Árpás Károly

Történelemszemléleti vázlatok

(Fejlődésfelfogások bemutatása a lehetséges végső Madách-recepcióig: 1864-ig)

Prológus

Megvallom, a történelmi idő problémája sokszorosan érint. Nemcsak mert benne élek-élünk (s jövőnk, gyermekeink jövője is érdekel), hanem mert személyesen is kapcsolódom hozzá. ¹ Amikor ezt a témát választottam, akkor még nem tudtam, mekkora jelentőségű lehet a szakkifejezések értelmezése és elkülönítése. Ám fölidézve az egyetemi előadásokat és jegyzeteket, ² világos lett számomra, hogy a pontosítással kell kezdenem.

1. A történelemszemlélet még nem történelemfilozófia

A történelemszemlélet szűkebb jelentést hordoz, mint a történelemfilozófia.

A történelemfilozófia tágabb és „magasabb rendű” fogalom; a történettudományi kutatások alapja, a történelmi cikkek, monográfiák megírásának alapfeltétele. A történetfilozófia (a történelemfilozófia szinonimájaként értem) filozófiai állásfoglalás: kapcsolódik a lét- és ismeretelmélethez éppen úgy, mint a szociológiához és a logikához (a tudománytörténeti és filozófiatörténeti választásokról nem is szólva).

A történelemszemlélet fogalmi jelentése alatt bizonyos történetfilozófiai axiómák tisztázását és elfogadását értem; analógiaként a világkép, a világnézet és a filozófia viszonyát hozhatnám. [Az idősebb korosztály ismeri ezeket a „finomságokat”; ideológiai színezettség nélkül kell a továbbiakban érteni.] A történelemkép – hasonlóan a világképhez – személyre szabottabb; nem szükségszerű a tudományos

megközelítés. A történelemszemlélet megköveteli, hogy az alapfogalmakkal tisztában kell lenni. Ebben a dolgozatban csupán a történelemfilozófiai (egyszerre történelemszemléleti is) axiómák egyikével kívánok foglalkozni. Ez a történelmi idő és a hozzá kapcsolódó fejlődés fogalmának értelmezése. ³

2. Az időről

Vannak merész és szellemes kísérletek az időnek mint olyannak világdimenziós megközelítésű, fizikai jellegű és kozmogóniai indíttatású értelmezésére,⁴ ám munkánk ilyen mélységű tudományos alapozást nem kíván. [Nem kívánunk kozmogóniai viták bemutatóivá és résztvevőivé válni.]

A fogalmi tisztázásához fontos szempont az idő-fogalomhoz rendelhető fejlődés fogalmának értelmezésére⁵ – ám nem azért választottam a témát, hogy az ehhez kapcsolódó véleményeket, azok ütközését bemutassam (bármennyire is érdekes lenne ez, sőt bármennyire is kívánnánk saját álláspontjainkat közreadni).

Kutatásaim (mind a feldolgozások, mind a saját értelmezések) azt mutatják, hogy a történettudományi axiómák jelentését annyira evidensnek tartják akár a történészek, akár a laikusok, hogy nincs is olyan kézikönyv vagy lexikon (én nem tudok róla), amely részletezné vagy tisztázná ezeket, olyan pontossággal, mint például Eukleidész Elemek című műve.

Célom az, hogy érzékeltessem azokat a történelemszemléleteket, pontosabban a történelmi időfogalomra vonatkozó értelmezéseket, elképzeléseket, amelyek élő hatással voltak Madách idején a kortársakra – illetve, amelyeket ismert Madách is, akárcsak kortársai.

„Vázlatok” szerepelnek a címben – azért, mert a részletes idézetek, bizonyítások helyett a középiskolai tanítási óra szabadságával élve csupán áttekintést adok (viszont a jegyzetekben törekedtem mindig megadni a „szakirodalmat”).

I. Az idő-probléma megjelenése – az első értelmezési kísérletek

1. Az idő és a történelem

A valóságot, amely körülvesz bennünket, elég pontosan meg tudjuk határozni (még ha megismerése kétséges is), de ennek a valóságnak az egyik nagyon fontos dimenziós tényezőjét, az időt, azt – nem lévén hozzá érzékszervünk – nem tudjuk érzékelni. Érzékelés helyet „közelítünk” hozzá: viszonyításunk legegyszerűbb eszköze, az óra arra épül, hogy a térbeli mozgásnak a pontjait érzékeljük, és ezt a szakaszolást tekintjük mi az idő változásának. Holott az idő egészen biztosan nem így mozog.

Az időről elég keveset tudunk. Nagyjából azt mindenki, hogy ami az időben elmúlik, az többé-kevésbé ténnyé merevedik. Ezeknek a tényeknek a kombinációja viszonylatokat hoz létre (vagy eredetileg is viszonylatokban létezett), és ezekkel a viszonylatokkal a tények halmaza komponálhatóvá is válik. Tehát az ember mintegy újjáalakít(hat)ja, újjáalkot(hat)ja az általa választott tények halmazát, hogy ezzel létrehozzon olyasmit, ami a valóság, pontosabban a valóságként értelmezett múlt illúzióját keltheti. Ez lesz a történelem.

A történelem tehát nem a múlttá rögzíthető idő története, hanem egy olyan folyamat-jellegű ténykompozíció létrehozása, amely a jelenben élőknek mond valamit az előzményekről (nem feltétlenül tanító célzattal).

2. A történetiség és az ember

Mondjunk egy egyszerű példát! Úgy vélem, hogy már mindenki elgondolkodott azon, hogy hány éves is, mióta és hogyan él. Miért él most és miért nem máskor? Hol lakik, milyen környezetben dolgozik, milyen lehetőségei vannak – s ezeknek mi az oka, célja?

Az e kérdésekre adott válaszok részint önmaguktól is, részint a kérdező racionalizálási szándékának következtében lassanként rendszerré kezdenek alakulni. A kikristályosodó hiányok újabb kérdéseket szülnek. Ezekre válaszolhat környezetünk, válaszolhatnak a rokonok. Meg lehet kérdezni a nagycsalád, a nemzetség tagjait. A gens, a klán története megvilágosodik: valamikor tehetős volt, felemelkedett, azután különböző okokból elszegényedett (vagy fordítva); volt idő, amikor népes volt a család, volt, amikor csak egy vagy két főből állt… És ezekből az adatokból össze tud hozni a hozzáértő történész, hogyha nagyon ügyes, akár 100–200 oldalt is.

Ez lesz a családnak a története. Ha kibővítik: a nemzetségé. Ha valamilyen módon (de végeredményben mindig nem-vérségi alapon) más nemzetségekkel összekapcsolják: a törzsé. Ha a törzseket (szinte mindig területi alapon) összekapcsolják, akkor a törzsszövetségé. Ha ez a törzsszövetség körülhatárolt területen él, többé-kevésbé egy nyelvet beszél és kultúrája azonos: akkor népé, nemzeté. És így tovább az emberiségig, az értelemmel rendelkező lényekig. S az már akkor csak szóválasztás, hogy „civilizáció”-nak, „kultúrá”-nak vagy „nagy- [illetve kis]térség”-nek nevezzük ezt az időben tanulmányozott emberi közösséget.⁶

3. Az idő és a fejlődés gondolata

Be kell, be lehet látni, hogy a történelem ilyen. A múlt eseményeit az ember megpróbálja valamilyen módon racionalizálni. Azaz ha megírom a történelmet, akkor egy olyan jellegű múltat produkálok, amely csak hasonlít az igazira, de nem azonos vele. ⁷ Miben hasonlít? A legegyszerűbben abban, hogy az időre van felfűzve.

Így jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy van-e lehetősége a történelem változásának (mert valamilyen módon változnia kell). Ha ez a változás nincs jelen a történelemben, akkor egyszerűen nem érzékelhetem a történelmet. Hiszen sokkal rövidebb szakaszon kell produkálnom, terjedelemben is azt, amire a múltban közös és a történelemben is. Mi a közös? Az időbeliség. Ha az ember azt mondja, hogy történelem, akkor azt mondja, hogy van változás. Tehát nem lehetséges a történelemről beszélni akkor, hogyha nem hiszek a változásban.⁸
Axiomatikus alapállás, hogy a történelem a változó idő tudati lenyomata. Ha nincs változás, nincs történelem. Pontosabban nincs neki értelme. Nem tudom mihez mérni. Igen ám, csak a változással kapcsolatban olyan jellegű kérdések merülhetnek fel, amelyek főleg abból adódnak, hogy napjainkban, sőt körülbelül jó százötven éve egy elfogadott történelemszemlélet ismert. Fogalmazzunk úgy, hogy ez az egyenes vonalú (lineáris) előre mutató, cél-képzetes (teleologikus) történelemfelfogás. Most nem akarok belemenni abba a metaforikuskérdésbe, hogy ez az egyenes „ferde vonal fölfele”, vagy „spirális vonal fölfele”. Maradjunk annyiban, hogy egyenes vonalú. Igen ám, de az emberiség írott történelme, ami azért mégis csak durván hatezer év, nehezen illeszthető ebbe az egy felfogás-rendszerbe.

Nézzünk egy másik példát! Jól tudjuk, hogy a különböző automatizált gépek, a mosógéptől kezdve a mikrohullámos-sütőig, vezérlő-egységüket tekintve mind-mind a kettes számrendszerben dolgoznak. A kettes számrendszerrel mindent tudunk működtetni. Miért nehéz mégis nekünk, laikusoknak kettes számrendszerben összeadni, kivonni (a szorzást, osztást nem is említem)? Mert a tízes számrendszerben gondolkodunk; a másikról tudjuk, hogy van, csak éppenséggel nem tudjuk használni. Mondhatnám másik példának az eukleidészi geometriát, amelyet mindenki ismer. Az egész épület, amelyben vagyunk, de minden erre van alapozva: rá van építve a világ. Ezen kívül van a nem-eukleidészi geometria, amelyben ugyanannyira jártasak volnánk? Ehhez hasonló eltérő különbözőség van a történelemszemléletek között is.

Egy bizonyos történelemszemlélet dominanciája kiszorítja a többit. A jelenlegi, fentebb is említett olyannyira átjárta már az emberek gondolkodását, hogy egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy mit jelent egy másféle történelemszemlélet. Ráadásul ennek „elméletét” is úgy kell „összevadászni” (hiszen senki nem tartja fontosnak „nyilvántartását” – a tanításáról nem is beszélve). Könyveket kell olvasni, és nem azon csodálkozni, hogy miért úgy van, és nem így, hanem valamilyen módon belehelyezkedni a másik rendszerbe. Miután megismertük az axiómáit, megértettük összefüggéseit, akkor rájön az ember arra is, hogy ebben az időszemléletben is van értelme a történelemnek. Sőt, megkockáztatom: bizonyos történelmi időszakokat csak akkor lehet megérteni, ha ismerjük a korszak történelemszemléletét! Milyen múlttal számoltak, ebből következően mit tekintettek a jelent is befolyásoló történelmi folyamatoknak – és hogyan képzelték el azt a jövőt, amelyhez igazították (többé-kevésbé) cselekedeteiket.

4. A természetes körforgásról

Hogyan is találkozik a természeti ember az idővel? A nap felkel, lemegy; a hold elfogy és telik: nincs senki, aki megkérdőjelezné ennek egyszerűségét és világosságát. Hogy mi forog mi körül – ezt a csillagászati kérdést egyelőre hagyjuk, mert ez eltávolít az időszemlélet kérdésétől. Szerencsések vagyunk itt Magyarországon, mert azt lehet mondani, hogy bizonyos évszakokat is föl lehet ismerni. (Az évek múlását már nehezebb számon tartani – de van-e rá szükség egyáltalán?)

Az emberi tevékenység akár a halászó-vadászó-gyűjtögető életmódban, akár a későbbi mezőgazdasági kultúrákban (a földművelőiben épp úgy, mint az állattenyésztőiben) világossá tette az emberek számára a ciklikusságot: a születést, a növekedést, a kiteljesedést és utódprodukálást, a hanyatlást és az elmúlást.

Ezt a felismert időtudást a különféle kultúrák szakrális-rituális ismeret-elemei napjainkig megőrizték (ha összegyűjtötték és megmentették a hagyományt). Sem erőt, sem elég tudást nem érzek magamban ahhoz, hogy a vallásoknak a vizsgálatát itt példának hozzam. ⁹ Biztos, hogy az első „körkörösség-elmélet” ilyen volt – s ezt biztosan nem az optimizmus és/vagy pesszimizmus alapján ítélték meg azok, akik elgondolkodtak rajta.

Mi van ebben a „természeti körkörösség”-ben? Amit az ember a saját életében is „produkálni” tud. Világos tehát, hogy az „idő” a múltból – tőlem független távolból – „jön”; felém. Aztán és akkor az idő bennem mintegy érzékelhetővé válik. Később, valamelyes közreműködésem után „elválik” tőlem, s olyan irányba visz, amelynek távlatait én, a pusztuló, nem foghatom be. Az egyén számára az idő „félkörjellegű” lett.
A gondot az jelent(het)ette, hogy hogyan lehet ezt az egyes élőlényeknél fölismert „félkörívet” összekapcsolni a természetben ismert körforgással. Elődeink ezt úgy oldották meg, hogy generációkban kezdtek gondolkodni.

5. A generációs történelmi ciklikusságról

Napjainkban elfogadott vélemény, hogy a generációs gondolkodást valamelyik isten, pontosabban az isten megtestesült gyermeke indította el. Például a japán császár még mindig ikszedik generációs tagja annak a dinasztiának, melynek az első uralkodója valamikor a Krisztus születése körüli időben a földre szállt valamelyik isten volt. Vagy az egyiptomi, a kínai időszámítás az uralkodóházak számához (éppen hányadik regnál), s azon belül az éppen uralkodó emberisten uralkodási kezdetéhez kötődött.

Az egyéni létet, a közösséget irányító hatalom kapcsolja össze a közösség sorsával – s ez a hatalom elfedi a kortárak elől a közösségi tevékenység meghatározó szerepét. A közösség körülményeinek alakulása összefüggésbe hozva az uralkodás mineműségével, a természeti körforgással analóg, annak metaforikus értékeléseit, alkalmazó létösszegzést eredményezhet.

A félkör ilyetén körré kapcsolásával eleink egy nagyon fura világot alakítottak ki. A kezdet az istenek világa volt, akik lassan-lassan összevegyültek az emberi lényekkel, hogy később át is adják félisten-gyermekeiknek az emberek pásztorlásának dicsősségét és gondját.

Ahogy múlt az emberek által többnyire a szájhagyományban nyilvántartott idő, a konfliktusok és a megoldásra adott rossz döntések „szaporodni” kezdtek: ez az aranykor erről a „csúcsról” elkezdett „lefele jönni”.

Jött az ezüstkor és vele párhuzamosan az idő egyre pontosabb rögzítése, beosztása. A szájhagyomány helyett, mellett megjelent az írásbeliség – s amit korábban elfelejtettek, elnyomtak, elhallgattak, az most nyilvánossá lett: egyre kevésbé vagyunk olyanok, mint elődeink, őseink.
Az elmélet szerint a hanyatlási tendencia fölismerhető és visszafordíthatatlan: az ezüstkort követi a vaskor, a jelen (amely természetesen nem azonos a vaskorszakkal).

S ha időnként megtörténtek is olyan erőszakos hatalomváltások, amelyeknek végrehajtói magukat Isten kiválasztottjaként (és/vagy fiaként) a történelem megújítójának hirdették, ¹⁰ maga a gondolkodási séma nem változott.

Sokat magyaráz a „lefelé haladás” felfogás kialakulásában, hogy a közgondolkodásban „összeadódnak” a közösségi bajok, amelyek részint az államban, részint az erkölcsökben felmerülnek. [Cicero szállóigéi!] Nemcsak a jelen „rosszasága” lesz az egyértelmű, hanem a természeti analógia alapján szükségszerűen kialakul a boldog aranykor visszatértének igénye, reménye.

II. A tudományos igényű történelemképek kialakulása

Ahogyan a filozófiában a világkép esetlegességét szükségszerűen követi a világnézet és a filozófia tudományos igényű magyarázata, hasonló módon figyelhető meg a történelemszemlélet és a történelemfilozófia kialakulása.

1. A történelmi ciklikusság demitologizálása és szekularizációja

Láthattuk, ezt a „természeti ciklikusság”-ot kezdetben az adott civilizációk, kultúrák vallása, vallásos képzete alakította ki, értelmezte és (esetenként) felhasználta.¹¹ A mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy ezt úgy képzelem el, mint a szinuszgörbét felfelé vagy szinuszgörbét lefelé.

A mai értelemben vett történelemkép fogalma először az írásos civilizációkban merült fel; az volt a cél, hogy ennek a körívnek egy olyan jelentését adjanak, amely nem az istenekhez kapcsolódik. ¹²

Az antik, pontosabban a görög és római szerzők műveiben¹³ (ha csupán glosszaszerűen is) megfogalmazódott egy olyan történelemkép, amely közeledni próbált a tényekhez, eseményekhez, folyamatokhoz: a megismert oikumené világához. A politikatörténet eseményeiből, a találkozó és egymásra ható kultúrák részleteiből olyan történelemszemléletet alakítottak ki, amelyben a természet körforgásos rendje, illetve az egyszemélyes létnek korábban említett „félköríve” mindenre igaz. Ezek állnak össze egy olyan jellegű körforgássá, amelyet esetenként történelmi személyiségek irányíthatnak (vagy éppen jelképezhetnek).

Ebben a körforgásban éppenséggel a jelenlévők lehetnek azok, akik a jelenben élve „lefelé” tartanak. A sorsszerű hanyatlás magyarázata: azért következik be, mert nem vagyunk olyanok, mint az elődeink. Ebből következik a konklúzió: ha olyanok tudnánk lenni, mint ők, akkor a folyamat lassítható és/vagy megváltoztatható.

A történelemszemléletnek egyik fontos eszköze lett a „történelmi személyiség”: úgy vélték sok esetben, hogy a múlt-ábrázoláshoz elég egy ember; az ő életében válik nyilvánvalóvá és követhetővé a történetíró felfogása. (Ezzel járt természetesen a személyiség idő- és közösségformáló szerepének hangsúlyozása is.) Ezt a körforgáselméletet sikerült a kereszténységnek hosszú időre kiszorítania.

2. A keresztény vallás történelemképének kialakulásához – a zsidó eredetmítosz

Ahhoz, hogy a kereszténység történeti felfogásával megismerkedjünk, vissza kell menni egészen a Bibliához¹⁴ és a zsidó nép történetéhez. ¹⁵

Az Ószövetség szerint az Isten megteremtette Ádámot, majd meghagyta, hogy az emberek szaporodjanak, sokasodjanak. [Ekkor még a történetben mindkét időfelfogás lehetősége „benne” van: a körkörös is, az egyenes vonalú is.] Azután jött az özönvíz. Aztán megint hosszú idő telt el, s jött Ábrahám. „Ábrahám, neked fiat támasztok. Népet támasztok magodból, és ez a nép lesz az én népem.” Itt olyan eredetmítosszal találkozunk, amely a kiválasztottsághoz és az ígért jobb jövőhöz kapcsolódik. A mi szempontunkból ez a mozzanat a fontos, mert szemünk előtt alakul ki az egyenes vonalú fejlődés. Tehát nem az emberteremtésen van a hangsúly; történelmi szempontból a megkülönböztető kérdés a nemzetség lesz.

A nemzetségből Jákob ismert történetében törzs lesz. A törzsből Mózes történetében nép lesz. És ez a nép valamikor az időben nem körforgásszerűen, hanem egy idővonal mentén majd eljut Kánaánba. S minden vándorlás, időszaki letelepedés, szenvedés, próbatétel, időszakos fölemelkedés, majd hanyatlás azért van, hogy eljussanak az Isten ígérte célhoz. Közben jöttek az újabb és újabb hódítók: az asszírok, a babiloniak, a perzsák; majd a visszatérés, amely mégsem volt tökéletes; és jöttek a rómaiak…, de jöhet szabadító is? A Messiás, a Szótér, a Fölkent. Tehát van kezdőpont, vannak megpróbáltatások – és jön a Megváltó!

Ez a történetfelfogás immár nem periodikus változásban gondolkodik, hanem van egy kiinduló pontja: az Ábrahámnak tett ígéret. Van egy „áthaladó” pontja: államalapítás Kánaánban. Van egy végpontja: a Messiás eljövetele, aki megszabadítja a népet és mindent „helyrerak”.

3. A keresztény teológia történelemképe

Ezt a történetfelfogást fejleszti tovább a kereszténység azzal, hogy a választott nép (etnikai kirekesztés – indokoltságának vitatása nem ide tartozik) helyébe Szent Pál apostol a Krisztus-követő híveket állította. Az evangélisták, a levelek és az Apokalipszis szerzői ugyanakkor még nem gondolkodtak a „történelemben”: amíg Krisztus második eljövetele „napirendi kérdés”, addig nincs értelme a történelmi időn, időben gondolkodni.

Évszázadok múlva, szembesülve a realitással (a „második eljövetel” kitolódik) Szent Ágoston és a többi tudós teológus kidolgozta a cél-képzettel meghatározott egyenes vonalú, nyilvánvalóan vallásos alapozású történetfelfogást. ¹⁶ Lényegét az alábbi szavak határozzák meg: ígéret, megpróbáltatások, megváltás és a boldog jelen. Ezt transzponálták úgy, hogy nem egy népre érvényes, hanem mindenkire. Ez a történelemkép elégséges volt majd ezer éven keresztül ahhoz, hogy az emberek ebben az egyenes vonalúságban megtalálják a helyüket, értelmezzék jelenüket, elhelyezzék magukat a múlt és a jövő között.
A középkor embere messze nem gondolta azt, hogy a jelen valamiféle siralom völgye. A jelen nem a fogorvos előszobája volt, hanem a fogadás előszobája. A középkori ember nem volt elkeseredett, nyomorúságos, kínlódó. Csak egy „hajszál” választotta el a mennyországától – s ha Isten tanítását (vagy a tanítás értelmezőinek utasítását) követte, már a földön is érzékelhette Isten országát. [Nem tartozik ide a civilizációs szint minősítése!]

Ezt a keresztény alapozású történelemfelfogást robbantotta szét a reneszánsz.

4. A vallásos történelemkép „második szekularizációja”: a reneszánsz történettudomány alapjai

A reneszánsz nemcsak szétrobbantotta „középkori” történelemképet, hanem újjá is alkotta¹⁷ azt. Az újjáalkotás közben támaszkodott a megidézett antikvitásra, de a lényeg az volt, hogy a történelem szekularizálása során az „egyenes-vonalúság” helyébe ismét a körkörös szemléletet helyezte. S ráadásul, nyomatékként hozzákapcsolta az „optimizmust”, hogy örvendezzünk a megújuláson, a tavaszon (akár arról is megfeledkezve, hogy a körforgás mivel jár). Ugyanakkor a reneszánsz gondolkodói védekezési kényszerből kevernek ideológiai színezetet a történelemhez, használva a sötét-világos, maradi-haladó fogalompárt.

Kétségtelen, hogy a fölhalmozódó társadalomtörténeti és -elméleti ismeretek egy bizonyos problémakörét nehéz volt megnyugtató módon értelmezni az egyenes vonalú keresztény történelemképpel (vagy talán nem is lehetett). Vagy az is igaz, hogy a reneszánsz történelemképből levezetett jelen-értelmezés kedvezőbb táptalajt biztosított a tudományos kutatásokhoz. Ám ez még önmagában nem jelentett garanciát arra, hogy a reneszánsz történelemmagyarázat mindenre ki fog terjedni.

Emellett megfeledkeztünk arról – a humanizmus kizárólagosságra törekvése volt ebben a hibás? –, hogy milyen „idő”-megoldásokat hozott a másik, a keresztény vallási alapozású szemlélet. Azért felejtettük el, mert egy kisebb hatósugarú korszakváltás (a barokk) után a felvilágosodás idején a polgári társadalom utópiájának megszületése megteremtette az egyenes vonalú gondolkodást, s a 19. század első felére a két „szekularizált”, világi történelemfelfogás harcából az egyik került ki győztesen: az új, teleologikus, egyenes vonalú, a jövő felé mutató történelmi időmozgást föltételező történelemelmélet.

Anélkül, hogy a reneszánsz szerzőket itt most „tetemre hívnám” és vádbeszédet mondanék felettük, kijelenthetjük, hogy amit kitaláltak (és visszaidéztek) az adott időben azért volt logikus, mert az európai tudományos fejlődés, az európai politikatörténet eseményeinek magyarázata támasztotta ezt a körkörösséget. Birodalmak omlottak össze, világképek semmisültek meg, kitágult és átrendeződött az ismert világegyetem. Ez megerősítette a gondolkodó emberekben azt a véleményt, hogy az ókoriak ezt a körforgást helyesen gondolták.

Csakhogy ezt a körforgásos elmélet egy idő után azt a kérdést vetette föl, hogy mi is a viszony a jelen és a múlt, a jelen és a jövő, a történelem és a jövő között. Így aztán a történetírók lettek azok, akik valamilyen értelmet akartak belevinni a múlt eseményeibe. A reneszánsz és a felvilágosodás teremtette meg a történetfilozófiát. Furán hangzik, de szerintem ez így van.

A történelem a reneszánszban összekapcsolódik a politikával is. N. Machiavelli nemcsak azt vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt, hanem azt is, hogy a siker önmagában kevés. A politikus zsenialitásának alapja az az észrevétel, hogy a hatalom megragadása esetleg egy szerencsés konstelláció felismerése, az ezzel élni tudás következménye, de a végső cél a közösség érdekében használni. Más kérdés, hogy mit értek közösség alatt (patrícius-családot, városállamot, uralkodóházat vagy népet). A történelemfilozófia megújítása Machiavellinél kezdődik, mert a múltból a jövő felé lépő jelen valamilyen módon a történelemhez kapcsolódik, s nem arról van szó, hogy a történelem az élet tanító mestere.

III. Madách korában még ható felfogások áttekintése

1. A felvilágosodás történelemelméletének alapja: az idő ciklikus fölfogása

A felvilágosodás eszmetörténeti korszak – történetírásának különleges szerepét már csak az is alátámasztja, hogy ekkor jelenik meg szóhasználatban a történetfilozófia (philosophie de l’historie) és a világtörténelem (l’historie universelle) fogalom és kifejezés először – az „univerzális” tudású, publicista Voltaire volt a fogalmak megalkotója.

A reneszánsz által használt körkörös időelméletet részletesen és koncepciózusan szintén a 18. században dolgozták ki.¹⁸ A sok tudós nevét tartalmazó halmazból háromét emelném ki: az olasz G. Vicot, a francia Montesquieu-t és a német Herdert.

Montesquieu felfogását nem az teszi különlegessé, hogy a környezet meghatározó szerepét (néha túlzottan is meghatározót) állította, legalábbis gondolkodásához köti az utókor. Felfogásának különlegessége az volt, hogy a történelmet abban a politikai vetületben taglalta, amelyet ma a jogelmélet, jogfilozófia alapjának tekinthetünk. A francia filozófus az értelmes emberektől (polgároktól) befolyásolható tevékenységnek is tartotta történelmet – a körkörös változás nézete szerint a környezet mellett a társadalmi tudatosság fejlettségének is függvénye.

Vico ciklikus elgondolásában az a nagyszerű (és felénk mutató), hogy nemcsak a birodalmak, hanem a civilizációk, kultúrák felemelkedését, virágzását és összeomlását is az emberekkel (modern értelemmel a tömeggel is) magyarázza.

A ciklikusság nem csupán természeti „végzet”, hanem az emberi tevékenység racionalizálható függvénye. Amellett, hogy Itália egysége és egyesítésének szüksége új igényekkel és okokkal magyarázódik, Vico máig szellemes ötletekkel próbálja semlegesíteni a körforgás mai szemmel tekintett monotonitását.

A mi szempontunkból Herder volt a legérdekesebb, ugyanis Herder nem volt hivatásos történész, hanem a jelenre figyelő gondolkodó. (Sokat jelent a „profilizálódó” tudományok kutatói között találunk egyet, aki a józan paraszti ész alapján gondolkodik.) A 18. század utolsó harmadának eseményei – pl. Anglia magyarázhatatlan fölemelkedése, Amerika függetlenedése, a francia hegemónia összeomlása és a francia forradalom egyre nyilvánvalóbb eredményessége – megkövetelte a politikai elemzés, sőt politikai prognosztika szükségességét. Ez pedig előtérbe állította a történelmi idő fogalmi újragondolását.

Herder sem tudta kikapcsolni az embereket a történelem alakításából, ám ő a kultúra, civilizáció, birodalom helyébe a nemzetfogalmat

emelte. Az „államnemzet” – eme értelmezés szerint az etnikai/nyelvi határ és a politikai határ egybeesik – bevezetésével részben megmagyarázhatta a tapasztalt felemelkedéseket (bár a spanyol és az angol „mozgásokat” nem tudta megnyugtatóan értelmezni). Viszont ebből a megközelítésből Kelet- és Dél-Európa népei (illetve az ázsiai birodalmak etnikumai) ki voltak zárva – beleértve a németet is. A derék lelkésznek sikerül a „duplázás”: újabb fogalom bevezetésével megoldja a történelmi körkörösség irányultságának esélyét. A „kultúrnemzet” az a történelemben életképes, még ha részeiben szétszakadt, szétszaggatott közösség, amelyet összetart a közös kultúra tudata; a közös kultúra hordozója a nyelv: az egységesített, kiművelt anyanyelv. (Nem tárgya gondolatmenetünknek, hogyan fakad ebből a népiesség, a nacionalizmus és napjaink nemzetiségi problémáinak kaotikus rendszere.)

Herder elképzelése megtermékenyítő és meghatározó volt a századforduló és a 19. század első felének kelet-európai gondolkodóira.

2. Kölcsey Ferenc, a rendszer „magyarosítója” és „reformálója”

Látszólag kitérő, de az alcíműnk szerint fontos, hogy a magyar gondolkodásban hogyan jelentkezik a konzervatív egyházi lineáris és a felvilágosult világi ciklikus értelmezés. A 18. századi Magyarországon ható és uralkodó monarchikus gondolkodás a vallásos történelemképre támaszkodott (kölcsönös volt az egymásra utaltság), mert az „Isten kegyelméből” uralkodó államrendjét biztosította a lineáris betagozódás. A közoktatás szinte a felsőoktatásig bezáróan ezt a történelemképet közvetítette.¹⁹ Ugyanakkor az egyre növekvő értelmiségi réteg szükségszerűen fordult a felvilágosodás képviselte vagy gondolkodói által megalapozott új történelemkép felé (az másféle társadalom-felfogáshoz kapcsolódott).

Kölcsey Ferenc a debreceni kollégium falai között mindkét történelemképpel megismerkedett. ²⁰ Kéziratos jegyzetei alapján²¹ bizonyítottnak vehetjük, hogy a fiatal jogász, irodalmár a körkörös történelemkép érvényességét fogadta el.
A francia, görög, latin és német eredetiből jegyzetelő fiatalember akaratlanul is elárulja kialakuló történelemfelfogásának jellemzőit. Kulturális és politikai tevékenységének első nagy korszakaiban a herderi történelem- és nemzetfogalom érvényesítése figyelhető meg. Ha a Hymnus, a Vanitatum vanitas verseinek tartalmát vizsgáljuk, vagy a Mohács, a Nemzeti hagyományok című esszéinek gondolatmenetét követjük, akkor egyértelmű az állítás: Kölcsey történelemképének két alapaxiómája van. Az egyik a körkörös idő, mely igaz, néha végzetszerű, de Isten felette áll, s ha akarja, változtathat irányán, mozgásának sebességén. A másik a nemzeti közösség – s bár szó esik az állam történelmi dicsőségéről, ám a jelenben a kultúrnemzeti koncepció a megvalósítandó. A költő és filozófus már az 1820-as években is meghatározó szerepet játszott a magyar közgondolkodásban, ám messze jelentősebbek a következő évtized gondolatai.

Kölcsey rendkívüli képességeit bizonyítja, hogy fölismerte a vicoi, herderi gondolatmenet „gyenge” pontját: az emberi, nemzeti közösség céljait nem a közösség hajtja végre, hanem az egyén. A körkörös történelemkép birodalom, civilizáció, kultúra, nemzet stb. nagyságrendjébe nem kapott szerepet az egyes ember. Igaz, a felvilágosodás gondolkodói nemcsak hogy a nemesi születéssel tették egyenrangúvá az értelmiségi kiművelt emberfőt, hanem mintegy felsőbbrendűvé is nyilvánították, ám a „történelem feladatait” tényleg az emberek, a tömegek hajthatták végre. A népiesség programja szép jelszó, a nemzeti ébredés, újjászületés nagy feladat – ám ki teszi rá éltét?

Az 1830-as években fogalmazódik meg – valószínűleg politikai tapasztalatainak hatására is – Kölcsey új, javított történetfilozófiája. Az eszme még nem fogalmazódik meg tételesen (van ideje, negyvenes éveit éli), ám művei tartalmazzák, lásd Huszt, Emléklapra, Zrínyi második éneke, Rebellis vers című költeményeit, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, Históriai vázlatok, Történetnyomozás című esszéit Az elgondolás lényege, hogy az adott történelmi pillanatban – attól függetlenül, hogy fölismertem-e annak fontosságát és jelentőségét – saját és közösségem jövője döntésemnek és tettemnek függvénye. Felelős vagyok tehát tetteimért, mert azok befolyásolják a történelmi időben megvalósuló jelent és jövőt.²²
Kölcsey történetfilozófiája alkotó és cselekvő módon a 19. század utolsó harmadáig közismert és meghatározó jelentőségű volt (s reméljük: újra az lesz majd). Láthattuk megvalósulását például Deák Ferenc tevékenységében vagy Vörösmarty Mihály költészetében – de nyomai a Tragédiában is játszva bizonyíthatók. Kölcsey kapcsolta össze a történelmet az etikával és a nemzeti küldetéssel.

3. Átmenet a modern értelemben vett lineáris teleologikus történelemszemlélet felé

Miközben a ciklikus időfelfogás uralta a történetírást, megjelentek egy másféle időszemlélet elemei.

Az első, később meghatározó szerepet játszó gondolkodó J.-J. Rousseau volt. A laikus autodidakta ötletei a történelem tekintetében is gyümölcsözőek voltak. A két dijoni értekezés, illetve kisebb írásaiban elszórt megjegyzései²³ arra utalnak, hogy Rousseau a keresztény lineáris elgondolást kísérelte meg laicizálni.

Elgondolásának alapja a kultúra és civilizáció fogalmi kettéválasztása volt. Történelemfelfogásának lényege így vázolható: az emberiség kezdetben valamiféle ősi kultúra állapotában élt, amelyből a civilizáció szakította ki. A civilizáció elembertelenítő hatása akkor világosodott meg a benne élők számára, mikor a gyarmatosítás során megismerkedtek a primitív kultúrákban élő népekkel. Ekkor tudatosult bennünk, hogy mit veszítettünk el – s hogyan kellene az eszményi emberiség állapotába eljutni: a már meglévő és fejlődő civilizációt egy vele harmonizáló, de az ősihez is kötődő kultúrával egyesíteni.

A látszólag kortársaihoz hasonló ciklikusságot mutató elgondolás valójában azt a fokozatos fejlődést előlegezi meg, amelyet majd a 19. század „életfilozófusai” (Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche) dolgoznak ki részletezve.

A másik átmeneti rendszer ismertebb: ez G. F. Hegel történetfilozófiai elképzelése.²⁴ A később konzervatív gondolkodónak tekintett „rendszerfilozófus” a rousseau-i „hármasság”-hoz hasonlóan a ciklikus fejlődést is beépítve dolgozta ki a teleologikus vonalszerű történelmi fejlődés-elméletét, amely a világszellem beépítésével nyúlt viszsza az arisztotelészi „hármassághoz”. Ennek részletezését nagyobb ismertsége és a terjedelmi korlátok miatt elhagyom. (Itt jegyzem meg, hogy a hegeli gondolat eredeti céljától mintegy „elkanyarodva” a szocialista utópiák²⁵ filozófiai alapjává lett.)

4. A modern polgári lineáris teleologikus időszemlélet

A felvilágosodás korszakában nemcsak a feudalizmust és az egyházat (és vallást) támadó munkák íródtak, hanem megszülettek a polgári utópiák²⁶ is. Az angol szerzők a létrejött polgári társadalom állandó javításának szándékával írták műveiket, a többiek a létrehozandó iránti megszállottsággal.

A francia forradalom, a forradalmi és napóleoni háborúk, a restauráció és a júliusi forradalom (1789–1830) közötti történések irányították a figyelmet a történelmi időfelfogás megújítására. A polgári társadalom fejlődését elfogadó, annak szükségességét belátó szerzők²⁷ a 19. század közepére kimunkálták a keresztény teleologikus történelemfelfogáshoz hasonló időértelmezésüket. Ennek lényege, hogy az emberiség fejlődése a jelen, azaz a polgári társadalom felé mutat!

Az egyes szerzők bizonyos korszakokat, alkorszakokat föltételeznek; régiókat, területi elkülönüléseket figyelembe vesznek – ám a birodalmakat, civilizációkat, kultúrákat olyan időbeliséggel vizsgálják, amely a fejlődés időtényezőihez kapcsolódik. Minden részlet „vektorának” végső „eredője” a modern, nyugat-európai, polgári társadalom, amely a szabadversenyre támaszkodva kapitalizálja a földet. Ebben a történelmi folyamatban akár a koreszmék, akár a „nagy emberek”, akár a tömegek – vagy bármilyen más, korábban determinánsnak tekintett tényezők – megjelenhetnek (és meg is jelennek, mert ez a történelemszemlélet és történetfilozófia szintetizáló és „bekebelező”), ha beilleszthetők a történelmi fejlődési folyamatba.

A század utolsó negyedének pozitivizmusa vagy szociáldarwinizmusa tovább erősítette (és egyszerűsítette) a fejlődés-fogalmat – nem véletlenül alakul ki a 20. század elejére az ezt tagadó, az ezt meghaladni kívánó ciklikus történelemfelfogás reneszánsza.

Epilógus

1. Madách és a „hozzáférhető” felfogások

Bár a vázolt feladat szerint az 1864-es évig futottam át a történelemszemléleteket, nem hiszem, hogy Madách történelemfelfogását alapvetően befolyásolhatták volna az 1850-es években vagy az ettől később született művek, beleértve Eötvös József összegzését²⁸ is. Még ha utaltam is korábban a korabeli nevezetesebb munkákra, ²⁹ ezek ismerete legfeljebb föltételezhető, de nem bizonyítható.

Bizonyos, hogy szerzőnk eklektikus felfogása – írásaiban fölismerhető a ciklikus gondolkodás nyoma épp úgy, mint a lineáris időfogalom elfogadása – az 1840-es években alakult ki. Ennek módosulásában nagyobb szerepet játszhatott élettapasztalatának levonása, mint olvasmányélményeinek beépítése.

Történelemképére, időszemléletére drámáiból több bizonyítékot találhatunk, mint más tárgyú műveiből – ám ezek gyűjtése helyett indokoltabb lenne a befogadói történelemképek, történelemszemléletek kutatása. Úgy vélem, a Madách-recepció változását inkább lehet ezzel magyarázni, mint más szempontokkal, igaz, ennek bizonyítása elmarad.

2. A történelemszemlélet és a befogadó viszonya

Nem hiszem, hogy ez a vázlatos áttekintés bárki számára helyettesíthetné az elmélyült vizsgálódás szükségességét. Tudom, egyszerűbb lett volna a magyarázat, ha konkrét történelmi példákon bizonyítom be a történelemszemléleti nézetek kialakulását és működését – de ezt megtették a „mesterek”. Sőt, nem kívánok a jelen politikai eseményekre utalni – ezek fontossága, jelentősége úgyis a múlt más eseményeihez képesti viszonyításban nyeri majd el történelmi jelentését.

Az áttekintés célja az volt, hogy az idő történelmi jelentőségére és jelentésére hívja fel a figyelmet. Madách – és kortársai – tudták, hogy a jelen a múlthoz képest válhat a jövő építőkövévé. Ezt a régi evidenciát szerettem volna mai igazsággá eleveníteni.

Vissza