Győrffy Miklós

Elkallódott Madách–Kossuth vita

(Egy felfedezés anatómiája)

Előadásomra az alkalmat jelen szimpóziumunk kitűzött témaköre, a „po­litikus Madách” adja, egyben a magyarázatot is. Erre vettem elő egy idestova negyvenéves kutatási eredményemet, hogy ezúttal új szem­pontból nézzek szembe vele. Attól, hogy akár a fonal ismerős ta­lál lenni, aligha kell tartanom: örülnék, ha valakiben motoszkálna ró­la valami.

     Kutatásom kiindulópontja boldog emlékezetű Barta János pro­fesszorom örökérvényű monográfiájában [Madách Imre, Franklin Tár­su­lat, é. n. (1942)] a szerzőnek egy Szontagh Pálhoz intézett 1844 ta­va­szi leveléből idézett mondata szolgál, amely tudtul adja, „Én a te­lek-díj elleni agitátiót már meg kezdtem...” (i. m. 33.). Én akkor se a te­lekdíjról, se az ellene folyó agitációról nem tudtam. Ha kellőképp tá­jékozott vagyok, hallhattam-tudhattam volna, mert – mint utóbb ki­de­rült – Viszota Gyula már 1930-ban sajtó alá rendezte a Gróf Szé­che­nyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal c. kiadványát, ter­jedelmes bevezetéssel a Történelmi Társulat „Magyarország Újabb­kori Történetének Forrásai” c. sorozatban.

     Akkor azonban már túl voltam legjelentősebb felfedezésem, a tel­jes Madách–Lónyay levelezés közzétételén. S ezekből a levelekből ki­indulva – Viszotáról nem is álmodva – bukkantam olyan nyo­mok­ra, amelyek alapján új Madách-eredményeket reméltem.

     Igazán nem kívánok Viszota Gyulának – félszázaddal halála után – dicsfényt vonni a feje köré. Derék történész és irodalomtörténész volt. 59 évesen írta meg idézett munkáját, miközben a kultuszmi­nisz­té­rium középiskolai főosztályát vezette. Ez a kötet hozta meg szá­má­ra akadémia rendes tagságát. További fontos forráskiadások fűződ­nek ne­vé­hez.

     Amint mondom: a Lónyay Menyhérthez intézett Madách-levelek iga­zítottak útba. 1844 májusában írónk így mutatja be napi fog­la­la­tos­ságait kedves Menyusának: 

     „Olvasás 's irás töltik azt, előkészűlet mind kettő 's azért több­nyi­re komoly foglalatú, azonban viditásul nem hanyagolom el egészen a' szépirodalmat is, eddig ugyan egy nemben sem tettem valami fi­gye­lemre méltót, sőt ollyat sem mi alá nevemet irni tartottam vólna ér­demesnek Társalkodói czikkemen kivűl, de reménylem lesz idő melly meg termi gyümölcsét. Egy színművem van készen de nem szí­ni hatásra számitott, most irok egyet hatásra számitva, ha ez utób­bit el játszatom a' nyáron, az elsőt is ugyan akkor adom ki – sikerét meg­mutatja a következés.” (Betűhív közlés: It 1962. évf. 100.)

     Ennek nyomán, a „datum ante quem” birtokában, nem is sok ke­res­gélés után ráakadtam a Társalkodó c. hetilapban. a Széchenyi ala­pí­totta Jelenkor melléklapjában a „Szózat törvényhatóságainkhoz a Te­lekdij ügyében” c. vitacikkre (id. lap 1844. 3l. sz.). Ezt a ma­gát „encyklopédiai”-nak nevező hetilapot ezekben az években – már ne­gyedik esztendeje – Helmeczy Mihály szerkesztette.

     A következő önbírálati sorokban kifejezett gondolat érezhetőleg kö­zel áll az író lelkéhez, akár megingathatatlan hivatástudata kifeje­zé­seként is számon tarthatjuk, hisz néhány év elteltével versben is új­ra­fogalmazta:

                               [...] kínos érzés bánt [...]

                               Látva életemnek hogy felét leéltem,

                               S amit méltó lenne örökös betűkkel

                               Feljegyezni, eddig még semmit sem tettem.

                                (Éjféli gondolatok)

     És méltassuk figyelemre a levélbeli idézet még egy további, a szer­ző műveire vonatkozó részletét is. Drámai munkái időrendjének pon­tosításához – címemlítés híján – alig visz közelebb, az mégiscsak vi­lá­gos belőle, hogy Madách Társalkodó-beli cikkét többre becsüli néhány korábban elkészült színpadi művénél és többszáz – részben ki­nyom­tatott – versénél. A nyomdafesték tehát nem elég ok a fel­ér­té­ke­lésére.

     A tulajdonképpeni mondanivalónk magáról a cikk anyagáról be­szél­ne, de nem kívánom részleteiben bemutatni. Az itt fárasztó len­ne, elég sok magyarázatot is igényelne. Szövegének hiánytalan fel­ol­va­sása mintegy 24–25 percet foglalna le időnkből. Elégedjünk meg a leg­szükségesebbekkel.

     A telekdíj kifejezést hiába keressük szókészletünk értelmező tá­ra­i­ban, közhasznú kézikönyvekben, hiszen köznyelvünknek nem tagja. Szé­chenyi a szülőatyja a nyelvi formának és a mögötte álló tár­sa­dal­mi­nak szánt mozgalomnak is. Igazában telek- , ill. földadó az, amiről szó van, összegszerűen évi két garasról holdankint. Az elnevezésnél az volt a legfőbb követelmény, hogy ne szerepeljen benne a roppant nép­szerűtlen „adó” megjelölés. Az elérendő legfontosabb cél viszont a közteherviselés bevezetése volt: ezt ui. mindenki egyformán fizette vol­na. Egyet is értett vele – egy idő után – minden ellenzéki kép­vi­se­let. Széchenyi mindezt még bizonyos felveendő kölcsönnel is meg sze­rette volna támogatni a nemzetgazdaság felvirágoztatására. Ma­dách lényegében ezzel szemben fejezi ki kétségeit négy pontba ren­dez­ve, s a maga korához képest is kissé elavult jogásznyelven írt cik­ké­ben így összegzi véleményét: „Házi adó minden áron, Telekdij se­hogy” (It 1962. évf. 154–56.).                                                       

     Birtokunkban van tehát egy „új” Madách-cikk. Ha a Társalkodó 1844-es évfolyamában odább lapozunk, alig egy hónapot kell ha­lad­nunk, hogy további Madách-írásra akadjunk (id. lap 38. sz.). Fi­gyel­mez­tet rá különben az imént idézett Lónyaynak címzett levél vé­ge is: „A P. hírlap czáfolatára viszont czáfolatot irtam nehány új ok­kal a' telekdíj ellen, reménylem Helmeci nem sokára közleni fogja.” (It 1959.évf. 101.) Ebből már arról is értesülünk, hogy a „Még egy­szer a te­lekdijról” a korábbi ügy folytatásaként vitát jelent. Egy hal­vány uta­lás a „Szózat...”-ban is előfordult („Kossuth szerint is'”), itt pon­to­san megnevezi a vitapartnereket: Széchenyit, Kossuthot, sőt „bi­zo­nyos politikai forma” lap glosszaírójára is utal.

     Ennek az „ellen-cáfolat”-nak elég a keretét ismernünk. Ezzel in­dul:

     „Küzdeni szép olly férfival, ki által győzetni is több dicsőség mint győzni gyáván. Tisztelettel tehát, de örömest lépek védelmül a küzdhelyre, mellyen a' P. H. szerkesztője előbbi értekezésem egyik ré­szét kiragadván, elmezavarral vádolt.” (It 1962. évf. l57.) –

     És ezzel fejezi be:

     Vannak példák, hogy nagy férfiak, hoszszu fáradalmak ered­vé­nye­it [...] egy percz alatt a' semmiség örvényébe akartak sujtani. Ne­künk vigyázni kell, hogy ezt ne tehessék, ők alkottak, mi megtartjuk te­remtésöket. Illy férfiaktól birunk más terveket is hypothekalis bank­ra. (id. lap 158.)

     Ahogy a fenti futó utalásból is sejthető, nem egyedül az „ellen-cá­fo­lat”-ot kiváltó írás foglalkozik Madách „Szózat...”-ával, hanem egy másik is. Mégpedig tüneményes sietséggel (az április 18-án meg­je­lenő cikkre 20-án!). Íme a Nemzeti Ujság glosszája:

     „Társalkodó (f. é. 31ik sz.) Egy czikket közöl »S z ó z a t   t ö r-
v é n y h a t ó s á g a i n k h o z   a   T e l e k d i j   ü g y é b e n« czim alatt: mellyben bizonyos  M a d á c h  Imre a telekdij ellen kél ki. Miután a czikkben semmi ollyas nincs, a mi eddig már meg­czá­fol­va nem volna, vagy ha nincs czáfolást érdemelne, elégnek véljük csak végszavait idézni fel, mi sem több sem kevesebb mint: »H á z i   a d ó   m i n d e n   á r o n,  T e l e k d i j   s e h o g y.« Auch gut... Kill' emandeat' em politicians!...  Oliver.” (id. lap 157.)

[Mai angolsággal: Kill them and eat them, politicians! (Öljétek meg és egyétek őket, politikusok)]

     A közlő lapot Kultsár István özvegye tartja fenn, konzervatív és ult­rakatolikus szellemben. Oliver álneve mögött pedig Illucz Oláh Já­nos (1817–75) rejtezik, aki a következő esztendőben szerkesztővé emel­kedik.

     Erre a nehezen minősíthető glosszára Madách elég epésen vála­szol:

     „Emliti czikkemet bizonyos politikai forma lap is, melly »kor­sze­rüt­len korkérdéseiről« ismeretes: hálával tartozom neki, hogy azt a' köz­véleményben gáncsa által emelte. Emlitett lap régi kiváltsága már: m e g   n e m   c z á f o l t a t n i: nem, mert igen sokat, de, mert sem­mit sem mond: különben nem tartanám méltatlannak vele sikra száll­ni, hisz mindketten közlegények vagyunk a' politikában.” (It 1962. évf. 158–59.)

     Most már tulajdonképp minden szereplővel tisztában vagyunk. Ki­zárólag a vitapartner szövege és annak megjelenési helye is­me­ret­len még, de azt előre tudjuk: 1844. ápr. 18. és május 16. között kel­lett vá­lasznak érkeznie.

     Dehát igazában kivel is vitatkozik Madách? Indító hozzászólását „tör­vényhatóságaink”-hoz címezte. Itt az illetékes hivatal – ha hoz­zá­értő személyt kért föl – talán Széchenyi Istvánt kéri a válasz meg­adá­sára. Hiszen ő dolgozta ki a telekdíjas „mozgalom” straté­gi­á­ját: a Je­lenkor 1843 utolsó hét hónapjában (jún. 8.–dec. 24.) folya­ma­tosan ter­jeszti elő elgondolásait, s magával vitatkozva előre pró­bál­ja visz­sza­verni az esetleg felhozható ellenvetéseket, egy ideig „Adó”, majd „Két garas” címmel. (Utóbb különnyomatként önálló kö­tetben je­le­nik meg március-áprilisban az egész együtt.) – Madách min­denestül pár­tolja, sőt harcosan védelmezi az adóelvet, de ugyan­ilyen tel­jes­ség­gel elveti a hozzákapcsolt kölcsön tervét. Valójában csak Szé­che­nyi­vel szállhat szembe, akinek érveit egészében a talán áp­rilisban kéz­hez vett kötetből tanulmányozhatta részleteiben. – Még­is – amint „el­len-cáfolat”-ának indításából értesülünk majd – Kos­suthtól kap vá­laszt Kivetés és kezelés c. vezércikke c. pontjában. Iga­zában ez a szö­veg is csak igen sok jóakarattal minősíthető fe­le­let­nek, hisz Ma­dách ellenvetéseinek kizárólag egyetlen pontjára – a köl­csön el­le­nőr­zé­sére – tér ki.

     Hogy Kossuth szövegére rátaláljak, legrövidebb útnak a szerző mun­káinak összkiadásbeli átvizsgálását ítéltem. Elég kiterjedt keres­gé­lés alapján tapasztalnom kellett, hogy még ma is – hát még akkori ku­tatásaim idején! – hiányzik a későbbi kormányzó 1840 és 48 közé eső hírlapi cikkeinek összegyűjtése és közrebocsátása. Nem akarok hosszab­ban beszélni a Kossuth-kiadásokról. Az egyetlen esély a Kossuth Ferenc sajtó alá rendezésében megjelent Kossuth Lajos Hir­la­pi cikkei c. kétkötetes gyűjteményben adódhatott volna. Van is ben­ne egy Telekdij c. fejezet (i. m. 260–68.), de ahhoz Viszota-felké­szült­ség kellett vol­na, hogy darabunk belekerüljön. 

     Mivel semmihez se jutottam, így kerültem – logikus gon­do­lat­me­net­tel – Viszota Gyula korábban idézett összeállításához. Hisz ő csak­ugyan Széchenyi és Kossuth együttes cikkeit gyűjti egybe, még­pe­dig úgy, hogy az én keresett 1844-es évem sem hiányzik belőle. S va­lóban, nála találtam rá – utólag – anyagom egy részére, egyebek közt a Kossuth-válasz szövegére és PH-beli helyére (máj. 2.).

     Valóban – ahogy Madách indignálódva panaszolta – Kossuth fo­ga­lomzavarral vádolja a Társalkodó 31. számának „értekezőjé”-t. Mert a PH feje az előtte nyilván ismeretlen Madách nevét le nem ír­ja. (Ezért is nehéz lett volna a lapban megtalálni a keresett választ.) Az „értekező” kifogásaiban ui. „kormány-jótállás” fordul elő ott, ahol csak a törvényhozásé, tehát az országgyűlésé volna helyénvaló (id. PH-szám). Csakis ennek vannak meg a kölcsönművelethez a meg­felelő szervezetei.

     Az ismertetésünk tárgyát adó kérdésnyaláb ma már szak­tör­té­né­szek túlnyomó többsége előtt sem ismert téma, rég kikerült a ta­nul­má­nyozást érdemlő problémák köréből (a Hóman–Szekfű is mint a köz­teherviselés bevezetésének sikertelen kísérletéről tesz róla em­lí­tést: Magyar történet V. 330–31.). Azzal, hogy a Képviselőház a 100 mil­liós fejlesztési kölcsöntőkét három évre korlátozva 10 millióra fa­rag­ta le, végül pedig a főrendek évenkinti egy-egy millióban sza­vaz­ták meg, az üdvös terv még elindulni sem volt képes. A köz­te­her­vi­se­lést majd az l848. VII. tc. oldotta meg, a fél évtizeddel korábbi erő­feszítések elégtelennek bizonyultak. Madách is ehhez a kudarc­hoz segítette közelebb az eredményesnek ígérkező kezdeményezést. A „vita” – amennyiben az – földerítésével árnyaltabban ítélhetjük meg Madách politikai nézeteit az 1840-es évtized derekán. S két te­lek­díjas cikkének közzétételével – négy évtizede – legkorábbi (1844. ápr.–máj.) ilyennemű írásait mutathattuk fel (vö. It 1962. évf. 154– 58.), hisz a Halász-összkiadás csak június végéről hoz hírlapi cikket (i. m. II. 607–55.). Ilyenformán bő negyedszázadig ezek a cikkek szá­mítottak Madách legkorábbi hírlapi megnyilatkozásainak. – Azóta meg­vál­tozott a helyzet: 1984-ben – jó évtizede – Praznovszky Mi­hály, a PIM jelenlegi főigazgatója két 1843-as tudósítást – egy fél jú­ni­usit és egy szeptemberit – mutatott be „A PH Nógrád megyei tu­dó­sí­tói” c. köz­leményében (in Madách és Nógrád a reformkorban, Sal­gó­tarján, 1984.).

     Milyen általános, elraktározható tanulságot vonhatunk le ebből az ana­tomizálásból?

     Eszembe jut Szilágyi János György – akkori adjunktus, későbbi egye­temi tanár, Kossuth-díjas – egy előadásbeli példázata. Valaki – Szi­lágyi személyes ismeretségi alapon pontosan idézte nevét – el­kez­dett kutatni a magyar és a sumír nyelv rokonságának földerítésére. Mind mélyebben bonyolódott a kérdés útvesztőibe, végül harminc év ve­rejtékes munkája után kénytelen volt tevékenysége eredményét le­von­ni: a két nyelv között a világon semmi kapcsolat – még kevésbé: ro­koni összefüggés – nem mutatható ki! Tulajdonképp ez is fontos tud­nivaló – hangsúlyozta Szilágyi –, legalább tisztába jöttünk vele, hogy ezzel a kérdéssel senkinek nem érdemes foglalkoznia később sem, hisz eredményre aligha számíthat. (Ellenvélemény – természe­te­sen – mindig fölmerülhet...) De három évtized kutatómunkájának ez az eredmény mégis elkeserítően sovány!

     Vagyis – mint az élet minden más területén is – a kutatásban is a leg­fontosabb, egyszerűen nélkülözhetetlen tényező a  s z e r e n c s e !

     Több szerencsével nekem is jóval kevesebb munka is elég lett vol­na ehhez a nem nagy eredményhez.

Vissza