Alexa Károly

 

Madách optimista? Vagy pesszimista?

(Egy ötlet táblázatokban)

 

 

Úgy vélem helyénvalónak, hogy már itt, dolgozatom első mondatá­ban felhívjam a figyelmet arra, hogy az elkövetkező mondatok szá­mos tekintetben sérteni fogják azt, amit tárgyi hitelnek szokás ne­vezni. Némi – önmarcangoló, bár lehet hogy csak álszerény – túlzás­sal mondhatnám, hogy szinte csak a tárgy vág az irodalomtudomány, ezen belül a műértelmezés, a történeti kritika fogalomkörébe. Szak­mai megbízhatóság, Istenem! A kidolgozás esetlegességei, az anyag­kezelés szabálytalanságai, az adatok precizitásának nagyon is kétes volta – nos ezek az általam is pontosan ismert hibák csak akkor nem merítik ki a szakmai tisztességtelenség vétkét, ha felhívom rájuk a figyelmet, ha nem leplezem, hogy ez alkalommal egy emlék és egy ötlet ajánlkozik itt, kívánja magára vonni a figyelmet. Nem valami­féle tudóskodó értekezés a műfaj, nem is csillámporos esszé a cél, csupán egy régi élmény áll itt, kicsit avittas, porlepte. Vagy ha tet­szik, fölhívás egy játékos kalandra.

     Aki, mint jómagam, évtizedek óta együtt él Madách Tragédiájá­val, évről-évre újraolvassa a művet, viszonylag járatos a burjánzón tenyésző szakirodalomban, új és új színpadi interpretációkkal szem­besíti olvasói benyomásait, az a maga befogadói „történetével” mintha leképezné azt az értelmezési zavart és gazdagságot, amelyre a költő idestova másfél évszázados művészi utóélete oly sok példát mutat, amely gazdagság és zavar szinte egy jelentésűnek mondható magával Madách utóéletével. A mű ugyan mindig ugyanazt mondja, de a hallgató, még ha személyi száma változatlan is, korszellem és személyiségalakulás állandó változásának médiuma, így kettejük vi­szonya is mindig más. Madách művének megítélése legyen kanoni­záló és rajongó, elítélő vagy kirekesztő, mindig ebben a definitív kérdésben fogalmazódik meg: optimista-e a mű vagy borúlátó témá­ját (az emberiség egzisztenciáját) illetően, hívőn emelkedett avagy pesszimista.

     1862 óta, amióta meglelte magának a nyilvánosságot Az ember tragédiája, minden olvasó és olvasat erre az egyszerű eldöntendő kérdésre kopárodik. Legelső olvasói egyben a legelső értelmezők, akik nem restelltek még nyíltan hangot adni e dilemmának. (S még nem próbálták mindennemű filológiai kalandokkal, hatástörténeti fantazmagóriákkal leplezni lelkesültségüket és bizonytalanságukat.)

     „[...] az ember minden új meg új társadalmi körbe mint optimista lép be, s mindenikből mint pesszimista távozik.” – így nyilatkozik Greguss Ágost, hozzátéve még azt is, hogy a kiválasztott korok lé­lektani motivációból torzítottak, csak „önleg” mondhatók igaznak. Arany oly sokszor idézett üdvözlő szavaiból idézve: „el nem hallgat­hatok egy észrevételt, mely inkább magán körben, mint sajtó útján felőle olykor nyilvánult: hogy t. i. e mű nagy mértékben a pesszi­mista világnézet kifejezője.” „[...] én nem találom e pesszimizmust az Ember tragédiájában, mihelyt mint egészt fogom fel.” – nyilvánít véleményt a mű mentora. A világot Lucifer mutatja ilyennek, ma­gyarázza, s a summa: „Ez nem a szerző pesszimizmusa: ez magából a szerkezetből foly így.” A kor nagy közéleti tekintélye, Csengery Antal így ír a mind megfellebbezhetetlenebb kritikai tekintélynek, Gyulainak: „Reám rendkívül pesszimisztikus hatással volt.” – majd Arannyal (annak háta mögött) vitázva: „[...] nem látom kiemelve, hogy csak az ördög láttatja a ferde oldalt.” Szász Károlynak a fejlő­désbe vetett hite – mint arról a Szépirodalmi Figyelőben közölt érte­kezéséből értesülhetünk – nem látszik sértve lenni a mű által. Lucifert szinte humanizálja, s elfogadja a küzdés eszméjét az emberi életút és pálya természetes velejárójának. Zilahy Károly természete­sen nem hisz Aranynak, mi szerint Lucifer szemüvegén keresztül nézve ábrázoltatnék itt az emberiség történelme. „Nagyobb hiba – szerintem, hogy a mű tanulságául fölvett bölcselmi eszme, az emberi törekvések negatioja, okadatolva utoljára nincsen.” S végezetül az a vélemény, amely a szerzőt olyannyira bánthatta, hogy elolvasása után nem sokkal egy önmentő, s ami itt fontosabb: önmagyarázó, ön­értelmező levél megfogalmazásába fogott, Erdélyi János irgalmatla­nul elítélő dolgozata, amely kijelenti, hogy a „magveszme [...] Luciferben van megtestesülve.” Hogy az ember nyomorult pályáját „nem az Úr szabta, hanem Lucifer hazudta.” Hogy itt merőben a történelem árnyékoldalai vannak „állandó világításban”. A mű kö­vetkezetessége erőszaktétel, „ferdeség”. S az elhíresült összegzés: „Az ember tragédiája elhibázott cím, ehelyett: Az ördög komédiája.” Madách válaszlevelére soha nem kapott választ, arra az elégikusan fegyelmezett, tisztelettudó, de önmaga értékeinek tudatából táplál­kozó, méltóságos hangmenetű episztolára, amelyben hitet tesz derék liberális módjára az emberiség fejlődése mellett: „az eszme folyton fejlik, s győz, nemesedik... Inkább írtam legyen rossz Ember tragé­diáját, melyben nagy s szent eszméket nem sikerült érvényre hoz­nom, mint jó Ördög komédiát, melyben azokat nevetségessé tettem.” Hinnünk persze szabad, sőt ildomos Madáchnak, annak is, aki ezt a levelet írta, s annak is, aki Az ember tragédiáját pár évvel előbb. De állíthatja-e valaki bizton, hogy ez a két Madách Imre nevezetű sze­mély egy és azonos? Az 1862-es év mint befogadástörténeti metszet legyen tehát kiindulópont számunkra, hogy Az ember tragédiája ér­telmezhetőségéről beszéljünk, s egy ajánlással éljünk.

     Amilyen igaz az, hogy a befogadásesztétika alapelvei minden műtárgyra érvényesek, éppolyan nyilvánvaló, hogy vannak művek, amelyek értelmezési tartományai gazdagabbak, rétegzettebbek, el­lentmondásosabbak, mint a többieké. Jellegzetesen XX. századi fej­leménye a művészetek történetének az ilyesfajta művek megsokaso­dása, az olyanoké, ahol tudatosan többértelmű az üzenet, ahol az egyetlen jelölő jelöltek sorát képes indukálni. Elég utalni Joyce-ra, Kaf­kára századunk nyitányának démoni klasszikusai közül. Kafkáról pél­dául ezt állítja egy értekező: „itt az egyetemes törvények szerint ren­dezett világot egy többértelműségen alapuló világ helyettesíti.” Jóllehet a példák zöme századunkbeli, modern vagy posztmodern műtárgy, a klasszikus munka Mallarmé befejez(het)etlen kísérlete, a Könyv, amely legalább annyira minősíthető esztétikai üzenet forrá­saként, mint valaminő kombinatorikai kihívásnak. Olyan műalkotást kívánt létrehozni itt a költő, amelynek nincs meghatározó eleje, sem
vége, amelynek struktúrája éppen a klasszikus szerkezet hiánya, ahol a nagy szerkezetek megtagadása mintegy intenzívebb létezésre ser­kenti a mikroelemeket, a szavakat, a mondatokat. A példa talán túlzó és távoli Madáchról szólva, de hadd emlékeztessek egy húsz­egy­né­hány éves színházi előadásra (25. Színház), amely a MADÁCH cím alatt egy olyan szöveget kívánt megjelentetni, amely­nek alap­a­nya­ga Az ember tragédiája textúrája: szövegválogatás és szöveg­kom­bi­náció, az eredeti szerkezet radikális kiiktatásával. (A művet talán mon­datokra metélték, a papírszeleteket összekeverték, azután a bol­dog­talan színészeknek húzni kellett ebből a „halmazból” és alakí­ta­ni.) Vagy hadd idézzem föl az Angyali üdvözlet című viharos elu­ta­sí­tást kiváltó filmet, amely ha­sonló erőszakossággal bánt Madáchcsal, ám hogy ezeket a kései fel­dolgozásokat, amelyek befogadói gesz­tu­sok is egy­ben, ne az alap­szö­veg bizonyos tulajdonságai bíztatták vol­na föl, az aligha tagad­ha­tó.

     Le kell szögeznünk, bár talán mondani sem kellene, hogy Az em­ber tragédiája értelmezési sokfélesége, sőt éles és intenzív bipolari­tása, nem a szerkezet valamiféle művészi elbizonytalanításából szár­ma­zik. Madách drámai költeménye szinte kihívóan rendezett mű, ame­lynek a történelmet imitáló cselekményrendjét egy szabályos ke­re­tes szerkezet fogja össze, tölti meg jelentéssel és értelmezési imp­li­ká­ciókkal, ha szabad így fogalmaznom, Ha viszont se a cselek­mény, se a szélesebb értelemben vett szerkezet, se a szereplők vi­szony­rend­je nem sugallja a magyarázatot a befogadás talányossá­gára, nem te­he­tünk mást, mint azt, hogy mélyebbre nézzünk, azaz máshová ves­sük tekintetünket: a nyelvre. Mallarmé itt is figyelmez­tet: Degas-hoz in­tézett híres sora szerint, a költészet nem gondola­tokból, hanem sza­vak­ból készül.

     Vessünk tehát egy futó pillantást Az ember tragédiája szöveg­sze­rű megformáltságára. Hangsúlyozva a bemutatás szakszerűtlensé­gét, amely azért – faktumaiban – talán nem egészen megbízhatatlan, s amely különböző grammatikai minőségeket állít egymás mellé: in­kább jellegadó illusztrációnak szánva, mintsem a grammatikai vagy ál­talánosabb nyelvhasználati traktátus felé közelítve. Meg kell azon­ban jegyeznem, hogy a mind beláthatatlanabb Madách-szakiroda­lom­ban nemigen akad olyan nyelvészeti szakmű, se nyelvtörténeti, se szemantikai vezérelvű, se a generatív grammatikához közelítő, amely megmagyarázná a textus különlegességeit, sokszínűségét, amely legalább arra adna szakszerű választ, hogy mit is kell értenünk Arany finom feddésén: „nem hatja át úgy” a mű beszédét az az iro­dal­mi köznyelviség, amely éppen Arany (meg Petőfi és Jókai) által ko­difikálódik. (Amely egyébként a kor egyéb műveit sem nagyon ha­tot­ta át. Olvassunk bele Madách korának regényfordításaiba – ezek rep­rezentálják ugyanis a leghívebben a művelt irodalmi közbeszédet –, s meglátjuk, milyen lehetetlenül bidermeieres szóalakzatokon an­da­logtak az olvasók.)

     Miféle nyelvi jellegzetességeket mutat ennek a nógrádi, jellegze­te­sen nyelvi peremvidéken élő, az irodalmi nyelvhasználattal nem fo­lyamatosan érintkező nemesúr klasszikus művének nyelve? Itt a romantika, a népiesség, a pozitivista tudományosság, a posztbajzai al­manachédelgés korában. Vegyük sorra.

     — Mivel misztériumos-mitikus mű Az ember tragédiája, termé­sze­tesen nem lehetett tiszte a polgári mindennapok ábrázolása. En­nek viszont az a következménye, hogy a mű lexikájából teljesen hi­ányzik az a szóanyag, amely a köznapok miliőjét jelenítené meg, a tárgyak, a kulisszák, a mindennapi élet tevékenységformáit jelölő sza­vak.

     — A drámai költeményként jelölhető műalkotás nyelvi rétegeinek egyike a lírai elemek hordozója, az érzelmek kinyomata, érzékek vi­lá­gának megelevenítése. Ezen belül feltűnő sajátossága a „félálomi” di­menzió érzékeltetésének nyelvi eszköztára – az ébren álmodás, a lét és nemlét közti szféra nemcsak a szerkezeti meghatá­rozók egyike, ha­nem a darab modalitásának is. Szintén ide vehető az isteni-mitikus szfé­ra szóanyaga is.

     — A filozofikus eszmemenet is erőteljesen befolyásolja a lexikát, ter­mészetesen. Ráadásul az idevágó elvont fogalmak gyakran többje­len­tésűek, illetve a szereplői szóhasználatban mutatnak jelentéshasa­dást: idő, szellem, fény, eszme, küzdés, tudás, lét, űr, anyag, erő, bol­dogság stb. A drámai filozofálás velejárói a szentenciózus monda­tok, a gnómaszerűségre törekvő sorok, amelyek olykor egymást két­ségessé tevő elemek paradoxonos együttállásai. A Madách-szállóigék java egy drámai sor terjedelmű, sorfelezően cezúrás mondat: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem,”, „Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy.”, „Nemes, de terhes önlábunkon állni.” Sok a példa a pátoszra és kifordító-szójátékos iróniára is.

     — A drámai riposztok annyiban kapcsolódnak jelentéstani kon­zekvenciáikkal az imént mondottakhoz, hogy itt is okozhat a fogal­ma­zás „rövidre zártsága” bizonyos értelmezési „szivárványlást”. Meg­jegyezhető: annak ellenére, hogy a dráma tablók sora, rendkívül ritkák és rövidek azok a szakaszok, ahol a három főszereplőn kívül mások is szót kapnak. A dialógikus szövegszerkezetek uralják a cse­lekményt. Itt említendő, mint nyelvi-értelmezési probléma, a befeje­zés kérdő jellege, a válasz nélküli kérdezés grammatikája.

     Ebből a lajstromozásból is következik az, ami Az ember tragédiá­jának nyilvánvaló sajátossága: nem definitív, nem egyértelműségre törekvő a szóhasználat. A grammatika áthatja a lexikát és viszont. S jóllehet mindez nyilván a művészi világ leképeződése, nem hagyhat­juk említetlenül Madách hajlamát a nyelvi önreflexióra, amely ebben a korban – Aranytól eltekintve – igencsak ritka jellemzője az írói tu­datosságnak. „Egzakt fogalmakat nem bírván az elme”, mondja Lucifer, nem véletlen persze, hogy éppen ő a letéteményese a nyelv önreflexiójának.

     Az elmondottak után korántsem Madách írói intencióinak, hor­ri­bi­le dictu: művész autonómiájának és becsületességének meg­kér­dő­je­lezése, ha azt állítjuk: Az ember tragédiája folyamatos és egy­más­nak ellentmondó értékállítások sora, valamint olyan mitikus és tör­té­nel­­mi interpretációk sorozata, amelyek önmagukban való művészi hi­tele ugyan aligha kétséges, de mint referenciák ugyancsak kér­dé­se­sek, mindenesetre ellentmondásosak. Egy-egy szövegrész, mondategyüttes „helyi érvényességét” éppen a dialogizáló forma rendre vissza­vonja. Azaz a szereplők perszonális megnyilvánulásai, kérdés­fel­vetései és ítéletei összességükben olyan auktoriális állás­pontot, te­hát esztétikai üzenetet közvetítenek, amelyeknek értelme­zése nem egy­séges.

S itt térek végre rá arra, ami emlék és ötlet, egy ötlet emléke. Az 1970-es évtized a strukturalista megszállottságok és a hermeneutikai kíváncsiság kezdeteinek esztendei voltak. Az ember tragédiája ér­telmezésének problematikájához számomra két akkori könyvújdon­ság adott megszívlelendő ötleteket. Az egyik Umberto Eco tanul­mánygyűjteménye volt, A nyitott mű. Olyan állításaival például, mint az, hogy „egy forma csak annyiban leírható, amennyiben létrehozza saját interpretációjának rendjét.” Azaz megfordítva a hagyományos képletet: mi lenne, ha nem a műből vonnánk le következtetéseket, hanem az interpretációkból. S van-e ebből a tekintetből hálásabb magyar irodalmi alkotás, mint Madách drámai költeménye? Az em­ber tragédiája álomszerkezete és dialogikus jellege folytán klasszi­kus irodalmunk kivételesen „nyitott” műveinek egyike, amelynek mentális meghatározója sokkal inkább a kérdésfelvetés és nem a megoldás.

     Szemantika és esztétikai információ viszonyára nézve ugyancsak a hetvenes évek kínált (legalábbis nálunk) egy olyan újszerű infor­matikai technológiát, amely ötletként ajánlkozott a számomra, hogy Madách művének „végső jelentéséhez” közelebb kerüljek. A „content analysis” volt ez a technika, amely gyarló magyarításban mint „tartalomelemzés” vált ismertté, amely úgy elemzi a szöveg vagy bármilyen jelhalmaz és jelszerveződés mikroelemeit, hogy an­nak alapján a jelforrás „szándékai” leleplezhetők. Olyan értékítéletek fogalmazhatók így meg, amelyeket a közvetlen szövegpreferencia nem tesz lehetővé. Az „elhallgatásnak” lehet bármiféle oka, eszmei tisztázatlanság vagy tisztázhatatlanság, civilizációs konvenciók vagy bármi, a közlemények módszeres (a közleményt szimbólumokba kó­doló) elemzése olyan információkat is feltárhat, amelyekről a közlő nem tudott vagy nem akart beszélni. Antal László könyvecskéje plasztikus példák sorával jellemezte a tartalomelemzés, mint nyomo­zási módszer izgalmait, művek, esetek, alakok lelepleződéseit.

     Ma már a karakterbeolvasó, a szófelismerő szoftverek korában bizonyára megmosolyogtatók azok a mátrixok (ezt a szakszót sem ismertük akkortájt), amiket itt bemutatok, vagyis inkább azok a számítgatási metódusok a derűtkeltőek így visszatekintve, amelyekkel például egy-egy vers rejtelmeihez igyekeztünk közelférkőzni. De hát a csöndes diktatúrák idején könnyen eluralkodnak a passziók, az ártatlan magánmániák, például az „egzakt tudományosság” rögesz­méi. A „kvantitatív esztétika”, s egyéb csacsiságok. (Középiskolai magyar tanításunk még ma is nyögi az akkori vehemens tudóskodás nem egy nyűgét. Amely tudóskodás nem sokkal volt kevésbé debattáns, kirekesztő, és tekintet nélküli elfogultságoktól béklyózott, mint az ekkor már komolyan vehetetlen ellenfél, a marxizmus még ugyancsak komolyan veendő képviselői.) Szerettem volna tehát le­leplezni a mű egyértelmű fogalmak hálójába nem fogható, lelket és értelmet gazdagító üzenetét (mit hallgat el a költő?) – s ezért nagy franciakockás árkusokat véve, végigszámolgattam azokat a szavakat, amelyeket kulcsszavaknak gondoltam. Ha tetszik, az 1970-es évek olvasták a Tragédiát – általam, különböző színű irónok buzgó hasz­nálatával. Az izgatott tehát, hogy a kulcsszavak-szimbólumok meg­oszlása nem sugalmaz-e olyan jelentést, ami zárva marad még a leg­szorosabb olvasás során is. Ezekre a számításokra már utaltam egy utószóban, amit a Tragédia 1977-es kiadásához írtam, az elenyésző­nél is kevesebb szakmai izgalmat keltve, s ezeket kísérelem meg most rendezettebb formában bemutatni. Sepsey György barátom hat­hatós közreműködésével az adatok számítógépes elrendezésében és a táblák gusztusos megformálásában. Mi végre mindez? Csupán aján­latként, egy ötlet illusztrációja gyanánt, s nem valami abszolút hi­telre törekvő adatsorként. A „nagyjábóli” hitelességben nem kételke­dem, de a számszerű pontosságban annál inkább. Nem ellenőriztem az akkori számításokat, ezt majd bárki könnyedén elvégezheti, ha a mű megjelenik számítógépes feldolgozásban. (Az idevágó munkála­tok, úgy tudom, eléggé előrehaladottak. Nem szolgál éppen mentsé­gemül, de némi kajánsággal megjegyzem, továbbra is teljes a zavar a mű szövegszerű hitelességét illetően. Mit tekintsünk a végső válto­zatnak? – még mindig eldöntetlen. A kéziratot? Az első vagy a má­sodik kiadást? Bene Kálmán kolléga kutatásai szerint csak a szöveg­terjedelem terén a következő számokkal kell szembenéznünk: 4080, 4138, 4141...)

 Számítgatásaim, strigulázgatásaim teljesen jóhiszeműek voltak, de nem kellően átgondoltak. Mivel egy eldöntendő kérdésre keres­tem a választ, önkénytelenül is sarkítottam a válogatásnál. Ha több a negatív szó, mint pozitív ellentéte, nos akkor a mű pesszimista és vi­szont... Nem igazán korrekt a szócsoportok bontása sem. Nem igazán tükröződik pl. a jelzők jelentésmódosító szerepe (mennyire más iro­nikusan az, hogy „felséges nép”, mint közvetlen jelentésében, a léte­zés szemantikája is hogy megváltozik, ha így olvassuk: „arasznyi lét” stb.). Nem adnak számot számítgatásaim az esetleges jelentésha­sadásokról (mennyire mást jelent a „lovag” szó a konstantinápolyi és a prágai színekben!). Feltétlenül külön kell választani a szerzői utasí­tásokat a drámai texturától, az előbbiek auktoriális, reflektáló, leíró és (enyhén) ítélkező jellege mennyire más, mint a főszöveg perszo­nális és (így áttételesen) minősítő hangoltsága. (Gondoljunk arra, hogy nem ugyanazt kapjuk, ha a művet, a szöveget betűről-betűre olvassuk, mintha színpadon megjelenítve látjuk...). külön-külön vol­nának elemzendők a szereplők, a nekik juttatott szövegterjedelem függvényében- Túl nagy teret kapott a lélektaniság és a szocializáció a szóválogatásban. Stb., stb., stb. Azonban, s mindennek ellenére... Bár nem akarom a magam fej­te­getéseit senkire ráerőszakolni, azért mi is a több, a remény vagy a két­ség? Győzelem vagy bukás? Ifjú vagy öreg? S ennek a magyar ügyek­kel oly provokatívan nem foglalkozó műnek a szóhasználatá­ban hogyan is aránylik egymáshoz nemzet és az állam? Ki mond nó­tát és ki említ dalt? És a hasonló jelentésű szavak használata? Mond­ja-e a népet csőcseléknek Párizsban? Mi a meghatározóbb: szabadság vagy végzet, idegenség vagy otthon? Mit kezdjen a ro­mantikusan is­te­nülni vágyó ember az efféle megjelölésekkel: féreg, báb, salak, por? Melyik színben uralkodik a (kétségbeesett) tudo­mány, s me­lyik­ben az értékek legtöbbje – ezek: szabadság, nagyság, hon és nép (együtt!), polgár...

     Lehet, hogy itt is, ebben is Aranynak volt igaza?

 

Vissza