Horváth Józsefné Tóth Borbála

Horváth Józsefné Tóth Borbála

Vidéki lét vagy kontempláció mint a megismerés

és szellemi kiteljesedés csúcsélménye Madách művészetében

„Megismerhetjük a világot anél-
kül, hogy kilépnénk a házból...”

Lao-ce: Tao te king

Madách-idézetet választotta indításként Madách megközelítéséhez:

Minden dolognak oly sok színe van,

Hogy aki mind azt végigészleli,

Kevesbet tud, mint első pillanatra,

S határozatra jőni rá nem ér.

(Az ember tragédiája II. szín)

Mélyen érintettek ezek a sorok, s amikor érlelődött bennem a Madách-kutatás gondolata és elkezdtem a szakirodalmi búvárkodást, láttam, hogy beláthatatlanná vált a szakirodalmak száma, úgy is mondhatnám, hogy a végtelenbe vezetett az út, amely számomra azt jelentette, hogy a látható dolgok mögött a láthatatlant kellett keresni és megragadni, mint ahogyan Madách is egész életében a lét titkát és misztériumát kutatta, és próbálta megérteni. Emberi mértékkel és emberi végességünkkel szinte lehetetlen vállalkozás a Titok után nyúlni. A madáchi gondolatra szépen rímelnek Weöres Sándor sorai: „Teljes bölcsesség a kőé s a meztelen léleké. A semmit-sem-tudás azonos a mindent-tudással.” (Weöres 1981. 1. kötet. 623. old.)

A Tragédia születése óta minden kor megpróbálta a saját szellemi keretei (és korlátai) között értelmezni a művet. Annak ellenére, hogy a XX. századi ember úgy gondolja, hogy a technikai civilizáció legmagasabb fokára jutott, mégis elmondhatjuk, hogy a világ és az ember a tudomány mai állása és tapasztalatai nyomán nagyon esendő, és nem képes magát hajánál fogva kihúzni a mocsárból. Szellemi instruktorként a XIX. században megjelenik a magyar vátesz, Madách, aki a lét örök értelmét kutatta. Főművének, Az ember tragédiájának minden sora kristály tisztán ültethető át a napjainkban újjáéledő, de öröktől fogva létező világszemléletbe, amely ma a transzperszonális pszichológiai megközelítés körébe tartozik.

A pszichológia (is) bejárta a fejlődés vertikális irányát, amíg a pszichoanalízistől a viselkedés-lélektani és emberközpontú pszichológián keresztül a szellemi irányba mutat, a felső világok felé. A transzperszonális pszichológia utat nyit, hogy kifejezze az embernek azt a vágyát, hogy létünknek önmagunkon túlmutató értelme van, s „visszahelyezte a test–lélek–szellem szent hármasából száműzött »szellemet« a méltó helyére.” (Bagdy Emőke 1996. 80. old.) Ebben a megközelítésben a test–lélek–szellem hármasában egyenrangú a helyzet. A „három-tagúság”, a test–lélek–szellem hármassága az ember totalitását fejezi ki, s ebben az esetben a tökéletességre utal. A „három” jelentésével kapcsolatban idézek a Jelképtár c. műből: a számszimbolika szerint a három „talán a legfontosabb szakrális szám. Az 1+2=3 azt szimbolizálja, hogy az ég és a föld egyesülése létrehozta az embert, s ezzel teljessé lett az isteni megnyilvánulás. A 3 ezért a totalitást, az isteni rendet, a tökéletességet, az Isten–világmindenség–ember rendjét, a Világ hármas osztottságát szimbolizálja. A legismertebb hármasok közül néhány: apa–anya–gyermek, múlt–jelen–jövő, szentháromság.” (Hoppál–Jankovich–Nagy–Szemadám 1994). Megerősítést nyerünk abban, hogy ebben az esetben is a szellemi szféra mint a teljességet beteljesítő szféra jelenik meg. Az ókori kínai filozófia Lao-ce megfogalmazásában ezt vallja:

Az örökkévaló Taoból keletkezett az Egy.

Az Egyből származott a Kettő.

A Kettőből lett a Három.

A háromból pedig alakot öltött az egész mindenség.”

(Lao-ce 1993)

Ugyanezt a szimbólumot láthatjuk az egységre és a teljességre, a tökéletesség megalkotására a keresztény kultúrában, az Atya, Fiú és
Szentlélek szintézisében. A Szentháromság tagjai külön is felfoghatók kollektív tudattalanunk archetípusainak is. Az archetípus (őstípus) lényege, hogy nagy energia töltésű, öröklött tartalom.

Ha ebből a szempontból közelítjük meg Madách művészetét, „autodidakta filozófiáját”, akkor a fenti mottó folytatásával segít bennünket a helyes irány keresésében, amikor az okoskodást a tett halálának nevezi.

Mit üzen nekünk ezzel a gondolattal? Azt, hogy a dolgok nemcsak logikailag, racionálisan, konkrét tapasztalás útján ragadhatók meg, hanem legbelső lényegükből fakadó érzések és intuíciók által. C. G. Jung analitikus pszichológiája szerint az intuíció egyfajta olyan percepció, amely nem egészen az érzékszerveken, hanem a tudattalanon keresztül történik. Hamvas Béla az intuíciónak megkülönbözteti az álomban, ihletben, jóslatban stb. megjelenő formáját, amelyet „intuition intellektuella” szóval, másképpen misztikus intuíciónak nevez, „amely az emberi lelket az életből kiragadja és a létbe átemeli.” (Hamvas 1995. 96. old.) „A misztikus intuíció az embernek az a legmagasabb szellemi képessége, amelyet az egyéni élet nem homályosíthat el, s éppen ezzel a képességgel s ezzel a tehetséggel önmaga fölé tud lépni, az individuális Ént át tudja törni és a nyílt létet el tudja érni.” (Hamvas 1995. 95. old.) Ez a megfogalmazás pontosan illik arra az állapotra, amelyben Madách képes volt megalkotni művét.

Nyomon követhetjük Madách intuitív gondolkodását a X. színben, amint Kepler tanítványa így szól:

Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg

Belátni a természet műhelyébe.

Felfogni mindent és élvezni jobban

Uralkodván felsőbbség érzetével

Anyag- s szellemvilágban egyaránt.”

Kepler mint Ádám óva inti a beavatatlant:

Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,

S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,

Lásd a valót, mint én látom magam.

De nem les-é avatatlan hallgató, mert

Az az igazság rettentő, halálos,

Ha nép közé megy a mai világban.

Madách jól tudja, hogy a teremtés titkát nem lehet a beavatatlanoknak átadni. A szent tudás védelmében Jézustól is kapunk útmutatást. „Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket ne szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal és megfordulva széttépnek benneteket.” (Biblia 1973. 1123. old.) Hamvas Béla a Sciencia sacra c. művében szintén hasonlóan gondolkodik, és óva int a beavatatlanoktól: „A beavatás egyik célja éppen az, hogy a mester a tanulót a logosz titkára megtanítsa. Önző érdekből semmit nem szabad kimondani, aki isteni szavakat könnyelműen használ, létével játszik, a szó ellene fordul.” (Hamvas id. mű 2. k. 20. old.)

Ádám és a tanítvány párbeszéde így folytatódik:

Ádám

Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

Tanítvány

Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

Ádám (vigyázattal)

No, látod, én sem – s hidd el, senki más.

A bölcselet csupán költészete

Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. –

S egyéb tanok közt ez legjámborabb még.

[...]

Egykor nevetni fognak az egészen.

Az államférfit, kit nagynak neveztünk,

Az ortodoxot, akit bámulánk –

Komédiásnak nézi az utókor,

Ha a valódi nagyság lép helyébe,

Az egyszerű és a természetes,

Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van,

Ottan hagy útat, hol nyílt a tér.

S a tant, mely most őrültséghez vezet

Szövevényes voltával, akkoron

Bár nem tanulja senki, minden érti”

Madách ebben a tézisben arra gondol, hogy van a tudás megszerzésének egy számunkra még kevésbé nyilvánvaló útja is. Napjainkban többek között Kelemen Gábor foglalkozott a spiritualitás kérdéskörével, s tőle idézek Madáchot igazolva: „Az európai tudományos pszichológiák többsége, melyek a dualisztikus és reduktív gondolkodási hagyománnyal összhangban a tudatot az anyagi folyamatok termékének, sőt epifenoménjének tekintik, nem vesznek tudomást a tudás megszerzésének bensőséges, komplentatív, transzperszonális útjáról. Abból, hogy ez az út nem tudományos, még nem következik az, hogy verifikálatlan, érvénytelen vagy jelentés nélküli volna (Wilber 1979).”

Ha Madách szemszögéből nézzük a művet, akkor már nem kérdés, hogy mikor, milyen irányzat szempontjából, milyen társadalmi berendezkedés szerint vizsgáljuk a Tragédiát. Elhanyagolható, hogy idealista vagy materialista, mert túlmutat az anyagon és a lét-et mint a teljességet próbálja megragadni.

Ismét Weöres Sándort mint Hamvas Béla tanítványt hívom segítségül, aki ezt írja: „Van Isten? Nincs Isten? – Abban, ami független tértől, időtől és minden káprázattól: a Van és a Nincs ugyanaz. Van öröklétem? Nincs öröklétem? – Túl a téren és időn és minden káprázaton: a lét és nem-lét ugyanaz.” (Weöres id. mű 635. old.) A teljesség, tökéletesség összetartó ereje a polaritás, amire szintén szép példákat találhatunk a Tragédiában.

Kis határodon nagy eszmék

Fognak lenni küzdelemben.

S bár a szép s rút, a mosoly s könny,

Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,

Fénye, árnya lészen együtt:

Az Úr kedve és haragja.

Te anyagot szültél, én tért nyerék,

Az élet mellett ott van a halál,

A boldogságnál a lehangolás,

A fénynél árnyék, kétség és remény. –

Ez a polaritás a nyelvek ősi fejlődési fokán is jól nyomon követhető. Elsősorban az ellentétes jelentésű szavakban nyilvánul meg, erre a latin nyelvben is akad példa, pl. az altus szó, amely egyszerre jelenti a magasságot és a mélységet. Ezeknek a szavaknak az erejét felhasználva vagyunk képesek a dolgok pozitívra fordítására. Ez az alapja a pszichoterápiában végzett konnotációnak és reframingnek. A nyelv bölcsessége mondatja velünk azt is, hogy minden rosszban van valami jó.

Madách Az ember tragédiájában az ember színre lépését, öntudatra ébredését az örök Létbe emeli át, amely nem a mi földi időmértékünk szerint működik. A transzperszonális megközelítés szerint az időt kétféle dimenzióban mérhetjük.

Ha az időt egy koordinátarendszerben ábrázoljuk, horizontális síkban jelenik meg a múlt, jelen, jövő. Ezt a megközelítést megérthetjük, ha arra az időre gondolunk, amit az órával mérünk és a Kronosz fogalmával illetünk. De van az időnek egy vertikális síkja, amely az időtlenség élményét adja, az Örök Időt, amit a Kairosz jelöl. Az ógörög szótár szerint a Kairosz jelentése: kellő mérték, helyes arány, igaz közép. Életünk nagy sorseseményei kapcsán mindannyian átéltük már azt az élményt, amikor egy pillanat végtelennek tűnt, s egy hosszú időszak, mint egy pillanat röpült el. Ez az élmény teszi lehetővé, hogy egy este láthatóvá és átélhetővé váljék négy napba és egy éjszakába sűrített tízezer év, amely önmagában is több tízmillió évet foglal magában. Madách időutazása visz bennünket a Kairoszba.

A Kairosz-élmény több helyen fedezhető fel a műben. Idézek belőlük:

„Vagyok” – bolond szó. Voltál és leszesz.

Örök levés s enyészet minden élet.

Vagy:

Minden, mi él, az egyenlő soká él,

A százados fa, s egynapos rovar.

Eszmél, örül, szeret és elbukik,

Midőn napszámát s vágyait betölté.

Nem az idő halad. Mi változunk.

A vertikális időélményre szép példa Ádám és Lucifer párbeszéde:

Lucifer

Üdvöz légy szellem-testvér!

Ádám Mondd, ki vagy?

Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?

Lucifer

Amint tetszik, nálunk az egyre megy.

Dante isteni színjátéka is a vertikális tengelyen szerveződik, a Pokol, Purgatórium és Paradicsom irányában. Madách ezt az örök idő élményt, a paradicsomi állapotot a Szellemben éli át.

De az egész mint állandó egyén

Együttleges szellemben él, cselekszik,

Kitűzött tervét bizton létesíti...

A XX. század nagy filozófusa, Martin Buber a Szellemben való élést mint éltető vérkört így hozza az „Én és Te” c. művében, amely a Teremtő és Teremtett kapcsolatát elemzi, a megszólíttatásunkat és azt a vágyunkat, hogy Te-t tudjunk mondani, mint legmélyebb igényünket a biztonságra és intimitásra. „A szellem, emberi megnyilvánulási formájában: az ember válasza a másiknak, akinek képes azt mondani: Te. Az ember sokféle nyelvet beszél, a beszéd, a művészet, cselekedet nyelvét, de a szellem e g y, válasz a titokból megjelenő, a titokból megszólító Te-re. A szellem – szó. És ahogyan a nyelvi beszéd az ember agyában szóvá, azután a torkában hanggá lesz, de mindkettő csak fénytörése a valóságos folyamatnak, valójában ugyanis nem a nyelv lakik az emberben, hanem az ember áll a nyelvben, és belőle beszél – így van ez minden szóval, az egész szellemmel. A szellem nem az Én-ben van, hanem Én és Te között. Nem olyan, mint a vér, mely benned kering, hanem mint a levegő, amelyben lélegzel. Az ember a szellemben él, ha képes válaszolni a neki rendelt Te-nek. Képes rá, ha egész lényével belép a viszonyba. Csak viszonyt teremtő ereje által képes az ember a szellemben élni.” (Buber 1994. 46. old.)

A közelmúltban két írással is találkoztam, amelyek szintén kiemelt helyen foglalkoztak a spiritualitással. Egy katolikus és egy protestáns szerző ad nyíltan hangot az isteni szellemben való részesedésünknek. A jelenség az, amire a figyelmet szeretném irányítani, az, hogy az emberben él a vágy, hogy Teremtője közelségéből merítsen. A jelen dolgozat témája is ebből a felismerésből született. A két szerző, akiktől idézni szeretnék, csak megerősítettek ebben a felismerésben, azonban nem feledkezve meg Madáchról, aki mindannyiunkat meghaladva előbbre látott, s kora ideológiai korlátait átlépve adta kezünkbe a felismerés kulcsát.

P. Tóth Béla interpretálásában: „Keresztény-bibliai felfogás szerint »kezdetben teremtette Isten az eget és a földet« (I. Móz. 1. 1), vagyis a valóság egy földi és egy mennyei részből áll, előbbi az ember, utóbbi az Isten »helye«. Az ember azonban nem csak a föld porából, matériából áll, azaz nem csak »alulról« származik, hanem teremtője lelkéből is, ami hitvallásos kifejezése annak, hogy csak vele együtt ember, hozzá tartozik. [...] Így az ember két világ, két »kör« találkozásának műve: az anyagé és a szellemé.» (P. Tóth Béla dr. 1996. 270. old.)

Farkas József ugyanerről a témáról így ír: „Tehát a Biblia úgy beszél a testről, hogy van egy húsanyaga és van alakzata. – Aztán beszél a Biblia a pszüchéről, amit lehet nyugodtan és helyesen léleknek fordítani... – A Biblia tud egy harmadikról és nagy örömünkre a pszichológia mostanában kezdi fölfedezni ezt a harmadik elemet, amit pneumának mond a görög Biblia, és nagy vita van, hogy ezt hogy kellene fordítani... – Mi ez a harmadik? Úgy érezzük magunkat,
hogy funkcionális egységben élünk, e g y az ember. Funkcionális egységben van a szarx, a szóma, a pszüché és a pneuma. A pneuma titokzatos, különös része az embernek, az „isteni” énbennem. Az isteni magom, ten-magom, ön-magom. Van bennem egy isteni mag, ez a pneuma, ezt lehet úgy mondani, hogy ez az az antenna, amivel veszem az Isten adását...”

Csak keveseknek adatik meg, hogy bepillantást nyerjenek ebbe a szférába. A földi és égi dimenziók különbségét Madách így érzékelteti:

Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,

Nézd a vakondot, földet túrva lenn,

Mindkettőt más-más láthatár övedzi.

A szellemország látköröd-kivül van...

S a szellemországban való eligazodás csak a szellemben élés által lehetséges: A természetes ember a Szellem dolgait nem kapja meg, azokat nem is tudhatja, azok csak szellemi úton ismerhetők fel, tehát az ember szellemi része által.” (Homok S. 1994.)

Az első három szín Szellemországban, túl időn és téren, a Kairoszban, az örök időben játszódik, keresztény szempontból az öröklétben, a Paradicsomban, ahol még Ádám és Lucifer test nélkül, csak szellemükben vannak jelen, s Madách szavaival szellemszemekkel néznek körül és szellembeszéddel beszélnek. Ádám csak a rábocsátott álom után válik emberré, s kerül be a sárgolyó vonzásába, ezzel mintegy azt sugallva, mintha földi létünk csak álom volna, Hamvas Béla kifejezésével élve májá, káprázat. És ebben az álomállapotban képesek vagyunk együttlátni a jövőnket. Nem elhanyagolható az álom-technika alkalmazás a műben. Számomra ez nemcsak dramaturgiai fogás, de annak sem utolsó. Az álmok megfigyelése és intuitív üzenetük már évezredek óta foglalkoztatja az embert. Gondoljunk csak a Bibliában a Józsefek álmaira, az Ószövetség Józsefére és a Szent Józsefet figyelmeztető álmokra. A pszichológia is sokat tanult az álmok kutatása során. Elmondhatjuk, hogy álmok eszmélésünk óta vannak, míg pszichológiáról csak közel száz éve beszélhetünk. Az álmok anyaga a pszichológia bölcsője. Az álommegközelítések közül C. G. Jungnak azt az értelmezését emelem ki, amely szerint az álom bepillantást enged(het) a jövőbe. Jung szerint életünk sorsdöntő szakaszaiban, gyermekkorban, serdülőkorban, az élet derekán és halálunk közelében találkozhatunk kulcsálmokkal, amelyek a kollektív tudattalan mélyrétegeiből merítenek. (Jung 1993.) Madáchnál mintegy imaginációként, éberálomként jelenik meg a „Tragédia” eszménye, amely a jungi értelmezést annyiban erősíti meg, hogy Madách élete delén, de egyben halálához közel kapott üzenetet a lét kérdéseiről. Madách rendkívüli autentikusságát bizonyítja, hogy volt bátorsága megosztani velünk titkát. Jung szerint a fenti típusú álmok egyik jellemző vonása, hogy „az álom kollektív figurákat használ, mert valami örök, végtelenszer ismétlődő emberi problémát kell kifejeznie, s nem valami személyes egyensúlyzavart.” (Jung 1993. 163. old.) Gyakran megesik, hogy van aki a tudattalanból feljövő inspirációkat konkrétan át tudja váltani művészi alkotásba, tudományos tevékenységbe.

Ennek a kreativitásnak lehetünk tanúi Madách művészetében is. Freud nyomán azt is mondhatjuk, hogy az álom nemcsak a tudattalan megismerésének a királyi útja, hanem önmagunk megismerésének királyi útja is. Számomra a madáchi álommotívumot Karinthy Frigyes, a másik nagy magyar géniusz értelmezi hitelesen a Madách centenáriumra írt tanulmányában: Ádám „közben megismerhette önmagát, ahogy csak álmában ismerhette meg: reményeit, vágyait, a haláltól való félelmét, s az élet megvetését és akarását, – szerelmét és gyűlöletét.” (Karinthy 1923. 116. old.)

Az is Madách rendkívüli érzékenységére vall, hogy színpadra vitte a lélek drámáját, holott még nem tudhatta, hogy ma az egyik pszichoterápiás technika, a pszichodráma, Moréno nyomán a színpadot hívja segítségül katarzisaink átélésére. A színpadon testet ölthet, hogy mindannyiunknak, férfiaknak és nőknek sokféle élete van, s egymás életén keresztül megismerhetjük egymást s magunkat, az embert. A madáchi színpad és a pszichodráma technika különös egybeesése, hogy a pszichodráma sem hagyja ki módszeréből az álomjáték lehetőségét.

Madách úgy köti össze az eget a földdel, hogy az ősi princípium, a Logosz megjelenését behozza a színpadra, és az ősprincípium megjelölésével indítja a művet: „Megtestesült az örökös nagy eszme...”

Ez a misztérium jelenik meg János evangéliumának első szakaszában: „Kezdetben volt az Ige, az Ige istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben istennél. Benne volt az élet, s az élet volt az emberek világossága.” (Biblia 1973. 1227. old.)

A János evangélium írójáról mint egyről a beavatottak közül és a Logosz megtestesüléséről Rudolf Steiner, az antropozófia megteremtője ír. R. Steiner Madách halála előtt három évvel, 1861-ben született egy Osztrák-Magyar Monarchia-beli faluban. Nem tudom, hogy ismerte-e Az ember tragédiáját, de sok rokon vonás fedezhető fel kettejük gondolkodásában. Megdöbbentő volt számomra, ahogyan R. Steiner Krisztus földi küldetését értelmezi. A Föld Szellemének nevezi, ugyanúgy, ahogyan Madách is megidézi Lucifer, a szellem szavára a Föld Szellemét. Álljon itt a két idézet kommentár nélkül egymás mellett.

A R. steineri idézet: „A Föld szellemi létébe vétetett fel az, ami előzőleg kívülről áradt hozzá, a Logosz ereje, a Golgotai Esemény révén. Mi élt azelőtt a Földben? Az az erő, amely a Napból a Földre leáradt. Mi él a Földben azóta? A Logosz maga, aki a Golgota által a Föld Szellemévé lett.” (R. Steiner 1994. 112–113. old.)

A madáchi változat:

Lucifer

Idézek én fel Istent számotokra,

Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:

E földnek szellemét, ismérem őt

Az égi karból, szép szerény fiú. –

Jelenjél meg szellem,

Látod, nem bírsz velem,

Az ősi tagadás

Hív, hisz nem merne más.

(A földből lángok csapnak föl, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve.)

Lucifer (hátralépve)

Ki vagy te, rém – nem téged hívtalak,

A föld nemtője gyönge és szelíd.

A föld szellemének szava

Mit gyöngeül látál az égi karban,

Az önkörében végtelen, erős. –

Im, itt vagyok, mert a szellem szavának

Engednem kelle, ámde megjegyezd,

Hogy fölzaklatni s kormányozni más.

Ha felveszem saját* képem, leroskadsz,

S eme két féreg itt megsemmisül.

Lucifer

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe

Az ember, hogyha istenül fogad?

A föld szellemének szava

Elrészletezve vízben, fellegekben,

Ligetben, mindenütt, hová benéz,

Erős vágyakkal és emelt kebellel.

Madáchnak a sztregovai magányban volt ideje ezt az erőt és szépséget megtapasztalni. Balogh Károlynak, a rokonnak írásában, az egyik leghitelesebb Madáchról szóló monográfiában olvashatjuk az isten-élménynek ezt a megnyilvánulását. Balogh Károly arról tudósít, hogy Madách sok időt és gondot fordított arra, hogy a létezés csodájára közvetlen természeti megfigyeléseken keresztül hívja fel gyermekei figyelmét. Szintén a rokontól hallhatjuk azt a kifejezést, hogy Madách érdeklődése mindinkább transzcendens irányba fordult. Bővebb magyarázattal azonban nem élt. Balogh Károlytól olvashatunk arról is, hogy a „genius loci”, a „hely szelleme” még Madách halála után is körbefonta Sztregovát. Így vall erről: „Általában Sztregovának valami egészen különleges, valami egészen madáchi jellege volt

*Kiemelés tólem (H. J.-né)

és maradt még sokáig a költő halála után is. Más volt arra a tél és más a tavasz, más a nyár és az ősz, mint bárhol másutt.” (Balogh K. 166. old.)

Az eddigi Madách-kutatók komoly erőfeszítést tettek arra, hogy megfejtsék Madách milyen szellemi rokonságból merítette filozófiáját, kinek az eszméje hatott rá megtermékenyítőleg. Úgy gondolom, hogy bár nem elhanyagolható ez a kutatási terület, de nem biztos, hogy feltétlenül fontos tudnunk, hogy kinek a hatására jutott el a Tragédia eszméjéhez. András László A Madách-rejtély c. munkáját hívom segítségül, aki a hegeli hatással kapcsolatban ezt írja: „Arról már volt szó, hogy semmilyen adattal nem rendelkezünk, amely eligazítana, hogy életének melyik szakaszában és milyen forrásokból ismerkedett meg Madách Hegel tanaival.”

A fenti fejtegetések nyomán akár azt is elképzelhetjük, hogy mindenkitől függetlenül a saját ötletét és filozófiáját vetette papírra, nem tagadva ezzel azt a műveltségi anyagot, amelyet beépített a Tragédiába. Madách hitelességét jelzi a „mitikus képekben látás”, amely felemeli őt valódi szellemi rokonsága, Homérosz, Dante Shakespeare, Goethe mellé. Közelebb jutunk a Madách-rejtélyhez, ha őt magát hívjuk segítségül, hogy honnan vette a forrásokat. Elrejtve bár, de megjelöli bibliográfiáját. Rudolfként árulkodik olvasmányai felől.

Átnéztem újra Hermes Trismagistust,

Synesiust, Albertust, Paracelsust,

Salamon kulcsát és más műveket...

Hermész Triszmegisztosz kalauzolta őt a belső megismerés útján. Ma rendkívül jó értelmezést kaphatunk Hermész Triszmegisztoszról Hamvas Béla Sciencia sacra c. művéből, s A tökéletesség útja címmel 1994-ben meg is jelent Triszmegisztosz műve a Farkas Lőrinc Kiadónál. A fordító, Homok Sándor a műhöz írott előszavából idézek mint az egyik legpontosabb megfogalmazásáról a belső tudás megszerzésének útjáról. „A hermetikus tudásban való részesülés leginkább az ész ösztönös megismerési törekvésének: az intuíciónak a módján múlik. Ezt követően belülről kifelé haladva az ember olyan viszonyba kerül saját nélkülözhetetlen, állandó önmagával: a lélekkel, hogy annak hosszú, múltbeli fejlődése során megszerzett isteni tudásából fel képes fogni bizonyos dolgokat. Ez azonban nem jelenti az ész többi, befelé irányuló működésének: az intellektusnak a háttérbe szorulását. Ezt szintén a legtökéletesebbre kell fejleszteni és edzeni mint az intuíció kiegészítő, mellékes, de nélkülözhetetlen párját.” (Homok S. id. mű 17. old.)

További kutatások témája lehet, hogy Madách miként gondolkozott a lélek újjászületéséről. Mindenesetre Az ember tragédiájában az ember, a férfi és a nő színről színre új alakban jelennek meg. Madách ezt írja 1857-ben Szontagh Pálnak: „Ádám a teremtés óta folyvást más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad a még gyarlóbb Évával oldalán.” (Balogh K. 143. old.)

Madách a tragédiában súlyos filozófiai, etikai és egzisztenciális problémákat feszeget. Ez a problémafelvetés egybeesik a tanszperszonális pszichológia kérdéskörével is. Az élet értelmével és a szenvedés értelmével a logoterápia megalkotója, Viktor E. Frankl is foglalkozik Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben c. művében.

Van-e értelme az ember szenvedésének? Mi a felelőssége az embernek az életével kapcsolatban? Mi az emberi élet feladata? A Tragédia még két egzisztenciális problémát vet fel. Választhatja-e az ember a luciferi minta alapján a teljes autonómiát, ezzel elvágva magát az éltető vérkörtől, amely kapcsolatainak fellazulásához, kuszaságához, s az örök elégedetlenséghez vezet, vagy válassza az igenelt függést úgy, hogy belső szabadságát is képes legyen megtalálni. Lehet-e a másik felé irányuló kimondott Igennek, az érzelmeken túlmutató szeretetnek ereje? – A választ nem tanulhatjuk meg könyvekből. Mindenkinek magának kell kiszakítania és felvállalnia a keresését, talán éppen saját szenvedése árán eljutni a belső, biztos tudáshoz vezető úton.

Láthatjuk, hogy Madách Az ember tragédiájában minden szereplő minden arca az ember arca: a mi arcunk. Magunkat látjuk viszont a színpadon. Még Lucifer vitatott alakjában is, aki nem is mindig látunk negatívnak, hiszen csupa csillogás és értelem. Bukása a kitaszítottságában van, abban, hogy nem tartozik az égiekhez, így az űr és a tér ura. Elengedte istene kezét. Minden testi és lelki bajunk alján, amikor elszakadnak kapcsolataink, amikor kiüresedünk, amikor Viktor E. Frankl fogalmával az egzisztenciális vákuumot éljük át, akkor találkozunk vele. Korunk nagy népbetegségében, a depresszióban is Lucifer kopogtat be hozzánk. Mint ahogyan örömmel és elégedettséggel nézte volna végig Ádám halálugrását is.

Madáchnak a luciferi állapotba való aláeséséről, a semmibe, az űrbe, az öngyilkosságba való menekülés ellen is van megoldása a mi számunkra. Ez nem más, mint az élet elfogadása, mint a megtisztulás új lehetősége. Ezt a megtisztulást vetíti elénk az eredendő bűnön átesett Éva alakjában, aki felmagasztosult az anyaság által. Végül Frankl szép gondolatával és filozófiájával erősítek rá a madáchi gondolatra, ha mégis Igent mondunk az életre, az Úr velünk marad.

Irodalom

András László: A Madách rejtély. Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1983. 164. l.

Bagdy Emőke dr.: A transzperszonális irodalom szellemi horizontja. Pszichoterápia 1996. V. évf. 2. sz. 80. l.

Balogh Károly: Madách az ember és a költő. Bp., 1934 143., 166. l.

Biblia. Bp., Szent István Társulat, 1973. 1227. l.

Buber, Martin: Én és Te. Bp., Európa, 1994. 46–47. l.

Farkas József: A pneumatikus ember. Bp., 1995. 9–10. l.

Frankl, Viktor Emánuel: ...mégis mondj Igent az Életre! Bp., Pszichoteam, 1988.

Frankl, Viktor Emánuel: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Kötet Kiadó, 1996.

Hamvas Béla: Sciencia sacra I–II. Medio Kiadó, 1995. I. k. 95., 96. l., II. k. 20. l.

Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András: Jelképtár. Bp., Helikon, 1994. 194–195. l.

Jung, C. G.: Mélységeink ösvényein. Bp., Gondolat, 1993. 163. l.

Karinthy Frigyes: Madách. Nyugat, 1923. XIV. évf. 3. sz. 116. l.

Kelemen Gábor: A pszichoterápia és az öngyógyítás spirituális dimenziója. Pszichoterápia 1992. I. évf. 1. sz. 18. l.

Lao-ce: Tao te king. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1993. 61. l.

Halász Gábor (szerk.:): Madách Imre összes művei I–II. Bp., 1942. I. k. 512., 515., 520., 522., 524., 528., 530–531., 533., 623., 624., 625. l.

P. Tóth Béla dr.: A valláslélektan szempontjai. Elméleti megfontolások a pasztorálpszichológia létjogosultságához. Pszichoterápia 1996. V. évf. 4. sz. 270. l.

Steiner, Rudolf: A János Evangélium. 1994, 112–113. l.

Transzperszonális Nyári Egyetem 1996. Tineke Feyen előadása Assagioli pszichoanalízis elméletéről, Jan Boswijk előadása az Út a lélekhez szemináriumon.

Triszmegisztosz, Hermész: A tökéletesség útja. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1994. 15., 17. l.

Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások. Bp., Magvető, 1981. I. k. 632., 635. l.

Vissza