Varga Magdolna

 

Kalandozások a Tragédia forrásvidékén

 

 

A játéktér kijelölése

 

Közismert, hogy Madách a Tragédia kéziratát 1860. március 26-án fe­jez­te be, s ezt az alig javított kéziratot juttatta el 1861. július 20. után Arany Jánosnak. Andor Csaba új Madách-életrajza1 terjesztette el a Ma­dách-kutatók körében már ismert tényt: a Tragédia első változata Lu­czifer címmel 1853 elején, a pesti Újépület börtönében készült. A fi­lológusok tudnak az 1856–57 között keletkezett újabb, ismeretlen cí­mű változatról, sőt akadnak, akik nem zárják ki több kézirat-másolat lé­tét sem, bár e kérdéskörben Madách egyértelműen egyetlen pél­dány­ról beszél.

                Madách munkamódszeréről szintén tudunk. Hasonlóan kor­tár­sa­i­hoz (pl. Jókaihoz, Eötvöshöz) följegyzéseket készített. Jegyzeteit, öt­le­teit a mű megírása után többnyire megsemmisítette (néha magát a mű­vet is), mondhatnánk, eltüntette a nyomokat – ám szavaival el­len­tét­ben több olyan írása is fennmaradt, amely a már elkészült műveihez kap­csolódott.

                Dolgozatomban először azt szögezem le, hogy Madách tudatosan szer­kesztette műveit, majd hogy ebben mestereket és kortársakat kö­ve­tett. Harmadszor összegyűjtöm azokat a Madách-szövegrészleteket, ame­lyek szerintem a Tragédia előzményeihez kapcsolódnak. Ne­gyed­szer konkrét azonosítás nélkül közlöm föltevéseimet az „Ős-Tragédia” lé­téről. Az „Ős-Tragédia” cím alatt a Luczifer utáni és az általunk is­mert Tragédia előtti művet értem.2

 

Az alkotói műhely

 

A Luczifer nyomait elég nehéz „visszafelé” megtalálni. Legyen az első jel: a Tündérálom kompozíciója.3 A jegyzeteket vessük össze Ámor „szín­hívó” szavaival, s látni fogjuk, hogy Madách Imre mennyire igye­kezett megfelelni az Arany János-i minősítésnek a kompozíció te­kin­tetében.

                Második adalékunk az lehet, hogy a drámai költemény vázlatában vissza­köszönnek az életmű korábbi darabjai, sőt könnyű megtalálnia a Csak tréfa ön-evokációját is (ne feledjük, a tragédia főszereplője is sa­ját életét írja színdarabnak). 4 Több példát is találhatunk arra, hogy Ma­dách applikál, beilleszt. 5

                Újabb adalék és egyben az alkotói műhely világába enged be­te­kin­tést az elbeszélő művek jelenetező technikája is. 6 Ez a jelenetezés azért is érdekes, mert Madách drámaelméleti nézeteivel7 sehogyan sem áll össz­hangban: a klasszicista hagyomány másolása helyett (ami­ről ír) a szer­ző a romantikus színházi gyakorlatot követi (tér- és idő­sík­vál­tá­sok).

                Sajnos nem állt módomban egyetlen Madách-mű kéziratra tá­masz­ko­dó filológiai és genealógiai vizsgálatának elvégzése sem, bár „sej­té­se­met”, „gyanúmat” korábban részben egy kifejezés értelmezésével és elő­fordulásával, 8 részben egy datálatlan vers elemzésével9 meg­pró­bál­tam bizonyítani.

 

Mesterek és kortársak

 

Könnyen találhatunk nem magyar (Balzac10) és magyar (Jókai11) pél­dá­kat arra, hogy az életmű vagy az életmű részletének létrehozása tu­da­tos tervezés eredménye. Sajnos, az epikus példák mellé csak lí­ri­ku­so­kat fogok hozni, ám a választott művek és a Tragédia bármely (is­mert és nem ismert) változatának közös jegye a történelemszemléletre épü­lő jelenetező technika lesz.

                Bár Madách írásaiból nem derül ki, mennyire hatott rá Petőfi Sán­dor, milyen mélységben ismerte a véle egykorú költő műveit, ám mind a Pesti Divatlap, mind az Életképek balassagyarmati, illetve Nóg­rád vármegyei elterjedtsége bizonyított, arról nem is szólva, hogy Emich Gusztáv milyen óriási példányszámban dobta piacra a vá­lo­ga­tott költeményeket tartalmazó kötetet. Petőfi életművéből a Felhők-kor­szak környéke kínálja az érdekes párhuzamokat. Ha elolvassuk az
Ál­mos vagyok és mégsem alhatom…, az Álmaim és Az őrült című al­ko­tásokat,12 akkor feltűnik a társadalmi kérdések iránti érzékenység meg­növekedése mellett az ismerős, romantikus vonásként is azo­no­sít­ha­tó jelenetező technika. Az Apostolt most nem említeném, mint ahogy az említett versek részletezéstől is eltekintek.

                Sokkal nagyobb hatást gyakorolt Madáchra ifjúságának koszorús köl­tője: Vörösmarty Mihály. Sem a személyes befogadás, sem a nyelvi imi­táció kérdése nem érint bennünket, annál inkább néhány vers tör­té­ne­lemszemlélete és jelenetező technikája. Kezdjük „visszafelé” a leg­fris­sebbel, A vén cigány cíművel. Ebben már találkozunk a je­le­ne­te­zés­sel. 13 Figyeljük csak meg, hogy az 1854. július–augusztus (?) tá­jé­ká­ra datált költeményben – jelzésem ([*p*] – p: számtani sorozatban nö­vekvő számok) szerint – hány színlehetőség rejlik. A második vers az Előszó. Elemzése közismert – csupán arra hívom föl a figyelmet, hogy a költemény szemlélete az idő körkörös mozgására14 épül. S ne fe­lejtsük, a verset mintegy száműzetésben, Baracskán írja a költő, 1850–1851 telén, télutóján. (Mennyire közel járunk a Luczifer ke­let­ke­zéséhez!) A következő vers is ismert – Az emberek –, részletező elem­zése helyett csupán időfelfogására és történelemképére szeretnék utal­ni, különösen a 2–7. számmal jelölt egységek dramaturgiai szem­pont­ból is elkülönülő jelentéseire. Nem az ún. pesszimizmusra, hanem ar­ra, hogy a sok ember (a tömeg) hogyan változtatja meg a legszebb esz­méket is (7. egység). Végére hagytam a Gondolatok a könyvtárban cí­mű bölcselő ódáját. Ha a középiskolai törzsanyagból kiemeljük a meg­felelő részleteket,

15

 akkor azok alátámasztják megállapításomat: ro­kon világképük. Érdemes itt is eljátszani a jelenetezéssel! Vizs­gál­juk meg Vörösmarty „jeleneteit”! Ismét fölismerhető a kompozíció – s Ma­dách, a fiatal Madách kedvelte Vörösmartyt.

                Az igazi előd azonban Kölcsey Ferenc. Nem is azért, mert Madách meg­értette a Parainesist (Madách azon kevés költők, sőt tollforgatók egyi­ke a magyar irodalomban, aki érti is, használja is a Kölcsey-al­kot­ta „rény” jelentését16), hanem mert meghatározó hatást gyakorolt rá a Va­nitatum vanitas című vers. Idézzük fel a verset emlékezetünkben [ma­ga a szöveg közismert, könnyen hozzáférhető]: mind a jelenetező tech­nika és kompozicionális szerkesztés, 17 mind pedig az időfelfogás és történelemkép rokonítja a Tragédiával. (Mindennek természetesen sem­mi köze az ún. történelmi pesszimizmushoz, vagy az ún. pesszi­mis­ta történelemképhez.)

Az „Ős-Tragédia” felé mutató szövegek

Mint említettem, az „Ős-Tragédia” alatt azt a föltételezetten be­fe­je­zett, zárt kompozíciójú, teljes szöveget értem, amely a Luczifer után és a Tragédia előtt készült el.

                Vizsgáljuk meg először a költeményeket – hiszen a Pereat olyan szé­pen kínálta a Tragédia felé mutató létrehozó élményt. Bár tartalmi szem­pontból megemlíthető lenne Az első halott, az Angyal és lány, a Na­bukodnozor álma és a Lót című elbeszélő költeménye – ám a „3. Le­genda és rege” ciklus cím, illetve a jelenetező technika és a tör­té­nel­mi időszemlélet hiánya miatt el kell vetni e művek hatását.

                Az angyal útja című elbeszélő költemény – ugyanabból a ciklusból – már mutatja a jelenetező technikát, 18 csak éppen a történelem- és idő­szemlélet hiányzik belőle. Ugyancsak itt kell megemlíteni A betelt kí­vánságok című verset19 is, amely az előbbi műhöz hasonlóan je­le­ne­tek­re tagolja a költeményt, sőt a későbbi Tragédiával is rokonítható je­lentekre, mégis félre kell tennünk a történelem- és időszemlélet hi­á­nya miatt.

                Szempontunkból érdekesebb azonban A nő teremtetése című al­ko­tás.20 Halász Gábor éppen úgy nem utal rá, jegyzeteiben nem ma­gya­ráz­za, mint más, pedig az említett vers tartalmi elemei sok közös vo­nást tartalmaznak a Szontagh Pálnak 1856. 08. 11-én írt verses le­vél­lel; 21 bár ennek igazolására itt nincs terünk (csak kettőt emelnénk ki: a Haj­na és a „hajnal lánya” egyezése, illetve az erős nő-ellenességet). Vi­szont gyaníthatóan a korai változat hatásvidékén járunk; már a kel­te­zés miatt is. Látszólag e műben is kevés a történelemszemlélet, de öt­lete és indítása egy nagyobb kompozíció felé mutat.

                Megemlíteném még az Epigrammák című ciklusból az Egy őrült nap­lójából című gyűjteményt (valóban Petőfi jut az eszünkbe). Az „Ős-Tragédia” hangulatával lehet rokon a 2, 4, 5, 8, 9, 10, 11, 12, 13,

14, 15, 16, 18. 19, 21, 25, 26, 27, 28, 29. Ha csak hangulatát vesszük is – s nem szófűzését – a Luczifer (vagy az „Ős-Tragédia”) szövegeire uta­ló szarkazmus érződik belőle. 22

                Ide illene még a Vegyesek ciklusból az 1. Művészet és természet, a 3. Az őszinte ortodox, a 10. Hit és tudás, a 13. Próza és poézis, a 26. Egy papra, a 27. Hivatlan párthív, a 28. Megvesztegethetetlen, a 29. Egy demagóghoz, a 31. Helyes sulyarány, a 32. Dicsőség és gyalázat, a 33. Kormányzási ildom, a 34. A megtért, a 35. Nagyok eszköze, a 37. Rög­tönző.

                Honnan ez a sok epigramma, melyek közül nem egy nem is epi­gram­ma a szó klasszicista, klasszikus értelmében, inkább gnóma, afo­riz­ma, terjesztésre váró szállóige? Később adunk választ e kérdésre.

                Mindez azonban még így is nagyon kevés. Szerencsére, a Tra­gé­di­á­ban több olyan hosszabb evokatív részlet is van, amelyet koncepció-fé­lének tekinthetünk: az Első színben az Angyalok kara utal a földi jö­vő­re – „Jössz te kedves ifju szellem…” 49–60. sorok –, de csak ál­ta­lá­nos­ságban; a Tizenegyedik színben a nyitó Kar énekében összegzi az ed­dig történelem „lényegét” – „Majd attól félsz…” 2578–2589. sorok. Föl­tűnhet minden figyelmes olvasónak, hogy Lucifer több monológja olyan részletekre utal, amelyet a Tragédia nem tartalmaz.23 Ellenérv le­hetne, hogy egyrészt Ádámnak is vannak ilyen „meg-nem-jelenített-múlt­ra” vonatkozó észrevételei, másrészt a Tragédia sugallt teljesség-igé­nyéhez, az emberiség „jövő-álom-kép”-éhez hozzátartoznak ezek a meg­jegyzések. Mégis, érdekes, hogy a jól felépített műből hiányoznak ezek a tartalom-darabkák. (Persze, mi, a befogadók, az egész em­be­ri­ség ismert történetének általános műveltség szintjén tudói ezen a hi­á­nyos­ságon nem bukunk fel.)

                S akkor jöjjön a sokak által idézett Szontagh-levél. 24 Horváth Ká­roly nyomán indulva, Andor Csaba bizonyítását elfogadva olvashatjuk az 1857. II. 7. keltezésű verses levélben vagy a Tragédia – vagy az „Ős-Tragédia” nyomait (de a Mű már így vagy úgy készen áll, nap­vi­lág­ra kívánkozik).

Összegzés

Néhány pontban összegzem eddigi megállapításaimat:

1.   Madách tudatosan, hatalmas jegyzetapparátussal, szinte mindig elő­zetes terv alapján dolgozott hosszabb lélegzetű művein – így a Tra­gédián is.

2.   Elsajátította a „jelenetező” technikát.

3. Bár állítása és a Hagyaték ismert adatai szerint többnyire meg­sem­mi­sítette jegyzetei, ha a mű elkészült, ám erős a gyanúnk, hogy ez az „önpusztítás” szelektív volt: bizonyos szövegrészleteket át­é­pí­tett más műveibe, egyes alkotásait pedig többször átdolgozta.

4.   A Luczifer írásos nyomának hiányát a keletkezési körülmények ma­gyarázzák – ám ugyanakkor az is, hogy részleteit beledolgozta az új műbe.

5.   Az 1850-es évek középső harmadában véleményem szerint túl sok ha­sonló tartalmú Madách-szöveg keletkezett: a már elemzett Pe­re­at mellett a mások által is ismert (s egyetlen konkrét dátummal ren­delkező 18576. 02. 07-i Szontagh-levélen kívül tartalmi okok­ból ide venném a jelzetteket: A betelt kívánságok, A nő te­rem­te­té­se, az 1856. 08. 11-i Szontagh-levél, az Egy őrült naplójából és a Ve­gyesek ciklus részletei.

6.   Véleményem szerint az 1857. 02. 07-i levél kísérő-értelmező levél volt, 25 erre utal Madách glosszája is; az 5. pontban megemlített mű­vek pedig részben az „Ős-Tragédia” holdudvarába tartoznak, rész­ben pedig annak megmentésre (és esetleg későbbi fel­dol­go­zás­ra) szánt szövegdarabjai. [A Függelékben Árpás Károly re­konst­ruk­ciós kísérletét mutatom be.]

7.   Az „Ős-Tragédia” kéziratának fölbukkanása szinte kizárt, ám fi­gye­lemre méltó, hogy Madách az 1840-es években ugyanúgy egy kor­társ témájú drámát (Csak tréfa) szentelt a szerelemnek, mint ahogy az 1860-as években szándékozott (Tündérálom). Nemcsak Ma­dách élet-élményei és „szerelem-filozófiai” megjegyzései miatt tű­nik jogosnak az „Ős-Tragédia” magánéleti dominanciájú föl­té­te­le­zése, hanem az „életmű-kompozíció” miatt is. Hogy kiért és/ vagy miért lett ebből emberiségköltemény, arra másoknak kell meg­adni a magyarázatot.

Föltételezés

A Luczifer című drámai költemény a szabadságharc bukása, a közéleti ha­gyományok kétségbe vonása miatti érzelmekre és a polgári esz­mé­nyek dezillúziójára (árulás juttatta börtönbe, ahol – feltehetőleg – szin­tén árulásokkal találkozott) épült.

                Az „Ős-Tragédia” hipotetikus szövegének keletkezése egybeesik a szer­ző magánéleti válságával – gyaníthatóan ilyen tárgyú ki­áb­rán­du­lá­sát fogalmazza meg a gúny eszközével.

                A civilizátor című arisztophanészi politikai kabaréjának ke­let­ke­zé­se a közéleti problémakör újbóli előtérbe kerülésére utal.

                Úgy tűnik, Az ember tragédiája a magán- és közéleti lét kérdéseire adott szintetizáló válasz, amely összegzi az 1850-es évek kísérleteit.

Vissza