Andor Csaba

 

Téves adatok és tévhitek a tankönyveinkben

 

 

Az alsó- és középfokú magyar oktatásban hagyományosan irodalom, pon­to­sabban magyar irodalom létezik csak önálló tárgyként, irodalom­tör­­ténet vagy magyar irodalomtörténet azonban nem. Ebbõl követke­zõ­en nem is lehetnek túlzott elvárásaink olyan kérdések tankönyvi fel­dol­gozásával kapcsolatban, amelyek szigorúan véve nem a magyar iro­da­lomnak, hanem inkább a magyar irodalomtörténetnek a tárgyai.

     Ugyanakkor kezdettõl fogva a „magyar irodalom” nevû tantárgynak a magyar irodalomtörténet is része volt, s része ma is. A tankönyvírók tu­dományfilozófiai (vagy más természetû) elveiktõl függõen a magyar iro­dalom, vagyis a magyar irodalmi szövegek megismertetésén túl min­dig is szükségét érezték annak, hogy több-kevesebb részletességgel be­számoljanak a szerzõ életérõl vagy a korról, amelyben a mû szü­le­tett, esetleg irodalmi irányzatokról, mozgalmakról, azok megnyilvánu­lá­si formáiról (szalonok, folyóiratok stb.), egyszóval mindarról, amit az irodalmi mû értelmezése szempontjából fontosnak tartottak. A ma­gyar irodalom elszigeteltségét – indirekte – mi sem jellemzi jobban, mint hogy a világirodalom nagy alkotásaival való egybevetés, mint egy-egy magyar mû keletkezését vagy értelmezését elõsegítõ szem­pont, alig-alig fordult elõ tankönyveinkben ill. a magyar irodalom tör­té­netét összefoglaló munkákban.

     Az alábbiakban Madách fõmûvének keletkezésérõl, továbbá élet­raj­zi kérdésekrõl lesz szó. Ennek egyik oka az, hogy Madách esetében a fõ­mû mellett az a kevés, amit egy diáknak tudni kellett vagy tudni il­lett a témával kapcsolatban, hagyományosan néhány életrajzi elemre re­dukálható. A másik ok: az egyéb szempontok szubjektivitása, el­fo­gult­sága.

     Azt gondolhatnánk, hogy a korábbi irodalomtörténeti kutatást fel­hasz­náló tankönyvek, ha olykor más-más életrajzi motívumra vagy kör­nyezeti hatásra helyezték is a hangsúlyt, azért az óhatatlan elfo­gult­sá­gon (vagyis az információk kiválasztásán) túl végülis pontosan vagy leg­alább egyre pontosabban közvetítették az ún. „tényeket” a diákok fe­lé. Van is ebben némi igazság. Bár az evolucionista szemléletnek nem vagyok feltétlen híve, azért azt el kell ismerni, hogy mondjuk az el­múlt húsz év tankönyvei legalább átlagosan kevesebb tévedésnek mond­ható információt tartalmaztak Madáchcsal kapcsolatban, mint mond­juk a 80–100 éve megjelent, a fõmûhöz írt elõszók. Ugyanakkor el­gon­dolkodtató, hogy milyen óriási talán nem is annyira a tan­könyv­írás­nak, mint inkább az irodalomtörténet-írásnak a tehetetlensége, mennyire nincs esélye annak, hogy egy felismerés, ha nem is máról hol­napra, de legalább 20–30 év múltán bekerüljön a mérvadó mono­grá­fi­ákba, lexikonokba, kézikönyvekbe s végsõ soron a tankönyvekbe is.

     Azt mondtam: „végsõ soron”. Valóban: hiba volna a tankönyv­író­kat elmarasztalni, amikor õk alkalmasint a legújabb lexikonokból, iro­da­lomtörténeti munkákból veszik a téves adatokat. A kritika tehát sok­kal inkább irodalomtörténet-írásunknak szól, azon belül is az össze­fog­la­ló munkáknak, amelyek az elmúlt korok tévedéseinek átörökítésében út­törõ szerepet játszottak s játszanak ma is.

     Már Archimédesz is egy „fix pont”-ról ábrándozott; szerencsére Ma­dách életének s fõmûvének tankönyvi jellegû feldolgozásában léte­zik egy ilyen fix pont, a „Matúra Klasszikusok” sorozatban Kerényi Fe­renc által megjelentetett Az ember tragédiája.1 Nem tudom, Kerényi Fe­renc hisz-e abban, hogy az irodalomtörténet-írásban (is?) létezik va­la­miféle „fejlõdés”? Bennem az elmúlt években-évtizedekben meg­je­lent Madách-vonatkozású munkák nyomán ez a gyanú támadt. Gyõrffy Mik­lós, Leblancné Kelemen Mária, Praznovszky Mihály, Horváth Ká­roly és Radó György alapvetõ munkái mellett elsõsorban Kerényi Fe­renc írásai, köztük az említett munka táplálták ezt a gyanút. A továb­bi­ak­ban ezt tekintem tehát fix pontnak, s ha egy tanár vagy tankönyvíró egy­mondatos választ várna arra a kérdésre: hogyan s miként tanítsa Ma­dáchot és fõmûvét „intelligens lényeknek” (tehát bizonyos intelli­gen­ciával, felkészültséggel, aktivitással stb. rendelkezõ, inkább a szó ha­gyományos mintsem mai értelmében vett érettségi elõtt álló fia­ta­lok­nak), akkor azt válaszolnám (sõt, a feltételes módot elhagyva: va­ló­ban válaszoltam is néhány esetben), hogy a „Matúra Klasszikusok” ki­a­dását, életrajzát, szövegmagyarázatait vegye alapul. Igaz, evilági peda­gógusok szemével nézve inkább ragyogó egyetemi tankönyvnek tû­nik a munka, valójában azonban a szerzõ csupán igazodott ahhoz a ha­gyo­mányos pedagógiai koncepcióhoz, amely szerint minden egyes di­ák potenciális atomfizikus, irodalmár, matematikus, vegyész, történész stb. egyszemélyben.

 

 

Madách születése

 

Irodalomtörténet-írásunk visszatérõ ábrándja, hogy a szerzõ pontos szü­­letési dátumáról is szeretne számot adni. 1895 elõtt született szer­zõk­nél azonban ez nem mindig lehetséges ill. nagy körültenkintést kí­ván a születés valódi dátumának kiderítése. Az állami anyakönyvezés be­vezetése elõtt ugyanis a keresztény anyakönyvek általában a keresz­te­lés dátumát tartalmazták s csak ritkán (inkább a múlt század második fe­lében) tüntették fel a keresztelés mellett a születés dátumát is. Radó több­ször is felhívta a figyelemet arra, hogy Madách nem január 21-én, ha­nem 20-án született (bizonyság erre saját levele, amelyet 1863. ja­nu­ár 20-án írt Szontagh Pálnak, de 1864 végéig minden közlemény, be­le­ért­ve a nekrológokat is, ezt a dátumot közölte).2 A helyes dátum azon­ban nemhogy a köztudatba, de még az irodalomtörténet- vagy lexikon­írásba se ment át. Nem szükséges persze egy szerzõ születési dátumát nap­ra pontosan közölni, de ha már ezt teszi valaki, akkor csak az java­sol­ható, hogy legyen körültekintõ, s ha a véleménye esetleg eltér attól az állásponttól, ami a legutolsó mérvadó állaspontnak mondható, akkor kri­tikai észrevételeit is közölje. (Ugyanakkor el kell ismerni: egy ilyen kri­tika megfogalmazására nem a tankönyv a legalkalmasabb fórum.) Iro­dalomtörténet-írásunkban bizonyára hosszasan lehetne sorolni a ha­son­ló tévedéseket; minthogy jómagam csupán egyetlen, a középiskolai ok­tatás szempontjából releváns szerzõ anyakönyvi adatainak jártam utá­na, így csak azt tudom mondani: minden  valószínûség szerint Ber­zse­nyi is egy nappal korábban született, mint ahogy Nemesdömölk evan­gélikus anyakönyvébe bejegyezték a keresztelését, vagyis nem má­jus 7-én, hanem május 6-án. (Érdekes, hogy õ maga is leírta ezt a szü­letési dátumot egy Kazinczynak írt levelében, de mert az évszámot il­le­tõen négy évvel „fiatalította” magát, az életrajzírók túlnyomó több­sé­ge a május 6-át is elvetette.) Ennek persze, hacsak nem állít fel va­la­ki horoszkópot, alig van jelentõsége. De mint tünet, figyelemreméltó. Le­ír­hatja egy szerzõ félre nem érthetõ módon, hogy õ maga mikor szü­le­tett, ez az információ 100–200 év után sem feltétlenül válik az iro­da­lom­történet részévé. (Olykor, ha részévé válik, még nagyobb a baj. Ve­res Pálné saját bevallása szerint 1815-ben, Luca napján és pénteken szü­letett. Ennek megfelelõen minden lexikon 1815. december 13-át köz­li születési dátumaként. Pedig éppen abban az évben Luca napja szer­dára esett!)

 

 

Az egyetemi tanulmányok folytatása

 

De lépjünk túl Madách születésén, amelyet tehát ismereteim szerint min­den létezõ tankönyv tévesen január 21-re tesz, szemben a helyes, ja­nuár 20-i dátummal. A következõ, ha nem is feltétlenül hibás, de vi­tat­ható adat az egyetemi tanulmányok magánúton történõ foly­tatásá­nak magyarázata. Madách életével és életmûvével kapcsolatban szá­mos ponton a szerzõ betegségére mint magyarázó elvre szokás hivat­koz­ni. Az igazság az, hogy igen kevés esetben van pozitív bizonyí­té­kunk arra nézve – s e kevés eset is jobbára életének végérõl származik –, hogy a betegsége életének eseményeire közvetlenül hatással lett vol­na. Ta­lál­ga­tás tehát az is – jóllehet évszázados hagyományon alapul –, hogy a pes­ti tanulóéveknek betegsége kiújulása vetett volna véget. Rá­a­dásul, ha jobban belegondolunk, ugyanolyan gyerekes találgatásról van szó, mint abban az esetben, amelyben a Lónyay Etelka iránt érzett re­mény­te­len szerelem a Pestrõl való hirtelen távozás magyarázata. Va­ló­ban: jó­zan ésszel alig hihetõ, hogy a költõ édesanyja, Majthényi An­na elvitte volna Pestrõl tizenhét és fél éves fiát pusztán azért, mert re­mény­telenül szerelmes egy lányba. De vajon hihetõbb-e, hogy Madách be­tegsége az oka a távozásnak? Aligha. Aki nem jutott el Bécsig (s is­me­reteink szerint Madách sohasem jutott el odáig), az Pesten találta a leg­jobb orvosokat. A Madách család levelezése egyértelmûen tanúsít­ja, hogy súlyos esetekben éppen fordítva: Pesten kerestek gyógyulást a csa­ládtagok, hiszen ott éltek és praktizáltak az elismert szak­te­kin­té­lyek, mint Stáhly Ignác és Bene Ferenc, vagy a pesti tanulóévek alatt Ma­dáchot kezelõ Reisinger János. Egy súlyos vagy tartós kezelést igény­lõ beteggel Pestrõl Alsósztregovára költözni: minden józan meg­fon­tolással ellenkezõ feltételezés. Egészen más képet kapunk az eset hát­terérõl, ha a családi levelezést tüzetesen elolvassuk. Abból kiderül, hogy a háztartás megkettõzése nemcsak jelentõs anyagi teherrel járt, de ráadásul folyamatosan gond volt a személyzettel is. Már elsõ pesti le­veleiben panaszkodott Madách Imre a szakácsnõre. 1840 nyarára azon­ban a nevelõ, Spányik Antal helyzete is tarthatatlanná vált. A vo­nat­kozó családi levelezésbõl kiderül, hogy Spányik valamivel zsarolta a családot, s e zsarolás közelebbrõl Madách Imrével függhetett össze, en­nél több konkrétumot azonban nem lehet megállapítani a konfliktus­ról. Majthényi Anna tehát nyilvánvalóan belefáradt a pesti háztartás költ­séges s konfliktusokkal terhes fenntartásába, s ezért döntött úgy, hogy a pesti háztartást felszámolja. Azt, hogy valóban ez történt, vagy­is nem pusztán Madách Imre költözött haza, hanem pl. a testvérei is, ugyan­csak a családi levelezés tanúsítja, amelybõl kitûnik, hogy 1840 nya­rán felszámolták a pesti háztartást. A Madách-kutatókat Palágyi Meny­hérttõl Kerényi Ferencig megtévesztette az a körülmény, hogy Pest­rõl édesanyjával (rövid Sztregovai pihenõ után) gyógyüdülõ­he­lyek­re utazott az ifjú költõ, ahol huzamosabban tartózkodott. Állapota azon­ban nem lehetett különösebben súlyos vagy aggodalmat keltõ, hi­szen Lónyay Menyhértnek írt leveleibõl kitûnik, hogy pl. bálokba járt. Egyéb­ként az az állítás, hogy: „Pesti egyetemi éveinek romló egész­sé­ge vetett véget: Madách 1840 õszén már nem tért vissza az egyetemre, zá­róvizsgáit Alsósztregováról felutazva tette le...”3 önmagában is illo­gi­kus. Az intelligens diák ugyanis joggal kérdezheti: vajon milyen be­teg­ség lehet az, amellyel jobb utazgatni, mint egy helyben maradni? [Mel­lesleg: mire az egyetem elkezdõdött (hagyományosan október 1.), ad­digra Madách már elhagyta Pöstyént és Trencsén-Teplicet; szeptem­ber 26-án pl. nõvérénél tartózkodott, Keszegen. Betegsége tehát aligha aka­dályozhatta abban, hogy visszautazzék Pestre.]

Madách szerepe a szabadságharcban

 

Kerényi Ferenc munkájában jelentõségéhez méltó súllyal szerepel Ma­dách politikai tevékenysége, nem utolsó sorban a szabadságharcban ját­szott szerepe. Ez örvendetes fejlemény a korábbi tankönyvírási gya­kor­lathoz képest, s csak remélni lehet, hogy elõbb-utóbb más tan­köny­vek is érdemben tárgyalják a témát. Ugyanakkor a rendkívül feszes és rö­vid életrajz félreértésekhez, értelmezési buktatókhoz vezethet. „No­ha 1849 februárjában a Balassagyarmatra rendelt megyei tisztikar kény­szeresküt tett Ferenc Józsefre, Madách Imre 1849 nyarán is foly­tat­ta tevékenységét: júniusban már a cári intervenció ellen szervezte a nép­felkelést.” Az olvasó elbizonytalanodik, s hajlik arra a feltevésre, hogy Ma­dách Imre ezek szerint megszegte esküjét, ami még akkor sem tel­je­sen rendjén lévõ dolog, ha valóban kényszereskürõl volt szó.

     Egyetlen mondatban persze képtelenség összefoglalni, hogy pon­to­san mi is történt. Kezdjük azzal, hogy maga az eredeti dokumentum, ame­lyen Madách Imre aláírása is szerepelt volna, a jelek szerint nem ma­radt fenn; Leblancné Kelemen Mária két dokumentum-gyûj­temé­nyé­ben legalábbis nem szerepel.4 Nem is arra hivatkozott az ügyet fel­ele­venítõ Belitzky János, hanem ún. hirdetõ (táblás) könyvekre.5 Ezzel együtt elfogadhatjuk, hogy Madách Pál kivételével mindenki aláírta a hû­ségesküt. Ami az eskü kényszer jellegét illeti, nem árt emlékeztetni ar­ra, hogy részben a szabadságharc vezetõinek, Kossuthnak s mások­nak az ingadozása tette ingadozóvá a vármegyék vezetését is. Jelen eset­ben konkrétan arról volt szó, hogy a Habsburg trónfosztás még nem történt meg, de jure Ferenc József volt az államfõ, így, jóllehet er­köl­csi alapja lett volna, jogi alapja nem volt a hûségeskü meg­ta­ga­dá­sá­nak.

     Kétséges azonban, hogy Madách megszegte volna az esküjét. Nem mint­ha mindig, minden esküt kötelezõ érvényûnek tekintetett volna. Egé­szen bizonyos pl. hogy azt a fogadalmat, amelyet 1845. július 20-án a csécsei templomban tett, megszegte. Bizonyság rá a Téli éj dicsé­re­te c. vers, amely nem hagy kétséget afelõl, hogy feleségével való együtt­élésének megszûnte után egy Zsuzsi nevû hölggyel szexuális kap­csolata volt, jóllehet de jure élete végéig kötötte õt az eskü, hiszen a válási egyezség nem szüntette meg a Fráter Erzsébettel kötött házas­sá­got. (Az õ esetükben egyébként sem lehetett volna szó a házasság ér­vény­telenítésérõl, hiszen elhált házasságot érvényteleníteni sem lehet.)

     Nagyon valószínû azonban, hogy politikai téren sokkal szigorúbb el­veket val­lott a költõ, mint vallási kérdésekben. A jelek szerint a hû­ség­esküt kö­vetõ hónapokban Madách politikai aktivitása megszûnt, és­pe­dig azu­tán is, hogy a császáriakat kiûzték Balassagyarmatról, s Re­pecz­ky Fe­renc vette át a hatalmat a megyében. Ha a késõbbiekben tör­té­ne­te­sen ismét a császári csapatok tértek volna vissza a megyébe, úgy fel­­ke­lés­re sem buzdíthatott volna Madách. „Szerencsére” azonban 1849 nya­rán a cári csapatok érkeztek, s a Hírlelõ címen számon tartott nép­­fel­kelésre buzdító hirdetményét megírhatta. A szerzõ joggal gon­dol­­kod­hatott úgy, hogy a Ferenc Józsefnek tett eskü semmire sem kö­te­le­zi õt a másik ellenséggel, Oroszországgal szemben. Magán a szöve­gen is érez­hetõ, hogy az újabb elnyomó csapat feltûnése paradox mó­don fel­sza­badította Madách Imrét; a kényszerû tétlenség után elkövet­ke­zett egy olyan nem várt pillanat, amikor felkelésre buzdíthatott, anél­kül, hogy esküjét megszegte volna.

     Ezzel persze még nem ért véget a szabadságharc. Madách a késõbbi ese­ményekben is esküjével összeegyeztethetõ feladatokat vállalt: elõbb fegy­vereket, majd üldözötteket rejtett el birtokán.

 

 

A Tragédia keletkezése

 

A fõmû születésével kapcsolatban elterjedt néhány anekdota, amelye­ket azonban a Madách-kutatók vagy nem ismertek, vagy nem tulaj­do­ní­tottak nekik különösebb jelentõséget. Kerényi Ferenc nagyon is jól is­meri õket, utal is rájuk, ám ugyanolyan szkeptikus, mint elõdei, s vég­sõ soron úgy véli, hogy ha nem is elõzmények nélkül, de lényegé­ben 1859. február 17. és 1860. március 26. között született a mû.

     Ez a felfogás elméletileg is problematikus, s szándékolatlanul bár, de korábbi legendákat erõsít. A közfelfogásban sokáig (jóval mûveinek há­rom kötetes megjelenése után is) „egymûves” szerzõként tartották szá­mon a költõt, s a mítikus hagyományt kiegészítette az az elkép­zelés, hogy egy jól meghatározott napon leült az íróasztalához, majd ti­zen­három hónap múlva úgy kelt fel, hogy kész volt a remekmû. A leg­na­gyobb baj ezzel a felfogással az, hogy ellentmond mindannak, amit a szerzõ munkamódszerérõl tudunk. Mielõtt tehát az anekdotákat mér­le­gelnénk, nem árt megfontolnunk, hogy egyáltalán valószínû-e a ha­gyo­mányos felfogás, komolyan hihetjük-e, hogy a ránk maradt kézirat a Tragádia elsõ változata?

     Véleményem szerint minden ez ellen szól, s ezért a koncepciót cél­sze­rû volna elvetni. Madách több drámáját és jónéhány versét átírta éle­te során, de még a sokszorosan javított mûvek utolsó változatai is a leg­nagyobb jóindulat mellett irodalmunk másodvonalbeli alkotásainak ne­vezhetõk. Vagyis mind a más mûveknél alkalmazott munkamód­sze­re, mind az egyéb munkáit felülmúló eredmény kétségessé teszi az el­kép­zelést. Végképp nem szabad messzemenõ következtetést levon­nunk abból a ténybõl, hogy a kézirat elõzéklapján az 1860-as évszám áll, Az ember tragédiája vázlata címen számontartott lapon pedig a már említett dátumok szerepelnek a kezdés és befejezés napjaként. Ugyan­csak a szerzõ gyakorlatából tudjuk, hogy az ilyen dátumok nem a mûnek, hanem a kéziratnak, a mû adott variánsának a keletkezését rög­zítik. A Csák végnapjai második változatán is szerepel keltezés (1861. aug. 12. – szept. 28.), jóllehet a mû elsõ változata 1843-ban kelet­kezett.

     Sokan felhívják a figyelmet arra, hogy egy Szontaghnak írt verses le­vél­fogalmazvány szélére ezt írta Madách: „Újra elolvastam e Pálnak töl­tött mérget. Miért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! e méreg, igaz­ság, ha tragédia is, az emberi természet soha sem tagadta meg ma­gát, 's Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló semmi marad, a még gyar­lóbb Évával oldalán!” Minthogy magán az elküldött levélen az 1857. február 7-i keltezés áll, körmönfont elképzelések születtek ma­gya­rázatként. Az említett megjegyzésnek a Tragédiával való kap­cso­la­ta ugyanis mindenkinek szemet szúrt, ugyanakkor a levél dátuma és a Tra­gédia keletkezésének vélt idõszaka között jó két év a különbség. Ke­rényi Ferenc szerint a megjegyzés a fõmû elsõ „ötlet-doku­men­tu­ma”. Radó szerint azonban olyan mértékû a Tragédiával való kap­csolat, ami kizárja a jegyzet 1859 elõtt való keletkezését, vagyis a levélfo­gal­mazványra csak két évvel késõbb írta volna Madách az említett so­ro­kat. Ugyancsak Radó úgy érvelt, hogy késõbb sem kerülhetett az írás a levélre, mert „Ádámot és Évát itt gyarlóbbnak minõsíti, mint ami­lye­nek­ké a kész mûben alakultak ki.”6 Radó fején találta a szöget, jól­le­het magyarázata, a konzervatív feltételezés miatt erõltetett. A megol­dás egy­szerû: hagyjuk el a preszuppozíciót! Szabaduljunk meg attól a fel­tevéstõl, hogy néhány gondolatfoszlánytól eltekintve a Tragédia va­ló­ban csak 1859–60-ban keletkezett! Induljunk ki abból, hogy vala­mi­kor – mondjuk 1856–57-ben – volt már egy korábbi változata a mû­nek. S hogy miért éppen 1856–57-ben? Nos, ami az elsõ évszámot il­le­ti, va­ló­ban csak egy anekdotára támaszkodhatunk. A költõ író- és kép­vi­se­lõ­tár­sának, Pétery Károlynak az emlékiratára, pontosabban arra a ke­vés­re, amit az emlékiratból unokaöccse nyilvánosságra hozott.7 Esze­rint a Tra­gédia egy variánsát a krími háború után kezdte el írni a szer­zõ, s a kö­vetkezõ évben fejezte be. Vegyük észre, hogy a befejezés éve egybeesik a Szontaghnak írt verses levél keletkezésének évével, így egy erõltetett vagy bonyolult magyarázat helyett egy ésszerû és egy­szerû magyarázathoz jutunk, ami tisztán tudományelméleti meg­fon­to­lás­ból sem elhanyagolható eredmény. Magyarázatot kapunk arra is, hogy miért mutatja gyarlóbbnak a feljegyzés szövege Ádámot és Évát, mint amilyenek a mû általunk ismert változatában: azért, mert a ko­ráb­bi változatban nyilván valóban gyarlóbbak is voltak.

     Ha komolyan vesszük mindazt, amit Madách saját mûvével kap­cso­lat­­ban írt, akkor is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy léteznie kel­­lett egy korábbi szövegváltozatnak, hiszen Nagy Ivánnak többek kö­zött azt írta, hogy mûvében Aphrodíté is szerepel.8 De melyik mû­ben? Mert a ránk maradt változatban hiába keressük. Szólítja ugyan õt Lú­cia, de aki megjelenik, az Erósz! Madách tehát rosszul emlékezett, ami­nek egyetlen magyarázata lehet: egyszer valamikor, a Tragédia ko­ráb­bi változatában valóban szerepelt Aphrodíté.

     Mindent egybevetve, a legésszerûbb feltevés tehát az, hogy létezett egy 1856–57 körül írt változata a Tragédiának. Ám ha ezen a ponton el­fogadjuk Pétery állítását, akkor célszerû elfogadnunk azt is, amit a Tra­gédia elsõ változatának keletkezésérõl írt. Pétery szerint ugyanis az 1856–57-ben született változat már a második volt. Az elsõ még a bör­tön­ben született 1853-ban; Madách egy krétadarabot talált a cel­lá­já­ban, s azzal kezdett az asztalára elõbb verseket majd más mûveket írni, ame­lyeket rendre memorizált, utoljára pedig Az ember tragédiáját írta meg, amely kezdetben a Lucifer címet kapta.

     Pétery szavahihetõségét nincs okunk jobban kétségbevonni, mint mond­juk Madáchét, s valóban volt is, aki komolyan vette az emlékirat rész­leteit közlõ cikket: Bakonyi (Becker) Hugó.9 S ha a vissza­em­lé­ke­zé­sek részleteinek hitelét lehet is vitatni – ha Madách rosszul em­lé­ke­zett saját mûvére, akkor az õ eleve pontatlan közléseire visszaem­lé­ke­zõk­nél a hibák nyilvánvalóan csak halmozódhatnak –, az egyértel­mû­nek látszik, hogy nem a fennmaradt kézirat volt az elsõ változata a mû­nek.

     Mint ahogy nem is az utolsó volt. A kézirat, mint ereklye, rend­kí­vül becses ugyan, ám mégsem annak alapján, hanem a második, „tete­me­sen javított” kiadás alapján szokás közzétenni a mûvet, a kézirat te­hát egy köztes szövegváltozat az elsõ és az utolsó között.

     Kerényi sok más szerzõhöz hasonlóan óvatos azzal kapcsolatban is, hogy miként jutott el a kézirat Arany Jánoshoz. Mielõtt azonban errõl szól­nánk, elõbbre való kérdés, hogy mikor jutott el hozzá? Az életrajzi ese­mények sorrendje alapján úgy tûnik, hogy valamikor az ország­gyû­lés­re való megérkezése után nem sokkal vitte vagy küldte a kéziratot Aranynak, majd ezt követte a május 28-i országgyûlési beszéde. Csak­nem bizonyos azonban, hogy mégsem így történt, jóllehet az életrajzi kró­nika is tavaszra teszi az eseményt. Szigorúan véve itt nincs sem­mi­fé­le dokumentum, sõt, visszaemlékezés is alig, érdemes tehát józanul mér­legelni a kérdést. Egyszerûen emberileg elképzelhetetlen, hogy az áp­ri­lis 3-a körül Pestre érkezõ politikus az elsõ hetekben ne azzal töl­tötte volna idejét, amiért a választók bizalmát elnyerte. Az elsõ idõ­szak­ban, legalábbis az országgyûlési beszédéig, nyilván nem azt ku­tat­ta, hogy miként találhatna kapcsolatot Aranyhoz, hanem saját ügyei he­lyett az ország ügyeivel foglalatoskodott. De nemcsak Madách, ha­nem Arany János is méltó lenne az elemzõk jóhiszemûségére, ha már egy­szer konkrét adatokkal nem rendelkezünk. Róla se tételezzük fel te­hát, hogy 4–5 hónapra félretette a munkát. Ismét csak Pétery Károly az, aki támpontot nyújt az esemény idõpontjához. Eszerint július 20-a után közösen keresték fel Üllõi úti lakásán Aranyt, de nem találták ott­hon, s a következõ alkalommal Madách már Pétery nélkül ment el.

     Sokan kételkednek abban – s maga Kerényi Ferenc is bizonytalan –, hogy miként jutott el a mû Aranyhoz: személyesen vitte el a szerzõ, vagy közvetítõ útján juttatta el. Azt, hogy Madách, ha nem is fel­tét­le­nül egyedül, de személyesen vitte el mûvét Aranyhoz, kétségtelenné te­szi a Koszorúban 1864. október 16-án megjelent nekrológ. Az ugyan vi­ta­tott, hogy a nekrológ alatti „—U” kinek a jele volt: Aranynak vagy Gyu­lainak, az azonban nehezen képzelhetõ el, hogy egy személyével is kapcsolatos tévedést Arany János saját lapjában benthagyott volna. Már­pedig a nekrológ szerzõje egyértelmûen arról szólt, hogy a költõ ma­ga vitte el mûvét Aranynak.

     A Tragédia keletkezéstörténete szempontjából figyelmet érdemel az a széles körben elterjedt nézet, amely szerint bizonyos versek (pl. A ha­lál költészete) a mû gondolati elõzményei közé sorolhatók. Kerényi Fe­renc is ezt a nézetet képviseli. Nos, ez egy olyan hiedelem, amely al­kalmasint igaz is lehet. Nagy kár, hogy szinte semmi biztosat nem tu­dunk arról, mikor is keletkezhettek a hivatkozott versek; csak azt tud­juk, hogy a ránk maradt vers-kéziratok szinte kivétel nélkül 1864-bõl származnak. Vagyis a verseknek jobbára csak az utolsó változatait is­merjük. Az elterjedt nézetet tehát az evolucionista felfogás szám­lá­já­ra kell írnunk, amely a kisebbõl és egyszerûbbõl eredezteti a na­gyob­bat és összetettebbet. Ha Spencer filozófiáját az élõvilágon túl is (ahol a darwinizmus formájában kétségkívül bebizonyította létjogosultságát) ál­talános érvényûnek tartjuk, akkor persze el kell fogadnunk ezt a né­ze­tet. Ám itt is kínálkozik egy „Kolumbusz tojása”-jellegû megoldás. Esze­rint kezdetben volt a gondolat, amelyet Madách idõnként lejegy­zett, s késõbbi mûveiben felhasznált. E gondolatok mellé néha odaírta azt is, hogy melyik mûvébe szánta, máskor nem. Olykor elkészült a mû­vel, máskor csupán a feljegyzésekbõl tudjuk, hogy milyen mûveket sze­retett volna még megírni. A késõbbiekben aztán a gondolatok egyik mû­bõl a másikba is átkerülhettek; a végeredményeket, a Tragédia utol­só változatát és a versek utolsó változatait egybevetve végképp kibo­goz­hatatlan kérdés, hogy melyik mûben jelenhetett meg elõbb a gondo­lat. Ahelyett tehát, hogy kitüntetett irányokat képzelnék Madách gon­dolatvilágába vagy alkotói módszerébe, helyesebb, ha köl­csön­ha­tást tételezünk fel, hiszen számos mûvének – így többek között a Tra­gé­diának s versei jó részének is – több változata született. Egy-egy vers­bõl nyugodtan átkerülhetett tehát egy motívum mondjuk a Tragé­dia korai változatába, s onnan is kerülhetett vissza gondolat a vers ké­sõb­bi változatába.

 

*          *          *

 

Mindent egybevetve: Kerényi Ferenc vállalkozását csak dicsérni lehet. Igaz, apró észrevételek a fentieken túl is tehetõk, ám azok korrekciója könnyen megoldható. Így pl. az apróságok közé sorolható, hogy bár Ma­dách valóban jelen volt vadászatokon is, ám sohasem fegyverrel a ke­zében! A kor nemeseinek ebbõl az idõtöltésébõl nem vonta ugyan ki ma­gát, de el kell fogadnunk unokaöccsének kategorikus közlését, s esze­rint a Madách-fivérek egyike sem volt vadász.

     Van persze egy ennél jelentõsebb vitatható információ is, ám az nem közvetlenül Madáchcsal kapcsolatos. A kötet szövegén túl a mel­lé­kelt könyvjelzõ is arról tájékoztat, hogy 1863-ban Darwinnak fontos mun­kája jelent meg. Nos, ezt az évszámot mindenképpen szükséges vol­na korrigálni. Darwinnak ugyanis a Tragédia szempontjából legfon­to­sabb munkája, A fajok eredete elsõ ízben 1859-ben, tehát a Tragédia írá­sának idején jelent meg. Ennek azért van különös jelentõsége, mivel je­gyzeteinek egyikében egy érdekes észrevétel fogalmazódik meg az el­mélettel kapcsolatban: „Darwin rendszere mégis feltételez egy or­ga­niz­must legalább, s honnan ez?”10 Ugyanez a kérdés köszön vissza a fõ­mû XI. színében, amikor a tudós saját próbálkozását, amelynek so­rán az élettelenbõl az élõ „elõállítására” tesz kísérletet, úgy kommen­tál­ja, hogy már csak egy szikra hiányzik az anyag életre keltéséhez, mi­re Lucifer megkérdezi: „De azt a szikrát, azt honnan veszed?” Ez pe­dig azt jelenti, hogy ha nem is feltétlenül Darwin mûvébõl, de már a Tra­gédia írása során megismerkedett Madách a darwinizmus fõbb tézi­se­ivel, s egy kritikai észrevételét fõmûvében is megfogalmazta.

     Sajnos a szövegközlés átvette a Madách Imre válogatott mûvei né­hány kirívó hibáját, amelyek – mielõtt még kiadások sokaságába ke­rül­né­nek át – feltétlenül szót érdemelnek. A legsúlyosabb hiba az, hogy a szö­veget nem feltétlenül azok a sze­replõk mondják, akiknek szájába ad­ta a szerkesztõ. Az elsõ öt színben két ilyen hibával találkozik az ol­va­só. 174. sor: Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek – mondja Ádám (Madách szövege szerint azoban Éva!), ill. 746–7. sorok: Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt / Elõtted. Csak ne hidd, hogy kény­sze­rít­ve – mondja a visszatérõ Lucifer (Madách szö­ve­ge szerint azonban Ádám!). Jónéhány helyen problematikus a szöveg tördelése. A sze­rep­lõ­vel azonos sorba írt szöveg elméletileg azt jelentené, hogy nem kez­dõ­dött új sor, hanem az elõzõ szereplõ által megkezdett sor folytatódik. Ezt a konvenciót azonban néhány ponton nem követi a szöveg, s így bi­zonyos esetekben nem világos: hol is kezdõdik egy-egy sor.

     Kerényi Ferenc munkája burkoltan ugyan, de új eredményei alapján új kérdéseket is felvet. Ilyen új eredmény a Tankréd–Izóra-féle tör­té­net ere­­dete. A rövid kommentár szerint: „Izóra: a név Rossini Tancredi c. ope­rájából (1813).” Csakhogy jó fél évszázaddal ezelõtt az Iroda­lom­tör­­ténetben már megjelent egy tanulmány, amely a történet eredetérõl szólt.11 Esze­­­rint Kisfaludy Károly Elsõ Ulászló c. töredékben maradt mû­vében (amely az Auróra 1823-as évkönyvében megjelent, s így Ma­dách is­mer­hette) szerepel elõször az Izóra név ebben a – magyar nyelv­te­rüle­ten kívül is­meretlen – formában (1970-ben mindössze ketten vi­sel­ték ezt a ke­reszt­nevet, mindkét személy esetében az Abt család Ma­dách irán­ti tisz­telete, s a Madách családdal való kapcsolata motiválta a név­vá­­lasz­tást). De nemcsak a név fordul elõ az említett töredékben, ha­nem ma­ga a történet is, amelyet Izóra Tankrédnak elmesél. Ezek után to­­váb­bi ku­ta­tás tárgya lehet, hogy Kisfaludy az említett operából me­rített-e, vagy más magyarázata van az Izóra–Tankréd történetek meg­fe­lelésének. Na­gyon valószínû, hogy két független forrásról van szó, s mind­­ket­tõ­t – más forrásokkal együtt – felhasználta Madách. [Rossini ope­rájában ugyanis az Isaura névalak sze­repel, így tehát az Izóra nevet min­den jel szerint Kisfaludy hasz­nál­ta elõször. Ugyanakkor Kisfaludy tör­ténetében Izóra partnere nem Tank­réd, hanem Dezsõ (mellesleg: Ros­sininál meg Tankréd szerelme nem Isa­u­ra!).] Mind­­ez persze már messze túlmutat a tankönyvírás határain, bár Ke­ré­nyi Ferenc munká­já­nak éppen az a vonása, hogy a Tragédia-ku­ta­tás szin­­te minden biztos ered­ményét igyekszik tudatni az olvasóval, egy­­út­tal azt is szavatolja, hogy elkövetkezendõ korok diákjai idõ­rõl idõ­­re pontosabb és teljesebb ma­gyarázatokat olvashatnak majd.

 

Jegyzetek

 

1.                            Kerényi Ferenc (szerk.): Madách Imre: Az ember tragédiája. Tel­­jes, gon­dozott szöveg. Bp., 1992.

2.                            Radó György: Madách Imre életrajzi krónika. Salgótarján, 1987. 17. l.  Vissza a szöveghez

3.                            Kerényi Ferenc, i. m., 2. l.

4.                            Leblancné Kelemen Mária: Madách Imre-dokumentumok a Nóg­rád me­gyei Levéltárban. Salgótarján, 1984.; Leblancné Kelemen Má­ria: Újabb Madách Imre-dokumentumok a Nógrád Megyei Levéltár­ból és az ország más közgyûjteményeibõl. Salgótarján, 1993.

5.                            Belitzky János: Adatok Madách Imre 1849. évi Nógrád megyei köz­igazgatási tevékenységéhez. Palócföld, 1971. 51–54. l.

6.                            Radó György: i. m., 233. l.

7.                            Túri Mészáros István: Hogy született meg az Ember tra­gé­di­á­ja? Ország-Világ 1888. 771–773. l.

8.                            Halász Gábor (szerk.): Madách Imre összes mûvei. Bp., 1942. II. k. 929. l.

9.                            Bakonyi Hugó: Az ember tragédiája keletkezése. Uránia 1905. 9. sz.

10.                          Halász Gábor: i. m., II. k. 759. l.  Vissza a szöveghez

11.                          Elek Oszkár: Izóra Az ember tragédiájában. It. 1941. 65–68. l.