Varga Emőke

 

Amikor Németh László a Bocskay-kertben

újraolvasta a Tragédiát

 

 

Az ember tragédiája esélyt ad az emberiségnek. Embléma értékű „ki­lá­tá­sossága”,¹ „és mégis”-gesztusa² – vagy a nagy utód,Ady felé kö­ze­lít­ve: morálja – megkerülhetetlenné válásának tán legfontosabb kom­po­­nen­se; Németh László számára 1943-ban mindenesetre igen. Ag­gód­va néz szét az író a világon „átcsapó elaljasodásban”,³ és Madách pél­dá­ját ta­nítja, az esszé-műfaj szabta keretek és lehetőségek közt, csak­nem ne­gyed­százados írói és irodalomtörténészi múlttal a háta mögött, va­lódi desz­kákból való dobogó híján íróasztala mögül, betűk va­rá­zsá­val, pe­da­gógusi jobbító szándékkal.

     A megírás apropója most nem a szerkesztői, nem a baráti felkérés, nem is a magakovácsolta tervek sürgetése. Az alig 20 oldalas, azokban az években szinte társtalannak mondható írást, a történelem prése saj­tol­ta ki az elnémuló torokból.

     A műfaj, melyben Madáchról gondolkodik, a Németh László-i pá­lya legtöbb csodálatot és legtöbb támadást ért művei sorából való esszé. A két világháború között virágkorát élte e tudomány és szép­iro­da­lom határán álló műfaj; a Nyugat második nemzedékét szokás az esszé­isták nemzedékének is nevezni, Cs. Szabó László ténytisztelő, Ham­vas Béla teoretizáló, Halász Gábor sokszempontú, Illyés Gyula, Fé­ja Géza közéleti kérdésekkel súlyosított írásai közt sajátos színével nye­ri el a maga helyét a Németh László-i esszé. Természetére a tanul­mány alaposságára való törekvés a jellemző (a 30-as évek közepétől kü­lönösen), ugyanakkor a líraiság is, mely önismereti igényből fakad, a fre­udi ősemléktömbök kitapintásának, megismerésének vágyából. A Tra­gédia szerzője által is oly kedvelt, Rousseau-ra emlékeztető, foko­zot­tan jelenlévő személyességének ez a gyökere. Személyességet és tár­gyiasságot kapcsol össze Németh László mint összetartozó, egymást fel­tételező és magyarázó jelenségeket. „Én Madáchot Széchenyin ke­resz­tül értettem meg. Amíg a naplókat olvastam, főként a Hitel előt­ti­eket, mindig a Tragédia Ádámjára kellett gondolnom.” Vagy másutt, a ma­gyar irodalom magyarságának és európaiságának arányát vizsgálva meg­jegyzi: „semmi sem foglalkoztatott annyira, gyerekkoromtól szin­te, mint a magyar irodalom «karrierje», s én magam is hány VII. Ger­gely-féle művet pocsékoltam el arra, hogy színházainkban jobb írót s job­bat játsszanak, vagy hogy néhány kerttel, gyerekkel, tanult pa­raszt­tal az országban több legyen.”

     Szerb Antalról szóló tanulmányában így summázza maga Németh Lász­ló írásainak eme sajátosságát: „irodalomtörténész az, aki annyira gaz­dag tud lenni, hogy letűnt írókat és korokat önmagából ké­pes meg­ér­teni.”⁴

     Módszere líraisága mellett, a tárgyszerűség komponenséből adó­dó­an, kellő súllyal ott van az analitikusság is. A vizsgált személyiség (amennyiben portréról van szó) levelekbe, naplókba zárt titkai, tudat­ta­lan megnyilvánulásai mint kincsek kerülnek elő, és szerveződnek a vizs­gált alkat ösztöneit hallatlan érzékenységgel rendező kutatójuk tol­la alatt, azoknak ellentmondásait, sőt antagonizmusait, a vívódásokat, szen­vedéseket eredményező meg nem feleléseik mivoltát is láttató „pub­likus” portrévá. Így lesz felejthetetlenül szimpatikus (vagy a bí­rálóknak kritikai célpont) a „naplopó” Proust, a túlzásaiban is „titáni” Ber­zsenyi, az anyának „szörnyeteg” Bethlen Kata, az elzárt nemesi kú­ria otthonában „lelkét növesztő” Madách; de sorolhatnánk tovább a hí­res nagy portrék Németh László-i hevülettel kovácsolt metaforáit. S egy szentencia minderre a Berzsenyi-esszéből: „Az én természet­tudo­má­nyosabb hajlamom azt vallja, hogy életünk legpőrébb igazságában a leg­jelképesebb.”⁵

     A „miért” az oknyomozó esszé motorja. A valódiság, a tények fel­fe­dezése, analitikus feltárása közben az okok intuitív megsejtése és kel­lő szembesítése sajátos dinamizmust ad az írásoknak. Madách nem vál­lalt Kemény Zsigmonddal ellentétben virrasztással záruló szer­kesz­tői hétköznapokat; nem kapcsolódott be igazán az irodalmi életbe. Ok: a szigorú anya, „a nagyobb jószág, a korai házasság”, majd a ka­taszt­ró­fa. S a tények s az okok szembesítése: „Ő elmaradhatott az iroda­lom­tól, s növeszthette lelkét” – vallja Németh László.

     Ha protrét rajzol is, a művelődéstörténeti panoráma, a kor atmosz­fé­rájának érzékeltetése – mely szükséges a megelevenítéshez – ter­mésze­tesen sohasem maradhat el. Így kapunk a Madách-esszében leckét a ke­let-európai romantikából, a magyar romantika kronológiájából, és an­nak négyes tagolódású természetéből. A kortárs írók is felvonulnak mint mellékfigurák, mint lehetséges paralellumok, erősítve a Németh-esszé szimultán-kompozícióját. Szép példa kínálkozik erre a Madách (Ádám)–Széchenyi párhuzammal. A mellérendelés azonban nem ki­zá­ró­lagos szerkesztési elve Németh László esszéinek: szűkülő körökkel ha­lad az alkotó vagy a vizsgált mű felé, szembesül vele, azaz a té­ma­hi­e­rarchia érvényesítésén keresztül fókuszál:⁶ az alárendelő szerkesztési mód­dal él.

     A Madáchot olvasva fókuszában a nemzete sorsáért, kultúrájának tiszta híréért felelősséget vállaló író és pedagógus aggodalma kon­cent­rá­lódik. A Tragédiát tolmácsoló fordítókon, a művel való első ta­lál­ko­zás személyes emlékén, majd tudományos alapossággal tárgyalt kér­dé­se­in keresztül jutunk ide, az aktualitás perzselte középpontba.

     Az esszé feladatául Németh László az útkeresést jelölte ki, a korhoz – a magáéhoz és a történeleméhez – az alkat kényszerítő erejéhez sza­bot­tan a szellemi elődökig, a régmúlt, mégis láthatatlanul determináló ko­rokig visszavezető ösvények felfedezését. De a főirány, mint a Ma­dách-esszé is mutatja, nem a „vissza”, hanem az „előre” és a fölfelé lesz, vagyis a múlt révén a jelen megértése a szebb jövő szolgálatában. Mind­ehhez hozzátehetjük Grezsa Ferenccel, hogy „a funkció per­spek­tí­vájából nézve – a fölfedezések szellemi izgalmához a tudás köz­ve­tí­té­sének pedagógusi ösztönét társítja”⁷ Németh László.

     A pedagógusi ösztönt a mindig tisztelettel emlegetett tanár édesapa táp­lálta az íróban. Az én katedrám című kötet bevezető soraiban ezt ol­vas­hatjuk: „ha vannak kollégáim ebben a hazában, hát a tanárok, azok közt is elsősorban a magyart tanítók lehetnek.”⁸ A szépirodalomból könnyű egy csokorra valót gyűjteni a pedagógusi elvekkel beol­tot­tak­ból. Elég csak az Utolsó kísérlet regényciklusára, a Cseresnyésre, a Nagy­családra, az Égető Eszterre gondolnunk. De egyes tanul­má­nyai­ban, összesen mintegy 1500–2000 oldalon⁹ pontról pontra követhető prog­ramot is ad. Ezek között van telepterv (Iskola Kakaskúton), is­ko­la­or­vosi témájú írás (Iskola és egészség), szociográfiai aspektussal bíró pe­dagógiai mű (Medve utcai polgári), átfogó reformterv (A tanügy rende­zése), apaként szerzett pedagógiai tapasztalatok és beszámoló az erre épí­tett kísérletekről (Lányaim), az értelmiség pedagógiai művelésére szánt írás (Tanügyi reform), terv egy saját iskolához (Iskola-terv), tan­ügyi kérdéseket taglaló tanulmány (A művelődés reformja).

     Az irodalomtörténeti esszék, mint amilyen keretet a Madáchról szó­ló gondolatok is kaptak, persze nem ilyen pragmatikusak. Nem is di­á­kok­nak íródtak, vagy ha igen, a szó tág értelmében: a művelődni vá­gyók­nak szólnak. Rendszerességük mögött kevesebb is, több is van a hét­köznapinál. Tán kisebb a kanonikus szempontok száma, de biztosan több az eredetieké, amik a továbbgondolást gerjesztik. Bennük (Az én ka­tedrám írásairól van szó) „nem tanítja”, hanem „tanulja”az iroda­lom­történetet az író a maga vallomása szerint. S ez nemcsak az intel­lek­tus szerénysége, inkább az ars poetica sajátossága, rokon a sokat idé­zett sorokkal: „Csak a tunya szellem véleményei szilárdak; az ele­ven: mozgó víztükör, kavargó ég.”

     A Madáchról szóló esszétanulmány sokszempontú, benne az író­pap­ság magasát próbálgatja a szerző. És mintha a frissen tanulmányozott ro­mantikából megörökölte volna, és egyúttal a XX. századi modern­ség­hez szabta volna a vátesz-szerepet. A téma, a Tragédia taglalása – itt valóban igaz – cél és ürügy is egyben: jelezni az irodalomtörténeti ku­tatások fehér foltjait, vitatható és vitára érdemes pontjait, s egy pél­dát kibontani a csonthéjából, s e gyümölccsel megkínálni az ördög tör­té­nelmével dacolókat. Így, könyvön keresztül. Mert katedrát nem ka­pott.

     1943 tavaszán Debrecentől nem messze, a Bocskay-kertben vásárolt egy darab szőlőföldet, az Emberi színjátékban, a Cseresnyésben szim­bo­likussá rajzolt új terepet, a koraifjúság óta formálódó utópiának. In­nen indult a második szárszói konferenciára, aztán ide mentette csa­lád­ját. „Mind megkerültünk már, lányaim a Balatonról, kis Csilla a ma­má­jával a szülészetről, én is a szárszói zsinatról, ahol Husz Jánosnak kép­zeltem magam. Az ősz csupa fény, az iskolai megnyitás messze, mi­lyen szórakozást talál délelőttjeire egy apa, aki délutánjain Ma­dá­chot olvassa szerbül és románul? Én a középiskolai matetematikát akar­tam mint egy gyors travervázat a két nagyobb lányom fejében fel­húz­ni.”¹⁰ Gu­lyás Pállal, a költőbaráttal együtt várják az értesítést a debreceni Tisza Lajos Tudományegyetem magyar irodalom katedrá­já­ról, hogy a „pe­dagógiai erosz”¹¹ méltón birtokolhassa a magáét. Gu­lyás Pál vers­sel vígasztal: „Az országúton fut a pályánk, / a nagy ter­mé­szet sza­la­gán / futunk a gondolat magányán, / a mi katedránk a magány.”

     Egy késő nyári riportban meglehetősen szkeptikusan, már a tudatos exo­dus fájdalmával hangjában nyilatkozik: „Nézd például [...], nem cso­dálatos és izgalmas ez az öreg barackfa itten, melyet régi gazdája össze­vissza nyesett és most ilyen apró, ujjhegynyi gyümölcsökkel szé­gyen­kezik? Mindenki beszél, kritizál felületesen, s nem mer tovább­néz­ni az orránál, mélyebbre hullani, vagy magasabbra repülni. A ter­mé­szetben vannak a csodák és nem az emberekben. Olyan végzetes ká­osz középpontjában tengődünk, hogy egyetlen lehetséges út van csak: ide­jönni, messze a várostól, és a bohóckodó világtól, és élni, és keresni az élet mélyebb és igazabb értelmét. Az írás most valahogy másod­ren­dű szükségletnek tűnik, s nem olyan fontos számomra, mint máskor.”¹²

     Szárszó után három új cikke jelenik csak meg folyóiratokban: egy „vád­beszéd a ritka értékeit ostobán pazarló nemzet ellen” (Ady ün­ne­pé­re),¹³ egy szomorú búcsúztató (Gulyás Pál sírjánál), és a Magyar Csil­lagnak tett ígéret beváltása, egy tanulmány Madáchról. 1944 tava­szán karthausi fogadalommal lép az értelmiség csendesen úszó Noé bár­kájába, hogy kievezzen a kompromittációk sötét vizeiből.

     A Madách-tanulmányt tehát olvashatjuk a kivonulás dokumen­tuma­ként, mely megokoló, és amely az ádámi reménnyel az ördög tör­té­nel­me ellen perelő.

     A „fókuszáló” esszé külső körein az író a szomszéd népek kul­tú­rá­já­val keresi, protestáló szigorral, az érintkezési pontokat. A román Oc­ta­vian Goga és a szerb Klearth Tragédia-tolmácsolásáról mondja el, mi a találó azokban, és mi nem. Melyik nyelv természete hogy bírja el a ma­gyar sűrűségét, s a verselés kinél mesteribb. A bevezető, híven a Né­meth-esszé természetéhez, a személyes kezdőponttól, a Duna–Eu­ró­pa-tervét kovácsoló író képétől, a személyes végponthoz jut: mely az ide­gennyelvű szépirodalom tolmácsolásával kapcsolatban beszél a szer­zett tapasztalatokról (érdemes megemlíteni itt az Illyés Endrének e té­mában írt levelet¹⁴), és pedagógusi lelkesedéssel – a módszertani kon­klúziókról.

 

     Aztán a lírai természet az ősemléktömbökben kutat, s előbányássza az érettségiző diák csodálattal és idegenkedéssel vegyes megállapí­tá­sa­it. Akkoriban az Űr-jelenet állt figyelme középpontjában, 43-ban az 1. Kep­ler-képnek szán több figyelmet. Mindkét választást a dráma műfaja fe­lől indokolja. A diák szerint: „az emberi szellem nyugtalansága s rög­höz kötöttsége itt nő csak igazán tragikusra”, az író szerint: a Kep­ler-kép „Shakespeare színi gyakorlatának is dicsőségére vált volna”, sű­rűsége, gyors és biztos atmoszféra teremtése a madáchi sztereotípiát (mely a színek szerkezeti paralellumait jelenti) legbiztosabban hozza. A megállapítások rövid indoklást kapnak csak, inkább a szöveg által bi­zonyítottak – a csalhatatlan intuíció nyilván egy nagyobb ta­nul­mány­ban kaphatta volna meg a maga tudományos magyarázatát. A Madách-rej­tély című könyv szerzője, András László, aki megfellebbezhetetlen ta­nít­ványi tisztelettel hordja a mérleg egyik serpenyőjéből a másikba, a Ma­dáchot pozitívan igazolóba, a nehéz súlyokat, dramaturgiai szem­pont­ból szintén kiemeli az említett két színt. Úgy látja, hogy az űrben le­begő Ádám alakjával Madách „súlyos döntésre kényszerül”,¹⁵ mert ha Ádám elfogadja a Föld szellemének az anyag elsőbbségét hirdető el­vét, vége a drámának, vétség és tragikus bukás nélkül, itt, ezen a pon­ton. Madách azonban így felelteti Ádámot: „A cél, megszűnte a di­cső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja a küz­dés maga.”¹⁶ A Kepler-jelenetekkel kapcsolatban (a párizsi színt is ide szá­mítja a két prágaihoz) András László az egész mű kicsinyített másá­ról beszél, időszerkezet és dramaturgia megismétléséről, s hozzáteszi: egy hajdani önálló dráma töredékeit illeszthette be Madách a Tra­gé­di­á­ba.

     A diák Németh Lászlóra visszautalva az író nem hallgatja el: „A nagy magyar remekművek közül talán Az ember tragédiáját szerettem meg leglassabban.” De nem késik a megokolással: Madách gondol­ko­dói tálentumát hibáztatja, mely nem nő fel Goethe és Wagner ma­ga­sába. Méginkább a mögötte rejtőző morállal elégedetlen, mert „olcsó di­adalnak” tartja „azt fordítani a történelem ellen, amit nem ért el.” Aranynál¹⁷ lel igazolást, s az őt követő irodalomtörténészeknél. (Er­dé­lyi nevét egyébként nem említi.) Madách levele pedig („Egész művem alap­eszméje az akar lenni...”¹⁸) ezúttal elkerüli a figyelmét, mindeneset­re nem hivatkozik rá sehol a tanulmányban. A filológia helyett most az írói empátia, a hivatásos olvasó figyelme segíti, mert pár sor­ral lej­jebb maga minősíti korábbi megjegyzését „élc”-nek, „mely ko­moly­ra fordítva is sánta mentség volna, ha a történelmet itt csak az ör­dög kom­mentálná s homályosabban, mint gondolat alatt a szív­dob­ba­nás, az ör­dög képeibe nem volna Isten terve is belerejtve.”

     A Madách-tanulmányok az Isten–Lucifer–Ádám hármasságát em­le­get­ve a vallásosság kérdésének fejtegetésébe torkollanak gyakorta: Ső­tér István szerint pl.: „Ádám [...] nem annyira az Úr jelképezte egye­te­mes valósággal békül meg, mint inkább a cselekvő gondviseléssel”;¹⁹ vagy: Németh G. Béla Madách „katolikus mellékmozzanatokkal telí­tett bizonytalan körvonalú deizmusáról”²⁰ beszél; de az első avatott mél­tató, Arany János is a vallásos hit nyújtotta megbékélésben látja a vég­ső megoldást.

     Németh László nem a hit, hanem a Tragédiában ábrázolt sze­rep­kö­rök és funkciók viszonyulásából olvassa ki a végső megoldást. A „cél­lal” szembeszegett, majd annak fölébe is emelt „küzdést”, nemcsak Ádám felől láttatja. Úgy véli, Isten szerepe is ebből az etalonból kiin­dul­va érthető meg, hisz az Úr számára a küzdelem során „feléje saj­to­ló­dott” valami a fontos, nem pedig az, hogy „mit ért el” az emberben mind­eközben. Az ördög „tetszetős” beszédét, a kimondott szó mennyi­sé­gével is súlyosított jelenvalóságát, Németh László szerint nem az Úr el­lenpontozza, hanem az „ő tervének [...] állandó képviselője”, Ádám, aki csak az értelmén át győzhető meg az emberi élet értel­met­len­sé­gé­ről, de „ösztönével folyton fölfelé [...] szimatol.” „Az ő meggyőz­he­tet­len­sége Lucifer kommentárjának az ellensúlya ebben a drámában.” Meg­állapításait az író a drámai tragikum és a cím viszonyának kér­dé­sé­vel kerekíti le. Tragikum-definícióját Madách művére komponáltan fo­galmazza: „Tragikus az, aki akkor is kitart maga mellett, amikor a koz­mosztól egy bólintást sem kap (vagy csak éppen azt) magára” – és el­ismeri mesteri megvalósítását Madách művében. A címmel azonban nem ért egyet az utópiák s az üdvtanok szalmaszálába 1943 vér­zi­va­tar­ja­iban is végsőkig kapaszkodó tanulmány-író.

     Vitára ösztönző kijelentés – noha a téma említése mellett a bib­lio­grá­fiák nem mindig utalnak Németh László megjegyzésére –: a nyelvmű­vészt és a költőt kell csodálnunk Az ember tragédiája szerzőjében, s nem a nagy gondolkozót, s a koncepció művészét. Németh László hi­he­tőnek tartja, amit a 40-es évek végéig az életrajzírók kinyomoztak, hogy Madách „egy népszerűsítő német világtörténet alapján válogatta ki jeleneteit.”

     Horváth Károly, Sőtér István, András László és mások azóta már meg­győzően bizonyították, Madách tájékozódásának, tudásának hihe­tet­len alaposságát, még akkor is, ha az erre vonatkozó tényanyag hiá­nyát közvetettségekkel kellett is pótolni. Madách eredetiségét egyéb­ként is a felhasználás módja és maga a válogatás minősíti.

     A Madáchot olvasva című esszé vezérlőcsillaga az ádámi küzdelem ter­mészetének, s nem a genézis vidékének felfedezése volt, de amúgy is, a Bocskay-kerti szerényebb körülmények, láthatóan nem lehettek min­dig jó dajkái a filológiának.

     A Szenci Molnár Albert zsoltárait, Balassi, Berzsenyi, Ady verseit jól ismerő, a magyar ritmusról hézagpótló tanulmányt író Németh Lász­ló csodálattal adózik Madách nyelvének. Nem a szótagokat szám­lál­gatja, s a verselési hibákból sem készít statisztikát, mint a jó szán­dé­kú, a metrum tisztaságát példásan ismerő Arany. Véleménye szerint „nem szabadna Madách nyelvi erejét csikorgásaiból megítélni. Olyas­fé­le nyelv ez, mint Széchenyié, vagy hogy jobb magyarságú írókat mond­junk: Keményé, Katonáé. Nagyobb ellenállás a szájizmokban; de ahol áttör rajtuk, hatalmasabban bukik a beszéd.” A szóhasználat „ósá­gá­val” kapcsolatban a Kisebbségben nyelvújítás-ellenes írója ter­mé­sze­te­sen újból a Tragédia szerzője mellett foglal állást.

     A Németh-esszék szimultán kompozíciójára szép példa a Madách– Szé­chenyi párhuzam az 1943-as írásból.²¹ Csak egy évvel korábban fe­jez­te be az író a terjedelmes Széchenyi-tanulmányt, s fedezte fel ma­gá­nak lelki elődként, s a XIX. század centrális egyéniségeként a nagy po­li­tikust. Nem csoda hát, ha most szívesen láttatja felőle a kortárs Ma­dá­chot. Keresi hasonlóságukat: „Ugyanaz az izgatott tettvágy s ugyan­az a nemes összeférhetetlenség a tettek világával.” Vagy lejjebb: „a ma­gas igénynek ugyanazzal a fölhorkanásával spórolja magát a jöven­dő­nek.” De sietve hozzá kell tenni: az idézett sorokkal Németh László va­lójában Széchenyi és Ádám alkati hasonlóságáról beszél. Később azon­ban egymásba csúsztatva a képeket, Ádám és Madách egy alakká ol­vad.

     Hasonlóságként szerepel még a byroni, Jean Paul-i hangulat, vagy in­kább szereppé szublimálódó korízlés. Különbségként az indulás: egyi­kőjük Európa sokat próbált nevelt fia, másikójuk a nógrádi asszo­nyo­ké.

     Az összevetésgyökereitegyébkéntazemlítettSzéchenyi-tanul­mány­ban lelhetjük fel, ahol a 3. fejezet fölött ez a cím áll: Ádám mun­kát ke­res. A dilemma, a nemes döntés megszületése előtti nehéz vá­ra­ko­zás ha­sonlósága az, ami a címbéli metaforát szülte, s „az ádámi «drang», a «ve­­zess Lucifer» feladat kereső nyugtalanságá”-nak ismét­lő­dése.²²

     Madách–Ádám alakját a Kisebbségben írója nem sorolja a sok vitát ki­váltó két kategória egyikébe sem. Széchenyit, Adyt annál inkább. Most, 1943-ban, mintha Az ember tragédiája s írója hidat képezne a két part között, mert a Széchenyi-párhuzam záró sorai az ádámi lélek „ver­gődését” hordozó Adyra utalnak.

     A Madáchot olvasva legbelső centrális körének üzenete egy egész né­pét tanító pedagógus szájából hangzik el. Mert ha a Tragédia zse­ni­a­li­tásából – egy kevés legalább – áldozatul is esett a Németh László-i íz­lésnek, az akkor legégetőbb kérdésekre, a magyarság-európaiság vi­szo­nyának tiszta megítélésére azonban egész pályájára kisugárzó fe­le­le­tet kapott az író.

     A Madách-szakirodalom egyik legtöbbet és legtöbb oldalról kör­be­járt szempontja a Tragédia európai kötődésének és/vagy magyar gyö­ke­reinek megmutatása. A vita talán az elsőbbség kérdésének eldön­té­sé­ben, illetve az arányoknak a megítélésében van, s nem abban, létezik-e egyik vagy másik kapocs. A feleletek természetét pedig a vállalt as­pek­tusokon túl a történelem alakítja.

     Németh László Riedl Frigyes megállapítását, miszerint a Tragédia „a magyar irodalom zseniális intermezzója”, tagadja. Szerinte: „A min­denfelől bekerített hazafi kiált föl mint ember, s ez az, amiben iro­dal­munk világirodalmi szakának, ha lesz ilyen, elébe vág.” Majd ké­sőbb: „a mű magja nagyon is magyar”, és választ adva a miértre: azt tud­ja bemutatni, ami sajátosan csak nemzetére jellemző, a szellem tör­té­nelemmel szembeni „tragikus ellenlábasságát”.

     Az érme másik oldalán: az európaiság, mely Németh László szerint csak külső burok, de ez az a felszín, ami irodalmunkban oly sajátosan rit­ka. Pedig „a művészet algebrájában a képlet rangjára emelni” a „he­lyi számvetést” – csak így lehet.

     Az ádámi lélek s a történelmi erők viszonyáért aggódó író ezért az al­gebráért perel a Madáchot olvasva lapjain.

     A tanulmány visszhangtalan maradt. Amikor 1944-ben Az értelmi­ség hivatása című kötetben megjelenik, egyáltalán nem írnak róla kri­ti­kát. De 1969-ben sem, amikor Az én katedrám tanulmányai közt sze­re­pel. Recenziókat ugyan olvashatunk 1969-ből és 70-ből, majd a ké­sőb­bi kiadás kapcsán 1982-ből,²³ de a régi magyar irodalomról, Bethlen Ka­táról, Berzsenyiről, Széchenyiről szóló nagy tanulmányok mellett a Ma­dách-írás valahogy mindig kihull a rostán. De tegyük hozzá: az élet­mű gazdagsága lehet az oka, s nem a méltóság hiánya – az elfe­le­dett­ségnek. (Grezsa Ferenc trilógiája egyébként elhelyezi az életműben és az esszék sorában.²⁴)

     Azt pedig most már csak sajnálhatjuk, ami a Németh László-leve­le­zé­sekből derül ki: az író szándékozott egy nagy Madách-tanulmányt is ír­ni. Illés Endrének erről számol be 1943. novemberében, miután a rö­vi­debb változat elkészült.

     „Szégyen, de Madách-tanulmányotokat csakugyan nem ismertem. Va­lami rémlett ugyan, hogy jelent meg egy teljes Madách is; Ellával, aki épp felutazott Pestre kutattattam is utána; de ő azzal jött meg, hogy nem tudnak róla. Így történt meg aztán, hogy Halász tanulmányából egyes dolgokat nagy garral újból fölfedeztem. Bizony, Bocskay-kert és a filológia nehezen férnek össze. Természetes, a bevezetőt sem aján­lom föl, ha tudom, hogy ti már rég kiadtátok és bevezettétek. Külön köny­vet szerződéseim sem engedtek volna.”²⁵

     Annak azonban, ami elkészült, aggódásból és ádámi erényből sző­ve, tán nemcsak a Németh László-kutatók, az Égető Eszter-i, az Irga­lom­béli hétköznapi hősiességet és életszeretetet ismerő olvasók örül­het­nének, hanem a Madách-kutatók is.

Jegyzetek

 

1.                     Sőtér István: Félkör. Bp., Szépirodalmi, 1979. 141–199. l.  Vissza a szöveghez

2.                     Szerb Antal: A magyar irodalom története. Bp., Révai, 1947. 388–399. l.

3.                     Németh László: Madáchot olvasva. In. Az én katedrám. Bp., Szép­­­irodalmi, 1975. 625–641. l. (A továbbiakban a számmal nem jel­zett idézetek kivétel nélkül Németh László e tanulmányára vonat­koz­nak.)

4.                     Németh László: Szerb Antal világirodalomtörténete. In. Utolsó szét­­tekintés. Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1980. 234. l.

5.                     Németh László: Berzsenyi. In. Az én katedrám. Bp., Szép­iro­dal­mi, 1975. 253. l.

6.                     Grezsa Ferenc: Németh László Tanú korszaka. Bp., Szépiro­dal­mi, 1990. 89. l.

7.                     Grezsa Ferenc, i. m. 89. l.  Vissza a szöveghez

8.                     Németh László: Az én katedrám. Bp., Szépirodalmi, 1975. 5. l.

9.                     Hegedűs András: Magyar írók pedagógiai nézetei. Bp., Tan­könyv­kiadó, 1976. 111. l.

10.                   Németh László: Lányaim. In. A kísérletező ember. Bp., Mag­ve­tő, 1973. 275. l.

11.                   Vekerdi László: Németh László. Bp., Szépirodalmi, 1970. 217. l.

12.                   Monostori Imre (szerk.): „A szellem rendező nyugtalanság.” Be­szélgetések Németh Lászlóval. Bp., Argumentum, 1992. 84. l. Kö­rös­sényi Vilmos riportja a Film – Színház – Irodalom számára 1943. júl. 30.–aug. 5.

13.                   Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka. Bp., Szép­iro­dal­­mi, 1985. 386. l.

14.                   Németh Ágnes (szerk.): Németh László élete levelekben. Bp., Mag­vető és Szépirodalmi, 1993. 438. l.

15.                   András László: A Madách-rejtély. Bp., Szépirodalmi, 1983. 317. l.

16.                   Madách Imre: Az ember tragédiája. XIII. szín.  Vissza a szöveghez

17.                   Arany János: Egy üdvözlő szó. Szépirodalmi Figyelő 1862. máj. 1. 401–402. l.

18.                   Erdélyi János: Az ember tragédiája. Magyarország 1862. aug. 28.–szept. 2.

19.                   Sőtér István: Madách és a koreszmék. Kritika 1964. 3. sz.

20.                   Németh G. Béla: Két korszak határán. In. Létharc és nemzeti­ség. Bp., 1976.

21.                   Kerényi Ferenc is felhívja rá a figyelmet. Ld.: Az ember tra­gé­di­ája. Matúra Klasszikusok sorozat. Bp., Ikon, 1993. 142. l.

22.                   Németh László: Széchenyi. In. Az én katedrám. Bp., Szép­iro­dal­mi, 1975. 422. l.

23.                   Héra Zoltán: Az író katedrája. Népszabadság 1969. dec. 6. 284. sz. 6–7. l. – Nemeskürty István: Németh László: Az én katedrám. Ma­gyar Hírlap 1969. dec. 18. 294. sz. 6. l. – Kelemen János: Németh Lász­ló katedrája. Élet és Irodalom 1970. márc. 7. 10. sz. 11. l. – Ró­nay György: Az olvasó naplója. Vigilia 1970. márc. 3. sz. 197–199. l. – Rónay György: Olvasás közben. Bp., Magvető, 1971. 118–124. l. – Sip­ka Sándor: Németh László: Az én katedrám. Köznevelés 1971. máj. 8. 9. sz. 39–40. l., Művelődés (Bukarest) 1971. aug. 8. sz. 54–56. – Csu­kás István: Gondolatok Németh László irodalomtörténeti koncep­ci­ó­járól. Tiszatáj 1971. máj. 5. sz. 463–469. l. – Szekér Endre: Németh Lász­ló: Az én katedrám. Forrás 1971. nov.–dec. 6. sz. 94–95. l. – E. Fe­hér Pál: Németh László körül. Népszabadság 1982. jan. 22. 18. sz. 7. l. – Bata Imre: Könyvszemle. Népszabadság 1982. jan. 26. 21. sz. 7. l. – Há­romkötetes válogatás Németh László műveiből. Esti Hírlap 1982. márc. 10. 59. sz. 2. l. – Kristó Nagy István: Németh László válogatott mű­vei. Könyvvilág 1982. ápr. 4. sz. 4. l. – Cs. Varga István: Németh Lász­ló hármaskönyve. Király István válogatása. Napjaink 1982. ápr. 4. sz. 31–34. – Kulcsár Szabó Ernő: Németh László válogatott művei I–III. Hungarológiai Értesítő 1983. 3–4. sz. 142–145. l.

24.                   Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka. Bp., Szép­iro­dal­mi, 1985. 366. l. és Grezsa Ferenc: Németh László Tanú korszaka. I. m. 387–390. l.  Vissza a szöveghez

25.                   Németh Ágnes (szerk.): Németh László élete levelekben. Bp., Mag­vető és Szépirodalmi, 1993. 438. l.