Kozma Dezső

Egy 100 éves Madách-értelmezés

Madách művének erdélyi utóéletéről épp a Madách Társaság tudo­má­nyos ülésszakain tájékozódhatott az érdeklődő. Ismeretes az is, hogy az erdélyi Madách-értelemzéseknek hagyománya van. Gondolok min­de­nekelőtt kolozsvári kutatók (Haraszti Gyula, Csernátoni Gyula, Meltzl Hugó) munkáira, a Tragédia (1884), a Csák végnapjai (1886), a Mózes (1888), a Férfi és nő (1892) korai kolozsvári bemutatóira, il­let­ve azok fogadtatására, a jeles színész és rendező, Ecsedi Kovács Gyu­la, illetve Janovics Jenő ügybuzgó vállalkozásaira.

      Ennek, még a múlt század végén elkezdődő Madách-kutatásnak volt egyik szorgos munkása Morvay Győző.

      A félezer oldalt kitevő, elmélyült filológiai búvárkodás ered­mé­nye­ként megszületett monográfiáról ritkán esik szó a szak­iro­da­lom­ban, mint ahogy szerzőjét (irodalomtudományi, pedagógiai írásait, Ed­da-fordítását) legfeljebb a lexikonok tartják számon.

      Pedig tudományos működése meglehetősen sokirányú.

      Érdemes tehát legalább jelezni ennek a több évtizedes tudományos pá­lyának főbb állomásait:

      Morvay Győző több mint tíz évig vidéki gimnáziumokban tanít: Új­verbászon, Nagybecskereken, Nagykikindán, Nagybányán, majd – a század végén – Budapesten lesz főgimnáziumi tanár, igazgató. gya­log­szerrel járja be Erdélyt és a Felvidéket, beutazza Ausztriát, Olasz­or­szágot, Svájcot. Írásainak jórésze tanügyünk megreformálásával, könyv­­tárügyekkel, történelemmel, művelődéstörténettel, esztétikával fog­­lalkozik. A budapesti egyetemen az utánzás elvéről készült esz­té­ti­kai témájú pályamunkájával elnyeri a főváros díját, és alig huszonegy éves, amikor megszerzi a bölcsészdoktori címet. A nagybányai kö­zép­fo­­kú oktatás történetéről készült, 1896-ban – a millenniumi év­for­du­lón – megjelent terjedelmes könyve elsősorban adatgazdagságával, új­sze­rű szempontjaival keltett feltűnést, váltotta ki a kortársak elis­me­ré­sét.1          Nem véletlen, hogy halálakor, 1938-ban a Századokban megjelent nek­rológ írója eredeti felfogásáról szól nyomatékkal: „Nem szerette a járt utakat, senkit sem utánzott, de bár nagy nyelvi ismereteinél fogva mód­jában állott eredeti forrásokból meríteni, ténymegállapításaiban vagy ítéleteiben eredeti és önálló tudott maradni” – búcsúztatta Lu­ki­nich Imre, a kelet-európai történelem egyetemi előadója.2

      Morvay Győzőt éveken át, mondhatni állandóan foglalkoztatja Ma­dách életműve. Előbb Lucifer címmel ad ki egy kis füzetet, 1897-ben pedig Nagybányán (saját költségén) megjelenteti Magyarázó ta­nul­mány „Az ember tragédiájá”-hoz című könyvét.3 Három év múlva a Budapesti Szemlében közöl kíméletlen bírálatot Palágyi Menyhért „örö­mzajjal” fogadott (Morvay kifejezése) Madách Imre élete és köl­té­szete c. kötetéről.4

      Morvay a forradalom eltiprását követő önkényuralom viszonyaiba ágyaz­va vizsgálja Madách művét. A „csillagoltó sötétség” irodalmi ál­la­potainak, az ötvenes évek költészetének tükrében kísérli meg ér­zé­kel­tetni a közhangulatot, e kört átszövő általános illúzióvesztést. Ugyan­akkor az egyéniség művészi élményt alakító szerepéből ki­in­dul­va, különleges helyet juttat az egész életműben fellelhető szub­jek­tív tényezőknek. Ahogy ő mondotta: „Egy féltékenyen őrzött kápolna volt az ő benseje, melybe ritkán pillantott be valaki.” Madách egyik lí­rai vallomását idézi érvként: „Szent e hely, kicsiny világom ez.” (Ott­hon.) A Tragédia, a többi Madách-dráma és a költemények ro­kon­vonásait nemcsak a szereplőkben, nemcsak külső, hanem alkati té­nyezőkben keresi, fedezi fel. Ezzel magyarázható, hogy külön fe­je­ze­tet szentel a Madách-művek „benső rokonságá”-nak, az egyező vagy hasonló gondolati momentumoknak, költői formaeszközöknek. Mind­annak, ami – ahogy ő kifejezi – „előmunkája” Az ember tra­gé­di­ájának. Azoknak az eszmei, érzelmi összetevőknek, amelyek már ko­rábban megfogalmazódtak „a költő elméjében”, és amelyek mélyen gyö­kereznek egyéb műveiben. Ezért van az, hogy olyan nagy szerepet tu­lajdonít az egyazon alkotásban vissza-visszatérő elemeknek. A Tra­gé­diában például a drámaiságot erősítő ismétléseknek. Az ilye­nek­nek: „De új erővel felkeljek megint”; „Mert új alakban újra ébredek.” A párhuzamok értelmezése egyébként is egyik állandó vizs­gá­ló­dá­si szempontja Morvaynak akkor is, amikor világirodalmi rokonaihoz ha­sonlítja a magyar művet.

      A „találkozási pontoknak” ezt a szüntelen szembesítését már csak azért is méltányolnunk kell, mert az összehasonlító irodalom­tu­do­mány (és nemcsak nálunk) ekkor kezd kibontakozni. Jórészt épp Er­dély­ben, a Kolozsváron több mint tíz éven át (1877–1888) megjelenő Össze­hasonlító Irodalomtörténelmi Lapok hasábjain.

      Természetesen a fiatal tudományág akkori szempontjai (min­de­nek­előtt pozitivizmusa) tetten érhetők Morvay magyarázataiban is. Fi­gyelmet érdemlő azonban az a mód, ahogyan a szerző megpróbálja nyo­mon követni: miként válik a közös ihletforrás (pl. a Biblia) kü­lön­bö­ző korok alkotóinak (Milton, Gśthe, Madách) művészi élményévé, ho­gyan lelnek egymásra műveikben (az ő szavai) a „családi ha­son­ló­sá­gok” és a „családi eltérő vonások”.

      Milton Elveszett paradicsomát mint a leginkább kívánkozót idéző több­ször is. Mint olyant, amely a „tárgyat” és az „alakokat” tekintve a „leg­nagyobb figyelmet érdemli”. (Csak zárójelben utalnék rá: a ké­sőb­bi szakirodalom gyakran – az újabb Madách-kutatás kü­lö­nös­kép­pen – emlegeti együtt Madáchot és Miltont.)

      Nemcsak azt veszi számba, hogy bizonyos vallási, mitológiai, kul­túr­történeti motívumok (pl. az ember bűnbeesésének története) mi­lyen­képpen vannak jelen az európai kultúrában. A művészi szán­dék­kal szorosan összefonódó költői invenció másságát tartja mérv­adó­nak. Azt, ami Madách művét a mitológiából bőven merítő emberiség-köl­teményektől megkülönbözteti. S mert Arany Jánossal egyet­ér­tés­ben (akire egyébként többször hivatkozik) a feldolgozás módját teszi meg az eredetiség fő kritériumának, nem elégszik meg a műfaj-kí­nál­ta lehetőségekkel. A Tragédia műfaját – a drámai költeményt – in­kább csak hagyományként fogja fel.

      Az eszmei párhuzamok felmutatásakor az ember szépre és jóra ve­zér­lő „isteni szándéka” válik számára értékminősítővé. Így fogalmaz: „Ha Istentől el is tér [ti. Ádám], küzdelme céljának fölvilágosítását vár­ja, óhajtja”. Érthető tehát, hogy az ember „végtelen küzdelme” és az isteni gondviselés egymást megtermékenyítő kölcsönhatásban jele­nik meg ebben az értelmezésben. Idézem: „…Az ember […] csi­nál­hat­ja, irányíthatja sorsát.” De csak akkor, ha „párhuzamosan halad vég­zetével”, hisz a gondviseléstől megfosztott ember fölött Isten vég­ze­te áll őrt.

      Szerzőnk szerint éppen az óvja meg Az ember tragédiáját a pesszi­mizmustól, hogy Ádám ismét visszatér a gondviselés hitéhez, s hogy az Isten ismét fölemeli az embert. De rögtön jegyezzük meg: ez a visszatérés itt nem valami elvont hit következménye. Az emberi lét, ter­mészeti lét tapasztalatai késztetik Madách hősét erre. Amiből eleve kö­vetkezik, hogy költőnk végzetfelfogása nem azonos sem a katolikus gond­viseléstannal, sem a predesztinációval.

      Ezt a determinizmust terjeszti ki egyén és tömeg viszonyára is, ami­kor arra a következtetésre jut, hogy az álomképek egyik „kö­ré­ben” az egyén uralja a tömeget, a másik „körben” a tömeg az egyént.

      A Tragédia szereplői különösképpen foglalkoztatták Morvayt. Mint már jeleztem, könyve megjelenése előtt hosszú tanulmányt szen­tel Madách rossz szellemének. Lucifer olyan tulajdonságainak fel­mu­ta­tására vállalkozik, amelyek megkülönböztetik Milton Sátánjától vagy Gśthe Mefisztójától, amelyekkel Madách kiegészítette az ős Rossz bibliai, illetve irodalmi hagyományból ismert alakját. (Itt je­gyez­ném meg: a gondviselés elvének elfogadásából következik, hogy Mor­vay Luciferének folyamatosan feltámadó elégedetlensége egy­szer­re irányul az Úr és Ádám ellen.) Magányos, de önmagában bízó ez a Lu­cifer, fő célja pedig az embert magának megnyerni, egyúttal a tu­dás, a küzdelem vágyát felkelteni Ádámban.

      És akárcsak az álomképek, jelképek az alakok is. De nem elvont jel­képek. Madách Luciferének „emberalakja van”, az abszolút Isten­nel szembehelyezkedő abszolút Gonosz megtestesítője. Innen általá­nos érvényű konklúziója: „Az erkölcsi világrend ezen dualizmusának küz­dését érzékíti meg Az ember tragédiája”.

      Lucifer az anyag szülötte, tehát nem Isten teremtménye. Benne az Úr tulajdonságai „negatív” formában vannak meg, hisz kezdettől fog­va engesztelhetetlen ellensége Istennek, embernek. Ugyanakkor em­be­ri tulajdonságokra építve tör az ember vesztére: az asszonyt hiú­sá­gá­val, a férfit büszkeségével fegyverzi le. (Vissza-visszatérő meg­álla­pí­tása lesz ez is a Madách-irodalomnak.) Madách Lucifere az álom­ké­pekkel azt akarja bizonyítani Ádám számára, hogy a küzdelem hiú, cél­talan. Épp azt nem adja meg az embernek, ami Ádám számára a leg­fontosabb: bizakodást, a küzdelem értelmének a tudatát.

      Az Erdélyivel elkezdődő értelmezésekkel vitázva, Morvay azon ke­vesek közé tartozik, akik a maguk összetettségében ítélik meg a Tra­gédia szereplőit. Hogy csak egyetlen, ma már természetesnek tet­sző észrevételre utaljak: arra ti., hogy Lucifer Ádámra gyakorolt ha­tá­sá­nak hol kijózanító, hol leverő, hol pedig rontó szerepet tulajdonít.

      Mezei József 1978-ban megjelent Madách-monográfiájában ol­vas­hat­juk: „A mítoszok ördögei túlfeszítik erejüket […], nem mérik fel le­hetőségeiket.”

      Lucifernek ezt a „gyengeségét” veszi észre Morvay, ezért jut arra a következtetésre, hogy a tagadás ősi szelleme végső soron vereséget szen­ved „az önerős emberrel” szemben. A Lucifer rendezte álom­ké­pek­re a mű befejezése rácáfol: az anyagelvűség nem győ­ze­del­mes­ke­dik a szellem felett. A szellemtörténeti felfogás jegyében született Bar­ta János-tanulmányban találkozunk majd ennek bővebb kifej­té­sé­vel. Az 1942-ben kiadott könyvében ugyanis Barta így fogalmaz: „Lu­ci­fer sorsát már az első színben megpecsételi az Úr ítélete”, csatája „hiú az Úrnak ellenében”.5

      Lucifert Morvay – eltérően korábbi Lucifer-tanulmányától – mind­végig cselekvő szellemként állítja elénk, ami talán még foko­zot­tab­ban érvényes a sorsát önállóan alakítani akaró Ádámra. Sőt bizo­nyos mértékig Évára is. Morvay szerint ugyanis a cselekvő Ádám fe­lel meg leginkább Madách egyéniségének. Hangsúlyoznám az egyé­ni­ség kifejezést, hisz Ádámot mint egyént láttatja és nem mint az em­be­ri­ség megtestesítőjét. Úgy is mondhatnám, mint egyén küzd az em­be­ri­ségért.

      Nyilván ez azt is jelenti, hogy Madách nem az emberiség, hanem az ember tragédiáját írta meg. Így aztán fáraó–Ádám nem a fáraó tí­pu­sa, hanem az egyfajta fáraóknak, Miltiádesz, Tankréd, Kepler, Dan­ton szintén „egyénileg szereplő” típusok. Ebben a tekintetben is kü­lön­bözik véleménye az Erdélyiétől, a Gregussétól. Ádám történelmi alá­rendeltsége okozza, hogy az emberiséget látjuk benne – hangzik egyik fő érve. Ezért Ádám nem is lehet valami örök „fogalom-em­ber”, mint ahogy a tömeg is egyénenként lép fel.

      Köztudomású, hogy a korábbi magyarázatok (részben a mai ér­tel­me­zések is) Ádám cselekvőképességét szűkítették le: a mű bizonyos ré­szeire tartották érvényesnek. Ezzel szemben Morvay érvelése (az tud­niillik, hogy Ádám csak lemond egy-egy eszméjéről, de nem törik meg) vitatható ugyan: a bízva bízás erkölcse nélkül a „rettentő képek” után elhangzó biztató szó nem hangozhatna el a mű zárszavában.

      Ebből kiindulva (főleg a korabeli német filozófiára támaszkodva) száll vitába a Tragédia világfájdalmas pesszimizmusát előtérbe állító ta­nulmányírók egész sorával; köztük Erdélyivel, Greguss-sal, Pa­lá­gyi­val, Pulszkyval, Alexander Bernáttal. Ezért nem fogadja el sem a vég­letes idealizmust, sem a materializmus szkepszisét. Miként írja: „az élet bölcsessége” a „két véglet között a helyes utat megtalálja”.

      A rideg valósággal küzdő Éva ezért érti meg Ádámot, ezért lehet az emberi lét ellentéteinek – hirtelen lelkesedés és megtorpanás, bol­dog­ságérzet és kétségbeesés – hordozója, a gyönge Éva ezért mentheti meg az erős Ádámot.

      Ez az „egészséges realizmus”, az Aranytól és Keménytől is vallott egyen­súly-eszmény valójában az álom-élmények egymást kiegészítő egy­ségének kifejezője.

      Egy olyan emberi magatartásnak a művészi megfogalmazása, amely – kételyek és kudarcok ellenére – képes a küzdelmes élet szép­sé­ge mellett dönteni, s amely vállalja a megpróbáltatásokat ígérő földi Édent.

      A könyvet a művészi eszközöknek, főleg a mű szerkezetének, nyel­vezetének, illetve verselésének szánt összefoglaló értékelés zárja.

                                                                              Jegyzetek

1.            A középoktatás története Nagybányán, Vida Aladár. M. K. Ál la­mi Főgimnáziumi igazgató előszavával. Nagybánya, 1896.

2.            Lukinich Imre: Morvay Győző 1863–1938., Századok, 1938.  9–10. sz. 553. l.

3.            Magyarázó tanulmány Az ember tragédiájához, a szerző ki­a­ dá­sa., Nagybánya, 1897.

4.            Madách életéről és költészetéről., Palágyi Menyhért: Madách éle­­te és költészete (1900) c. könyvéről. Különlenyomat a

Buda­pesti Szem­­le 1900. 279. számából.

5.            Barta János: Madách Imre, Bp., 1942. 112. l.

Viszza