Kozma Dezső

 

Vallásos élmény és létértelmezés Madách műveiben

 

Úgy vélem, szükségtelen itt különösképpen bizonygatni, milyen gyakran fordulnak az 1848–49-es szabadságharcot követő években, nagy remények szertefoszlása után, költőink a Bibliához, annak jel­ké­pes történeteihez. Érthető, hisz az önkényuralom nyomasztó vi­szo­nyai közepette, a „csillagoltó sötétségben” az evangélium, a bibliai pél­dázatok igen alkalmasaknak bizonyultak a mély lelki válságba jutó én s a magyarság sorskérdéseinek művészi megszólaltatására.

     A prózánál közvetlenebbül valló költészetben különösképpen. Arany, Tompa, Madách ezekben az években sűrűn és sokféleképpen használják fel műveikben a vallási, mitológiai jelképeket, motívumokat, nyelvi fordulatokat. Persze, művészi világképüktől függően, más-más módon. A megrokkant Vörösmarty és a virrasztó Vajda túlfeszített indulatú, döbbenetes romantikus képekben, a vívódó Arany rendszerint metaforikus építkezésű, a műfajt megújító versekben, Tompa közvetlenebbül, kevesebb poétikai megformáltsággal, Madách a végső kérdésekkel viaskodó történetfilozófiai töprengéssel.

     Valamiképpen valamennyien a lesz még egyszer ünnep a világon, a bízva-bízás reményével. S azzal az erkölcsi igénnyel, amelyet a bi­zo­nyosságot kereső Arany így fogalmazott meg 1850 őszén:

                         Hagyjátok a meddő vitát!

                         Bölcs Isten az, ki rendel;

                         Az ember tiszta, hogy legyen

                         Békében, harcban ember.

                         Méltó képmása Istennek,

                         S polgára a hazának,

                         Válassza ott, válassza itt

                         A jobbik részt magának.

     A zsidóság babiloni rabsága, a szenvedő Jób megpróbáltatásai, Jeremiás és Ráchel siralmai, a Messiást váró Simeon, a nemzete élére álló Mózes könnyen „megfejthető” jelképek a verset olvasók számára, hisz – miként Arany fejtegeti – a Biblia némely szólamai, közmondásai az utóbbi háromszáz év alatt annyira „meghonosultak a népi ajkon”, hogy eredeti zamatukat tekintve egyenlők a legmagyarabb ki­fejezésekkel.

     Természetesen, amikor a költőink vallási-mitológiai ihletésű mű­ve­iről beszélünk, érdemes emlékezetbe idézni az önéletrajzi él­mé­nye­ket, ösztönzéseket is. Arany mondja el Gyulainak megküldött önéletrajzában, mennyire „elragadta” szüleinek és szűkebb szalontai környezetének vallásossága, milyen hatással voltak rá a Szentírás „vonzóbb helyei”, illetve a zsoltárok. Azt is tudjuk, miként alakították felfogását a Debrecenben kiadott és Nagyszalontán is használt, sza­badabb szellemben írott kálvinista hittankönyvek. Tompa Mihálynak mint református lelkésznek napi olvasmánya a Biblia, verseiben nem nehéz felismerni a prédikátori patetikusságot.

     Madách katolikus neveltetése közismert, könyvtárában három nyel­ven (latinul, magyarul, németül) is ott volt a Biblia. Műveit – költeményeit, Az ember tragédiáját, drámáit – nem is értelmezhetjük a Biblia nélkül. Sőt azt is mondhatnám: az oly sokféleképpen magyarázott Tragédiának épp a mitikus színeit, az isteni és emberi szféra, hit és tudás viszonyát vitatták (és vitatják) a legvégletesebb módon.

     A Tragédia főbb eszméit (gondviselés és szabad akarat, ráció és ér­zelem, harmónia és diszharmónia stb.) előlegező, gondolati fo­gan­ta­tású, a dalformától eltávolodó lírai költészetének jó része bibliai tár­gyú, a Biblia kínálta nyelvi lehetőségeket kihasználó. Már ezek­ben (a gyakran epikai keretű, zárt formájú) versekben észrevehető Ma­dáchnak az a felismerése, hogy – miként Horváth Károly mondja – „a bibliai mítosz alkalmas költői forma általános emberi kérdések fel­vetésére és megvizsgálására, bizonyos kompozíciós zártságot adva az élet különféle aspektusait számba vevő gondolatmenetre”. (Hor­váth Károly: Madách Imre. 1984. 135.)

     Mindenekelőtt utalnék a jelképes című (Benső küzdés) lírai vers­cik­lusára, s főleg az olyan költeményeire, mint (az ugyancsak jelképes) Hit és tudás: Isten, ember és természet harmóniája, az Éden „mint szép álom emléke” dereng fel a „vad rengetegben árván bo­lyon­gó” emberben. Mégpedig a paradicsomi összhang meg­bom­lá­sá­nak azzal a nosztalgiájával, amely ott fog majd kísérteni Ádám és Éva küzdelmes álomképeiben, vágyálmaiban.

 

                         Megszakadt a mindenség gyürűje,

                         Melyben Isten, ember együtt éltek,

                         S a nagy űrt tán át sem tudja szállni

                         isten gondja és emberremények.

 

– így a vers.

     A végleg elvesztett „összhangzás” fájdalmát érezzük ki egy má­sik, Vajda töprengő meditációival, illetve Komjáthy révületeivel ro­kon költeményének ilyen soraiból: „De az ember teremteni akart, / Ki­tépte földét s elrontá a dalt. / – Azóta éltünk, mint vad ének, zeng, / Széthangzik minden, rémesen dereng.” (Őrüljek meg.) Ezt az el­ron­tott dalt – „feledett dallam”-ként – „rejtélyes”, „szent” gyermekfő őr­zi a Gyermekeimhez címűben. Mintegy közvetítőként a világ ura és a tő­le elszakadt, önlábra álló ember között.

     Vannak Madáchnak versei, amelyekben változtat a bibliai tör­té­ne­teken. Az első halottban például Káin sorsa tragikus. A kétkedő Ká­in ugyanis nem akarja megölni a hívő, Istennek hódoló testvérét: a „fagy­laló ész” (a Tragédiában: „rideg tudás”) készteti arra. Tette lát­tán – a vers szerint – „borzadva áll meg”. Ugyanakkor Madách a „vir­rasztó női hűség” mélyen megélt érzéseivel, Ábel feleségének fér­je iránti elmúlhatatlan ragaszkodásával egészíti ki a tragikus ese­ményt. A megtérést hiába hirdető Lót – mint Isten megbízottja – nem tér­het ki a prófétasors elől: az otthonához ragaszkodó feleség így biztat­ja férjét:

 

                   Nem, nem, menj magad, Lót, neked élned kell még,

                   Téged Isten szentelt eszközűl választott,

                   Prófétája lettél, s hogy hirdesd az ígét,

                   Mellyet a sors rádmér, tűrnöd kell a sorsot.

                                                                                         (Lót)

 

     (Emlékezzünk: Vajda a Sodoma című versében visszájára fordítja a bibliai történetet: megváltást remél a pusztító hamu-özöntől, amely el­törli a „természettelen világot”.)

     Madách utolsó nagyobb befejezett művének a hőse, Mózes az előb­bi utat járja majd végig.

     Az 50-es évek elején keletkezett lírai versciklusának, A halál köl­té­szetének negyedik része a Madách műveiben annyiszor ott feszülő és annyiféleképpen értelmezett ellentétet fogalmazza meg: a ne­mes cé­lokért küzdő lélek és az őt megérteni nem tudó tömeg szem­ben­ál­lá­sát. A vers szerint „a valódi nagynak káromlás jut” vagy „vé­res fe­szü­let”. Az életükben meg nem értett „nagy lelkek” számára a ha­lál „oszt­ja szét a csillagkoszorút”, a kivételes szellem utólag éled fel „fél­istenképpen”: „Mint Krisztus, akit szinte felfeszített / Az élet, e kis­lelkű uzsora, / Míg a halál keresztjének szent oltárt, / Magának Is­ten jobbján helyt ada” – olvashatjuk (a nem csak erre a versre jel­lem­ző) érzékletes képekből szőtt költeményben.

     Mindezek (az itt inkább csak jelzett) ellentétek teljesednek ki ké­sőbb Madách emberiség-költeményében, Az ember tragédiájában. Bo­nyolultabban, a történelmi, társadalmi és természeti lét egy­más­nak feszülő ellentéteivel összefonódva. A két szféra – az isteni és az emberi – által válik egységes egésszé a mű világa.

     Hogy az emberiség főbb eszméinek sorsát keretbe fogó mitikus szí­nek nem tekinthetők pusztán műfaji hagyománynak, az Madách Er­délyi Jánosnak 1862. szeptember 13-án írott, azóta számtalanszor idézett leveléből is kitűnik. Fontosnak tartja ugyanis felhívni a figyelmet arra, hogy műve szorosan kapcsolódik a bibliai te­rem­tés­tör­té­nethez, az első emberpárhoz. Ilyenképpen hárítva el Erdélyi kifogásait: „Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember is­tentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az em­be­ri­ség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt.” Majd így folytatja: „...Bár kétségbeesve azt tartja [ti.: az em­ber], hogy eddig tett minden kísérlete erőfogyasztás volt, azért mégis fej­lődése mindig előbbre s előbbre ment [...], s azon emberi gyöngét, me­lyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselés vezérlő ke­ze pótolja, mire az utolsó jelenet »küzdj és bízzál«-ja vonatkozik.” (Az én kiemeléseim – K. D.)

137

     Úgy gondolom tehát: jobban oda kell figyelnünk a mitikus színek és a történeti színek szerves egységére, tüzetesebb vizsgálódást ér­de­mel­nek az expozíció azon gondolati elemei, amelyek már jelzik a mű ké­sőbbi feszültségeit, az emberi lét pólusait; azok a mozzanatok, ame­lyek arra késztetik az első emberpárt, hogy elszakadjon a min­den­ség teremtőjétől, és megkísérelje megteremteni a maga függetlenségének elképzelt földi Édenét.

     Lényeget láttatónak vélem Eisemann György észrevételét: ha nem az Úr a léttörvények autentikus képviselője, akkor csakugyan nem sok értelme van a bibliai szimbolikának (Eisemann György: Lét­értelmező motívumok Az ember tragédiájában. Irodalomtörténet, 1992. 1. sz. 3.) A három főangyal dicsőítő himnusza és a teremtéssel elé­gedetlen, a maga osztályrészét követelő Lucifer vitája a mű alap­kon­fliktusait készítik elő: szellem és anyag, értelem és érzelem, jó­zan realitás és merész képzelet, remény és kétely, hit és tudás, rossz és jó, rész és egész, élet és halál egymásrautaltságát. Sőt úgy vélem, nem alaptalan Horváth Károly feltételezése: mintha a kezdeti har­mó­nia megbomlása eleve szükségszerű lenne. Úgy is mondhatnám: az ex­pozíció mintegy sugallja ezeknek az ellentéte erőknek a későbbi küz­delmét.

     A mennyekben az angyalok kara ilyenképpen köszönti a föld ifjú szel­lemét:

 

                         Kis határodon nagy eszmék

                         Fognak lenni küzdelemben,

                         S bár a szép s rút, a mosoly s könny,

                         Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,

                         Fénye, árnya lészen együtt:

                         Az Úr kedve és haragja.

 

     Az égi és a földi világot a létezésnek épp azok a nagy kérdései kap­csolják össze, amelyek már a mitikus keretszínekben jelen van­nak. A mű elején önálló cselekvésre késztetően, az emberi teremtő­ké­pességnek azzal a tudatával, hogy „önmaga intézze” sorsát. A vé­gén a lehetőség ígéretével. „Hadd fontolom meg: / Dacoljak-e még Isten végzetével” – válaszolja Ádám Évának a rettentő látomások után, rádöbbenve harcának hasztalanságára. Amikor megtudja, hogy nincs értelme kitérnie történelmi sorsvállalása elől, tanácstalanul bo­rul le az Úr előtt, felismerve, hogy az ember felett ott áll pajzsul Is­ten kegyelme: „Uram, legyőztél. Ím porban vagyok, / Nélküled, el­le­ned hiába vívok: / Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.” Az Úr tehát is­mét „kegyébe” veszi a csalódás keserűségét annyiszor megélt em­bert, de Ember és Isten viszonyának ebben az újjászületésében, az égi szózatban, ebben a gondviselésben hangsúlyt kap az eszmény, a me­rész gondolat („a végetlen érzete”) és a kényszerítő realitás („az arasz­nyi lét”) egymást fegyelmező egyensúlya. Ugyanakkor a „tett­dús élet” követésének szükségessége is: „Karod erős – szived emel­ke­dett: / Végetlen a tér, mely munkára hív” – erősíti meg az Úr a küz­delemre ismét kész Ádám hitét.

     A vágyaknak és lehetőségeknek ebben az (egymást kiegészítő) egyen­súlyában az ember nem szakadhat el a természet törvényeitől, ugyan­akkor alakítója is azoknak. Valahogy olyanképpen, ahogyan tíz év múlva Jókai éli át a Fekete gyémántokban ezt a teremtő-képes­sé­get, a magasztosság soha meg nem szűnő áhítását:

 

                         S az ember folytatja az Istent.

                         Ez a jutalma.

                         S amellett megmarad embernek.

                         Ez a vigasztalása.

 

     Madách is hisz az emberi alkotóképességben. Ezért dönt ember­ide­álja – kételyek és kudarcok ellenére – a küzdelmes élet szépsége mel­lett. A mű zárszavában az isteni biztatás ebben a hitében erősíti meg az embert.

     Az Ádáméhoz hasonló, döntésre kényszerítő helyzetben áll az Úr előtt a nemzete „bilincseit letörni hívatott” alkotó ember, Mózes is. A szent célt megfogalmazó isteni biztatásra („Szabadítóját várja Iz­ra­el, / S bilincseit letörni vagy hivatva.”) ismeri fel hivatásának ér­tel­mét, vállalkozik a hosszú szolgaságban „megromlott”, új hazát ke­re­ső népe vezetésére. Arra, hogy azt (ha kell kíméletlen eszközökkel is) szabadságra érdemessé tegye. Emberi akarattal és elszántsággal, ugyan­akkor megfontoltsággal; a próféták megszállottságával, a gond­viselés tudatával: „Karod erős lesz, és nyelved hatalmas, / Ha én le­szek veled, meg az igazság.”

     Ádám bizonytalanságban megőrzött hite a Mózesben hozza meg gyü­mölcsét. A magasztos cél megvalósításának buktatóival tisztában le­vő, népét az Ígéret földjére eljuttató Mózes halála után vég­kö­vet­kez­tetésként hangzanak el Józsué szavai: „Prófétád sírba szállott, és ve­le / A kétes küzdés fájdalmas kora. – De oh ne hidd, hogy meddő volt azért / E gyász kor. – Nem, nem, az szülé az újat.”

     Hogy ezek a szavak mennyire időszerűen hangzottak a 60-as évek elején, azt fölösleges részletezni.

     Megfontolandó Nemeskürty István Madách drámáinak legújabb kiadásához fűzött megjegyzése: a Mózes sok tekintetben a Tragédia folytatása.

     Elsősorban korhoz kötöttségük miatt érzem annak. A Világost kö­ve­tő évtized tanulságaiból merítő, a kor kínálta élményeket, eszmé­ket történelmi perspektívába állító egyetemes érvényű alkotás mind­ket­tő.

     Végszóként még csak annyit: a lét-nemlét kérdésein töprengő, Is­ten-kereső ember állandó ihletője a modern magyar költészetnek is. A lé­lek önkitárulkozásának régi formái – a fohász, a könyörgés, a há­la­a­dás, az imádság – századunk zaklatott életű emberének lel­ki­vi­lá­gá­ról hoznak hírt. A megnyugvásra vágyó emberről.

 

                         Mikor elhagytak,

                         Mikor a lelkem roskadozva vittem,

                         Csöndesen és váratlanul

                         Átölelt az Isten.

 

– áll elénk Ady Az Úr érkezése című versében.

     Ady – századunk költőóriása – tanúsíthatná azt is, hogy ezek a ben­sőséges vallomások túlmutatnak az Én belső világán: egy kö­zös­ség, egy nemzet vallomásai is.

 

Vissza