Horváth Zsuzsanna

A Madách-kép az 1945 utáni középiskolai magyar irodalomtankönyvekben

Szubjektív jegyzetek és válogatott dokumentumok egy filológiai feltárás elé

E vázlat – mint ahogy az a Madách Irodalmi Társaság újonnan befogadott tagjához illik, valamint ahogyan az alcím is mutatja – néhány tény köré szervez egy jövendő, kellően okadatolt dolgozatot.

Első megállapítás:

Az ember tragédiája tankönyvi értelmezéseinek összevetéséből a mű fokozatos izolálódásának története látszik kirajzolódni. Ez annyit jelent, hogy jóllehet kronológiai elrendezésben szerepel a Madách-életmű – a későbbi viták egyik kulcsszava is a tantervi, tankönyvi elhelyezés – a szellemi, műfaji, problématörténeti horizont fokozatosan eltűnik mögüle. Ez a tendencia a szövegbe épült utalásrendszerek, hagyományok egyre kisebb mértékű ismeretének feltételezésére is épülhet, de feltehető az ideologikus értelmezésektől való óvakodás is. (Úgymond, maradjon a szöveggel egyedül az ifjú olvasó.)

Két példa a kontextualizálásra, azaz a Madách pályakép és életmű tematikus és történeti kontextusba helyezésére:

1. Rendszeres összefoglaló tételek a magyar irodalom történetéhez. Gondán Felicián ciszt. r. főgimnáziumi tanár, Pécs, 1910. 176 l. (1. sz. melléklet).

Az ember tragédiája említésének kontextusai:

— A vallásos és nemzeti eszme irodalmunkban

— Erkölcsi eszmék irodalmunkban

— A pesszimizmus irodalmunkban

— A német irodalom hatása a magyar irodalomra

— A magyar dráma története

— Költőink és a tudományok

2. Riedl Frigyes: Arany János. Pallas Kiadó, Budapest, 1920.

Az idézett részletben Riedl Madáchot az Arany-életmű teljes kontextusában említi, s Az ember tragédiája későbbi értelmezéseinek hol pozitív, hol negatív minősítésként elhangzó egyik kulcsgondolatát fogalmazza meg: a bölcseleti igényt.

„Vizsgáljuk tehetsége után nézeteit is: azt, hogy minő véleményt alkotott magának Arany az életről, a természetről és a költészetről, melyek elvontan is elmélkedésének fő tárgyai voltak. [...] Bölcseleti általánosságban erről semmit. A magyar költészetben Kölcseyt és Madáchot kivéve, nem találunk általános fejtegetéseket az életről.”

Második megállapítás:

Az ideológiai kontroll alatt álló, és a szövegcsonkításoktól nem mentes tankönyvek, azaz a tankönyvi megjelenítés (például elhelyezés, terjedelem, értelmezési eljárás, olvasat) a tanterv alapján történt. Az ember tragédiája középiskolai tantervben, ún. kötelező tananyagként az 1952-es tantervben és így az 50-es évekbeli tankönyvekben, szöveggyűjteményekben igen marginálisan említődik, ahogyan Sőtér István fogalmaz:

„[...] az ötvenes évek kezdete nem akarta elfogadni Madáchot, Kemény Zsigmondot, sőt egy időben még Eötvöst sem, hát még Jókait –, az 1848 utáni Aranyban pedig csak egy kudarc megtestesülését kívánta látni.” (Irodalom II., Élet és Irodalom, 1982. júl. 9.)

Érdekes adalék, hogy Makay Gusztáv módszertani egyetemi jegyzete sem említi Madáchot, jóllehet külön fejezetben foglalkozik a drámai műnem tanításának kérdésével.

A Madách-életmű, ill. Az ember tragédiája jelentőségének megkérdőjelezése feltehetően Lukács György több munkájában és több fórumon is megjelentetett kritikájának is köszönhető. Madáchot, valamint Az ember tragédiája problematikáját az irodalmi kánonból törölni szándékozó akarat tehát minden valószínűség szerint Lukács György minősítő interpretációjára vezethető vissza. (2. és 3. sz. melléklet.)

Harmadik megállapítás:

Az 1965-ben megjelent gimnáziumi tanterv kötelező olvasmánnyá teszi a művet, értelmezésének kontextusáról is szól:

„Madách Imre: Az ember tragédiája (kötelező olvasmány). A Tragédia nagy világirodalmi elődje: Goethe: Faustja. (A mű cselekményének, szerkezetének, eszmei tartalmának ismertetése.) Faust, Margit és Mefiszto alakja a műből vett szemelvények (pl. az I. rész zárójelenete és a II. rész 5. felvonásának Faust halálát bemutató részlete) alapján. Az ember tragédiájának témája, mondanivalója, szerkezete, műfaja, nyelve. A Tragédia helye a magyar irodalomban. A nép és a nagy egyéniségek viszonya a Tragédiában.” III. osztály I. Irodalomtörténet.

In: Tanterv és utasítás a gimnáziumok számára. Magyar irodalom és magyar nyelv. Művelődésügyi Minisztérium. Tankönyvkiadó, Budapest, 1965.

A 70-es években a tananyagcsökkentés során a Goethe-párhuzam átkerül a kihagyandó megközelítések, szempontok körébe, erre reagál egy tanári vélemény:

„Itt jegyzem meg, hogy a Madách-téma megoldásához is elengedhetetlen Goethe Faustjának ismerete, legalább a mű néhány fontos részletének bemutatása – olvasmányélmény! –, enélkül a »fausti ember« és a Tragédia műfaji előzményei csak tanári közléssel (verbálisan) taníthatóak.” (Vita. A tananyagcsökkentés tapasztalatai az 1973– 74. év I. felében. In.: Magyartanítás 1974. mácrius–április. [jegyezte: Kövesi Józsefné]).

Az 1965-ös tanterv alapján kidolgozott nappali, ill. esti tagozatos irodalomtankönyv az 1982-ben megjelenő ún. új gimnáziumi tankönyvekig számos nemzedék Madách-képét formálta. (4. sz. melléklet.)

A 70-es években az MKM által megrendelt, s a gimnáziumokba eljuttatott feladatlap jól példázza a feltehetően legelterjedtebb kanonizált megközelítést: a színek szerinti aforisztikus tartalmi kivonatolást, valamint az eszmék harcaként való értelmezést, az erkölcsi és bölcseleti igényű megközelítések háttérbe szorulását. (5. melléklet)

Negyedik megállapítás:

Az 1978-as, 1979-es gimnáziumi tantervben törzsanyag és házi olvasmány, ill. önálló érettségi témakör Az ember tragédiája. A II. osztályos tankönyv körül kialakult irodalompolitikai, irodalomtörténészi, ill. pedagógiai vita a Madách-mű értelmezésére vonatkozó elemeket is tartalmaz, így például Veres András szerint a Petőfi és Madách fejezetben kellően megoldott az ideológiai és az esztétikai szempontok egyensúlya (1980). Orosz László ellenvetéseire válaszolva, a vonatkozó tankönyvfejezet szerzője, Szegedy-Maszák Mihály védelmébe veszi a tankönyvi feldolgozást: „A Bánk bán vagy Az ember tragédiája esetében a tankönyv kifejezetten jelzi a többféle értelmezés lehetőségét. [...] A tankönyvíró különben is állandóan arra kényszerül, hogy rövidre zárjon bonyolult kérdéseket. Nagyon is elképzelhető, hogy egyes mondatokat a tanuló »egy olvasásra« nem ért meg. Ezt azonban nem tartjuk hibának. Ellenkezőleg: számítunk arra, hogy a tankönyvnek ugyanaz a mondata olykor többszöri olvasást is elbír.” (Tankönyvírás erős kockázattal. Kritika, 1981.) Makay Gusztáv Rangjavesztett irodalom c. írásában a Gondolatok a könyvtárban tankönyvi elemzését kárhoztató gondolatmenetében említi Madách művét is, ellenvetésül a tankönyvszerzők megállapítására, amely szerint a küzdés bizonytalan pozitív értéknek minősül: „Az ember tragédiájában sem öncélú – azaz értelmetlen – küzdést hirdet Madách. A valóban következetlen eszmei megfogalmazás ellenére, amely szerint »A cél halál, az élet küzdelem / S az ember célja a küzdés maga«, a mű egésze világosan megmutatja a küzdés célját: számos részleteszmén kívül egy olyan eszményi társadalom megvalósítását, amelyben egyszerre érvényesül szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje.” (Pedagógiai Szemle, 1982.) Sőtér István védelmébe veszi a tankönyvet: „Nem érzem úgy, hogy a Gondolatok a könyvtárban értékelése elmarasztalná a »zárlatban« megszólaló reménységet, amely Az ember tragédiája befejezésével annyira egybehangzik. A tankönyv szerzőit nem vehetjük egy kalap alá azokkal, akik fanyalognak, amiért a magyar gondolati költészet nagy művei a remény, a bizakodás, a küzdés emberi és történelmi szükségében oldják fel a kételyeket. Azok, akik giccsesnek vélik a Gondolatok a könyvtárban végén megszólaló vigaszt és reményt, vagy törlik Az ember tragédiája »bízva bízó« zárósorait, egy aprópénzre váltott egzisztencializmus utolsó készleteivel kereskednek.” (ÉS, 1982.) Gyürey Vera a tanítás nézőpontjából következőképpen összegezte álláspontját egy tantárgypedagógiai konferencián: „Mit kívánnank tőlünk az új könyvek? Sokat. Egyrészt új ismereteket a konkét irodalomtörténeti anyagban. A tanár törzs-tudásanyagának bővítését; az egyes korszakok, ezen belül az alkotói pályaképek sok esetben új értékelését, mint például Vörösmarty, a romantika fejezete vagy Arany János, Madách esetében; szemléleti változást az irodalomról való gondolkodásban. [...] Önállóságot, konfrontálódást, véleményalkotást, vitakészséget, aminek elengedhetetlen része a személyesség és nyitottság a művek értelmezésében. Állandó tanulást, ami nemcsak a gyerekeket, hanem bennünket is érint. Ugyanaz vonatkozik tehát ma és most a tanárokra, ami az egész magyar társadalomra.” (Elhangzott a JAK tankönyvvitáján, 1982. A szemelvényeket a Tankönyvháború c. kötetből vettük. Argumentum Könyvkiadó, Budapest, 1991.)

Ötödik megállapítás:

1995-ben a mű szövege számos, s különböző jegyzetapparátussal ellátott kiadásban hozzáférhető. (lásd pl. Matúra sorozat.) Az érvényes középiskolai tankönyvek közül a korábbiakkal való összehasonlításra Mohácsy Károly tankönyvének egy részletét választottuk. Így tehát a 70-es évek végén, 80-as évek elején íródott kétféle megjelenítést példázza a Szegedy-Maszák Mihály által készített gimnáziumi és a Mohácsy Károly készítette középiskolai tankönyv vonatkozó tartalomjegyzéke, ill. a „Küzdj és bízva bízzál” és „A Tragédia zárlata” című részfejezet összehasonlítása. (6. melléklet)

1. sz. melléklet*

Gondán Felicián ciszt. r. főgimnáziumi tanár: Rendszeres összefoglaló tételek a magyar irodalom történetéhez. Pécs, 1910.

A vallásos és nemzeti eszme irodalmunkban

[...]

5. A romantikus iskola tagjai: Kisfaludy K., Vörösmarthy, Eötvös a honalapitás, a nemzeti nagy királyok dicső korát rajzolják ki a műveikben, hogy a nemzetbe erőt és bizalmat öntsenek a második honalapitás, a demokratikus berendezkedés küszöbén. S igy a költők munkássága révén a nemzeti eszme megtelik büszke öntudattal, majd pedig demokratikus tartalommal. Mikor a megért eszméket a sötét reakció fegyveres erővel igyekszik elnyomni, a költők azok, kik lelkesitik a nemzetet dalaikkal a harc alatt (Petőfi, Tompa, Czuczor stb.) és megóvják a kétségbeeséstől a harc után (Arany, Tompa, Vörösmarty). Emellett a harc hevében és az elnyomás napjaiban az Istenbe vetett hit és bizalom eszméit sem szünnek meg hirdetni.

6. A kiegyezés után az irodalom lelkes nemzeti szellemben ujra megindul. A nemzeti eszme Gyulaiban, Tóth Kálmánban, Lévayban tehetséges művelőkre talál, sőt a vallás eszméi is utat törnek Szász K., Endrődi, Mindszenty, Lévay, Reviczky, Rudnyánszky, Szulik, Kálmány, Kemenes stb. költészetében és Madách Ember Tragédiájában.

7. Szemmel látható tehát, hogyan vonul végig irodalmunkon a két eszme: vallás és haza. Mint láttuk, egészen a kuruc-időkig szoros kapcsolatban jelenik meg a kettő irodalmunkban. Innét kezdve azonban a vallásos eszme kiválik és mint egyes irók sajátsága tünik csak, a nemzeti eszme pedig továbbfejlődik, s a korviszonyoknak megfelelően más és más tartalommal telik meg, hogy továbbra is mozgatója legyen irodalmunknak és közéletünknek egyaránt.

Erkölcsi eszmék irodalmunkban

[...]

3. A nemzetietlen korban Faludi Ferenc a társadalmi erkölcsök javitására törekszik forditásaival (Nemes ember, Nemes asszony, Nemes urfi) és maximáival (Udvari ember, Szent ember, Bölcs ember). E korban a pálosok, jezsuiták, piaristák iskoladrámái szintén nagy erkölcsnemesitő célokat szolgálnak. E szerzetesek előadják iskoláikban az antik és a magyar világ hőseinek kiváló tetteit, hogy ezekkel az ifjuságot erkölcseiben megszilárditsák (Faludi Constantinus, Kunics Szedéciás, Illei Ptolemaeus, Titus stb., Péchy Szapáry Péter, Kohári István, Illei Salamon, László foglya, Katona Vak Béla stb.)

4. A felujulás korában nagy hatással voltak az erkölcsök nemesedésére Báróczynak nagyon olvasott és művészi forditásai: Marmontel: Erkölcsi meséi és Dusch Erkölcsi levelei, valamint Péczelinek Lafontaine után irt meséi, melyekben józan életfelfogásra igyekezett nemzetét tanitani. Virág pedig józan erkölcsi elveit, tüzes magyar felfogását egyes lapokra irt költeményeivel terjesztette ez országban. Ugyancsak a nemzeti erkölcsöknek volt lelkes védője Dugonics az ő regényeivel, Gvadányi Peleskei nótáriusával és Berzsenyi egész költészetével (Magyarokhoz.)

5. Az ujabb korban Kisfaludy elbeszéléseivel (Tollagi, Sulyosdi Simon) Czuczor Paprikás versei-vel a falusi nemesek, általában a falusi nép erkölcseit igyekeztek javitgatni.

De erkölcstanitó irányukkal leginkább kitüntek Fáy András, Eötvös József és Madách.

Fáy meséi a vidám bölcselkedés hangján adják elénk a legmélyebb erkölcsi igazságokat. Bélteky-háza pedig a tiszta élet, a lelki derékség, s a patriárchális erkölcsök védője. Erkölcsi hatás tekintetében azonban páratlanul áll Eötvös Karthauzija. Mint regény, a Karthauzi ugyan nehézkes menetü, de reflexiói, melyek telve vannak a legnemesebb erkölcsi eszmékkel és irányitó elvekkel rendkivüli hatással voltak az erkölcsi felfogás nemesedésére. A legfenségesebb erkölcsi mű azonban irodalmunkban mégis Madách Ember tragédiája. Erkölcsi értéke abban a hatalmas gondolatban rejlik, amely az egésznek alapeszméje: ember küzdj és bizva bizzál! A gyarló ember, a még gyarlóbb Évával oldalán lelkesül, küzd a nemes eszmékért, de elbukik, s mármár kétségbeesik, azonban az Ur felemeli a porból, s a szeretet szava uj lelkesedést önt beléje: küzd tovább, mert az Ur a küzdéshez kötötte boldogulása feltételeit és bizik Istenben, hogy küzdelme nem lesz sikertelen.

A pesszimizmus irodalmunkban

[...]

Vajda János költészetén is a legsötétebb pesszimizmus ömlik el. Szerelmi költeményeiben (Szerelem átka, Gina emléke) olyan sziv után vágyódik, amely szerelmét ugy viszonozná, mint ő akarja, de ilyet nem talál. Hazafias énekeiben (Luzitán dal, Virrasztók) azt a gondolatot fejezi ki, hogy a hazát már becsületes ember nem is szeretheti, annyira elbukott. Bölcselkedő műveiben (Üstökös, Jelenések) izgatott töprengéssel keresi, kutatja, minek élünk s minek születünk, s pesszimizmusa azt sugja neki, hogy csak eszközök vagyunk a sors kezében, s hogy e rövid élet után hosszú enyészet vár reánk. Mind hazafi bánata, mind szerelmi és világfájdalma teljesen vigasztalan. Gyógyulást nem remél, ha néha eped is utána. Csak a gyermekkorról tud derültebb hangon énekelni.

Sok pesszimizmust találunk Madách művében is. De pesszimizmusa az ókor jeleneteiben még nem nyilvánul teljes erővel, mert a történelem nagy alakjaiban ha mindjárt zsarnokok is, tud találni nemes vonást. De már az újkor jeleneteiben pesszimizmusa teljes erővel előtör. Keppler neje, a francia forradalom, a londoni vásár a legsötétebb peszszimizmust mutatják azért, hogy Ádámmal együtt ő is kétségbeessék az ember jövendője felett. Azonban a mű egész pesszimista felfogása megenyhül az Isten szavában, mit Ádámhoz intéz: küzdj és bizva bizzál! Ez az alapgondolat. Ezért irta az egész művet: nem kell csüggednünk, nem kell pesszimizmusba merülnünk az emberiség küzdelmeinek sikertelensége miatt, Istenben kell biznunk, ő megjutalmaz küzdelmeinkért. Tehát alapjában véve ő nem pesszimista, csak pesszimizmust tüntet fel, hogy hitet, bizalmat hirdessen.

A német irodalom hatása a magyar irodalomra

[...]

5. Ezen kor után a nemzeti romanticizmus kora következik, mely az idegen utánzás helyett a tiszta nemzetit tüzte ki célul. Azonban ennek kialakulására is befolyással van a német romanticizmus. Kisfaludyt például a romanticizmus megalapítójává a német romantikusok olvasása s bécsi tartózkodása tette. Legjobban meglátszik e hatás balladáiban és románcaiban (Álmatlan király, Zuárd) és fiatalabb kori dalain. Stibor vajdája is Schiller Kabale und Liebe c. műve nyomán készült. Vigjátékaiban pedig Kotzebue hatását érezteti. Az ő vigjátékai is, mint Kotzebueé, helyzetvigjátékok. Xéniái pedig Schiller után készültek.

Az Athenaeum-körének irói közül Bajzára nagy hatással volt Lessing Dramaturgische Briefe c. kritikai munkája. Ennek tanulmányozása tette őt szinbirálóvá és kritikussá. Ugyancsak ő is szerette Matthissont, s forditott Goethéből s a magyar származásu Uhlandból is.

[...]

4. A népies iskolára is hatással volt a német irodalom, amennyiben nálunk is a német Herder és Grimm-testvérek példája után kezdik gyüjteni a népköltészet termékeit (Erdélyi Népdalok és mondák stb.) s mindjárt Tompa virágregéin meglátszik a német Freiligrath, Goethe és Heine hatása. Ez utóbbiért Petőfi is lelkesedett.

5. Az újabb korból megemlithető Goethe Faustjának hatása Madáchra és Hegel bölcseletének hatása Gregussra. Dóczi leforditotta a Faust első részét, Váradi a második részét. Szász Károly és Győri Vilmos is sokat forditottak németből. Általában a német szellem nagyobb alkotásai ma már jobb-rosszabb magyar forditásban mind megtalálhatók.

A magyar dráma története

7. A hatvanas években Szigligeti mellett újabb tehetségek lépnek fel a dráma terén, s a politikai élet fellendülésével friss élet kezd lüktetni a szinpadon is. Ekkor lép fel Tóth Kálmán, Szász Károly, Berczik Árpád stb.

Ekkor tünik fel Madách Imre is halhatatlan művével az Ember tragédiájával. Ezt a drámai költeményt a költői gondolatok mélysége és gazdagsága, a mély bölcseleti és erkölcsi felfogás, a szerkezet s a jellemzés nagyszerüsége a világirodalom egyik legértékesebb [!] alkotásai közé helyezi.

Költőink és a tudomány

[...]

4. Újabb költőink: Gyulai Pál, Szász Károly, Lévay mind magas világirodalmi képzettséggel birnak. A drámairók közül Madách a bölcseletet kedvelte, Csiky Gergely a classica-philologia, egyházjog és történelem terén munkálkodott.

Költőink képzettsége tehát, mint láttuk, nem volt egyoldalú. A tehetséget tanulmánnyal kapcsolván, nemcsak a költészetnek, hanem a tudománynak is díszére váltak.

2. sz. melléklet

Lukács György: Madách tragédiája. Szabad Nép, 1955. márc. 27. és ápr. 2. szám. (A tanulmányt – fontossága miatt – teljes terjedelmében s az eredeti alapján tesszük ismét közzé. – A szerk.)

Az Ördög komédiája: ezt a címet a kiváló magyar kritikus, Erdélyi János javasolta közvetlenül Az ember tragédiája megjelenése után, a költemény eszmei tartalmának előlegzett összefoglalásaként. Erdélyi kritikája a falanszter-jelenetnél éri el csűcspontját: „Hiszen emberiségünk története ezen forog”, mondja. Élesen rámutat a szocializmus (az utópikus szocializmus az egyetlen, melyet mind Erdélyi, mint Madách ismertek) reakciós bírálóira és felkiált: „A költő eljárása vakmerő játék az irodalmi komolysággal, s keserű tréfaűzés az eszmékkel. Tűrhető-e, hogy a költő, a nagy igazságok látnoka, az eszmék prófétája ultramontánokkal stb. egy oldalon vegyen álláspontot a jövendő kor fejleményei ellen?”

Madách szenvedélyesen tiltakozott a kritikának főleg eme része ellen. Erdélyihez intézett levelében nem ismeri el, hogy a szocializmust gúnyolta volna; ő az összes emberi törekvések tragédiáját akarta megírni! „Csak azt akarom kihozni, hogy midőn a szocializmust gúnyolásával vádolsz, akkor szabadság, kereszténység, tudomány, szabadverseny s mindazon eszmék gúnyolásával is vádolhatsz, mik az egyes részeknek tárgyai, miket éppen azért választottam tárgyaiul, mert az emberiség fejlődésének főmomentumaiul nézem.”

Mint később látni fogjuk, Madách védekezésének megvan a maga szubjektív jogosultsága. Objektíve azonban csak kiszélesíti és elmélyíti Erdélyi vádját műve ellen. Mert hiszen az ő érvelése, mint Az ember tragédiájának szerzői magyarázata, éles fényt vet két döntő kérdésre. Egyrészt rámutat a mű eszmei tartalmát kitevő történelembölcseletre, melyben minden olyan törekvésnek hívságát bizonyítja, mellyel az emberek társadalmi együttélését biztosítani és magasabb szintre emelni próbálták. Másrészt az itt megnyilvánuló pesszimizmusnak kiegyenlíthetetlen ellentétét látjuk a befejező szavak („Ember küzdj és bízva bízzál”) optimizmusával. Erdélyi jelentékeny kritikusi képességei éppen abban nyilvánulnak meg, hogy a falanszter-jelenetben, melyet – mint azt Madách helyesen kiemeli – az előzők eszmeileg előkészítenek, a dráma gyöngeségének, ellentmondásosságának gyökerét ragadja meg: az emberi nem fejlődésének, a fejlődés perspektívájának kérdését.

Nem lehet az elfogulatlan olvasó vagy néző szempontjából kétséges, hogy ez a perspektíva sötéten pesszimista, hogy az isten idézett végszavai csak egy vallásosan „észfeletti” happy end-et teremtenek, de nem adnak választ a dráma menete által feltett kérdésekre. Nem ad feleletet Arany János magyarázata sem, melyet azóta sokan utána mondtak, hogy t. i. az emberiség történetét ábrázoló jelenetek nem a történelem valóságát mutatják be, hanem Lucifer megrontó szándékait: „Ugyde mondják a sötét álomképek tárgyilag is egyeznek a világtörténettel. Ezt tagadom én.” Ezért Arany szerint Az ember tragédiája ábrázoltatörténelem nem tagadja a haladást, nem „szüntelen körforgás vagy alábbszállás, míg minden a nihilizmusba süllyed.”

Bármennyire tisztelem Arany Jánost, mint költői művek elemzéjét is, ezzel a felfogással nem tudok egyetérteni. A drámában a valóság azonos azzal, amit a színpadi cselekmény mutat. Még ha álomról van is szó, mint Calderon Az élet álom című híres művében, az álomképek a hős lelki lehetőségeit mint valóságot ábrázolják, és mint ilyenek hatnak ki a dráma befejezésére. Ha Madách (az író, nem a magánember) csakugyan pesszimista valóságtorzításnak tekintené a történelmi képeket, úgy ezt a felfogását a képeken belül, a drámai ábrázolás eszközeivel kellene kifejeznie, úgy, ahogy teszem a Szentivánéji álomban a néző mindig pontosan tudja, mi a valóság, mi a varázs, mi a képzelődés. Nem lehet drámai cselekményt úgy átélni, hogy az ábrázoltat ne tekintsük a valóság másának, a puszta utólagos deklarációval a drámai ábrázolás valóságát nem lehet átformálni. Az ábrázolás maga azonban Arany János magyarázata ellen szól.

Egyenesen ügyvédi fogás Alexander Bernát részéről – aki különben nem ért egyet Arany felfogásával – a mű pesszimista perspektíváját azzal legyöngíteni, hogy az eszkimó-jelenet „nem a mi világunk, hanem a távol jövőjé, ha ugyan a tudomány nem csalódik”. Hiszen, ha Madách tudományos nézetei később helyteleneknek bizonyulnak, az nem változtathat semmit a már kész alkotáson. Az eszkimó-jelenet szerves része a Madách-ábrázolta történelmi fejlődésnek. A tudomány esetleges új álláspontja ezen éppoly kevéssé változtathat, mint ahogy a Macbeth boszorkányai sem vesztik el drámai valóságukat, mert mi már – az életben – nem hiszünk bennük. Persze a magyar polgári fejlődésre felette jellemző, hogy Alexander itt – és nem mint Erdélyi János a falanszter-jelenetben – látja a történelmi fejlődés pesszimista felfogásának ugrópontját.

A Madách ábrázolta történeti fejlődés perspektívátlanságát, művészi történelembölcseletének pesszimista voltát tehát nem lehet eldisputálni. Arany János fel is veti azt a kérdést: nem jöhet-e létre a pesszimizmus talaján jelentős műalkotás? Ő Byronra hivatkozik: ebben az esetben talán találóbb – mint azt Szerb Antal teszi – Flaubert Szent Antal megkísértésére gondolni, hol szintén minden világnézet hívsága, semmivé válása az ábrázolás eszmei tartalma. Nem tartjuk itt feladatunknak, a pesszimista költészet jogosultságát megvitatni. Főképpen azért, mert hiszen Az ember tragédiája befejezése meg akarja szüntetni ezt a pesszimizmust. Madáchnál ez csak jobban aláhúzza, az ábrázolt világ és a belőle levont végkövetkeztetés világnézeti és művészi ellentétének feloldhatatlanságát. Mielőtt ez ellentét művészi következményeire rátérhetnénk, meg kell vizsgálnunk annak társadalmi-történeti gyökereit.

Irodalomtörténészeink, elsősorban Hermann István elvtárs,* helyes úton járnak, amikor Az ember tragédiáját a hatvanas évek Magyarországának aktuális problémáira adott adott válasz kísérletének fogják fel, nem pedig „általános emberi”, „örökérvényű” kérdések költői megoldásának. Innen tekintve a perspektíva kérdése oda koncentrálódik: milyen fejlődési lehetőséget látott maga előtt hazája számára a magyar középnemesség legjobb része? Mert kétségtelen: Madách ehhez tartozott. Már az a tény is bizonyítja ezt a haladó tendenciát, hogy (közvetlenül Az ember tragédiája megírása után) Madách az 1861-es országgyűlésen a radikálisabb Határozati Párt aktív tagja volt. Magyar középnemesi elfogultsága azonban kitűnik ott, ahol – különben bátor és okos beszédében – a magyar rendi országgyűlés felette megalkuvó 1799-es törvényét egyszintre helyezi a nagy francia forradalom vívmányaival; szerinte amit Rousseau a „Contrat social”-ban követelt, Magyarországon „már egy ezredév óta históriai tény volt”.

A történelmi látókör eme korlátozottsága ellenére Madách a döntő kérdésben, Magyarország függetlenségének kérdésében, a Habsburg

*Az MTA Irodalomtudományi Intézete 1952-ben vitát rendezett Madáchról. Ott hangzott el Lukács György tanítványának, Hermann Istvánnak az előadása. Hermann István: Madách: Az ember tragédiája. Irodalomtörténet 1952. 3–4. sz. 335–353. l. (A szerk.)

abszolutizmus (és minden belőle kiinduló demagógia) ellenében haladó állásponton állt. A Civilizátor című szellemes szatírája kitűnően kifigurázza a bécsi elnyomók „népboldogító” frázisait. Madách sohasem ítéli el az 1848–49-es forradalmat, mint azt Kemény Zsigmond tette, ellenkezőleg, gondolatai és törekvései mindig akörül forognak: hogyan lehetne 1848-at az adott új körülmények között megújítani?

Persze, ezeket az adott körülményeket Madách a liberális középnemesség nézőpontjából tekinti. Amennyiben tehát szemben áll a Kemény Zsigmond-féle Kossuth-elítéléssel, kapitulációval a Habsburg-monarchia előtt, annyira távol áll tőle Petőfi plebejus demokratizmusa. Felületesen nézve, ez talán úgy tűnhetne fel, mint a reformkor hagyományainak felelevenítése a plebejus demokrácia átugrásával. Lehet, hogy Madách maga is így látta saját helyzetét. Objektíve azonban egészen másképp áll a dolog. A forradalom után, a forradalmi tapasztalatok következtében a liberális nemesség nem demokratikus álláspontja demokráciaellenességgé változott. Madách maga ezt feljegyzéseiben számtalanszor nyíltan kimondja. Így: „A demokrácia, fájdalom, csak az arisztokrácia által manifesztálódik, a népben nincs meg a szükséges noblesse, szervilis lesz”; vagy: „A gyáva nép közt csak egyes nagyok fonják a történelmet”; vagy: „A nép csak tegyen, majd gondolkodom én” stb. stb.

Ez Madáchnál közvetlenül az 1848 utáni magyar középnemesség osztályhelyzetéből nő ki (csakúgy, mint Eötvösnél). Maga az állásfoglalás azonban általános európai jelenség. Csak néhány példát sorolok fel: míg a régebbi polgári haladásgondolat a szabadságot a hűbéri maradványok ellen védelmezi, addig John Stuart Mill ezt a védelmet már a tömegek ellenében keresi. Jacob Burckhardttal pedig módszertani alakot ölt a történelem olyan felfogása, hogy az kizárólag a „nagy emberek” működésének eredménye. Burckhardt ebben a tekintetben azért is érdekes a mi problémánk szempontjából, mert róla – következetesen – a tömegek szerepének tagadása, a nagy emberek kultusza a társadalmi haladás tagadásával, a történelmi pesszimizmussal jár együtt. Ezért volt egy bizonyos viszonylagos szubjektív igazság Madách védekezésében Erdélyivel szemben: a falanszter-jelenet antiszocializmusa csakugyan csak betetőzése annak, az antidemokratizmusnak, mely egész életművén végigvonul. Elég, ha itt a „Mózes”-re utalok, amelyben nagy ember és hitvány tömeg ellentéte teszi a drámai konfliktust.

Ez az antidemokratikus világlátás, érzésvilág alapozza meg Az ember tragédiáját is (és végső oka pesszimista perspektívátlanságának). Itt most nemcsak az athéni és párizsi tömegjelenetekre gondolok, amelyekben a nép, mint bárki által megnyerhető, meggyőződés nélküli csürhe szerepel. (Hogy ez mennyire nem jellemző a 19. század első felének nagy drámáira, azt Puskin Borisz Godunovja és Büchner Danton halála című műve világosan mutatja.) Így Athénban Éva: „Csak táncot érdemel e csőcselék – Mely érzi, hogy te születél urául...”; és Ádám: „E gyáva népet meg nem átkozom, – Az nem hibás, annak természete – Hogy a nyomor szolgává bélyegezze... – Csak egyedül én voltam a bolond – Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.” Az idézetek itt tetszés szerinti számban adódnak.

De ez csak a társadalmi, politikai oldala Madách antidemokratizmusának. Ez az alapvető érzés azonba kiterjed az élet minden megnyilvánulására. ismeretes Éva kettős szerepe a párizsi jelenetben: mint arisztokrata lány és mint forradalmárnő szerepel. Ádám–Danton így foglalja össze viszonyát a két alakot öltött Évához: „Azt nem bírhattam, védte glóriája – Ettől pokolnak gőze undorít el.” Mindez nem visszatérés a reformkorba. Gondoljunk Bánk bán viszonyára Tiborchoz és rögtön látjuk, mivé vált a nemesi liberalizmus még egy olyan kiváló képviselőjében is, mint amilyen Madách volt. 1848–49 olyan kérdést tett fel, melyet a reformkor még nem ismert: aki nem a néppel, a tömegekkel együtt, azok soraiban keresi a felszabadulást, azt az események logikája szembeállítja a néppel, a tömegekkel és – akár akarja, akár nem – kifejlődik benne a nép, a tömegek lenézése, az undorodás tőlük. Ez történt meg, mint oly sok liberális polgárral nyugaton, 1848 után a liberális középnemes Madáchcsal Magyarországon. Ez a Madách-tragédia társadalmi alapja.

1848 bukása Magyarországon a nemzeti függetlenség időleges elvesztését hozta magával, de nem akadályozhatta meg a kapitalizmus eddiginél gyorsabb fejlődését, a hűbéri maradványok lappangó gazdasági ellentmondásainak kibontakozását. A Habsburg abszolutizmusnak ellenállni akaró nemesség két tűz közé került: azt hihette, hogy történelmileg jogos hagyományokat véd, amikor begubózik elmaradottságába. Az Ausztria felé ügyesen és jól hadakozó Civilizátor című szatíra egyszersmind a gazdasági hátramaradottság, a patriarkális úr és szolga viszony dicsőítése. (Jellemző: ebben az összefüggésben, de csakis ebben, Madách rokonszenvvel ábrázolja a népet.) A művelt Madách világosan látta a kapitalista szabadverseny pozitív oldalait is. Amikor negatív oldalait – nem egyszer helyesen – bírálja, e bírálat mindig a múlt felől, a hűbéri maradványok védelmezéséről leszakadni nem tudó és nem akaró középnemesség szempontjából történik.

Ezekből az elemekből tevődik össze Madách világképe: elutasítja a zsarnoki abszolutizmust, de elutasítja az ellene irányuló népi, plebejus forradalmat is: elutasítja a kapitalizmust és elutasítja az annak felváltására hivatott szocializmust is. Ugyanakkor azonban – e világfelfogás alapján, melynek logikája dermedt tétlenségbe merevít – Madách cselekedni akar, aktíve harcolni hazája felszabadításáért. Ennek az ellentétnek költői tükörképe az az ellentmondás, melyet már Erdélyi János meglátott Az ember tragédiája költői menete, ábrázolt eszmei tartalma és befejezése között. Madách tragédiája, hogy ezt az ellentmondást nem látta s így nem tudta feloldani.

Becsületes, okos, liberális magyar nemes tragédiája. Semmi lekicsinylés nincs abban, ha megállapítjuk: csak világnézete ellenére képes cselekedni. Mert cselekedni akar és a lehetőségekhez mérten cselekszik is. Marx ezeket írja 1848-ban a liberalizmus ellentmondásaiból a kétségbeesett pesszimizmusba menekülő Rugenak: „Nincs nép, amely kétségbeesnék és ha hosszú ideig csak ostobaságból remélt, mégis sok év múlva hirtelen okossággal teljesíti jámbor vágyait.” Az a költői és világnézeti salto-mortale tehát, amellyel Madách Az ember tragédiája megoldhatatlan ellentmondásain túlteszi magát, becsületére válik az embernek, a hazafinak, de természetesen nem oldhatta meg az ebből a forrásból eredő objektív világnézeti és művészi ellentmondásokat. A hazafi becsületessége Madáchnál – a már elemzett korlátok következtében – átcsap a költő, a gondolkodó tragédiájába.

A szubjektív tragédiát objektív komédiává alakítja a 67-es kiegyezést követő kor. Madách megoldhatatlan dilemmáit a történelem megoldotta, mégpedig – a magyar nép nagy kárára – reakciós értelemben. A kiegyezést követő reakciós korszak természetesen a maga érdekeinek megfelelően rostálta át és értékelte át a magyar irodalom hagyatékát. Ennek az évtizedeken keresztül végbement nagyszabású történelemhamisításnak elemzése itt nem lehet a mi feladatunk. Csak néhány példa segítségével igyekszünk megvilágítani, hogyan alakította a Ferencz József-kor és a Horthy-korszak a maga reakciós ideológiai szükségleteinek megfelelően Az ember tragédiáj eszmei gyöngeségeit és ellentmondásait a demokrácia és a haladás elleni egyértelmű megnyilatkozássá: hogyan vált az ilyen magyarázatok segítségével a liberális Madách műve – Erdélyi jóslata értelmében – az „Ördög Komédiájává”.

Ez a reakciós ideológiai szükséglet volt az új magyarázatok számára az elsődleges indok. Hozzájárult azonban ehhez a magyar sovinizmus is. A Rákosi Jenő-féle „harmincmillió magyar” imperialista ideológiája, a magyar „kultúrfölény” mindenáron minden területen való érvényesítése megkövetelte, hogy a magyar irodalomnak is legyen „világkölteménye”, mely egyenrangú a Fausttal, sőt eszmeileg is, művészileg is, felette áll annak.

Rákosi Jenő házi kritikusa és esztétikusa, Alexander Bernát tette itt meg a döntő lépést. Felfogásának egyes pontjait már ismertettük. Itt még azt kell hozzátennünk, hogyha Alexander elveti Arany János felfogását, mintha a tragédia történelmi jelenetei nem a valóságot, hanem csak annak luciferi eltorzításait ábrázolnák, úgy ezt nem realisztikus dramaturgiai meggondolásokból teszi. Alexander gondolatmenetét ellenkezőleg az határozza meg, hogy Madách történelemfelfogását nem tekinti pesszimisztikusnak, sőt a történelmi fejlődés igazi lényegének kifejezését látja benne, mely „hozzájárul, hogy pesszimizmusából kigyógyuljon”. Az igazság Alexander szerint így foglalható össze: „Költeménye nem azt az eszmét fogja feltüntetni, mily egyformán gyarló az ember az egész történeten keresztül, hanem mily gyarló a tömeg a nagy, a kiváló, a hatalmas egyéniséggel szemben. Ez a költemény fel fogja tüntetni a nemes egyéniség küzdelmét a nemtelen nagy tömegért, mely meg nem érti, kicsúfolja, cserbenhagyja. Ádám nem az emberiség képviselője lesz, hanem a nemes emberiségé. Sorsa nem az, hogy mindig egyformán gyarló, hanem hogy mindig egyformán hiábavaló küzdelmet vív az emberiségért, amelynek baján nem lehet segíteni.”

Itt már világosan látható a Tisza-korszak „liberalizmusának” különbsége Madách nemesi liberalizmusától. Madách számára megrendítő és feloldhatatlan tragikus konfliktust jelentett, hogy világszemlélete döntő pontokon szembeállította a nép demokratikus törekvéseivel. A Tisza-korszak álliberális cinizmusa már megelégedetten állapítja meg a történelemnek ezt a szerinte alapevető tényét. Teszi ezt abban a reményben, hogy ami az eddigi történelem folyamán nem sikerült, a „nemes emberiség”, a nagy emberek győzelme a hitvány tömeg felett, azt a jelenkor „nagy emberei”, a tiszaistvánok, a II. vilmosok meg fogják valósítani.

Az első világháború előtti idő politikai történetéből tudjuk, milyen gyenge, határozatlan, sokszor elvtelen volt az ellenzékiség e hivatalos vonallal szemben. Ez megnyilvánult Az ember tragédiája értékelésében is, amelyben az Alexander-féle magyarázat a dolog lényegét tekintve uralkodó volt. Nagyon ritka az olyan különvélemény, mint amilyet éppen e cím alatt Kossuth régi küzdőtársa, Pulszky Ferenc fejtett ki Az ember tragédiája színpadi bemutatója alkalmából, 1883-ban. Pulszky ezeket írja: „A darab tetszik mindazoknak, akik a liberalizmus és a francia forradalom eszméiben látják a világ teljes megromlásának okait, mert a mű iránya reakcionárius, s ez a mostani divatban lévő áramlatnak tökéletesen megfelel.” Ilyen tiltakozás azonban alig akadt; minél később, annál kevésbé.

A Nyugat-mozgalom kritikai megnyilvánulásai e téren sem hoztak igazi fordulatot. A Nyugat írói mint a polgárság képviselői, bizonyos értelemben a haladást képviselték a Tisza-korszak dzsentri és dzsentroid kultúrpolitikájával szemben. Ámde az a polgári ideológia, amit ők nyugatról behoztak, az az imperialista kor reakciós ideológiája is volt, s ennek értelmében a magyar irodalom újjáértékelése nem egyszer csak dekadens megindoklása és „elmélyítése” volt a kiegyezés utáni hivatalos felfogásnak. (Lásd Babits tanulmányát Petőfiről és Aranyról.) A dolog természetéből következik, hogy ezek a tendenciák a proletárdiktatúra leveretése után, a Horthy-korszakban csak megerősödtek. 1923-ban a Madách-jubileum alkalmából Laczkó Géza a költő nagy érdemének tudja be, hogy szakítani mert a XIX. század uralkodó eszméjével, a haladással. S ezzel összekapcsolja Madách iránt érzett hódolatát a nyugati reakciós filozófiák amaz uralkodó áramlatával, mely az „elavult” haladáseszme elleni küzdelemben látja a világnézeti harc központi kérdését.

Madách műve maga a nemzetközi reakció fegyvertárában nem játszott fontos szerepet. Persze figyelemre méltó tény, hogy Gorkij, aki fiatal korában érdeklődött Madách iránt, érett kora nagy regényében, a Klim Szamginban ismét visszatér rá. Egy dekadens-reakciós társaság beszélgetéseiben szóba kerülnek a divatos irracionalizmus kérdései. A társalgás egyik részvevője így beszél: „Amikor a paradicsomból kiűzött Ádám visszatekintett a tudás fájára, meglátta, hogy az Isten már tönkretette a fát, már elszáradt. Erről a témáról a magyar Madách Imre nagyon kitűnő dolgot írt...”

Mint a Horthy-korszakban rendesen, Kosztolányi Dezső mondja ki a legnyíltabban, mik a reakciós filozófia, esztétika és kritika állásfoglalásának okai. Ő így ír Az ember tragédiájáról: „Több mint egy félszázadnak kellett elmúlnia, hogy az egész emberiség megérkezzék hozzá... Nagy tandíjat fizettünk ezért. Amióta mi is álmodtuk a történelem álmait, 1914 nyarán lidérces álom borult szemünkre – az ördög küldte s megkezdődött számunkra a valóságban is az ember tragédiája. Szegényebbek lettünk hitben, gazdagabbak tudásban. Mi is kiálltottuk »milliók egy miatt«, hallottuk a piacon a szájhősök ordítását, láttuk az ártatlanok pusztulását, a léhák tivornyáját, Platót a borsón térdepelni s megtanultuk, hogy minden igazság viszonylagos. Így jutott közel hozzánk a legelfogulatlanabb és legnagyobb költemény.” Ezzel a falanszter-jelenet ismét a reakció érdeklődésének közponjába tolódott: Kosztolányi szerint tehát Madách mintegy prófétai előrelátással úgy rajzolja meg a magyar proletárdiktatúrát, ahogy ő és társai látták.

Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy Madách művének legnagyobb színpadi sikerei a Horthy-korszakra esnek. Sőt az sem, hogy akkor indul meg szórványos, sikertelen kísérletek után, a dráma diadalútja – a fasiszta Németországban. 1934-ben Bécsben, 1937-ben Hamburgban, 1939-ben Berlinben, 1940-ben Frankfurtban kerül színre. Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója előadássorozatot tart róla Berlinben stb. stb.

A hatás e történetéhez nem kell kommentár. Világos, hogy azok a Madáchnál ellentmondásosan jelentkező tendenciák, melyek következtében Erdélyi az „Ördög Komédiája” címet javasolta, az imperialista kor felfogásában kiterebélyesedtek, s mint a mű egyedüli tartalma jutottak érvényre. Az, hogy a becsületes, szubjektíve haladó érzelmű, odaadó hazafi Madáchot lehetett így értelmezni, ez fő tartalma a Madách-tragédiának. Mert hiszen az imperialista idő kommentárjai – sajnos – nem egyszerűen hazugságok és ferdítések, amelyeket ma könynyen helyre lehetne igazítani (ahogy a németek Hölderlin és Büchner esetében tették), hanem a költőnél magánál meglévő, sőt előtérben álló tendenciák kiélezései. Madách személyiségét illetőleg méltánytalan a reakció dicsérete; Az ember tragédiáját illetőleg már sokkal kevésbé.

Amit eddig kifejtettünk Az ember tragédiája eszmei tartalmára, annak keletkezésére és hatására vonatkozik. Joggal merülhet fel tehát az a kérdés: még akkor is, ha mindez helytálló, nem lehetséges-e Madách esetében is, amit Engels Balzacnál „a realizmus győzelmének” nevez, az tudniillik, hogy a dráma, szerzője problematikus világnézete ellenére, költőileg mégis remekmű?

A kérdés jogosult. S így szükséges megkísérelni, hogy megfelelő választ adjunk rá. Beszéltünk Madách világfelfogásának alapvető ellentmondásáról, arról, hogy a történelemről alkotott nézeteinek logikája reménytelennek ítél minden cselekvést, őt magát azonban hazafiúi heve arra ösztökélte, hogy mégis munkálkodjék nemzete érdekében. (Az olvasó még emlékezni fog az ezzel kapcsolatban idézett Marx-mondásra.)

Létrejöhet-e most már ilyen világnézeti ellentétből nagy műalkotás? Kétségkívül. Nem is kell messzire menni: ugyanabban az évtized

ben, amelyben Madách műve létrejött, írta Vörösmarty a Vén cigányt. Itt is hasonló ellentétről van szó – és íme: ha az utolsó strófában a költő leírja: „Lesz még egyszer ónnep a világon”, úgy az olvasó, aki megrendülve fogadta be a költemény addigi sötét képeit, most fokozott megrendülést érez a – semmivel sem indokolt – remény felmerülésekor. Miért? A felelet egyszerű: mert líráról van szó, mert Vörösmarty két lelkiállapotot állít egymással szembe, amelyek felváltják és kiegészítik, nem pedig megcáfolják egymást. Ennek költői igazsága könynyen belátható. Rámutattunk arra, hogy az általunk megvizsgált objektív ellentmondás mögött a cselekvés (a remény) szubjektív jogosultsága is rejlik. Vörösmarty azt és csak azt ábrázolta a líra legmagasabbrendű kifejezési eszközeivel, ami Madách emberi magatartásában feltétlenül igenlendő volt. Az objektív ellentét joggal kívül maradhatott költeményén.

De vajon nem ölthet-e ez az objektív ellentét maga is költőileg jogosult testet? Azt hisszük, igen. A Madách átélte ellentét, mint arra már rámutattunk, nemcsak a magyar nemesi liberalizmus kérdése, hanem az egész európai liberalizmusé. Persze a magyar helyzet sajátossága folytán ez az ellentét Madáchnál másképp jelentkezik, mint általában a liberalizmus válságában. Itt főképpen arról van szó, hogy valaki liberális világnézete következményeképpen nem képes cselekedetbe áttenni saját meggyőződéseit (lásd Turgenyev és Goncsarov műveit, valamint Csernisevszkij és Dobroljubov bírálatait róluk). Madáchnál annak következtében, hogy a magyar polgári forradalom egyik központi kérdése a nemzeti függetlenség védelme, visszavívása a Habsburgok ellenében, ez általános probléma az általunk már elemzett, sajátos, ellenkező előjelű formában jelentkezik. Olymódon, hogy a világnézet maga megbénítaná a cselekvőképességet, azonban a világnézeti gátlások, sőt az egész az egész világnézet félretolása útján mégis létrejön a cselekvés. (Ez persze a konfliktus kiegyezés előtti formája.)

Ez igen fontos különbség ellenére a problémák gyökere ugyanaz, t. i. világnézet és cselekvés áthidalhatatlan ellentéte. S ezért bármekkora is a művészi felfogás különbsége, az e témát az objektív ábrázolás síkján feldolgozó orosz, német stb. jelentékeny írók között, valamennyinek mégis van egy közös vonása: világnézet és cselekvőképesség emez ellentéte szükségképpen mindig valamilyen humoros, szatirikus, tragikomikus stb. vonást is tár fel. Mert gondolkodás és cselekvés ilyen ellentéte, az ember – szubjektíve bármennyire mecsülésre méltó – elbotlása osztályhelyzete teremtette korlátain, szükségképpen komikai hatású. A világirodalom számos nagy komédiájának vagy humoros regényének ilyen természetű ellentmondás az alapja. Az intonáció választását korszak, osztályhelyzet és költői egyéniség határozza meg. De a komikus mellékzörej a téma eszmei tartalmának lényegéhez tartozik s ezért – ha a költő nem szorítkozik líraian a belső élet ábrázolására – nem küszöbölhető ki, a valódi téma művészi termékenységének, az életből nőtt eszmei tartalmának károsodása, sőt megsemmisítése nélkül.

Madách azonban éppen erre tett kísérletet. Ő e problémának sajátos magyar változatát ragadja meg, s az általánosítás szárnyain oly magasságokig akar felemelkedni, hogy az emberiség tragédiájává általánosított sors képe válaszoljon sajátos magyar kérdésére. Hogy eszmei síkon milyen felelet adódik, azt láttuk. Művészileg a helyzet még még reménytelenebb. Amennyire igaz, hogy művészi általánosítás nélkül nincs műalkotás, annyira igaz az is, hogy ennek az általánosításnak foka egyáltalában nem a költő akaratától függ. Minden téma természete (a benne szervesen foglalt eszmei tartalom) határozza meg, milyen fokú művészi általánosítást követel meg és bír el, s ez ismét meghatározza, hogy melyik műfajban érheti el igazi beteljesedését, tökéletes megformáltságát. Madách alapkoncepciójának visszássága abban rejlik, hogy túláltalánosít, vagyis csak a nyers ellentét marad meg világnézet és cselekvőképesség között. Madách mind a kettőt kiszakítja konkrét szubjektív és objektív talajából, és ezzel a téma eszmei tartalmát erőszakosan leválasztja annak különleges, valóságos formájáról. S az így nyert általánosítás részére aztán utólag keres annak megfelelő különös érzéki megnyilvánulhatóságot, amelyből természetesen a téma húsa és vére hiányzik, csak elvont, s elvontságában eltorzult csontváza marad meg.

Ámde minden általánosítás csak azt tartalmazhatja, aminek általánosítása. A túlhajtás csak a vérszegénység, az érzékietlenség fokozását hozza magával; nem többet, sőt kevesebbet, mint ami az életből vett, az általánosításnak alávetett anyagban benne rejlett. Madách csak azt érhette el, hogy az az eleven ellentmondás, mely az általánosítás alacsonyabb fokán (lírában, humoros elbeszélésben stb.) művészileg termékennyé, magával ragadóvá vált, nála a kompozíció szétesését egymástól idegen darabokra hozta magával. Paradoxnak látszik, de igaz: a kevésbé általánosító írók (az oroszok, később Mikszáth) nemcsak művészileg hoztak létre szervesebb, tökéletesebb alkotásokat, hanem a dolog lényegét tekintve tudatosabbak, kritikusabbak, mint Madách, a filozófus költő: valóságos konfliktusaik sajátossága náluk az ábrázolásban magában többé-kevésbé létrehozza a konfliktus, az alakok felett gyakorolt bírálatot, míg a Madách művészi szempontból túlzott általánosításának eredménye a konfliktus kettősségének nyers, meg nem alapozott, még kevésbé kritikusan tekintett elénktárása. A túlzott általánosítás itt nem a téma elmélyítése, hanem (öntudatlanul) menekülés a következmények kérlelhetetlen levonása elől.

Az igazi kritikát itt a szatíra, a humor stb. testesíti meg. Világnézet és cselekvés ellentéte Madáchnál, mint kiemeltük, bizonyos tekintetben más, szubjektíve becsülésre méltóbb, mint legtöbb liberális kortársánál. Ámde ez – a téma lényegét tekintve – csak a humor uralmát jelenthetné a szatíra vagy az irónia felett. Így van ez, a történelmi szempontból hozzánk hasonlóbb fejlődésű Németországban, Raabenél. A téma természete – és leginkább annak magyar változata – azt hozza magával, hogy a főalaknak bizonyos Don Quijote-i vonásai kell, hogy legyenek. Ezeket Ádám alakjából még a Madách-féle túlzott általánosítás sem tudta egészen kiirtani, a túláltalánosítás azonban művészileg azzal a következménnyel járt, hogy a Don Quijote-izmus humoros-szatírikus önbírálata az alakkal és cselekvéssel szemben teljesen eltűnt. S mindenki tudja, mit jelent ez Cervantesnél még a főalak megható, a tragikusság felé csillámló vonásai számára is. Madáchnál az ilyen kritika teljes hiánya következtében a feloldhatatlan ellentmondáson alapuló cselekvés feltétlen igazolása csak meg nem okolt dogmatikus formában lehetséges. Nem véletlen, hogy Madách csak isteni kinyilatkoztatással tudja a cselekvés lehetőségét igazolni. Amint nem véletlen az sem, hogy kiváló íróinknál a 48 utáni magyar cselekvésforma realisztikus ábrázolása a Nagyenyedi cigányoktól és a Bolond Istóktól kezdve Arany László Hübele Balázsán át egészen Mikszáthig inkább a cervantesi vagy az orosz, mint a Madách-vonalon történik.

A téma eme szerfölötti általánosítása azonban kihat minden részletre, megszünteti az egyes jelenetek drámaiságát is. Ha jelentékeny írű különleges témáját a maga valódi különlegességében ragadja meg, mint Katona a Bánk bánban a reformkor nagy problémáit, úgy ebből nemcsak felejthetetlen típusok születnek, hanem drámaiságtól izzó egyes jelenetek is, amelyeknek drámai kapcsolata elevenné, mozgalmassá teszi az egészet. Madách túláltalánosított koncepciójából az is következik, hogy alakjai nrm annyira valóságos aktív résztvevői a történelmi konfliktusoknak, mint inkább utazók a történelem egyes jelenetein keresztül. Az ott felmerülő konfliktusok sohasem teszik ki létük lényegét (még ha ez a lét és a lényeg meg is újulna minden jelenetben), hanem pusztán nézői és kommentálói az összeütközéseknek. Gondoljunk a bizánci jelenetre: Ádám–Tankréd meglepetéssel értesül arról, hogy kora kereszténységében szenvedélyes harc dúl Krisztus isteni vagy emberi volta fölött és ezt a hírt azzal a felháborodással fogadja, amellyel a XIX. század felvilágosodott polgára viszonylik a középkor ideológiai harcaihoz; ugyanígy tekinti szerelem és kolostor kérdését. Mindkettőből kétségkívül lehetne dráma, de csak akkor, ha Tankréd teljes egyéniségének latbavetésével részt venne magában a harcban. De az elvont, nem a konfliktusok eleven talajából nőtt, belsőleg mélyen anakronisztikus bírálat kívülállóvá, nézővé teszi Ádámot és – mint az imperialista kor kiváló marxista kritikusa, Franz Mehring írta – kommentárral ellátott élőképpé alacsonyítja a drámainak tervezett egyes jeleneteket. Ugyanez áll a legtöbb jelenetre. Gondoljunk Egyiptomra, Londonra, a falanszterre stb. Némileg erősebb az azonosulás Ádám és történelmi jelmezei közt a római és a prágai jelenetben.

A drámai jelenetek logikája a cselekvés logikája. Ahol ez hiányzik, önkényes egymásutánná válik az, aminek szerves egymásból következésnek kellene lennie. Nem az történik, amit a helyzetek és jellemek belső hajtóereje előír, hanem az, amit az író tételei illusztrálása szempontjából szükségesnek tart. Gondoljunk a francia forradalmat ábrázoló jelenetre. Hol van itt a forradalom belső dinamikája? Hol vannak belső konfliktusai? Mi az ellentét Danton és Robespierre között? Miért és hogyan győz az utóbbi? stb. Megannyi, a drámai ábrázolásban megválaszolatlan kérdés. Éspedig azért, mert Madách csak azt akarja bemutatni, hogy minden forradalom felfalja saját szülötteit. Ezt ábrázolja a jelenet és semmivel sem többet. Danton antidemokratizmusa a Madách-teremtette forradalomban szintén csak mint illusztráció szerepel, nem mint bukását előidéző konfliktus.

Bármelyik jelenet menetét vizsgáljuk, nem a helyzet és a jellemek belső szükségszerűségéből adódnak szavak és tettek, hanem abból az elvont gondolatmenetből, amelyet Madách éppen illusztrálni kívánt. Hogy ez az illusztrálás nem egyszer poétikus, hogy egyes jelenetek telítve vannak hatásos dekoratív pompával, azt senki se tagadja. De ettől még egyik sem válik drámaivá. És összefüggésük természetszerűleg még kevésbé drámai: tartalmában elvont, formájában dekoratív, ha szabad ezzel az elhasznált kifejezéssel élni, revüszerű. És nem kétséges, hogy a már részletesen tárgyalt világnézeti problémák mellett az illusztrálásnak ez a dekoratív jellege hozta létre – hatásos rendezést feltételezve – Az ember tragédiája színpadi sikereit az imperialista korszakban, melynek ideológiája és ízlése erősen drámaellenes, bár még erősebben színpadias volt.

E fejtegetésekben szükségképpen a negatívumok hangsúlyozása állt az előtérben. Nemcsak azért, mert ez e sorok írójának több évtizedes különvéleménye, hanem azért is, mert csakis a legendák lerombolása segítségével kaphatunk az igazságnak megfelelő képet irodalmunk kiváló képviselőiről. A legendák lerombolása nem egy esetben sokkal magasabbra emelt egy-egy írót, mint ahogy azt kora és utókorának bizonyos szakaszai tették. Vannak természetesen olyan esetek is, ahol ennek ellenkezők a következményei. Ez Madách esete, s ez lenne marxista elemzés esetén még inkább Kemény Zsigmondé. Míg viszont Csokonai és Katona, Vörösmarty és Eötvös, Petőfi és Arany stb., stb. csak nőnek, ha megtisztítjuk őket az imperialista legendák salakjától.

Azt jelenti ez, hogy ahol a legendarombolás negatív következményekkel is jár, ott az illető író megszűnik irodalmunk jelentős alakja lenni? Szó sincs róla. A legendák lerombolása csak annyit jelent: látjuk, milyen problémákkal vívódott, melyekkel tudott, melyekkel nem tudott megbirkózni. Amihez hozzájárul: mennyiben tudott velük megbirkózni. Madách alapkoncepciója, kompozíciómódja stb. felett gyakorolt bírálatunk tehát nem jelenti a mű egyes költői értékeinek merev tagadását. Azonfelül ezek a problémák maguk nemzeti fejlődésünk fontos szakaszai maradnak, amelyek mellett, önmagunk károsodása nélkül, elmennünk nem lehet és nem szabad. Jelentékeny történelmi alakok tragikus sikertelensége éppen úgy szerves része történelmünknek, mint egyes lángelmék ragyogó teljesítményei. Madách tragédiájának megértése nélkül hiányos lenne képünk a magyar nép Világos és a kiegyezés közötti – a későbbi sors szempontjából döntő jelentőségű – fejlődéséről. Ez biztosítja Madách helyét is a magyar irodalom haladó hagyományai sorában.

3. sz. melléklet

Lukács György: A modern dráma fejlődésének története. Bp., Magvető, é. n., 584–585. l.

A filozófiai kultúra hiánya tette lehetetlenné, hogy a magyar dráma legigazibb és legmélyebb talentumai kifejlődjenek s hassanak: Katona és Madách. Mind a kettőnek élete munkája magában is, hatásában is töredék maradt. A legnagyobb érzéki erejű és a legelvontabban gondolkodó, gondolatokat látó drámaíróink mellett és körül nem keletkezett semmi, ami belőlük indult volna ki, ami folytatta volna, amit ők megkezdtek. Mert ők is csak kezdtek, még utakat is alig mutattak a dráma felé. Katona a múlt század egyik legnagyobb drámaírói talentuma volt. Nyelvének kemény, zord pátosza igazán drámai. Emberei – felesleges lírai ellágyulások és pszichológiai finomkodások nélkül – költői élettel teliek. Egyes jelenetei tele vannak drámai és tragikus vehemenciával és szimbolikus gazdagsággal. De már az emberi és történelmi problémát ő sem volt képes organikusan egyeségesíteni: embert és hátteret, lelki és politikai tragédiát csak a személyek azonos volta kapcsol öszsze; tehát végső analízisében epikai az egész építmény. Katona ezzel a legnagyobbat ígérő tragikus kísérletével befejezte írói pályáját, és meddő dolog lenne itt kutatni, hogy ez belső vagy külső okokból történt-e. Hogy a visszhangtalanság hallgattatta-e el őt, vagy pedig annak érzése, hogy úgysem volna képes a teljes tisztaságig, a megoldott for-máig eljutni. Madách helyzete éppen az ellenkező, de az okok ugyanerre mutatnak: neki sem volt – nagy filozófiai műveltsége és gondolatainak mélysége ellenére – eleven filozófiai kultúrája. Az ő gondolatai gondolatok maradtak, nem váltak tettekké, nem lettek drámaiakká. Az ember tragédiájá-ban művészileg külön van gondolat és megérzékítése. Minden megtörténés jelképez, illusztrál valami világhistóriai vagy kozmológiai gondolatot, de az nem olvad fel benne egészen, külön marad. Minden jelenet szép, allegorikus kifejezése egy mély gondolatnak; de a gondolatok drámai kifejezésének egyetlen útja: a szimbolikus. Madách költeménye így nem dráma. A megérzékítés szempontjából epikus: a hős személyének egysége kapcsolja össze a tarka kalandokat. A gondolati tartalom kifejezése szempontjából pedig dialogizált tanköltemény: a gondolatok gondolatok maradnak, a küzdelem legfeljebb vita (és a külső küzdelem legfeljebb ennek illusztrációja), a dialektika csak intellenktuális; még nem drámai.

4. sz. melléklet

Gimnáziumi tankönyv. Bp., 1967. (II. kiadás) 86–87. l.

Ádám

Ádám a mindig szebbre és jobbra törő ember jelképe. Nagy eszmék hevítik, s kudarcaiból újra és újra magához tér, hogy folytassa a küzdelmet. Alakját két szálból szövi össze Madách. Először a romantika kedvelt hőstípusát rajzolja benne: a magányos nagy embert, aki szembekerül az őt soha nem értő tömeggel, s akinek eszméi sehogysem vagy torzan valósulnak meg. A vezető egyéniség és a tömeg ellentétét csak a következő drámájában, a Mózesben tudja feloldani Madách. Ekkorra ismeri fel, hogy a népnek nem örök tulajdonsága az eszmék iránti érzéketlenség. Csak a szolgaság aljasította le és fordította szembe a haladás képviselőivel. Madách hisz abban, hogy a népet fel lehet emelni a szolgaságból és a tudatlanságból. A másik szál a szabadságharc reális történelmi tanulságaiból ered. Ádámot hite, bizakodása időnként eltávolítja a valóságtól, ez okozza törekvései bukását.

Dolgozók gimnáziuma. Esti tagozat. Bp., 1972. 76–78. l.

Ádám

Az ember tragédiája szereplői Madách költői gondolatainak megtestesítői. Alakjukban jelképes formában az író lelkivilágát dúló kettősség – a feltámadó hit és kétségbeesés kettőssége – fejeződik ki. Ádám a hit, a mindig többre és jobbra törekvő emberiség jelképe. Kezdettől fogva nagy és nemes eszmékért lángol, s bár színről színre csalódik elképzeléseiben, kudarcaiból mindig magához tér. Ádám megformálásában sokat merít Madách a romantika ember-felfogásából: a kiemelkedő képességű és jellemű hőst, a magányos nagy embert rajzolja benne, aki az őt nem értő és meg sem érdemlő tömeggel állandóan és szükségszerűen szembekerül (l. Miltiádész, Danton vagy akár Kepler alakját!). Ám ebben a hőstípusban szerepet kap Madách nemesi liberalizmusa is. Ádám ezekkel a szavakkal szabadítja fel a rabszolgákat:

Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt

Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.

A jobbágyfelszabadítás gondolata ez, amelyre az 1848-as országgyűlésen látszatra saját akaratából jutott el a nemesség, holott a népforradalomtól való félelmében kényszerült így dönteni. Ádám alakjában tehát benne rejtőznek az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc reális történelmi tanulságai is. Ez fejeződik ki egyoldalú bizakodásában, amely időnként a valóságtól is eltávolítja, s ez sorsában is, amely szembeállítja a tömeggel. A vezető egyéniség és a tömeg ellentétét Madách csak következő drámájában, a Mózesben tudja majd feloldani. Ekkorra ismeri fel tisztán, hogy a népet csak sorsa, körülményei aljasították le, s fordították szembe az eszmék képviselőivel.

5. sz. melléklet

Irodalmi feladatlapok a gimnáziumok számára. MKM Középiskolai főosztály, Bp., 1973.

III. osztály 2. témakör Madách, Jókai, Vajda

A – változat

1. Eszméket, gondolatokat sorolunk fel Madách Az ember tragédiája c. művéből. Melyik színben találkoztál velük? Az eszmék, gondolatok mellé írd a megfelelő szín vagy színek feltüntetett római sorszámát!

a) Küzdelem nélküli, egyhangú harmónia

b) A szabadság, egyenlőség, testvériség

eszméjének együttes megjelenése

c) A nő (a hőst) visszahúzó szerepe

d) A keresztény testvériség eszméjéből

való kiábrándulás

e) A pénz mint kizárólagos értékmérő

f) Az egyenlőség eszméjéből való kiábrándulás

A Tragédia színei – emlékeztetőül:

I. A mennyekben VIII. Prágában

II. A paradicsomban IX. Párizsban

III. A paradicsomon kívül X. Prága (2)

IV. Egyiptomban XI. Londonban

V. Athénben XII. Falanszter

VI. Rómában XIII Az űr

VII. Konstantinápolyban XIV. Hóval és jéggel borított vidék

XV. A paradicsomon kívül

B – változat

a) A keresztény testvériség eszméjének megszületése . . . . . . . . . .

b) A nő (a hőst) segítő szerepe . . . . . . . . . .

c) A tudomány játékká és árucikké válik . . . . . . . . . .

d) „Arasznyi lét” és halhatatlanság ellentéte . . . . . . . . . .

e) A szabadság eszméjének megszületése . . . . . . . . . .

f) Az egyén és a tömeg diszharmóniája . . . . . . . . . .

A Tragédia színei – emlékeztetőül:

I. A mennyekben VIII. Prágában

II. A paradicsomban IX. Párizsban

III. A paradicsomon kívül X. Prága (2)

IV. Egyiptomban XI. Londonban

V. Athénben XII. Falanszter

VI. Rómában XIII Az űr

VII. Konstantinápolyban XIV. Hóval és jéggel borított vidék

XV. A paradicsomon kívül

Javítási útmutató

1. A. a) I. B. a) VI.

b) IX. b) IV., V., (VI., XII.)

c) VIII., XI. c) VIII.

d) VII. d) III.

e) XI. e) IV.

f) V. f) V., (VI., XII.)

elemenként: 1 pont

összesen: 6 pont

minimum: 4 pont

6. sz. melléklet

Szegedy-Maszák Mihály – Veres András – Bojtár Endre – Horváth Iván – Szörényi László – Zemplényi Ferenc: Irodalom II. Gimnázium. Tankönyvkiadó, Bp., 1973. (Az idézett rész Szegedy-Maszák Mihály munkája.)

Tartalom

Élete, munkássága Az ember tragédiája megírásáig ....................... 386
A Tragédia műfaja ......................................................................... 388
A Tragédia főszereplői ................................................................... 389
A Tragédia fölépítése ..................................................................... 394
A Tragédia zárlata ......................................................................... 398
A Tragédia nyelvéről ..................................................................... 404
Madách utolsó művei, politikai szereplése ..................................... 407
Összefoglaló kérdések .................................................................... 409

A Tragédia zárlata

Ha a falanszter-színnel záródnék Az ember tragédiája, azt mondhatnánk, hogy a költemény szerkezetét állandó értékleépülés határozza meg, ezt pedig az okozza, hogy Lucifer állandóan a szabadelvűséget, Ádám viszont a pozitivizmust rombolja. Az a további kérdés: vajon mit kezd a költő az így beállt értékhiánnyal műve utolsó három részében. [T. E.1]

A mű befejezése a szó szűkebb értelémében véve nem tragikus, mivel az értékvesztés folyamata az űr-jelenetben megáll. Lélek és test nem tud függetlenedni egymástól. Megfogalmazást nyer egy olyan érték, amely a mű egészén végigvonul, s az utolsó sorig sértetlenül ép marad: Ádám életlendülete, melyet Éva is ébren tart. Az emberi küzdésvágynak a hangsúlyozásával Madách a világosi katasztrófát követő elnyomatás sötétségében a reformkor szellemét idézte fel, hasonló sorokat írt le, mint Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban (1844) című versében. Mindez mégsem elég ahhoz, hogy a felvetett súlyos kérdések megoldását lássuk Az ember tragédiája befejezésében.

Ezért nem hoznak az Úr szavai egyértelmű megoldást.

Van-e cél a világtörténelemben, vagy örök körforgás érvényesül benne? Madách fő művében ez a kérdés eldöntetlenül marad. Az ember tragédiája korának leggyötrőbb kérdését teszi föl, s ahelyett, hogy egyértelmű választ adna rá, a kérdést kérdésnek hagyja, s az addigi válaszkísérleteket bírálatban részesíti, és a feleletet váró befogadót meghagyja a kérdezés nyugtalanságában. Végső soron e sajátos – a kor magyar s világirodalmában ritka – nyitottságra, egymást kizáró világmagyarázatok mint lehetőségek közötti állandó feszültségre vezethető vissza e nagy mű kivételes művészi hatása.

Mohácsy Károly: Irodalom III. középiskola. Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993.

Tartalom

            Irodalmunk a 19. század második felében és a századfordulón ........... 5
            Kétség és remény között ............................................................... 5
            A kiegyezés után .......................................................................... 6
            Új írói törekvések ......................................................................... 6
            Madách Imre .................................................................................... 10
            Az ember tragédiája ......................................................................... 13
            Szokatlan alkotás, szokatlan műfaj ............................................. 13
            A Tragédia létrejöttének körülményei ......................................... 14
            Keretszínek ................................................................................ 16
            Lucifer alakja ............................................................................. 17
            Ádám, Lucifer, Éva .................................................................... 18
            A történeti színek konfliktusa ..................................................... 20
            IV. Egyiptom .............................................................................. 20
            V. Athéné ................................................................................... 21
            VI. Róma .................................................................................... 22
            VII. Konstantinápoly .................................................................. 23

132

               VIII. Prága I. .............................................................................. 24
            IX. Párizs ................................................................................... 25
            X. Prága II. ................................................................................. 25
            XI. London ................................................................................. 26
            XII. Falanszter ............................................................................ 28
            XIII. Az űr .................................................................................. 29
            XIV. Eszkimó-világ .................................................................... 30
            XV. A Paradicsomon kívül ......................................................... 32
            „Küzdj és bízva bízzál!” ............................................................. 33
            A Tragédia verselése .................................................................. 34

„Küzdj és bízva bízzál!”

Gyötrő kérdéseire nem kap egyértelmű, világos választ az Úrtól: a „titkot” jótékonyan homályba rejti. Csak azzal nyugtatja, hogy küzdelmeiben („Végetlen a tér, mely munkára hív”) szüntelenül egy szózat zeng majd felé, lelkiismeretének intő és emelő szava, csak azt kövesse. S ha „tettdús élete zajában”, „balsors s szerencse közt” „elnémul ez égi szó”, mellette áll majd Éva, ki „tisztább lelkületével”

Az érdekek mocskától távolabb,

Meghallja azt, és szíverén keresztűl

Költészetté fog és dallá szürődni.

Éva „e gyönge nő” a szerelem, a költészet s az ifjúság vigasztaló s mosolygó géniuszaként fogja mindig segíteni. Az angyalok énekét is ő érti meg, míg Ádám a maga ésszerűségével csak „gyanítja”.

A világ rendjében, harmóniájában helye van Lucifernek is. A „mindenség egy gyürűje” ő is: „hideg tudása”, „dőre tagadása” lesz az élesztő, erjesztő erő, és „romboló” munkája, a valóságra ébresztő, kijózanító szerepe „szép és nemesnek új csirája lesz”.

Ádám újra felkomorló kételyeire, az eszkimó-szín nyomasztó tapasztalatait idéző utalására – „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” – az Úr válasza a Tragédia legvégén: „Mondottam ember: küzdj' és bízva bízzál!”

Isten szavai megerősítik és újra érvényesítik Ádámnak azt az elhatározását, amelyre már az űr-jelenetben eljutott: a küzdelem során hozott áldozatvállalás eredménye ugyan kétséges, etikai értéke azonban kétségtelen.

Madách tragikusnak látja a történeti színek tanulságát, a mű befejezése mégsem tragikus színezetű. Ez a befejezés azonban szervesen következik a cselekmény egészéből, hiszen Ádám minden kudarca után újra kezdi harcát, mindig újat akar teremteni, sohasem tudja elfogadni a meglevő rosszat. Bár az egyes színek nélkülözik a bizakodó történelemszemléletet, Madách a reménytelenség érveit igyekszik cáfolni, s ez a törekvés élteti a művet. „A Tragédiában nemcsak a pesszimizmus, a csalódás, a csüggedés művét kell látnunk. (...) A Tragédia nem mutat utat az ígéret földjére – csak a pusztulás szirtfokáról követeli vissza hősét.” (Sőtér István: Romantika és realizmus. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956. 293. l.).

A szüntelen újrakezdésnek s a jobbért való küzdelemnek ez a bukásokkal szembenéző, kudarcokból fölemelkedő hősiessége nemcsak Madách korában volt mozgósító erejű, hanem minden kor számára érvényes tanulság.