Gyémánt Csilla

 

 Negyedszázad szegedi Madách-bemutatói

(1970-1996)

 

Madách Imre, a drámaköltő a szegedi színháztörténet legfényesebb lapjairól tekint ránk. Olyan korszakokban lett állandó „szegedi háziszerző”, amikor a város színházkultúrája országos figyelem fó­kuszába került. Ez a jelentős színpadi múlt elsősorban Az ember tra­gédiája Szegedi Szabadtéri Játékokon befutott sikerszériájára vonat­kozik.

     Szeged teremtette meg a Tragédia szabadtéri színházi hagyomá­nyait a harmincas évek elején. Az 1931-ben meginduló Szegedi Sza­badtéri Játékok rövid kísérletezés után, 1933-ban vette műsorára Madách remekművét, s a bemutató igazolta, hogy ez a darab szinte predesztinálva van a templomtérre, a Dóm előtti előadásra.¹ 1933-tól 1939-ig minden nyáron színre került a Tragédia ebben a természetes környezetben, az égi kupola alatt. A háború előtti tradíciót elevení­tette fel a Szabadtéri Játékok újraindulása 1959-ben, amikor is sze­gedi Madách „reneszánsznak” lehettünk tanúi: 1960-ban, 1961-ben és 1962-ben Major Tamás, 1965, 1966, és 1969-ben pedig Vámos László álmodta a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadára Az ember tragédiáját. Az egyetemes magyar színháztörténet e fontos fejezetei­nek számos monográfia és tanulmány adózott már, nem is célunk hosszasan időzni e korszakoknál, csak annyiban érintjük az előz­ményt, amennyiben tanulmányunk tárgyához kapcsolódik.

     Koltai Tamás Az ember tragédiája a színpadon (1933–1968) címmel monográfiát jelentetett meg a közelmúltban.² Zárójelben je­gyezzük meg, Koltai Tamás művét tisztelete jeléül dr. Németh Antal emlékének ajánlotta, akinek nemcsak rendezői oeuvre-jében foglalt el kiemelkedő helyet Madách költői drámája, de színházesztétaként, színháztörténészként is jelentős tanulmányokat szentelt a nagy mű­nek. Többek között 1933-ban könyvet jelentetett meg Paulay Ede első, Nemzeti Színházbeli bemutatójának ötvenéves évfordulójára: Az ember tragédiája színpadon címmel. Koltai monográfiája, amely felveszi a Németh Antal által 1933-ban elejtett fonalat 1968-ban zárja le a Tragédia színházi krónikáját.³ Könyvének utolsó fejezeté­ben kitér még a Tragédia 1969-es szegedi felújítására, jóllehet ez az előadás már nem tartozik a könyv elején jelzett periódushoz. Nem véletlen, hogy Koltai még elemzi Vámos László hatvanas években Szegeden rendezett Tragédia-szériájából az utolsót, az 1969-es be­mutatót. Ezzel az előadással ugyanis lezárul egy fejezet a szegedi Tragédia előadások történetében. Madách ettől kezdve ritkábban lá­tott vendég lesz Szegeden: a hetvenes évek kezdetétől napjainkig az elmúlt negyedszázadban, mindössze öt Madách bemutatót tartanak a városban, hármat a Szabadtérin, kettőt a Szegedi Nemzeti Színház­ban.

     Négy évvel az utolsó Tragédia bemutató elteltével, a szabadtéri Madách vonulatát érdekes színfoltként gazdagította az új Madách premier, az 1973-ban bemutatott Mózes.⁴

     Az eredeti drámát Keresztury Dezső alkalmazta színpadra, a mű zenei és látványvilága Durkó Zsolt zeneszerző, Varga Mátyás dísz­lettervező és Schaffer Judit jelmeztervező nevéhez fűződik.

     Marton Endre rendező és a fővárosi Nemzeti Színház művészei által fémjelzett előadás nem új produkció. A Nemzeti Színházban már csaknem háromszázszor kipróbált, sikeres előadás került át kis változtatással a Dóm elé, a tér követelményeihez igazítva. Mózes, az elhivatott népvezér és a nemzetté szerveződött tömeg kapcsolatának drámája mégis újnak hat a Szabadtéri színpadán. Marton Endre nem egyszerűen áthelyezett egy kiérlelt kőszínházi produkciót, hanem a „csillagkupolás” színház adottságaihoz adoptálta. Nem csupán a já­téktér méreteihez igazodott, amikor a statisztériát megnövelte. A Szigeti Károly irányította színpadi mozgások dramaturgiai funkciót hordoznak: „Az egyének és a tömegek mozgatása viszonyt fejez ki. A tömeg mindig együtt mozog, de nem mindig egyformán. Mást je­lent az egyiptomi őrök fenyegető, horizontális, és ritmikus elvonu­lása és a leviták egyéni arcokból álló csapatának koreográfiája”^.5 A megkomponáltság úgy egyesül a természetességgel, hogy a tömeg Sinkovits Imre erőteljes Mózes alakításával egyenértékű hangsúlyt kap. Varga Mátyás stilizált sziklái természetes monumentalitással övezik a játékteret, amelynek hátteréül a templomtornyok elé felfüg­gesztett drapéria szolgál, s mint egy „meghosszabbított égbolt”, lé­leg­­zik, él. A színek rávetített szivárványának villódzásával a sivatag fö­lött kitáruló, változó eget idézi fel.⁶ Durkó Zsolt kórusra és zene­kar­ra írt kísérőzenéje a mozgáskoreográfiához hasonlóan a produkció erős hangulati és dramaturgiai tényezőjévé válik, pótolván a zárt, in­tim színpadi tér lehetőségét, belső lelki folyamatokat képes érzékel­tet­ni.

     Az előadás lelkes fogadtatásából egyet emelünk ki:

     „Madáchnak ez a remekműve, amely a veszprémi felfedeztetése és a budapesti diadalútja után érkezett el Szegedre, bátran mondhat­juk, „hazatért”. A mű ugyanis méreteivel, látványosságával egyene­sen predesztinált a Dóm téri előadásra”.⁷

     A pozitív kritikai visszhang, és közönségsiker ellenére sem vált a Mózes a Játékok sikerdarabjává. Szabadtéri tündöklése egyszeri tü­nemény, 1973 óta nem szerepelt újra a Dóm téren.

     A Tragédia az elmúlt 25 évben összesen háromszor került színre Szegeden: két esetben a hagyományt erősítve a Szabadtérin, egy al­kalommal pedig a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában. Vegyük sorra először a szabadtéri előadásokat.

     Az 1976 júliusában bemutatott Tragédia Szinetár Miklós és társ­rendező, Félix László elképzelése szerint a fiatalok drámája.⁸ A fia­tal nemzedék külső-belső küzdelmét, életcélkeresését, életmód és eszmeválasztását kívánták a Tragédia színpadán kihangsúlyozni.

     Színes trikókba öltözött, farmernadrágos fiatalok kószálnak a Dóm előtti deszkákon. A jelmezek is az ő hátizsákjaikból, batyuikból kerülnek elő quasi jelezvén a Tragédia most őérettük, az ő szemszö­gükből láttatva kerül színre. A batyuból előrántott s felöltött angyal­lepelből, mint később a történelmi jelmezekből is, szándékosan buk­kan elő a farmernadrág. Ádám (Hegedűs Géza) és Éva (Bánsági Il­dikó) a fiatalok tömegéből válik ki a darab elején, hogy a történelmi utazás végén, tapasztalataik birtokában visszaolvadjon közéjük. Barta András, a Magyar Nemzet kritikusa a következőkben látja a 76-os koncepció lényegét: „[...] A magányos Lucifer itt nem annyira a tagadás, inkább a jó­zanság szellemében száll szembe a legfelsőbb akarattal, majd pedig a tömegből kiváló Ádámnak és Évának bemutatja az emberiségre váró valóságot. Amikor az első emberpár az álomképek után és a megfel­lebbezhetetlen életre ítéltetés után visszatér a tömegbe, ki-ki tovább töprenghet: milyen szemléletet válasszon. A lelkes odaadást, a rea­lista kétkedést, avagy a kettőnek valamilyen köztes keverékét”.⁹

     Tehát az interpretáció valamiféle „eszmei döntetlent” sugalmaz, nem törekszik egyértelmű végkövetkeztetésre. Molnár Gál Péter szintén Lucifer értelmezését tartja Szinetár koncepciója legfontosabb új vonásának. Lukács Sándor ifjú, fehér, magányos angyalként jele­nik meg a színpad mélyén „hogy előrejőve onnan kezdetét vegye az is­­teni és ördögi szférából visszaemberesített, mérlegelőn kétkedő szel­lem küzdelme a jámbor egyhangúsággal szemben.” Molnár Gál Pé­ter úgy véli, Szinetár hű maradt a mű szelleméhez, annak ellenére, hogy kiragadja az égi hatalmak harcából a drámát s „a három fősze­rep­lő helyett Lucifernek adja a központi szerepet – politikai drámára ír­ja vissza az előadás a misztériumjátékot, ami nincs a mű ellenére, lévén az művészi válasz a szabadságharc bukása utáni magyar hely­zetre”.¹⁰

     Hét év szünet után többszörös évforduló méltó megünneplésének igénye hívta életre az 1983-as, az elmúlt negyedszázad utolsó sze­gedi Tragédia előadását. Száz éve került Az ember tragédiája először színpadra, ötven éve játszották először a Szegedi Szabadtéri Játéko­kon, s 1983-ban 25 éves jubileumához érkezett a háború után meg­újult Játékok.

     Az ünnepi alkalomra Vámos Lászlót, a hatvanas évek három Tra­gédia produkciójának kiváló rendezőjét kérték fel.¹¹ Az előadásról megjelent bírálatok nem éppen az elismerés lelkes hangján üdvözöl­ték a produkciót. Zappe László Se eszme, se látnivaló c. kritikájának már a címében jelzi elmarasztaló ítéletét, amely a későbbiekben se változik. „A majd két évtizede túlzottan látványosnak talált Tragé­dia-előadásért megrótt rendező egyébként ma mintha túlzottan is szürkét szürkével festene” kifogásolja a Népszabadság kritikusa.¹²     

     A fiatal színészekkel megálmodott előadás (Ádám–Bubik István, Éva–Tóth Éva, Lucifer–Balkay Géza) szikár látványvilágán túl a ren­dezői koncepció tisztázatlanságát, illetve korszerűtlenségét is ne­hez­ményezi a kritikus. „Szükség lenne [...] olyan értelmezésre [...], amely számot vet azzal a gyökeres ideológiai fordulattal, amely nap­ja­inkra a magyar társadalom köztudatában meglehetősen kikristá­lyo­so­dott”.¹³

     A bibliai teremtésmítoszra épült Madách-mű szimbolikusan is értelmezhető, hiszen a tizenkilencedik századi világkép „idealista hi­erarchikusságát” követően a „huszadik század megrázó szellemi él­ménye” viszont éppen az, hogy az ember magára maradt, de egyúttal fel is szabadult. A kritikus úgy véli ez az élmény is fellelhető a Tra­gédiában, csakhogy „ez az öntudat tragikus vétségként” értékelődött a maga idejében.¹⁴

     Más kritikus ezzel szemben Vámos koncepciójának aktualitását emeli ki:

     „Ádám álomlátása, szembekerülése az élet nagy problémáival, azoknak a vitáknak és elmélkedéseknek a formáját ölti, mint amikor a huszonévesek egymással polemizálva a távoli és közeli múlt, a je­len példáin okulva a jövőjüket firtatják. A frissen érett Ádám, olda­lán az örök asszony Évával a koraérett, okos és olykor a cinizmusig kiábrándult Lucifer hatása alá kerül, színről színre újrakezdi hadako­zását, mígnem ő is elveszítvén bizakodását: kényszerűen megtér az Atyai intelmek hatására ez „emberi nyájba”[...]¹⁵

     Vámos László ezzel az elgondolással nem cinizmusra, beletörő­désre, de „választásra, a szabad és átgondolt döntésre sarkall” szűri le az előadás kornak szóló üzenetéről, végső kicsengéséről vélemé­nyét a Magyar Nemzet bírálója.

     Nem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy a nyári szegedi előadás az őszi centenáriumi nemzeti színházi bemutató „előjátékának”, „főpróbájának” is tekinthető. Az idő távlatából értékelve a produkció kritikai visszhangját, azt a módot, ahogyan a szerzőn (?!) és a rende­zőn „az időszerű emberi tartalmat” kérik számon, furcsa módon az ötvenes évek politikai-ideológiai szócsatáinak hangvételét véljük ki­csengeni 1983-ban.

     A Szabadtéri Játékok eddigi történetében Vámos László rendezte meg 1983-ban utoljára a Tragédiát. Azóta, több mint 13 éve – mél­tatlanul hosszú ideje már – Madách-mű nem szerepelt a Játékok mű­sorrendjén.

     A hetvenes években, amikor a szabadtérin a Madách-kultusz lassú kihunyása veszi kezdetét, a Szegedi Nemzeti Színház falai között két izgalmas előadás is született. Íme az első.

     1970 decemberében a Szegedi Nemzeti Színház ősbemutatóra invitálta közönségét. Az előadást hirdető plakáton ezt olvashatta a korabeli néző: Madách Imre–Gyárfás Miklós: Mária királynő – iro­nikus tragédia. A cím, a szerzőpáros, a műfajmeghatározás egyaránt meglepő. Az ember tragédiája, a Mózes és A civilizátor kivételével hosszú ideig még irodalomtörténészeink látókörén is kívül rekedt Madách ifjúkori drámaköltészete. A hatvanas évek vége felé azonban sorozatban tanúi lehetünk az eltemetett Madách-művek „feltámasztásának”.¹⁶1968-ban a Csák végnapjai c. történeti tragé­diát Keresztúry Dezső dolgozta át; 1970-ben Gyárfás Miklós újjáírta a Mária királynőt, a sorozatot 1971-ben Hubay Miklós zárta le a Csak tréfa című dráma átköltésével.

     A Mária királynő első kidolgozása feltehetően 1843-ban keletke­zett, de csak az 1855-ös változat maradt ránk. A bonyolult cselekmé­nyű, ötfelvonásos történelmi dráma érdekességét – filológiai becsén túl – az adta, hogy Madách ifjúkori próbálkozásainak Shakespeare-t követő megnyilvánulását látták benne. Nem nyert az Akadémia pá­lyázatán 1855-ben, s 1970-ig nem akadt színház, amely bemutatására vállalkozott volna.¹⁷

     Gyárfás Miklós, az ismert színműíró tehát százévesnél is mélyebb „Csipkerózsika-álomból” hozta vissza a tetszhalott királynőt.¹⁸Gyár­fás 120 sort őrzött meg az eredeti 1855-ös szövegből, a többit „hozzáköltötte”, szem előtt tartva a mű eredeti szellemiségét. A bo­nyolult szövetű drámát leegyszerűsítette, a Tragédiából ismert dra­maturgiával élve Mária álmaként láttatva a legfontosabb eseménye­ket. Az álomkép-világ illúzióját teremti meg a szokatlan szcenikai keret, Mária óriási baldachinos ágya, amely háromszintes színpad is egyben. Az ágyon fehér gyolcsingben hánykolódó törékeny királynő álomvíziói három szinten elevenednek meg: a baldachin tetején, az ágy szintjén tűnnek elő a ködfigurák, illetve a „kisemberek”, akik a trónviszályok viharából kimaradtak az ágydeszkák alól bújnak elő.

     Lendvai Ferenc rendezői beállítása a szereplőket mértani alakza­tokba, jól elrendezett csoportokba szervezi.¹⁹ Ebben a rendezői kon­cep­ci­ó­ban hangsúlyt kap a színészek testi szép­sége. Az ifjú, kiváló adott­ságú Molnár Piroska, s a többiek, Végvári Tamás, Király Le­ven­te, Janka Béla, Stefanik Irén megfelelnek ennek a rendezői el­vá­rás­nak, Gombár Judit fehér, fekete, kék, bíbor, arany színekben pom­pá­zó fantáziadús jelmezeiben. A rendezés igen fontos eleme még a vi­lágítás: az álomalakok fokozatos fel- és eltűnése rafi­nált fény­füg­göny segítségével; s a stilizált mozgás – a vívás, lovaglás ko­re­o­gra­fált imitációja.

    

 Az előadás sajtójában tallózva a vállalkozást lelkesen üdvözlők hangja tűnik erősebbnek, noha rosszindulatú polemizálásra is talá­lunk jócskán példát.

     A Magyar Nemzet háromhasábos cikket szentelt az előadásnak. Barta András elismerően szól az ősbemutató egészéről s hangsú­lyozza, Gyárfás úgy alakította át az ötfelvonásos drámát két nem egészen egyórás részre, hogy „hű maradt az eredeti mű szelleméhez, vagyis a történelem és a magánélet konfliktusai között a maga sajá­tos feladatát, sorsát, hivatását kereső embert állította a dráma közép­pontjába. A kritikus találónak érzi Gyárfás új műfaji meghatározását is: „ironikus tragédia – bármilyen szokatlan is [...] jelzi, hogy itt minden állításban benne van a visszavonás is, az egész színdarabban nagyon fontos szerephez jut az alakoskodás. Úgy is mondhatjuk: a játékon belüli játék. Hogy ez a forma már inkább Gyárfás műveire jellemző, mintsem Madáchra [...] ennek elemzése nagyon messzire vezet. Még az is meglehet, hogy a mai drámairodalom egyik alap­kérdéséhez”.²⁰

     Ez utóbbi gondolat erősödik fel Koltai Tamás cikkében. Bírálja Gyárfás átköltését, mert Madách „mocsokkal és tiszta hittel, vérrel, galádsággal és eszményekkel tele nagyon dialektikus világából” a szelíd drámaíró (mármint Gyárfás), „mesejátékot” varázsolt, vagyis a véres lázálomszerű királydrámából „lebegő királynődrámát” kreált.21     Felemás dicséret született Galsai Pongrác tollából, de igazságér­téke nem vitatható: „[...] Nagy Lajos leánya egy rossz dráma hős­nője, igaz. De egy nagy író rossz drámájáé. Most kiemelték ebből a boldog halálból. S egy szellemében nyilván kisebb, de ügyességében jóval különb szerző ironikus látomásának közegébe került.”

     Majd így folytatja: „Gyárfás a kusza ideahalmazból érzékletesen emelte ki a legfontosabb madáchi gondolatot: »A bérc mentől maga­sabb, annál kopárabb«: a múlt századi, vérmes romantikát ügyes öt­lettel átcsempészte az álomvilágba. [...] De ami Madách művéből Gyárfás »cenzúrája« után megmaradt: drámai anyagnak kevés. Szük­ség volt tehát az átdolgozó aktív társszerzőségére is. A lúdtollal írt sorok közt maradt annyi hézag, hogy Gyárfás belegépelje a saját [...] »észrevételeit« [...] a kérdő- és felkiáltójeleket, az iróniát. Mária ki­rálynő nem tartozik igazán sehová: Se a tragikus arcélű, sors-sújtotta költő sikertelen darabjához, se a kitűnő, mai színműíró szellemes melodrámájához.”²²

     A Szegedi Nemzeti Színház második Madách bemutatójára hét évvel később került sor. 1977-ben Giricz Mátyás igazgató és rendező az átalakított, felújított Kisszínház megnyitására a Tragédiát válasz­totta ünnepi, nyitó darabnak. Merész vállalkozásnak tűnik, még ak­kor is, ha a darabválasztással hangsúlyozni kívánta, hogy a nagy­színház mellett – amelyben elsősorban operák és zenés előadások zajlanak majd – az új épület egy szellemében is megújulni akaró prózai társulatnak ad otthont.

     Madách drámája, amely mindig is próbaköve volt a rendezőknek, társulatoknak, Szegeden még fokozottabb igényeket támaszt a rende­zővel szemben. Tudjuk, a szabadtéri félévszázados történetét, sok emlékezetes Tragédia előadás gazdagította, legutóbb Giricz rendezé­sénél egy évvel korábban, 1976 nyarán Szinetár Miklós állította színpadra Madách remekművét. Érdemes azonban megjegyeznünk, az elmúlt évtizedekben az egy Mária királynő kivételével kőszínház­ban Madách-mű nem szerepelt.

     Giricz Mátyást hosszú ideje foglalkoztatta már a Tragédia rende­zésének gondolata. A Kisszínház elhúzódó átépítési munkálatai is le­hetővé tették, hogy kiérlelt, sajátos koncepcióval lépjen a nyilvános­-
ság elé. Az előadás műsorfüzetében ki is fejti: túlhaladottnak ítéli a mű filozófiai felfogását, történelmi, természettudományos világké­pét. Madách dramaturgiáját, a jelenetek építkezését olykor „kezdetlegesnek” véli. Giriczet elsősorban a mű költőisége, üzeneté­nek fellelhető aktualitása izgatja, így az egyes színeket sem konkrét történelmi tablóknak, hanem „az emberi történetekben előforduló és még előfordulható jellegzetes drámai helyzetek variációinak” fogja fel.²³

     A Tragédia hazai és külföldi értelmezőinek sorában nem Giricz Mátyás az első, aki megfosztani igyekszik a művet a „rárakódott ro­mantikus máztól”, vallásos szemlélettől az „ördög kénköves prakti­káitól”. A nagy tömegeket megmozgató történelmi tablók helyett a mű gondolatiságát jobban közvetítő, kamaraszínházi átirat sem új a mű előadásának történetében. Elég, ha Hevesi Sándor és Németh Antal rendezéseire gondolunk, vagy a későbbiekben a Nemzeti Szín­ház „modern”, bőrruhás, brechtes hatást tükröző 1964-es előadását idézzük emlékezetünkbe. Giricz rendezésére – bármennyire is vitat­ható, hogy a mű gondolatiságát mennyire hűen adta vissza – kétség­telenül a következetesség jellemző. Sajátos értelmezéséhez, egyéni olvasatához egyenrangú alkotópartnerre talált az előadás díszlet- és jelmeztervezőjének, Gyarmathy Ágnesnek személyében. Gyarmathy Ágnes kitágítja a színpadi teret, a „nyitott színpad” lényeges tarto­zéka, látványeleme a kétoldalt kifeszített, a nézőtér oldalfalait is jó­részt beborító hatalmas vászon, amely az élővilág törzsfejlődését áb­rázolja – az egysejtűeket, kétéltűeket, emlősöket – stilizált egyszerű­séggel. A színpad centrumában a törzsfejlődés csúcsaként az embert helyezi a rendezői képzelet, amelyet a díszlettervező Rodin Gondol­kodó c. szobrának másolatában testesít meg. Ez az alapdíszlet a kon­cepciót is alapjaiban tükrözi. Ehhez a szemlélethez valóban nem illik a hagyományos történelmi tablósorozat. Az egysejtűek, kétéltűek, emlősök, [...] a földi lények vörös életfonalának csúcsa, betetőzése, a gondolkodó, töprengve alkotó ember. Őt, vagyis a Rodin szobrot ve­szik félkörívben körül az egyes színek jelképei, a leszúrt, emberma­gasságú „karókra” helyezett, egyes történelmi korokat szimbolizáló fejfedők: fáraói tiara, Miltiadesz sisakja [...] a forradalom frígiai sapkája stb. Ezek a jelképek a színváltozások sorrendjében, mintegy a múló időt is érzékeltetve, lekerülnek a jelenetek végére a magasról a földre, a karók tövébe. A színpadon ennyi található, semmi több. Az Úr hangja a korszerű technika segítségével „vándorol”, hol itt, hol ott erősödik fel, betölti a színháztermet, ha úgy tetszik a tér minden pontján jelen van. A hang nyugodt, kiegyensúlyozott, szinte tárgyila­gos. A színész Kovács János romantikus dörgedelmekhez is alkalmas hangja csaknem visszafogott, „elidegenedett”. Az Úr alakjának fel­fogása mindenkor tükrözi az egész rendezői felfogást. Ebben az elő­adásban az Úr és Lucifer ellentéte nem kap különösebb hangsúlyt: „Az ellentétek mozgásának, összecsapásaiknak és kiegyen­lítődéseik­nek terei ebben az előadásban hangsúlyosan az ember és ember kö­zötti, mindenkori, ezerszínű kapcsolatok. Azon lehet, nyilván kell is vitatkozni, mennyire egyszerűsödik így a Madách-mű filozófiai gaz­dagsága. A szöveghúzások mindenesetre egyértelműen a Tragédia már jórészt csak a filológiai érdeklődésre számot tartó részletei érin­tették” – állapítja meg a helyi kritikus.²⁴

     A színpadra lépő nagy hármas – Lucifer, Ádám, Éva – egyaránt farmert visel, ebben a nézői-rendezői kort jelképező „modern” öltö­zékben vívja meg a kétség és remény, az ész és az érzelem törté­nelmi méretű, évezredeken átívelő nagy csatáját. A tömeget alakító statisztéria minden színben egyformán semleges, szintén mainak ható, zöldes, testhez simuló kosztümöt kapott. A rendező kora jele­néből építi fel „visszafelé” a történetet, s a madáchi gondolatfüzérből is úgy választ, hogy nagyon is tudatosan kora vélt vagy valós szel­lemiségéhez kíván szólni. A szöveghúzás, az interpretáció tendenci­ózusan ezt a törekvést hangsúlyozza. Éppen ezért Giricz nem a szo­kásos Prága–Párizs–Prága színeket állítja az előadás tengelyébe, ha­nem a londoni színhely teljes kibontásával, erős hangsúlyaival jelzi, hogy ezt a részt tartja a dráma legfontosabb, központi szervező ere­jének. A költői jelent, Madách korát köti tehát a rendezői jelenhez, hozzátéve azt a többletet, amit a XX. századi ember tud a kapitaliz­musról és az előző történelmi korokról, mindezt a kor kötelező érvé­nyű ideológiai megközelítésében, tehát szigorúan a materializmus és a marxista esztétika jegyében.

     A Gondolkodó nemes testtartása az athéni színben az őt hasonló pózban körbeülő demagógok mozdulatában már devalválódik. A Bi­zánci szín Patriarchája elé terített piros szőnyeg is a 70-es évek poli­tikai reprezentációját idézi fel. A Londoni színben az eddigi utalás­szintű jelzések félreérthetetlenné válnak: az aláfestő zene harsány dzsessz, a vásári forgatagban hippik, olajsejkek, kábítószerárusok te­keregnek, az ezüstcipős bárénekesnő (!?) az aktuális slágert üvölti. A tüntető munkások látványa pedig a „rothadó kapitalizmus jelensége­ként” csak Nyugaton előforduló – TV híradóból ismert – munkás­tün­tetéseket idézi fel.

     Vajda Márta farmernadrágos Évája óhatatlanul is a 20. századi emancipált nő gesztusait, viselkedési módját viszi a színpadra, így a szerep átértékelődik, és Éva színpadi jelenlétének óhatatlanul is azok a legjobb pillanatai, ahol a mű dramaturgiai építkezése s a szöveg nem mond ellent a modernebb hangvételnek, elviseli a „mai nő” stí­lusát. Éppen ezért a „szerelem, költészet, ifjúság” nemtője csak rit­kán vonul át a színpadon.

                A színek álom jellegét következetesen érzékelteti a rendező-ter­vező páros: például a Prága–Párizs–Prága színben az előadás egyik leghatásosabb színpadi effektusaként lehulló tüll előfüggöny a fran­cia trikolór színeiben pompázik, sejtelmessége hitelessé teszi az „álom az álomban” jelenetet.

     Felidézve az előadás külsőségeit, a rendezői építkezés logikáját, valóban úgy tűnik, hogy az előadás gondolati íve az előadás elejétől a végéig valamennyi színben egységes, átgondolt. Hangsúlyozom előadásról s nem műről beszélek, mert a rendező éppen a mű gondo­lati ívét s szubsztanciáját értelmezte sajátságosan, s az újítás szelle­métől vezéreltetve nem Madáchot, hanem egyféle rendezői adaptá­ciót állított a színpadra 1977-ben. Köztudott, hogy a drámai szöveg nem szent és sérthetetlen – a színházi alkotómunka során Paulaytól – Major Tamásig stb. minden rendező kisebb-nagyobb rövidítéssel ját­szotta a Tragédiát. Olyan rendezői interpretációval azonban nem ta­lálkozunk a Tragédia előadásainak történetében, ahol a végső útra­való ne a küzdésre biztató égi szózat lett volna:

     „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”. Az 1977-es kisszín­házi előadáson Ádám ajkairól a „Tőlem függ, utam másképpen ve­zetni” fogadkozása hangzik el (3967. sor), Éva részéről pedig a

                                                               „[...] majd fogamzik

                                                               Más a nyomorban, aki eltörüli,

                                                               Testvériséget hozván a világra”

– jövendölése csendül fel.²⁵

     E számos vonatkozásban eredeti s önálló színpadi életét tekintve feltétlenül következetes és meggyőző színpadi adaptáció értékeit nincs okunk kétségbe vonni. Annál is inkább mivel az előadás, vi­dé­ki színházaknál nem mindennapos országos szakmai visszhangot kel­tett, jóllehet feltétlenül elismerő, pozitív méltatás egyedül a Nép­sza­bad­ság kritikusának, Havas Ervinnek tollából született:

     „A korszerű előadásra törekvés gyakran csap át saját ellentétébe, az erőszakolt modernkedésbe. Giricz rendezése fokozatosan, színről színre igazolja a szándékot, a Tragédia megfosztását minden beideg­zett sallangtól, a látványos történelmi revü pózaitól a gondolati mon­dandó javára. S ahogy kibontakozik a rendezői szándék, amely drá­mai költeményként állította színpadra a filozofikus művet, úgy oldó­dik a kezdeti meghökkenés megértéssé, mert a játékba szinte fősze­replőként bevont Rodin-szobor jelképe megfelel az előadás szellemi­ségének”.²⁶

     Barta András a Magyar Nemzetben majd két teljes hasábon elemzi az előadást s úgy véli a megújító szándék ellenére „a műér­tően áthangoló és minden ízében következetes rendezői, tervezői együttműködésből” mégsem született meggyőző előadás. „[...] Az erősen spekulatív felfogás több ponton is ellenkezik Madách végső soron romantikus eszméivel és eszményeivel”. Giricz koncepciója olyan, „[...] mintha egy tudós elméletben kidolgozná egy régi me­chanizmus új, fejlettebb működési elveit, de a működtetéséhez szük­séges anyagnak nem volna birtokában.”²⁷

     Barta, Havas Ervin színészekre is vonatkozó, teljes elismerésével ellentétben úgy látta a főszerepet játszó művészek sem rendelkeznek a megfelelő színészi eszközökkel. Giricz elképzelésében Lucifer és Ádám egyenlő eszközökkel és esélyekkel vívó ellenfelek. Madách a pártütő angyalt minden helyzetben megfelelő gondolati és cselekvési fegyverzettel látta el, aki bár Ádámot vezeti végig a történelmen, de az Úrnak akarja Ádám sorsán át bebizonyítani:

                                                               „S egy talpalatnyi föld elég nekem,

                                                               Hol a tagadás lábát megveti

                                                               Világodat meg fogja dönteni.”

     A rendezői színészvezetés Lucifert (Nagy Zoltán) inkább Ádám töprengő énje ellenpólusául szánja. A fiatal Nagy Zoltán ily módon elveszti félelmetes fölényét, iróniáját „nemhogy az alvilági, de az evilági fortélyosságot, csűrcsavarást, démoni igazmondást és a szép­séget leromboló gúnyt sem tudja érzékeltetni.” Ily módon az első embert, Ádámot játszó ifj. Újlaky Lászlónak Madách „filozófiai tör­ténetlátási korlátai miatt” csak naivsága és ártatlansága adta érvek és felbuzdulások jutottak, ami igen megnehezítette a rokonszenves szí­nész feladatát.²⁸ A színészvezetést illetően Rajk András a Népszava kritikusa is Giricz Lucifer-felfogását bírálja: „[...] ez a Lucifer nem a bennünk rejlő „isteni és ördögi” szintjén lélegzik, nagyságrendje, tó­nusa nem madáchi. Több szereplőhöz hasonlóan valami olyanféle kedélyességet, ide nem való groteszkféleséget hordoz, amely a Tra­gédia világából nem származtatható. Rendező és ifjú színész közös tévedése ez.”²⁹

     Érdekes gondolatokat vetett fel mind a Mária királynő, mind az 1977-es kőszínházi Tragédia recepciója. Az előadások máig érvényes tanulságait ekképp summázhatjuk: óriási baldachinos ágyon játszott álomvíziós Mária királynő lehetséges, mint ahogyan farmeröltönyös Tragédia is lehetséges éppenséggel, ha a lényeg, a drámaköltő máig ható szava nem szorul háttérbe, ha nem hamisítják meg az igazi üze­netet az épp aktuális külsőségek.

     Az elmúlt negyedszázad szegedi Madách krónikájának megírá­sára vállalkoztam. Ha dr. Németh Antal és Koltai Tamás Madách életművel foglalkozó monográfiájára gondolok, akik a Tragédia színpadi regényét írták meg 1933-ig, illetve 1933-1968-ig, akkor a szegedi 26 év története nemhogy regénynek, de novellának is alig nevezhető. A jelzett periódusban összesen öt bemutató idézte fel Madách szellemét. Nem célunk, nem is feladatunk, hogy e jelenség kultúrpolitikai, művelődéstörténeti okait kutassuk. Túlságosan is mélyre kellene ásnunk, hogy magyarázatot leljünk rá. A Tragédia, amely oly hosszú ideig repertoár-darabja volt a Játékoknak, fokoza­tosan eltűnt a szabadtéri színpadáról. A hetvenes és nyolcvanas években még egyszer-egyszer szerepelt Madách-mű a műsoron, 13 éve, 1983 óta azonban nem találkozunk a költő nevével szegedi színlapon. A Tragédia háttérbe szorulásával egy időben elfelejtett, illetve ritkán játszott művek jelentek meg mind a kőszínház, mind pedig a Szabadtéri Játékok műsorán (Mária királynő 1970, Mózes 1973). Bemutatásuk egyszeri, meg nem ismételt sikert hozott, felújí­tásukra azóta sem került sor Szegeden.

     Minden kornak megvan a saját stílusa, színpadi jelzésrendszere, divatos, újonnan feltűnt szerzői, új, favorizált műfajai, és ez így is van rendjén.

     Mégis, úgy véljük, gondolatokban hasonlíthatatlanul gazdag nemzeti klasszikusunknak, Madách Imrének a század utolsó éveiben is lehet még üzenete számunkra. 

Jegyzetek

 

1.                            1933. augusztus 26-án került színre először Az ember tragé­diája a Szegedi Szabadtéri Játékokon Hont Ferenc rendezésében, aki Hevesi Sándor 1926-os koncepciójához hasonlóan misztériumnak fogta fel a Tragédiát. Buday György nagy formátumú stilizált díszle­teket tervezett, melyet vetítéssel tett teljessé, hagyományt és egyben máig tartó gyakorlatot teremtve ezzel. vissza

     Az előadás nagy közönségsikert aratott, kritikai visszhangja is el­ismerő. (Többek között Vér Andor 1933. augusztus 27-én a Délmagyarországban, Pásztor József 1933. aug. 27-én a Pesti Nap­lóban megjelent kritikáira gondolunk).

2.                            Koltai Tamás: Az ember tragédiája a színpadon (1933-1968). Bp., 1990. Kelenföld Kiadó. vissza

3.                            A dr. Németh Antal emlékének ajánlott könyv 1968-as kor­szaklezárására, Németh Antal 1968. október 28-án bekövetkezett halála indította a szerzőt. Koltai Tamás: i.m. 7–10. l., 280–281. l. vissza

4.                            Madách Imre: Mózes című drámája 1973. július 20-, 22-, 28-án került színre a Szegedi Szabadtéri játékokon.

     Rendezte: Marton Endre. Színpadra alkalmazta: Keresztúry De­zső. Jelmeztervező: Schäffer Judit. Díszlettervező: Varga Mátyás. Kísérőzene: Durkó Zsolt. Szereposztás. Mózes: Sinkovits Imre – Áron: Avar István – Hur: Szokolay Ottó – Káleb: Szirtes Ádám – A gyermek Józsué: Incze Ferenc – Józsué: Sinkó László – Abiram: Agárdi Gábor – Dátán: Tarsoly Elemér – Fáraó: Versényi László – Főpap: Pathó István – Tiszttartó: Gyulay Károly – Országnagy: Izsóf Vilmos – Rendőrfőnök: Csurka László – Jethró: Gelley Kornél – Jókhebéd: Máthé Erzsébet – Mirjam: Kohut Magda – Cipoóra: Csernus Mariann – Amra: Császár Angela – Kosbi: Szőke Katalin. vissza

     Marton Endre rendezésének sikerszériája folytatódott Budapesten a Nemzeti Színházban: 1982. április 20-án volt a Mózes 400. elő­adása.

5.                            Koltai Tamás: A Mózes Szegeden. Népszabadság 1973. júl. 31. 7. l. vissza

6.                            Varga Mátyás díszletének legfontosabb eleme, a Dóm tornyait eltakaró fehér lepel, amely egyben vetítő vászonul is szolgál. vissza

7.                            v.ö. Mátrai-Betegh Béla: Mózes. Magyar Nemzet 1973. aug. 2. 4. l.; Rideg Gábor: A Mózes Szegeden. Népszava 1973. júl. 26. 6. l., illetve Nikolényi István: A tizenötödik nyár. Tiszatáj 1973. október, 86–88.l. vissza

8.                            Madách Imre: Az ember tragédiája c. művét 1976 nyarán há­romszor játszották: július 24., július 31., aug. 7.

     Rendezte: Szinetár Miklós és Félix László. Jelmeztervező: Vágó Nelly. Díszlettervező: Varga Mátyás.

     Szereposztás. Ádám: Hegedűs D. Géza – Éva: Bánsági Ildikó – Lucifer: Lukács Sándor – Az Úr hangja: Básti Lajos.

     A szerepösszevonások követik a Paulay Ede és Hevesi Sándor-féle elképzelést.

     A mellékszereplők: Rupnik Károly, Dunai Tamás, Cseke Péter, Katona János fh., Spindler Béla fh., Mentes József, Sarkady Imre, Kovács János, Miklósy György, Máriáss József, Kátay Endre, Bagó László, Balkay Géza, Szabó István, Gyürki István, Hunyadkürti Ist­ván, Szabó Sándor, Úri István, Martin Márta, Fekete Gizella fh., Gelley Kornél, Tordy Géza, Katona András, Andresz Kati fh., Miklósy György, Kovács Gyula, Nagy Zoltán, Vizi György fh., Hartmann Teréz fh., Jutkovics Krisztina fh., Papp László, Árkosi Ár­pád, Marosi Károly, Király Levente, Szirmai Péter fh., Miklós Klára, Gémesi Imre, Jachinek Rudolf, Szerényi László, Krékits József, Holman Endre, Solténszky Tibor. vissza

9.                            Barta András: Az ember tragédiája Szegeden. Magyar Nem­zet 1976. aug. 5. 4. l. vissza

10.                          Molnár Gál Péter: Az ember tragédiája. Népszabadság 1976. júl. 30. 6. l.

     (Vessük össze még Rajk András 1976. aug. 1. 8. l. Népszavában és Nikolényi István 1976. októberében 89–93. l. a Tiszatájban ha­sonló címmel megjelent kritikáival). vissza

11.                          Az elmúlt negyedszázad utolsó Madách bemutatójára 1983. július 22-án került sor (júl. 30., aug. 6.).

     Madách Imre: Az ember tragédiája

     Rendezte: Vámos László

     Jelmeztervező: Vágó Nelly. Díszlettervező: Csányi Árpád. Szcenikus: Bakó József. Mozgástervező: Dölle Zsolt. Zenei össze­állítás: Simon Zoltán.

     Szereposztás. Az Úr: Sinkovits Imre – Ádám: Bubik István – Éva: Tóth Éva – Lucifer: Balkay Géza – 1. polgár, Kocsmáros: Baranyi László – Éva anyja: Barta Mária – 1. munkás: Bognár Zsolt – 2. pol­gár, 4. udvaronc, Robespierre, Bábjátékos: Bősze György – 2. nép­beli, 3. polgár, Sansculotte, 2. munkás: Czibulás Péter – 3. népbeli, 4. polgár, Tanítvány, 1. tanuló, Eszkimó: Csák György – 2. árus: Gémesi Imre – 1. árus: Herczeg Zsolt – Rabszolga, 1. demagóg, A barát, Rudolf, Lovel, Michelangelo: Hetényi Pál – 2. demagóg, Cé­dulás, Barát, 2. udvaronc, Zenész, Tudós: Ivánka Csaba – Csontváz, 1. udvaronc, 1. koldus, Platon: Izsóf Vilmos – 1. népbeli, 1. polgár, Tiszt, Katona, Cassius: Katona János – Kriszposz, Agg eretnek, Nyegle, Aggastyán: Kézdy György – Virágáruslány: Kováts Adél – Egy anya: Krasznói Klára – 1. gyáros: Marosi Károly – Cluvia, 2. polgárlány: Marsek Gabi – 2. koldus: Melis Gábor – A Föld szel­leme, Therszisztész, Péter apostol, Patriárka, Saint-Just, 2. gyáros: Nagy Zoltán – Hippia: Papadimitriu Athina – Cigányasszony: Pápay Erzsi – Helene, 2. polgárlány: Pregitzer Fruzsina – Gábor arkangyal, Catullus, 3. udvaronc, Márki, Arthur, Luther: Rubold Ödön – 3. bo­szorkány: Antal Olga fh. – Egy lány: Fazekas Zsuzsa fh. Ékszerárus, Elítélt: Funtek Frigyes fh. – Mihály arkangyal, 1. mesterlegény: Hirtling István fh. – 2. boszorkány: Janisch Éva fh. – 1. boszorkány: Juhász Róza fh. – 2. tanuló: Kerekes László fh. 3. munkás: Kolos István fh. – 3. tanuló, Rafael arkangyal: Mácsai Pál fh. – 2. mesterle­gény: Mészáros Károly fh.

12.                          Zappe László: Se eszme, se látnivaló. Az ember tragédiája újra a Dóm téren. Népszabadság 1983. júl. 30. 15. l.

13.                          Zappe László, i. m.

14.                          Zappe László, i. m.

15.                          Barta András: Az ember tragédiája. Bemutató a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Magyar Nemzet 1983. aug. 6.

16.                          Nagy Miklós: Madách fiatalkori drámái mai szemmel és mai átdolgozásban. Irodalomtörténet 1973. 4. sz. 981–988. l.

17.                          V. ö. Horváth Károly: Madách Imre. Bp., Gondolat, 1984. 80–89. l.

18.                          A Mária királynő ősbemutatójára 1970. december 19-én került sor.

19.                          Ősbemutató: Madách Imre: Mária királynő. Ironikus tragédia 2 részben. Újraköltötte: Gyárfás Miklós. Rendezte: Lendvay Ferenc.

     Díszlettervező: Bartha László Munkácsy-díjas. Jelmeztervező: Gombár Judit. Játékmester: Paál István. Szcenikus: Kovács Lajos. Zene: Eötvös Péter.

     Szereposztás: Mária királynő: Molnár Piroska, Vág Mari – Erzsé­bet királynő: Stefanik Irén – Durazzo Károly: Végvári Tamás – Zsigmond: Király Levente – Fehér vitéz: Újlaky Károly – Piros főúr: Janka Béla – Kék főúr: Konter László – Arany főúr: Tolnay Miklós – Bíboros érsek: Marosi Károly – Zöld polgár: Bagó László – Barna polgár: Szabó István – Francia követ: Károlyi István – Nápolyi ki­rályfi: Sinkó Szabolcs – Apród: Kovács Kati – Főurak kara: Brillmann István, Éltes Kond, Farkas Tibor, Székelyhidy György, ifj. Rácz Imre, Rosta Mihály.

20.                          Barta András: Mária királynő – Madách-ősbemutató a Sze­gedi Nemzeti Színházban. Magyar Nemzet 1970. december 31. Vissza

21.                          Koltai Tamás: Mária királynő – Madách Imre drámája Gyárfás Miklós átköltésében Szegeden. Népszabadság 1971. jan. 5. 7. l.  vissza

22.                          Galsai Pongrác: Madách társszerzővel. Élet és Irodalom 1971. 2. sz. január 9. 12. l. vissza

23.                          A Szegedi Nemzeti Színház 1976–77 februári műsorfüzete és plakátja alapján.

     Rendező: Giricz Mátyás.

     Díszlet- és jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes. Rendezőasszisz­tens: Jachinek Rudolf.

     Szereposztás: Ádám: ifj. Ujlaky László – Éva: Vajda Márta m.v. – Lucifer: Nagy Zoltán – Első demagóg, Első polgár, Bábjátékos: Bagó László – Anya: Barta Mária – Első árus: Brillman István – Hippia: Dózsa Erzsébet – Helene: Egervári Klára – Cluvia, Virág­áruslány: Faluhelyi Magda – Cigányasszony, A Föld szelleme: Fogarassy Mária – Első polgár, Második gyáros: Fekete Alajos – Kriszposz, Agg eretnek, Első gyáros, Aggastyán: Garay József – Rabszolga, Második a népből, Sansculotte, Első munkás, Luther: Gyürki István – Katona: Huszár Ferenc – Catulus, Harmadik udva­ronc, Marquis, Plátó: Kárpáti Tibor – Péter apostol, Patriárka, Tudós: Kátay Endre – Az Úr hangja: Kovács János – Kéjhölgy: Lőrincz Éva – Rudolf császár, Saint-Just, A Nyegle, Az eszkimó – Mentes József – Zenész: Nyári Attila – Első udvaronc, Második árus: Ruzsik Csaba – Második demagóg, Második polgár, Az elítélt, Michelangelo: Szabó István – Harmadik a népből, Második udvaronc, Robespierre, Harmadik tanuló: Szakonyi János – Első a népből, Egy barát, Tiszt, Tanítvány, Első tanuló: Szendrő Iván – Kocsmáros: Zámori László. vissza

24.                          Sulyok Erzsébet: Az ember tragédiája. Izgalmas előadás a szegedi Kisszínházban. Délmagyarország 1977. február 12. vissza

25.                          Éva Lucifer szavaira utal vissza (4032–4055. sor):

     „Lucifer

                [...]

     S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?

     Fiad Édenben is bűnben fogamzott.

     Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.” vissza

26.                          Havas Ervin: Ádám farmerban. Népszabadság, 1977. febr. 20. p. 8. vissza

27.                          Barta András: Az ember tragédiája a szegedi Kisszínházban. Magyar Nemzet, 1977. márc. 29. 4. l. vissza

28.                          Barta András kritikájából (23. sz.) vissza

29.                          Rajk András: A Tragédia Szeged új Kisszínházában. Nép­szava 1977. febr. 15. 5. l. vissza

 

Vissza