Gyõrffy Miklós

A Tragédia életének elsõ két évtizede

(1861–1883)

Alig féléve páratlan élményben volt részem. A Goethe Intézetbe hív­tak össze hozzáértõket a mûfordítás szakmai kérdéseinek meg­vi­ta­tá­sá­ra. Ha ki-ki a maga egyéni szempontjából világítja meg a kitûzött té­mát, sok­színû tabló bontakozik ki a hallgatók elõtt. Így is történt: ki ma­­gya­rul, ki németül fejette ki nézeteit; a nyelvészeti megközelítések vol­tak túl­súlyban. S úgy negyedik-ötödiknek egy jelentõs, ismert köl­tõnk­re ke­rült a sor. Kissé pironkodva, némileg zavarban, valahogy így szó­lalt meg:

     – Tisztelt Hallgatóim, elnézésüket kell kérnem: amit el szerettem vol­na Önöknek mondani, sehogy se sikerült egybefoglalnom. Nem vol­tam beteg az elmúlt napokban-hetekben, semmi halaszthatatlan te­en­dõ nem szólított el íróasztalom mellõl, semmiféle zavaró idõhiány­ban nem szenvedtem. Mégse voltam képes egybemarkolni azt, ami ki­a­lakulni nem tudón gomolygott bennem. Egy valamivel régebbi, ha­son­ló tárgyú írásom itt van a kezem ügyében, de ezúttal valami egye­bet szántam összeeszkábálni – sikertelenül.

     Ahogy tapasztalta az egyáltalán nem csüggedõ várakozást, mind za­vartabbá vált. – Pár töredékes jegyzetem itt hányódik elõttem, ezek nyo­mában – ha van hozzá türelmük –, eldadoghatom élõszóban egy-két gondolatomat, többen esetleg mehetünk valamire. – Ismétlem: egy köl­tõrõl van szó, aki mellesleg kiváló mûfordító, élvezetes esszéista (és még sok minden) – az összejövetel legélményszerûbb, leggondolat­éb­resztõbb, legmegkapóbb vázlatát rögtönözte.

     A páratlan élményt csak másodsorban nyújtotta az érdekfeszítõ be­vi­lágítás a mûhelymunka rejtelmeibe. Az elsõdleges meglepetést õszin­te vallomása okozta. Tudjuk, legtöbben miféle megoldáshoz fo­lya­modnak, ha így járnak: elsõsorban nem jönnek el, a kezdés elõtt fél­órá­val – telefonon – mindenre hivatkoznak: nem tudnak fölkelni, már út­ban van értük a mentõ, sõt hihetõ meséket is kiszíneznek. – A költõ ezek­kel szemben vállalta: nem tudtam a mondanivalómat összehozni.

     Távol álljon tõlem bármi tekintetben az idézett költõvel magam össze­vetni. Helyzetem viszont nagyon is ráüt! Megvolt a tervem, mint aka­rok csinálni, el is jutottam valahogy a végére. De hogy igazán mi lett volna érdekes a mai alkalomra, azt bennem is egy kollegával való vé­letlen beszélgetésem derengette föl. Csakhogy ehhez még ma hi­á­nyoz­nak az elõmunkálatok. Most áll össze ui. a Tragédia legpontosabb kri­tikai kiadásához annak a gépi kifényképezõ vizsgálatnak az ered­mé­nye, amely meg fog mutatni minden tintavonalat, amely ma már nem lát­szik, de a papíron valaha rajta volt.

     Tehát egy új szempontú vizsgálat eredményeirõl volna jó be­szél­nem, de ez ebben a pillanatban még korai. Be kell érnünk felszínen moz­gó szerény adalékokkal, csekély levonható tanulsággal.

     A cím maga sem hanyagolható el, és azonnali magyarázatul szolgál az alábiggyesztett két évszám.

     Mi történt tehát vele – és körülötte – húsz év leforgása alatt?

     A Tragédiának az a többedik kézirata, amely az általánosan ismert­nek a közvetlen alapja, a szerzõ rájegyzése szerint 1860. márc. 26-án, egy hétfõi napon kapott pontot a végére. Madách állandó szokásának meg­felelõen félreteszi elkészült mûvét – pihenni. Késõbb az Aranyhoz in­tézett egyik válaszában hivatkozik erre a szokására:

     „Ha írtam valamit, rendesen esztendeig rá sem néztem. Akkor elõ­ve­hetém s megbírálhatám mint idegen mûvet, láttam hibáit 's vetettem tûz­re. »Az ember tragédiája« vólt elsõ melly a próba évét ki állván, azon meggyõzõdésre hozott, hogy a nekem jutott fejlõdést el értem, most másnak kell ítélni, – így hoztam azt hozzád.” (1861. nov. 2.: Ha­lász II. 867., Staud II. 96–97.) Mindannyian tudjuk, hogy ez a „No­num­que prematur in annum”-elv nem éppen Madách-találmány, már ak­kor is majdnem 1900 éves Horatius-féle tanács volt (Ars poetica). Az igaz, hogy az éveket Madách hónapokban számolta.

     Így aztán 1861 tavaszán elsõként testi-lelki jóbarátja, Szontagh Pál hall­gathatja meg a Tragédiát megalkotója felolvasásában. A barát lel­ke­sedése, a menten elvégzett kisebb egyengetések nem nyugtatják meg elég­gé a szerzõt, s éppen Szontagh tanácsára, segítségét is igénybe véve Arany elé kerül, aki végigküzdi magát a mûvön. Érdekes módon Arany legelõször meghitt társához, Tompához fordul friss örömével (Arany Tompának, 1861. aug. 25.): „[...] Poesisrõl szólván: valahára fö­­döztem fel egy igazi talentumot. Egy kézirat van nálam: Az ember tra­gédiája. Faust-féle drámai kompozíció, de teljesen a maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Elsõ tehetség Petõfi óta, ki egészen ön­álló irányt mutat. Kár, hogy verselni nem tud jól, nyelve sem ment hi­báktól. De talán még ezen segíthetni: a mû igen figyelemre méltó. Író­ja egy fiatal képviselõ, nevét majd megtudod, ha elhatározza magát köl­teménye kiadására s neve nyilvánossá tételére. Mily jól esik ez örö­kös majmolás után egy kevés eredeti hang!” – Az már megint untig is­mert, hogy Arany – megkapva hozzájárulását –, bemutatja okt. 31-én õt és mûvét a Kisfaludy Társaságban, mégpedig úgy, hogy a Tragédia négy elsõ jelenetét személyesen olvassa föl irodalmunk nagyjai elõtt.

     Ilyenformán két szakasz az alkotás életébõl ezzel le is játszódott: a Tra­gédia elkészült nyers formában, majd pedig a költõfejedelem meg­be­szélte, részben elvégezte a legsürgõsebb javításokat, a Kisfaludy Tár­saságban való ismertetéssel pedig tudtára adta a szakmai köz­vé­le­mény­nek a szenzációt.

     A harmadik szakasz pedig úgy vette kezdetét, hogy Arany sürgette Ma­dách munkájának megjelentetését a Kisfaludy Társaság kiadásában. Eh­hez a szerzõtõl hiába szeretett volna javított lapokat kapni, legalább az általa tett javaslatokból kiindulva: a kéziratból az az egyetlen pél­dány létezett, amit Madách hozzá küldött fel. Arany tehát igyekezett mi­nél kevesebb egyengetéssel megelégedni, hisz a nyomda is kö­ve­te­lõ­zött. Így egy elég kezdetleges forma jelent meg 1962. jan. 12-én õs­ki­a­dásként a Kisfaludy Társaság gondozásában. Akárhogy is, ez már a leg­szélesebb nyilvánosságot érintette: mindenki hozzájuthatott a kö­tet­hez, akit az új irodalom jelenségei izgattak.

     Aki csakugyan kezébe vette a sajtó alól frissen kikerült kiadványt, cím­lapján ezt olvashatta: Az ember tragédiája. (alatta:) Drámai köl­te­mény.

     Ezt a mûfaji megjelölést elõször a világirodalomban lord G. G. N. By­ron használta 1817-ben Manfrédjét illatõen. (Dramatic poem.) Ma­dách Tragédiája idején – felsõfokú értékelésként – tekintélyes múltra te­kintett vissza. Jelentése arra utal, hogy szerzõje vagy nem képes, vagy nem hajlandó a világot jelentõ deszkák igényét, ill. lehetõségeit fi­gyelemre méltatni. Ennek oka ismét kettõs lehet: vagy a mû ter­je­del­me, vagy mondanivalójának súlya, színvonala haladja meg a színpad ke­reteit. Terjedelemrõl az európai megszokásokhoz idomulva be­szé­lünk, hisz egy no-dráma akár nyolc óra hosszán keresztül is számíthat a közönség lankadatlan figyelmére. A szellemi súly és szint maga is vál­tozó, de bizonyos feszültségen túl csak az írott szöveg lendítheti a hall­gatót-nézõt, kizárólag a színpadra hagyatkozva képtelen az esz­me­tár­sítást követni. A fonal elvesztése után pedig képtelenség vissza­kap­cso­lódni.

     Ezek az áthághatatlan nehézségek magyarázzák a drámai köl­te­mény gyér jelenlétét a világirodalomban, körük egy marokba belefér. Ide számítják az elnevezõ Manfrédja mellett Káinját (1821) is, hon­fi­tár­sa és barátja Percy Shelley A megszabadított Prometheusz c. mûvét (1820), általában az élre szánják hagyományosan Goethe Faustját (1808, ill. 1832) fõképp a II. részre gondolva. Idõben közvetlenül csat­la­kozik az említettekhez az 1833-as Csongor és Tünde Vörösmarty-me­sejáték, s tartozik ide egy késõbbi munka is, Henrik Ibsen Peer Gynt­je (1867). A sor – nagyon óvatosan – egy-két mûvel bõvíthetõ, mint Határ Gyõzõ: Golghelvgi-ja (London, 1976, itthon: Szombathely, 1989). – Az angol mûvek kivételével ezeket az idõk folyamán a fej­lõ­dés a színpadra adaptálta, de az idõt mindenkinek meg kellett várnia. – Ami ilyenféle munka még létrejött a világirodalomban, legalábbis ilyen igénnyel a szerzõk részérõl – azt a „könyvdrámák” körébe so­rol­ják. Ez pedig a legpejoratívabb lefokozással egyértelmû.

     Arany kétségbevonhatatlan tekintélye mutatkozik meg már a szak­ma fölöttébb kedvezõ fogadtatásában (ezt vettük a mû utóélete má­so­dik szakaszának), és megvolt hatása a kötet közrebocsátása után a nagy­­közönség azonnali meleg pártfogásában. Bár ehhez valamelyest az általános irodalmi élet felpezsdülése is szerencsés hozzájárulás volt. (Eb­ben jelöltük meg a harmadik szakaszt.) Arany segítõ figyelmének leg­beszédesebb bizonyítéka, hogy 1863 januárjában Madáchot tagnak ajánl­ja a Kisfaludy Társaságba, s a nagy tekintélyû irodalmi fórum jan. 30-án kebelébe fogadja. – Közben az egész sajtó az új nagyságról és re­mekmûvérõl zeng, elemzik, méltatják (egy-egy rosszalló hang min­dig vegyül akármilyen kórusba), külföld is érdeklõdik iránta: német for­dítása megkezdõdik több tollból egyidõben, sõt a francia is föl­ve­tõ­dik. – Közben a politikai élet is viharzik: szerzõnk mind több közéleti meg­bízatást kénytelen vállalni.

     A Tragédia általános sikerének bizonyítéka az a tény, hogy a szer­zõ, mihelyt megjelenik Emichnél munkájának õskiadása, rögtön meg­ren­deli saját költségén a II-at (már csak az Arany és Szász Károly-féle „jobbí­tás” kedvéért is), hisz látnivaló a széleskörû kereslet iránta. (Egy ál­ló évig ez is késik.) Szaporítsuk-e még az elismerés bizonyítékait az­zal, hogy Madách 1863. jan. 13-án az Akadémia levelezõ tagja lesz.

     Az elsorolt körülményeket – úgy hiszem – elfogadhatjuk a Tra­gé­dia élete negyedik szakaszának.

     Madách zöldfülû korától rendszeresen – mondhatnám: eszelõsen – szín­padi mûveket hoz világra. Lényegtelen, hogy elõadhatatlanokat. De jelen esetben, a hatvanas évek elsõ felében, amikor az elõzõktõl min­denben különbözõ mû van a birtokában, sem õ, sem Arany, sem az iro­dalmi élet korifeusai nem gondolnak a színpadra állítás dolgára: el­fo­gadják a Tragédia drámai költemény voltát. – S ekkor, 1863 aug. leg­elején a Vasárnapi Újságban megjelenik egy cikk a Budai Nép­szín­ház terveirõl. Az akkori Pesten és Budán három, ha akarom, négy né­met színház is mûködik, magyar kizárólag a Nemzeti. A Budai Nép­szín­házat két évvel korábban alapítja Molnár György, 1861 áprilisában kez­di meg elõadásait. Neki is a Horváth-kert német bérlõjével kellett meg­egyeznie, hogy vállalkozását megindíthassa. Most tehát: „Madách »Em­ber tragédiáját« színpadra alkalmazva, Molnár a budai színházban szín­re hozni szándékozik, még pedig a szellemeket elõtüntetõ gép al­kal­mazása mellett.” (Vasárnapi Újság 1863. aug. 2. Mûvészeti hírek.) Az­tán errõl soha többé sehol szó nem esik. Igaz, a Budai Népszínház 1864-ben tönkremegy, megszûnik. Molnárnak ugyan, ha már elsõre el­mu­lasztotta valami okból, lett volna módja 1867 és 70 között vissza­tér­nie tervéhez, mikor újra igazgatója a Népszínháznak, vagy utána, mi­kor a Nemzeti Színház rendezõje, még késõbb 79/80-ban, ko­lozs­vá­ri színészként. Úgy látszik, sehol sem kapott társakat a kivitelhez, õ is mind mélyebbre süllyedve dédelgethette álmát. Az sem lehetetlen, hogy maga is megfeledkezett róla.

     Tehát ez a fölvetés még Madách életében történt. Dokumentumaink sze­rint a szerzõ vagy nem tudott róla, vagy nem érdekelte: semmi re­a­gá­lást nem váltott ki belõle. Elmúlt minden nyom nélkül. Mi is úgy tart­juk számon, mint az elsõ – elvetélt – kísérletét a színre vitelnek. Ír ró­la Németh Antal fontos alaptanulmányában (Az Ember Tragédiája a szín­padon, Bp., 1933. 7. l.), s utal rá Barta monográfiája (Barta János: Madách Imre. Bp., 1942. 174. l.).

     Valóban csak az elsõ elvetélt terv volt, helyezzük mellé mindjárt a má­sodikat is, bár sokat ne várjunk, mert errõl is keveset tudunk. Ma­dách halála az alkalom a Sürgöny c. napilapnak, hogy okt. 9-én hírül ad­ja a Napi ujdonságok rovatban:

     „[...] A nemzeti színház elhunyt költõ iránti kegyeletének szép jelét ad­ná, ha egy pár estvét az »Ember tragédiája« elõállítására szánna. 

     Miként értjük mi a mû színpadosítását, alkalmilag el fogjuk mon­da­ni.

     Mindenesetre hiányzanék valami drámai mûvészetünkból, ha e köl­tõi mû soha se eleveníttetnék meg a színpad által.”

     A hírnek se eredetérõl, se következményérõl semmi nyom, már azon kívül, hogy semmi meg nem valósul belõle.

     1864. október 13-án, a Hölgyfutár nekrológjában olvashatjuk: „Ví­gasz­talhatlan fájdalommal siratott jelesünk  M a d á c h  Imre irodalmi ha­gyatéka, hír szerint, nagyon becses. Számos kisebb költemény s két be­fejezetlen, de töredékeiben is jelentõs munka: a „Tündérálom” és az „Em­ber tragédiája” képezik ezt. A „S” újságírója indítványozza, hogy az „Ember tragédiájá”-t a nemz. színházban színrehozzák Ugy tudjuk, hogy   M o l n á r  u r n a k  e z  r é g i  t e r v e, ki már nagyjából skiz­zi­rozta a színpad számára s nem is mond le reményérõl, hogy ezt a kö­zön­ségnek illõ kiállítással bemutatandhatja.”

     S ragasszunk e kettõhöz egy harmadikat, hasonló pontatlan és bi­zony­talan ötlet. Mindenesetre évekkel késõbbi az elõzõnél. Annyi biz­tos, hogy E[csedi] Kovács Gyula, a késõbbi jeles színészrendezõ, köl­tõ, irodalmár, valamint Tóth József, akkori jellemmûvész nevéhez fûz­het­jük. E. Kovács vándorszínészként járta ez idõben különbözõ tár­sula­tok keretében a magyar nagyvárosokat, Tóth (aki Madáchcsal éppen egy­idõs) 1866-ban s Színitanoda tanára. Ez utóbbi lehet találkozásuk és együttmûködésük éve, s így foglalkozhattak Madách fõmûvének szce­nírozásával (vö. Németh, i. m. 7.).

     Eredményre nem jutnak, sem együtt, sem külön-külön. Tóth rövi­de­sen megbetegszik, 70-ben el is hagyja az árnyékvilágot, de hogy E. Ko­vácsot végig foglalkoztatja a színpadi megvalósítás, annak bizo­nyí­té­ka, hogy másodiknak az országban, 1884. febr. 27-én az õ rende­zé­sé­ben valósítja meg a Kolozsvári Nemzeti Színház a „drámai köl­te­mény” életre keltését.

     A mû élete utolsó szakaszát figyelve megállapítható, hogy a szerzõ ha­lála körül s az ettõl kezdõdõ idõben a Tragédia kissé háttérbe szorul. De azért egyre jelennek meg különbözõ orgánumokban mindenféle Ma­dách-írások, fõleg értekezések és igen-igen sok vers (hisz ebbõl volt elég). Így jutunk el az 1869-es évben Az ember tragédiája „te­te­me­sen javított harmadik” kiadásához. Ebben a „tetemes javítás” tete­mes részét a szövegnek az éppen érvényes helyesíráshoz való hozzá­ido­mítása képezi. Ezt már az Athenaeum bocsátja közre, az elõzõ ki­a­dá­sok egyenkint 1200 példánya után most már 2000-ben.

     Ezeken kívül igen sok ismertetés, magyarázat – elég korántól is­ko­la­iak is – Szász Károly, Erdélyi János, Riedl, Haraszti Gyula és mások tol­lából. És rövidesen becikkelyezõdik az író és mûve korai iro­da­lom­tör­téneteinkben: Toldyba, Beöthy különbözõ, sokféle kiadásába.

     A tétovázó késedelem folytán csak a 70-es évtized végén jön létre Ma­dách összegyûjtött munkáinak elsõ kiadása három kötetben, Gyulai Pál gondozásában. Ne minõsítsünk: utóbb a nagy kritikus is alighanem szé­gyenkezett miatta.

     Végül: ahová tulajdonképp lukadunk:

     1863-ban került a pesti Nemzeti Színházhoz egy húszas éveit tapo­só fi­a­talember, aki rövidesen rendezõ, fõrendezõ az ország elsõ szín­há­zá­­nál, Szigligeti halálával, 1878-ban pedig rámarad az igazgatói szék ha­­lá­láig, tehát tizenhat esztendõn át. Hogy nagy tervekkel készült és lép po­rondra, jelzi azonnal az elsõ évadban Vörösmarty Csongor és Tün­­dé­jének színpadra állításával; ez több, mint félszázados késedelem jó­vá­tétele. 

     Barta János 1942-es monográfiájának függelékében így indítja „A hír­név krónikájá”-t:  „A Fausttal való rokonság majdnem csírájában foj­tot­ta meg Az ember tragédiája karrierjét, s késõbb sem vált mindig hasz­nára. Egyszer mégis döntõ módon mozdította elõ a nagy magyar könyv­dráma pályafutását. 1883-ban Paulay Ede a Bécsben látott Faust-elõ­adás példájára határozta el magát Madách mûvének színrevitelére. Nem õ volt az elsõ, akinek agyában ez a gondolat megfordult; de csak õ tudta azt a hatalmas apparátust mozgósítani, amelyet ez a vállalkozás meg­követelt.” (Barta János: Madách Imre. Bp., 1942., 174. l.) A terv Isten-kí­sértés számba megy ekkor az ország vezetõ színházában. Volt ezért né­hány külsõ és belsõ körülmény, amelynek segítsége nélkül még a bá­tor kezdeményezõk is elriadtak volna ilyen nyaktörõ próbatételtõl.

     1883-ban kapott a Nemzeti gáz- helyett villanyvilágítást, s ennek mo­dern hatását éppen a Tragédia bemutatóján volt alkalom elsõ ízben a közönség elé vinni. – A rendezõ igazgató személye a maga áttekintõ ké­pességével, hozzáértésével, ízlésével és tettrekészségével pontosan tisz­tában van a feladat terhével. Paulay eddigi igazgatói mûködésével is igazolta és a továbbiakban is azt tartja hivatásának, hogy színháza a vi­lágirodalom halhatatlan értékeit közvetítse a fõváros közönségének. – Kiváló társulat állott ehhez rendelkezésére, izmos egyéni te­het­sé­gek­kel, akik jelentõs feladatokat is sikerrel tudnak megoldani. (Jászai Ma­ri, Márkus Emília, Nagy Imre, Gyenes László, hogy csak néhányukat em­lítsem.) Prielle Kornélia „egy asszony” a Tragédiában.

     Igen sok személyes emlékezésünk, de magvas tanulmányunk, ki­vá­ló kritikánk szól a nagy sikerû bemutatóról, ill. a megvalósításig le­gyõ­zött számtalan akadályról. Maga az igazgató is felkészítette a szín­ház látogatóit az utolsó két napon több napilap útján, hogy mindenki hoz­záértõként üljön székére az este fél hétkor kezdõdõ Erkel Gyula kí­sé­rõzene nyitányához. – Ezek töredékeit szemelvényesen sem mu­tat­ha­tom be. Jó részük összegyújtve olvasható Németh Antalnál. Annyit azért közismertnek vehetünk, hogy a Tragédia színpadi változatának szö­vege – annyi egyéb mellett – ugyancsak az igazgató-rendezõ vállát ter­helte. A „drámai költemény” és a színpadi elõadás szövegének vi­szo­nya mindmáig vitakérdés maradt. Paulaynál az eredeti 4000 és egy né­hány sorából 2650 sor hangzik el, tehát több, mint egyharmada megy veszendõbe. Azt már idõhatárainkból kiszólva említem meg, hogy legjobb tudomásunk szerint az idõk folyamán egyetlen rendezés for­dult elõ, a kolozsvári Janovicsé, amely a csonkítatlan Madách-mû­vet mondatta el 1912-ben, több, mint ötórás elõadás keretében.

     Ennyivel megelégedhetünk a Madách-szöveg és színpadi változata vi­szonyáról.

     Foglaljuk össze az elmondottakat:

     Megkíséreltünk áttekintést adni Madách fõmûve születését követõ jó húsz esztendõs életérõl, kissé elnagyoltan úgy is mondhatnám: az író­asztaltól a színpadig. Ez idõben a szerzõnek semmiféle más al­ko­tá­sa – egészen az 1879–80-as Gyulai-féle összkiadásig – nem volt hoz­zá­­férhetõ. Életében egyébként is kevés munkáját láthatta: önállóan a Lant-virágokat (Pest, 1840), a Tragédiát, sajtóban szétszórva prózát, leg­inkább beszédeit, tanulmányokat, nagymennyiségû versébõl arány­lag keveset. Az utóélet vizsgálatát végeztük, ahol szüksége mutat­ko­zott, apró részletekbe menve, ahol kevésbé vagy ahol közismertségre szá­míthattam, ott megelégedtem az utalásszerû bemutatással. Ta­pasz­tal­tuk, ez a két évtized egy esztendõ elzárt pihenéssel kezdõdik, Ma­dách munkamódszerének megfelelõen. 1861 tavaszától mozog – elég ne­hezen indulva – mind szélesebb körben válik ismertté, míg a szerzõ gyûj­teményes kiadásában többi munkáinak nagy részével együtt ke­rül­het szélesebb közönség elé. Szakaszolni csupán a fõmû ismertté vá­lá­sá­ban célszerû, milyen lehetõségek nyíltak mind szélesebb körök szá­má­ra a hozzájutásban. A fogadtatás ui. teljesen, majdnem kivétel nél­kül a legpozitívabb. Akik kifogásoltak valamit: csak apró pörsenések, az egészhez mérve elenyészõ, alig számba vehetõ apróságok.

     Olyan otromba támadás az egész húsz év folyamán nem akad, mint ami­lyet az egyébként hozzáértõ Lukács György intézett 1955 tavaszán a mû és szerzõje ellen az akkori Major–Gellért–Marton-féle felújítás kap­csán. Lukács ezért kapott felemelt Kossuth-díjat.

     Színpadra állítására elég korán, még a szerzõ életében gon­dol­nak, de ezt megvalósítani Paulay Ede lesz képes, mivel az õ cél­tu­da­tos­ságát a kishitûek véleménye sem tudja útjából kitéríteni. Így 1883. szept. 21-én a budapesti Nemzeti Színházban nagyjából egyetértõ elis­me­rést sikerül kivívnia.

Vissza