni­á­val szemlélő szellem. Éva, a végletes érzelmű nő, a nagy per el­in­dí­tó­ja és megoldója sehogy sem fért el a rendezői kon­cep­cióban; ezért Bán­sági Ildikó olyan asszonyalakot formál, amely egy hagyományos Tra­gédia-előadásba is beleillenék […] Az Úr Básti La­jos zengzetes, szép hangján vitatható szintű technikai megoldással, hang­szóróból szó­lal meg. Amikor utolsó szózata […] felhangzik, ön­kén­telenül arra kel­lett gondolnia, hogy bízva bízzunk: a tragédiának en­nél ha­té­ko­nyabb, érettebb, a műhöz méltóbb előadásában is lesz ré­szünk.”

      A Színház (9/11) folyóirat kíméletlen szakmai vizsgálat alá vette az elő­adást: „A jámbor Lucifer időnként ugyan haragra lobban és oda­­mond az Úrnak meg Ádámnak, de valójában éppen ő az a jámbor agg, aki­nek az Urat tartja, Lukács Sándor fanyar drámaiatlansággal ked­­ves, csaknem ártatlan magyarázatokkal szolgál a mindenség s az em­­be­ri természet dolgaiban. Olyan Lucifer, akinek nem ez az első dol­ga Ádám­mal és Évával. Már megszokta a rumlit és unja. Minek ezt az egész komédiát újra és újra végigcsinálni? […] Hegedűs Géza ha­tá­so­san és szépen őrzi Ádám reményét. Rokonszenves, könnyed, na­iv mó­don, vagyis a természet szava szerint hívő Ádám […] Siet, hogy túl le­gyen a feladaton, röpíti magát az optimizmus hangján, nem érzi a tra­gédiai mondatokban bujkáló ellentmondások fe­szült­sé­gét, egy-egy szó hangsúlyában rejlő drámai fordulatot, az önmagába te­kintő Ádám ké­telyeit, vergődését, magányát, félelmét. Ezért válik kis­sé reklám-Ádám­má [Bánsági Ildikóról mint »az új tragikáról«:] Évá­jában az ál­ta­lános Éva-gondolatok közben, eredeti, személyes tu­laj­donságokkal le­pi meg a nézőt. Érzi, hogy az emberi természet min­den helyzetben a kö­rülményeknek megfelelően újra tudja alkotni ön­ma­gát, s e ké­pes­sé­gé­ből származik egyéni tragédiája is. Fiatal szí­né­szek, fiatalos ren­de­zők öreges, konzervatív előadást hoztak létre a Dóm téren. Az egész­nek csak annyi értelme volt, hogy föl lehet je­gyez­ni kultúrpolitikai sta­tisz­tikánkba: 1976-ban is eleget tettünk Ma­dách iránti tiszteletünknek […]”

1983      –             „Hinné az ember […] hogy nem lehet már úgy játszani,
                               mint eddig Madáchot?” (Délmagyarország, júl. 24.)

Ebben az évben a Tragédia színreállításának 100 éves és a szegedi sza­badtérin bemutatott Tragédia 50 éves évfordulójára emlékeznek azok, akik a Madách-előadásokat figyelemmel kísérik. A rendező új­ból Vámos László, aki merész újításait idén sem titkolja. A leg­na­gyobb és legmerészebb újításnak feltétlenül azt tekinthetjük, hogy a tel­jes szöveget viszi színre, amire a száz év alatt nem volt példa, így négy­­órás, nagyon intenzív koncentrációt vár el a nézőtől és a szí­nész­től. A saj­tó alátámasztotta az aggodalmakat. Valamennyi kritika el­ma­­rasz­­tal­ja a színészi munkát (csak Balkay kap időnként elismerést) vagy a fi­a­ta­los eszköztelenség miatt vagy a rossz érthetőség miatt. A ren­­dezés a leg­nagyobb kritikát a már anakronisztikusnak számító Pa­u­­lay-szöveg szín­padra állítása miatt kapta, amivel a rendező szándéka va­­lószínűleg a jubileumi tiszteletadás volt. Ezzel viszont elsősorban a szí­nészek ke­rül­tek igen nehéz helyzetbe, akiknek nemcsak végig kel­lett harsogniuk a négy órát, de az archaikus szavak helyes for­má­lá­sá­ra is törekedniük kel­lett. A három főszereplő így „csupán a figura alap­sémáit adja” (Élet és Irodalom, aug. 5.). A Délmagyarország (júl. 21.) színész­in­ter­júi szerint a Madách-mű iránti rajongás megvan, ta­lán a 30-as évekhez mér­hető a személyes megilletődés az üggyel kap­cso­latban.

      Vámos László a Délmagyarország júl. 22-i számában arra adja meg a választ, miért választotta a három színészt, ám sem a sze­re­pek­ről al­ko­tott elképzeléséről, sem a rendezői koncepcióról nem esik itt szó.

      „Vámos nem szívesen tágít rögeszméjétől, a totális színháztól […] Ke­­zére játszik a darab és a miliő […] Egyelőre éretlen gyümölcs Bu­bik István Ádámja. Borzas ifjúságával veti magát a küzdelembe, érez­ni nála a páthosz igényét […] Tóth Éva inkább női ösztöneivel igyek­szik követni, racionális, sprőd, hidegen értelmező a szövegmondása.” (Dél­­magyarország, júl. 24.)

      A Film Színház Muzsika (27/33) alapján csak a luciferi alakítás kör­­vonalazható: „Balkay Géza a legérettebb. Nem egy démoni Lu­ci­fert hoz, hanem a fiatalság mai kétségeit képes megcsillantani.” A Ma­gyar Nem­zet (aug. 6.) alapján a Balkay-féle Lucifer „mindig min­den­ben rá tud mutatni a negatívumokra, az emberi gondolkodás és cse­lekvés el­lent­mondásaira, a lét buktatóira.” A Népszabadság (júl. 30.) szerint: „met­szően intellektuális, fagyosan ironikus, halk sátán”. A Tragédia mai aktualitását viszont figyelemre méltóan értékeli: „A hu­szadik szá­zad nagy, megrázó szellemi élménye éppen az, hogy az em­ber magára ma­radt, de egyúttal felszabadult. S ez az élmény ott van a pa­ra­di­csom­ból kiűzött Ádám rettenetében és öntudatában. Csak­hogy a maga ide­jé­ben ez az öntudat tragikus vétekként érté­ke­lő­dött, éppúgy, mint Lu­ci­fer büszkesége, amelyet nem is megbüntet, ha­nem erélyesen féken tart az Atya jóságos marka. Az ember tra­gé­di­á­ját azért nehéz, de éppen azért lenne nagyon is szükséges korunkhoz szab­ni, mert vi­lág­ké­pünk­ből éppen ez a jóságos, biztonságos, de sza­bad­ságunkban korlátozó erős marok hiányzik. Vagy pontosabban: hi­ány­zik az az emberiségen kí­vül, hiányzik az égből, hiányzik az ember fö­lül. De korántsem biztos, hogy hiányzik magából az emberből, az em­beriségből.”

Zárszó

A Szegedi Szabadtéri Játékok történetéből emeltük ki azt az ötven évet, melyet foglalkoztatott Madách műve. Az utolsó bemutató óta ti­zen­öt év telt el, és nincs jele annak, hogy hiányoznék a színpadról a Tra­gédia. A jelenségre sokféle magyarázat kínálkozik: költséges elő­a­dás lenne, nincs rendező, aki fel merné vállalni a feladatot, meg aztán ar­ról is szokás vitatkozni, mennyiben tekinthetjük színpadi műnek a Tra­gédiát. Az igényesebb színházszerető nagyon jól tudja, hogy ezek ál­érvek, és egyetlen tény húzódik meg mögöttük: ma nincs igény olyan­fajta előadásra, mely töprengő gondolatisággal áll a közönség elé.

      Nem arról van szó, hogy Az ember tragédiája ma nem számítana klasszi­kus műnek. Dehogy nem, sőt! A szónak eredeti értelmében az, kö­rülbelül annyira, amennyire maga az irodalom klasszikusnak szá­mít. Csak éppen a színház ma nem szomjas a madáchi meditációkra. Va­­ló­szí­nűleg arról sincs szó, hogy ma nem tudunk gondolkodni lé­tünk­ről, hi­tünkről. Hanem talán csak az jellemzi korunkat, hogy most nem esik jól ilyenekről töprengeni. Inkább kikerüljük a kihívást, mint­sem a gon­dol­kodás melankóliáját át kelljen élnünk olyan közvet­len formában, ame­lyet a színház tud nyújtani.

      De itt van rögtön egy másik kérdés is. A színházat „kollektív mű­vé­szetként” szokták jellemezni, egyrészt az előadást létrehozó mű­vé­szek közös munkája alapján, másrészt a közönség és az előadók kü­lö­nös kapcsolata miatt. A színházi katarzis csak akkor jön létre, ha az elő­adás alatt a színpad és a nézőtér hangulati, szellemi egysége meg­va­ló­sul. Tudomásul kell vennünk, ma a tömeges szellemi és érzelmi kö­­zös­ség alapjait nem Madách veretes, klasszikus gondolatai adják.

      Az eddigiekben körvonalazott ötven év három különböző korízlést tük­rözött. A harmincas évek stabilnak mondható erkölcsi világképe el­bír­ta a Tragédia-adta gondolatok terhét – minden évben műsorra tűz­ték. Korának egyik fő színházi eseménye, mert a mű kínálta kér­dé­sek és válaszok értelmezhetőek voltak. Még a színház is meg tudott bir­­kóz­ni Madách töprengéseivel.

      A hatvanas években – nézetünk szerint – két különböző formában je­lenik meg a korízlés. Az emberekben igény van egy megbízható egy­sé­ges szellemi és lelki közegre. A korabeli kultúrpolitikának pedig ér­de­ke ezt biztosítani. A kérdés csak az, milyen legyen a „megfelelő” gon­dolkodási modell. A klasszikus művek jó talajként szolgálhatnak eh­hez. A hatvanas évek elején egyértelműen érezhető a „kény­szer­íz­lés” kialakítása. A diktált ideológiát akarták megjelentetni a színpa­don a már megszokott, klasszikus művekben. 1965-ben váratlanul ke­ve­­seb­bet vár el a politikai vezetés a színházművészettől: a színház annyira fel­tétlenül megszabadul a kultúrpropagandától, hogy a klasszi­kus mű­vek hagyományait már nem kell „modernesített” szel­lem­ben a kö­zön­ség elé tárnia. Az emberek továbbra is relevánsnak ér­zik az erkölcsi, vi­lágképi kérdéseket, egyrészük azért, mert a korban sta­bilitást ta­pasz­tal, másrészük azért, mert például Az ember tra­gé­di­á­jában egy kontra-ér­tékrendet (számára inkább követhetőt) talál.

      A 70-es, 80-as években olyan hangulati változás következett be a tár­­sadalomban, mely a művészeti ízlésben a kevésbé felelősség- és gon­­dolat-terhes műveket részesítette előnyben. A korszak két Tra­gé­dia-bemutatója a korábbi évtizedek hagyományainak kihívását je­lent­he­ti, a kilencvenes évek némasága pedig az eredmény tu­do­má­sul­vé­te­lét. Az abszolút eszmékben csalódott a közönség, hitelessé a relatí­vum lett. A színház újra felfedezi a kisembert, és megteremti a hét­köz­napok mí­toszát. Madách elhalkul; kérdései, gondolatai szépek, de csen­desen szól­nak.

Vissza