Kozma Dezső

 

Madách műve romániai magyar tankönyvekben

 

 

Talán nem szükséges bizonygatnom, hogy irodalmi múltunk oktatá­sá­nak a nemzetiségi létforma viszonyai között sajátos, mondhatni külön­le­ges szerepe van. Hogy egy elkoptatott szóval éljek: a nemzeti ön­is­me­ret egyik hatékony forrása, eszköze. Már csak ezért sem tekinthető pusz­tán egyetlen tantárgynak a sok közül.

     Irodalmi olvasmányaink során tanulóink néhány klasszikus (Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Ady, Móricz) nevével már az általános iskolá­ban találkoznak, a magyar irodalom időrendi áttekintésére azonban csak a középiskola négy éve alatt kerül sor. Így Madách tanítására is. Az ő nevét ekkor hallja először a tanuló, a X. osztályban (II. gimna­zis­ta­ként).

     Az eltelt hetvenöt év alatt Madách művét igen sokféleképpen érté­kel­ték, magyarázták Erdélyben is. Volt olyan időszak is (az 50-es évek­ben), amikor – akárcsak Kemény Zsigmond – a középiskolai tan­terv­ben, így a tankönyvben sem szerepelt.

     Közvetlen az első világháború utáni években kialakult új körül­mé­nyek döntő módon határozták meg viszonyunkat múltunkhoz. Így az ál­lami és vallási oktatást is. Az is tudott, hogy az első évtizedben főleg idő­szaki kiadványok, irodalmi folyóiratok (Pásztortűz, Erdélyi He­li­kon), almanachok, naptárak, alkalomszerű válogatások, kötetek által ju­tottak el a magyar klasszikusok az erdélyi olvasóhoz. Egy-két példa: az Erdélyi Irodalmi Társaság megbízásából Kiss Ernő 1922-ben Petőfi Összes költeményeit nyújtja át – ahogy ő mondja – a „romániai ma­gyar­ságnak ünnepi ajándékul”. 1927-ben Makkai Sándor a református if­júság kérésének eleget téve írja meg és adja ki Adyt védő könyvét, a Ma­gyar fa sorsát; a korabeli művelődési életben jelentős szerepet ját­szó kolozsvári könyvkiadó, a Lepage a Madách-évfordulóra (1923-ban) díszes kiadásban jelenteti meg Az ember tragédiáját. De érdemes meg­említeni a Magyar Irodalmi Olvasmányok című, a kolozsvári Mi­ner­va Kiadó gondozásában közreadott sorozatot is. Ezeknek a fü­ze­teknek a rendeltetése – olvassuk az egyik előszóban – „hogy magyar iro­dal­munk legtökéletesebb alkotásait juttassák az ifjúság kezébe”. A már em­lített Kiss Ernő (akinek egyébként is szívügye az iskolai nevelés) 1924-ben a Toldi értelmezését jelenteti meg azzal a céllal, hogy – mint mond­ja – „ne csak stilisztikai példatárat lássunk benne, hanem olyan mű­vészi alkotást, amely szívet, lelket gyönyörködtet és nemesít.” De meg­említhetjük a már elfeledett tankönyvíró, Bilinszky Lajos éveken át használt, több kiadást megért tankönyveit, olvasókönyveit, vagy az olyan, középiskolákban is olvasott portrékat, mint Kristóf  György Pe­tő­fi és Madách (1923) című kötete.

     Tankönyvek közül elsőként a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban, il­letve az Unitárius Teológián oktató irodalomtörténész, Borbély Ist­ván A magyar irodalom története I. (1924, II. 1925) című, az erdélyi ma­gyar középiskolák számára készült kétkötetes kézikönyvét idézném em­lékezetbe.

     A szellemtörténeti szempontok mellett társadalmi körülményeket is szem előtt tartó szerző a kezdetektől a XIX. század végéig veszi szám­ba a magyar irodalmat. Madách – Arany, Kemény, Jókai mellett – A nem­zeti költészet fénykora (1849–1900) című fejezetben szerepel csak­nem húsz oldalon, lezárójaként ennek a korszaknak. Az ember tra­gé­di­á­ját vallásfilozófiai alapon, életbölcseleti szempontból veszi szem­ügy­re a könyv írója. Olyan költői alkotásként, amely a jelenidejűség il­lú­zi­ó­jával hat, s amelynek drámaisága nem nélkülözi a személyes jelen­lé­tet. Ebben a felfogásban Madách szerint az élet célja ismeretlen az em­ber számára. Bizonyításként a kétségbeesett Ádámot vigasztaló Úr sza­vai hangzanak el. „Ne kérdd / Tovább a titkot, mit jótékonyan / Takart el istenkéz vágyó szemedtől”. S mert az ember határtalan gondolat- és ér­zelemvilága a földi léthez kötött,  élete örökös küzdelem a test és a lé­lek között, amelyben az ember végső célját valójában el nem érheti. De e nélkül a küzdés nélkül nincs földi élet. A szerző szerint ezt az egyet­len lehetőséget fejezi ki az Úr bíztatása a mű végén, és ilyen ér­te­lem­ben idézi Goethét is: „Aki törekszik, az idvezül.”

     Az előbb jelzett kettősségnek megfelelően kap különös szerepet Lu­cifer, az irányító ész megtestesítője az Éva jelképezte lelkesítő érze­lem­mel szemben. Az addigi magyarázatoktól eltérően, Lucifer nem a ta­ga­dás ősi szelleme, hanem az isteni szikra, aki a puszta anyagot élet­re kelti. Ő a teremtő gondolat, az örök kétkedés, a soha meg nem szű­nő akarat, a vég nélküli törekvés. Ezért lát Borbély éles különbséget köz­te és Mefisztó között. Szerinte ugyanis Goethe hőse úrrá akar lenni Fa­ust lelkén, Lucifernek viszont nincs ilyen szándéka. Nincs a világon annyi csalódás – olvassuk a továbbiakban –, mely rá tudná venni Ma­dách Luciferét, hogy ne akarjon nagyot.

     Nem nehéz észrevenni: olyan tulajdonságok ezek, amelyek inkább Ádá­mot jellemzik, akiről a könyv írója alig szól. Rendhagyó módon íté­li meg egyén és tömeg konfliktusát is. Így: „Míg távol tudja tartani ma­gát valaki a világtól, addig meg tudja óvni egyéniségét. Fáraó a tró­non, Miltiádész seregei élén, Tankréd mint lovag, Kepler mint tudós egész egyéniségek. De ha megszűnt izoláltságuk [...], az egyén fel­tét­le­nül elbukik.” Természetes tehát, hogy az egyén (példa rá a fa­lansz­ter) a tömeg kiszolgáltatottjává válik, hogy aztán a földi mulandóság sze­le elseperjen egyént és tömeget egyaránt.

     Végkövetkeztetése erkölcsileg mégis az, hogy a nagy eszmék tör­té­nel­met és emberi sorsot alakítók. (Csak mellékesen emlékeztetnék ar­ra, hogy Erdélyben a két világháború között lapok, folyóiratok ha­sáb­ja­in is fel-feltűnik az előbbihez hasonló teológiai megközelítése Ma­dách művének. Elég ha Ravasz László református püspök Madách-ér­tel­mezésére gondolunk, amely – a mitológiai színekre helyezve a hang­súlyt – a küzdő és bízó ember harmóniáját megvalósító, a „nagy vi­gasztalások”-at kikiáltó műként mutatja fel a Tragédiát. De idéz­het­ném az Erdélyi Helikont szerkesztő Kovács Lászlót is, aki kisebb sze­re­pet juttat ugyan a transzcendenciának, valójában a „vékonyodó hit”, a „fogyó remény” költőjeként emlegeti Madáchot.)

     A másik tankönyv tizennégy év múlva, 1938-ban jelent meg, ugyan­­csak Kolozsváron, A magyar irodalom története címmel. Írója, György Lajos irodalomtörténész, a kolozsvári Tanítóképző Intézet ta­nul­mányi igazgatója, az Erdélyi Iskola szerkesztője, egyetemi tanár.

     A több mint hatszáz oldalas összefoglalás irányzatok szerint tagolja iro­dalmunkat, 1825-től az első világháborúig. Bő szöveggyűjte­mény­nyel, a művek részletes magyarázatával.

     Az előbbi tankönyvtől leginkább Ádám, illetve Lucifer megítélésé­ben különbözik. Itt Ádám kerül központba: az örökös reménykedés, a meg­újuló küzdelem jelképe, akiben „az erő öntudata él”. Lucifer a zen­dülők „gúnyos mosolyával” lázít az Úr ellen, mindent tudó kala­uz­ként áll a búslelkű Ádám mellett, de távolról sem olyan vonzó, mint az előbb. Éva életelve a függés, ezért a küzdelemből ki is szorul.

     Az egyén azonban itt is áldozata a tömegnek: Athénban a hálá­dat­lan nép hurcolja jótevőjét vérpadra, Párizsban „a tömeg [...] vak, igaz­ság­talan, mely elbuktatja vezéreit”, a falanszter (ahogy a szerző neve­zi: a „kommunizmus kora”) pedig a maga egészében ezt szimbolizálja.

     György Lajos nyomatékkal szól a Tragédia műfajáról, arról, hogy Ma­dách drámai költeményt írt; mégis kitér a mű sikerét meghozó szín­pa­di bemutatókra, s ami akkor újnak számított, nem feledkezett meg a tech­nika kínálta lehetőségekről és a szabadtéri előadásokról sem.

     Láthattuk, Borbély István a cselekményességben és a személyes je­le­nlétben kereste a mű elevenségét, György Lajos a párbeszédben, va­la­mint a bölcseleti tartalom könnyed előadásában, a nyelvben és a stí­lus­ban.

     A második világháború utáni években Az ember tragédiája nem­csak Magyarországon számított „problematikus” műnek, nálunk talán még­inkább. Az erdélyi színpadokon csaknem két évtizeden át, 1946-tól 1965-ig nem láthatta a közönség. Az elhallgatás jelentette az akkori idők értékítéletét.

     Kiszorult az oktatásból is. Egységes tankönyv nem lévén, leg­fel­jebb bizonyos iskolákban tanították. (Például a mi kolozsvári közép­is­ko­lánkban.) Az 1953-ban, az Állami Tanügyi és Pedagógiai Kiadó gon­dozásában megjelent magyar irodalmi szeöveggyűjteményben sem Ke­mény Zsigmondnak, sem Madáchnak még a neve sem szerepel. De nem kedveztek a körülmények közvetlen 1956 után sem. Az 1958-as szö­veggyűjtemény torzító válogatását szinte nem is kíséri értékelés. S ha helyenként fel-feltűnik egy-egy ilyen mondat, az sem a szerzők vé­le­ményét tükrözi, hanem a korszak nem éppen esztétikai elvárásait. Hogy csak egyetlen megállapítást idézzek: Prágában „a Habsburgok ud­varában gyanús szemmel néznek minden újítást, minden merész gon­dolatot.”

     A hatvanas évek némikép más irodalompolitikai légkörében (persze a mitológiai színek mellőzésével) a rabszolgák szenvedését és a lon­do­ni szín „lesújtó valóságát” elénk táró részletek mellett ízelítőt kapunk más színekből is. (Irodalmi szöveggyűjtemény. X. osztály. Szerk. Antal Pé­ter és Láng Gusztáv). Hogy aztán pár év múlva, az 1971-ben meg­je­lent kísérleti tankönyv (szerk. Gámán József, Kocziány László), ismét a szigorodó irodalompolitikai közegben, már csak egyetlen színre kon­cent­ráljon: a „szabadverseny” következményeire. Erre is szembetűnő egy­ol­dalúsággal. E minősítés szerint a Tragédiában „haladó és ret­ro­grád idealista eszmék keverednek”. Igen árulkodó, hogy az Úr egyszer sem szólal meg, a mitológiai színek teljesen kimaradnak, az utó­pisz­ti­kus szocializmus inspirációjaként megalkotott falanszter pedig úgy sze­repel, mint „mechanikusan megszervezett emberi társadalom” – ne­hogy véletlenül is valamiféle szocializmusra lehessen gondolni.

     Árnyaltabb képet a következő, az 1973-as tankönyv nyújt. A Ma­dách fejezet Sőtér István 1966-ban megjelent Álom a történelemről cí­mű tanulmányára épül, s ennek megfelelően a szöveggyűjteményben a há­rom szféra („tiszta szellem”, „tiszta anyag”, „természet”) egymás­hoz való viszonyát értelmező rész szerepel ajánlott olvasmányként. S bár Madách közéleti működésére figyelő szerzők nyomatékkal szólnak a Tragédia korhoz kötöttségéről, a párizsi színről, a forradalom tisztító vi­haráról – a falanszter torzulásai mégsem társadalmi fogantatásúak. E fel­fogásban a sivár emberi viszonyok az „anyagvilág szigorú tör­vé­nye­i­ben” lelik magyarázatukat, „a természet végzetének” következ­mé­nyei. A megélt tragédiák „pesszimista értelmezése” (mármint Madách ré­széről) pedig a kor természettudományos elméleteiben keresendők. (An­tal Árpád – Kocziány László: Magyar Irodalom. X. oszt. Bukarest, 1973.)

     A 70-es évek végén érvénybe lépő új tantervek szerint elkészült tan­könyvek felépítése eltér az addigiaktól. Ez annak a következménye, hogy irodalomtörténetet a középiskolának csak az első két évében ta­ní­tot­tak, az utolsó két évben (a román irodalom oktatásához hasonlóan) az irodalmi áramlatok kerültek bemutatásra. Két különböző tankönyv­tí­pus­ról van tehát szó.

     Az első találkozáskor a tanuló megismerkedhet Madách életével, a Tra­gédia megszületésének körülményeivel, műfajával, majd ezt kö­ve­tő­en kerül sor a mű elemzésére, amelyben az utóbbi évtizedekhez vi­szo­nyítva nagyobb hangsúlyt kaptak a keretszínek, illetve a lírai köz­lés­mód formái. Általában a mű líraisága.

     A tanuló két év múlva ismét találkozhatott Madách művével, ez al­ka­lommal azonban más összefüggésben: a romantikát (s azon belül a ma­gyar romantikát) ismertető fejezetben. Mint a romantika műfaji, for­mai, nyelvi és stílusbeli hagyományaiból (ellentételezés, érzelmi be­állítottság, jelképesség) merítő alkotással.

     Kétségtelen, ez a módszer lehetőséget nyújtott szélesebb, egye­te­me­sebb összefüggések teremtésére, a művek stílustörténeti értel­me­zé­sé­re, de ennek igen nagy ára volt. Az első két év kevésnek bizonyult a hét évszázados magyar irodalomnak még csak a vázlatos áttekintésére is. Nem is beszélve arról, hogy tanáraink olyan ismeretek (történelmi, mű­velődési tudnivalók) közlésére is időt kellett hogy szakítsanak, ame­lyek más tantárgyak feladatai lennének. Ugyanakkor volt ennek az el­képzelésnek módszertani fogyatékossága is. Visszatérni a már tanult írók­ra, művekre óhatatlanul ismétlésekhez vezetett. A tanár először be­szélt például Vörösmarty, Jókai, Madách műveiről általában, két év múl­va pedig a magyar romantika folyamatába beágyazva. (Kozma De­zső: Magyar irodalom a IX. osztály számára, 1978., Magyar irodalom a XI. osztály számára, 1980.)

     Csak méltányolhatjuk tehát, hogy 1991 óta ismét négy évre osztva ta­nítják középiskoláinkban a magyar irodalmat. Így most már arra vál­lal­koztam, hogy a két könyvet „eggyéolvasztom”.

     Madáchra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy teljesebb lehet a portré Ma­dáchról, nagyobb teret szentelhetünk Az ember tragédiája elem­zé­sé­nek, bővebben idézhetünk a műből. (Pillanatnyilag a könyvnek ezt a vál­tozatát tanítják.)

     Madách egyetemi oktatása nem lehet tárgya e vázlatos átte­kin­tés­nek, legfeljebb egy-két megjegyzésre szorítkozhatom.

     Annál is inkább, mert (tudomásom szerint) egyetlen megjelent egye­temi jegyzetünk van, amelyben Madách szerepel. 1980-ban jelent meg kézikönyvként a kolozsvári egyetem magyar szakos hallgatói részé­re. Szerzője (e sorok írója) megpróbálta mindazt felhasználni, amit a szakirodalom az oly sokféleképpen értelmezett életműről addig el­mon­dott. Nyomatékkal szólva a Tragédia műfajáról, műfaj és művészi cél­kitűzés alkotónként változó viszonyáról, a keretszínek és az álom­ké­pek egységéről.

     Hangsúlyt kap ebben az értelmezésben a végletek egyensúlyának szük­sége, továbbá az ember soha meg nem szűnő küzdelmének ama ta­nulsága, hogy létünk nem képzelhető el újra és újra megfogalmazott kér­dések, célok, kétkedéssel megszerzett tudás, érzelem és értelem, nem­zeti és összemberi egymásra találása, véglegesnek nem tekinthető vá­laszok nélkül.

     Ady szép szavait kölcsönözve: a „lemondásos hit” nélkül.