Horánszky Nándor

 

Az alsósztregovai Madách-síremlék története*

 

 

Néhány órája Alsósztregován jártunk. A Madách-kúria falán el­he­lye­zett magyar nyelvû emléktábla leleplezésén vettünk részt, s meglá­to­gat­tuk a kúriához tartozó, kies parkban Madách Imre sírját, s láttuk az em­lékmûvet, amely tökéletesen illeszkedik a tájba. A mûalkotás szem­lé­lése során ma már ritkán gondolunk arra, vajon hogyan is jött létre ez az emlékmû. A sír és az emlékmû létrehozására vonatkozó do­ku­men­tu­mok (az 1933–1936 közötti idõszakból) az MTA Kézirattárában ren­del­kezésre állnak, ezek alapján ismertetem az emlékmû létrehozásának né­hány részletét.

     A Kisfaludy Társaság képviseletében Horánszky Lajos egy hely­szí­ni szemle alapján (1932. július 31.) úgy ítélte meg, hogy Madách Imre al­só­sztregovai nyugvóhelyét, amely egy présházszerû, düledezõ épü­let­ben volt, a nagy költõhöz méltóbb nyughelyre kell felcserélni. Egy az akkori síron található ismeretlen származású felirat így fejezi ki köl­tõ­ien ezt a szomorú állapotot: „Sírod kicsi, elhagyatott, nem övez fé­nyek glóriája, / De belõle messze ragyog az ember tragédiája”.

     Masaryk elnöknek a sírnál tett korábbi látogatása is hozzájárult az em­lékmû mielõbbi létrehozásához. Miután a körülmények nem voltak meg­felelõek ahhoz, hogy Magyarország Csehszlovákiában egy sír­em­lé­ket felállítson, ezért a nyilvánosság kizárásával kellett a tervezést el­kez­deni és a munkálatokat végrehajtani. A szükséges pénzösszegeket az MTA segítségével, a Budapesten felállítandó Madách-szoborra be­folyt összeg kamataiból (ez a szobor egyébként nem készült el) és egyéb forrásokból biztosították. A pénzügyi lebonyolításról a Pénz­ügy­mi­nisztérium gondoskodott. Az emlékmû elkészítésének költségeit je­len­tõsen csökkentette az a körülmény, hogy a síremlék felállítása körül vég­zett felügyelõi, szervezõi és tanácsadói szerepért senki nem foga­dott el honoráriumot, mert, mint mondották, nem lehetnek egy köz­ügy­nek hûtlen sáfárai, s a hazafiúi kötelességüknek tesznek eleget. (Az össz­költség magyar pénzben kb. 12–14 000 pengõ volt, cseh pénzben ez kb. 55–60 000 koronának felelt meg.)

     A Kisfaludy Társaság részérõl Horánszky Lajos, nagyapám, a Kis­fa­ludy Társaság tagja vette fel a kapcsolatot a tervezõkkel és a kivi­te­le­zõ mûvészekkel. Az emlékmû mûvészi megtervezésére és kivite­le­zé­sé­re Rigele Alajos pozsonyi szobrászmûvészt kérte fel. Rigele Bécsben ta­nult a Képzõmûvészeti Akadémián és munkássága, szobrok, port­ré­szob­rok, dombormûvek, plakettek és különbözõ színvonalú síremlékek ké­szítése révén vált ismertté. A pozsonyi dómban láthatjuk finom met­szé­sû, kifejezõ erejû alkotását, a Pázmány síremlék dombormûvét.

     Rigele érthetõ örömmel kezdett hozzá munkájához, hiszen mint ki­sebb­ségi sorban élõ mesternek, nagy megtiszteltetést jelentett számára, hogy egy ilyen kiváló társaság éppen õt bízta meg a magyar irodalom leg­nagyobbjai között számon tartott Madách Imre síremlékének el­ké­szí­tésével.

     Rigele munkájához a ma már szintén keveset emlegetett Telcs Ede adott tanácsokat, és segítette a kivitelezés mûvészi színvonalának eme­lé­sét. Telcs Ede is Bécsben végezte az Akadémiát. Közremûködött a bu­dapesti Vörösmarty-szobor készítésében, amelyet Kallós Edével kö­zö­sen készített, valamint Alpár Ignác szobrát alkotta a Városligetben.

     Rigele Alajos két tervezetet bocsátott a bíráló bizottság elé, mely­nek természetesen Telcs Ede is tagja volt. Az elsõ modell egy oszlop te­tejérõl repülésre kész sasmadarat ábrázol. Az oszlop elülsõ oldalán Ma­dách-relief néz a szobor elõtt álló szomorú, magányos férfialakra. Ez a terv nem nyerte el a bíráló bizottság tetszését.

     A második variáns egy oszlop tetején, kitárt karokkal égbetörõ ifjút áb­rázol, akinek alakjáról könnyedén omlik le a testét borító lepel. Ezen az oszlopon is Madách-relief látható. Az oszlop tövében itt egy fér­fialak állt, „tekintetét magasba emelve, alázattal, csodálattal”.

     A zsûri a második, az égbetörõ ifjú tervét fogadta el. Az alakot bronz­ba öntve, az oszlopot szürke márvány helyett más, olcsóbb anyag­ból javasolta elkészíteni, és a mellékalaktól eltekintett.

     Rigele egy helyszíni szemle után tovább érlelte mûvészi elkép­ze­lé­se­it, s 1936. június 4-én ezeket írta: „Mozgalmas drapériát gondolok, mely a test nyugodt ívelésével már szimbolikusan is ellentétben áll.

Sok vágyakozást igyekeztem belevinni, s azt hiszem, ez sikerült is. A nagy­szerû környezet megkívánja, hogy a szobor magasságát emeljük. 3,60 m magasságban állapodtam meg, a talapzatot nagybecsû tanácsod (már­mint Telcs Edéé – H. N.) szerint emeltem. A szimbolikusan is leg­szebb megoldás az, amely azt mutatja, hogy az »Ember égbevágyó lel­ke« Madách sírjából emelkedik ki.”

     A leomló lepel és az égbe törekvõ ifjú nemcsak az anyag és a szel­lem kapcsolatának szép jelképe, hanem egyúttal sikeres statikai meg­ol­dás is.

     Rigele Telcs Edével együttmûködve tovább finomítja elképzeléseit, ame­lyek a környezetét is figyelembe veszik. Ezt írja: „Az emlékmû fel­ál­lításának helye igen megfelelõ: szelíd lejtõ magasabb pontján, az or­szágútról már messzirõl látható.”

     Rigele szerette volna még, hogy az országútról felvezetõ lépcsõsor job­ban kiemelje az emlékmû monumentalitását. A lépcsõk azonban az ál­landó pénzhiány miatt – amint láthattuk – a mai napig nem ké­szül­het­tek el. Az emlékmû tervezésében egyébként Rigele László építész­mér­nöknek, a mûvész testvérének is szerepe volt. A tervek alapján te­hát az alap 1,30 m, a talapzat anyaga – takarékossági okok miatt – ter­més­kõ. A talapzat egyúttal a kripta is, ahol Madách Imre és család­tag­jai nyugszanak. Az oszlop 3,20 m magas, és az eredetileg elképzelt már­vány helyett homokkõbõl készült.

     Ezen helyezkedik el a 3,60 m magas bronzszobor, amely kitárt ka­rú, égbe emelkedõ ifjút ábrázol, akinek szinte lebegõ alakja, behunyt sze­me, arcának átszellemültsége vágyakozást tükröz. Sokan Ádám alak­ját vélik felfedezni benne, az örök keresõ, új utakra törõ embert, de Rigele leveleiben egyszer sem történik utalás Ádámra, tehát te­kint­het­jük úgy, mint Ádám sorsát viselõ és vállaló, bizakodó, vágyakozó Em­bert. Az elkészült emlékmûvet 1936. december 19-én avatták fel min­denféle külsõség és ünnepség nélkül.

     Rigele Horánszky Lajoshoz írt levele a kisebbségi sorban élõ mû­vész szép vallomása. „Biztosítom, hogy lehetõségeimhez képest min­dig õrködni fogok a sztregovai síremlék felett, hiszen nemcsak egyik leg­jobb és legkedvesebb mûvemrõl van szó, hanem tartozom ezzel a nagy költõ emlékének is. Biztonsággal és örömmel tölt el a tudat, hogy

Ma­dách sírhelyét az én mûvem jelöli. Mély hálával tartozom önnek, hogy engem tüntetett ki e nagyszerû megbízással, és annyi sok nehéz­ség­gel megküzdött, hogy az emlékmû megalkotását lehetõvé tegye. Szív­bõl kívánom, hogy hazafias munkásságát még soká folytassa és a ma­gyar kultúrának még számos szolgálatot tehessen”.

     Rigele pár év múlva, 1940. február 17-én meghalt. Az utókor azon­ban kegyelettel õrködik nemcsak Madách emlékén, hanem a Madách szel­leméhez méltó síremlék felett is. Ennek a felemelõ érzésnek vol­tunk tanúi az elmúlt órákban.