Árpás Károly

„Egyet bánok csak: a haza fogalmát...”

Gondolatok a politikus Madáchról

A reformkor ifjai leginkább Kölcseytől, a kortárs, példának is te­kin­tett politikusok pedig az ókori államokat újraértékelő, a jelen viszo­nya­it az optimális, hatékony társadalom ideáját követő nyugati gon­dol­kodóktól tanulták a politika fogalmát, illetve annak gyakorlatát. Em­lékezzünk Kossuth aforizmájára: a politika az exigentiák tu­do­má­nya. Anélkül, hogy a Parainesis ismeretét kívánnám bemutatni, uta­lok arra, hogy a Radó Gyögy-féle részletes életrajzból kiderül: Ma­dách fontosnak tartotta a politikai véleménynyilvánítást és a po­li­ti­zá­lást. (Radó György: Madách Imre. Életrajzi krónika. Salgótarján, 1987.)

     A közösség véleményének formálását, politikai ismereteinek bő­ví­tését, nézetének megtartását tekintette életcéljának; ennek rendelte alá szépirodalmi (első vers: Honművész 1839. XII. 26 – Radó 49. l.; első verseskötet: 1840. VII. körül – Radó 60. p.; később drámái is) és publicisztikai munkásságát. A közösség szerepét korán föl­is­mer­te, ezt bizonyítja részint két levele (Vélemények egy népszerű új­ság le­he­tő alapításáról – Radó 63–64. l. – és Javaslatok egy nép-ok­tató egye­sület tárgyában – Radó 64. l.), részint pedig az, hogy 1841 má­sodik felétől publicistaként is részt vett a magyar közé­let­ben, ha­lá­lá­ig (Radó 70. l.).

     Hogy mit tartott Madách a korabeli „média” szerepéről, nem tud­juk, azt viszont igen, hogy egész életében buzgón kísérletezett a sajtó és a színház meghódításával. Ezért – s az idő rövidsége miatt is – nem a levelezés, a naplójegyzetek és a politikai beszédek között ku­ta­kodva kívánom fölvázolni a politikus Madách arcképét, hanem a szép­irodalmi, közelebbről a „tömeghatással” számoló drámák felől. Itt egy alkotásra koncentrálok, a középiskolai műveltség alapművére: Az ember tragédiájára!

     A szűkítés természetesen veszélyekkel jár. Vagy aktuális jelen­tés­sel ruházzuk fel a művet – értve ez alatt a konkrét keletkezési ese­mé­nye­ket vagy az értelmezés idejének viszonyait –, vagy pedig olyan ál­talánosságokba bonyolódhatunk, amelynek nincs közvetlen kap­cso­la­ta a madáchi világképpel. A dolgozat további részében arra törek­szem, hogy az ember, a lehetséges politikai cselekvést fölmérő pol­gár alakját vázoljam föl. Vagyis nem annyira a drámai személyek ke­rül­nek előtérbe, hanem az őket mozgató világkép.

     A mindenkori választópolgárok három nagy kérdése: a) mit akar el­érni a politikus (mi a célja), b) hogyan akarja elérni (melyek az esz­közei) és c) kikkel akarja elérni (ki alkotják a „tömegbázisát”? Az aláb­biakban ezeket a kérdéseket figyelembe véve próbálom meg rekon­struálni Madách nézeteit. Tudom, a vázolt feladat meghaladja egy referátum kereteit, de a munka nagyságát és szépségét (a hasz­nos­ságról itt nem is szólva) érzékeltethetem gondolataim köz­re­adá­sá­val. Az adalékok nem többek önmaguknál, ám hiszem: segítségükkel közelébb juthatunk a műhöz, a szerzőhöz, az emberhez. (Az idézetek és a sorszámozások a Kerényi Ferenc gondozta szövegből valók – Ma­túra Klasszikusok Bp., 1992.)

I. A Tragédia politikai hátteréhez

Nem kívánok belebocsátkozni a mű keletkezéséről szóló viták bo­nyo­dalmaiba, csupán a kéziratos vallomás kronológiájához igazodva sze­retném vázolni az 1857 elejétől bekövetkező eseményeket, hogy a tör­ténelmi háttérrel is igazoljam Madáchnak a politikára is vo­nat­koz­tat­ható tanítói-pedagógiai szándékát. Az adatok többsége nemcsak a mai feldolgozásokban olvasható; a kortársak – akárcsak szerzőnk – szin­te napra kész információkkal rendelkeztek a sajtó jóvoltából (Pesti Napló, Vasárnapi Újság stb.).

     1857 az az esztendő, amikor a politizáló magyar nagyjából biz­tos­ra vehette: ez az abszolutisztikus államberendezkedés csak csőd­del járhat. A krími háború okozta presztízscsökkenés a magyar kon­zer­vatívokat közös fellépésre bátorította (május 9.). S bár a me­mo­ran­dumukat az uralkodó elutasította, mindenki előtt világos volt: Bach miniszter úr Rückblickjét nem a siker, hanem a kétségbeesés su­gallta. (Ezt a helyzetet nemcsak Széchenyi István, de Madách Imre is kihasználta, ti. hogy az önkényuralmat nevetségessé tegye, lásd A civilizátor című szatírjátéka.)

     1858 közepére a külpolitikai elszigetelődés egyre veszélyesebbé vá­lik (július 20. III.Napóleon és Cavour szárd miniszterelnök találko­zó­ja és megállapodása). Konfliktusokat ígérő változások kezdődnek a birodalom határán: 1858 november 28-án Szerbiában államcsínnyel az oroszbarát Obrenovic‑dinasztia jutott a trónra. Ezen a helyzeten csak rontottak a következő év eseményei.

     1859. január 17. és 24. – Moldva és Havasalföld I. A. Cusa fe­je­de­lemmé választásával perszonálunióban egyesül, s ezzel meg­szi­lár­dul a császárság képlékeny délkeleti határa, hogy a megszületett új or­szág politikai igényeiről ne is szóljunk. Idehaza is egyre feszültebb a légkör. A Habsburg‑kormányzat külpolitikai vereségei (s most nem pusz­tán a március 29‑én kitörő olasz–francia–osztrák háború vesztes csa­táiról van szó) a vezetés kapkodását és bénultságát eredmé­nyez­ték. A kortársak könnyen találnak/találhatnak analóg példát a múlt­ban a rendszer nevét adó Bach bukására (augusztus 21.), s hiába az ud­var ígérgetése, hiába a november 10‑i békekötés – úgy tűnik: a tör­té­nelem kereke újra azt a helyzetet forogja ki, mint akkor, 1848‑ban. A kortárs Arany László így emlékszik:

                                                               Szentül hívé, hogy a hon lángra lobban

                                                               Mihelyt lehull az első szikra tűz

                                                               És lelkesít, lázít, nyiltan s titokban,

                                                               És zajra zajt, zavart zavarra űz:

                                                               Szózattal ajkán, csákánnyal marokban,

                                                               Rendőr‑csapattal is, ha kell, kitűz...

                                                                                                                                                             (A délibábok hőse)

     Az 1860. évi megmozdulások: tüntetések a protestáns pátens el­len, márciusban 1848‑ra emlékezve, az április 6‑án meghalt Szé­che­nyi István mellett kiállva, az októberi diplomát elítélve – mindezek a je­lek egy egész ország forradalmasodására utalhattak. S ami még rá kö­vetkezett!

     1861 márciusában országgyűlési választásokat tartanak. Úgy tű­nik, a passzív ellenállás sikeres volt, a király rákényszerült a „nemzet út­jára”. A megválasztott képviselők többsége a '48‑as törvények alap­ján áll, sokuk akkor is képviselő volt. Április 6‑tól megkezdődik a parlamenti vita, amely a sajtóból is nyomon követhető. Igaz, Teleki Lász­ló május 8‑i öngyilkossága baljós jel, de végül is meglesz az egy­ség. A király azonban a kemény kéz politikájához tér vissza: au­gusz­tus 22‑én feloszlatja az országgyűlést. A politikusok reakciója a ki­rályi számításnak megfelel: óvakodnak a radikalizálódástól.

     A következő évek megmutatják, hogy mennyire igaza volt Vajda Já­nos–Arisztidesznek 1862‑es röpirataival (Önbirálat – június, Pol­gá­rosodás – október). A magyar nemesség 1848‑ban vállalta a forra­dal­mat is, hogy a megvalósuló polgári társadalomban a politikai ve­ze­tő szerepet megszerezze/megőrizze. Az 1860‑as évekre azonban már más a helyzet. Egy, a forradalomban létrejövő demokratikusabb ál­lam a polgárság, a parasztság és a nemzetiségek figyelembe veendő ér­dekeivel korlátozná ősi szerepét, s ezért inkább kész a komp­ro­misszum­ra. Gazdasági helyzetét vizsgálva sem talál jobb meg­ol­dás­ra, mint arra a lépésre, amely megnyitja a '67 felé vezető egyezkedés út­ját, s amely az 1875‑ös „gátszakadáshoz” vezet, hogy aztán még het­ven évig megőrizze egyre kétségesebb vezető pozícióját.

     Mint láttuk, 1859–60 eseményei még egy újabb forradalmi idő­szak eljövetelének a lehetőségét mutatják. A meglepően gyorsan el­ké­szült művel Madách saját korát akarja utolérni. Kérdéseivel és vá­la­szaival honfitársainak kíván irányt mutatni, olyan művel, mely „vi­lá­got késő századokra vet”. Valójában a Kölcseyvel, Széchenyivel, Wes­selényivel nyitó magyar nemesi‑polgári liberális ideológia for­ra­dal­mi ágának veresége következik be. Jellemző a következő majd száz esztendőre, hogy a Kölcseytől Madáchig és Kölcseytől Deákig íve­lő politikuspályákat, alkotói életműveket hogyan fogják színpadi dísz­let és háttér gyanánt felhasználni.

     A fentiekből világos, hogy az eljövendő 60‑as éveket a magyar '48 politikusai, tágabban az egész magyarság mint a történelmi le­he­tő­ség megújulását élték meg. A küszöbön álló forradalom ki­kö­vet­kezt­etett lehetősége a számvetést, az összegzést jelölte meg első fel­a­dat­ként – amelyre aztán a program épülhet. (Az áttekintés háttérként szol­gálhat az újabb keletkezéstörténeti kutatásokhoz.)

     Az 1850‑es évtized nem volt szegény ezekben a kísérletekben. A sza­badságharc bukásának okait, a polgári átalakulás forradalmi vagy re­formos útjának, annak beszűkülésének miértjeit sokan kutatták. Vol­tak persze olyanok is, akik értetlenül és/vagy kétségbeesetten áll­tak az események alakulása előtt. A többség azonban várta a ma­gya­rá­zatot és kész volt a vezetők után menni. A sok kísérlet közül csak né­hány nagyobb jelentőségű írást emelek ki.

     Az elsők közé tartozott Kemény Zsigmond két röpirata: a Forra­da­lom után 1850-ből és a Még egy szó a forradalom után című 1851-ből. Álláspontja röviden: kár volt kockáztatni a polgári átalakulás üte­mét a nemzeti függetlenségért.

     Eötvös József hatalmas állambölcseleti munkája Lipcsében jelent meg, németül és magyarul: A XIX. század uralkodó eszméinek be­fo­lyá­sa az álladalomra, 1851–1854. Az író‑filozófus‑politikus műve dok­triner kísérlet, de egyrészt magyarként is a legjobbak egyike, más­részt egyetemes történeti anyagba ágyazza be a problémakört. Cél­ja a valóságos politikai erőviszonyok leírása és értelmezése, vala­mint a hozzá vezető és a belőle fakadó lehetséges utak felvázolása. Az első tudományos munkák egyike, amely filozófiai alapvetéssel kö­zelíti a kelet-európai nemzeti, nemzetiségi kérdést.

     Kemény Gábor A nemzetek fejlődéséről című könyve (1856) az előb­bi műhöz hasonlóan a nemzeti, nemzetiségi kérdést vizsgálja – a jog­történet mellett a történelmi események összefüggéseit kívánja föl­tárni.

     Ugyanez a témája Mocsáry Lajos Nemzetiség című 1858‑as röp­ira­tának is, amely viszont abban különbözik az eddigiektől, hogy em­patikusan közeledik a nemzetiségekhez: nemcsak létüket fogadja el, de jogigényüket is szükségesnek, sőt teljesítendőnek tartja.

     1857‑ben jelenik meg Erdélyi János összegző filozófiai ta­nul­má­nya: A hazai bölcsészet jelene. A Tragédia későbbi bírálója e mun­ká­já­ban kísérli meg a magyar filozófiai gondolkodást bekapcsolni az egye­temesbe, s itt vet számot a magyar eszmetörténet ideológiáival és vágyképeivel, illúzióival is.

     Ebben az időben írja‑szerkeszti Szalay László a nemzeti em­lé­ke­zet tárházául a Magyarország története című első összefoglalását (I– IV., 1852–1859.), amely közelről sem olyan merész a kortárs ese­mé­nyek taglalásában, mint Szilágyi Sándor (A magyar forradalom története 1848‑ és 49‑ben. Pest, 1850) vagy Horváth Mihály műve (Ma­­gyarország történelme I–VI. Genf, 1860–63.) Sőt, 1858‑ban meg­jelenik a modern közgazdasági nézeteket is beolvasztani vágyó A nemzetgazdaságtan elmélete és története című könyv, Kautz Gyula ér­demes munkája (ebben tulajdonképpen az uralomra jutó kapi­taliz­mus korszerű jellemzését adja).

     Hozhatnánk több példát is, az emigrációs irodalmat, az újságokat nem is említettem, de nem az a cél, hogy a Tragédia eredetéhez ad­junk anyagot. Itt most bennünket nem az adatok érdekelnek, hanem az adatok léte: ez a tíz év a mérlegelés, a kiútkeresés tíz éve. Miért ne kísérelné meg egy Nógrád vármegyei literátus nemes, hogy maga is fölvázolja elképzeléseit – vagy azok megvalósíthatóságának aka­dá­lyait? Az ember tragédiája nemcsak szépirodalmi mű, nem csupán az író sokoldalú műveltségének bizonyítéka, hanem világnézeti össze­­foglalás is: egyszerre követhető filozófiai, politikai és művészi sí­kon.

II. A drámai költemény és a politikai nevelés

Madách nem véletlenül választotta a drámát. Ifjúságának nagy él­mé­nye a nemzeti színjátszás hőskorának előadásai és olvasmányai. Kis­fa­ludy Károlytól Czakó Zsigmondig – sok mű mutatta, hogy a néző­kö­zönség, a drámaértő befogadó-tömeg mekkora érzékenységgel rea­gál a színházban elhangzott eszmékre. (Csak analógiaként utalok Ber­lioz Rákóczi indulójának sikerére.) Nem véletlen tehát szerzőnk von­zódása ehhez a műnemhez.

     A tanító, a közéletre fölkészítő szándékot igazolja a forma meg­vá­lasztása. Ha a Tragédia műfaját tekintjük, akkor annak az azo­no­sí­tá­sa nem okoz gondot, maga Madách nevezi meg. Az ilyen összeg­zés ehhez a műfajhoz tartozik.

     A drámai költemények többnyire keretes szerkezetűek. Ez a keret azon­ban sok olyan kérdést vethet fel (epigonság, vallásosság stb.), ame­lyek zavarják, vagy módosítják a befogadást, ha nem értjük meg a szerző szándékát. Pedig éppen ez a keret az, amely biztosítja a be­fo­gadó kapcsolódását, hiszen jól ismert szokásokra, hagyományokra vagy műveltségbázisra épül.

     Az ókori görögök drámáiban a kiinduló alap a mindenki által is­mert, sőt jól ismert mitológiai történet volt. Ehhez jött a szerző zse­ni­alitása s a kor aktualitása, ez érdekelte, érdekelhette valójában a né­zőt.

     Ugyanezzel a módszerrel él a keretes mű is – lássunk néhány pél­dát! A. Mickiewicz Ősök című műve (1822–1831) egy lengyel és/ vagy litván népi hagyományra – temetésre – épül. Ilyen köré szer­ve­ző­dik St. Wyspianski Menyegzője (1901), M. Krleza Kraljevo (Szent­­istvánnapi búcsú, 1918) című alkotása – mindegyik egy nép­szo­kás színre állítását használja keretnek.

     Örkény István Forgatókönyve (1979) a 20. századi ember cirkusz és perélményét dolgozza össze a század változatos történelmi ese­mé­nye­ivel. (E művek többnyire egy‑egy néphez kötődnek.)

     Válaszhatott volna Madách is mesejátékot, mint Vörösmarty Mi­hály a Csongor és Tündében, sőt talán választotta is: hiszen egyik utol­só, be nem fejezett műve a Tündérálom – töredék és tervezet, 1864. Akkor azonban egyetemességre törekedett.

     S itt jutunk el a manapság is fölmerülő vallásosság kérdéséhez (A­ndrás László: A Madách-rejtély. Bp., 1983.). Álláspontunk szerint ez nem is lehet kérdéses. A keretjáték témájának kiválasztásában nem Madách vallásossága volt az ok, hanem az egyetemesség igé­nye. Ez az európai, kelet‑európai aktualitás olyan keretet követelt, amely mindenki alapélményéhez kapcsolódhat, amely minden nyel­ven megkönnyíti a befogadói kapcsolat kialakítását.

     Az egyik járható út: felidézni az antik műveltségélményt. Van er­re több példa is, mi csak P. B. Shelley A megszabadított Prométheusz (1820) vagy Az iszlám lázadása (1817) című műveit idéznénk. Az ef­fé­le keret azonban viszonylag magas iskolázottságot tételez fel – csak akkor működik jól –, azonkívül az antikvitás vagy a mo­ha­me­dán (esetleg keleti) kultúra Madách korában csak járulékos eleme volt az alapfokú oktatásnak. Az alkotók és befogadók éppen a for­ra­dal­mi és a napóleoni háborúk során döbbentek rá a múlt és a jelen, a tör­ténelem és a fejlődés összefüggéseire, ami a pénzszerzésre, előre ju­tásra alkalmas ismeretek szükségességét igazolta.

     A második kapcsolódási lehetőség a kereszténység lehet. Nem Ma­dách az első, aki ezt választotta – most is csak néhány művet idé­zek. 1667.: Elveszett paradicsom – J. Milton az 1660‑as fordulat után eb­ben a művében összegzi korának, a forradalomnak a tapasztalatait.

     J. W. Goethe világdrámája, a Faust (1808–1831) is kifejezetten a szin­tézisre irányul, a keresztény világkép, a német népkönyv etnikai jel­lemzőkhöz kötődő hagyományai és a görög-latin kulturális örök­ség harmóniájának megvalósíthatósága izgatja.

     A. G. Byron Káin (1821) című alkotása a byroni hős figurájának ere­detéhez vezeti el az olvasót, annak a figurának előképéről van szó, amely majd a Don Juanban és a Childe Harold zarándokútjában kel életre.

     Végül említsük meg V. Hugo töredékben maradt monumentális kí­sér­leteit: Századok legendája I–III.(1859., 1877., 1883.), A Sátán bu­kása (1886) és az Isten (1891). A töredékes alkotás a romantikus-li­berális embereszmény foglalata és kritikája egyben.

     Egyik mű esetében sem az a kérdés, hogy szerzője vallásos‑e, vagy művét vallásosnak szánta. A kor írástudója vagy a Biblián ta­nult meg olvasni, vagy egyik olvasmánya a Szentírás. Miért hagyja hát ki a költő ezt a nagyszerű lehetőséget? Miért ne éljen vele, hogy mon­dandóját a befogadónak jól ismert emblémákra, motívumokra, szim­bólumokra építse? Nem a keretjáték középkori moralitásokra em­lékeztető hatásos, nézőfogó vallásossága a fontos, bár kétségtelen tény, hogy a toposz felhasználása szerzőnként és koronként más és más, hanem az, hogy mit fog össze, minek a háttere ez a keret.

     Madách műve esetében a három alapszín ( I., II., III–XV.) egy­szer­re közvetíti a toposz közösségi élményét és a kortárs ter­mé­szet­tu­do­mány ismereteit, s ami a legfontosabb: megalapozza az egyetemes át­tekintés lehetőségét. Olyan utazást a jövőben, amely a mitikus múlt­ban történik, s amely a mának szól. (S ennél jobb megoldás nincs – ha csak az abszurd darabok elidegenített, embertelen világát nem vesszük példának. Th. Wilder is csak erre épít a Hajszál híján cí­mű drámájában 1942.)

     A fenti hosszas részletezés azt kívánta bizonyítani, hogy Madách Im­re politikai hitvallásának kimondatlan alfája volt az etika és a po­li­tika sajátos kapcsolata. Anélkül, hogy részletesen, forrásokkal is iga­zolni tudnám ezt, úgy vélem: Madách értette a Kölcsey Ferenc-i rény jelentését, s politikai gyakorlatában is, nézeteiben is ennek, a kan­ti erkölcsfogalommal rokon értelmezésnek rendelte alá a poli­ti­kát! Ne felejtsük: korában nem volt egyedüli ez az álláspont!

III. Egy szállóige nyomában

Ha a Tragédia üzenetéről beszélgetünk, többnyire automatikusan mond­juk is az idézetet:

                                                               [Mondottam,] ember: küzdj és bízva bízzál.

                                                                                                                                                             (XV.: 4117.)

Sok szállóigénk ma már alig jelenti azt, amit szavai mondanak, a tár­sa­dalmi közmegegyezés gyakran újabb jelentéssel látja el. Ez a sor a Tra­gédia végső kicsengése, a mű lenyomata tudatunkban. Meg­jegy­zé­sében egyrészt segít a figura etimologika és a ritmus, másrészt pe­dig a hajlam az egyszerűsítésre („Valami ilyesmiről vagy erről van szó, nem?”). Így ez az aforizmatikus zárósor frázissá, szólammá vált, s mint ilyennek a mellékzöngéje idegenkedést okoz (esetleg az egész mű­re kivetítve). Akkor több volt, más volt. Miért?

     Érdekes, hogy ez a készség, ez a hajlam a bizakodásra a műben már előfordult:

                                                               [...] csüggedés ne érjen e miatt,

                                                               És csatából meg ne fussatok:

                                                               Egére egy kicsiny sugárt adok,

                                                               Mely biztatand, hogy csalfa tünemény

                                                               Egész látás, – s e sugár a remény. – 

                                                                                                                                                             (III.:551-555.)

Ezt azonban Lucifer (!) mondja a Paradicsomon kívüli szín első ré­szé­ben, az előbbit pedig az Úr, ennek befejező részében. Ez látszó­la­gos ellentmondás; inkább megerősíti a paradicsomon kívüli szín vé­gét; annak lezárása, immár (ott és akkor) a megbocsátás teljes­sé­gé­nek ígéretével.

     De nem ez az a szállóige, amely a mű fő kérdésére felel. Azt ka­pás­ból vágja mindenki:

                                                               A cél halál, az élet küzdelem,

                                                               S az ember célja e küzdés maga.

                                                                                                                                                             (XIII.: 3701–2.)

Ha azonban arra kérjük a jeles emlékezőt, hogy fejtse ki e két sor je­len­tését a saját szavaival, hogy értelmezze a madáchi életfelfogást, ak­kor suta kifejezésekké törik vagy misztikus félhomályba süllyed a kez­deti magabiztosság. S ennek még csak nem is az az oka, hogy nem volt teljes az idézet. Nézzük az egész mondatot:

                                                               A cél, megszünte a dicső csatának,

                                                               A cél halál, az élet küzdelem,

                                                               S az ember célja e küzdés maga.

                                                                                                                                                             (XIII.: 3700–2.)

Ennek a mondatnak már meglehetősen nehéz az értelmezése. Lehet, hogy ezért is vált csak a töredék szállóigévé?

     Vizsgáljuk meg a nyelvtan felől ezt a többszörösen összetett ki­je­len­tő, állító mondatot. Már az első sor gondot okoz: „A cél” utáni vessző tagmondatot választ‑e el vagy csupán az élőbeszéd szünetét, a kis levegővételt jelöli?

     Vegyük az első lehetőséget: ezt a vesszőt tagmondatokat elvá­lasz­tó­nak értelmezzük. Így a mondat öt tagmondatból áll. Ha a tag­mon­da­tok közötti viszonyt nézzük, akkor a második az elsőnek lesz az ál­lít­mányi alárendelt tagmondata azonosító kiegészítő szereppel. Egyéb­ként a többi tagmondat főmondat, és közöttük kapcsolatos mel­lé­rendelői viszonyt találunk. Ez a mellérendelés fogná össze lo­gi­kus láncolattá a közlendőt. Furcsa logika ez. Mi a cél? – a mel­lé­ren­delt és alárendelt tagmondatok válaszai: 1. a dicső csata megszűnte, 2. a halál, 3. a küzdés. A válaszok nem segítenek a cél ér­tel­me­zé­sé­ben.

     Nézzük a másik lehetőséget! Ellenvetés lehet az, hogy amikor Ma­dách alakjai filozófiáról beszélnek vagy a gondolatiság válik ural­ko­dóvá mondataikban, akkor a költő – hogy a megvilágosodás él­mény­szerűségét is érzékeltesse – gyakran használ a figyelem­fel­kel­tés­re, a figyelemoldásra gondolatjelet, pontozást. Ám ha elfogadjuk ezt a megoldást, akkor csak négy tagmondatból áll a mondatunk. A négy mellérendelő kapcsolatos viszonyban álló tagmondat két azo­no­sí­tásra épül: „A cél, megszünte a dicső csatának...” és „... az élet küz­delem.” Az egyik a nyugalom, a másik a mozgás fogalmát kísérli meg körüljárni. Ez az ellentét azonban szétfeszíti a mondat raci­o­na­li­tá­sának kereteit. Hogyan lehet a cél a küzdés, mikor a cél madáchi ér­telmezése világos: „megszünte a dicső csatának” illetve a „halál”. Tág tere nyílik itt a találgatásoknak, az archetípusoktól kezdve a ke­le­ti filozófiákig – de nem mindegy, hogy ezt mi tesszük hozzá a mű­höz, vagy már Madách maga is hozzá érthette.

     Ez a mondat, szerintünk, mégis hordoz többletjelentést, s a követ­ke­zőkben ezt kíséreljük meg bemutatni – a retorika segítségével. Vizs­gáljuk meg a teljes szövegkörnyezetet, és idézzük fel a roman­ti­kus körmondatról tanultakat! A mondatszintről a mondatfeletti szint­re váltunk át.

                Ádám: [...] Vezess földemre vissza,

                                                               Ha oly sokat csatáztam hasztalan,

                                                               Csatázzam újra, és boldog leszek.

                Lucifer:              S e sok próbára mégis azt hiszed,

                                                               Hogy új küzdésed [...]

(Figyeljük meg, hogy a szövegben – akárcsak másutt – a „csa­táz­tam”, „csatázzam” szinonimája a „küzdésed”!)

                                                                 ...nem lesz hasztalan?

                                                               S célt érsz?

(Itt a cél teleologikus értelemben jelenik meg, azaz valamilyen ér­tel­mes tevékenység lezárulásaként.)

                                                               Valóban e megtörhetetlen

                                                               Gyermekkedély csak emberé lehet.

                Ádám: Korántsem vonz ily dőre képzelet,

(Itt kezdődik a romantikus tiráda; a megszorító tagadás: figye­lem­fel­kel­tés.)

                                                               A célt, tudom, még százszor el nem érem.

(Lucifer szavára és gondolatára rímel, ugyanakkor a bensőséges val­lo­mással megragadja a hallgatót.)

                                                               Mit sem tesz.

(A szónoki objektivitás korábbi kinyilvánítása mellé most luciferi ci­niz­mus is társulna?)

                                                               A cél voltaképp mi is?

(Az elmaradhatatlan szónoki kérdés, amely a figyelemfelkeltés mel­lett érzelmi azonosulás is a szónok hullámhosszára ráhangolódott be­fo­gadóval.)

                                                               A cél megszünte a dicső csatának,

(azaz az értelmes célért folytatott nem akármilyen, „dicső” munka ered­ménnyel zárul. A „megszünte” szó a jövőből utal vissza a múltra – s a fogalmi‑főnévi jelentés megelőzni az igei vo­natkozás történetiségét).

                                                               A cél halál,

(A tevékenykedő egyes életek szükségszerű lezárása, s ez párhu­zam­ban áll az előbbi kijelentéssel.)

                                                               az élet küzdelem,

[vagyis küzdés (Lucifer), csatázás (Ádám), értelmes célért folytatott te­vékenység (befogadó).]

                                                               S az ember célja e küzdés maga.

                                                                                                                                             (XIII.: 3690–3702.)

     Az állítás önmagában véve tautológia. Az ember életének ér­tel­me, tevékenységének elérendő  eredménye a tevékenység. De ha az orá­ció érzelmekre hatását vizsgáljuk, akkor látható: a látszólagos le­egy­szerűsítésekkel Ádám (Madách) a befogadót szuggerálja. Re­to­ri­kus alakzatainak kényszerítő erejével annak belátására készteti, hogy meg­állapítása helyességét elfogadja. Ha a logikai lánc elemeit el­fo­gad­juk, akkor a konklúziót is el kell fogadnunk. Ezt a következtetést egy néhány sorral későbbi kijelentés (3714–3719.) visszasugárzó je­len­tése teszi értelmessé és racionálisan is érvényessé:

                                                               [...] bármi hitvány

                                                               Volt eszmém [...]

                                                               [...]

                                                               Előre vitte az embernemet. (Kiemelés tőlem – Á.K.)

Azaz a célirányos tevékenység minősítése történik itt, éppen a cél fe­lől.

     Ha a fentiekkel egyetértünk, akkor elfogadjuk, hogy a Tragédia fi­lozófiai felelete nem a szállóigévé vált két sor, s ezt nem a ro­man­ti­kus tiráda hordozza. Ezekben követendő magatartásmintát ad, mely egy­szerűsítve ennyi: akkor lehet értelmes az egyed élete, ha a kö­zös­ség fejlődését előrevivő eszmék által kitűzött célok megvalósításáért mun­kálkodik. Csakhogy eme eszmék lényegét Madách Ádámja sok­kal egyszerűbben e színben már egyszer megfogalmazta:

                                                               Szerelem és küzdés nélkül mit ér

                                                               A lét?                                                                   

                                                                                                                                                             (XIII.: 3621–2.)

     A „Szerelem és küzdés” létmeghatározó kettőssége nem isme­ret­len előttünk. A szerelem-küzdés: boldogság-szabadság fogalompárra rá­kristályosodott mű zárókő egy történelmi korszak épületének ha­tal­mas boltozatában, illő végigtekintenünk a hozzá vezető íveket.

     A „küzdés” szóhoz társuló jelentéseket, a politikai értelemben vet­teket is – értelmes célért tevékenykedni, eszmékért csatázni, kor­lá­tokat rombolni, szabadságot teremteni stb. – a felvilágosodás esz­me­rendszere alakította ki. A század gondolkodóinak sorából most csak Rousseau és Herder életművére utalok: a polgár mint társadalmi lény és ennek történelmi háttere.

     A magyar irodalomban először Batsányi János írásaiban bukkan fel ez az értelmezés, sőt monumentális alkotása is erről szól. A né­me­tül 1810‑ben megjelent Der Kamf ('A viaskodás', 'a harc', 'a küz­dés') ha a magyar befogadókra nem is gyakorolt megrendítő hatást, azt a harcot szimbolizálja, magasztalja, amely a szabadság bi­ro­dal­má­nak eljöveteléért folyik. Igaz, Batsányi ezt akkor Napóleon csá­szár­tól várja, de a cél a citoyen, a közéletben résztvevő szabad pol­gár harmonikus államának megteremtése.

     Csokonai Vitéz Mihály verseiben ez a közéletiség inkább csak vágy­kép; gondolati verseiben ennek elérhetetlensége adja az elégikus alap­hangot. I. Ferenc abszolutizmusa idején, 1795 után itt Ma­gyar­or­szá­gon nem adódott más lehetőség. Egyetlen ellensúly lehetséges: a ma­­gánélet boldogsága, a kiteljesedő Erosz – embertársaink szeretete.
Cso­konainak azonban még ez sem lett jussa. Életútja s annyi másé ez idő­ben – példázza a boldogság és szabadság, a szerelem és küzdés ere­dendően egybetartozó fogalmának kelet‑európai elválását, sajátos szem­bekerülését, esetenkénti torzulását (Sinkó Ervin monográfiájára és Bojtár Endre tanulmányaira utalok).

     Kölcsey Ferenc költeményeiben és esszéiben (lásd Történelem­nyo­mozás 1813., Nemzeti hagyományok 1826., Parainesis... 1837.) a köz­életiség, a szabadság modern értelmezése (liberalizmus+felvi­lá­go­sodás), s a megvalósításukért folytatott küzdés kerül a központi hely­re. Ezek a fogalmak az ő puritán klasszicista kifejezéseibe öltöz­tet­ve kapják meg jelentésüket, máig érvényesen. Tévednénk, ha úgy vé­lekednénk: ez a szigorú egyszerűségében is fenséges fogalmi nyelv csu­pán alkatából, egyéniségéből, sorsából fakad. Politikai, etikai, fi­lo­zófiai nézetei – ha a klasszikus mesterekhez nyúl vissza, vagy a fel­világosodás filozófusaira támaszkodik is – a kor maximáira, a li­be­ralizmus tanaira épülnek.

     A boldogság, a szerelem Vörösmarty Mihály nagy drámai költeményében, mesejátékában jelenik meg ismét (Csongor és Tünde 1831.). A költő, felhasználva a mese lehetőségeit, életmintákat mutat be: a Fejedelem – a hatalom, a Kalmár – a gazdagság, a Tudós – az önmagáért való tudás, Ledér – élvezetek, Csongor és Tünde – egymásért élni. Minden lehetséges életút az Idővel szembesül (az Éj monológja), s mindegyikről kiderül: nem jelenti, nem adhatja az emberi élet teljességét. Még Tünde is veszít – a halhatatlanságot és ifjúságot jelentő tündérségét –,  de éppen a lemondás, a másikért hozott legnagyobb áldozat biztosítja kettejüknek a lehetséges életek közül a legjobb választását. S jusson eszünkbe a londoni szín befejezése: a pusztulásra ítélt társadalomban csak a szerelem, költészet s ifjúság nyithat utat az ember megmeneküléséhez. Vörösmarty szerint a lehetséges legjobb életet, az embernek‑maradni minimumát nem a hatalom, a pénz, az élvezetek vagy az öncélú tudás biztosíthatja, hanem a szerelem. A darabból hiányzik a szabadság problematikája, Vörösmarty nem is említi. Mégis, éppen ezért kellett találnia egy olyan értékalapot, amelyhez viszonyítva, amelyre támaszkodva állva maradhat az ember. Ez is része a mesejáték mondandójának.

                Az európai forradalmi mozgalmak fellendülése, a hazai reform­tö­rek­vések ígéretes kiteljesedése Vörösmartyt is a másik fogalomkör vizs­gálatához vezérli. Legnagyobb gondolati versében a filo­zó­fi­ai‑világnézeti hitvallását fogalmazza meg. Most azonban nem ama 9 sort idézném, amely a másodikos középiskolás tananyag em­lé­ke­ze­tek­ben szürkülő része (Gondolatok a könyvtárban, 1846. „Mi dol­gunk a világon? küzdeni...” – még nyelvezetében is Madáchot idé­zi), ha­nem az azt megelőző összegzés‑kísérletet: „És még is – még is fá­ra­dozni kell. / (a fáradozni itt a küzdeni szinonimája – Á. K.) Egy újabb szellem kezd felküzdeni / Egy új irány tör át a lelkeken: / A nyers fajokba tisztább érzeményt / 'S gyümölcsözőbb eszméket oltani / Hogy végre egymást szívben átkarolják / (Schiller Örömódája! – Á. K.) 'S uralkodjék igazság, szeretet.” E körmondatban kitapintható a vi­lágnézeti fejlődés új szakaszának minden jellemzője: a felvilá­go­so­dás idealisztikusabb eszméivel összefonódó közéleti aktivitást kö­ve­te­lő liberalizmus. (Valószínű, hogy a költő, akárcsak kortársai, a fel­vi­lágosodás még ható eszméi következtében a békés reformok híve: ld. „a szellemharcok tiszta sugaránál...” – kiemelés tőlem – Á.K.)

     Az egymástól elszakadt két fogalom újbóli egyesülését 1847. ja­nu­ár 1‑re is tehetnénk, ekkorra keltezett Petőfi Sándor elhíresült rö­vid ajánlása: „Szabadság, szerelem!” A radikalizálódó plebejus de­mok­rata költő nemcsak összekapcsolja és minősíti a két jelszóvá vált fo­galmat, hanem – mert néki megadatott  – életében is megvalósítja az emblémák jelentése által kijelölt életvitelt. Egyszerre műveiben (hogy csak a legnagyobbra, Az apostolra utaljak) és politikai tet­te­i­ben (s itt nem a halálára gondolunk). Ez az, amire az író‑barát Jókai nem képes, s amitől – társ híján – a költő‑barát Arany visszariad.

     Így jutottunk vissza a kiinduláshoz, Madách Imre életfilozófiai afo­rizmájához. Nincs különbség az emblémák jelképezte élet­le­he­tő­ség madáchi és petőfis értelmezésében, de még fontosságuk sor­rend­jé­ben sem. Petőfinél a szerelmet fel lehet (és fel kell) áldozni a sza­bad­ságért, de ez a szabadság csak eszköz a boldogság eléréséhez.

     A boldogság társadalmát a Madách-kortárs A XIX. század költői cí­mű versében matematikai és filozófiai pontossággal határozza meg: 1. szükségletek szerinti részesedés az anyagi javakból, 2. köz­vet­len demokrácia és 3. a kultúra és a civilizáció lehetőségeinek em­ber­léptékű megvalósítása.) Madáchnál is hasonló a „sorrend”, bár a bol­dogság „definiálása” ilyen tisztán nem érzékelhető.

IV. Cél és eszköz: Madách politikusi tanítása a Tragédiában

A műben két olyan társadalmi-politikai forma szerepel, amely va­la­milyen módon, bizonyos értelemben vett célként kapcsolatba hoz­ható a politikus szerző gondolkodásával. Az egyik az V., az athéni – a korlátozott, de közvetlenül megvalósuló demokrácia. A másik a IX., a párizsi, a kispolgári nézetek uralomrajutását bemutató ja­ko­bi­nus diktatúra.

     Már az segít a fontosság megítélésében, hogy az athéni szín vége le­zárja azt a politikusi gondolkodást, amely a IV., az egyiptomi szín­ben indult (710–722. és 731–736. sorok). E zárást idézzük:

                Ádám: E gyáva népet meg nem átkozom,

                                                               Az nem hibás, annak természete,

                                                               Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,

                                                               S a szolgaság, vérengző eszközévé

                                                               Süllyessze néhány dölyfös pártütőnek.

                                                               Csak egyedül én voltam bolond,

                                                               Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.

                                                                                                                                                             (V.: 1031–7.)

     Ne feledjük, a felvilágosodás során kidolgozott modern állam fo­gal­mához tartozott e két feltétel is: a népszabadság kivívása és gya­kor­lásának a biztosítása, valamint a nyomor (s vele a tudatlanság) meg­szüntetése (citátumok nélkül a közfelfogásra és a Madách-szö­ve­gek­re hivatkozom).

     Bárki fölismeri első olvasásra is, hogy a párizsi szín e tekintetben is­métlődés – mégsem az. Ott a politikai tanítás a színnel nyit (cél – a hár­mas jelszó; eszköz az áldozatos harc) és a következőben sem zár le! Lássuk: hogyan és miért. Danton–Ádám már a nyitó mo­no­lóg­já­ban, s az azt követő szavaiban egy új népet mutat be:

                                                               [...] Két szó menti meg

                                                               A mindenünnen megtámadt nagy eszmét,

                                                               A jók számára mondjuk egyikét:

                                                               „Veszélyben a hon”

                                                               [...]

                                                               Tizenegy hadsereg küzd a határon

                                                               S mi hű ifjúság tódúl szüntelen

                                                               Az elhullott hősök helyét kitöltni.

                                                               [...]

                                                               [...] Nincs más kincse a

                                                               Népnek mint a vér, mellyet oly pazar

                                                               Nagylelküséggel áldoz a hazának.

                                                                                                                                                             (IX.:2119-2154.)

Most ne a Petőfi Sándor-i (és 1848/49-es) áthallásokat vadásszuk, ha­nem hasonlítsuk össze a párizsi, a francia népet az athénivel! Mind­ket­tő tudatlan, mindkettő befolyásolható (tán még az ok is ugyanaz), de egyben különböznek: a hazáért, az eszméért hozott áldozatban.

     Vörösmarty Mihály 1846-ban még a „szellemharcok tiszta suga­rát” emlegette. Igaz, a költő végig kitartott a szabadságharc politikai ve­zetése mellett, de a terrortól még ekkor is, ezután is idegenkedik. Ma­dách politikusi világképe közelébb áll a rousseau-i eredethez. Egy­szer a színben így értékel:

                                                               Ki mondja, hogy vérengző őrület

                                                               A nemzetet meg fogja tizedelni?

                                                               Ha forr az érc, a rossz salak kihull,

                                                               De a nemesb rész tisztán megmarad.

                                                               És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,

                                                               Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,

                                                               Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,

                                                               Csak a haza legyen nagy és szabad.

                                                                                                                                                             (IX.:2135-2142.)

Majd utána a macskajajos kijózanodással:

                                                               Vak, aki Isten szikráját nem érti,

                                                               Ha vérrel és sárral volt is befenve.

                                                               Mi óriás volt bűne és erénye,

                                                               És mind a kettő mily bámúlatos.

                                                               Mert az erő nyomá rá bélyegét. 

                                                                                                                                                             (X.:2373–2377.)

     Szeretném fölhívni a figyelmet erre az „Isten szikrája” kifejezés­re, amelyre már Barta János is reagált (Barta János: Madách Imre Bp., é.n. (1942) 135. l.). Nem kell bátorság ahhoz, hogy kijelentsük: ez a isteni szikra a hatékony, optimálisan működő polgári állam és tár­sadalom eszméje. (Itt érintkezik véleményünk Mezei József: Ma­dách. Az élet értelme Bp., 1977. 227. l. és tovább kifejtett vélemé­nyé­vel.) Nemcsak a párizsi szín nyitójelszavai hangsúlyozzák ezt, ha­nem az is, hogy Madách disztingvál: a diktatúra és a háború szim­bi­ózisából sarjadó erőszak, a terror vele járhat, megjelenhet (ezt a tör­ténelem is bizonyítja), de a lényeghez nem fér hozzá:

                                                               [...] Az eszmék erősbek

                                                               A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti

                                                               Erőszak, az örökre élni fog.

                                                                                                                                                             (X.: 2411–3.)

     Hallgassuk a szerzőt, mert nemcsak a szakralitást erősíti meg az is­teni szikra minősítéssel, hanem hitet is tesz mellette:

                                                               S fejlődni látom szent eszméimet,

                                                               Tisztúlva mindig, méltóságosan,

                                                               Míg, lassan bár, betöltik a világot.

                                                                                                                                                             (X.: 2414–6.)

     Kerényi Ferenc a Matúra Klasszikusok sorozatban a Párizsi szín­hez illeszti az 1847-es Szontagh Pálhoz írt szavakat („mindinkább erő­södöm régi hitemben, hogy csak véres út vezetne boldogsághoz, és a francia forradalom alatt is azok voltak a legbecsületesebb em­be­rek, kik legtöbb vért ontottak.”), de véleményünk szerint helytelenül. Ugyan­is Madách is, az ország is a darab születésekor már túl van az ál­dozatokon, azaz a véres eszközök mellett, azokkal együtt és azok el­lenére is hitet tesz a korábban Petőfi által pontosabban meg­fo­gal­ma­zott út mellett (lásd: Az ítélet, Egy gondolat bánt engemet... stb.).

     A demokratikus, forradalmat is vállaló liberális politikus végső vá­laszainak igazságát – föltételezésünk helyességet – azonban más ol­dalról is megközelíthetjük. Figyeljük meg, hogy Madách az egész
mű­ben nemcsak hogy ódzkodik az önkényuralom magasztalásától, ha­nem máig is igaz pszichológiai sejtéssel mutat rá a zsarnokságnak egyé­niséget deformáló erejére: 

                Ádám: [...] űrt érzek, mondhatatlan űrt

                                                                                                                                                             (IV.: 590.)

                Éva:                      Van a léleknek egy erős szava,

                                                               A nagyravágy. A rabszolgában alszik,

                                                               Vagy szűk körében bűnné aljasúl.

                                                               De vérével táplálván a szabadság,

                                                               Naggyá növeszti, mint polgárerényt.

                                                               Ez költ életre minden szép s nagyot,

                                                               De hogyha túlerős, anyjára tör,

                                                               S küzd véle, míg elvérzik egyikök.

                                                                                                                                                             (V.: 838–844.)

                Ádám: E vér közt úgy gyötör az egyedüllét

                                                                                                                                                             (IX.: 2245.)

     A fenti – kevés – példából is beláthatjuk: az egész művön végig vo­nul a szabadság felszabadító, egyéniség-kiteljesítő felfogása, amely­nek az álombeli színekben történő korlátozása az egyik (ha nem a legfőbb oka) a távozásnak, a menekülésnek. Érdemes lenne a ha­tás eredetét kikutatni, mert ez nem nagyon fér össze az úgy­ne­ve­zett centralista csoport reformelképzeléseivel.

     Össze lehetne gyűjteni részben a „színhívó” szövegekből, részben pe­dig az „értékelő” egységekből tucatszámra azokat az aforizma­sze­rű kijelentéseket, amelyek Madách politikai cél-és eszközrendszerét ár­nyalják, ám ennek az elvégzése igazán akkor biztat eredménnyel, ha a kortársaknál is elvégezzük: Petőfinél, Aranynál, Jókainál, má­sok­nál. S ha a kontroll szerepét most osztjuk ki a „hivatásos” poli­ti­ku­sok nézeteire, akkor igazolódhat föltevésünk: Madách Imre, a po­li­tikus minden területen és minden értelemben eggyé vált korának be­fogadóival. Szép példa erre az azonosulási képességre A civilizátor cí­mű drámája is.

V. Megjegyzések Madách politikai morálfilozófiájához

Az ember tragédiája Goethe Faustjának méltó párja. Az író egy­be­gyúr­ván olvasmányélményeit és élettapasztalatát kortársai számára és nevében a mostani és a leendő befogadókra gondolva fogalmazta mű­egésszé véleményét. Noha nem színpadi előadásra készült, az ér­ve­lési rendszerébe színházi effektusokat is beépített, a világszínház sha­kespeare‑i értelmezését követve („Színház az egész világ...”). A se­matikus egyszerűsítés és a pedagógiai didaktikusság veszélyét vál­lal­va, a teljesség igénye nélkül kövessük az általunk választott gon­do­latmenetet!

     1. A létező világnak ember fölötti léptékkel mérve is racionalitása van. Figyeljük meg, hogy az első színben a szituációból következő ese­mények során az Úr, az Angyalok és Lucifer lényegében erről be­szélnek.

     2. E létező világ titkai az ember, pontosabban az egyed számára tit­kok maradnak. Vagy még Lucifer segítsége is kevés a meg­is­me­rés­hez:

                                                               Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

                                                               [...]

                                                               Ki vagy te, rém – nem téged hívtalak...

                                                                                                                                                             (III.: 395., 472.)

Vagy pedig az ember kerget hiú reményeket:

                Ádám: Hagyd megtekintenem hát e működést...

                                                                                                                                                             (III.: 410.)

s a III.szín e részének további sorai. De ugyanez a probléma a Falanszter színben is:

                Tudós: [...] kényszerülve lesz

                                                               Engedni az anyag kivánatomnak 

                                                                                                                                                             (XII.: 3408–9.)

     3. Ennek a ténynek belátása olyan kétségbeeséshez vezet, amely­ből csupán az öngyilkosság tűnhet kiútnak. Ez a motívum többször vissza­tér:

                Ádám: El e látással, mert megőrülök.

                                                               Ily harcban állni száz elem között

                                                               Az elhagyottság kínos érzetével.  

                                                                                                                                                            (III.: 447–9.)

                                                               Rettentő kép [...]

                                                                                                                                                             (IV.: 791. –előtte Lucifer példáza­ta az időről)

                                                               Ne lássam többé ádáz sorsomat:

                                                               A hasztalan harcot.

                                                                                                                                                             (XIV.: 3912–3. előtte Lucifer bemutatja az elkorcsosulást)

                                                               [...] ha tetszik, hát nem élek.

                                                               [...]

                                                               Előttem e szirt, és alatta mély:

                                                               Egy ugrás [...]

                                                                                                                                             (XV.:3977.,3979–3980. válasz Lucifer determinista monológjára következve)

     4. Ám pontosan ez a belátás, azaz a tudás az, ami az embert az Is­ten­től vagy az ember‑előtti létezés szintjéről elszakította, ami em­ber­ré tette. Az embernek adatott meg a tudatos döntés és az arra kö­vet­ke­ző cselekedet, amelynek szabadságát (emlékezzünk!) Lucifer adja:

                                                               Válassz jó és rossz között,

                                                               Hogy önmagad intézzed sorsodat [...]

                                                                                                                                                             (II.: 250–251.)

De – s ez még fontosabb – az Úr erősíti meg ezt a szabadságot:

                                                               Végetlen a tér, mely munkára hív [...]

                                                                                                                                                             (XV.: 4073. kiem. t.: Á.K.)

(az Angyalok Karának szavaival:)

                                                               Szabadon bűn és erény közt

                                                              Választhatni [...]

                                                                                                                                                             (XV.:4094–5. kiemelés tőlem –Á.K.)

     Mivel érdemli ki Ádám (emberősünk) az isteni kegyet és az isteni ju­talmat:

                                                               [...] tudók, mint isten 

                                                                                                                                                             (II.: 330.)

Könnyen találhatunk választ és megfelelő idézetet:

                Ádám: Nélküled, ellened hiába vívok:

                                                               Emelj vagy sújts, kitárom keblemet. 

                                                                                                                                                             (XV.: 4003–4.)

A keresztény felfogás szerint bűnünk mértékének és jellegének a be­lá­tása és megbánása, a készség a vezeklésre, a Jó követésének szán­dé­ka elegendő lehet az isteni irgalom elnyerésére. Ne felejtsük: itt min­­denki vereséget szenvedett! Ádám már a porban; Lucifer utolsó esé­lye csak annyi, hogy Évát taszítsa a halálba hívó kétségbeesésbe:

                                                               S te dőre asszony, mondd, mit kérkedel?

                                                               Fiad Édenben is bűnnel fogamzott,

                                                               [eredetileg: Fiad bűnben, trón bíborán fogamzott]

                                                               Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

De Éva felelete porba zúzza reményét:

                                                               Ha úgy akarja isten, majd fogamzik

                                                               Más a nyomorban, aki eltörüli,

                                                               Testvériséget hozván a világra.

                                                                                                                                                             (XV.:4008-13.)

     Akkor viszont hol marad az a világnézeti megalapozás, amire a mű mint katedrális épül? Ádám a megerősítést (hiszen erről van szó) nem csupán isteni kegy gyanánt kapja! Madách embere kiérdemli, meg­küzd érte. Ha a világról való tudása nem is érdemesítené rá, an­nál inkább tapasztalata az emberi társadalomról (és annak jövőjéről), va­lamint az a bölcsessége, amelyet az emberi cselekedetek moz­ga­tó­ru­góinak a megismerése közben szerez (meg is, hozzá is öregszik). A bi­zonyításhoz nem kívánjuk az álomszínek minden gondolatát vé­gig­kö­vetni és feltérképezni, csupán utalunk a szakirodalomra: Barta Já­nos, Eisemann György, Horváth Károly, Mezei József, Németh G. Bé­la, Sőtér István és mások tanulmányaira.

     Idézzük fel, mit mondat Ádámmal a gondolkodó, a politikus, a köl­tő Madách Imre!

                                                               [...] ifju keblem forró vágya más:

                                                               Jövőmbe vetni egy tekintetet.

                                                               Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek

                                                                                                                                                             (III.: 541–3.)

Ez az álom, ez a jövő‑játék teszi lehetővé, hogy Madách rámutasson: vi­lágnézetének alappillérei hogyan, mikor és miért alakultak ki. Így tud­ja érzékeltetni, hogy azok töredékeiben mennyire valósíthatók meg, s hogy mennyire kell lennie egy teljes megvalósulásnak. Mind­ez Ádámnak álom és jövő, ám a költőnek a múlt és tapasztalás. A ket­tőnek úgy kell összefonódnia, hogy a befogadó belássa: számára az alkotó gondolkodása, világnézete zsinórmérték lehet.

     S itt most nem a nemesi‑polgári liberalizmus elfogadásáról van szó, az átmentett reneszánsz és/vagy felvilágosodás haladó hagyo­má­nya­iról. Sokkal többről: az ember nembeli és egyedi létének értel­mé­ről. Azonban Madách nem filozófiatörténetet ad elő. Nem minősíti, nem értékeli a múltat, azaz az álom‑jövőt Ádám szempontjából vagy ép­pen az Úr magasságából (mindenképpen egy társadalmi réteg ér­de­ké­nek megfelelően). Ez nem lenne sem etikus, sem elegáns.

                Ádám: [...].Világosíts fel

                                                               [...]

                                                               [...] mert ezen

                                                               Bizonytalanság a pokol. –

                Az Úr:                                 Ne kérd

                                                               Tovább a titkot, mit jótékonyan

                                                               Takart el istenkéz vágyó szemedtől 

                                                                                                                                                             (XV.:4039-44.)

És a továbbiakban Ádám is, Lucifer is egyaránt a háttérbe kerül. A nagy összegzéskor immár csak a kishitűség (Ádám) és a kételkedés (Lu­cifer) jut nekik osztályrészül, amelyek csak árnyalják azt. Az Úr ve­szi át Madáchtól a szót, az Úr szavai a gondolkodó költő szavai.

     Először a gondolatív két végső pontját adja meg:

                                                               Ha látnád, a földön múlékonyan

                                                               Pihen csak lelked s túl örök idő vár:

                                                               Erény nem volna itt szenvedni többé.

                                                                                                                                                             (XV.: 4045–7.)

Ez egyrészt a harmadik  szín „mit szenvedek”‑jére utal vissza, más­részt az antikvitásban először megfogalmazódó önérdekről való le­mon­dásra utal. Hasonlóan a továbbiakban:

                                                               Ha látnád, a por lelkedet felissza;

                                                               Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt

                                                               Hogy a múló perc élvéről lemondj?

                                                                                                                                                             (XV.:4048-50.)

Itt nem a tettekről van szó, hanem a két feltételezés között ki­fe­szí­tett, értelemmel felfoghatatlan időélményről, amely nemcsak Ádá­mot viszi‑viheti a kilátástalanság tévútjára, hanem a befogadót is.

     Madách, a beteg Madách jól ismerte örökölt betegségének termé­sze­tét. Tudta, hogy az időhöz, annak végtelenségéhez és emberi vé­ges­ségéhez nagyon könnyen kapcsolódik a munkát bénító depresszió. Ám a költő‑filozófus, aki jártas a politikában is (az 1843‑as pozsonyi or­szággyűlés óta a magyar politikusok második vonalába és nem­ze­dé­kébe tartozott), tud feloldást. Így határozza meg a számunkra adott idő‑dimenzió feltételeit, meggyőző szándékát az Úr szájába adja, s azt az isteni tekintéllyel támasztja alá:

                                                               Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,

                                                               Emel majd a végetlen érzete.

                                                               S ha ennek elragadna büszkesége,

                                                               Fog korlátozni az arasznyi lét.

                                                                                                                                                             (XV.:4052-55.)

     Ezek után tér vissza az ismerős motívum, mintha Wagner zene­drá­mái ihlették volna: a küzdés és a szerelem, a közösség és az egyén, a szabadság és a boldogság, a férfi és a nő – e kapcsolatok har­móniáját kell megteremteni. Azt a harmóniát, amelyben ráadásul a politika és a kalokagathia egyensúlya is megvalósul. A meg­fo­gal­ma­zás felszólítással indul:

                                                               Karod erős – szived emelkedett

                                                               Végetlen a tér, mely munkára hív...

                                                                                                                                                             (XV.: 4072–3. kiemelés tőlem –Á.K.)

     Íme: ama munkának sem az idő, sem a tér nem lehet korlátja. Az a közösség, amelyért Madách embere küzd, nem a liberalista‑na­ci­o­na­lista felfogás szerinti hon (III.: 349–355. – Lucifer); a madáchi ér­tel­mezésben ebbe a közösségbe minden ember beletartozik színre, nem­re, nyelvre vagy másra való tekintet nélkül. A reformkor élmé­nyé­től még most is mámoros, a szabadságharc sikereit és kudarcait, ál­dozatát, kínját, gyötrődését megélt költőnek szíve sajog:

Egyet bánok csak: a haza fogalmát...

                                                                                                                                                            (XII.:3153. és a többi sor)

De jól tudja, az ember esélye a jobb jövőre, de a túlélésre is csak glo­bá­lis méretekben valósítható meg.

     És még mindig nincs vége a tanításnak.

                                                               [...] S ha tettdús életed

                                                               Zajában elnémúl ez égi szó

                                                               E gyönge nő tisztább lelkülete

                                                               Az érdekek mocskától távolabb,

                                                               Meghallja azt, és szíverén keresztül

                                                               Költészetté fog és dallá szürődni.

                                                                                                                                             (XV.:4076–4081.)

A művészet és a szerelem időtlenségén túl (az ősi toposz és a XI. szín vége) e kijelentésbe az utódok is beleérthetők. Amit az Úr filo­zó­fiai szinten fogalmaz meg, ugyanazt hallhatjuk ki az Angyalok Ka­rá­nak misztikusabb, de érzékletesebb énekéből is. Éva, a nő, a sze­re­lem érti meg először és valósíthatja meg ezt a feladatot. (Ennél szebb iga­zolása nincs sem a mitológia vádlottjának, sem a családi bol­dog­ság összezúzójának – bár Madách már a II.színben apokrif ér­tel­me­zé­sével felment az első, XI. színében pedig a második vád alól).

     Ádám, aki racionálisan kívánt közeledni mindenhez, most is ké­tel­kedik. Számot vetett a múlttal, s látja: a jövő rajtuk, és másokon, raj­tunk múlik. Nem csoda hát a végső kételkedése sem:

                                                               Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!

                                                                                                                                             (XV.:4116.)

     De nem ez a sóhaj Madách Imre utolsó szava. Bármennyire tartott is kortársainak gyengeségétől, esendőségétől, a történelmünkben oly sok­­szor bekövetkező körülmények hátrányossá válásától, az utolsó gon­dolata a figura etimologikába rejtett bizalom, a munkálkodó, a küz­dő, a teremtő ember bizalma.

     A tollát letevő költő elmondhatta:

                                                                              Be van fejezve a nagy mű [...]

S ha idézte magát, abban sem büszkeség, sem túlzás nem volt. Ez a drá­mai költemény olyan elméleti és érzelmi megalapozása a jövőt ala­kítani akaró ember világnézetének (1859–60‑ban, de később is), amely hű '48 szelleméhez, ugyanakkor nem zárkózik el az új nézetek be­fogadásától sem, ha azok is előre viszik az embernemet.

(Köszönetemet fejezem ki a szegedi Deák Ferenc Alapítványnak a cikk elkészítésében nyújtott segítségéért.)

Vissza