Andor Csaba

 

 

 

Idén szeptember 4-én az elmúlt fél évszázad legtermékenyebb Ma­dách-kutatója távozott közülünk: Leblancné Kelemen Mária. Mun­kás­sá­gát, életmûvét azok tudnák érdemben méltatni, akik évtizedeken át fi­gyelemmel kísérhették a tevékenységét; én csupán életének utolsó éve­irõl, s azon belül is a Madách-kutatóról szólhatok.

     1931. május 14-én született Hajdúböszörményben; anyai nagyapja a város levéltárnoka volt 1927-ig. Érettségi után elõbb az Egri Ta­nár­kép­zõ Fõiskolára járt, majd Debrecenben, a Kossuth Lajos Tu­do­mány­egye­tem magyar–történelem szakos hallgatója volt, de tanulmányait már 1951-ben származása miatt félbe kellett szakítania. Tatán kezdett el tanítani, majd Esz­tergomban a Tanítóképzõ Intézetben tett kü­lön­bö­ze­ti és ké­pe­sí­tõ­vizs­gát. 1957-ben Budapesten az ELTE BTK magyar-tör­ténelem sza­kán levelezõ hallgatóként folytatta a megszakított egye­te­mi tanul­má­nyo­kat, s 1962-ben végzett. Ekkor férjhez ment, s rövid ide­ig Gyön­gyös­patán tanított. 1963-tól Salgótarjánban, a Madách Gim­ná­ziumban ka­pott állást. Egy szívmûtétet követõen orvosa tanácsára pá­lyát változ­ta­tott: így került a Nógrád Megyei Levéltárba 1970-ben. 1981-ben már az Új Magyar Központi Levéltárban találjuk õt; ugyan­eb­ben az évben dok­torált. Utoljára Tatabányán talált állást és lakást. Az ottani mú­ze­um­ban, majd a levéltárban dolgozott haláláig.

     A Nógrád Megyei Levéltár munkatársaként már több mint húsz év­vel ezelõtt felkeltették érdeklõdését a megyei levéltárban található Ma­dách-vonatkozású iratok. Az idõsebbek még emlékezhetnek rá, miként osz­­totta meg 1974-ben a Palócföld olvasóival – s a folyóirat révén mind­­azokkal, akik Nógrád jeles szülöttjére kíváncsiak – egy korai Ma­dách-vonatkozású „olvasmény-élményét”: azoknak a leveleknek a tar­tal­mát, amelyeket a regénye írásához adatokat gyûjtõ Harsányi Zsolt 1932-ben kapott a Madách család rokonaitól, ismerõseitõl. Jóideig kel­lett azonban várni, amíg lehetõség nyílt a Nógrád Megyei Levéltárban ta­lálható valamennyi közvetlenül Madáchra vonatkozó dokumentum meg­jelentetésére. A téma iránt érdeklõdõk akkor figyeltek fel igazán Leb­lancné Kelemen Máriára, amikor 1984-ben egy olyan terjedelmû kö­tetet jelentetett meg, amire a háború óta nem volt példa. A Madách Im­re-dokumentumok a Nógrád Megyei Levéltárban szûk szakmai kö­r­ben egyöntetû sikert aratott, s hogy tágabb körben nem válhatott is­mert­té, annak csupán az volt az oka, hogy a megye kiadásában és ter­jesz­tésében látott napvilágot, ezért megjelenésérõl olyan távoli helye­ken, mint pl. Budapest, nem is lehetett tudomást szerezni. Nemcsak hogy beszerezhetetlen volt tehát a könyv, de aki a kor egyetlen ún. szak­mai lapját, a Könyvvilágot olvasta, az még csak nem is érte­sül­he­tett a megjelenésérõl.

     Leblancné Kelemen Mária azt a munkát folytatta, amelyet ko­ráb­ban Krizsán László kezdett meg Madách fõbiztosi iratainak közreadá­sá­val. Kiderült, hogy viszonylag jelentõs számban maradtak fenn Ma­dách-vonatkozású dokumentumok a megyei levéltárban, amelyeknek köz­zététele több ponton is módosította a kutatók elképzelését a köl­tõ­rõl. Így 48-as szerepén túl a bebörtönzésével kapcsolatban is valame­lyest bõvültek az ismereteink, nem is szólva olyan periratokról, ame­lyek a család gazdasági helyzetére engedtek következtetni.

     A könyv szerzõjét csak jóval késõbb ismerhettem meg, mint az em­lí­tett munkát. 1990 elején a Petõfi Irodalmi Múzeum megbízott minket a Madách Imre kéziratai és levelezése c. katalógus összeállításával, amely­ben helyet kaptak a levéltári dokumentumok leírásai is. Ekkor ugyan­is már javában folytatta a megkezdett munkát, s a Magyar Or­szá­gos Levéltárban, az Országos Széchényi Könyvtárban, de másutt is to­vábbi dokumentumokra bukkant. Miután a magyarországi kuta­tá­so­kat befejeztük, 1990 szeptemberében közösen indultunk útnak Turóc­szent­mártonba, abban a reményben, hogy a Matica Slovenskában to­váb­bi kéziratokat vagy dokumentumokat találunk. Ma is emlékszem, mennyi aggodalommal tekintett az út elébe, s amikor végre Turóc­szent­mártonban leszálltunk a buszról, mennyire tanácstalanul nézett kö­rül a távolsági busz megállójában. Próbáltam úgy tenni, mintha tud­nám, hol is járunk, s a város legmagasabb modern épülettömbje felé mu­tattan, mondván, hogy ott a helyünk.

     A Matica Slovenskában akkor éppen egy nemzetközi gyógy­pe­da­gó­gi­ai konferencia volt, amelyen a keleti régióból minden ország képvi­sel­tette magát, kivéve azt az egyet, ahol valóban létezett önálló gyógy­pe­dagógiai képzés. Bizonyos értelemben magunk voltunk tehát, bár ven­déglátóink gondoskodtak tolmácsról, s mindent megtettek azért, hogy kutatásunk sikeres legyen. Két nappal késõbb aztán a Beszterce­bá­nyai Levéltárban folytattuk a munkát: Marika a dokumentumokat ku­tatta, én pedig az Alsósztregovai anyakönyveket néztem végig.

     Közös könyvünk 1992 õszén, a csesztvei Madách Irodalmi Nap ide­jén látott napvilágot. Csakhogy Kelemen Mária munkájának java része még hátra volt: miként korábbi könyvénél, úgy most is szükségesnek lát­szott, hogy a dokumentumok katalógusán túl maguk a szövegek is hoz­záférhetõkké váljanak. Az ezt követõ év a dokumentumok sajtó alá ren­dezésével telt, s 1994 januárjában megjelent a Madách Imre-do­ku­men­tumok a Nógrád Megyei Levéltárból és az ország köz­gyûj­te­mé­nye­i­bõl c. munka.

     Aki ismeri az elmúlt százharminc év Madách-irodalmát, az tudja: a Ma­dách-kutatás története – az említésre méltó eredmények mellett – a lég­várépítések története is volt. Tetszetõs elméletek születtek arról, hogy Madách miért nem vett részt a szabadságharban, holott résztvett ben­ne, feleségével ellentétben miért nem mulatozott szívesen, holott ha valaki, õ aztán igazán szerette a bálokat, miért vonult vissza s töl­töt­te magányosan élete utolsó tíz évét, holott társadalmi aktivitása éle­te végén csak fokozódott. Kelemen Mária elévülhetetlen érdeme, hogy Krizsán László úttörõ munkáját folytatva, a dokumentum-kötetekkel vég­re biztos alapot adott nemcsak a ku­ta­tók­nak, de az esszéíróknak, szép­íróknak is: többé már nem lehet el­vo­nat­koztatni a tényektõl.

      Leblancné Kelemen Mária társaságunknak megalakulása óta tagja volt, sõt, már azt megelõzõen részt vett az I. Madách Szimpóziumon. Évek óta tervezte elõadás tartását is, de az a sokirányú munka, amelyet nyug­díjasként ugyan, ám szinte éjt nappallá téve végzett, az elmúlt két év­ben nem engedélyezett neki elegendõ idõt.

     Utoljára Balatonfüreden, a szívkórházban találkoztam vele június vé­gén; munkáinkról, terveinkrõl beszélgettünk, s úgy váltunk el, hogy ha elõbb nem is, a III. Madách Szimpóziumon biztosan találkozunk.

Ak­kor még egyikünk sem sejtette, hogy a szívbajnál is súlyosabb be­teg­­ség néhány hét alatt örökre meghiúsítja a tervet, sok más nagy­­szerû el­képzeléssel, befejezetlenül maradt munkával együtt.