Praznovszky Mihály

 

Madách Imre országgyűlési beszédének

fogadtatása a korabeli sajtóban

 

 

A Madách-legendárium számtalan összetevőjét ismerjük immáron több mint évszázada. Ezek egy részének megváltoztatásáért hiába küzd a szakirodalom, bizony azok örökre úgy maradnak, ahogyan az em­berek emlékezetében rögzültek. Némelyiket talán kár is lenne meg­változtatni, némelyik kijavítása nagyon is indokolt len­ne.

     Ilyen tévedéseket tartalmaz a po­li­ti­kus Madáchot bemutató fe­je­ze­te az életműnek. Hemzsegnek a köz­he­lyek és hemzsegnek a té­ve­dé­sek. Pedig Szabad György, Kerényi Fe­renc, Krizsán László, Szabó Bé­la alapos tanulmányaikban éppen ele­get hadakoztak ezek ellen. (Oly­kor ezen sorok írója is meg­pró­bál­ko­zott egy kardsuhintással, de hi­ába.)

     Most sem teszünk mást e rövid forrásismertetés ke­retében, mint hogy felhívjuk a figyelmet arra, miként fogadta a köz­vélemény Ma­dách országgyűlési beszédét 1861-ben. Nem szán­dé­kozunk most ki­tér­ni ennek történeti hátterére, de még csak a meg­vá­lasztás ese­mé­nye­ire sem. Pusztán adatközlésre vállalkozunk ennek a fontos ese­mény­nek a kapcsán. Fontosnak kell neveznünk, mert az egy­behangzó vé­le­mények szerint Madách megítélésében, későbbi kap­csolatainak ala­kulásában s így közvetve a Tragédia fogad­ta­tá­sá­ban is meg­ha­tá­ro­zó volt ez az esemény. Azzal azonban számolnunk kell, hogy minden fel­hevült politikai állapotban, a pillanatnyi fe­szült­ség, a vállraemelés eu­fórikus hangulata hamar múlik, a napi szen­zációt követi a másik. Fő­leg 1861-ben, amikor Madáchnak ép­pen­hogy megadatott a meg­szó­lalás lehetősége, s máris feloszlatták a túl radikálisnak ígérkező ma­gyar parlamentet. Így maradt tar­so­lyá­ban több újabb hozzászólás, így nem tudta teljesíteni parlamenti meg­bízásait. A „mi lett volna, ha...” helytelen kérdése pusztán csak el­méleti síkon végiggondolva, bi­zony nagyívű politikusi pályaívet raj­zol fel elénk.

  Ám maradjunk a realitásoknál. Éppen elég lelkesültség volt azok­ban is. Erre szoktuk idézni Szontagh Pál alkalmi versét, verses le­ve­lét, amelyet május 31-én Horpácsról küldött „lelke jobb felének” Pest­re. Így szól:

 

                                                               Hosszú életin át sok küzd kiderítni nevének

                                                               Néma homályát, ám – csak kevesé a süker!

                                                               Honfiu, Bölcs, Művész – bátran törhetsz te Olympig –

                                                               Im, hármas koszorut tüz ma fejedre – hazád!

 

     Ma tudjuk, hogy akkor még csak Szontagh ismerhette a Tra­gé­di­át, s ezért adta a politikus dicskoszorúja mellé a művész, az író örök­zöld lombját is.

     Maguk az események az alábbi eseményrend szerint követték egy­mást:

 

—           április 6. Az országgyűlés megnyitása. Madách ott ül a 12 évi
                szü­net után újraválasztott honatyák között

—           április 17. Madáchot igazolják, megválasztása törvényes volt,
                nincs akadálya képviselői munkájának

—            a májusi napokon Madách részt vesz az országgyűlés munkájában, figyelemmel követi a határozati és a felirati pártok vitáját

—           május 28-án elmondja élete első parlamenti beszédét

—           május 29-én az országos lapok foglalkoznak felszólalásával, s ezt
                teszik még több napon át

—           június 5-én a végső szavazáson nemet mond a feliratra s igent a
                határozatra.

 

     Madách a nagy izgalmakba kicsit belebetegedett. Érthető ez. Első köz­szereplés, figyelő szemek, politikai bátorság, a következetes ma­ga­tartásnak esetleg hátrányos következményei lehetnek, érzi a hely­zet politikai, sőt nyugodtan mondhatjuk történelmi súlyát, feszült­sé­gét.

     Az első, a közvetlen hatásról ő maga számol be leghitelesebben má­jus 29-én, édesanyjának írt levelében.

     „Kedves jó Mamám!

     Tegnap beszéltem az országgyűlésen tökéletes sikerrel, rendkívüli tet­szés, taps között. A városban, kocsmákban, kávéházakban aznap csak erről beszéltek. Mindez pedig annál nehezebb volt, mert a tár­gyat már két hétig csépelték, a publikum megunta még hallgatni is, s va­lami ujat találni kétszeres mesterség. Az ujságokat ma reggel, me­lyek megjelentek, elküldtem. Három külföldi német lapban is meg fog jelenni beszédem, s külön röpiratban magyarul és németül, majd ezek­ből küldök haza. Egészségemnek, az igaz, kicsit ártott, amennyi­ben bizony az izgatottságtól a szivverés erős lett...”

     Majd így folytatja az utóiratban:

     „Beszédem után minden nevezetesebb követ felkelt helyéről, hoz­zám­jött kezet szoritani, gratulálni s valami fél fertályig a tanácskozás meg­szakadt. Beszédem közben barátim féltek, hogy rosszul leszek, oly rendkivül halvány voltam, mint mondják.”

     Az újságok közül elsőként, május 29-én a Magyarország című na­pi­lap reagált a beszédre. A 3. lapon ez olvasható:

     „Országgyűlés.

     A nemzeti képviselőház XXXI. ülése május 28-án.

     Zichy Antal után, ki a felirat mellett szólt, Madách Imre tartott köz­figyelmet nyert jeles beszédet, melyet fentebb egész ter­je­del­mé­ben adunk. A határozatot védte”.

     Maga a beszéd valóban ott olvasható teljes terjedelmében a lap 2–3. oldalán.

     Ugyanezen a napon, tehát május 29-én a Magyar Sajtó így tu­dó­sí­tot­ta olvasóit:

     „Országgyűlési tudósítások

     ...szólottak Deák Ferenc indítványa mellett Tolnay Károly, Zichy An­tal és Eötvös Tamás, határozat mellett pedig Bónis Sámuel, Ma­dách Imre, Bánó Miklós”, majd pár sorral lejjebb kiegészítették a hírt:

     „Bónis Sámuel jeles szónoklatát legközelebb egész terjedelmében köz­lendjük, úgy szintén Madách Imre beszédét is, melyre annak ér­de­kessége és újabb eszméi miatt előre figyelmeztetjük ol­vasóin­kat...”Még ezen a napon egy harmadik újságban, a Sürgöny című lap­ban is megjelent a tudósítás Madách fellépéséről. Az első oldalon az or­szággyűlési beszámolóban ezt olvashatjuk:

     „Madách Imre, az eddig fellépett ujonc-szónokok egyike, ki egy kis­sé elfogult vala ugyan, de beszéde szabatos, s nagy olvasottságot ta­núsított. Különösen sikerült beszédének azon része, melyben meg­mu­tatá, hogy a magyar nemzet Szent Istvántól kezdve az európai ci­vi­lisationak mindig előterén állott, s ezért ha a németek bennünket há­látlanoknak cimeznek, mivel civilisatiojukat egyedül nekik kö­szön­hetjük, ez annyit tesz, mintha a kakas a maga kukorékolásának ér­demet tulajdonitana”.

     Május 30-án a Magyar Sajtó ígéretéhez híven teljes egészében kö­zöl­te Madách beszédét. Június elsején ugyanezt tette a Sürgöny is. Jú­nius 2-án a Családi Kör című hetilap aktuális számában Or­szág­gyű­lési napló címen egy mondatban említi a költőt: „mult hó 22-dike óta szóltak a határozat mellett... Madács Imre” (így!).

     Ugyanezen a napon a Magyarország című lapban keretes hirdetés je­lent meg az alábbi szöveggel: „A Magyarország kiadó-hivatalába kü­lön kiadásban megjelent és kapható a magyar képviselőházban tar­tott jeles beszédek. Ára egy-egy példánynak füzve 10 ujkrajcár. Na­gyobb megrendelések után 25% engedékkel szolgálunk”.

     Ha elhisszük, hogy a hirdetés igazat szólt, akkor Madách beszéde fü­zetke formájában június 2-án jelent meg, a beszéd elhangzása után öt nappal, amiben semmi meglepő nincs, ismerve a nyomdák akkori tel­jesítményét.

     Ezek a kettesével-hármasával egy füzetbe kiadott beszédek el­térő for­mátumúak és terjedelműek. A bennünket érdeklő 23 nyomtatott lap ter­je­del­mű. Tartalmazza Tisza László május 25-én elmondott be­szé­dét, gróf Szé­chenyi Dénes beszédét, amely május 27-én hangzott el, s vé­gül Ma­dách Imréét a 16–23. lapon.

     Június 9-én jelent meg a Sürgöny 131. számában az utolsó utalás Ma­dách beszédére, illetve arra a hatásra, amelyet ez a beszéd ki­vál­tott. Írója Kákay Aranyos:

     „A képviselőház legeredetibb jelenségei egyike  M a d á c h   I m- r e. Szőke haj, szláv-jellegű arc,chinai lekonyuló hosszú bajúsz: de
ma­gyar kebel; s európai miveltséggel táplált fő. Szónoklata nem lán­gol, hanem csendes tűz, mely koronkint egyet pattog; s akkor a leg­ere­detibb ötlet, vagy egészen uj zamatu phrasis, drastikus de nem rút kép pattan szét a meglepett s nevető hallgatóság előtt. Ki beszédét el­ol­vasta, látni fogja a különbséget közte s tulajdonképi phrasis-fa­ra­gók között; s ez az, hogy az ő képei nem keresettek, hanem ter­mé­sze­tes formái eszméinek; s virágai nem üresek, hanem rendesen egy­sé­ges gondolatmagvat tartalmazók. Ő is él inparlamentáris ha­son­lat­tal – de elég tapintattal bír mintegy kikérni a ház bocsánatát ilyes­mi­re – »egy kutya, csak más a nyakravalója” – s ilyen ötletért meg is ér­demli azt”.

     Kákay Aranyos álnév Kecskeméthy Aurélt, a kor félelmetes hírű új­ságíróját takarta.

     Erre a cikkre és magára a beszédre is reagált Károly öccse 1861. jú­nius 19-én kelt levelében Csesztvéről Pestre, az Arany Sas ven­dég­lő­be címezve levelét. Így ír ebben:

     „Kedves Imrém!

     Ki nem mondhatom örömömet, midőn Kovács Ferinek, test­vér­jé­hez Kovács Sándorhoz irott leveléből leg először olvastam a' ha­tá­ro­zat tárgyában tartott beszéded hatását, ugyan olly nagy hatást tett az itt e' vidéken is mikor a' lapokban olvastuk, még most is egy fö tár­gya az a' beszédeknek; – olvastad e a' Sürgönybe leirásodat? ha nem ol­vastad vólna úgy olvasd el, egy számba vagy te, Nyári és Besze ca­rac­terisálva, a' melly ugyan igen szép és hizelgö, de azért még is bosszantó annyiból, hogy világossan tótnak mond, mert a' mint kül­sö­det leirja „chinai lekonyúló bajúsz, szöke szláv jellegü arcz, de ma­gyar kebel ezen de magyar kebel által szerintem világossan azt pre­tendálja, hogy tót vagy, mert máskép miért tenné ezt oda, ezt mond­hatom aprehendálom, vagy szerinte minden szőke, szláv jellegű arcz [...]”

     Az országgyűlési beszéd visszhangja közvetett formában, de visz­sza-visszatér a következő esztendőkben. Bizonyára a véletlen egy­be­e­sés játéka, hogy 1862 januárjában Az Ország Tükre lap so­ro­za­tá­-ban, amely a feloszlatott országgyűlés tagjainak arcképét közölte, ja­nu­ár 15-én Orczy Béla, Bartakovics Béla, Jámbor Pál, Somsich Pál, Keg­levich Béla mellett Madáché jelent meg. Mondjuk, véletlen, de pon­tosan egybeesett a Tragédia megjelenésével, amelyet jelenlegi is­me­reteink január 12-re tesznek. Így az országgyűlési szerepvállalás kö­­vet­kez­tében a művel együtt a képmása is eljutott az olvasókhoz, akik egyéb­ként is felcsigázva várták a titok megfejtését; ki a be­ha­ran­­go­zott mű szerzője, akinek nevét addig homály fedte.

     S közvetve-közvetlenül ott vannak az utalások az 1861. évi or­szág­gyűlési szereplésére a gyászhírt közreadó tudósításokban 1864 szo­morú októberében.

     A Honban, Jókai lapjában magától Jókaitól jelent meg a rövid nek­rológ ezekkel a sorokkal: „Madách Imre azon nagy tehetségek kö­zé tartozott, akik miután erejük egész nagyságában meg mutatták ma­gukat legelső feltünésök alkalmával, onnan egyszerre letüntek, a kor­társakra hagyva a fájdalmas tépelődést; mivé lehettek volna egy­kor?”

     A Magyar Sajtó névtelen nekrológ írója október 10-én már meg is ne­vezi ezt a szereplését: „Mennyire meg tudta nyerni honfitársai bi­zal­mát, tanusitja az 1861-dik év, midőn Nógrádmegye ba­las­sa­gyar­ma­ti kerülete országgyűlési képviselőjévé választotta.” Majd így foly­tatja: „Madách Imre a mozgalmas 1861-dik évben lépett ki ho-má­lyából egyszerre a dicsőség fénykörébe. Készen, s lelki hatalma tel­jes fegyverzetében, termett elő, mint Minerva Jupiter fejéből.

     Egyszerre két mezőn tünt fel: az országgyülésen, mint a ha­tá­ro­za­ti párt egyik legtisztább jellemű s legtájékozottabb, legképzettebb tag­ja; s az irodalomban, mint ritka széles látkörü költő, kiben a kép­ze­lem ereje csodálatosan egyesül a reflexió erejével.

     Az országgyülésen, a határozati párt részéről, ő és már szintén el­hunyt fiatal pályatársa, Terényi Lajos, mondották a legkerekebb s nyo­matékosabb beszédet. Beszéde esemény volt”.

     Október 15-én a Pesti Hölgy Divatlap tudósítója ezzel a közvet­len kér­déssel a megszokott csevegési stílusában, de a gyász hangján for­­dul hölgyolvasóihoz: „Ismerik Önök az Ember tragédiája vi­lág­hi­rü­vé lett költőjét Madách Imrét, kinek szózatos ajkai a képviselő­ház­ban oly remek beszédet mondottak, hogy ellenfelei is hódoló elis­me­rés­sel já­rultak hozzá kezet szoritani?”

     A végére egy további s fontos megjegyzés. Madách beszédét mint for­rást, ismerjük jól. Magából az említett hírlapi közleményekből, a kis füzetből, majd a Halász Gábor-féle összesből vagy legutóbb Szi­ge­thy Gábor összeállításából a Gondolkodó Magyarok című so­ro­zat­ban. És mégis azt mondhatjuk, hogy ezek nem pontos szövegek. Ugyan­is ezek mind szerkesztett változatok, itt-ott rövidítve, az élő be­széd fordulatait rendbe téve, az egyenetleségeket simává téve. A pon­tos, hiteles és teljes szöveg is megvan. Megjelent 1861-ben az Or­szággyűlési Naplóban, amelyet Hajnik Károly szerkesztett. Ebből tud­juk, hogy a beszédet május 28-án délelőtt tíz órakor mondta el. Ér­demes végül semmi mást, csak a közbeszólásokat idézni, ame­lye­ket a jegyzőkönyv pontosan rögzített. Ezekből aztán valóban kiderül, a siker nagy volt és osztatlan. Harmincnyolcszor szakította meg be­szé­dét a képviselők tetszésnyilvánítása. Tizenötször kiáltották közbe, hogy helyes, nyolcszor hangzott el az úgy van!, közhelyeslés három íz­ben, igaz felkiáltás négyszer, köztetszés, taps kétszer hangzott fel. Tet­szés egyszer, zajos tetszés egyszer, derültség háromszor hangzott fel a teremben a gyorsírók pontos feljegyzései alapján.

  Végén pedig, az utolsó mondata után ez áll zárójelben: „köz­he­lyes­lés, tetszés, taps, zajos éljenzés.”

     Végül Madách két gondolatával fejezem be, amelyeket az eredeti szö­vegből idézünk, s amelyek nem minden intelem nélkül, ma is örök ér­vényűek. Beszéde elején így fogalmaz: „...országokat nem in­téz­mé­nyeik jósága, de a polgárerény tartja fel...”

     Beszédében azt igazolja, hogy mi mindig Európa meghatározó né­pe, nemzete voltunk, fejlődésünk, civilizációnk egyenértékű volt Eu­rópa fejlett országaival, s így azt mondja, hogy igazi „hévmérője a ci­vi­lizatiónak a politikai érettség és szabadság, s e tekintetben ön­ér­zet­tel kérdhetjük Európa népeit, kérdhetjük szétzilált szerencsétlen szom­szédainkat, kiknek szivből kivánjuk állapotaik javulását: ki állt szá­zadról századra elébb mint mi, s ki áll jelenleg is jogban és ér­ze­lem­ben erősben nálunk, ha szerencsében s anyagi erőben nem is.”

 

(Adatközlésünk mutatvány a készülő forrságyűjteményünkből: Ma­dách Imre napjai a magyar irodalomban 1861–1864.)

 

 Vissza