II. Tragédia-értelmezések régen és ma

 

Bene Kálmán

 

Sík Sándor első Tragédia-elemzése

 

 

A II. és VIII. Madách Szimpózium után immár egy harmadik magyar köl­tő Tragédia-elemzését szeretném közrebocsátani. Az első Vajda Já­nos­nak Nővilág című folyóiratában megjelent írása volt, a második a Rej­telmes Világ című spiritiszta lapban látott napvilágot, Madách Ala­dár tollából.1 A most közreadandó elemzés nem folyóiratban, hanem egy kisváros, Vác 1911-es múzeumi évköny­vében található, egy kez­dő, fiatal piarista gimnáziumi tanár, a később jelentős katolikus köl­tő­vé, esztétává, irodalomtudóssá növő Sík Sándor első Tragédia-elem­zé­se2 a kérdéses írás. A szöveg újraközlésének is ugyanaz az indoka mint a másik két esetben: a Madách-szakirodalom nehezen fellelhető, igen kis példányszámban megjelent elemeit szeretném a Madách Iro­dal­mi Társaság tagjai és kiadványainak olvasói számára hoz­zá­fér­he­tőb­bé tenni.

                A váci Múzeum-egyesület évkönyve igen hasonlít a mi szim­pó­zi­um-köteteinkre: ebben jelentették meg az irodalmi gyűléseiken tartott elő­adásokat,3 de helyt kapott a kiadványban elnöki megnyitó, az egye­sület zárszámadása és éves beszámolója4 is. Sőt, hogy a ha­son­ló­ság még nagyobb legyen, még filológiai felfedezésre is vállalkoztak: Bu­csek István pápai prelátus ajándékát, egy eredeti Madách-levelet is kö­zöltek5

                Az egyesület választmányi üléseit negyedévente tartották, s feb­ru­ár­ban elhatározták, hogy abban az évben három irodalmi gyűlést tar­ta­nak, Petőfinek, Madáchnak és Mikszáthnak szentelve egy-egy estet. A Ma­dách irodalmi gyűlésen, 1911. június hó 10-én többek között két tu­dományos előadás is szerepelt a műsoron komolyzenei művek és Ma­dách-alkotások bemutatása mellett.6 Az egyik előadás Kisparti Já­nos­nak, az egyesület titkárának A tudomány az ember tragédiájában cí­mű felolvasása, a másik Sík Sándor tanárnak Az ember tra­gé­di­á­já­nak értelme című műelemző értekezése volt. Engedjék meg, hogy az el­ső tanulmányt ne kommentáljam – a másodikhoz pedig, szerencsére, nem kell sok kommentár.

Az első általam közreadott elemzés, Vajda Jánosnak a mű meg­je­le­nésére elsőként, frissiben reagáló írása tulajdonképpen publicisztika volt, valamiféle átmenet egy könyvismertetés, élménybeszámoló és mű­bírálat között. Madách fiának, Aladárnak spiritiszta ihletésű, fi­lo­zó­fiai-pszichológiai, sőt komparatista elemzése elsősorban kü­lönc­sé­gé­vel, kuriozitásaival tűnt ki – mindkét szövegközléshez szükségesek vol­tak a kommentárok, értelmezések, magyarázatok.

                Sík Sándor Tragédia-tanulmánya lelkiismeretes, pontos tanári mun­ka: ha nem is értünk mindenütt egyet vele, ha túl is lépett rajta itt-ott az idő, ma is példamutatóan közérthető, logikus, szép szöveg lehetne egy középiskolás tankönyvben. Így ezen értelmezés mindenféle ér­tel­me­zését, magyarázatát a tisztelt olvasókra bízom. Ha valaki mégis szük­ségét érzi, hogy jobban megismerje Sík Sándor gondolkodását a Tra­gédiáról, annak szíves figyelmébe ajánlom az V. Madách Szim­pó­zi­um egyik tanulmányát, Máté Zsuzsanna: Sík Sándor Tragédia-ér­tel­me­zéséről c. írását. 7

 

 

MELLÉKLETEK

 

 

1.

 

MADÁCH LEVELE – Bucsek István praelatus kanonok ajándéka

 

Nagy Oroszi Városa, Horpács, Berinke, Berki Terecske községi Bí­ró­i­nak s közönségének!

 

Az elűzött zsarnokság, alávaló ármánya utósó segéd eszközéhez ké­szül folyamodni; az embertelen Oroszt akarja nyakunkra hozni, az oroszt, ki előtt semmi sem szent, ki Lengyelországot kipusztította, la­ko­sait az örők télű Kamcsatkába hurcolja, s a gyermeket nem hagyja szü­lőinek vallásában nevelni. – Most akarja nyakunkra hozni, hogy az alig felszabadult ország rá ne érjen megerősődni, felvirágozni. De a ma­gyar nép eddig is megmutatta áldozatkészségével, hogy érdemes a sza­badságra, melynek nehéz harcait kell előbb kivívni, hogy édes gyü­möl­csét élvezhessük, bízik hát Istenbe a magyar kormány és véle min­den igaz magyar, hogy ezen bajon is szerencsésen keresztülvezet, ha a töb­bi bajon keresztülvezet, csak önmagunkat ne hagyjuk el; ezt pedig nem fogjuk tenni, legkevésbé a vad orosznál, melynél izgalom nincs, me­lyet meg kell semmisíteni, vagy ő semmisít meg. Hadseregünk nagy és vitéz, ha a nép is gyámolítja, győzhetlen. A kormány tehát a be­törés esetére átalányos népfelkelést rendelt és az előkészületeket mind­járt sikerelni parancsolta, hogy ha az eset beállna, készen le­gyünk, ne akkor kapkodjunk mindenhez. Ezen előkészületek tételére a me­gye választmányokat rendelt, kik mindenütt a helyszínén fogják a né­pet a teendőkről kitanítani, felvílágosítaní s a szükséges összeirást meg­tenni. Itt közlöm a megjelenési időt minden helyen a végből, hogy ak­korra, mind a község előljárói, mind a lakosság legnagyobb része szo­ros felelet terhe alatt összegyűljön, s az összeíró választmány mű­kö­dését elősegíteni hazafi, sőt emberi kötelességének ismerje. Meg­je­le­nik a küldöttség:      Nagy Orosziban Jun. 11-én dél 11 órakor

                                                                       Horpácson Jun. 11-én d.u. 4 órakor

B. Berinke Jun. 11-én d. u. 6 órakor

                                                                       Berki Jun. 12-én dél 10 órakor

                                                                       Tereskén Jun. 12-én d.u. 4 órakor.

Csesztvén 1849. jun. 6-án

                                                                        Madách Imre sk.

                                                                        kiküldött választmányi tag.

 

Hírlelő Nagy Oroszi mváros, Horpács, B. Berinke, Berki Tereske hely­ségeknek. A fent írt helyek bírái szoros felelet terhe alatt kö­röz­tes­sék e hírlelőt. Tereskei bírónál marad. Rendeli az összeíró vá­laszt­mány.

 

 

2.

 

AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁNAK ÉRTELME

 

Írta és felolvasta 1911. június hó 10-én a Váci Múzeumegyesület Ma­dách irodalmi gyűlésén SIK SÁNDOR dr.

 

Kell-e Az ember tragédiáját magyarázni? Mikor tizenhárom­éves kis di­ákkoromban először elolvastam, föltétlenül nem-mel feleltem volna er­re a kérdésre. Az az átlagnéző pedig, aki a színpadon nézte végig a ke­gyetlenül megcsonkított és puszta látványossággá, majdnem ko­mé­di­ává színpadiasított Ember tragédiáját; azt hiszem szintén cso­dál­koz­va kérdezné, hogy ugyan mit kell ezen magyarázni? Hiszen ez egé­szen világos és érthető. És a maga szempontjából mind a kettőnek iga­za is van. A naiv olvasó, vagy néző úgy érzi, hogy érti a művet és ez az érzés szuverén biztossággal mond ítéletet. De ez a biztosság, ez a föl­tétlen megértés ott végződik, ahol a naivság. Amint érettebb fővel, mé­lyebb nézéssel merülünk bele Madách költeményébe, lassankint kezd­jük elveszíteni a biztosságnak, a teljes fölértésnek ezt a kellemes ön­tudatát. Rájövünk, hogy itt nagy mélységek nyi1nak, sokkal mé­lyeb­bek, mint amilyenekhez a szemünk eddig hozzá volt szokva, talán mé­lyebbek, mint amennyit a látásunk egyáltalán fölmérni képes. El­len­mondások merednek e1énk, homályosságok akasztják meg utun­kat. És a végén bizonytalanabbul állunk és talán minél többször mé­lye­dünk bele, annál bizonytalanabbul és egyensúlyveszetten kér­dez­zük magunktól: Mit akar mondani a költő? Mit jelent ez az egész? Mi Az ember tragédiája értelme?

            Persze, hogy erre a kérdésre kinek-kinek a saját egyéni érzése, a sa­ját szubjektív átlátása adhatná meg a legmegföllebbezhetetlenebb fe­leletet. De a világirodalomnak ezekkel a nagyszerű alkotásaival szem­ben, amelyek sorában a Divina Commedia, Hamlet, Faust mellett az Ember tragédiája is ott ragyog, a naiv élvezet lehetősége egy ál­ta­tán [sic!] elveszett számunkra. Elveszett először azért, mert nagy idő­höz, az aránylag fiatal Ember tr.-nál is teljes félszázad esik közénk és a mű keletkezése közé; már pedig ez a nagy időbeli űr csak bizonyos tör­ténelmi ismeretekkel hidalható át. Elveszett továbbá azért, mert ezek a művek tárgyuknál, jellegüknél fogva olyan problémákat vetnek föl, amelyeknek megértésére a mai művelt olvasó átlagos színvonalát messze fölülmúló filozófiai, lélektani, esztétikai, irodalmi és tör­té­nel­mi ismeretek szükségesek. De el van zárva számunkra a naív élvezet ál­láspontja már csak azért is, mert egyikünk sem áll elfogulatlanul szem­ben ezekkel a nagy alkotásokkal. A számtalan magyarázatok né­me­lyike annyira átment a köztudatba, hogy valamelyiküknek ok­vet­le­nül hatása alatt állunk. Hogy egy példát említsek, melyikünk ne tudná úgy, hogy Lucifer az álomképekkel öngyilkosságra akarja bírni Ádá­mot, – holott a költeményben ennek a fölfogásnak a legcsekélyebb alap­ja sincsen. De az első magyarázó, Arany, így látta és az ő vé­le­mé­nye átment a köztudatba.

            A naiv álláspontnak ez a lehetetlensége magyarázza meg az ér­tel­me­zések, birálatok, ismertetések, magyarázatok nagy számát. A Dan­te-magyarázatok száma, úgy a Hamlet és a Faust irodalom ma már óri­ási könyvtárakká nőtt. Madách tragédiája csekély ötven év alatt is te­kintélyes irodalmat inspirált. Aranytól a német Overmansig, (Jakob Over­manns [sic!] S. I.: Die Weltanschauung E. Madachs Tragödie des Men­schen. Stimmen aus Mária Lach. 1911.) akinek ezidén megjelent ta­nul­mánya időrendben talán legutolsó a magyarázatok között, milyen tar­ka kaleidoszkópját tárja elébünk ez az irodalom a bele mélyedő ko­moly­ságnak és kicsinyes felületességnek, a szerető megértésnek és a fity­máló rosszakaratnak, a zseniális átérzésnek és a nagyképű szó­sza­po­rításnak. A magyarázók és magyarázatok impozáns tömegén vé­gig­néz­ve, önkénytelenül is fölmerül a kérdés: van-e értelme még egy új ma­gyarázat-kísérletnek? Mert ha hiábavaló dolog volna a meglevő száz­ból egy százegyediknek összekompilálása, egyenesen nevetséges nagy­képűség kellene ahhoz, ha valaki azt hinné, hogy minden előzője té­vedett és épen ő találta meg a bölcsek kövét, a tökéletes ma­gya­rá­za­tot. És mégis megvan a jogosultsága az ilyen értelmezéskísérletnek; ép­pen annyi, mint bármelyik elődjének.

            A nagy művészi alkotások kiváltsága, hogy minden kor és minden nem­zedék megtalálja benne a magáét. Végleges, tökéletes magyarázat te­hát nem képzelhető. Minden kor más érzéssel, más világfelfogással né­zi, tehát mást is talál benne. minden új magyarázat annyiban jo­go­sult tehát, amennyiben előzőinek komoly megbecsülése és föl­hasz­ná­lá­sa mellett új szempontot hoz magával.

            A magyarázatok értékének eme relativitása mellett is van azonban va­laki, a ki ellenmondást nem tűrő hitelességgel nyilatkozott a műről. És ez maga Madách. Igaz ugyan, hogy az igazán nagy műalkotások egyik legnagyszerűbb sajátsága, hogy több van bennük, mint a mennyi­ről maga az alkotó művész tudomással bír, de ha valaminek, akkor egy olyan tökéletes logikájú műnek mint Az ember tragédiája, amely épp annyira filozófiai mint költői munka, mégis csak maga az író a leg­illetékesebb magyarázója. És mivel Madách egy leveléből (l. Ma­dách levele Erdélyi Jánoshoz. Erdélyi: Pályák és pálmák. Függelék 500–503. l.) – legalább a leglényegesebbekben – ismeretes az ő fel­fo­gá­sa, – a mi szempontunk: mindvégig Madách nyilatkozata alapján, te­hát mintegy Madách szavával nézni Az ember tragédiáját és úgy kí­sér­teni meg értelmének kifejtését. A magyarázók legtöbbje idézi Ma­dách levelét, de eredményei legtöbbször függetlenek tőle, néha egye­ne­sen ellentmondanak neki. (Talán az egyetlen, aki következetesen mind­végig követi Madách irányítását: Kardeván Károly verbális ma­gya­rázata: Az ember tragédiájának magyarázata. Magyar Köz­mű­ve­lő­dés I. k. 5. füzet, Bpest, 1910.) Már pedig minden esztétikai ér­té­ke­lé­sek egyetlen abszolút igazságosságú szempontja: mit akart alkotni ma­ga a művész?
            Ha már most ezen az alapon a tragédia értelmét keressük, tu­laj­don­kép­pen három kérdésre kell megfelelnünk. Az első: Micsoda prob­lé­ma van itt fölvetve? Erre megfelel a három első színnek, vagyis a tra­gé­dia expozíciójának vizsgálata. A második: Mi az értelme a történeti szí­neknek? Ez megkívánja az álomjeleneteknek, vagyis a mű de­re­ká­nak az elemzését. A harmadik: Hogyan oldja meg Madách a fölvetett kér­dést? Erre megfelel az utolsó szín, a kifejlet.

                Az első szín Jób könyvébőli vett motívumokkal az égbe vezet. Vé­ge a teremtésnek. Az angyalok az Urat dicsérik. Csak Lucifer hallgat, majd megszólalva, magát a tagadás ősi szellemének mondja, mindent gán­csol és részét követeli a teremtésből. Az Úr száműzi magától majd az Édenben megátkoz két fát és neki adja. Lucifer meg van elégedve:

 

                                                           Egy talpalatnyi föld elég nekem,

                                                                              Hol a tagadás lábát megveti,

                                                                              Világodat meg fogja dönteni.

 

            Lucifer tehát harcra kel az Úr ellen. Harcát meg is kezdi a második szín­ben, a paradicsomban a boldog emberpár előtt.

            Megjelenik, Ádámot büszkeségénél, Évát hiúságánál fogja meg, majd a tudással kecsegteti őket és – úgy, mint a biblia elmondja, – rá­ve­szi őket, hogy szakítsanak a tudás tiltott fájától. Az élet fájáról nem sza­kíthatnak, a Cherub lángoló karddal állja útjukat. Az Úr szava hang­zik:– Ádám, Ádám, elhagytál engemet, elhagylak én is, lásd, mit érsz ma­gadban.

            Lucifer tehát eddig győzött: az embert megnyerte magának. A har­ma­dik szín már a paradicsomon kívü1 játszik. Ádám elhagyja Istent. „Ön­magam levék enistenemmé” mondja. De már érzi az anyagiság nyű­gét és megrendül, mikor kívánságára Lucifer megmutatja neki a ter­mészeti erők titkos működését. „Óh, e zűr között hová lesz énem zárt egyénisége” kiáltja és már visszakívánja a Gondviselést. Hiába vi­gasz­talja Lucifer a felidézett nimfákkal, a természet költői szem­lé­le­té­vel: tudást akar. Mindent tudni akar, látni akarja jövőjét. Lucifer tel­je­sí­ti kérését és mindkettőjükre álmot bocsát, amelyben megmutatja a jö­vőt. De előre jelzi, hogy az a látás lesújtó lesz:

                                                                              De hogyha látjátok mi dőre a cél,

                                                                              Mi súlyos a harc, melybe utatok tér;

                                                                              Hogy csüggedés ne érjen e miatt,

                                                                              És a csatától meg ne fussatok:

                                                                              Egére egy kicsiny sugárt adok,

                                                                              Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény

                                                                              Egész látás, s e sugár a remény. –

 

Ez a három szín az expozíció. Ádám elszakadt Istentől és a saját lábán akar megállani. Lucifer csábítására tette, aki egészen magának akarja meg­szerezni, hogy így megnyerje csatá­ját az Úr ellen. Látni fogjuk a már is meg-megrendült Ádám jövőjét. Ez nem volt Lucifer tervében, hi­szen fél is, hogy el fognak csüg­gedni látásán és azért adja nekik a re­ményt.

            A jövő tehát csüggesztő lesz. Ez a jövő lesz a tragédia tu­laj­don­kép­peni tárgya. A probléma tehát a három első szín elemzése és Ma­dách irányító szavai alapján egy: Mi lesz a sorsa az istentől elszakadt és önerejére támaszkodó embernek? Tehát nem az emberiség sorsáról van itt szó, nem is a történelem értelméről. A probléma: az Istentől el­sza­kadt ember problémája. Ezt félreérthetetlen világossággal jelenti ki Ma­dách Erdélyihez irt levelében.

            Mi az értelme már most az álomnak? Mit jelentenek a történeti szí­nek?

            Madách ezt írja említett levelében: „Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Istentől el szakad s önerejére tá­masz­kod­va cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb esz­mé­in végig egymásután cselekszi ezt… Mindenütt megbukik s meg­buk­tatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lé­nyében rejlik, melyet levetni nem bír.”

            Ádám mindenütt nagyszerű eszmékért küzd és mindenütt elbukik. Mint Fáraó a dicsőségnek él, de kezdettől érzi, amit a haldokló rab­szol­ga szavára („milliók egy miatt”) és Éva megjelenésére világossá lesz előtte, hogy ez nem elégítheti ki. Mint Miltiades a köznek ön­zet­le­nül áldozza magát, de ebből is kiábrándul: a nép hitvány, nem ér­dem­li meg és hálátlansággal fizeti áldozatát. Lemond a küzdelemről

és a római színben csakis élvezetnek él. Ettől is megundorodik. A ma­ga erejéből már nem tud fölemelkedni. Isten azonban újjáteremti a vi­lá­got és Ádám lelkesedve indul a harcra a kereszténységért. A bizánci szín­ben látnia kell, hogy a kereszténységgel is visszaélnek az em­be­rek. Gyűlöletet, szőrszálhasogatást, babonát talál. Kiábrándul a harc­ból, pihenni akar. Mint Kepler a tudománynak él, de a tudomány nem hat­ja át a hitvány kort. Kepler megálmodja a francia forradalmat, mely­ben a tudomány véresen dönti le a múlt akadályait. De az őr­jön­gő forradalom önmagát emészti föl és a népet nem teszi jobbá. Az éb­re­dő Kepler csüggedten mond ítéletet a szobatudomány felett és éj vi­lá­gába vágyik, a teljesen szabaddá lett élet világába. Ebből ábrándul ki a londoni vásár jelenetei közt. Csak hitványságot és érdekharcot talál min­denütt. De kiábrándul a falanszterben a tudományszabályozta vi­lág­ból is, amely mindent a létfenntartásnak rendel alá, elnyomja az egyé­niséget, kiirtja az érzést, kétségbeesett erőfeszítéssel elhagyja a föl­det, de a földszellem visszatéríti az űrből; a földtől függetlenül nem él­het. A föld pedig kihűlt, az állattá süllyedt embertől megundorodva ki­ált fel Ádám:

 

                                                                              Segítség Lucifer! el innen el,

                                                                              Vezess jövőbül a jelenbe vissza,

                                                                              Ne lássam többé ádáz sorsomat:

                                                                              A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg,

                                                                              Dacoljak-e még Isten végzetével.

 

Vigasztalan sötét kép ez. Hát ez volna az emberiség története? A hasz­ta­lan küzdelmek és dicstelen bukások végeszakadatlan sora! Mi ér­tel­me van ennek a lesújtó képsorozatnak? Így látná Madách a tör­té­nel­met? Mert ha igen, akkor Az Ember Tragédiája a világirodalom leg­gyil­kosabb sötétségű alkotása és igaza van Erdélyinek, hogy Az Em­ber Tragédiája elhibázott címe, e helyett: „Az Ördög Tragédiája.” (Pá­lyák és pálmák 484. l.)

            A kritikusok jó része Arannyal élén azt feleli erre, hogy a történeti ké­pek nem mutatják az igazságot. Az egész álom Lucifer műve, aki szán­dékosan tünteti fel a legsötétebb színben Ádámnak a jövőt. Ha­zu­dik, hogy kétségbe ejtse és öngyilkosságra bírja. Csakhogy ezt a föl­te­vést egyetlen szó sem támogatja Madách művében. Sehol sincs, hogy Lu­cifer hazudik; ellenkezőleg, ő maga gondoskodik róla, hogy a re­ménnyel csalfa látásnak higgyék az egész álmot. Lucifer tehát két­ség­te­le­nül jóhiszemű. De különben oka sincsen a hazugságra, hiszen neki nem célja Ádámot kétségbe ejteni. Ha Ádám öngyilkos lesz, hogyan lesz az emberiségnek jövője, amelyet megmutasson? A jövő föl­té­te­le­zi azt, hogy Ádám nem lehet öngyilkos. De meg egyáltalán nem is le­het azt mondani, hogy maguk az egyes történeti színek hazugok. Igaz, hogy nem naturalista értelemben vett kor­rajzok, egyszerűsített zse­ni­á­lis in­vencióval stilizált képek, de bensőleg megdöbbentően igazak. A zsar­nok­ság alatt csakugyan milliók nyögnek egy miatt, a demagógia csak­ugyan aljassá fajult, az élvezetekbe fúlt. Az ókori emberiség csak­ugyan meg­undorodott magától, a vallással is voltak, akik visszaéltek, a meg­a­lá­zott tudomány, az őrjöngő forradalom, a modern élet si­lány­sá­ga mind va­lóság; a falanszter és az eszkimójelenet csakugyan le­het­sé­ges és a föld­től való elszakadás csakugyan lehetetlen. Lucifer nem ha­zudik. Mit akar hát Madách ezzel a kétségbeejtő képsorozattal? A kulcs Lucifer jel­leme. Lucifer a „hideg számító értelem”, a puszta, ri­deg, materialista ér­telemben vett tudás, érzéketlen minden iránt, ami kí­vül áll az anya­gon. Sejti, hogy az emberben más is van, többször ér­zi a tra­gédia fo­lya­mán, de meglátni képtelen. Az emberiség történetét meg­mu­tatja jó­hi­sze­műen, úgy, ahogy ő látja. Csakhogy ő képtelen az egé­szet látni.

            Egyiptom nemcsak a zsarnokság hazája volt, hanem a gúlák, pi­ra­mi­sok és a szfinxek megteremtője és a tudománynak bölcsője is. Gö­rög­országnak nemcsak a demagógiát köszönjük, hanem a leg­nagy­sze­rűbb művészetek fénykorát is. Róma is adott a világnak mást is, mint rom­lottságot. A kereszténység sem áll talán eretneküldözésből, görög szó­vitából és babonából. A tudomány mást is teremtett, mint csil­lag­jós­lást, a francia forradalom minden borzalmai mellett is nagyszerű szem­kinyílása volt az emberiségnek és alapjában véve nemes. És így to­vább lehet menni az összes színeken. Lucifer sem hazudik, de „nem ad­hat mást, mint mi lényege.” Csak ezt mutatja be, mert csak azt látja a tör­ténelemből, amit a minden felsőbb motívum, pl. minden vallási és min­den érzelemelem iránt érzéketlen; tehát legalább is fél szemére vak– hideg értelem lát benne. És így az egész látomás mégis hamissá lesz, nem mert hazug, hanem mert nem az igazságnak csekélyke rése lé­tére az egész igazság gyanánt tünteti föl magát. A színek tehát nem a tör­té­nel­met adják, hanem csak azt, ami a történelemből Lucifer szá­má­ra hoz­záférhető. És hozzátehetjük: nem is az emberiség valódi sor­sát mu­tat­juk, hanem – Madách szavaiból láttuk – az Istentől elszakadt és ma­gá­ra maradt ember sorsát, akit mindig megbuktat saját gyön­ge­sé­ge. A tör­téneti színek jelentése tehát: az Istentől elszakadt, esendő em­ber sor­sa.

                A XV. szín a megoldásé. Adám fölébred és kétségbeesik a lá­tot­ta­kon. Dacos elkeseredésében öngyilkossággal akarja elejét venni a ször­nyű jövőnek.

 

                                                                              Dacolhatok még, Isten, véled is.

                                                                              Bár százszor mondja a sors: eddig élj,

                                                                              Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.

                                                                              Nem egymagam vagyok még e világon?

                                                                              Előttem e szirt, és alatta mély:

                                                                              Egy ugrás, mint utolsó felvonás…

                                                                              S azt mondom: vége a komédiának. –

 

Ekkor lép ki a kunyhóból Éva és hozzálépve fülébe súgja a titkot: anyá­nak érzi magát. Tehát nincs már egyedül a világon. Tehát még­sem dacolhat Istennel. Ettől a perctől kezdve visszatért Istenhez. Meg­ad­ja magát. Térdre esik:

 

                                                                              Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok

                                                                              Nélkűled, ellened hiába vívok:

                                                                              Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

 

Lucifer elvesztette a csatát. Megjelenik az Úr, visszafogadja ke­gyel­mé­be a megtérő Ádámot. Ádám elmondja neki kétségeit.

 

                                                                              Uram! rettentő látások gyötörtek,

                                                                              És nem tudom, mi bennök a való.

                                                                              Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:
                                                                              E szűkhatáru lét-e mindenem,

                                                                              Melynek küzdése közt lelkem szürődik,

                                                                              Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,

                                                                              A földre öntsd, és béigya porond?

                                                                              Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?

                                                                              Megy-é előbbre majdan fajzatom,

                                                                              Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,

                                                                              Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,

                                                                              S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?

                                                                              Van-é jutalma a nemes kebelnek,

                                                                              Melyet kigúnyol vérhullásaért

                                                                              A kislelkű tömeg? Világosíts fel,

                                                                              S hálásan hordok bármi végzetet;

                                                                              Csak nyerhetek cserémben, mert ezen

                                                                              Bizonytalanság a pokol. –

                                                               Az Úr

                                                                              Ne kérdd

                                                                              Tovább a titkot, mit jótékonyan

                                                                              Takart el istenkéz vágyó szemedtől.

                                                                              Ha látnád, a földön múlékonyan

                                                                              Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:

                                                                              Erény nem volna itt szenvedni többé.

                                                                              Ha látnád, a por lelkedet felissza:

                                                                              Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,

                                                                              Hogy a muló perc élvéről lemondj?

                                                                              Míg most, jövőd ködön csillogva át,

                                                                              Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,

                                                                              Emel majd a végetlen érzete.

                                                                              S ha ennek elragadna büszkesége,

                                                                              Fog korlátozni az arasznyi lét.

                                                                              És biztosítva áll nagyság, erény. –

 

            Ádám kettőt kérdez: Halhatatlan-e az ember lelke, és: tö­ké­le­te­se­dik-e az emberiség. Az Úr nem ad határozott feleletet, aminthogy ne is adhat. Az igazság látása nem az ember osztályrésze. Az ember csak
se­gíthet. A jövő, tehát a halhatatlanság is „ködön csillog át”. Madách sza­vai egyenesen Sz. Pálra emlékeztetnek;,Most tükörben látunk és rejt­vényszerűleg, de el fog jönni az idő, midőn majd szemtől-szembe lá­tunk.” De az Úr azért nem hagyja bizonytalanságban Ádámot: a val­lás­ra utal.

 

                                                                              S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd

                                                                              Szünetlenül, mely visszaint s emel,

                                                                              Csak azt kövesd. S ha tettdús életed

                                                                              Zajában elnémúl ez égi szó,

                                                                              E gyönge nő tisztább lelkűlete,

                                                                              Az érdekek mocskától távolabb,

                                                                               Meghallja azt, és szíverén keresztűl

                                                                              Költészetté fog és dallá szürődni.

 

Tehet a vallás és az érzelem; amelyet az egész tragédia folyamán a nő kép­visel. És az a kettő, ami az embert fölemeli, ezeken szenvedett ha­jó­törést Lucifer. Az angyalok kara dicsőíti még a szabad akaratot:

 

                                                                              Szabadon bűn és erény közt

                                                                              Választhatni, mily nagy eszme,

                                                                              S tudni mégis, hogy felettünk

                                                                              Pajzsul áll Isten kegyelme.

 

            Éva és Ádám megértik a dalt. Csak a lesújtó véget nem tudja fe­led­ni Ádám. De hátha mégis az elállatiasodás lesz az emberiség vége! Az Úr nagyszerű felelete:

 

                                                           Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

 

            De vajon felelet-e ez? Megnyugtató felelet-e? Elhallgattathatja-e azt a rettentő kétséget. Küzdj. De miért küzdeni, ha az lesz a vég? Bíz­zál. De miben? Valóban nem egy kritikus van, ki nem talál elég tar­tal­mat az Úr végső szavaiban. Nem lát erényt Ádám kétsége és az Úr biz­tatása közt. Még olyan is akadt, aki a „küzdj és bízzál”-t hatásos frá­zisnak látta csak, amely semmit sem mond és a tragédia alap­esz­mé­jét Lucifer szavaiból vélte kiolvashatónak: „Dőre a cél!”

            De vajon föltehető-e Madáchról, hogy ezt a minden ízében komoly köl­teményt egy tartalmatlan és jó hangzásában is semmitmondó frá­zis­sal fejezze be? Hogy az emberiség legnagyobb kérdéseire egy üres gö­rögtüzes tablóval feleljen? Ez ellen a legerélyesebben tiltakozik egész élete, minden írása és Az ember tragédiájának minden sora. Csak arról lehet itt szó, hogy nem értjük az Úr szavát. Már pedig rop­pant kétes értékű eljárás a saját szubjektív felfogásunk be­le­ma­gya­rá­zá­sa alapján állítani fel ellenmondást a mű és a megoldás közt, mikor ma­gának az írónak a felfogása is ismeretes. Ha tehát szempontunkhoz hí­ven óvakodunk a belemagyarázásoktól és költője szemével akarjuk néz­ni a művet, a fontos csak az, mit akart mondani Madách? Ő pedig így ír: igaz, hogy az embert természetes gőgei mindig megbuktatják, de, bár kétségbe esve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erő­fo­gyasz­tás volt, azért fejlődése mindig előbbre s előbbre ment, az em­be­ri­ség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre s azon emberi gyön­gét, melyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselő vezérlő ke­ze pótolja, mire az utolsó jelenet „küzdj és bízzál”-ja vonatkozik. Az Úr utolsó szavai tehát körülbelül ezt jelentik: „Mondottam ember, hogy kegyelmembe fogadtalak. Ne félj hát semmitől, veled vagyok. Te csak tedd meg a magadét. A többit bízd reám. Küzdj: az em­be­ri­sé­get én vezetem. Ne félj a jövőtől: sorsod az én kezemben van. Amit lát­tál, vigasztalan, de ott nem voltam veled. Az a jövő volt Luciferen ke­resztül. De a te jövődet én intézem, nem Lucifer. Veled vagyok, mon­dottam, azért bízva bízzál. Bennem bízzál!”

                Vagyis a probléma megoldása ez: az ember elszakad Istentől és sa­ját erejéből kezd nemes harcokat. Megbuktatja gyöngéje, az, hogy el­lök­te magától mindazt, ami győzelmes erő, mindazt, ami az életben is­te­ni. De az ember ezt nem bírja ki soká, a hiú harctól való elirtózás és az emberben rejlő érzelmi erők visszaviszik az Úrhoz és az Úr melléje áll. Az ember pedig a magába fogadott isteni erőktől újjászületve in­dul új harcra. Ez a harc azonban már nem Az ember tragédiája, hanem egy nagyszerű, fölemelő és dicsőséges Divina Commedia…

 

A szöveget sajtó alá rendezte: Bene Kálmán

 

Vissza