Bene Kálmán

 

 

 

Tisztelt Társaság, Barátaim!

Június 15-én délután fél 3-kor a budai Farkasréti Temetõben eltemet­ték dr. Horváth Károlyt, a szegedi József Attila Tudományegyetem nyu­galmazott egyetemi tanárát, az MTA Irodalomtudományi Intézeté­nek élete végéig aktív fõmunkatársát, a Madách Irodalmi Társaság tisz­teletbeli alelnökét. Társaságunk nevében azért vállaltam, hogy itt most egy rövid megemlékezést mondjak el róla, mert közel három év­ti­zede személyesen is ismerhettem, becsültem s szerettem Horváth Ká­rolyt, a tudóst, a tanárt és az embert. Nem méltatás, értékelés a szán­dé­kom: ez elhangzott már a temetésen, s elvégzik majd a szakmai fóru­mo­kon s a folyóiratokban a nálam erre hivatottabbak. Csak néhány, ta­lán szubjektív emlék, egy-két kiragadott jellemzõ adat felvillantása a cé­lom, csak annyit szeretnék, hogy itt most még egyszer meghajtsuk fe­jünket az eltávozott elõtt.

     Csak röviden szólnék a tudósról – hisz Károly bácsi iro­dalom­tör­té­ne­ti munkássága ebben a társaságban jól ismert. A bibliográfiák elsõ adat­ként 1932-ben Budapesten született doktori disszertációját jelzik: a
fran­cia reneszánsz költõrõl és drámaíróról, Étienne Jodelle-rõl írta. Ér­de­kes választás: az univerzális tehetségû mûvész és kalandor portréja mint­ha már jelezné Horváth Károly érdeklõdését a legszínesebb, leg­szél­sõségesebb irodalmi kor, a romantika iránt – hiszen az évtizedekre nyú­ló tanári munka közben a magyar 19. század egyik legfelkészül­tebb, legjelentõsebb kutatója vált belõle. A romantikáról írt stílus­mo­no­gráfiája, vagy a pozitivizmusról közölt nagy összefoglaló tanulmá­nya bizonyítja, hogy az irodalomtörténet mellett az irodalomtudo­mány­ban is pótolhatatlan mûveket hagyott ránk. Ám legjelentõsebb mun­kái fõleg két nagy életmûhöz, a Vörösmarty- és a Madách-ku­ta­tás­hoz kapcsolódnak. Felsorolhatnánk itt a szövegkiadásokat, kritikai kia­dá­sokat, monográfiákat, tanulmányköteteket – s megszámlálhatatlan fon­tos cikket, tanulmányt. Ha valamit mégis ki kellene emelni, akkor az általa szerkesztett Vörösmarty kritikai kiadás hatalmas vállalkozá­sát, Madách-monográfiáját és Madách-kiadásait említeném: a kéziratot s a fehér könyvet. És természetesen azt a tanulmányt, amely az elsõ Ma­dách Szimpózium kötetének nyitó darabja: Az ember tragédiája sze­replõinek és motívumainak bibliai és világirodalmi elõzményeirõl. Azt hiszem, ez a tanulmány sokáig jelentheti még a mércét, a kö­ve­ten­dõ példát számunkra, a szimpózium elõadói számára.

     Engedjék meg, hogy az ismert tudományos pálya méltatása helyett hadd szóljak inkább Horváth Károlyról, a tanárról s az emberrõl. Saj­nos nem ismertem már fiatal tanár korában – hogy milyen lehetett, azt a megemlékezésre készülve az ötvenes években írt tanítóképzõs jegy­ze­teit olvasgatva tudtam meg. Nos, ezekben a jegyzetekben csak nyom­elemekben lelhetõ fel a Rákosi-korszak. Madáchról, Keményrõl, Arany­ról ír bennük Horváth Károly, olyan színvonalon és közért­he­tõ­en, hogy sorai ma is felhasználhatóak lennének középiskolás tan­köny­vek­ként, vagy a fõsikolákon. (Csak zárójelben jegyzem meg: a Juhász Gyu­la Tanárképzõ Fõiskolán oktatói munkámban és készólõ gim­ná­zi­u­mi tankönyvemben fel fogom használni ezeket a jegyzeteket, hiszen a pon­tos, lelkiismeretes munka, az élvezetes stílusban megírt irodalmi is­­meretterjesztés nem avul el.)

     1967-ben a szegedi bölcsészkaron ismertem meg Károly bácsit – elõ­­adásait, szemináriumait látogattam, nála szakdolgoztam. Mint idét­-
len jókedvû ifjak, eleinte megmosolyogtuk a szertartásos biccentését a sze­mináriumok kezdetén, a kissé papos beszédmódot, a vidám per­cek­ben a mi hahotáinkra viszonzott kuncogását, göcögõ nevetését. De nem hiányoztunk volna óráiról, heteket készültünk egy dolgozatunkra ná­­la, s meg is tanultuk, el is olvastuk, amit lehetett és amit kért a tárgy­­ból. Úgy emlékszem, nagyon sokat kért, s még többet adott.

     Szinte természetes, hogy nála írtam doktori disszertációmat, s kap­cso­latunk késõbb sem szakadt meg. Nyugdíjasként kutatási téma­ve­ze­tõm volt az Irodalomtudományi Intézetben, s mindig készséggel se­gí­tett, ha bármilyen szakmai problémával kerestem meg. Tanítványának val­lom magam büszkén, s bár lehet, hogy mint Kepler tanítványa, sem­mit sem fogtam fel, s én is csak a butával lettem egyenlõ.

     25 éven át leveleztünk. A hangnem közben szívélyes-kollégiálisból atyai-barátivá melegedett. Lefegyverzõen szerény volt: egy alkalom­mal csak szinte mellékesen mondta el: 1930-ban elõször egy egye­te­mis­ta barátja meghívására járt Szegeden. Az illetõ késõbb szép pályát futott be. Ki volt? – tudakoltam. Bibó István – válaszolta. S azután sem­mi kommentár.

     Már két évtizede sokszor elõfordult, hogy egy-egy levele késett – ilyen­kor tényszerûen beszámolt: kórházban voltam, szanatóriumban ke­zel­tek. Sohasem panaszkodott azonban, mindig vállalta a sorsot, s tet­te a kötelességét. Lehet, hogy elfogult vagyok: de számomra Arany Já­nos nagy tudása, emberi magatartása, kötelességtudata, szerénysége, hi­te Horváth Károlyban reinkarnálódott. Talán nem lehet véletlen, hogy élete egyik utolsó tanulmányában, Arany Dante Ódájának elem­zé­sében éppen a hitlen embert is hívõvé térítõ dantei mû és a róla írt Arany-vers gondolatait világította át. Ez a tanulmány a Dante-vers tel­jes holdudvarát is feltérképezi. Ír a Sejtelemrõl is, amelyet nem vé­let­le­nül idéznék most teljes terjedelmében:

 

                                                               Életem hatvanhatodik évébe'

                                                               Köt engemet a Jóisten kévébe,

                                                               Betakarít régi rakott csûrébe,

                                                               Vet helyembe más gabonát cserébe.

 

     Errõl a csodálatos kis versrõl, Aranyról – és bizony talán magáról is – írja Horváth Károly: A vers azt sugalmazza, hogy a halálhoz kö­ze­le­dõ Aranynak megadatott, hogy magát gabonának érezze, nem kon­koly­nak, s hogy mint jó gabona kerül majd be a Nagy Csûrbe.