Horváthné Tóth Borbála

Janus-arcúság és polaritás*

Fodor András emlékének

Mottó:     „Ha a tengerhez egy században egy-
                               szer jő egy madár és szájában vizet
                               visz, van remény, hogy elhordja.”

                                                                                                             Madách Imre

Ebben a tanulmányban elsősorban Madách Imre rajzainak (és kéz­í­rá­sa) alapján próbálok választ keresni Madách világképére, valamint sze­mélyiségének alakulására vonatkozóan, az irodalomtanár, a gra­fo­ló­gus és a mentálhigiénikus szemszögéből. Mielőtt elkezdeném a té­ma kifejtését, azzal a személyes vallomással tartozom, hogy amikor a Du­nántúlról Balassagyarmatra kerültem, első utam Csesztvére, Ma­dách szülőhelyére vezetett. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy ez­zel egy új szellemi kapcsolat és kutatási terület veszi kezdetét.

      Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy a grafológus nemcsak úgy kezd el egy izgalmasnak tűnő témát tanulmányozni, hogy elha­tá­roz­za magát, hogy ezt és ezt a témát akarja vizsgálni, hanem a téma meg­szólítja őt. Engem is szólított Madách, s mielőtt Madách raj­za­i­nak és írásának elemzésébe fogtam volna, „előtanulmányként” meg kel­lett írnom egy dolgozatot: Vidéki lét vagy kontempláció, mint a meg­ismerés és szellemi csúcsélmény Madách művészetében címmel, amely Madách sajátos látásmódjának helyét és irányát keresi a nap­ja­ink­ban is fellelhető pszichológiai irányzatok között. (Horváthné T. B. 1997.)

      Már ennek az esszének az írása során is felvetődött bennem, hogy ki­nek szabad a nagy magyar géniusz ajtaján bekopogni, kinek fedi fel tit­kát? Bagdy Emőke, a jeles pszichológus és pszichoterapeuta ezzel kap­csolatosan így gondolkodik: egy írói munkásság kutatási területe

      *A tanulmány megírását Balassagyarmat város Önkormányzatának Kulturális Bizott­sá­ga támogatta.

ed­dig javarészt az irodalomtörténészek kompetencia körébe tartozott. A nyolcvanas évektől „az élettörténetek, exploratív (klinikai) tex­tu­sok, a biográfiai anyagok és terápiás életesemény-rekonstrukciók elem­zésének módszertana az irodalompszichológiától kezdve az én­pszi­chológián át a klinikai területek és pszichoterápiás kutatások köz­kin­csévé vált.” (Bagdy, 1996. 194. old.)

      Ugyancsak Bagdy Emőke Gadamerre (i. m. uo.) hivatkozik, aki a tu­dományos módszertani szigorúság mellett a kutatás lényegét az új mód­szerek megtalálására és a kutató alkotó fantáziájára (in­tu­í­ci­ó­já­ra!) helyezi.

      Sok új kérdés merülhet fel ezzel kapcsolatban. – Egy irodalmi mű vagy egy író lélektani ábrázolását kutatva fel van-e vértezve az iro­dal­már azzal a mélypszichológiai tudással és érzékenységgel, amely kö­ze­lebb viheti őt az író szándékához? Vajon rendelkezik-e akár spon­tán, akár tudatosan szerzett – a pszichoterápia gyakorlásában immár nél­­kü­lözhetetlen – „saját élménnyel”, amely a másik lélek mű­kö­dé­sé­nek meg­értéséhez feltétlenül szükséges empátiás készséget biztosítja?

      Ha pszichológus vagy grafológus irányítja kutatásának optikáját az irodalmi művek felé, vajon áttörheti-e az irodalomtudomány vé­dő­bás­tyáit? – Úgy tűnik, hogy az eddigi egyirányú csak irodalmi vagy csak pszichológiai megközelítés helyett (mellett) a jövőben egy új­faj­ta, „többszólamú” párbeszédre lesz szükség, amely nem biztos, hogy csak két résztvevőt foglal magában. Én ezt rendszerszemléletű iro­da­lom­tudománynak nevezném, amelyben a különböző rendszerek egy­más­ra hatásának kutatásával jutnánk el nemcsak leíró, hanem egy mé­lyebb, esszenciálisabb, az író egész művészetére és személyiségére vo­natkozó holisztikus ismeretig. Mind a pszichológia, mind a tu­do­má­nyosan megalapozott grafológia édestestvérei lehetnek az iro­da­lom­történetnek.

      Grafológiai szempontból pedig a fentiek átgondolása után mér­le­ge­lendő, hogy avatott vagy avatatlan kézzel fog-e hozzá a grafológus a vizsgálódásnak. A magyar grafológusok közül több nagysággal ta­lál­kozunk, akik búvárkodtak már az irodalom berkeiben. Közülük Sze­pes Mária, Rákosné Ács Klára, Beiczer Éva és W. Barna Erika ne­vét emelném ki.

      A magam téma- és címválasztását magyarázva, a Janus-arcúság fo­galmát maga Madách adta a kezembe. Ez a stilizált madáchi emblé­ma           benne van a Madách Irodalmi Társaság hivatalos meg­je­le­né­sében is. Az alábbi ábrán a társaság hivatalos emblémája mellett Ma­dách szignója és egy rajzvázlatai között található variációja sze­re­pel.

      Az emblémák (Buda, 1985) mind a mai napig nagyon népszerűek és alkalmazásuk is igen elterjedt, olyan nonverbális kommunikációs csa­tornát jelentenek, amelyek segítségével gyors és pontos in­for­má­ci­ó­hoz jutunk az emblémát viselő vagy jelölő eszmei törekvéséről, eset­leg világnézeti hovatartozásáról is.

      A Janus-arcúság és polaritás megragadásánál elsősorban Madách raj­zaira támaszkodtam. A rajzokat függetlenül mások elemzésétől, én nem tekintem úgy, mintha konkrét helyeket ábrázolnának. A rajzok ne­kem közvetlenül Madách lelkiállapotáról adnak hírt, emlékeztetnek a gyermekrajzok spontaneitására, ahol elsősorban nem a mes­ter­ség­be­li tudás elemzése a cél, hanem azt vizsgálni, miként küld üzenetet a lé­lek más dimenzióiról. Madách tájképei is tele vannak misztikus, szim­bolikus elemekkel, tájrajzaiban a legszokatlanabb helyeken je­le­nik meg szökőkút, keresztutak és dőlt keresztek.

      A szimbólumokra (Dahlke, 1994) jellemző, hogy egészen egy­sze­rű­nek tűnő jelenségek mögött a megértést segítő „befelé vezető” ré­te­gek egyre mélyülnek, azonban a jelentés az avatottak számára egy­sze­rű és világos lesz.

      Annak ellenére, hogy Madách jó rajzkészséggel rendelkezett, a raj­zokat nem tekintem művészi alkotásoknak. Úgy tekintek a raj­zok­ra, mint projekciós felületekre, amelyek lehetőséget adtak Madáchnak ar­ra, hogy a szóban ki, vagy el nem mondható kétségeit vagy feszült­sé­geit, s nem utolsó sorban a humorát, lereagálhassa. A rajzok a feszültség-levezetés nonverbális lehetőségei. Az értelmezésnél, elemzés­nél azonban az életrajzi adatokat és eseményeket nem lehet fi­gyel­men kí­vül hagyni.

      Felmerülhet a kérdés, hogy van-e joga bárkinek is bármit „be­le­ma­gyarázni” a kézvonásba?

      W. Barna Erika grafológus ezt a jelenséget (az intuíciót) így ra­gad­ja meg: „valahányszor leszállunk a kézírás mélyebb rétegeibe”, „ön­magunkon átszűrve” teremtjük újjá az egyedi, egyszeri embert, aki „mill­jók közt az egyetlen egy.” (W. Barna, 1996. 24. old.)

      Jung a pszichológiai aktivitásban négy alapfunkciót nevezett meg: a gondolkodást, érzést, érzékelést és az intuíciót.

      Michel de Grave pszichológus, grafológus Jung nyomán vallja, hogy az intuíció „ugyanolyan attitűd, mint a gondolkodás. Lehetővé te­szi, hogy egy tény, egy gondolat, egy érzés hirtelen és teljességében tu­datosodjon. Mindig a lényeges felé halad, megragadja az észlelésen tú­li jelentésmélységet, megérti a kapcsolatokat, lehetőségeket ösz­tö­nös módon, és mindez egy tudattalan asszociációs, nem szándékolt „mun­ka” során zajlik, amely a tudatosodás rövid útját jelenti.” (Gra­ve, 1994. 7. old.) Buda Béla Lipps-re (Buda, 1985) hivatkozva az esz­té­tikai élmény megélésén keresztül jut el az empátia fogalmához, amely révén a műalkotásba való beleolvadásra használtak elsők kö­zött az empátiára utaló önálló fogalmat.

      A „grafológia atyja”, Michon bátorítja a kutatókat az elemzésre, ami­kor egészen egyszerűen azt mondja: „A lélek az, amely köz­vet­le­nül ír és beszél.”

      Nézzük meg tehát, mit jelent kézzelfoghatóan Madách esetében a Ja­nus-arcúság? S hogyan kapcsolható ez össze a polaritással, s miért ép­pen most van ennek aktualitása, hogyan lehetséges, hogy Hubay Mik­lós kifejezésével élve éppen most lép elő „áttörve az idők falait?” (Hu­bay, 1978. 47. old.)

      (Az „idők falai áttörésének” aktualitását az adja, hogy ma is szám­ta­lan kísérlet történik a „madáchi, a Tragédia-beli dimenzióba” való át­kerülésre, de sajnos nem az elmélyült meditáció révén, hanem „til­tott határátlépéssel”, drogot vagy egyéb kábítószert használva. A má­sik lehetséges kísérlet a reinkarnációs hipnózis.) Madách Imre Ádám „áttörési kísérletét” a tizenharmadik színben az Űrjelenetben mutatja be. Ádám majdnem az életével fizet, a Föld szel­lemének figyelmeztetése ellenére. Ma is figyelemre méltó a Föld szel­lemének intelme:

                                                               Te ismersz már, a földnek szellemét,

                                                               Csak én lélekzem benned, tudhatod.

                                                               Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,

                                                               Térj vissza, élsz – hágd át, megsemmisülsz,

                                                               Mint ázalagféreg, mely csöpp vizében

                                                               Fickándozik. – E csepp a föld neked. –

                               Ádám

                                                               Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör. –

                               A föld szellemének szava

                                                               Ádám, Ádám, a végső perc közelg:

                                                               Térj vissza, a földön naggyá lehetsz,

                                                               Míg, hogyha a mindenség gyűrüjéből

                                                               Léted kitéped, el nem tűri Isten,

                                                               Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyül. –

                               Ádám

                                                               Ugyis nem ront-e majd el a halál? —

                               A föld szellemének szava

                                                               A vén hazugság e hiú szavát

                                                               Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban —

                                                               Egész természet átborzadna tőle. —

                                                               Szentelt pecsét az, feltartá az Úr

                                                               Magának. A tudás almája sem

                                                               Törhette azt fel.

                               Ádám                                                                                 Majd én feltöröm.

                                                               (Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)

                                                               Végem van!

      Madách a Tragédián keresztül úgy szól hozzánk, hogy kilép a je­len egyidejűségből, s átlép az időtlenséget jelentő örökkévalóságba, s együtt láttatja velünk a múltat és jövőt. (A Kairosz-élményről lásd: Hor­váthné T. B. 1997. 48. old.) Mindennek nemcsak szellemi lenyomatát ragadhatjuk meg Ma­dách munkásságában a Tragédián keresztül, hanem képi szintű meg­je­lenését is.

      Madách rajzain kísérletképpen, majd egyre határozottabban, végül le­tisztult formában jelenik meg a Janus-arc motívum. A mitológia sze­rint Janus (Biedermann, 1996) a kétarcú isten, akit az antik Ró­má­ban a kapuk és küszöbök őrzőjeként tisztelnek. Janus a bejárat, a kapu szim­bóluma, a kezdet és a vég kettős arcát mutatja, aki egyszerre néz elő­re és hátra. Jelentheti egy dolognak a pozitív és negatív oldalát, de ha tovább megyünk, jelentheti a bennünk lakó bal és jobb oldalt egy­szer­re.

      A polaritás (W. Barna–Demeter, 1996, Dethlefsen, 1991) em­le­ge­té­se ma kezd „divatos” elmélet lenni, a német pszichoterapeuta, Deth­lef­sen több, magyarul is olvasható művében nagyon árnyaltan elemzi ezt a jelenséget.

      100 évvel ezelőtt Madách, korát túlhaladva kínálja föl nekünk ugyan­ezt a témát. A bal és jobb oldalnak a jungi és pulveri érte­lem­ben megkülönböztetett jelentése van, s ezeknek a szempontoknak a fi­gye­lembevételével Madách rajzai új információval szolgálnak.

      Számomra a Madách által használt Janus-arc szimbólum Ma­dách­nak azt a vágyát fejezi ki, hogy egyszerre kíván jelen lenni a po­la­ri­tás­ra szakadt időben, egyszerre éli meg két dolog ellentétességét, ami együtt az egységet képviseli. Mind Az ember tragédiája, mind a Ma­dách által rajzolt szimbólum ugyanannak az eszmének a megra­ga­dá­sa, ha tovább megyek azt is mondhatom, hogy mű és monogram egy és ugyanaz, s ezt madáchi értelemben szó szerint vehetjük: vissza­men­ni az idők kezdetéig, s egyidejűleg az örök időben, a Kairoszban egy álomban élve át, hátra és előre tekintve egyszerre jeleníti meg az em­beriség múltbeli és jövendő sorsát. Mintha tudta volna, hogy az álom, mint a tudattalan megjelenési formája, nem ismeri az időt. S a vé­ges ember mégis följajdul: „Csak az a vég! – csak azt tudnám fe­led­ni! –”

      Madách ösztönösen megérezhetett valami, illetve ráérezhetett arra a folyamatra, amely a XX. század végi (elsősorban ezoterikus) pszi­cho­lógiai, illetve ökológiai és mentálhigiénés kutatás alapját, illetve irá­nyát szolgáltatja. [Madách Az ember tragédiája dramatizálásakor az ókori klasszi­kus műfajt, a tragédiát választja, amelyben valószínű, hogy az eredeti szer­kezeti elemeket is tudatosan alkalmazhatta. A görög ha­gyo­má­nyok szerint a tragédia dinamikus szerkezete csak három beszélőt en­ged meg, akikkel szemben negyedikként áll a kar (Dethlefsen, 1997). A Tragédiában is három főszereplő van jelen, s a kart az angyalok kó­ru­sa testesíti meg. Bár ez a téma újabb kifejtést érdemelne, de ha eb­ből a szempontból közelítünk a műhöz, már kevésbé kérdőjelezhető meg, hogy miért nem „hagyományos történelmi” drámát írt.]

      Valójában mind a mai napig titok számunkra, hogy Madách mi­lyen eszmerendszerből táplálkozott, valószínű, hogy ő is mély, in­tu­i­tív úton jutott el filozófiájáig. Több szerző utal Madách fiának, Ma­dách Aladárnak spirituális érdeklődésére. Ruttkay Teréz Máriának (aki a család női leszármazottja volt) Madách Aladárról írt tanul­má­nyá­ban találunk némi támpontot Madách hasonló irányultságáról is. Így ír erről: „Van egy-két adat, arra vonatkozólag, hogy apja is spi­ri­tisz­ta lett volna, – ha nem is gyakorlatilag, de elméletileg. Madách Im­re ebben is az örök lélek bizonyítására keresett okokat. Bodor Ala­dár mondja: »Madách élete végén a spiritizmust tanulmányozta. Fi­á­nak, Madách Aladárnak tanúbizonyságot tevő levele szerint utolsó éve­iben kezében forgott könyvek között van két szellembúvárlati mun­ka: L. O. Cahagnet: Blicke in das Leben der Toten (Bepillantás a ha­lottak életébe) Leipzig, 1853. És Die enthüllten Geheimnisse des Mag­netismus und Elektrizität (A magnetizmus és elektromosság fel­tárt titkai) Leipzig, 1853. Szerző neve nélkül, Páter Lacordaire be­ve­ze­tésével.«” (Ruttkay, 1938. 29. old.) Az idézett sorok arra utalnak, hogy Madáchnak volt egyfajta késztetése, hogy a szellem világában bú­várkodjék.

      A rajzok kiválasztásánál azokat a részesítettem előnyben, ame­lyek­ben a férfi–nő ellentét és különbség ragadható meg, mai szlo­gen­nel azt mondhatnánk: „kettő az egyben”, illetve azokat, amelyek utal­nak Madáchnak a nőkhöz viszonyuló ambivalenciájára. Jung Az em­ber és szimbólumai című könyvében írja: „A középkorban – mielőtt a pszi­chológusok kimutatták volna, hogy a mirigyrendszer felépítése mi­att mindannyiunkban megtalálhatók a férfias és nőies tulajdon­sá­gok – már kimondták, »minden férfi önmagában hordoz egy nőt.” (Jung, 1993. 27. old.) Madách rajzaiban is megjelenik, hogy a lélek ter­mészetére ráérezve az egyben keresse a kettősséget.

      Három rajzot ismertetek párhuzamosan

      Az 1. rajzon egy rémülten vágtató lovas férfit látunk, aki nem tud úr­rá lenni a lován, amint egy őt üldöző boszorkány lasszót vet ki rá. Mind­egyik állítást külön is értelmezhetjük. A magyar népdalok közül a ló és lovas összetartozásáról a következő szép példa szól:

                Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve,

                Mint a rozmaring a jó földbe, sej belegyökerezve.

      Ezzel szemben a mi lovasunk lova megbokrosodott, amikor azt egy boszorkány üldözi. A boszorkányoknak a népmesékben is kitün­te­tett szerepük van, pszichoanalitikus értelemben a boszorkány a fal­li­kus nő, ahol a söprűnyél is mint fallosz értelmezhető. A boszorkányok a népmesékben általában a negatív anya figura reprezentánsaiként je­len­nek meg. Pszichoanalitikus megközelítésben a fallikus nő kife­je­zést olyan nő jellemzésére használják, aki férfias, autoriter karakterrel ren­delkezik. Felmerülhet a kérdés, hogy Madách lovasa vajon ki elől me­nekül, ki az, aki megrengeti a lovast a férfias kiállásában, s ve­szé­lyez­teti a szabadságát? Maga a kép szorongást keltő, kísérteties a han­gulat, a kutyák vonyítanak, denevérek repülnek. Kimondhatjuk, hogy Madách árnyékszemélyisége az, aki menekül a domináns – az ösz­tönök egészséges ki- és megélését gátló – anyai hatás elől. Jung sze­rint az árnyékszemélyiség a perszónának, az aktív tudatos sze­mé­lyi­ségnek a poláris ellentéte. Azon tulajdonságainkat egyesíti, ami­lye­nek nem akarunk lenni, amit elutasítunk magunktól, amit elfojtunk. Te­hát nem kívánatos tudatalatti ösztöntörekvéseink is részben az ár­nyék­személyiséget alkotják. Egyszerűen a jó és rossz részünk értendő a perszóna, illetve árnyék alatt. A kettő közötti poláris feszültség az em­beri morál alapvető problémája. Ez a morális poláris feszültség jól kö­vethető Madách műveiben, például a Mózesben és elsősorban Az em­ber tragédiájában. Az imént elemzett rajz mellé helyezném a rémült férfi arcot (2. rajz), amelyet különféle karakterű női arcok vesznek körül. Fel­fog­ha­tó a rajz úgy is, mintha a férfi lélek női részének kivetülése (animája) len­ne.

      Az anima–animus fogalom (a lélek férfi és női aspektusainak) „fel­fedezése” és a vele való analitikus munka a nagy svájci pszi­chi­á­ter, Jung nevéhez fűződik. Az anima kifejezés magyarul lelket jelent, vagyis jungi értelemben lelkünk másik felét jelenti, hiszen ebben az ér­telmezésben mindkét nemnek megvan a maga ellenpólusa. A ma­gyar nyelv is nagyon szépen fejezi ki, hogy a férfi a nőben, a nő a fér­fi­ben keresi a „párját”. Madách nagyon szépen ír erről a Tragédiában, ami­kor Ádám a Paradicsomban való eszmélés kezdetén így szól Évá­hoz:

                                                               Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.

                                                               Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené?

                                                               Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?

                                                               Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban,

                                                               Benned szebb létre nem feselne létem,

                                                               Melyben saját magam szerethetem?

      A párválasztásban mindig nagy szerepe van az ellenkező nemű szü­lőnek. Madách esetében is a rejtett női tulajdonságok, ösztönös kész­tetések kerülnek a rajzokban felszínre. Nem kerülhető meg, hogy a férfi arc fölött és alatt lévő rajzokat is szemügyre ne vegyük. Fölül két „erő” küzd egymással, s alul olvasatom szerint a nő(k)ben, asszo­ny(ok)­ban lakozó rendkívüli ambivalenciára utal, aki(k)ben egyszerre él a jó és rossz, s egy angyal és a sötét csábítás erői egyszerre vannak je­len. Az ördög tartja, ha nem is a gyertyát, de egy elfedő ernyőt az an­gyal fölé. A nők kettős természetéről számos mese is szól. (Estes, 1997.) Ezekben a mesékben csak azok a (férfi) mesehősök kerülnek ki győztesen, akik a nő kezéért vívott harcban a nők mindkét, „jó és rossz” aspektusát felismerik és elfogadják, és mindkét részt meg­fe­le­lő­en és gondosan „táplálják”.          Ha visszautalok a Janus-arc kettősségére, ezt a képet is fel­fog­hat­juk, mint a férfiban lakó változékony női részt, de az élettörténet bir­to­kában a reális életben a nőktől elszenvedett sérelmekre is utalhat. Fe­leségétől, Fráter Erzsébettől elszenvedett bánatára gondolok, ahol az angyali arc mögött Madách számára egy nehéz, „ördögi” természet öl­tött testet. A fenti állítást nem kell kategorikusan érteni, hiszen éle­tük alakulásának dinamikájából mindkét felet lehet, és meg lehet ér­te­ni. Most az a lelki állapotot vizsgáljuk, amelyet Madách vetített ki a raj­zaiban. Nincs írásos nyoma, hogy Madách szavakban ki tudta-e fe­jez­ni ezeket az érzelmeket, mindenesetre rajzai nagyon beszédesek. Is­mert, hogy a lelki egyensúlyi állapotunkat biztosító elhárító me­cha­niz­musok révén a nehezen megfogalmazható és kifejezhető sé­rel­me­ket és érzelmeket elnyomjuk, elfojtjuk, vagy éppen szublimált for­má­ban fejezzük ki, esetleg a reakcióképzés útján éppen az ellentétébe for­dítjuk át.

      Az előző képnek az ellenkező párját is megrajzolta Madách.

      Egy csúnya, ostoba kifejezésű női arcot „szép” férfi arcok vesznek kö­rül (3. rajz). Az ostoba kifejezést a széles száj és hangsúlyozott la­pos orr, valamint a mongoloid szem kelti. Ki kell emelni, hogy a bal fel­ső sarokban lévő férfi fejhez Madách Aladár azt írta, hogy „Ma­dách Imre saját arcképe!” Mindkét rajz arról szól, hogy hogyan je­le­nik meg a férfi (s Madách) lelkében élő nő képe.

      Tudjuk, hogy pszichológiai szempontból nézve a személyiség ala­ku­lásában a szülőknek meghatározó szerepük van. Különösen ér­vé­nyes ez Madách esetében Majthényi Annára vonatkoztatva, aki férjét ko­rán elveszítetve vált gyermekei gondviselőjévé, amely inkább egy­faj­ta férfiasságot kölcsönzött neki az anyai gyöngédség mellett. Ma­dách apai minta nélkül nőtt fel, alávetve magát az „édes mama” aka­ra­tának. A sorsa úgy alakult, hogy az erős kezű Majthényi Annát kom­penzálandó, illetve ellenazonosításként a földi örökömet előtérbe he­lyező Fráter Erzsébetet választotta. Madách ki van kötve e két nő kö­zé. Vágyai más irányba húzzák, mint szigorú felettes énje, amit a szü­lői (anyai elvárás) alakított ki benne. Madáchnak végtelen fe­szült­sé­get kellett átélnie, egyrészt, hogy merjen-e mély, ösztönös vágyai sze­rint élni vagy a szellem parancsa szerint cselekedni. Madách eseté­ben elmondhatjuk, hogy a szelleme bizonyult erősebbnek, s legyőzte a lelket. Ezt még a betegsége értelmezésénél is gondolhatjuk, hiszen pon­tos diagnózis ismerete nélkül csak hipotéziseink lehetnek. Min­den­esetre a tudomány mai állása és a pszichoszomatikus be­teg­ség­kon­cepció szerint elmondhatjuk, hogy a tüdő betegsége a lélek be­teg­sé­ge, hiszen a levegőt, lelket, életet szűrjük át magunkon, amikor lé­leg­zünk. Madách éppen ezzel a szűrő funkcióval boldogult nehezen. Meg­dőlt élete terhei alatt. Nagyon jól szemléltetik ezt az ún. táj­raj­za­i­ban a legváratlanabb helyeken felbukkanó keresztek, amelyeket élete ke­resztjeinek is felfoghatunk. Tájrajzainak (Benesné, 1995) elem­zé­sé­vel nem foglalkozom, hiszen azt Benesné Takács Ágnes grafológus már megtette.

      Ha az aláírást mint a személyiség egészére utaló szimbólumot, mint egy „grafológiai névjegykártyát” vizsgáljuk meg, fellelhetünk ben­ne a vezeték- és keresztnév találkozásánál egy eldőlt keresztet, mint egy szimbolikus elemet, amelyben a személyiség kifeszül, de a pa­radoxon is benne van, mintha ez tartaná össze a személyiséget. A Ma­dách úgynevezett tájrajzain felbukkanó keresztek is ugyanebben a 60 fokos szögben dőlnek, mint az aláírása. Az írásban ez a dőlési szög fo­kozott érzelmi beállítódásra és szenvedélyességre utal. Különösen azért figyelemre méltó ez a jegy, mert Madách nevében nincs alsó­zó­nás betű. A vezetéknév és keresztnév egymásba fonódása jelenti azt a rend­kívüli elhivatottságot, amellyel képes volt kozmikus magasságba emel­kedni, s múltat s jövőt együttlátva megírni a Tragédiát. A mélybe le­nyúló alsó zónából hívja elő azt az intuitív tudást, amellyel a „szfé­rák fölé” képes emelkedni. Ugyanazzal a ritmikus erővel hozza létre az alsó zónából a felső zónába tartó vezeték- és keresztnevét összekötő be­tűt. A mélységnek és magasságnak, az ösztönös és a szellemi ener­gia találkozásának, egymásba fordulásának lehetünk tanúi Madách alá­írásában.

      Az aláírásban jelen van az önértékelés nagysága, amelyet azonban ma­gával ragad a szenvedély. Két aláírást közlök, az egyiket 1842-ből, a másikat néhány órával a halála előtt, amellyel végrendeletét írta alá. Az 1842-ből származó aláírás ritmusa dinamikus, lendületes. A len­dület kanyarinttatta oda a szintén alsó zónában uralkodó nagy E be­tűt, ami Madách több aláírásában is szerepel.

Ez a „rejtett mo­nogram” utal(hat) Madách gyermekkorára és regressziójára, még min­dig fixálva azt a helyzetet, amikor őt a kedves mama Emminek be­céz­te.

      A végrendelet aláírása nyomatékszegény, ritmusa megtört, ko­ráb­ban mázoltságra hajlamos vonalai most élessé váltak. Kézi mik­rosz­kóp­pal vizsgálva a vonal anyaga homogénné, letisztulttá vált, határai jól kontúrozottak. Egy lélek számot vetett és indulásra kész.

      Nagyon szépen ír erről Balogh Károly (a költő unokahúgát idéz­ve) Madách életét elemző könyvében. „Miután meggyónt, mondtam ne­kie, hogy most van a krízis, hisz Péczely ezt mind megmondta elő­re, mire ő mosolyogva mondta: »Hiszen a halál az semmi, abban nincs semmi, de ez a fuldoklás s mellére tette a kezét, ha még pár nap tar­tana, lehetetlen kiállni.«” (Balogh, 1934. 231. old.)

      Összefoglalva: Madách Imre rajzainak elemzése kapcsán pró­bál­tam közelebb kerülni Madách világképéhez, és kerestem azokat a for­rá­sokat, amelyek segítségével jobban megismerhetjük a provinciális lét­ben élő, mégis a világ szellemi óriásai között méltó helyen alkotó Ma­dáchot. Életének és párválasztásának kétségeit, személyiségének mi­értjét is a rajzok alapján próbáltam megérteni és elemezni. Az elem­zés szempontjai kapcsán jobban ráérezhetünk, hogy a mai ma­gyar egyetemes géniuszokat a korabeli magyar irodalomban miért nem tudták megfelelő helyen értékelni.

Összefoglalás

A tanulmány a jungi mélypszichológia segítségével próbál választ ke­res­ni az egyik legjelentősebb magyar író, Madách Imre sze­mé­lyi­sé­gé­nek alakulására, valamint a műveiben megjelenő férfi-női kapcsolat fe­szültségeinek miértjére, rajzainak és kézírásának grafológiai elem­zé­sén keresztül. A rajzok és a kézírás jól érzékelhetővé teszik a szen­ve­dés–szenvedély vonalán megjelenő poláris feszültséget és a férfi lé­lek anima kivetüléseit. A tanulmány kitér a Madách által használt mo­nogramban s elsősorban Az ember tragédiájában is jól nyomon kö­vethető Janus-arcúság elemzésére.

      Kulcsszavak: Jungi mélypszichológia, animus–anima, polaritás, rend­szerszemléletű megközelítés, grafológiai elemzés.*

*Az előadáshoz gazdag képanyag kapcsolódott, amelyet azonban technikai okokból nem tudtunk közzétenni. Kivéve Madách végrendeletének aláírását, amelyet – mivel más ki­ad­ványban tudomásunk szerint nem hozzáférhető – az irodalom után közlünk. Az elő­a­dás­hoz kapcsolódó Madách-rajzok megtalálhatók: Nagyné Nemes Györgyi–Andor Csa­ba: Ma­dách Imre rajzai és festményei, Balassagyarmat–Bp., 1997. 51., 52. és 56. rajz. – A szerk.

Irodalom

Bagdy 1996.: Bagdy Emőke: Válasz Szilágyi Vilmos kritikai észrevé-
                telére, (Vita a transzperszonális pszichológiáról.) Pszichoterá-
                pia V. évf. 3. sz. 1996.

Balogh 1934.: Balogh Károly: Madách az ember és a költő, Bp.,
                1934.

Benes 1995.: Benes Istvánné: Életfák és tilalomfák: Madách Imre
                tájrajzainak bemutatása projektív és szimbolikus tartalmaik
                alapján , in. III. Madách Szimpózium, 1995.

Biedermann 1996.: Biedermann, Hans: Szimbólumlexikon, Bp., Cor-
                vina Kiadó, 1996.

Buda 1985.: Buda Béla: Az empátia – a beleélés lélektana, Bp., Gon-
                dolat, 1985.

Dahlke 1994.: Dahlke, Rüdriger: A mandalák világa, Bp., Duna-
                könyv Kiadó, 1994.

Dethlefsen–Dahlke 1991.: Dethlefsen, Thorwald–Dahlke, Rüdri-
                ger: Út a teljességhez, Bp., Arkánum Kiadó, 1991.

Dethlefsen 1997.: Dethlefsen, Thorwald: Oidipusz, a talány meg-
                fejtője, Bp., Magyar Könyvklub, 1997.

Estes 1996.: Estes, Clarissa Pinkola Ph. D.: Farkasokkal futó asszo-
                nyok, Bp., Édesvíz Kiadó, 1996.

Grave 1994.: Grave, de Michel: Az intuíció grafikus megnyilvánulá-
                sai, Nemzetközi Grafológiai Szemle I. évf. 1. sz. 1994.

Horváthné T. B. 1997.: Horváth Józsefné Tóth Borbála: Vidéki lét
                vagy kontempláció, mint a megismerés és szellemi kiteljesedés
                csúcsélménye Madách művészetében , Pszichoterápia VI. évf.
                1. sz. 1997.

Hubay 1978.: Hubay Miklós: Át az idő falain, in. Horváth Károly
                (szerk.): Madách-tanulmányok, Bp., Akadémiai Kiadó, 1978.

Jung 1993.: Jung, C. G.: Az ember és szimbólumai, Bp., Göncöl Kia-
                dó, 1993.

Madách 1942.: Madách Imre: Az ember tragédiája, sajtó alá ren-
                dezte: Halász Gábor, Bp., Révai, 1942.

Madách Imre rajzai. Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár. An.
                lit. 3847.

Madách Imre végrendelete. Balassagyarmat, Madách Imre Városi
                Könyvtár.

Ruttkay 1938.: Ruttkay Teréz Mária: Madách Aladár, Bp., 1938.
W. Barna 1996.: W. Barna Erika: Bocsánatkérés Michon abbétól
                születésének 190. évfordulóján , Nemzetközi Grafológiai
                Szemle III. évf. 3. sz. 1996.

W. Barna–Demeter 1996.: W. Barna Erika–Demeter Anikó: Kozmi-
                kus lüktetés – ritmus és kézírás, Bp., Útjelző, 1996.

Vissza