Erinnerungen an Emerich Madách.

Von B. K . . . y.

     Lebhaft steht auch jetzt noch seine Gestalt aus der Zeit vor mir, in der (1839/40) wir als erstjährige Juristen die Vorlesungen der Uni­ver­si­täts-Pro­fes­soren An­ton Virozsil und Josef Jurjevich besuchten. Wir frequentirten nicht al­lein zusam­men das Kollegium, sondern ge­nos­sen auch miteinander die Fa­schings-Unter­hal­tun­gen und die sommerli­chen Genüsse, die damalds für die Be­woh­ner der Haupt­stadt noch auf ei­nen engen Kreis beschränkt waren. Die be­kann­teren unter un­se­ren Schul­genossen waren der Doktor der Philosophie Mel­chi­or v. Lónyay, spä­ter Graf und Minister-Präsident, Stefan Kazinczy, später Zemp­liner Reichs­tags-De­pu­tirter, zwei Földvárys, Söhne des damaligen Vi­ze­ge­spans gleichen Namens, Li­vius Radivojevich, gegenwärtig Präsident der Ag­ra­mer Septemviraltafel, Ed­mund Beniczky, Grundbesitzer von Czin­ko­ta, Béla Ká­mánházy, Richter bei der kö­nigl. Tafel, u. m. A.

     Im Mai 1840 war es, als Emerich Madách seinen intimeren Fre­un­den sei­ne zum Druck vorbereiteten Gedichte zeigte, die im Juli darauf unter dem Titel „L a n t v i r á g o k” (Leierblüthen) bei Landerer erschienen und seiner von ihm kindlich verehrten und geliebten Mutter ge­widmet waren.

     Diese Gedichte sind mit einer hie und da ausbrechenden Gluth ju­gend­licher Ge­­fühle geschrieben, und lassen vermuthen, daß Madách in der Welt der Pester Schön­­heiten ein „Ideal” gefunden habe, daß den jun­gen Dichter mit der ganzen Za­u­­bermacht der Schönheit entflammte, ohne jedoch die Gefühle desselben zu er­­wi­dern.

     Wer zwischen den Zeilen seiner Gedichte zu lesen versteht, wird mei­ne Auf­stel­­lung berechtigt finden. Namentlich sprechen hiefür die Ge­dich­te „Adelina” und „Édes­ségek” (Süßigkeiten), in welch letzterem er den Zweifel der Ge­lieb­ten an ihm zu widerlegen trachtet und die Hoff­nung ausspricht, daß sie ihn viel­leicht doch noch lieben werde.

     Daß die Liebe Madách's unerwidert blieb, mag einerseits darin sei­nen Grund ge­habt haben, das er damals noch student und sehr jung, ka­um 17 Jahre alt war, – an­dererseits aber in dem Umstande, daß „Ade­li­na” voraussetzen konn­te daß ihr Va­ter, einer der einflußreichsten Män­ner jener Zeit, Geheimrath und Ad­mi­nist­ra­tor der Herrschaft Gödöllő, wer­de ihre Verbindung mit Madách auch
schon wegen des Religions­un­ter­schiedes nicht zugeben. Die erbitterten Debatten über die Misch­ehen, die 1840 so viel Staub aufwirbelten, wären auf den Ent­schluß von „Ade­­linens” Vater gewiß von entscheidendem Einfluß gewesen.

     Nichtsdestoweniger trugen alle Umstände dazu bei, daß Herz Ma­dách's für Ade­­lina zu entflammen. Das Haus ihrer Eltern stand damals den Notabilitäten Pests in gastlichter Weise offen. Einer ihrer zwei Brü­der, an dessen Zukunft schon da­malss große glänzende Hoffnungen ge­knüpft waren war Madách's Schul­genosse und Freund. Bei jeder Un­ter­haltung im Elternhause desselben muß­te Madách zu­ge­gen sein. – Die El­tern „Adelinens” wohnten im ersten Stock­werk des der Uni­ver­sitäts­kir­che und dem Graf Károlyi'schen Palais ge­gen­über befindlichen Eck­ha­­u­ses; und von da war es dem Sohne des Hauses leicht, sei­nem Freun­de, der auf dem Heuplatz im ehemals Szakáll'schen, jetzt Ne­met'­schen Ha­use wohnte, ein Zei­chen zu geben, daß er kommen solle. Madách fehl­te auch selten bei den gesell­schaft­li­chen Unterhaltungen in den im ersten Stock des Eck­hauses befindlichen Salons. Der bekannte Name seiner Fa­milie, sein aus­fal­lend interessantes Wesen, die trotz sei­ner Ver­schlos­sen­heit schon damals aner­kann­ten glänzenden Eigenschaften seines Geis­tes bewirkten, daß er ein will­kom­me­ner, gern  geschener Gast war. Ist es zu ver­wundern, daß er für das schöne Fräu­lein des Hauses in Liebe er­glühte und daß der jugendliche Dichter dem Schmerz darüber, daß sei­ne Gefühle unerwidert blie­ben, in seiner Gedichten Aus­druck gab?

     Seine unglückliche Liebe mag auch die Ursache davon gewesen sein, daß er nach Schluß des erstjährigen Rechtskurses zur Fortsetzung seiner Stu­dien nicht mehr nach Pest zurückkehrte, sondern den zweiten Jahr­gang privatim absolvirte. Ueb­­rigens ist hier noch zu erwähnen, daß Ma­dách am Schlusse des in Pest ab­sol­­vir­ten erstjährigen Kursus im Namen sei­ner Schulgenossen an den Professor An­­ton Virozsil, der Naturrecht und ungarisches Staatsrecht in lateinischer Spra­che vor­trug, die übliche Ab­schiedsrede hielt.

     Eine oder zwei Wochen vor dem Abgang von Pest vertheile Eme­rich Ma­dách Exem­plare des unter dem Titel „Lantvirágok” er­schie­ne­nen kleinen Bänd­chens sei­ner Gedichte unter seine Freunde und ver­tra­u­teren Schul­ge­nos­sen; – und dann sa­hen wir ihn nicht mehr unter uns. Sein Andenken aber lebte in uns Allen un­ver­löschlich fort.

     Seine zwei Brüder, Paul und Karl, waren damals noch Kinder. –  P a u l, der 1849 Vizegespan des Neograder Komitats wurde, starb 1851. – K a r l
wur­­de 1875 Vizegespan von Neograd. – Die Mutter hat ihre zwei Söhne über­­lebt und lebt heute noch auf dem Stammsitz der Madách zu Sztregova im Neo­­gra­der Komitat.

     Als ich in der Zeit des Provisoriums Emerich Madách in Balassa-Gyar­mat zum letztenmal begegnete, war er leidend; aber Niemand hätte ge­dacht, daß sein Le­­ben so bald erlöschen werde.

     Seine Ehe mit Elisabeth Frater, Nichte und Adoptivtochter des Ne­o­grader Vi­ze­gespans Paul Frater, war keine glückliche. Von seiner Gat­tin bitter ge­tä­uscht, trenn­te sich Madách von ihr, nachdem er aus sei­ner politischen Haft ent­las­sen war. Die Kränkung, die sein Weib ihm be­reitet hatte, war es, die seinen frü­hen Tod her­beiführte.

Emlékek Madách Imréről

B. K...y

     Alakja elevenen áll előttem abból az időből (1839/1840), ami­kor el­­ső­é­ves joghallgatóként Virozsil Antal és Jurjevich Jó­zsef egyetemi pro­­fesszo­rok előadásait hallgattuk. Nemcsak a kollégiumokat lá­to­gat­­tuk együtt, hanem a farsangi ví­gas­sá­go­kat és nyári örömöket is egy­más tár­­saságában élveztük, ame­lyek abban az időben a főváros la­kóinak csu­­pán szűk kö­ré­re szorítkoztak. iskolatársaink közül is­mer­teb­bek vol­tak: Ló­nyay Menyhért, a filozófia doktora, később gróf és mi­­nisz­ter­­el­nök; Kazinczy István Zemplén megye majdani ország­gyű­lési küldötte; a két Földváry, az akkori alispán fiai; Ra­di­vo­jevics Lí­vi­us, jelenleg a zág­­rábi hétszemélyes tábla elnöke; Be­niczky Ödön, cin­kotai föld­bir­to­kos; Kámánházy Béla, a ki­rá­lyi tábla bírája és töb­ben mások.

     1840 májusában történt, hogy Madách Imre bizalmasabb ba­rá­ta­i­nak meg­mutatta kiadásra szánt költeményeit, amelyek a következő jú­­li­us­ban „L a n t v i r á g o k” címen meg is je­len­tek Landerernél, gyer­­me­ki­en tisztelt és szeretett anyjának ajánl­va.

      E költemények helyenként lángoló fiatalos hevülettel íród­tak és ar­­ra engedtek következtetni, hogy Madách Imre a pesti szép­ségek kö­ré­ben „ideál”-ra akadt, aki szépségének teljes va­rázs­erejével láng­ra lob­ban­totta a költőt, anélkül, hogy annak ér­zelmeit viszonozná.

     Aki költeményeinek sorai közül olvasni tud, hitelesnek ve­he­ti e meg­­állapításokat. Ezt bizonyítják az „Adeline” és „Édes­ségek” c. ver­­sek is. Az utóbbi ama reményének is han­got ad, hogy talán mégis meg­­sze­reti majd őt.

     Hogy Madách szerelme viszonzatlan maradt, annak egy­részt oka le­­he­tett, hogy nagyon fiatal, alig 17 éves volt és még ta­nult; – más­részt pe­dig az a körülmény, hogy „Adeline” fel­té­telezhette, apja, aki ko­­rá­nak egyik legbefolyásosabb férfia, tit­kos tanácsos és a gödöllői ura­­da­lom adminisztrátora volt, a Ma­dáchcsal való kapcsolatát már csak val­lá­si meggondolásból sem engedélyezné. A vegyes házas­sá­gok, ame­lyek 1840-ben oly nagy port kevertek, minden bizonnyal dön­tően be­fo­lyá­sol­ták volna ebben.

     A körülmények azonban igencsak hozzájárultak ahhoz, hogy Ma­dách szíve Adeline-ért fellángoljon. Szüleinek háza Pest előkelősé­ge­­i­nek vendégváróan nyitva állt. Két fivérének egyi­ke, akinek fényes jö­­vő­jéhez már akkor nagy reményeket fűz­tek, Madách iskolatársa és ba­­rát­ja volt. A szülői házban ren­dezett minden társas összejövetelen Ma­­dách­nak jelen kel­lett lennie. „Adeline” szülei az egyetemi temp­lom és a Ká­ro­lyi-palotával szemben álló sarokház első emeletén lak­tak; in­nen a ház úrfia könnyen adhatott jelt barátjának, aki a Sza­káll-fé­le, ma Né­met-féle házban lakott, ha jelenlétét óhajtotta. Ma­dách rit­kán is hiány­zott a társaságból, amelyik az első eme­leti szalonban gyűlt össze. Ma­dách jónevű családja, fel­tű­nő­en érdekes lénye és zár­kó­zottsága el­le­né­re, már akkor el­is­mert ragyogó szelleme révén, szí­ve­sen látott vendég volt. Nem cso­da tehát, hogy a ház szép hajadona iránt szerelemre gyul­ladt, és költői bánata, mivel érzelmei vi­szon­zat­la­nok ma­rad­tak, köl­te­mé­nyeiben jutott kifejezésre.

     Ez a boldogtalan szerelem lehetett oka annak, hogy első­éves jogi ta­­nulmányai után nem tért vissza Pestre; a második évet magánúton vé­gezte el. Meg kell még említeni, hogy Ma­dách a Pesten elvégzett el­ső egyetemi év végén diáktársai ne­vé­ben Virozsil Antalhoz, a ter­mé­szet­jog és magyar államjog pro­fesszorához intézett hagyományos bú­csú­beszédét latin* nyel­ven mondta el.

     Pestről való távozása előtt egy-két héttel néhány barátját és bi­zal­ma­sabb kurzustársát megajándékozta a „Lantvirágok” cí­men meg­je­lent kis verskötettel. Utána nem láttuk többé kö­rünk­ben. Emléke azon­ban ki­törölhetetlenül élt bennünk.

     Két öccse, Pál és Károly akkor még gyermek volt. – Pál, aki 1849-ben Nógrád megye alispánja lett, 1851-ben** meg­halt. – Ká­roly 1875-ben lett Nógrád megye alispánja. – Édes­any­juk túl­él­te két fi­át, és ma is a Nóg­rád megyei ősi Madách-bir­­to­kon, Sztre­gován él.

     Amikor a provizórium idejében utoljára találkoztam Ma­dách Im­ré­­vel, már beteg volt, de senki nem gondolta, hogy éle­­te ily hamar vé­get ér.

     Házassága Fráter Erzsébettel, a nógrádi alispán unokahú­gá­val és adop­­tált lányával, boldogtalan volt. Feleségében mé­lyen csalódottan el­­vált, amikor politikai fogságából szabadult. A szenvedés, amit fele­sé­­ge okozott neki, oka volt korai ha­lá­lá­nak.

Fordította: Rákóczi Katalin

    *A beszéd magyar nyelven hangzott el (A. Cs.)

     **Valójában 1849-ben (A. Cs.)

Vissza