Máté Zsuzsanna

 

Katartikus-e a Tragédia? – Lukács György művészetfilozófiája felől nézve

 

 

E kérdésfeltevés hallatán a Tragédia hatástörténetét ismerők bizo­nyá­ra megdöbbennek, hiszen Lukácsról közismert, hogy az elma­rasz­ta­lók táborába tartozik.¹ Kinek nem kell és miért Balázs Béla köl­té­­sze­te című, 1918-ban írt tanulmányában sommásan Madáchot „min­­den mélység nélkül való költőnek” tartja, aki „az igazi drá­ma­i­ság­nak még közelébe sem jutott”.² Hasonlóan egy későbbi, az öt­ve­nes évek­ben keletkezett, Madách tragédiája című írásában a mű drá­ma­­iat­lan­sá­gát, felszínes filozofálgatását, heterogenitását bírálja.³

     Hosszú az a névsor, akiket az irodalomkritikus Lukács nem fe­de­zett fel. Sok fenntartása volt Arannyal – akiben a forradalomtól el­pár­tolót látta –, hasonlóan Jókaival, Keménnyel, Katonával. Ezzel szem­ben Lukácsnak két felfedezettje volt csupán: Déry Tibor és Ba­lázs Béla, az utóbbit drámaíróként és költőként az utókor tévedésként tart­ja számon. Az irodalomkritikus Lukács elfogult volt egyes iro­dal­mi művek, irányzatok megítélésében, amely először fiatalkori tra­gi­kum­felfogásával, majd az ötvenes években realizmuskoncepciójával füg­gött össze. A nagy magyar irodalom kontinuitását, Zrínyitől Pe­tő­fin, Adyn keresztül József Attiláig felállítva, annak lényegét a füg­get­lenségért és demokráciáért vívott harcban látta.⁴ Ilyen módon vál­ha­tott az ötvenes évek elején Lukács számára Madách tragédiája „di­a­logizált” filozófiai „tankölteménnyé”⁵; a világirodalomból Joyce és Beckett „sematikussá”; Kafka művészete „artisztikusan érdekes de­ka­denciává”, az avantgard pedig értéktelen értelmetlenséggé.⁶

     Tudjuk, Lukács György nem irodalomkritikus, nem irodalom­tör­té­nész; de kétségtelen, hogy századunk olyan magyar filozófusa, mű­vé­szetfilozófusa, akit lehet szeretni vagy nem szeretni, de ér­vé­nyes­sé­gét tudomásul kell venni. A lukácsi esztétikát ismerők számára nyil­vánvaló, hogy a szellemi tulajdon fogalmának jelzése nélkül esz­té­tikai kategóriáinak többsége átment e gondolkodásmód köz­tu­da­tá­ba. Sőt a közoktatásba is. A Szegedy-Maszák-féle gimnáziumi tan­köny­vekben találkozhatunk például visszatükrözés-elméletével, a mű­vé­szet antropomorf jellegének gondolatával, katarzis- és tra­gi­kum­fel­fo­gásával, realizmuselméletével, a társadalmi tudatformák és a nem­be­liség koncepciójával.

     Előadásom témája két paradoxonra épül. Az egyik során a té­ve­dé­sek­kel terhelt irodalomkritikus Lukács ellenében azt mutatnám be, hogy az idős művészetfilozófus Lukács teóriájában mi a helye a Tra­gé­diának. Mint Lukács György esztétikájával (is) foglalkozónak, az a hi­po­tézisem, hogy esztétikai kategóriáival, így katarzisfelfogásá­val, nem­beliségkoncepciójával úgy vethető össze a Tragédia, hogy az ha­tás- és értékrendszerében pontosan az ellentétét eredményezi az ed­­dig ismerteknek. Tehát a művészetfilozófus Lukáccsal mérve, de az iro­dalomkritikus Lukács ellenében vázolnám a Tragédia pozitív ka­­tar­tikusságát. Az interpretáció szubjektív szabadossága helyett ál­lít­­ha­tom ezt attól a kronologikus ténytől indíttatva, hogy az elutasító ta­­nulmányok valamely aktuális ideológiai nézőpontból születtek. Em­beröltőt átívelő esztétikai munkái közül az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején írt főműve, Az esztétikum sajátossága az ide­o­ló­giától eltávolodó fordulatot, a letisztulást jelzi az életműben. Más­részt a megfeleltetés, a lehetséges analógiák oka, hogy mindketten ugyan­annak a világlátásnak, a metafizikus és abszolutizáló gon­dol­ko­dásmódnak a képviselői.

     A másik paradoxon, hogy a Tragédia egyszerre lehet katartikus és an­tikatartikus vonásokat mutató, s hogy éppen melyik, az a meg­kö­ze­lítés nézőpontjától, a műre vetített katarziselmélet milyenségétől függ.

     Csaknem félévszázad különbséggel, de sem Madách, sem Lukács nem tudta elfogadni a szkepticizmust az emberi lét értelmére vonat­koz­tatottan; az abszolút bizonyosság meg nem találását; a rend fel­bom­lását követő kaotikusságot; a relativizmust; az eszme, értelem és meg­valósulás ellentétét. Alapproblémájuk: a szellem, értelem, esz­me, a humánus értékek – mint az ember leglényegének, abszolú­tu­má­nak – immanenciája, életintegrativitása. A teória életintegrativitá­sá­nak szándéka végigkíséri a filozófia történetét. Szókratész, Gior­da­no Bruno, Morus Tamás még belehaltak a teória megélésébe, később a gondolataikat megélni szándékozó filozófusokra már egy ke­gye­sebb halál várt, mégpedig az őrület, ahogy Nietzschére és Scho­pen­ha­uerre. Talán Lukács György volt az egyik utolsó, a teória szerint él­ni akaró filozófus, kudarcai ismeretesek. A magyar irodalom tör­té­ne­tében a Tragédia egyedülálló intenzitással veti fel e problémakört, a történelmi kudarcsorozat bemutatása ellenére mégis nyitottan hagy­ja, nem ad megnyugtató megoldást, sem lezárást.

     Teória és élet; eszme, értelem, értékek és megvalósulás kettős­sé­ge egy tágabb filozófiai horizontba illeszkedik, mind Madách, mind Lu­kács esetében. Mégpedig a közös, kanti forrású Van és Legyen két­világának metafizikusságába. A kétvilág léteztetése – különböző el­lentétes értékpólusú fogalompárokban – az egész lukácsi élet­mű­ben végighúzódik. A Van értéktelen és a Legyen lényegi kétvilá­gá­nak szinonimái: közönséges és valódi  élet; élet és az élet; élet és lé­lek; – végül az Esztétika terminológiájában – partikuláris és nembeli lét. A Van heterogén világában élő egyén magányra, elidegenedett­ség­re, széttöredezettségre, eltárgyiasulásra ítélt; míg a Kell homogén vi­lá­ga jelenti az egyén autentikusságát, értelmes és értékes lét­for­má­ját, az objektív értékeket, az ember létező lényegét, a Van világából néz­ve valamely abszolútumot. Az életműben végighúzódó probléma: a kétvilág egyesítésének a kísérlete, az abszolútum immanenciája, a Van és a Legyen konvergenciája. Az Esztétika végső konklúziója sze­rint a kétvilág, partikuláris és nembeli lét egyik összekötője a tu­do­mány és erkölcs mellett a művészet, az esztétikai tevékenység,⁷ me­lyek szemléltetik a lényegiséget, egyúttal hordozva is azt.⁸ Az esz­tétikai tevékenységben a nembeliségbe való emelkedés lehetősége ki­alakítja a nembeli tudatot, a nembeliséghez való szubjektív vi­szonyt. Ez a viszony, melyet minden maradandó műalkotás hordoz, kö­vetelés az egyén felé; az értelmes, emberibb élet, a rilkei „Vál­toz­tasd meg élted” követelése.⁹ A művészet így a való világ minőségi mér­céje is egyben, hiszen a jobb, nemesebb irányba konvergál; egy va­lódinál valódibb világot állít, még akkor is, ha ezt többnyire fi­gyel­meztetően kénytelen tenni, megmutatva az elidegenedés, az ér­ték­hiány vagy értékpusztulás különböző formáit az adottban.

     Madách Tragédiájának metafizikai kétvilága azonos axiológiai el­ren­dezettségű dualista világszerkezet. A kanti gondolkodásmód Van és Legyen kettősségére a Madách-kutatás több helyütt utal, ter­mi­­no­ló­giájában különböző értékfogalmakat használva.¹⁰ Maradva az ere­de­ti kanti fogalomközegben, már a mű elején, a bűnbeesés alapkon­flik­tusában felfedezhetjük a kétvilág létét, az első emberpárhoz kö­töt­ten, mintegy apriori tulajdonságként. A második színben, az Is­ten­től kapott harmonikus, boldog állapotban, de egyben a függőség Van­jával szemben megjelenik Ádám és Éva autonóm létformájának Le­gyen-vágya. Lucifer csábítása e kétvilágnak – a Paradicsomban is meg­lévő voltán alapul. A következőképpen mutatja be az adott vi­lág­ban Ádám léthelyzetét:

 

                                                               Te őt dicséred, ő téged kitart,

                                                               Megmondja, végy ebből és félj amattól,

                                                               Óv és vezet, mint gyapjas állatot;

                                                               Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.

 

Ezzel szemben ott a másik, Lucifer által jobbként bemutatott világ, mely az első emberpár számára a nemesedést, a gondolkodás nagy­ko­rúságát, az önerőt, a szabad akaratot, sorsának irányítását, „nagy” és „szép és új dolgokat” ígér. Itt a Legyen világa felé való törekvés lesz maga az eredendő bűn elkövetésének motivációja, a harmonikus lét­állapot kettészakadásának oka. A Legyen világa felé törekedni bűn a homogén világú Paradicsomba, ugyanakkor erény lesz a történelmi szí­nek diszharmonikus kétvilágában. E kétvilág képviselője Lucifer és Ádám, a paradicsomi színekhez képest egyfajta szerepcserével. A Van szférája Luciferé, aki e diszharmónia üdvözlője, a kétvilág kö­zöt­ti determinisztikus szakadék pragmatista és szkeptikus láttatója, aki tagadja a Legyen világának megvalósultságát, a Legyen Abszo­lú­tu­mát, mely iránti vágyódás az ember nembeli, örök és állandó lé­nye­ge, isteni, transzcendens része. Ádám a Legyenben akar élni; az em­ber „enistenemmé” kivívott állapotában; az emberi gondolat, esz­me, teória tökéletes megvalósultságában; a homogén egész egy­sé­gé­ben, ahol az alapvető emberi értékek egy értelmes és elrendezett, hu­má­nus, haladó világot hoznak létre. Lukácsi terminológiára átültetve ez az abszolútum immanenciájának, a kétvilág egyesítésének, a me­ta­fizikai megvalósultságnak a vágya. Ádám azért küzd, hogy a két­vi­lá­got egyesítse, a Van kietlenségét a Legyennel tegye harmonikussá és értelmessé. A kétvilág egyesítésének kudarcsorozatát éli át, mely – akárcsak Lukácsnál – az értéktelen és lényegi összeegyezhe­tet­len­sé­gét jelenti. Tehát mindkét gondolkodónál szakadék van a kétvilág kö­zött, Madách ugyanúgy pesszimista a lényegi lét megvalósultságát il­le­tően, akárcsak bírálója. Ádám tragikussága részben abban rejlik, hogy az értelmes életre való törekvést hiábavaló küzdelemként éli át. Ahogy Lukácsnál mégis létezik híd Van és Legyen között vala­mint egy állandó konvergencia, közeledés; úgy Madách Tragédiá­já­ban is. Éva az összekötő, benne dereng fel az édeni „tünde” álom, az utol­só színben az Úr szerepeket osztó válaszában neki lesz hall­ha­tó­vá a magasabb égi szózat, „költészetté” és „dallá” szűrődve, ha Ádám hi­te a küzdésben már-már szűnni látszik. Mindkét gon­dol­ko­dó­nál a mű­vészet az egyik összekötő, mindkettejüknél a küzdés a jobb felé – örök emberi folyamat. Ahogy Lukácsnál az értelmes lét fe­lé törekvés fel­tétele a Van tökéletlensége, (másszóval a partikuláris lét eli­de­ge­ne­dési formái szükségszerűen „a társadalmi fejlődési fo­lya­mat ele­mei”¹¹ mint negatív gerjesztők), úgy Madáchnál Lucifer az a szük­ség­szerű negativitás, „mely forrásba hoz”. Madách Tragé­di­á­jának alap­kérdése – van-e az emberiség létének értelme, van-e ha­la­dás, fej­lő­dés – csak akkor tehető fel, ha állandósult alaphelyzetként fo­gad­juk el a kétvilág létét; az ember számára tragikus kettészakí­tott­ságát; a luciferi Van negativitásainak gerjesztő funkcióját; de még­is a mű­vé­szeten keresztüli kapcsolat lehetőségét s a hitet abban, hogy ezáltal a kétvilág közelíthető egymáshoz.

     Lukács Esztétikájában a kétvilág partikuláris és nembeli szintje kö­zötti szakadékot egy mindenki számára átélhető esztétikai ha­tás­ka­te­gória köti össze: a katarzis. A katarzis megrendíti a partikularitás ki­zárólagosságát, átélhetővé teszi az emberi nem sorsdöntő, ma­ra­dan­dó, de ugyanakkor „számunkravaló” mozzanatait, az ember leg­lé­nye­gét. A befogadó tehát úgy éli meg az emberiség múltját, jelenét, jö­vőbeli perspektíváját mint saját egyéni létezésének fontos és meg­ha­tározó mozzanatát. Az általa létrehozott „megrendülés”, „meg­tisz­tu­lás” olyan folyamat, mely egy „helyesebben és mélyebben meg­ra­ga­dott evilági valóságba vezet vissza”, egyben a mindennapiság, a par­tikularitás és a szubjektum kritikájához is. A maradandó műal­ko­tá­sok katartikus-konfliktusos kapcsolatba állítják az emberiség min­den­kori objektív létét egy jövőbeli, vágyott nembeli léttel. A mű­al­ko­tás zárt világa, egynemű közege lehetőséget teremt arra, hogy az em­beri történelem és emberi létezés maradandó tartalmai és dön­tő sors­fordulatai szemlélhetővé váljanak.¹² A művészet örök tartalma a két­világ harcának, a valóság és a lényegi világ felé való törekvés küz­delmének a bemutatása, mely csak szenvedéseken, konfliktu­so­kon keresztül történhet. A szenvedés, a küzdelem a vágyottért: ál­ta­lá­nos emberi, örök kánon.¹³

     Lukács Esztétikájának katarzisfelfogásában e hatástudati forma a be­fogadót a legszűkebb én-tudatból, érdekekkel bezárt individu­ali­tás­ból – a legtágabb értelemben – a közösségbe vezeti, az emberiség kö­zösségébe. Az ideális lukácsi befogadó az önmagát személyiséggé ki­képző ember, aki hosszú, katartikus felismerések és belső kon­flik­tu­sok által eljut a közösség nagyszerű értékeinek megismeréséhez, majd személyében történő megvalósításához. Az ideális lukácsi be­fo­gadó látásmódjának elemei: az univerzális egyetemesség; az egész em­beriség; a történelem, az emberiség haladásába vetett hit, va­la­mint a művészetnek ehhez igazodó funkcionáltatása. A befogadó így „egész ember” mivoltából az „ember egészévé” változik át.¹⁴

     Az ember tragédiájának az ideális lukácsi befogadóra tett pozitív ka­tartikussága a fentebbi elmélet szerint egy olyan evidencia, melyet ma­gyarázni tovább felesleges, csupán olvasni, átélni és megélni kell a művet ebből az univerzális nézőpontból. Mindannyian tudjuk és érez­zük, hogy a Tragédia teljes világmagyarázatra törekszik; az em­be­ri létezés alapkérdéseit teszi fel – miközben bemutatja a különböző kon­fliktusos léthelyzeteket –; az egész emberiség, civilizáció ne­vé­ben kérdez, s hagyja nyitottan a felvetett alapproblémákat, lehetővé té­ve, hogy minden kor számára érvényes és megújuló üzenettel bír­jon. Ádám tragikuma, hogy az emberiség kozmikus pusztulásának tu­datában mégis tovább vállalja a Kell világa felé irányuló küz­del­met, melynek eredményessége ugyan kétséges a történelmi színek ta­pasz­talata alapján, egyfajta kanti „cél nélküli célszerűségként”, de eti­kai és humánus értéke kétségtelen. A kanti „kategorikus im­pe­ra­tí­vusz” fogalmazódik meg Ádám magatartásában, olyan abszolút eti­kai parancs szellemében cselekszik és gondolkodik a mű során, mely min­den ember számára egyetemes, példaértékű és követendő lehet. Vé­leményem szerint a Tragédia hatásmechanizmusa tökéletesen mű­köd­teti a lukácsi metafizikus és etikai fókuszú katarzisfelfogás ele­me­it.

     Végül érdemes lenne egy rövid összehasonlítást tenni a kü­lön­bö­ző katarziselméletek és a lukácsi felfogás között, annak indoklásául, hogy miért éppen ezzel a teóriával tartom összevethetőnek a Tra­gé­di­át. Egyben rátérnék a már említett egyik paradoxon mellett a má­sik­ra, azaz hogyan lehet egyszerre katartikus és antikatartikus Ma­dách műve. A katarziselméletek egyik ősforrása: Arisztotelész Poéti­ká­ja Platón filozófiája mellett. Arisztotelész a művészi mimézisnek (után­zás, ábrázolás) a jellemet, lelket is befolyásoló hatását azzal ma­gyarázta, hogy a mű az ember éthoszát ragadja meg, s a mű által ki­váltott lelkesedés a léleknek mint az erkölcsi lét hordozójának az in­dulata. A dominánsan tragédiához kötött katarzis megtisztítja az em­bert a félelemtől, a negatív szenvedélyektől. Mechanizmusában úgy, hogy bemutatja e káros szenvedélyek pusztító hatását, így a be­fo­gadó az átélés során megszabadul az irigységtől, a gonoszságtól, a ha­talomvágytól, a tisztátalan gyönyöröktől és egyéb lélekpusztító szen­vedélyektől. A katarzis tehát a lélek gyógyítója, a hasonlót a ha­son­nemű átéltetésével gyógyító. Az arisztotelészi katarzis a negatív er­köl­csi és pszichés szintről, lélek és test, ember és közösség meg­bom­lott harmóniájából a pozitív erkölcsi megtisztulás, az egyensúly, a har­mónia állapotába emeli a befogadót. A negatív-pozitív honnan-ho­vá mozgástér egyrészt etikai fókuszú, ez a strukturális jelleg­ze­tes­ség folytatódik a francia klasszicisták (Boileau, Corneille), a német fel­világosodás (Lessing, Schiller, Goethe), majd Lukács teóriájában. Úgy vélem, hogy az arisztotelészi archestruktúra magában rejt egy má­sik, a XIX. század végén elinduló pszichológiai mozgástér té­te­le­ző­dését is. A művészetnek a lelki negativitások alóli felszabadító ka­tar­tikus hatását hangsúlyozza Freud, Jung, Dewey amerikai be­ha­vi­o­ris­ta, valamint Richards, az amerikai Új Kritika szellemi atyja. Végül a harmadik jellegzetes csoportja a katarziselméletnek: a metafizikus hon­nan-hová mozgásterű teóriák, melyeknek eredete Platón két­vi­lá­gá­ra nyúlik vissza. Elsőként a III. században élő neoplatonista Pló­ti­noszt említeném meg, aki szerint a művészet katartikus hatásával a be­fogadót az érzéki–anyagi–testi kötöttségű világból a tiszta szellemi lét, a szépség, bölcsesség és jóság legfelsőbb eszméinek világába eme­li. Hasonló metafizikai mozgásterű, az értéktelen itt-lét világából a lényegibe vezető hatásfunkcióval bír a művészet Szent Ágostonnál, He­gelnél, Karl Jaspersnél és Lukácsnál is, itt ötvöződve az etikai jel­leg­gel. Az arisztotelészi felfogás – véleményem szerint – nemcsak a be­fogadó negatív-pozitív irányultságú, honnan-hová mozgásterét ad­ja meg évszázadokig ható mintaként, nemcsak a két alapvető etikai il­letve pszichológiai jelleget indítja el, hanem emellett még egyfajta ket­téválás történik az ókori elmélet nyomán: egyrészt kialakul a ka­tar­zist mint minden értékes műalkotás befogadóra tett hatásaként ér­tel­mezők irányzata (Lukács elméletét is itt találjuk), valamint a ka­tar­zist a csak tragikumhoz vagy a tragédiához kötő elméletek cso­port­ja. E rövid, felsorolásszerű összefoglalóval azt próbáltam érzé­kel­tetni, hogy Lukács György metafizikai és etikai mozgásterű katar­zis­felfogása az esztétika történetében az egyike annak, mely egye­te­me­sen, univerzálisan, a lehető legtágabban értelmezi a művészet ma­ra­dandó és felemelő hatását.

     Madách Tragédiája e metanarratív lukácsi elmélet felől nézve ka­tar­tikus, valamint katartikus a metafizikai teóriák nézőpontjából. De nem mond­ható annak a csak arisztotelészi, a csak etikai vagy a kizá­ró­la­go­san pszichológiai mozgásterű katarziselméletek felől nézve, mi­vel az ott megkívánt elemek nem működtethetőek; sem a tra­gi­kum­hoz, a tra­gédiához kötött katarziselméletek szempontjából.¹⁵ Ál­lí­tásom bi­zo­nyításaként az utóbbiakból példaként kiemelném Han­kiss Elemér struk­turalista katarzis-felfogását; funkcionálásának más­faj­ta módját a Tra­gédiában. Hankiss szerint a katarzis a Rosszból a Jó világába ve­ze­ti a befogadót, nem azt állítva, hogy minden rendben van a vi­lág­ban, hanem azt, hogy minden rendben van az em­berben.
A tra­gikus katarzist vizsgálva ezt úgy véli elérhetőnek, ha a tragédia ka­tarzisgépezete a legrosszabb tényt – a pozitív értékvesztést vagy az eze­ket hordozó tragikus hős halálának a tényét – megpróbálja va­la­hogy semlegesíteni, illuzórikusan elleplezni, a negatív halált el­fogad­ha­tó halállá szelídíteni. Ezt éri el az alkotó a különböző katarzis­gé­pe­zeti mozzanatok működtetésével, így hozva létre a katartikus ha­tást. Például a pozitív hős pusztulásával a negatív hőst is elpusztítják a darab végén; nagy hatással bír a negatív hős bűnbánó monológja; fe­szültségoldó a kibékülési vagy megbocsátási jelenet; szintén ka­tar­ti­kus a pozitív hős bátor, mártír vagy költőiesített halála, belefáradva az élet elviselhetetlen értelmetlenségébe, és még sorolhatnám a több mint húsz mozzanatot.¹⁶ A Madách-kutatás több helyütt elemzi, hogy Az ember tragédiájának műfaja rendkívül összetett, elsősorban drá­mai költemény, ahol a drámai mint melléknév szerepel. Horváth Ká­roly a fausti hagyományozottságú emberiség-költemények között vé­li elhelyezhetőnek, Bécsy Tamás kétszintes drámának, a középkori mo­ralitásokkal rokon műfajúnak tartja, Hubay Miklós a mítoszhoz kö­zelállónak, Mezei József világeposznak. A klasszikus tragédia mű­fa­jának a tragikumhoz kötődő katarzis-mozzanatait így hiába ke­res­sük. Pozitív hősünk negatív halála mindig elmarad; Ádámmal szem­ben­álló szereplők továbbélnek; nincs kibékülés, megbocsátás, sem szép halál. Sőt a Hankiss-féle teória szerint inkább antikatartikus moz­zanatok kerülnek előtérbe, mivel a mű végén a szereplőknek ala­cso­nyabb értékszinten kell tovább élniük; szenvedéseik fokozódnak. An­tikatartikus ebből a szűk nézőpontból a Tragédia, hiszen Madách nem ad a Jó és Rossz évezredes küzdelmének kérdéseire végső és meg­nyugtató megoldást. Mintha leszámolt volna azzal az illúzióval, hogy vannak – a hagyományos tragédiára jellemzően – katartikus mó­don felismerhető és gyönyörűség-megnyugvás keltő emberi, hu­má­nus értékek, melyeknek hordozója ugyan elbukik, de az értékek lét­igénye örök; hogy ember és világ diszharmóniája visszaállítható. Ma­dách nem ringatja befogadóit a végső, biztos, szenvedésekkel el­ér­hető egy-igazságokban, a majdan megvalósuló, pozitív és ideális har­mónia illúziójában. A végső cél elérése helyett csupán a folya­ma­tot mutatja. Látható, ha a Hankiss-féle, csak a tragédia műfajában ér­vé­nyesülő katarzis-felfogással vetjük össze a művet, akkor az ered­mény: az antikatartikusság. Hankissnál e jellemzővel bírnak a mo­dern, XX. századi tragédiák Ibsen és Csehov óta. A szakirodalomban Hu­bay Miklósnál olvastam hasonló felvetésről.¹⁷ Hogy Az ember tra­gédiája modern, antikatartikus, s mégis e műfajba tartozó tra­gé­dia-e, ennek eldöntésére, elemzésére talán a jelenlévők kutatásai nyo­mán a jövőben sor kerül.

     Némi distanciával szemlélve a fentebbieket és mellette azokat a Tra­gédia-elemzéseket, melyek valamely elméleti nézőpontból kö­ze­lí­tettek; s ugyanakkor azt a tényt, hogy a mű mint valamely végtelen kon­krét megismerési eredményt hordozó, teljesen soha meg nem is­mer­hető és kimeríthető objektumként viselkedik, így a következő a kö­vetkező Sík Sándor-i gondolattal zárnám előadásom: „A tudo­má­nyos elméletek századokon keresztül próbáltak az esztétikai jelenség, a műalkotás mivoltához közelebb férkőzni. Úgy tetszik nekem, hogy a nagy esztétikai rendszerek többé-kevésbé mind megtaláltak valamit az esztétikum, a műalkotás mivoltából. Mind igazak és helyesek, mert mind­egyikben van igazság. Korlátja valamennyinek csak az, ami Lu­ci­fer történetlátásáé Az ember tragédiájában: nem adhatnak mást, mint mi lényegük; egy szempontból nézik a vizsgált jelenséget, egyet­len, ismert, – máshonnan ismert – szempontból. Minthogy pedig az esz­tétikum, a műalkotás más, mint más jelenségek, egy ilyen más­hon­nan merített szempont csak a feléje fordult oldalát, a vele rokon ré­sze­it világíthatja meg, nem az egészet. Így azután, bár mind igazat mon­danak, valamennyien együtt sem adhatják a műre vonatkozó egész igazságot.”¹⁸

Jegyzetek

 

1.                            Bárdos József: Hét kérdés Madáchról és Az ember tragédi­á­já­ról. Irodalomtörténet 1989. 3. sz. 469–471. l. vissza1

2.                            Lukács György: Ifjúkori művek (1902–1918). Budapest, Mag­vető, 1977. 703. l. vissza2

3.                            Lukács György: Magyar irodalom – magyar kultúra. Bp., Gon­dolat, 1970. vissza3

4.                            Lukács György: i. m. 158–178. l. vissza4

5.                            Lukács György: i. m. 37–38., 622. l. vissza5

6.                            Lukács György: A kritikai realizmus jelentősége ma. Bp., 1985. 68., 130. l. vissza6

7.                            Lukács György: Az esztétikum sajátossága. Bp., Magvető, 1965. 624. l. vissza7

8.                            Abszolútum a művészetfilozófiában századunk első felében (JGYTF Kiadó, Szeged, 1994) című könyvemben elemzem e meta­fi­zi­kus kétvilág és az abszolutizáló gondolkodásmód jellemzőit az élet­mű folytonosságában. A fiatal Lukács esszékorszakának kö­vet­kez­tetése – a művészet konvergáló szerepe a kétvilág között – sok-sok a lényeget immanenssé tevő megoldási variáció, életfilozófiai gon­dolatkísérlet szerény következtetése. Már 1911-ben, A tragédia me­tafizikája című tanulmányában kimondja ennek ellenkezőjét: a me­tafizikai megvalósultság lehetetlenségét. A heidelbergi kéz­ira­tok­ban (1912–1918) – szintén tagadva az esszékorszak teóriáját – a Van és Legyen kétvilága duális, divergáló módon létezik, sőt a művészet au­tentikus praxisát luciferiként értelmezi, mivel csak a lényegiség meg­valósulásának az illúzióját adja. De a lényeg immanenciájának a vá­gya nem szűnik meg. Ezt jelzi 1918-as saulusi-paulusi fordulata, kon­krétan a kommunista pártba való belépése, majd a tanács­köz­tár­sa­ság alatti tevékenysége. Az abszolútum gyakorlati meg­va­ló­sít­ha­tó­sá­gába vetett hit, illúzió úgy tűnik el Lukácsnál, ahogy a forradalmi pra­xistól és ideológiai munkásságtól fokozatosan visszatér a fi­lo­zó­fi­á­hoz, az esztétikához, annak kétvilág közötti összekötő szerepéhez. Vissza8

9.                            Lukács György: Az esztétikum sajátossága. Bp., Magvető, 1965. I. k. 604–624. l. vissza9

10.                          V. ö.: Eisemann György: Keresztutak és labirintusok. Bp., Tan­­könyvkiadó, 1991. 57–61. l.; Martinkó András: Vörösmarty és Az ember tragédiája. In. Horváth Károly (szerk.:): Madách-ta­nul­má­nyok. Bp., Akadémiai, 1978. 185–215. l.; Mezei József: Madách. Az élet értelme. Bp., Magvető, 1977. 94., 90–100. l.; Szegedy-Ma­szák Mihály: Történelemértelmezés és szerkezet Az ember tra­gé­di­á­já­ban. In. Horváth Károly (szerk.:): Madách-tnaulmányok. Bp., Aka­démiai, 1978. 143–153. l. vissza10

11.                          Máté Zsuzsanna: Abszo­lú­tum a művészetfilozófiában száza­dunk első felében. Szeged, JGYTF Ki­adó, 1994. 117–118. l. vissza11

12.                          Lukács György: i. m. I. k. 572–590. l. vissza12

13.                          Máté Zsuzsanna: i. m. 113. l. vissza13

14.                          Lukács György: i. m. I. k. 820–821. l. vissza14

15.                          A lukácsi elmélet mellett a Tragédia katarzis-mechanizmusa leg­inkább a metafizikus mozgásterű elméletekhez áll közel. Ahogy Pló­tinosznál, hasonlóan Szent Ágostonnál is, a művészet átvezeti a be­fo­gadót a rútság relatív világából a legmagasabb rendű szépség, az is­teni jelenvalóság szemlélésének metafizikus fókuszú pólusába. Több mint másfél évezredet átugorva, Karl Jaspers szerint az igazi mű­vészet nem más mint az intuíció útján felfogható transzcendens nyelv, mely az itt-lét és a transzcendencia világa között közvetít, tol­má­csol. A művészet mint közbenső birodalom az egzisztencia döntő idő­beli ittlétének lényegi olvasatát adja, az időtlenül elsüllyedt misz­ti­ka és transzcendencia, a rejtett istenség jeleit. Vissza15

16.                          Hankiss Elemér: Az irodalmi mű mint komplex modell. Bp., Mag­vető, 1985. 338–366. l. vissza16

17.                          Hubay Miklós: Át az idő falain. In. Horváth Károly (szerk.:): Ma­dách-tnaulmányok. Bp., Akadémiai, 1978. 47–57. l. vissza17

18.                          Sík Sándor: Esztétika. Szeged, Universum Kiadó, 1990. 23. l. vissza18

Vissza