Gajdó Tamás
Beregi Oszkár és Az ember tragédiája1
Ha csak statisztikát készítenénk Madách Imre Az ember tragédiája című művének előadásairól, valószínű, hogy a leg-leg címet Beregi Oszkár nyerné el. A szerepkatalógusa szerint2 1905-ben a Nemzeti Színházban játszotta először Ádám szerepét – utoljára 1935-ben Szegeden a Szabadtéri Játékokon. Huszonkilenctől ötvenkilenc éves koráig. Játszott 1908-ban a Népszínház–Vígoperában az Esterházy-díszletek között3; a trianoni békét követő évben, 1922-ben Kassán;4 1934 pünkösdjén a Budai Színkörben, majd a nagy siker nyomán Budapest patinás operettszínházában, a Király Színházban. Két alkalommal is megörökítette a fotográfus ebben a szerepben: az 1905-ös és az 1908-as előadás alkalmával. Élete végén, az Amerikai Egyesült Államokban hanglemezfelvételt készített – mindhárom főszerepet önmagára osztva.
Ezek, a szárazságukban is érdekes tények többféle gondolatsort indítanak el. Vajon miért játszották Madách művét a század első felében oly szívesen? Miért vállalkoztak a színigazgatók a bemutatásra a legkülönfélébb helyeken, a legváltozatosabb körülmények között? A Tragédia Paulay Ede jóvoltából került a Nemzeti Színház műsorrendjébe, s lett második nemzeti drámánk. (Érdemes volna elgondolkozni azon, miért nem került soha a Bánk bán elé…)
A Nemzeti Színház kiemelt feladata volt mindig a nemzeti drámai hagyomány ápolása. A sikeres bemutató után, a színházművészet önállóvá válásával, a Nemzeti Színház társulatának felfrissítésével, az ambíciókban gazdag új generáció megjelenésével több szereposztásban vitték színre Madách remekét. Az ember tragédiája témájával, cselekményével, gondolatainak és nyelvének gazdagságával egyedülálló színjátékszöveg. Nemzeti és egyetemes, még a magyarul nem tudók számára is érthető a bibliai teremtéstörténet s a történelmi színek sora. Ezzel a vonásával a Tragédia alkalmas volt arra, hogy a hazai nemzetiségi területeken illetve az emigrációban is megpróbálkozzanak bemutatásával.
Az ősbemutató meiningeni ihletettsége először látványossággá avatta, a rendezői színház megjelenésével egyike lett a legtöbbször feldolgozott, értelmezett, megrendezett műveknek. A színek sokfélesége, az emberiség történetének legfontosabb korszakait megelevenítő jelenetek elsősorban színpadtechnikai, szcenikai kihívást jelentettek, de a főhősök, különösen Ádám és Éva különböző alakokban való színrelépése a színészek számára sem volt egyszerű feladat. Az új színészideál megjelenése éppen úgy feltétele volt a Tragédia színrevitelének, mint Paulay irodalmi ambíciója. A szerepkörök feloldódása a század végére végbement – noha a szakosodás, valamilyen szinten máig él. Nemcsak maguk a színészek, hanem a színészet elméleti kérdésein töprengők is síkraszálltak a színjátszás, az emberábrázolás új minőségéért. Rakodczay Pál írja A színészet rendszere című munkájában: „Nem mondjuk azt, hogy a színész mindenben egyenlő sikert arathat és mindenben egyenlő nagy. De ha szellemes és teremtő hajlamú, ha munkakedvelő, úgy nem a szerelmest, komikust, hanem mindenekelőtt a jellemet keresi a szerepben.”5
Beregi Oszkár igazán megfelelt Rakodczay elvárásainak: szellemes, teremtő hajlamú, munkakedvelő színész volt. Nemcsak olvasottsága, műveltsége volt egyedülálló, hanem az is, ahogyan tudatosan építette pályáját. Ifjúkori ideáljától, Joseph Kainztól, a Burgtheater művészétől elleste beszédtechnikáját, s megtanulta a virtuóz, sokszínű játékra való állandó és fáradhatatlan törekvést. Kainzhoz hasonlóan Beregi is szívesen élt meghökkentő színpadi gesztusokkal, pózokkal és dikcióval, sőt megtette azt is, hogy – a rendező és partnerei legnagyobb döbbenetére – estéről estére más–más felfogásban játszotta az alakot.
A társadalom általános műveltségének emelkedésével párhuzamosan a tudatos, művelt színész lett a közönség ideálja. Az ember tragédiáját sem lehetett a hagyományos módon, ösztönösen deklamálni. A filozofikus gondolatok színpadi interpretációját megnehezítette a versforma, a kötött ritmus és dallam: kizárólag magasfokú beszédkultúrájú színész tudott megfelelni az elvárásnak.
A különböző színekben az Ádám által megszemélyesített jellemekhez bravúros külső és belső átváltozási képességre is szükség volt. (Az árnyalás és a fokozás tökéletes művelését és a lelkiállapotok gyors váltogatását már a romantikus kritika is megkövetelte a színésztől.)
Hogy ez mennyire nem elméleti okoskodás csupán, bizonyítja Beregi Oszkár fényképsorozata. Az 1905-ös Nemzeti Színház-beli bemutatót követően Beregi Oszkár Ádámjának valamennyi alakját megörökítette a fényképész lencséje.6 Ádám életkorának, társadalmi helyzetének, attitűdjének változását hűen tükrözik ezek a felvételek. Miltiádész páncéljában a férfiasság, az erő, a rettenthetetlen bátorság az uralkodó; míg Keplernél a tudósi póz, Dantonnál a forradalmi lendület és hevület. A londoni színben elegáns szalonöltözékbe bújt Beregi. A falanszterben pedig a szürkeséget, jelentéktelenséget mutatja be markánsan. (A Tragédián kívül aligha van olyan színjáték, amely a színészt ilyen feladat elé állítja…)
Az utolsó színekben ezt az átváltozóképességet ráadásul a végsőkig lehetett és kellett fokoznia. A 14. szín hóval és jéggel borított, hegyes, fátlan vidékén Ádám mint egészen megtört aggastyán, bottal jő. Beregi ezt az alakváltozatot hatalmas szakállal, tökéletes maszkkal, hosszú köpenybe burkolózva ábrázolta. Képzeljük el, hogy a tizennégy szín folyamán, órák alatt végbemenő, fokozatos megöregedés után milyen kontrasztként hatott a fiatal, meztelen karú és lábú, pettyes vadbőrt viselő Ádám megjelenése. (Arról a hatásról nem is szólva, amit 1905-ben a kor férfiideáljának trikós szereplése kiváltott.)
Ha ezeket a felvételeket az 1908-ban készült Hevesi Sándor-féle rendezés képeivel összehasonlítjuk, kiderül, hogy Beregi néhány póza és kosztüme azonos a két sorozatban. De szembetűnőbbek az ellentétek. Az 1908-as Népszínház–Vígopera-beli színrevitel cezúrát jelent a Tragédia előadástörténetében. Az ún. Esterházy–díszletek között, a meiningeni hatásra készült jelmezekben folyó játékot már nem a színészi alakítások határozták meg elsősorban, hanem a rendező, Hevesi Sándor koncepciója. Az, hogy a Reinhardt-színésznek Berlinbe szerződött Beregi budapesti vendégjátéka és az Esterházy-díszlet a főszereplő a színészközpontúságot és a Tragédia látványosság jellegét egyaránt mutatja. De a fotósorozaton látható jelenetek megszerkesztettsége, a három főszereplő és a tömeg térben való elhelyezése a képzőművészetet idéző színpadi kompozíció előtérbe helyezésére utal.7
Hogy a huszadik század első felének színházkultúrájában a rendezőközpontúság és a színészközpontúság milyen ádáz harcot vívott egymással, szemlélteti az is, hogy Beregi Oszkárt ezentúl Az ember tragédiája előadására nem a rendezői felfogás, ha tetszik: az előadás stílusának kedvéért szerződtették, hanem közönségcsalogatónak.8 (Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Beregi számára a Tragédia többé nem jelentett művészi feladatot, csupán azt, hogy a Nemzeti Színházban a század első éveiben kialakított és betanult eszközökkel nem szolgálta, nem szolgálhatta az új rendezői törekvéseket.)
1934-ben a Budai Színkörben és 1935-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon a mű biblikussága, ünnepélyes fenségessége uralkodott. Ehhez a már akkor is archaikusnak tűnő színészi eszközeivel: egyedülálló orgánummal, fenkölt, szavalásba hajló dikcióval Beregi Oszkár Thália felkent papjaként celebrálta Ádám szerepét.
Az 1950-es, 1960-as évek fordulóján Los Angelesben készült hanglemezfelvételből is ünnepélyesség, templomi áhitat árad. A 80-as éveiben járó művész számára nem színészi kihívás volt csupán az, hogy egymaga keresztmetszetét adja Madách művének, s nem is csak tehetségének bizonyítását, sokszólamú játékának megörökítését szolgálta a vállalkozás. Beregi Oszkár a Tragédiából kölcsönzött idézetekkel szellemi testamentumát készítette el, életének tapasztalatait adta kortársainak s az utókornak.
Az elmondott szöveg legnagyobb része, 228 sor az első, második, harmadik és tizenötödik színből, lényegében az ószövetségi teremtéstörténet. A történeti színekből vett idézetek az első pillanatban szépen felmondott szállóigéknek tűnnek. De mégsem véletlenszerű, s nem is az iskoláskönyveket idézi ez a válogatás.
Miltiádész/Ádám szavaira: „E gyáva népet meg nem átkozom, / Az nem hibás, annak természete, / Hogy a nyomor szolgává bélyegezze, / S a szolgaság vérengző eszközévé / Süllyessze néhány dölyfös pártütőnek – felsejlik a kép: 1919-ben Beregit Aréna úti lakásán halálra keresik, tüntetnek ellene, az Ébredő Magyarok Egyesülete hazájából való menekülésre kényszeríti: „Egyedül csak én, én voltam a bolond – idézi hibásan Madáchot – Hivém, hogy ilyen népnek kell a szabadság.”
S a jajszó, amely a bizánci színben hangzik fel – „Isten dicsére embert áldozának” – a homousionon és a homoiusionon összekülönböző szektákra vonatkozik, a holocaust után ezek a sorok új tartalommal, új fájdalmakkal teltek meg. A francia forradalom eszméiből való kiábrándulás mellé az osztálynélküli társadalom félresiklása nyomán kelt csalódás is társul. A falansztert Beregi a saját szavaival ismerteti: megszűnik a haza fogalma, megszűnik a család, megszűnik az ember egyénisége, megszűnik a szerelem. Haza, család, egyéniség, szerelem – egytől egyig Beregi eszményei. A haza: Magyarország, amely többször elhagyta, s amelyet ő is többször elhagyott; de sohasem tagadott meg, s ahova mindig visszavágyott. A család: kétszer házasodott meg: mindkét feleségével viszonylag csak rövid ideig élt együtt; Ádler Aranka szívbetegségben hunyt el, Lázár Piroska koncentrációs táborban végezte. Beregi ezután csak leányában és fiában vigasztalódott.
A hangfelvétel azonban színháztörténeti forrásként is jelentős. A régi Nemzeti Színház stílusáról csak kritikai leírások nyomán tájékozódhattunk. De vajon le lehet-e írni a hangsúlyt, a mondatdallamot, a hanglejtést, a hangerőt, a hangszínt. Sajnos a nonverbális jelek: a gesztusok, a testtartás, az arcjáték a hangfelvételből sem rekonstruálható. De hiába rendelkezünk Beregi Ádámjáról több fényképsorozattal. A korszak színházi felvételeit éppen az jellemzi, hogy a felvételen szereplő színészek nonverbális jelekkel igyekeztek mindent kifejezi. Ma már mosolygunk ezeken a többszörösére nagyított gesztusokon, mulatságosak a mimikával teli arcok, a polifón testbeszéd. De gondoljunk a mai óriásplakátok természetellenes képi világára! A széles tömegre, úgy tetszik, csak ezzel lehet hatást gyakorolni. A századelőn készült színészábrázolások ugyanilyen eszközökkel éltek: a színész testi valójának megsokszorozódásával, a jelmezekkel és kellékekkel, valóban megidézték az előadás hatását.
Mint minden elmélet, ez is sántít, hiszen találhatunk teljesen semmitmondó képeket is a sorozatban, amelyről azt gondoljuk, hogy civil felvétel Beregiről. Ebben az esetben nem az előadás nézőre gyakorolt hatásának rekonstrukciója volt a cél, hanem az ideális megjelenés, a divatos viselet ábrázolása.
Beregi Oszkár talán a kritikusok megállapításait is igyekezett ezekbe a képekbe belefoglalni. A Budapesti Hírlap bírálója 1905-ben megállapította: „A természet minden adománnyal bőven elárasztotta, hogy ezt a szerepet eljátszhassa. De Madách hőséből a világ legnagyobb színésze sem formálhat egységes alakot, mert színről színre változik Ádám jelleme, és egyenletes alakítást sem, mert a legkitűnőbb színjátszó sem bírja meg e sokszerűséget.”9
A kritikák nem győzték hangsúlyozni Beregi Ádámjának intellektualitását: „Komoly és értelmes munkával mélyedt el az egész drámai költemény szellemében” – írták 1905-ben. 1908-ban pedig így bókoltak: „Szeretettel mélyedt el a szöveg értelmében…”10 A képeken különösen Kepler alakjában dominálnak a gondolkodó, a lét kérdéseivel foglalkozó ember vonásai. Hozzá hasonlít a falanszterbeli tudósjelölt, akit Beregi a kezében tartott kis könyvvel próbál a szürkeségből kiemelni.
A Beregire jellemző színpadiasságról, felfokozott tempóról, lendületről, túláradó hévről megoszlanak a vélemények: „Beregit nagy temperamentuma ma is féktelenségekre ragadta, amit csak Danton jelenetében tudott elfogadtatni, és csakis Kepler szerepében tudott megfelelő diszkrécióval fékezni” – írta az Egyetértés bírálója.11 Dantonját majdnem minden előadáson kiemelték – az 1905-ös felvételsorozaton három különböző pózban látjuk viszont. A hanglemezfelvételen pedig a Marseillaise dallamai is nyomatékot adnak az alak fenségességének. A Marseillaise a magyarországi előadásokon mindig főszerepet játszott. Danton szavai után: „Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el” – általában kétszer is eljátszották a forradalmat és a szabadságot idéző művet. 1908-ban a Népszínház–Vígoperában 52 tagú zenekar adta elő, a társulat magánénekesei is közreműködtek a 150 tagú kórusban.12 A tanácsköztársaság után egy előadáson szocialisták tüntettek a francia himnusz alatt; ezután csak halkan lehetett játszani a forradalom indulóját.13
A kritikák között a legnagyobb nézetkülönbség azonban éppen a szenvedélyes, lobogó játékstílus megítélésében volt. A Pesti Hírlap erényként könyvelte el azt, hogy: „…szenvedélyes kitöréseiben van férfias erő, érc és energia, gesztusa mindég szép és nemes, arcjátéka kifejezéstelt és hatásos.”14 A Független Magyarország ítészének azonban mindez másként tetszett: „…visszahozta Berlinből a legapróbb árnyalásokig modorosságát, hangjának, kezének, fejének, lábának összes íveléseit…”15
A Beregiről készült felvételek nem támasztják alá a kritikusok véleményét, bár az 1905-ös sorozatban van néhány modorosságra utaló jel. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy mai értékrendünk szerint ítélkezzünk.
Az évek múltak, s Beregi Oszkár nem volt képes ugyanazzal a fizikummal és koncentrációval játszani hozzánőtt szerepét. Alakításának, amely valamennyi színészi eszköz magasfokú birtoklásán alapult, csak egyetlen markáns vonása maradt: a beszéd. 1905-ben a Pesti Hírlapban közölt elmarasztaló és sértő sorok: „…megittasul hangjának érzéki varázsán és a szó fonetikai hatását többre becsüli a művészi igazságnál. Szerelmesen búg, mint a fajdkakas, majd fájdalmasan nyöszörög, mint az elhagyatott csecsemő…”16 – bizonyítják, hogy Beregi valóban sokszínű, árnyalható hang birtokosa volt. Ez a hang adhatta az ötletet a hanglemezfelvételhez. S ez a hang a siker záloga: nem vált paródiává, nevetséges erőlködéssé a játék. Sőt azon az élményen és izgalmon túl, amelyet minden muzeális felvétel meghallgatása okoz, egy-egy pillanatában ma is megállja helyét.
Talán Beregi Oszkár sem gondolt rá, hogy a lemezfelvétellel nem csak magának állított emléket, Luciferjében Gyenes László, Ivánfi Jenő alakítását is összegezte. A tagadás szellemének felnagyított sátáni vonásait különben is könnyebb talán megjeleníteni, mint a harmadik főszereplőt, Évát. Beregi bölcsen csak azokban a jelenetekben idézi szavait, amikor elkerülhetetlen volt. Vajon melyik színésznő szolgálhatott példaként? Valószínű, hogy Jászai Mari. Vele nem játszott a Tragédiában, de fiatal korában Jászait választotta példaképül, fiatal színészként pedig sikerrel utánozta is. Még magának Jászainak is tetszett.17
Hogy a lemezfelvételen miért nem érezzük Jászai tragikai magasságait, nehéz lenne rá válaszolni. Talán Beregi Oszkár nem emlékezett már Jászai Tragédia-beli hangsúlyaira. Vagy az idős ember meghatódottsága, tisztelete nem engedte az utánzást…
Beregi Oszkár az emigrációban mindig a hazatérésről, a Nemzeti Színházban való fellépésről álmodozott. Hogy mi volt a szerepvágya a matuzsálem korú művésznek? Az Úr hangja Az ember tragédiájában. Szép lezárása lett volna életének, pályájának.
Jegyzetek
1. Amikor elhatároztam ennek a dolgozatnak az elkészítését, Bé-
kássy Istvánné Beregi Lea őrizte édesapja hagyatékát. Halála
után a téma kimerítésére nem nyílt módom, mert az örökösök-
nél a hagyaték nem hozzáférhető.
2. Somorjai Olga: Beregi Oszkár, (szerepkatalógus) Bp., [1983.]
36. l.
3. Azokról a díszletekről van szó, amelyeket Esterházy Miklós
kezdeményezésére Zichy Mihály kartonjai alapján Burghardt
Ferenc festett.
4. 1922. március 20-tól 22-ig vendégszerepelt Faragó Ödön tár-
sulatában Kassán. Ádám szerepét március 21-én és 22-én is el-
játszotta. Faragó Ödön feljegyzései szerint az est bevétele 9741
illetve 7841 korona volt. Ennek az időszaknak a legnagyobb
bevétele is Beregi nevéhez fűződik: 10.347 korona a Bizánc
előadásakor. (1922. március 20.) A Kék mazur című operett
8087, a János vitéz 7288 koronát jövedelmezett. (V. ö.: Fara-
gó Ödön kéziratos feljegyzései. Országos Színháztörténeti Mú-
zeum és Intézet Kézirattár Ltsz.: 80.134.)
5. Rakodczay Pál: A színészet rendszere, Bp., 1884. 65. l.
6. Az OSzK Színháztörténeti Tárában található fényképsorozat,
jelzete KA 3633/48–66. A sorozat első három darabján Ádám
a Paradicsomban, kettőn mint fáraó, kettőn Miltiadészként, két
képen Tankréd szerepében látható. Dantonjáról három póz is
készült, míg a londoni színről csak egy. A falanszterbeli és az
űrbeli Ádámot két-két felvétel mutatja be.
7. A fényképsorozat segítségével az előadás rekonstrukcióját Bó-
dis Mária végezte el. V. ö.: Bódis Mária: Két színházi siker a
századelőn , Bp., 1984.
8. 1912 után Beregi Oszkár a Nemzeti Színházban sem játszotta
Ádámot.
9. Budapesti Hírlap, 1905. május 2.
10. Budapesti Hírlap, 1905. május 2. ill. 1908. június 17.
11. Egyetértés, 1908. június 17.
12. Hevesi Sándor: Az új „Ember tragédiája”, Magyar Színpad,
1908. június 16. Idézi: Bódis Mária: I. m. 177. l.
13. Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon, Bp., 1933.
91. l.
14. Budapesti Hírlap, 1908. június 17.
15. Független Magyarország, 1908. június 16.
16. Pesti Hírlap, 1908. június 17.
17. Beregi emlékiratában így vallott erről: „Úgy belemélyedtem a
bámulatába, hogy minden hangja, minden mozdulata megrög-
ződött a lelkemben, és a megtévesztésig pontosan tudtam utá-
nozni. A kisikló hangját, a mélyből a magasba szökkenő, szin-
te átmenet nélkülinek látszó sikolyát, sírását, szipogását,
könnyes-zokogó beszédét, de mindezt úgy utánoztam, hogy át-
éreztem a Jászai érzéseit, és kicsordultak a könnyeim, valósá-
gos, érzésből fakadó könnyeim. Persze furcsa volt, hogy én, a
férfi, ilyen női színjátszást utánzok. Nem is utánoztam soha
mást, se nőt, se férfit, se színpadon, se az életben, se komo-
lyan, se tréfából, csak diákkorom szerelmét, Jászait. A színé-
szek mulattak az utánzásomon, és egy délelőtti próbaszünetben
azt mondja Jászai: […] ”Te, Oszkár, azt hallom, hogy te en-
gem jól tudsz utánozni, hadd halljuk!” Én nem soká kérettem
magamat. Szerettem a Jászai hangját hallani, az ő érzéseit
érezni, és eljátszottam, eldaloltam, hangról hangra, érzésről
érzésre Sapphobeli nagymonológját.
– Te Oszkár, hát ez szép, ez szép.
– Elhiszem azt, hogy szép. Hát mit gondol, elmondanám
én ezt, ha nem volna szép?!
(Beregi Oszkár emlékiratai. Kézirat. A másolat Békássy Ist-
vánné Beregi Lea jóvoltából került tulajdonomba. G. T.)