Váradi Eszter

A két Nápolyi Endre

Bevezetés

1345. szeptember 18-án éjjel szörnyű tragédia történt a Nápoly mel­let­ti Aver­sában: megfojtották Endre herceget, Nagy Lajos királyunk öccsét. A brutális gyilkosság nagy port kavart az akkori Európában, no­ha az előz­ményeket mindenki ismerte: a szülők, Károly Róbert ma­gyar és Ró­bert nápolyi király dinasztikus megegyezést kötöttek gyer­me­keik, End­re és Johanna házasságáról, ám az ifjú pár kapcsolata már ko­rán meg­rom­lott, s ezt az ellentétet a magyar királyné, Erzsébet lá­to­ga­tása sem old­hat­ta fel. A nápolyi udvar – feltehetően Johanna tudtával – össze­es­kü­vést szőtt, és még a koronázási bulla megérkezése előtt meg­öl­te Endrét.

A gyilkosság után évszázadokig elsősorban a történetírók fog­lal­koz­tak az eseményekkel, hosszabb-rövidebb fejezetben tárgyalva az aver­sai merényletet. Mintha lappangási idejét élte volna a krónikások ré­vén egyre szövevényesebbé váló történet, hogy aztán váratlanul a szép­irodalomban bukkanjon fel a téma. Magyarországon az 1840-es évek­ben két dráma is keletkezett Nápolyi Endre címmel, melyek fel­te­he­tően az első komoly irodalmi feldolgozásai a témának. A két szerző: Er­délyi János és Madách Imre.

Erdélyi János drámáját egyáltalán nem ismeri a szélesebb nagy­kö­zön­ség, nem adták elő ugyanis színházban, és eddig nyomtatásban sem jelent meg, csupán Szinnyei József említi meg, mint a hát­ra­ha­gyott kéziratokat magába foglaló Erdélyi-Tár egyik darabját.1 Az ere­de­ti szöveget T. Erdélyi Ilona bocsátotta rendelkezésemre azzal a cél­lal, hogy készítsem el a kézirat nyomtatott formába való átírását, így ha­marosan megjelenik egy kötetben három Erdélyi dráma: a Nápolyi End­re, a még szintén kéziratban lévő Két királyné és az 1851-ben már ki­adott Velenczei hölgy. E dolgozat azonban csupán a Nápolyi End­ré­vel foglalkozik: a tanulmányban Madách drámájával vetjük össze Er­dé­lyi művét.

A ránk maradt szöveg kék papíron fekete tintával íródott, ám ez nem a szerző saját kézírása, hanem egy másoló munkája. A 130 szá­mo­zott oldalon gyakran felfedezhetjük Erdélyi korrekcióit és be­tol­dá­sa­it, valamint esetenként egy ismeretlen kéz javításait is. A számozott ol­dalakat megelőzi az a négy lap, melyeken Erdélyi kézírásával a cí­met, a szereplők felsorolását és a versbe szedett előszót olvashatjuk. Eze­ken kívül néhol ceruzával olyan megjegyzéseket találhatunk a szö­veg mellett, mint „jó”, „helyes”, melyek feltehetően szintén Erdélyitől szár­maznak.

A dráma keletkezési körülményeiről és idejéről nem sokat tudunk. Gu­lyás József az egyetlen, aki részletesen foglalkozik a művel, ő ab­ból in­dul ki, hogy „az olaszországi tájaknak olyan élénk leirása van ben­ne, hogy csak közvetlen szemlélet után festhette le így azokat. Itt-ott né­pies hang csendül meg, (…) feltehető, hogy már abban a korban ír­ta, mikor a népköltészettel behatóan kezdett foglalkozni, s a drá­ma­i­ro­da­lom szemlélete közben, mint a Nemzeti Színház igazgatója, maga is ked­vet kapott ujolag drámával foglalkozni. Tehát számításom sze­rint 1846–48 közt”.2 Ennek azonban ellentmond Pukánszkyné Kádár Jo­lán ta­nulmánya a drámabíráló bizottságról, melyből kiderül, hogy az 1844. feb­ruár 9-i ülésen tárgyalták többek között Erdélyi Nápolyi End­réjét is, de sok más művel (például Vörösmarty Csongor és Tün­dé­jével) együtt elutasították.3 Ez az egyetlen biztos forrásunk, mely­ből meg­ál­la­píthatjuk, hogy valamikor 1844 februárja előtt ke­let­kez­he­tett a mű. Ezt a tényt a már említett lapszéli ceruzás jegyzetek is alá­tá­maszt­ják, me­lyek lehetnek akár a bíráló bejegyzései, ahol pedig egyér­telműen fel­ismerhető Erdélyi kézírása, ott arra láthatunk példát, ho­gyan szem­lél­te és értékelte a kritikus saját művét.

Tudjuk, hogy Erdélyinek csak egyetlen drámája, a Velenczei hölgy ke­rült a nagyközönség elé: 1851-ben jelent meg, és 1852. április 26-án mu­tatták be a Nemzeti Színházban.4 Ez azonban nem ara­tott át­ütő si­kert, így feltételezhetjük, hogy a drámabíráló bizottság ne­ga­tív dön­tése és a Velenczei hölgy fogadtatása után Erdélyi nem tö­re­ke­dett több szín­művének kiadására. Mindez azért is valószínű, mivel bár Er­dé­lyi köl­tői és írói tevékenysége is jelentős, mégis elsősorban kri­tikai és el­mé­leti írásaival vált az irodalmi élet meghatározó egyé­ni­sé­gévé. A már em­lített Gulyás József értékítélete ilyen szempontból kis­sé egy­ol­da­lú, ő ugyanis egyenesen azt állítja: „3 darabjának el­ol­va­sása után ki­mond­hatjuk, hogy Erdélyi nagy kritikus, jó költő, de nem jó drá­ma­í­ró”.5 Más tanulmány nem foglalkozik a szerző drá­má­i­val, így eddig ez az egyetlen értékítélet, de talán e dolgozattal sikerül be­bizonyítani, hogy bár mind kortársai, mind a későbbi nemzedékek fon­tosabbnak és ki­emelkedőbbnek tartották és tartják Erdélyi elméleti mun­kásságát, ugyan­akkor nem hanyagolható el drámaírói te­vé­keny­sé­ge sem.

Madách drámájának sorsa sok tekintetben hasonlít Er­dé­lyi­é­hez. So­káig ugyanúgy kiadatlanul hevert a kéziratok között: mind a Gyu­lai Pál által kiadott, „Madách Imre Összes művei” címet viselő (!) há­rom kö­tet, mind a tanulmányírók mellőzték ezt a korai drámát. Ha­lász Gá­bor az első, aki 1942-ben megjelent kiadásában közli a Ná­polyi End­rét, ezzel a megjegyzéssel: „Kiadatlan. 2066 Quart. Hung. 31 levél, cím­lap hiányzik. Prózában. A szövegből egyes részeket a Má­ria ki­rály­nő-be és egy tervbe vett Sámson c. darabba szánt”.6 Ugyan­itt ol­vas­hatjuk Madách vázlatfüzetéből az erre a műre vonatkozó be­jegy­zé­se­ket: jellemeket és töredékes sorokat, melyek Sámson címen sze­re­pel­nek ugyan, de mellettük zárójelben ott áll: Nápolyi Endre.

Madách 1840 nyarán kezdett bele drámájába, melyről egy le­ve­lé­ben így számol be: „Én most Endrét írom, és alig képzelem magam a Ná­­polyi csarnokba, hol Róbert cseleit szövi a hit szent palástja alatt, hol a szenvedő erény tűnik fel Sanchában Phőnixként a vitézek töm­ke­le­géből, hol Endre természete egész szilárdsággal vív: küzdni vagy el­es­ni kész egy vak éj minden rémei ellen”. 1841 szeptemberében pedig így ír: „Nápolyi Endre befejezéshez közelg, evvel akarok fel lépni az iro­dalom mezején, jövő májusig minden esetre világot lát”.7 Mind­eb­ből úgy tűnik, hogy tervezte az esetleges nyomtatást vagy előadást, ám er­re nem került sor. Ugyanakkor a kéziratban található be­jegy­zé­sek, ja­vítgatások arra utalnak, hogy talán később még át akarta dol­goz­ni drá­máját.8

A szakirodalom, ha nem is bánt olyan mostohán a darabbal, mint Er­délyi drámája kapcsán, mégsem mondhatjuk, hogy kimerítően fog­lal­kozott Madách művével. Csupán két tanulmány elemzi a szer­ző fi­a­tal­kori drámáját részletesebben, a monográfiák közül pedig csak Mezei Józsefnél és Horváth Károlynál olvashatunk legalább né­hány ol­dal­nyi terjedelemben a Nápolyi Endréről. Míg mások esetleg meg sem em­lítik, ők éppen azért foglalkoznak vele, mert annak el­le­né­re, hogy a drá­ma még kiforratlan, már megtalálhatóak benne olyan fon­tos elő­re­mu­tató jegyek, melyek egyrészt értékessé teszik a darabot, más­részt Ma­dách későbbi műveinek értelmezésében is segíthetnek.

A két drámának, Erdélyi és Madách művének az a különlegessége, hogy bár nagyjából egy időben, az 1840-es évek elején keletkeztek, még­is mivel kéziratban maradtak, feltehetően egyik szerző sem sej­tet­te, hogy a másiknak is felkeltette érdeklődését a téma. Igaz ugyan, hogy ismerték egymást, hiszen Madách így írt Erdélyinek 1862-ben: „Nem tudom, emlékszel-e még azon időre, midőn Pesten mint egye­te­mi tanulót szíves jóindulatodra méltattál, midőn olaszországi utadból ké­sőbb egy darab lávával is megajándékoztál, melyet még mindig ked­ves emlékül őrzök”.9 Ugyanakkor a már említett levelekben, melyeket Ma­dách Nápolyi Endréje alakulásáról ír, nem esik róla szó, hogy az öt­letet Erdélyitől vette volna. Ráadásul ismeretségük nem volt annyira mély, hogy a dráma megírásakor vidéken tartózkodó Madách, illetve a hol Pesten tevékenykedő, hol első külföldi útjain járó Erdélyi akár­mi­lyen formában tartotta volna egymással a kapcsolatot, és beszámolt vol­na a másiknak drámatervéről.

Útjaik később, Az ember tragédiájának megírása után találkoztak is­mét, amikor Erdélyi bár elismeri az egyes részletek kiválóságát, még­is erőszaknak érzi „az embert és történelmét Lucifer kedveért, Az Em­ber Tragoediájáért erőltetni”, s úgy véli: „Inkább a történelem és böl­csé­szeti felfogás akar itt szerepelni, mint a drámai művészet”.10 Erre a kri­tikára válaszul írja meg Madách azt a levelet Erdélyinek, mely­ben ré­gi ismeretségüket és a lávakő ajándékozását említi, majd mint­egy ma­gyarázatként kifejti Az ember tragédiájának eszmei mon­da­ni­va­ló­ját. Ebben a levélben számunkra még egy érdekesség van, itt ol­vas­hat­juk: „első kísérleteimmel soha sem zaklattam az olvasó kö­zön­sé­get”.11 Ebből kiderül, hogy Madách valóban nem erőltette korai drá­má­inak kiadását, sőt a fogalmazásmód azt sugallja, hogy valóban nem tar­totta őket kiforrott alkotásoknak.

Ilyen körülmények között különleges tehát, hogy közel egy idő­ben, még­is egymástól függetlenül két kiemelkedő szerző is azonos té­mát dol­goz fel, méghozzá dráma formájában. Említettük már, hogy Ná­po­lyi Endre története korábban inkább csak a történetírók fan­tá­zi­á­ját moz­gatta meg, ám kétségtelen, hogy e krónikások is egyre szí­ne­seb­ben, bőbeszédűbben mesélték el az eseményeket, egyesek már-már szép­írói igénnyel. Ugyanakkor mégis meglepő, hogy Erdélyi és Ma­dách szinte egyszerre figyel föl a témára. Bár e dolgozatban nem fog­lal­kozunk vele, mindenképpen meg kell említeni, hogy Nápolyi Endre tra­gédiáján kívül van még egy Anjou-kori téma, melyet mindketten fel­dol­goztak: Erzsébet és Mária királynők története. Erdélyi A két ki­rály­né (1837) címmel írt róluk drámát, Madáchnál pedig ugyanez a két fő­hős sze­repel a Mária királynőben (első változata 1839–1844 kö­zött).12 Mi le­het az egyezés oka?

Az egyik lehetséges magyarázat, hogy néhány forrásértékű ki­ad­vány mindkettőjük könyvtárában megvolt, vagy éppen akkor jelent meg, így például Fessler német nyelvű munkája, melyet a ké­sőb­bi­ek­ben részletesen ismertetünk. Könnyen meglehet, hogy a hosszan le­írt, iz­galmas fordulatokban bővelkedő történet mindkettőjük figyelmét fel­kel­tette egy olyan korban, melyben különösen is előtérbe került a nem­ze­ti múlt. Az is előfordulhatott, hogy egy találkozás alkalmával be­szél­get­tek erről a témáról, ha nem is osztották meg egymással költői ter­vü­ket. Nem kizárt azonban az sem, hogy egy olyan kiadvány vagy szín­há­zi előadás hatott rájuk, melynek mára már nincsenek nyomai, ők azon­ban felfigyeltek rá: erre utaló jeleket is találhatunk ugyanis a két drá­ma cselekményében, s azt is tudjuk, hogy a színház fontos sze­re­pet ját­szott mindkettőjük életében.

Akárhogyan is történt, a két dráma megszületett, és bár mindkettő so­káig kéziratban pihent, valami mégis megmozdult a társadalmi köz­tu­datban: Nápolyi Endre alakja hirtelen előtérbe került. E dolgozatban azt vizsgáljuk meg, hogyan viszonyul a két első feldolgozás, Erdélyi és Ma­dách műve a történelmi hagyományhoz és egymáshoz: hogyan ala­kult a krónikák színes eseménysora drámává, mely motívumok és fi­gu­rák kaptak szerepet a két színdarabban, mely pontokon találunk egye­zést a két mű között, miben térnek el egymástól, majd ezek ismeretében megkíséreljük értékelni a két drámát. A dolgozat végén rö­vi­den fel­soroljuk azon műveket is, melyek a 19. század második felében szin­tén ezt a témát dolgozták föl különböző formában, terjedelemben és színvonalon. Mindezzel elsősorban azt szeretnénk elérni, hogy két el­feledett alkotás megkapja az őt megillető helyet a drá­ma­i­ro­da­lom­ban, ugyanakkor fontosnak tartjuk felhívni a figyelmet Nápolyi Endre ma már homályba vesző alakjára, mely a múlt században még élénken fog­lalkoztatta íróink és történészeink képzeletét.

Az Anjou-kor híres krónikái

A legelső kérdés, amit föl kell tennünk: honnan szerezték a szerzők ér­te­süléseiket a történetről? A legalapvetőbb forrása az Anjou-kor­­nak a 14. századi szerző, Küküllei János munkája, mely ere­de­ti­ben ugyan nem maradt ránk, ám a Thuróczy, a Budai és a Dubnici kró­nika is meg­őrizte a szöveget vagy részleteit, és azt is tudjuk, hogy 1760-ban Bu­dán kiadták magyar fordítását.13 Ebben a Nagy Lajosról szó­ló mű­ben a történetíró külön fejezetet szentel Erzsébet királyné itá­li­ai lá­to­ga­tásának, de a leghangsúlyosabb természetesen a magyar ki­rály bosszú­hadjárata. Mint udvari szerző, Küküllei nyilván vádolható el­fo­gult­ság­gal, ám mégis fontos kiindulási alap: az ő mondatai év­szá­za­dokon ke­resz­tül nyomon követhetők a magyar történetírók műveiben.

Nagyrészt erre a krónikára támaszkodik Mátyás király udvari szer­ző­je, Bonfini is, amikor történeti munkájában megörökíti András her­ceg rövid életét, ám a cselekményt néhol feldúsítja korabeli egyetemes tör­téneti művek segítségével.14 A vaskos kötetet teljes terjedelmében Zsám­boki János jelentette meg elsőként 1565-ben, természetesen la­ti­nul, majd a 17–18. századból is tudunk több kiadásról. A műnek már a kor­társak is igen nagy fontosságot tulajdonítottak, aztán rövid lap­pan­gá­si időszak után 1541-ben újra bekerült a köztudatba, egyes részletei fran­ciául és németül is megjelentek, s többek között Hans Sachs is eb­ből dolgozta fel Bánk bán históriáját.15

Egészen más területről szerezték információikat a 13–14. század for­dulóján élő Villani testvérek, kik egykorú firenzei krónikáikban hossza­san közlik a részleteket a gyermekek közti eljegyzésről, az agg Ró­bert király végrendeletéről, Erzsébet királyné útjáról, majd az össze­esküvésről és a bosszúhadjáratról. Az ő feldolgozásuk kicsit más szem­szög­ből közelíti meg az eseményeket, érezni rajta, hogy jól is­mer­ték a ko­rabeli itáliai viszonyokat (legalábbis sokkal jobban, mint ma­gyar­or­szá­gi kollégáik), bár az András herceggel kapcsolatos ese­mények for­rá­sául ők is magyar kútfőt említenek: „A fent megírt módon beszélte el test­véremnek Magyarországba menet Firenzén való átutaztában egy ná­polyi benső bizalmas embere, egy bizonyos Magyar Miklós úr, az em­lített András királyi nevelője, egy hitelre méltó s nagy tekintélyű em­ber”.16 Ugyanakkor olyan részleteket is közölnek a történtekről, me­lyek egy magyarországi krónikásnál sem szerepelnek, így fontos ki­egé­szítői a hazai forrásoknak.

Nem szabad elfeledkeznünk arról a két szerzőről sem, akik szép­i­ro­dalmi tevékenységük mellett történetíróként is ismertek, és mind­ket­ten megfordultak a korabeli Nápolyban: Petrarcáról és Boccaccióról. Pet­rarca ugyan kevés időt töltött Róbert király udvarában, de a leg­ked­vezőbb benyomásokkal távozott, hiszen az uralkodó pártfogásába vet­te, sőt 1341-ben, felelevenítve az ókori szokást, Rómában ün­ne­pé­lye­sen költővé koszorúzta.17 Érthető, hogy ezután Petrarca mennyire meg­gyászolta jótevője halálát, kiben nemcsak egy barátot, de egy (ér­ték­ítélete szerint) kiváló politikust is elvesztett. Későbbi nápolyi lá­to­ga­tásai során megfigyelhette az állapotok rohamos változását, s le­ve­le­i­ben sokat panaszkodott az udvar erkölcsi romlottsága, a nemesség haj­meresztő durvasága és az utcai közbiztonságot veszélyeztető fék­te­len­kedései, vérengzései miatt.18 A tisztelet és rokonszenv hangján szólt azonban az ifjú királyról, s mikor két évvel később Endre ha­lá­lá­ról értesült, felháborodva írt a diadalmaskodó ármányról, melynél „go­no­szabbat a görög drámaírók fantáziája sem tudott kigondolni”.19 Egyik levelében az azóta történetíróink körében is elhíresült „O infelix Aver­sa, vere aversa” szójátékkal fejezte ki ítéletét a gaztettről, de ezt a szomorú eseményt örökíti meg Argus című pásztorkölteménye is, mely­ben Endre allegorikus képe így jelenik meg: „Ekkor az ég zen­gé­se kö­zött megroppan a ciprus; / Mély zuhanásától megrendül a völgy, meg a bérc is. / Ő vala egykor a Nap szerelme, ma ő leve gyásza”.20

Boccaccio kortársánál és barátjánál jóval többet időzött Ná­poly­ban, egész ifjúságát ott töltötte, sőt érzelmi szálak is az udvari kö­rök­höz láncolták: Fiammetta néven megénekelt szerelme Róbert király tör­vénytelen leánya volt. Egyesek szerint ez magyarázza meg a De­ka­me­ron fegyelmezetlenségét és vidám önzését, a pestis közepette is: ef­fé­le mű csak egy olyan udvarban keletkezhetett, „hol hogy szabadon sze­rethessenek, szabadon gyilkoltak s hogy a gőzölgő vér undort ne ger­jesszen, a versfikáló gyilkosok ragyogó ünnepélyekkel kábíták el ke­délyüket”.21 Boccaccio azonban nemcsak könnyelműséggel vádolt tör­téneteket írt, hanem komoly latin nyelvű munkákat is. Ezek egyi­ké­ben, a De casibus virorum illustrium című történeti művében arra fi­gyel­hetünk föl, hogy a híres férfiak életrajzai közé (sűrű bo­csá­nat­ké­ré­sek közepette) beilleszti Cataniai Phylippa nápolyi udvarhölgy tör­té­ne­tét: emelkedését a ranglétrán és titkos intrikáit. Itt Boccaccio az ud­var­ral szembeni minden elfogultsága ellenére annyit beismer, hogy Jo­han­na és társai gyalázatosan bántak András herceggel, ám siet ki­je­len­te­ni, hogy az összeesküvőket felsorolni nem az ő feladata.22 Körvonalazódik tehát a pár oldalas életrajzból Philippa szerepe az udvari csel­szö­vésekben, ám a nápolyi udvar romlottságának ábrázolása (a fent fel­vázolt okokból) jóval enyhébb, mint Petrarcánál.

Az eddig említett krónikák mindenképpen fontos források, ám nem va­lószínű, hogy Erdélyi és Madách ennyire mélyen visszanyúltak az idő­ben, hogy műveiknek biztos históriai alapot dolgozzanak ki. Szá­mos történelmi munka keletkezett a 19. század elején, melyek ma­guk is több (helyenként korabeli) forrást feltüntetnek, s bőséges anya­got szol­gáltatnak egy dráma megírásához.

A közvetlen források

A legkorábbi mű, melyet többek között Arany is felhasznált a Toldi sze­relméhez, Budai Ferenc Polgári lexicona, mely 1804-ben jelent meg. A terjedelmes kötetek alfabetikus rendben sorolják fel a magyar tör­ténelem kiemelkedő alakjait: közöttük hosszasan olvashatunk And­rás hercegről, ki „egy a’ legszerentsétlenebb Fejedelmek közzűl, a’ kik valaha a’ Világ szomorú játékpiatzánn megjelentek”.23 Budai rész­le­te­sen ismerteti a cselekmény főbb vonalait, az eljegyzéstől a szomorú vég­kifejletig. Stílusa merőben elüt a korabeli krónikások szárazabb elő­adásmódjától: ő kerek történetet mutat be, váratlan fordulatokkal, me­seszerű elemekkel – vagyis minden olyan kellékkel, mely már az iro­dalmi feldolgozás irányába viszi tovább a történelmi tényt.

Hasonló észrevételeket tehetünk Virág Benedek művének, a Ma­gyar Századoknak azon fejezetéről, mely Endre tragédiáját beszéli el. A leírás annyira magával ragadó, mintha izgalmas regényt ol­vas­nánk, ugyan­akkor van benne valami líraiság is, ahogy a herceg szo­mo­rú sor­sát bevezeti: „Olly régen, egy ártatlan ifjú Fejedelemen esett mél­tány­ta­lanság, az emberi, jó, szelíd szíveket most is szánakodásra ger­jesz­ti”.24 A művet 1816-ban adták ki először, forrásai között szá­mos ko­ráb­bi történeti összefoglalás szerepel, de a szerző felhasználta Ano­ny­mus és Thuróczy krónikáját is.

A korszak legnagyobb történetírói vállalkozása azonban két­ség­te­le­nül Ignaz Aurelius Fessler tízkötetes munkája, mely 1812 és 1825 kö­zött jelent meg. A német nyelvű mű szintén nem vádolható rövid, szá­raz tartalom-ismertetéssel: csak az eljegyzéstől András haláláig ter­je­dő idő­szakot 34 oldalon át ismerteti. Nagy hangsúlyt fektet a lé­lek­ta­ni mo­tivációkra, Johanna jellemének alakulására, ugyanakkor tör­té­nel­mi hű­sége sem kérdőjelezhető meg. Horváth Károly egyértelműen őt je­lö­li meg Madách drámájának közvetlen forrásául,25 ám egy Fess­ler ma­gyar hatásáról szóló tanulmány azt is kiemeli, hogy ez a mű a ma­gyar ro­mantika kedvelt kútfeje volt, és mivel megvolt költőink könyv­tá­rá­ban, gyakran használták fel a 19. század első fe­lé­ben.26 Ugyan­itt arról is olvashatunk, hogy a történeti feldolgozások kö­zött három mű kü­lö­nö­sen kedvelt: Fessler német nyelvű munkája, Bu­dai Ferenc Pol­gári lexi­cona és Virág Benedek Magyar századai.27

Valószínűsíthető tehát, hogy Erdélyi és Madách a fent említett há­rom történeti munkát forgathatta, s ezek nyomán körvonalazódott előt­tük a dráma története. Mielőtt azonban az ő műveikre rátérnénk, cél­sze­rűnek látjuk részletesen ismertetni a források alapján re­konst­ru­ál­ha­tó eseményeket, hogy tisztábban láthassuk a drámákban esetleg csak em­lítésszerűen felbukkanó szálakat.

A történelmi valóság

Egy 20. századi történésznek, ha az Anjou-korról ír, ugyanazzal a prob­lémával kell szembenéznie, mint Erdélyinek és Madáchnak: ho­gyan lehet a Nápolyban nevelkedett, ám ott mindvégig idegenként ke­zelt Endre hercegnek tragikus történetét a szerteágazó, és nagyon gyak­ran egymásnak ellentmondó krónikák alapján a lehető leg­hi­te­le­sebb módon feltárni? A feladat nem könnyű, s a különbség csak az, hogy míg a drámaíró az izgalmas (és nem mindig valószerű) moz­za­na­tok­ra, lélektani finomságokra helyezi a hangsúlyt, addig a történészt nem vezeti szépírói igény, inkább valamiféle objektív valóságot pró­bál a krónikák szövevényéből rekonstruálni. Lássuk, hogyan foglalta össze En­gel Pál Nápolyi Endre tragédiájának körülményeit.28

A konfliktus dinasztikus okokra vezethető vissza. II. (Sánta) Ká­roly halála után a nápolyi trón – pápai intézkedés révén – a király har­ma­dik fia, Róbert kezére jutott, ám ebbe a magyar király, Károly Ró­bert nem nyugodott bele. Joggal hivatkozhatott ugyanis arra, hogy ap­ja, Martell Károly II. Károlynak legidősebb fia volt, ezért Szicília ko­ro­nája őt illeti. A viszálynak végül az vetett véget, hogy az agg Róbert ki­rály fia meghalt, és csak két leánygyermek maradt utána. A nápolyi ural­kodó úgy látta legjobban biztosítva örökösnek kiszemelt unokája, Jo­hanna pozícióját, ha az alig hatéves leányt eljegyzi a trónra szintén áhí­tozó Károly Róbert második fiával, Endrével. Így került a magyar her­ceg már gyermekként a nápolyi udvarba, ám mivel nők akkoriban még nemigen uralkodtak Európában, várható volt, hogy az ifjú fel­nő­ve Szi­cília királya lesz.

A konfliktus Nagy Lajos uralkodásának kezdetén újult ki, amikor Ró­bert nápolyi király meghalt és nyilvánosságra hozták a vég­ren­de­le­tét, melyben a 16 éves Johannát tette meg egyedüli örökösévé, míg End­rének csupán a calabriai hercegi cím jutott. A magyar uralkodó és édes­anyja mindent elkövettek, hogy a jogtalanságot orvosolják: Lajos kö­vetségekkel ostromolta a pápát, Erzsébet pedig (hihetetlen mennyi­sé­gű kinccsel) útra kelt, hogy meglátogassa fiát. Egyévi itáliai tar­tóz­ko­dásával és főleg a sok arannyal sikerült elérnie, hogy a pápa végül hoz­zájáruljon Endre koronázásához, ám nagyon rossz benyomást tett rá a művelt, de léha nápolyi udvar, ahol köztudott volt a házastársak egy­más iránti hidegsége és Johanna viszonya unokabátyjával, tarantói Ró­berttel. A magyarok egyedül a pápai bulla közzétételétől várták a hely­zet jobbra fordulását, ám mielőtt még ez megtörténhetett volna, 1345. szeptember 18-án éjjel Aversában megfojtották Endre herceget.

Az esemény hatalmas vihart kavart egész Európában. A pápa vizs­gá­latot indított, melynek során kivégezték a merénylet végrehajtóit, akik mind Johanna köréhez tartozó udvaroncok voltak, ám Nagy La­jos ezt nem tartotta megfelelő elégtételnek, mivel ő a szintén uralomra vá­gyó rokonságot: a durazzói és tarantói hercegeket, illetve magát a ná­po­lyi királynét is bűnösnek tartotta. Bosszúhadjárata azonban nem ho­zott tartós eredményt, így végül kénytelen volt békét kötni Jo­han­ná­val és annak második férjével, tarantói Lajossal. (A sors fintora, hogy az egyik durazzói herceg fia, a Magyarországon nevelkedett Kis Ká­roly vé­gül Nagy Lajos segítségével foglalta el Nápoly trónját, foglyul ej­tet­te az immár negyedik férjével élő Johannát, és börtönében nem­so­ká­ra meg­fojtatta.)29

Ez tehát a rekonstruálható történelmi tény, mely drámai for­du­la­ta­i­val megihlette Erdélyit és Madáchot is, csakhogy ők szépirodalmi for­má­ban örökítették meg a krónikákból szintetizált eseményeket. Bár fel­tehetően nagyjából azonos forrásokból dolgoztak, a két dráma tör­té­ne­te és felépítése egészen más, így érdemes legelőször azt meg­vizs­gál­ni, hogy a rendelkezésükre álló anyagból ők mely motívumokra he­lye­zik a hangsúlyt.

A két dráma története, forráskezelése

Erdélyi János már a mű versbe szedett előszavában ismerteti a történet lé­nyegét: a szülők elhatározása balul sült el, a gyermekek meg­gyű­löl­ték egymást, s így bekövetkezett a tragikus vég, melynek fo­lyo­má­nya­kép­pen Nagy Lajos bosszúhadjáratra indult. Maga a dráma azonban csak an­nál a pontnál veszi fel a cselekmény fonalát, amikor Erzsébet lá­to­ga­tá­sa végeztével már éppen elindult Itáliából haza. A történet itt kezd el iga­zán sűrűsödni, hiszen a nápolyi udvar feje fölött fenyegetően lebeg Endre koronázásának közeledése. Az ifjú hercegre leselkedő ve­szélyt (már az első színben!) jól érzékelteti a gyűrű emlegetése, az any­jától ka­pott szent ereklye, mely viselőjét megóvja fegyvertől és mé­reg­től. Ér­dekes megemlíteni, hogy ez a motívum csak a Budai-féle Pol­gá­ri lexi­conban szerepel, ott is csupán mint mendemonda: „Ehez a’ va­ló­sá­gos történethez, ezt a’ mesét tóldják: hogy Andrásnak, az édes Any­ja egy gyűrűt adott vólna; melynek az az ereje vólt; hogy neki sem mé­reg, sem fegyver nem árthatott; és azért kellett kötéllel próbálni az ő meg­fojtását”.30 A bűvös gyűrű még egyszer visszatér a drámában, az ötö­dik felvonás elején: Philippa mondja a gyötrődő királynénak, hogy mi­vel Endrét óvja az ereklye fegyvertől és méregtől, ő se­lyem­kö­tél fo­ná­sába kezdett – hogy aztán Johanna átvegye tőle e munkát, sőt az ál­má­ban megjelenő árnyalakok is a fonásra buzdítsák.

A dráma elején ugyan még csak utalás formájában jelenik meg a gyű­rű, mint az anyai aggodalom megnyilvánulása, ám hamarosan tel­jes egé­szében föltárul szemünk előtt az udvari intrika: Philippa és Mi­laz­zo ket­tőse, akik bábként mozgatják a szereplőket. Jól ismerve a nagyurak tit­kos gondolatait, éppen e két alacsonyabb származású alak ug­rasztja egy­másnak a gyermekeik érdekében tigrissé váló Perigord Ág­nest és Va­lois Katalint, az önállóságra vágyó Endrét és jogosan ag­go­dal­mas­kodó nevelőjét, Róbertet, valamint az ő ármányuk kö­vet­kez­té­ben indul meg a lejtőn Johanna és Bertrand is. Erdélyi a csel­szö­vé­sek bőséges tár­házát találhatta meg Fessler művében, ahol Philippa és ro­konai a fő­ko­lomposok, de sokban hozzájárul a sikerhez a fia ér­de­ke­it szem előtt tar­tó két anya: Ágnes és Katalin is, a gyilkosságot pe­dig végül Ber­trand követi el. Nem csoda, ha ezen a ponton Erdélyi a leg­bővebb tör­té­neti forrást használja fel, és még annak drámaiságát is to­vább fo­koz­za művében. Emellett csak egy vékony szál Róbert barát, a nevelő sze­re­pe, aki figyelmeztet a veszélyre, s ezért száműzetik. (Ez­zel szemben Ma­dáchnál majd láthatjuk, milyen erőteljes szerep jutott a krónikák szer­zetesének.) A valós események közül szintén csak em­lí­tés szintjén ke­rül elő Sancia, az özvegy királyné kolostorba vo­nu­lá­sa, durazzói Ká­roly és Mária (Johanna húga) lányszöktetéssel vég­be­vitt esküvője, vagy a koronázással közelgő királyi bosszú (kicsit mó­do­sított) jele, a vessző­nyalábot és szekercét hordozó tíz szolga.

Számos csak Fesslernél található mozzanat van azonban, melyek so­kat hozzátesznek a dráma ötletességéhez, fordulataihoz, finom lé­lek­áb­rázolásához. Ilyen például a három Pipin kiszabadítása (mely Er­dé­lyi­nél Róbert barát utolsó kívánsága Endrétől), Ágnes erőszakos ha­lá­la, vagy a földrengés motívuma és annak részletei (a hajótörés a ten­ge­ren, Johanna és udvara mezítlábas zarándoklata a templomba), vagy a tény, hogy a királyné maga fonta a gyilkossághoz a selyemkötelet. A szerelmi szálnak szin­tén Fessler a forrása: nála szerepel ez a két fér­fi, ta­rantói Lajos és Bertrand, mint Johanna szeretői. Végül a szo­mo­rú be­fe­jezés is híven tükrözi a krónikák hatását: Fessler nyomán Bert­rand a gyil­kos, de Milazzo zárja be Endre mögött az ajtót, abban pe­dig min­den történetíró egyetért, hogy Ursillus Minutulus temette el a ki­rályt. (Kü­lön érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy 1826-ban, a Tu­do­mányos Gyűj­teményben megjelent egy cikk „Régiségek” címszó alatt, melyben Gó­ró Lajos arról tudósít, hogy a nápolyi St. Januárius temp­lomban meg­találta azt a sírt, ahol Endre herceg nyugszik. A sír­fel­iratból ki­de­rül, hogy a királyt neje csellel és kötéllel ölte meg és Ur­sus Minutulus te­mette el.)31

Madách jóval korábbról, az eljegyzés pillanatától kezdi el a tör­té­ne­tet, mikor még él az agg Róbert király. Az első jelenetben Perigord Ág­nes és Durazzo vitáját hallhatjuk, mely megsejteti az olvasóval a drá­mai konfliktust. Az anya szerepében viszontlátjuk a nagyra törő nő­ala­kot, akit Erdélyi is ábrázolt. Fia ezzel szemben hazája javát aka­ró, ám naiv figura, kit csak anyja megtévesztő szavai tesznek Endre el­len­ségévé. Mikor mindez Ágnes halálos ágyán kiderül, és Durazzo szem­be­sül vele, hogy a magyar herceg még lányszöktetését is meg­bo­csá­tot­ta (pedig Johanna húgát, Máriát Endre testvérének szánták), any­ja ál­dá­sa elől menekülve rohan, megakadályozni a gyilkosságot – de a tra­gé­dia hagyományainak megfelelően már későn érkezik. Ez a de­rék ifjú saj­nos nem így szerepel a krónikákban, talán az volt Ma­dách célja ve­le, hogy fokozza a drámai feszültséget egy potenciális, ám meg­té­vesz­tett barát figurájával.

A drámai szituáció megteremtése érdekében az intrikának Ma­dách­nál is nagy szerepe van: az ördögi Róbert barát nyíltan kimondja, hogy ká­oszt akar és a káoszban kormányozni, ehhez pedig lelkesen nyújt segítséget Taranto, Ágnes és Philippa, akik azt remélik, hogy köz­ben ma­guk is halászhatnak a zavarosban. A kölcsönös szö­vet­ség­nek már csak felbérelt gyilkosra van szüksége, Cabanisra, aki szintén sze­repel né­hány krónikában, és máris teljes lesz az összeesküvés há­ló­ja. Ma­dách­nál csak ezután következik Róbert király halála és a vég­ren­delet is­mertetése (teljes történelmi pontossággal megnevezve az if­jú ki­rály­né nagykorúságáig kormányzó urakat), majd Erzsébet ki­rály­né lá­to­ga­tá­sa.

Ez utóbbi eseménynek valódi súlyát alig érzékeljük (éppen itt hi­ány­zik két levél a kéziratból), és az is tele van ellentmondással. Jo­han­na ugyanis a végrendelet utáni tanácskozáson felveti problémaként, hogy a magyar királyné állítólag magával akarja vinni a fiát, s a hírt (kró­nikáinknak megfelelően) az urak nagy ijedelemmel hallgatják, mert az azt jelentheti, hogy a bosszúra szomjas Endre Nagy Lajos ha­dá­val együtt tér majd vissza. El is határozzák, hogy mindent meg kell ten­ni Erzsébet szándékainak megváltoztatására, mégsem a kró­ni­kák­ból is­mert hízelgés, illetve az érkező magyar királyné ünneplése kö­vet­ke­zik, hanem olyan jelenetnek lehetünk tanúi, mely inkább a ná­po­lyi ud­var lenézését, nyegleségét és Endre hősies magányát hivatott áb­rá­zol­ni. Úgy tűnik, a feszültséget fokozó írói koncepcióba nem fért be­le Er­zsé­bet fényes fogadtatása, melyről pedig minden történetírónk gon­do­san megemlékezik, példának álljon itt Bonfini: „Alig ért a Si­pon­tói-öböl­höz, már meg is pillantotta a fejedelmek díszes tár­sa­sá­gá­ban elé­be siető Andrást és Johannát. A találkozás pillanatában kitört a vi­dám­ság és az öröm, és a kölcsönös üdvözlésbe könnyeik vegyültek. Er­zsé­bet a hosszú és nehéz várakozás után majd odalett fiának és me­nyé­nek ölelésében, mire csókjaiktól megkönnyebbülve nagy nehezen ma­gá­hoz tért. Majd elindultak Nápoly felé; minden városban kitüntető tisz­telettel fogadták őket”.32

Ha itt el is tér Madách a hagyományoktól, néhány ponton azonban ugyan­úgy ragaszkodik a krónikákhoz, mint Erdélyi: Sancha özvegy ki­rály­né kolostorba vonulását, Ágnes megmérgezését és a földrengést mind szerepelteti művében, ha nem is mindig hangsúlyos helyzetben. A legtöbb drámai, ugyanakkor történetileg hiteles fordulatot az álar­cos­bál jelenetébe sűríti, ahol miközben Durazzo megszökteti Máriát, End­re Petrarcával társalog, majd hamleti bolond beszédben mond kép­le­tes mesét, kopott ruhája miatt panaszkodik, hogy aztán vá­rat­la­nul fe­ke­te zászlón a bárd jelét hordoztassa körbe a teremben, közelgő bosszú­ja jeleként. Azt hihetnénk, hogy ebben a jelenetben a fiatal író fan­táziája kissé meglódult, ám tévednünk kell: a legmeglepőbb moz­za­na­tokat éppen a krónikások szolgáltatják. Endre szerény anyagi hely­ze­téről mindenhol olvashatunk, talán a Polgári lexicon számol be ró­la a legérzékletesebben: „Nem szűnt meg Joanna, Andrást na­pon­ként ke­ményebbenn régulázni; annyira, hogy Andrásnak, az ő en­ge­del­me nél­kűl; még tsak egy kaputrokot sem vólt szabad tsináltatni”.33 Ami pe­dig a fenyegetést illeti: Virág Benedeknél és a Polgári lexi­con­ban az sze­repel, hogy Endre meggondolatlanul fogházat készíttetett, de­mons­trál­va, hogy oda fogja bezárni koronás királyként az el­len­fe­le­it, ám a cí­meres zászló és a rajta lévő bárd sem Madách túlzó ötlete, ezt a mo­tí­vumut Fesslernél találhatjuk meg.34

Összefoglalásként tehát azt mondhatjuk, hogy mindkét szerzőnél ki­mutatható a források részletes, aprólékos felhasználása, ezek közül is kü­lönösen Fessler hatását emelhetjük ki. Ám míg Erdélyinél mind a sze­­replők kiválasztása, mind a cselekmény jobban követi a kró­ni­ká­kat, ad­dig Madáchnál azokon a pontokon, ahol a romantikus el­kép­ze­lés ezt meg­követeli, nagyobb teret kap az egyéni lelemény, sőt más drá­mák ele­mei is felbukkannak.

Ha azonban a két mű legapróbb mozzanatait vesszük szemügyre, ész­revehetjük, hogy az azonos források felhasználása nem feltétlenül sar­kallja a szerzőket azonos jelenetek megalkotására, ugyanakkor elő­for­dulhatnak kísértetiesen hasonló epizódok, melyekre a forrásokban nincs utalás, csupán a drámai szituáció egyenes következményeként ke­letkeznek. Érdemes tehát alaposabban megnézni, milyen moz­za­na­tok­ból épül fel a két dráma.

Párhuzamos és ellentétes motívumok

Mint azt már megállapítottuk, Erdélyi drámája Erzsébet távozása után kez­dődik, szemben Madáchéval, ahol csak a második felvonás végén érkezik a királyné és Gillet. Azonban míg az előbbi esetben Endre egyet­len magyar segítőjét, Róbertet hamarosan elküldi maga mellől, ad­dig a másik drámában az érkező Gillet csak tovább erősíti a már ott tar­tózkodó Arszlánt és magyar vitézeit. Ennek ellenére mégis Ma­dách­nál érezzük kiszolgáltatottabbnak az ifjú herceget, aki ha­tá­ro­zat­lan­sá­gá­ban hol ennek, hol annak a pártnak hisz, s végül a saját csap­dá­jába esik, amikor védelmére összegyűlt híveit hazaküldi. Durazzo le­hetne még a támogatója, de ő anyja cselszövése miatt csak későn siet Endre se­gít­sé­gé­re. Erdélyinél Róbert távozása után Scaglioso, majd a ki­sza­ba­dított Mi­nervino támogatják az idegenből föléjük rendelt királyt, ám ők az ár­mányról mit sem sejtenek. Szerepeltetésükkel viszont ki­e­gyen­sú­lyo­zot­tabb a két oldal, nem billen el a mérleg annyira az in­tri­ku­sok ja­vá­ra, mint Madáchnál. Azonos motívum a király fi­gyel­mez­te­tése is: Er­dé­lyinél Róbert inti Endrét, s ezzel vívja ki a herceg ha­rag­ját, ki a ná­po­lyiakat érő vádat jogtalannak tartja. A másik drámában Arsz­lán pa­nasz­kodik az olasz vitézek megalázó viselkedéséről, és bár sza­va­i­nak hi­telt ad az ifjú király, a jelenet folytatása, a főkolompos, Ca­banis meg­szégyenítése legalább annyit árt Endre ügyének, mint Er­dé­lyinél Ró­bert távozása.

A király híveinél jóval nagyobb ellenségei száma. Az intrikáról Fess­ler ír a legrészletesebben, hosszan ecsetelve, milyen feslett élet­mód­ra szoktatta az ifjú Johannát Philippa és rokonsága, valamint a két her­cegné: Valois Katalin és Perigord Ágnes. Az ő színlelt barátságuk, tit­kos vetélkedésük a dinasztikus háttér ismeretében érthető, a német nyel­vű krónikában pedig olvasható Ágnes megmérgezésének ténye is, me­lyet Katalin tervelt ki, s a mérget hozzá Philippa unokája, Sancia ke­verte ki. Erre az alapszituációra építi Erdélyi a két „barátnő” találó pár­beszédeit, monológjait, és ahogyan Fesslernél is kettőjük közül Ka­ta­lin a nagyobb intrikus, úgy a drámában is ő hívja meg Ágnest „vég­va­csorára”, majd az ő kastélyában következik be a gyilkosság. Ez­zel szem­ben Madáchnál Katalin nem, csak fia, tarantói Róbert sze­re­pel, a fő­szerepet pedig Ágnes kapja, kinek a Barát általi (mint ki­de­rül, köl­csö­nös) megmérgezése úgy látszik, fontosabb drámai elem volt Ma­dách számára. A cél érdekében Ágnes még a tarantói herceggel is szö­vet­séget köt, aki pedig a legnagyobb ellensége lehetne, hiszen ugyan­úgy potenciális jelölt a trónra, mint Ágnes fia, Durazzo.

Ugyanennek a két kedves rokonnak még egy, ezúttal párhuzamos he­lyét megtalálhatjuk a művekben. Erdélyinél tanúi lehetünk a két her­ceg­nő látogatásának, ahol mindketten felajánlják Endrének fiaik ba­rát­sá­gát, sőt Katalin még azt is hozzáteszi: „Fogadj el engem, én anyád le­szek”. A jelenetet ugyanakkor az zárja, hogy Johanna titkon oda­súgja ta­rantói Lajosnak, hogy csak ezután is jöjjön gyakran lá­to­ga­tó­ba, hi­szen elmaradása gyanút kelthetne – így azonnal láthatjuk, mi­lyen ba­rát­ságot kínálhat Endrének a herceg. Madáchnál édesanyjuk nél­kül lát­hat­juk Tarantót és Durazzót, akik hódolnak a király előtt, ám míg ez utób­bi szívből beszél, addig a Johannába szerelmes Lajos ré­szé­ről ez nyíl­vánvaló színlelés. Érdekes, hogy bár efféle jelenet egyál­ta­lán nem ta­lálható meg a forrásokban, mégis mindkét szerzőnél sze­re­pel, egyér­tel­műen annak érzékeltetésére, milyen hízelgő, kétszínű ro­konság ve­szi körbe az idegenben uralkodó Endrét.

A másik nagy intrikus Philippa, aki az egyszerűség kedvéért (a kró­ni­káktól eltérően) rokonai nélkül ármánykodik. Erdélyinél ugyan sze­re­pel a lánya, de Giuseppa egyrészt erről a rokonságról csak az utol­só pil­lanatban értesül, másrészt szerepe szerint éppen ő a bűnösök le­lep­le­zője. Így Philippa egymaga terveli ki a gyilkosságot, ebben pe­dig se­gí­ti Katalin, Milazzo, illetve bizonyos értelemben Bertrand. Jo­han­na meg­rontása azonban egyértelműen az ő munkája, s ebben méltó pár­ja a Ma­dáchnál szereplő Philippának. Ott ugyan Róbert barát a fő­ko­lom­pos, s ő a gyilkosság kieszelője is, ám az ifjú királyné lelkének csá­bító dé­mona mindenképpen Philippa: mindkét drámában vé­gig­kö­vet­hetjük, ho­gyan alakítja, tanítja Johannát, hogyan állítja félre a fel­me­rülő aka­dá­lyokat, hogyan simítja el a lelkifurdalás hullámait.

Különös szerep jut az intrikusok mellett álló, ám személyes bosszú­tól vezérelve a másik oldalnak is szolgálatot tevő két alaknak: Mi­laz­zó­nak és Cabanisnak. Az előbbit megalázza, hogy a királyné ke­rí­tője lett belőle, az új szerető pedig, Bertrand, ahelyett, hogy ezért há­lás len­ne, pökhendien gúnyolja segítőjét: így kerül a király útjába a név­telen le­vél, mely figyelmezteti Endrét neje csalfaságára. Cabanist le­ánya ha­lá­la készteti a vallomásra, talán ettől reméli fájdalma eny­hü­lé­sét, ám utá­na visszatér az összeesküvők közé. Mindkét „árulás” fon­tos eleme a drá­mai feszültség fokozásának, ezért a hasonlóság kö­zöt­tük akkor sem meg­lepő, ha tudjuk, hogy ezeknek a jeleneteknek nyo­ma sincs a tör­té­net­íróknál. Ezek mellett számos kisebb epizód van, ahol össze­kap­csol­ha­tó a két mű, pedig nincs historikus előzmény. End­re férjként mind­két drámában sértést szenved, mikor nem engedik be neje há­ló­szo­bá­já­ba. A felbérelt gyilkosok visszaborzadnak a ki­rály­gyil­kosságtól: Er­dé­lyi­nél akkor, mikor megtudják, hogy Endrét kell meg­ölniük, Ma­dách­nál akkor, mikor szembesülnek uralkodójuk pa­ran­csoló, királyi te­kin­te­tével.

Jóval meglepőbb az a párhuzam, melyet Giuseppa és Sanchia alak­já­ban fedezhetünk föl. Mindketten negatív hősök gyermekei, mi­köz­ben ma­guk tiszta lelkű leányok. A jó és gonosz eme találkozása meg­le­he­tő­sen gyakori ugyan az irodalomban, ám hogy emellett mind­ket­ten egy be­szélgetés során elbűvöljék Endrét, majd pedig a király éle­té­ért ag­gód­janak, sőt akár áldozatot is hozzanak – ez már talán több mint vé­let­len. Elképzelhető, hogy létezik egy olyan irodalmi fel­dol­go­zá­sa a tör­ténetnek, melyet mindkét szerző ismert, s amelyben elő­for­dult ez a (kró­nikákból szintén hiányzó) motívum.

Érdekes az özvegy Sancia/Sancha királyné szerepe is. Milazzo úgy em­legeti Sanciát, mint akire hallgat Johanna – ezért is kell Róberttel együtt minél hamarabb eltávolítani az udvarból. Milazzo feladata könnyű: elhiteti Endrével, hogy a nép várja az új uralkodót, a ko­ro­ná­zás meghirdetésével pedig az özvegy kormányzói hatalma is le­jár – San­cia tehát távozik az udvarból, és kolostorba vonul, mint ahogy azt a tör­ténetíróknál is olvashatjuk. Ám míg Johanna sajnálja nagyanyja tá­vo­zását, addig az ifjú király, helyzetének és Milazzo ravaszságának kö­szönhetően, megkönnyebbülten fogadja a hírt: „Ő dolgainkba kel­let­len belészólt, / Megszokva férjén a’ parancsolást. / Mivel ki­mond­tuk, a’ mi nyomta szivünk’, / Ő ugy vevé, mint ajtómutatást”. Ma­dách­nál ez­zel szemben éppen Johanna unja az ájtatos királyné prédikációit, az ál­landó intelmeket és templomba járást, és Endre az, aki szo­mor­ko­dik San­cha búcsúzkodásakor, ő az, akit megáld az özvegy távozása előtt. Ezen a példán jól megfigyelhető az írói lelemény: rendelkezésre áll a kró­nikák hagyománya, mely röviden arról tudósít, hogy az öz­vegy ki­rály­né kolostorba vonult. Esetleg néhányan hozzáteszik: azért, mert nem bírta elviselni az udvar romlott erkölcseit. Ez az apró tény azonban akár ennyire eltérő árnyalatot is kaphat a szerzők drámai kon­cep­ci­ójának megfelelően.

Ugyanez a szereplőkről is elmondható: bár a figurák jelleme el­ső­sor­ban a forrásokra támaszkodik, a finomabb kidolgozás már az írók fan­táziájának feladata, s így a cél érdekében egy-egy történelmi hős úgy megváltozhat, hogy alig lehet ráismerni. Érdemes tehát a ro­man­ti­kus dráma követelményeihez igazított szereplőket is megvizsgálni.

A szereplők

A főhős mindkét esetben Nápolyi Endre. Krónikásaink nem sokat mon­danak róla, legfeljebb azt emelik ki, hogy a kifinomult, pom­pa­ked­velő, de rafinált itáliai udvarban érthető, ha nem találta a helyét a ma­gyar egyenességhez, darabossághoz szokott herceg. Így aztán a cím­szereplő nyújtja a legnagyobb lehetőséget a szerzőknek: szabadon ke­zelhetnek egy ifjú, tragikus sorsú alakot. Erdélyi ábrázolásában End­re valóban magán viseli a fiatalos lendület nyomát, ám Madách hő­sé­nél jóval érettebb. A névtelen levél olvasásáig kiegyensúlyozott ki­rály vi­selkedése hiteles, tipikus emberi: Milazzo felébreszti benne a becs­vá­gyat, megcsillogtatva az önálló, gyámok nélküli uralkodás le­he­tő­sé­gét. Az özvegy királynét nem Endre távolítja el az udvarból, ha­nem ma­gától vonul el, így a királyt bűnös hataloméhséggel sem vá­dol­hat­juk, ráadásul jogos jussa lett volna a koronázás. Erzsébet félelme is csak azért bántja, mert szeretné anyját nyugodtnak látni, és valóban úgy hiszi, hogy semmi ok az aggodalomra. (Szemben Madách fő­hő­sé­vel, aki zavartan próbálja fenntartani a látszatot anyja előtt.) Jo­han­ná­val való viszonya is egyelőre mentes a nagy viharoktól: a durcás fe­le­sé­get kifaggatva megtudja, hogy a szótlanság egyetlen oka a jó öreg ne­velő, Róbert. Ahogy Endrét Sancia akadályozta a trónra lépésben, úgy Johannának Róbert áll útjában, aki anyja helyett is óvja az ifjú ki­rályt, s úgy osztogatja tanácsait, mintha neveltje még mindig gyermek len­ne. A szerelmes Endre elfogadja a többé-kevésbé jogos kritikát, és fe­lesége kedvéért megválik a hű baráttól, annál is inkább, mert őt is sér­ti Róbert aggodalmaskodása és a nápolyiakkal szembeni fenntartása. A cél érdekében szinte kegyetlenül beszél az agg nevelővel, ám a vé­gén békében válnak el, s Róbert utolsó kívánságának megfelelően a ki­rály nagylelkűségéről is tanúságot tesz, mikor kiszabadítja bör­tö­nük­ből a Pipin grófokat, visszaadva nekik elkobzott birtokaikat.

A látszólag derűs kép (hiszen Endre mit sem tud a tarantói herceg és Bertrand titkos látogatásairól) a harmadik felvonás elején válik fe­nye­getővé, mikor Milazzo becsempészett levele a király kezébe kerül. Meg­ható a kétségbeesés első monológja, majd a dajkánál keresett vi­gasz: a király most lett csak igazán felnőtt. Johannával szemben a ma­ga­tartása teljesen megváltozik: rideg hangon beszél vele, a földrengés rom­jai között haladva nem nyújtja neki kezét, vita közben előcsalt könnye­it megvetéssel nézi: „Te sirsz, királyné? Nem, csak könnyezel! / Oh asszony, asszony! Nápoly’ asszonyi / Mihelyt akarják, zápor mód­ra sírnak”. Másokkal való beszédmódja azonban nem sokat vál­to­zik, leg­feljebb árnyaltabb lesz: Giuseppához a keserű kiábrándultság hang­ján szól, miközben magát is siratja, amiért nem talált ilyen hű szív­re; Mi­nervinóról is egy pillanatra rosszat feltételez, de utána meg­kö­veti. A föld­rengés elől a néppel együtt ő is a templomban keres me­ne­déket, úgy nevezve meg magát, mint „ember s nyomorú”, mely utal­hat arra, hogy a földrengés őt is ugyanúgy sújtja, mint a többi embert, ám ért­het­jük alatta személyes sorsának tragédiáját is. Másnap újra a né­pével kö­zösséget vállaló királyt láthatjuk viszont: aggódva kérdez a vi­har ál­tal okozott károkról. Egyedül azt az új rendeletet vezeti be, hogy római min­tára vesszőnyalábot és szekercét hordozó tíz szolga kí­sé­ri, zász­ló­já­ra pedig kalodát festet. A krónikákból ismert fenyegető mo­tívummal ta­lálkozhatunk itt, s hozzá magyarázatul olvashatjuk a ki­rály szavait: be­látta, hogy „jobb keménynek lenni, mint kegyesnek”, ám ebből sem szár­mazik senkinek kára.

Endre tehát minden tettében a jó király eszményét valósítja meg, fi­a­talsága ellenére kiforrott jellem, kinek egyetlen tragédiája, hogy a ná­po­lyi udvar, nejével az élen összeesküdött ellene. Johanna remek szín­já­tékát látva lélektanilag hiteles, hogy a meggyötört Endre elhiszi, el akar­ja hinni felesége ártatlanságát, hogy újra boldog lehessen. Meg­könnyeb­bült szívvel ünnepli a megtaláltnak hitt családi békét, s ez a mit sem sejtő nyugalom jellemzi még akkor is, mikor Milazzo éjjeli zörgetésére elhagyja a szobát, mondván: „Nőm nyugalmát ne há­bo­rít­suk”. Igazi tragikus hős, aki tetteivel szimpátiát, sorsával együttérzést éb­reszt, s akit a legmagasztosabb pillanatban: a kínzó kétségek utáni meg­nyugvás állapotában sújt a földre a kiábrándító valóság.

Madách főhőse egész más alkat, fiatalsága nem csupán lel­ke­se­dés­ben és naivitásban nyilvánul meg, hanem már-már bosszantó op­ti­miz­mus­ban és tehetetlenségben: ő a „tisztaszívű balga”.35 Azt mond­hat­juk, hogy az első pillanattól az utolsóig szinte változatlan a jelleme, ma­kacsul hisz abban, hogy Johannát meg tudja menteni ármánykodó ro­konai és Philippa hatásától, és legalább ilyen kitartással kérleli ne­jét, hogy hagyja ott ezt a bűnös társaságot, mely éket próbál közéjük ver­ni. End­re figuráját az a tény jellemzi legjobban, hogy bár tisztán lát­ja az ud­var romlottságát, mégsem tud ellene semmit tenni, s nem­csak Jo­han­nát nem képes kiragadni ebből a körből, hanem ő maga is ál­dozatul esik cselvetéseiknek. Sanchia halála igazolja, hogy életére tör­nek, meg­aláztatását ő maga panaszolja el a bálon képletes me­sék­ben, mégis meg­rendül bizalma a mindig hű Gilletben. Az ötödik fel­vo­nás második je­lenetében egyfolytában ingadozik a véleménye, nem tud­ja eldönteni, ki­nek higgyen: először barátja mellett áll ki, aztán Jo­han­na szavára meg­fordul a véleménye, a haldokló Gillet mellett azon­ban elszégyelli ma­gát, hogy kételkedett. Ugyanakkor hiába kéri End­rét utolsó sza­va­i­val a hű barát, hogy ne menjen Aversába, a király még­is elígérkezik a va­dászatra. Majd ott éjjel, mikor azzal ko­pog­tat­nak, hogy aggasztó hí­rek érkeztek Budáról, kinyitja az ajtót, noha a gya­nú akkor is benne fész­kel.

Amellett, hogy nem tudja biztosan eldönteni, ki ellenség és ki ba­rát, nagyfokú meggondolatlanság is jellemzi a főhőst. Úgy viselkedik, mint­ha szándékosan maga ellen akarná ingerelni az amúgy is vele szem­ben álló nápolyi udvar minden tagját: először Cabanist nevezi eb­nek, aztán a tanács tagjait szidalmazza, majd a bálon mesél ké­tér­tel­mű tör­téneteket Róbert barátnak és Tarantónak, s hordoz körbe fe­nye­ge­tő zász­lót. Endre felháborodása és bosszúvágya akár jogos is le­het­ne, ám éret­lenségét jól tükrözi, hogy indulatait nem tudja magában tar­tani és ki­várni az alkalmas időpontot. Ugyanez az ifjonti hév jel­lem­zi akkor is, amikor szándékosan rohan vesztébe: Sanchia fi­gyel­mez­tetése ellenére elmegy gyónni, hogy bebizonyítsa: ő nem fél. Ám mi­után a leány ál­dozata nem téríti észhez, a haldokló Gillet kérését sem teljesíti és el­megy Aversába, hogy megtudja, mi vár rá. Ez az End­re olyan ro­man­ti­kus hős tehát, aki elébe megy sorsának, nem al­ku­szik és nem tettet. Ural­kodói elvei: a lelkiismereti szabadság és to­le­ran­cia mél­tány­lan­dók, ám hamleti alkata eleve bukásra rendeli. Sha­kes­peare hőséhez ha­son­lóan Endre is tehetetlen, ő maga mondja Pet­rar­cának: „legjobb erőn­ket az érzelgésben öljük el, s míg a tettre jö­vünk, tetterőnk ki­forrt”.36 Ezért is kell Hamlet módszeréhez, a kép­le­tes beszédhez for­dul­nia: csak ezzel az álcázással tud védekezni a „vi­szo­nyok hatalma” el­len, végzetét azonban nem kerülheti el.

A tragikus sorsú király feleségének, Johannának alakja sokkal ki­dol­gozottabb már a krónikásoknál is. Bonfini így ír róla: „Erzsébet gyor­san kiismerte menye, Johanna mértéktelenségét, meg­gon­do­lat­lan­sá­gát, gátlástalan mohóságát; nem talált benne semmi becseset, sem­mi szégyenérzetet, jámborságot. Andrást lenézte, és inkább pa­ran­csol­ni akart a férjének, mint engedelmeskedni, szégyentelen könnyel­mű­sé­get mutatott, és a tűrhetetlen gőgön meg az eluralkodó élvhajhászáson kí­vül semmi sem látszott benne”.37 Legrészletesebb azonban két­ség­te­le­nül Fessler beszámolója, aki több oldalt szentel a királynő sorsának: ho­gyan került a korán árvaságra jutott, feltűnő szépségű Johanna Phi­lip­páék hatása alá, majd ez a kicsapongó életmód hogyan vált mind el­bur­jánzóbbá immár a hercegi rokonok társaságával kiegészülve. A tör­té­netíró hatása jól kimutatható a két drámában: Philippa és Johanna ket­tősében figyelemmel kísérhetjük, hogyan oktatja, kísérti a ta­pasz­talt daj­ka fiatal tanítványát.

Erdélyi drámájában először még csak eljátszanak a gondolattal, hogy hogyan emelhetnék alacsony származású választottjukat egyre ma­gasabbra a ranglétrán, ám a már említett jelenetben, mikor Johanna to­vábbi látogatásokra buzdítja Tarantót, bizonyságot szerezhetünk ró­la, hogy Philippa tanítása nem volt elvesztegetett idő. A következő lé­pés a szeretők váltogatása: tarantói Lajos mellett Bertrand is meg­je­le­nik a színen. Az ifjú királyné fejlődésére utal, hogy mikor a két if­jú egy­másnak adja a kilincset a palotában, először megrémül, aztán erőt vesz magán, és mire a herceg megjelenik ajtajában, már kész a (mintegy véletlenül hangosan elmondott) monológ, mely meg­ma­gya­ráz­za Ber­trand jövetelének okát, s egyúttal Lajos féltékenységét is meg­nyug­tat­ja. Hamarosan azonban innen is tovább kell lépnie: Ta­ran­tó elülteti ben­ne a férjgyilkosság gondolatát, mely először feldúlja Jo­han­nát, majd Philippát kezdi el zaklatottan faggatni, tud-e nőkről, akik meg­öl­ték urukat, végül az éppen érkező Endrét ártatlanul rebegve kö­szön­ti és hű feleségként nyakába borul.

Íme a tökéletes szerepjátszás, mely után nem csoda, ha az ifjú ki­rály többször is e megtévesztés áldozata lesz. A színlelés pedig foly­ta­tó­dik. Johannát vérig sérti férje viselkedése a földrengés idején, s mi­köz­ben segítő kéz nélkül, ijedten botorkál a romok között, szörnyű bosszút érez: szeretné holtan látni Endrét. Férje iránti gyűlöletére így már okot is talált, azért pedig szinte alig furdalja a lelkiismeret, hogy ha­lálát kívánja: vidáman elmegy csónakázni Lajossal, majd hi­deg­vér­rel vitatkozik Endrével. Philippa tanítványa később sem hoz szégyent mes­terére: a már kitervelt gyilkosság előtti jelenetben Johanna inkább nyug­talan és nyűgös, a régi rettegésnek nyoma sincs. Már csak az utol­só feladat van hátra: Endrét látványosan kiengesztelni, hogy a ki­rály­nő­re még a gyanú árnyéka se vetüljön. Johanna a szerepét mes­te­ri­en játssza, feketébe öltözve lép férje elé, térdre borul előtte és eléri cél­ját: a többi már Philippa, Milazzo és a gyilkosok munkája.

A királynőről felvázolt kép Erdélyinél sokban emlékeztet a kró­ni­kák alakjára: kedvét leli a szórakozásban, több szeretőt is tart, férjét nem sokra becsüli, s a gyilkosság is tudtával, ha nem is köz­re­mű­kö­dé­sé­vel megy végbe. Lelkifurdalást alig érez, inkább a lelepleződéstől fél, de ez az idő múlásával egyre csökken, ahogy ő is egyre gya­kor­lot­tab­bá válik. Nem jellemzik kirobbanó erejű érzések, elsöprő szen­ve­dé­lyek, nála a szerelem csupán szórakoztató játék, melyhez némi szín­le­lés is szükséges – és talán még élvezi is ezt a tettetést, hiszen az is csak já­ték.

Első megjelenésekor Madáchnál ugyanezzel a Johannával ta­lál­ko­zunk. Ismét tanúi lehetünk, hogyan csepegteti Philippa tanítványa lel­ké­be a könnyelmű élet utáni vágyat. A már házassága harmadik nap­ján unat­kozó királyné igen fogékonynak mutatkozik, és elmereng a gon­do­la­ton, hogy „az ifjú kebel másra vágy”,38 nem bezártságra. A panaszkodó ifjú feleséget Philippa csábító lehetőségek meg­csil­log­ta­tá­sá­val vi­gasztalja, melyekben Johanna lelkiismerete felismeri a tévutat, ám Ta­rantó megjelenésekor nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a bűn­tu­dat szavát milyen könnyedén elhallgattatja a szerelem. Kö­vet­ke­ző fel­lé­pésekor, atyja halála után a királynő már semmi tétovázást nem mu­tat: Philippa munkája meghozta gyümölcsét. Johanna ha­tá­ro­zot­tan lép föl: a végrendelet lényegét fölolvastatja, az abban kijelölt kor­mány­zó­kat hízelgéssel még jobban magához láncolja, Erzsébet lá­to­gatásának ve­szélyeit higgadtan tárgyalja, a tanácskozásból kimaradt End­re pa­nasz­áradatát pedig ridegen meghallgatja, majd öltözködésre hi­vat­koz­va távozik.

Ekkor tehát már egy érett, számító királynéval találkozunk, kinek a lát­szat ellenére is romantikus lelkéről az álarcosbál utáni jelenetben ka­punk árnyaltabb képet. Itt Róbert barát halálos ítéleteket hoz alá­í­rás­ra, mindegyik vádlottnál megemlítve, mit vétett. Johanna már a hűt­len nő­nél is elmereng („Tehetett-e róla, hogy parancsolni nem tu­dott a min­dent uraló szenvedélynek, hogy tán oly férjhez csatlá őt a ri­deg szá­molás, ki keble választottja nem volt?”),39 ám az ellenségét meg­ölő gyil­kosnak megkegyelmez, sőt a többinek is látatlanban ke­gyel­met ad. Jól eltalált lélektani mozzanat, hogy Róbert barát még egy íté­letet elő­vesz, egy férjgyilkosét, melyet megbocsáthatatlannak mon­dott ki a bí­ró­ság. Johanna ismét elgondolkodik („S vizsgálta-e a bí­ró­ság szíve tör­ténetét is?”),40 ám szavát nem vonja vissza, s a gyilkos asszony­nak is megkegyelmez. Ez az epizód kulcsfontosságúvá válik, ugyan­is a kö­vet­kező jelenetben a királynő már döntő elhatározásra ju­tott: fonja a se­lyemzsinórt, s közben Tarantót kérdezi érzelmei, szán­dé­kai ko­moly­sá­gáról. Később a Gilletet vádoló királyné csalfa be­szé­de még össze­mér­hető az Erdélyinél szereplő, bűnbánatot színlelő fe­le­ség­gel, ám Ma­dách drámájának vége váratlan fordulatot vesz: a ki­rá­lyi tekintettől meg­rémülő gyilkosokat maga Johanna buzdítja, majd End­re halála után a várt boldogság helyett iszonyodva néz Tarantóra.

Mindebből láthatjuk, hogy ebben a drámában a királynő szerepe is mó­dosult a romantikus eszmény hatására. Johanna bűnében is szinte szá­nandó, hiszen bár szívesen fogadta mások udvarlását, csak egy nagy szerelme volt, érte követett el mindent, még a gyilkosság pillanatában sem vonult vissza, s végül büntetését is elnyerte, midőn sze­re­tő­jé­vel elborzadtak egymástól. Halász Gábor találóan jellemzi a ki­rály­nő alak­ját: „Szép és szívesen piperézi magát, untatják az unalmas er­köl­csi prédikációk, izgatják a bókok, szereti a mulatságot, hajszolja a szen­vedélyt, nem gonosz, csak végzetesen könnyelmű. (…) Szíve tör­té­ne­te viszi őt is a romlásba és szívében éri a büntetés is; a felszabadító tett után kihűlt vérrel mered egymásra gyilkos és felbujtója”.41 Bár Ta­rantóval való szerelmük ábrázolása meglehetősen hiányos, és így a férj­gyilkosság elhatározása is kissé hirtelen, mégis jól érzékelhető, hogy Madách mennyire más Johannát ábrázolt, mint Erdélyi. Nála a ki­rálynőt forró szenvedély fűti és ragadja magával a végkifejletig, szó sincs játékról: ez a szerelem élet-halál harc.

A főhősök után az intrikusok szerepe a legnagyobb, az ő je­len­tő­sé­gü­ket a történetírók is kiemelik. E tekintetben Küküllei és a nyom­do­ka­iban járó Bonfini a legszűkszavúbb, ez utóbbi csupán annyit ír, hogy „A merénylet kiagyalójának Catanzarói Konrádot, hóhérnak San­cia vi­tézt mondják”.42 A Villani-krónikában már Valois Katalin és San­cha (aki természetesen nem azonos az özvegy királynéval!) sze­re­pel­nek, mint a gyilkosság kitervelői, végül Fessler az, aki a leg­rész­le­te­sebben mu­tatja be, hogyan segített Johanna züllesztésében és a me­rény­let ki­dol­gozásában Philippa, Margaretha von Ceccano és Sancia, va­lamint Ka­talin és Ágnes. A nevek között való kiigazodásban eléggé meg­té­vesz­tő, hogy Sancia vagy Sancha néven minden esetben Jo­han­na ud­var­mesternője/dajkája szerepel, mint az összeesküvők egyik fő ve­ze­tő­je. A legtöbb esetben Philippára utaló nyom nincs is, az ő nevét csak Boc­caccio és Fessler említi, tőlük tudhatjuk meg, hogy Phi­lip­pá­nak volt egy Sancia nevű unokája, aki szintén tevékenyen részt vett a ki­csa­pongásokban, sőt az Ágnes számára készült méreg is az ő mun­ká­ja. Az azonban még érdekesebb, hogy ez a két krónika egy bi­zo­nyos Rai­mund Cabanist mond Philippa férjének, így a családfa igen össze­ku­szált változatát találhatjuk meg a két drámában. Cabanis ugyan­is csak Ma­dáchnál szerepel, és valóban van egy Sanchia nevű lá­nya, ám az anya nem Philippa, a leány pedig nem méregkeverő, ha­nem az egyet­len tiszta lélek az udvarban. Erdélyinél pedig Giu­sep­pá­ról derül ki, hogy Philippa lánya, ám Cabanis neve nem merül fel, s ez a leány sem vá­dolható semmi bűnnel.

Az azonban egyértelmű, hogy Philippa mindkét drámában a cinkos daj­ka szerepét alakítja, sőt Erdélyinél ő az összeesküvés vezetője is. Lát­tuk, hogyan alakítja Johanna lelkét, ám emellett még arra is gondja van, hogy Ágnes és Katalin vetélkedését a maga javára fordítsa, fel­szít­va egymás iránti gyűlöletüket. Mesterkedése folytán Róbert és San­cia királyné is távozik az udvarból, Bertrand személyében pedig Jo­han­nának szerez új szeretőt, majd hidegvérrel öletné meg, mikor út­já­ban áll. Az aversai gyilkosságnak is ő a kitervelője és elrendezője, Ka­ta­lin csak buzgó háziasszonyként asszisztál mellette és megelégszik az­zal, hogy saját ellenfelét, Ágnest eltegye az útból. Philippa másik se­gí­tője Milazzo, aki gyenge idegzetű, hatalmasok körül sündörgő ka­ma­rás­ként minden jól elsült tettével dicsekszik, ám gyávasága több­ször is le­lepleződik. A dajka ezzel szemben végig talpraesetten vi­sel­ke­dik, bá­torságot önt mindenkibe, s csak a gyilkosság estéjén vallja be, hogy most ő is reszket. Alakja szilárd pont a drámában, bár nem túl árnyalt, a krónikákban sokkal színesebb egyéniség, ki a leg­a­la­cso­nyabb sorból küz­dötte föl magát. Itt azonban nem lehet ő a főszereplő, csak a hát­tér­ből irányítja a kezében összefutó szálakat.

Madách Philippájának ennél jóval kisebb szerep jut, ott Róbert ba­rát a fő intrikus, a dajka csupán Johanna bűnre csábítója, s láthattuk, hogy ez a feladata is véges, hiszen a királyné hamar beletanul a lel­ki­is­me­ret sza­vának elhallgattatásába. Ezután Philippa visszaszorul a klasszi­kus daj­ka-szerepbe, Róbert barát segítőjeként már csak apró ta­ná­csokkal, szol­gálatokkal járul hozzá az eseményekhez, majd utolsó vál­lal­ko­zá­sá­ba belebukik: bár a kételyt elülteti Endre szívében, sorsát nem ke­rül­he­ti el, Gillet leszúrja.

Madách koncepciója szerint az ármányban Philippánál sokkal na­gyobb szerep jut Róbert barátnak. Míg Erdélyinél ezen a néven a hű ne­velőt és jóbarátot ismerhettük meg (akit talán Gillettel lehetne pár­hu­zamba állítani), addig Madách sötét színekkel festi a szerzetes alak­ját. A történeti személy valahol a kettő között helyezkedhetett el: Fess­ler Pet­rarcára hivatkozva ír a mindenki által rettegett, hajthatatlan fe­ren­ces barátról, aki az általános zűrzavarban erős kézzel irányított.43 Az állami szigort hirdető szerzetes Madách keze nyomán hataloméhes, fa­na­tikus pappá változott, akinek Endre csalódást okozott. Maga a szer­ző így jellemzi őt vázlatában: „Minden élvezetnek irigy ellene, komor, zárt, uralkodni vágyó, kielégítés nélkül, mindent eszköznek néző, egy­ked­vü”.44

Róbert barát felismeri a lehetőséget, hogy a sértett büszkeségű Ág­nes, a szerelmes Tarantó és „a gyönyörök leánya”, Johanna kiváló szö­vet­ségesei a tervéhez: „Úgy, úgy, zavarok istene jőjj, s ez összefont ér­de­kekből alakíts káoszt, melyből én magamnak világot teremtek. Mert kor­mányoznom kell, kormányozni fogok”.45 Ennek megfelelően elő­ször a szerelmesekkel szövetkezik, aztán Ágnessel és Philippával köt al­kut. Ezáltal eléri, hogy a királyi pár között ne legyen egyetértés, de azt is, hogy a kormányzás az ő kezében legyen. Figurája valóban egy­ked­vű: nem rémül meg a földrengéstől sem, de Endre vizsgáló sze­me előtt sem pirul el. Számítása azonban nem volt tökéletes: nem­csak ő mér­gezte meg Ágnest, hanem az is őt, így a legdrámaibb pil­la­nat­ban, End­re megtámadtatásának percében esik össze holtan, mint­egy de­mons­trálva az ég ítéletét a királygyilkosokkal szemben.

Az udvarban azonban még Philippán és a Baráton kívül is akad szá­mos ármánykodó figura, kik mind saját hasznuknak megfelelően áll­nak a fő intrikus szolgálatába. Ágnes fiát szeretné Endre és tarantói La­jos ellenében trónhoz juttatni, ám ennek érdekében Erdélyinél nem so­kat tehet, Katalin ugyanis gyanút fog és megmérgezi. Madáchnál na­gyobb szerepe van: szövetkezik a trónra szintén pályázó Tarantóval, mert az neki is érdeke, hogy a házastársak között ellenségeskedés le­gyen, ha ugyanis Johanna örökös nélkül hal meg, a trónt Ágnes fia örök­li. Ezután már nincs más dolga, mint királyhű fiát Endre ellen han­gol­ni, hogy Durazzo immár lelkifurdalás nélkül megszöktesse Jo­han­na hú­gát, Máriát, valamint eltenni az útból a hatalomra törő Ba­rá­tot. A köl­csönös méreg azonban az ő tervét is megakadályozza, s még fia is el­borzad látván, hová ragadta Ágnest az anyai nagyravágyás.

A durazzói herceg személye szintén érdekes a drámák és a tör­té­nel­mi hagyomány tükrében. Szerepe a krónikásoknál szinte egy­ér­tel­mű­en ne­gatív, hiszen trónra áhítozó hercegként elszöktette Johanna hú­gát. Még Fesslernél is úgy jelenik meg, mint aki ravaszul Endre felé barátságot színlelt, számítva a magyar király haragjára, ő üzente meg End­re ha­lálhírét is, ám végzete utolérte: ő volt az első, akit Nagy La­jos min­den kihallgatás nélkül lefejeztetett. Ehhez képest Madáchnál po­zitív, csu­pán anyjától megtévesztett alak, Erdélyinél pedig nem is sze­repel, csu­pán a hírét hozzák, hogy elszöktette Máriát. (A Durazzo két­színű já­tékában rejlő drámai lehetőségeket csak Arany János ismeri fel, aki­nél a történet feldolgozása során a herceg az egyik kulcsfigura lesz.)

A másik törtető hercegné, Katalin csak Erdélyinél jelenik meg, aki min­den tettével azon igyekszik, hogy tarantói Lajost hatalomhoz se­gít­se. Okítja fiát, hogyan kell keresni a nép kegyét, majd megmérgezi a ve­télytárs Ágnest, de közben Endrének is kedvében jár, így a meg­té­vesz­tett király nem is sejti, hogy a második anyjának hitt hercegné kas­té­lya lesz halála színhelye. Tarantói Lajos, akiért mindez történik, Er­dé­lyinél egészen háttérbe szorul, csupán annyit tudunk meg róla, hogy ha­lálosan szerelmes Johannába (noha ugyanúgy megtévesztés ál­do­za­ta, mind Endre), s ő az, aki először felveti a kérdést: mi lenne, ha End­re nem élne.

Madách drámájában ezek az arányok egészen eltolódnak: ott Ka­ta­lin nem is szerepel, fia egymaga lép szövetségre Endre ellenségeivel. A herceget ezúttal is szerelme vezeti, ám ez a szenvedély jóval va­dabb, mint Erdélyinél, hiszen Tarantó már a mű elején alkut köt a Ba­rát­tal, dacos gyűlöletében Erzsébetet is illetlenül fogadja, majd ő bé­re­li föl Cabanist Endre megölésére, végül maga is részt vesz az aversai gyil­kosságban. Ez a pusztító erejű szerelem köti össze Johannával, és ugyan­ez okozza tragédiájukat is: végül nem tudnak örülni annak, ami­ért küzdöttek és a bűnt is vállalták, még életükben utolérte őket a ször­nyű büntetés.

Az eddig említetteken kívül mindkét drámában szerepel még egy ér­dekes negatív figura: Erdélyinél Bertrand, Madáchnál Cabanis. Mind­ketten törvénytelen gyerekként magukban hordozzák a ki­sebb­ren­dűségből fakadó indulatot, mindkettőjüket megsérti Endre, s így mind­kettő jogosnak érzi, hogy királygyilkosságra vállalkozik. Bert­ran­dot (Philippa utasítására) Milazzo hívja a királyi udvarba, ahol aztán Jo­hanna szeretője lesz, könnyelműen elfeledkezve korábbi sze­rel­mé­ről, Giuseppáról, sőt gyors karrierjétől megszédülve Milazzót is kigúnyolja. Így aztán mindenki haragját magára vonja, többen is az életére tör­nek, végül a király kiutasítja az országból; ekkor dönt úgy, hogy el­megy Aversába. A gyilkosság másnapján már látja, hogy hová ragadta nagy­ravágyása, s végső kétségbeesésében rosszra csábítóján, Mi­laz­zón töl­ti ki haragját. Bertrand alapvetően nem gonosz jellem, ám meg­ve­tett em­berként az a típusú törekvő, aki felfelé haladva lelkifurdalás nél­kül gá­zol át mindenkin, lefelé zuhanva viszont mindenkit magával rán­tana.

Cabanis ennél kevésbé eredeti figura, itt a legegyértelműbb a vi­lág­iro­dalmi hatás. Victor Hugo darabjában (A király mulat) szerepel ugyan­ez az alak: a megalázott nyomorult, kinek egyetlen vigasza sze­re­tett leánya, s mégis a végzet úgy hozza, hogy a bosszúra szomjazó apa saját gyermeke gyilkosa lesz.46 Cabanis tipikus ellentétekkel teli jel­lem: egy nagyúr törvénytelen fia, akit megvetett származása em­ber­gyű­lölővé tett, s aki főemberek lenézett szolgájaként, sőt kerítőjeként csu­pán sóvárog a szabadság, az emberhez méltó élet után. Madáchnak lát­hatóan nagyon megtetszett ez a motívum, mert az amúgy mel­lék­sze­rep­lő Cabanis a dráma közepén túlságosan előtérbe kerül, még an­nak is ta­núi leszünk, ahogy fájdalmába félig belebolondulva hol itt, hol ott buk­kan fel segítségért könyörögve. A főurak és Endre elleni in­dulata ért­he­tő, ám alakjában és történetében is nagyon sok a ro­man­ti­kus túl­zás.

Ami a tiszta lelkű leányokat, Giuseppát és Sanchiát illeti: már szól­tunk róla, hogy gyanús hasonlóság van a történetük között, mely egyik kró­nikában sem szerepel. Származásuk szintén érdekes: Giu­sep­pa Phi­lip­pa leánya, ám semmiben nem emlékeztet a történetírók által meg­raj­zolt méregkeverőnő képére. Sanchia nevében emlékeztet ugyan a his­tó­riákban szereplő lányra, ám Madáchnál szóba sem kerül, hogy Ca­ba­nis­nak Philippa lenne a felesége. Mindezeken a hasonlóságokon kí­vül va­lamilyen módon a két leány halála is megfeleltethető egy­más­nak: Giu­seppa leleplezi Lajos király előtt, hogy Philippa a gyilkos, csak ez­u­tán tudja meg, hogy anyját árulta el, s a hírre holtan rogy össze. San­chia végzete éppen fordított: ő nem árulhatja el Cabanist, hi­szen az ap­ja, így feláldozza magát, s a mit sem sejtő orgyilkos saját lá­nyát szúrja le.

A két leány mellett mindkét drámában vannak még barátai End­ré­nek: Erdélyinél Scaglioso és Minervino grófok, illetve a korán el­kül­dött Róbert, Madáchnál pedig Arszlán és az Erzsébettel együtt érkező Gillet. Ők Arszlán kivételével mind történelmi személyek, akik nagy­já­ból megfelelnek a drámában felvázolt figuráknak. Scaglioso és Mi­ner­vino szerepe főleg az, hogy kiegyensúlyozzák az udvari intrikusok szá­mát, így Endre magánya nem ölt túlzó méreteket: vannak barátai, akik­re biztosan számíthat, ha végzetétől nem is tudják megmenteni. Arsz­lánnak hasonló szerep jut Madách drámájában, míg Gillet inkább a király meggondolatlanságát hivatott kordában tar­ta­ni, kevés sikerrel. Ő éri el Endre koronázását, ám hiába inti az in­du­la­tos királyt, a bálon tör­tént események keresztülhúzzák számításait. Csak úgy tudja ki­kö­szö­rülni a csorbát, ha Endréről elterjeszti, hogy meg­bolondult, sőt a biz­tonság kedvéért bezárja egy szobába, míg ő ki­val­latja Cabanist és össze­hívatja a nápolyi polgárokat királyuk vé­del­mé­re. A gyilkosságot azon­ban minden erőfeszítése ellenére sem tudja meg­akadályozni, s így saját ha­lála is értelmetlen áldozattá válik.

A többi néven nevezett szereplő mind a krónikákból ismert alak, akik­nek jutott egy-egy epizód a drámákban. Erdélyi színpadra viszi a Pi­pin grófokat: Minervinót, Potenzát és Vicót, felbukkan nála Accia­jo­li, aki firenzei bankárként valóban Katalin kegyence volt, valamint az utol­só jelenetben megjelenik Nagy Lajos és a már említett Ursillus Mi­nu­tulus. Rövid időre találkozhatunk Endre dajkájával, Csoldával is, aki­nek a krónikákban sokkal hangsúlyosabb szerep jutott. Érdemes meg­jegyezni, hogy minden történetíró Isoldaként emlegeti, és ő az, aki az aversai éjjelen fölébred a király kiáltására, de hiába sietne se­gít­sé­gért, az összeesküvők gondoskodtak róla, hogy minden ajtó zárva le­gyen, és senki se hallhassa meg az öreg dajka sikoltozását.

Mivel Madách korábbról kezdi a történetet, Sancha mellett az agg Ró­bert király, illetve Erzsébet királyné is megjelenik a színen. A vég­ren­deletben kormányzóként kijelölt Cabassole püspök és Sanguinetto is jogosan szerepelnek Madáchnál: Fessler pontos feljegyzése az ő ne­vü­ket is megörökítette. Leleményes megoldás az akkoriban tény­le­ge­sen Nápolyban tartózkodó Petrarca megjelenítése, aki az események ala­kulásában nem kap szerepet, ám fontos szellemi partnere Endrének esz­méi kifejtésekor. A költő az érzelmek és az álmodozás jogait védi: „Szá­zadunkban, hol nincs a léleknek oly hatásköre, hol vagy tes­ped­nie, vagy a mult korhőseit sírjokból előidézve velök kell társalognia, nem jobb-e a képzeletben élni, mint tespedni a szunnyadó jelennel?”47 A király ezzel szemben a tettek embere: „De megvallom, én azt tar­tom, a férfi nem álmodozni lőn, erős karokkal kell néki megragadni a sors gyeplőit, én legalább azon érzést becsülöm, mely tettekben fo­gan­zik”.48 Párbeszédüknek az ad tragikus felhangot, hogy éppen Endre hi­vat­kozik férfitettre, éppen ő tulajdonít kisebb szerepet az ér­zel­mek­nek, mond­ván: „Az érzés szent ajándoka az égieknek, mert általa íz­lel­jük az éle­tet, de nem maga az élet”49 – mégis ő esik a szerelem csap­dá­jába, és ő az, akinek végzetét is a tetterő hiánya okozza.

Láthatjuk tehát, a források alig, vagy éppen részletesen kidolgozott alak­jai milyen változatos módon jelentek meg a két szerzőnél, kiket vá­lasztottak ki a rendelkezésre álló anyagból, és hogyan állították a kom­pozíció szolgálatába a történelmi szereplőket, hol meghagyva őket ere­deti jellemükben, hol kicsit eltúlozva, helyenként éppen az el­len­ke­ző­jére változtatva.

Formai kérdések

Ahhoz, hogy a két drámát önmagában és egymáshoz képest is ér­té­kel­ni tud­juk, fontos lépés szerkezetüknek a vizsgálata. Mindkét mű a klasszi­kus 5 felvonásra épül, ám míg Erdélyi versben beszélteti sze­rep­lőit (le­szá­mítva azt a néhány jelenetet, ahol a legalacsonyabb tár­sa­dal­mi ré­te­get képviselő lazzaronik lépnek színre), addig Madáchnak ez a drá­má­ja még prózában íródott. Ez a tény nagyban meghatározza a két mű han­gulatát és hatását az olvasóközönségre. Bár a kötöttebb for­ma néha ne­hezíti a megértést, Erdélyinél ez a jelenség nem ér­zé­kel­he­tő. Versbe sze­dett párbeszédei nem válnak nehézkessé, nem érezni raj­tuk semmi eről­tetettséget, a műfajra jellemző ötös-ötödfeles jam­bu­sok len­dü­le­tes­sé teszik a sorokat, és magukkal ragadják az olvasót. Ez­zel szemben Ma­dách prózája néhány esetben túlságosan terjengős, hő­sei világ­né­ze­tét nehézkes mondatokba próbálja belesűríteni, így a beszélt nyelv­hez kö­zelebb álló, kötetlen beszéd ellenére he­lyen­ként jóval ne­he­zebb meg­érteni az ő mondanivalóját, mint Erdélyi rö­vid sorait.

Ha a szerkesztés kérdéseit vesszük szemügyre, mindkét dráma ese­té­ben kiegyensúlyozottságot állapíthatunk meg. Bár Erdélyinél az egy fel­vonáson belüli jelenetek száma 8, 13, 11, 13 és 5, Madách pedig 6, 5, 5, 3, 3 jelenésre osztja művét, a drámák egészének figyelembe vé­te­lé­vel ezek az arányok jól eltaláltnak mondhatók. A műfaji ha­gyo­má­nyok­nak megfelelően mindkettejüknél akadnak rövidebb és hosszabb je­lenetek is, de ezek mindig szoros összefüggésben állnak a cse­lek­ménnyel: ahol a történet úgy kívánja, pergő eseménysorok viszik to­vább az elbeszélést, hogy aztán átadják a helyüket terjengősebb pár­be­szé­deknek vagy monológoknak. Egyedül Erdélyi drámájának utolsó fel­vonása mutat némi egyenetlenséget, az 5 jelenet a korábbiakhoz ké­pest túl kevés, ám itt annyiszor cserélődik a helyszín, hogy nem érez­zük hosszúra nyúltnak az epizódokat, mindegyik váltás előtt csupán az új jelenet sorszáma hiányzik.

Fontos támpontot nyújtanak az olvasónak és az esetleges színpadra ál­lítóknak is olyan apró kiegészítések, megjegyzések, melyek a dráma szö­vegén kívül állnak rendelkezésünkre. Erdélyi sokat segít azzal, hogy felsorolja a mű szereplőit, nevük mellé odatéve rangjukat vagy ro­koni kötelékeiket is. Mindazok számára, akik a történetet nem is­me­rik a legapróbb részletekig, ez az egyik legfontosabb kiindulópont a mű megértéséhez. Ez a felsorolás Madáchnál nem szerepel, így ott kény­telenek vagyunk a szövegből kiokoskodni, ki kivel áll ro­kon­ság­ban, és milyen címet visel a nápolyi udvarban. Ez nagyban meg­ne­he­zí­ti a befogadó dolgát, ám feltételezhetően a hiányosságot az okozza, hogy nem a dráma végleges változatával van dolgunk.

Legalább ilyen fontosak a színi utasítások is, melyek nem csupán a ké­sőbbi színházi rendezőnek segítenek koncepciója kialakításában, ha­nem az olvasót is hozzásegítik, hogy hitelesebben, a szerző szán­dé­ká­nak megfelelően képzelje maga elé az egyes jeleneteket. Erdélyi ezt az el­várást teljesíti, ha szűkszavúan is: minden esetben meg­je­lö­li a hely­színt és a szereplőket. Emellett természetesen nem ma­rad­nak el az olyan szintén kulcsfontosságú utasítások, mint: félre, ma­gá­ban, hát­tér­ben, el, stb. Ugyanez Madáchról is elmondható, ám ő jóval hosszab­ban írja le elképzeléseit, mind a berendezésről, kellékekről, mind a szín­padi mozgásokról. Így az ő drámáját olvasva néha az az ér­zésünk tá­mad, mintha egy kész forgatókönyvet olvasnánk, s ez so­kat segít an­nak megsejtésében, milyen lehetett az író eredeti el­kép­ze­lése.

Mindezen hagyományosnak mondható elemek mellett mindkét szer­ző szolgál valami kiegészítéssel. Erdélyi egy (szintén versbe sze­dett) előszóval kezdi meg drámáját, melyben nagyjából fel is vázolja a tör­ténet lényegét, majd azt is megmagyarázza, miért érezte ezt szük­sé­ges­nek: „Előbeszédet mondunk, hogy mikor / A’ fő dologra jő a’ sor, ki­ki / Helyén legyen, kész lélekkel figyeljen / Hogy jól itéljen, jót avagy roszat”. Madách másik módszert választ arra, hogy előre megsejtesse az olvasóval a cselekményt: minden felvonásnak címet ad. Ezek a cí­mek (Az udvari ünnep, A végrendelet, Cabanis, Földrengés, Vi­szo­nyok ha­talma) amellett, hogy némi támpontot nyújtanak, és segítenek a be­fo­gadónak az események követésében, egyúttal azt is elárulják, mit tar­tott a szerző legfontosabb motívumnak az adott felvonásban.

A két dráma értékelése

Ha Erdélyi drámájáról szeretnénk ítéletet alkotni, nem sok segítséget ka­punk a kritikusoktól, hiszen mint korábban említettük, a szak­i­ro­da­lom alig foglalkozott a művel. Gulyás József a már idézett ta­nul­má­nyá­ban egyértelműen arra a következtetésre jut, hogy Erdélyi nem volt jó drámaíró, bár azt beismeri, hogy a A két királynéhoz képest a Ná­po­lyi End­re nyelvezete fejlettebb, szerkezete egységesebb.50 Te­kint­sük át elő­ször ezt a két mozzanatot.

Akárhol ütjük fel a drámát, szinte mindenhol megfigyelhetjük, mi­lyen jó érzékkel szerkeszti Erdélyi a pergő párbeszédeket, melyeket hu­­moros kifejezésekkel, köznyelvi elemekkel színesít. Szembetűnő, hogy a szövegben gyakran találhatunk népies mondásokat, ha­son­la­to­kat, sőt varázsmondókát is. Tudjuk, hogy Erdélyi már ekkor ér­dek­lő­dött a népköltészet iránt, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy ebben a kor­ban teljesen újszerű ötlet volt efféle fordulatokat egy drámában sze­re­peltetni. A szöveg azonban egyértelműen meggyőz minket arról, hogy az elgondolás nagyszerű volt: a nápolyi lazzaronik beszédében tel­jesen autentikusnak hatnak a népies elemek, de éppenséggel Milazzo vagy Philippa ízes beszéde sem kelt megütközést, annyira jól illik sze­mélyiségükhöz.

Erdélyi nyelvi humorára rengeteg példát találunk a hasonlatok közt: „Mindig gyanakszik, mint a’ vadludak”, „Ugy összeváglak, mint a’ töltelék”, de sok köznyelvi-népies fordulatot is használ: „A’ sajt’ ja­vá­ból támad a’ kukacz”, „Kedves Milazzo, angyal szól belőled”, „Könnyü Katót tánczra vinni”, „Magad uram, – ha szolgád nincs”. A laz­zaronik beszédében nem egyszer olvashatunk rigmusszerű ver­si­ké­ket: „A’ melly leány sokat jár az utczán, / Sok por marad naponként a’ há­tán”, „Forgószél, meg orkán, / Rajtok jár boszorkány”, az öreg daj­ka pedig varázsmondókával próbálja enyhíteni Endre fájdalmát: „Me­le­gítek szenes vizet, / Verek belé tisztes füvet, / Meglocsolom zseb­ken­dő­det, / Bekötöm a’ fejecskédet”. Philippától egy hosszabb átkot hall­ha­tunk: „Száradjon el két elpuhult karod. / Pittyedjen ajkad melledig, ha­jad / Menjen ki, mint molyette ruhaszőr. / Nyuljék meg arczod, nőj­jön meg szemöldöd, / Hogy a’ ki rád néz, gyomrából utáljon”, de Er­dé­lyi számos evangéliumi parafrázist is belesző a szövegbe: „Ha a’ sze­med megbotránkoztatand, / Szakítsd ki, tépd ki”, „Veled nem ülnék egy csónakra és / Nem mártanék egy tálba”.

Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy a pozitív szereplők, Endre, Ró­bert, Minervino és Giuseppa beszédében sokkal ritkábban ta­lál­ha­tók ef­féle humoros elemek. Giuseppa ugyan tréfálkozik Bertrand vissza­té­ré­sén („Légy üdvöz, a’ ki megtér, üdvözül”), de általában rá is in­kább a köl­tői kifejezésmód jellemző: „Megbánom és megnyugszom bá­na­tim­ban, / Mint a’ madár, melly önnön tolla közt / Talál nyu­gal­mat csüg­ge­dő fejének”. A király is csak elkeseredésében cinikus: „Te sirsz, ki­rály­né? Nem, csak könnyezel!”, de még ekkor sem használ bán­tó vagy ki­rályhoz nem méltó szavakat. Megható jelenet a Csol­dá­val, vagy a Giu­seppával való párbeszéde is, a legszebb sorokat azon­ban a meg­bo­csá­tás, a kibékülés pillanatában halljuk Endrétől: „Mióta hord­nak gyászt a’ liljomok? / Mért rajtad e’ búbánatnak ruhája, / Te éj­szakába már­tott napsugár?”.

Ha a dráma felépítését vizsgáljuk, hasonló tudatosságot fi­gyel­he­tünk meg. Erdélyi a magyar királyné távozásáról szóló hírrel indítja el a művet. A történet ismeretében tudhatjuk, hogy éppen ez az a pil­la­nat, ami­kortól kezdve a legnagyobb a feszültség a királyi udvarban: Er­zsé­bet rábeszélése és aranyai hatására a pápa már hajlik a ko­ro­ná­zá­si bul­la kiadására. Ez a Nápolyban tartózkodó magyarokat, Endrével az élen, nagy várakozással töltötte el, hiszen végre elégtételt vehetnek a sok megaláztatásért – s mint azt több történetíró is megemlíti, a her­ceg annyi­ra bízott a közelgő trónralépésben, hogy minden elő­vi­gyá­za­tos­sá­got félretéve kinyilvánította, hogy királyként első dolga lesz bosszút áll­ni. A nápolyi udvar ezt a fenyegetést komolyan vette, és et­től kezd­ve azon volt, hogy Endrét még a pápai bulla megérkezése előtt ár­tal­mat­lanná tegye. Erdélyi tehát a drámaivá forduló cselekmény leg­jobb pont­ját választja kiindulásul, hogy aztán ebből építse fel a gyil­kos­ság­hoz vezető út minden apró mozzanatát. Róbert aggodalmaiból azon­nal meg­tudjuk, milyen veszély fenyegeti a királyt, majd hamar meg­is­mer­jük a szereplőket is, így azonnal átláthatóvá válik a drámai szi­tuáció.

Maga a címszereplő kicsit késleltetve lép színre, ezzel is fokozva a fe­szültséget, előtte azonban már kialakul bennünk egy kép róla: Mi­laz­zo elbeszélése királyi méltóságot sejtet. Endre megjelenése ezt a sej­­tést igazolja, ő valóban igazi uralkodó, fellépésében és vi­sel­ke­dé­sé­ben egy­aránt. Ugyanakkor jelleme nem egysíkú, királyként is figyel az em­be­ri kapcsolatokra: félti anyját, békíti Johannát, védelmébe veszi a daj­kát. Mint már korábban is említettük, ez az Endre sokkal érettebb fi­­gu­ra, mint Madách főhőse, aki csapong saját eszméi és mások be­fo­lyá­sa, a valóság tényei és a látszat között. Nagyon találó Johanna első meg­je­le­nése is, ahogyan Philippával tervezgetik az udvarhoz kerülő fér­fiak sor­sát: ez szintén előrevetíti a tragikus végkifejletet. Ennek el­len­pont­ját megtalálhatjuk az ötödik felvonás első jelenetében, ahol Jo­han­nát a lel­kifurdalás rémei gyötrik. A játék komolyra fordult, s innen már nem le­het meghátrálni.

Ezeken kívül számos apró mozzanatot találhatunk még a drá­má­ban, mely egységgé kovácsolja a szöveget. A szereplők gyakran utal­nak vissza korábban elhangzott mondatokra, például a gyám először a már említett evangéliumi idézettel óvja Bertrandot az udvari in­tri­kák­tól, majd az újra felbukkanó, éppen ellenségeivel küzdő ifjútól ezt kér­de­zi: „Szemed talán megbotránkoztatott?”. Az egyik legötletesebb mo­tívum, mely behálózza a dráma második felét, szintén Bertranddal kap­csolatos: őt, miután támadóját leszúrta, először Giuseppa nevezi gyil­kosnak, majd a támadó egyik társa, aki később fel is írja a falra: Ber­trand a gyilkos. Ezt a feliratot előbb a csizmadia olvassa el, majd az egész nép, s az ő kiabálásukat hallja meg a király. Ezután Bertrand is elismétli monológjában és fogadalmat tesz: „Gyilkos? mióta? Még csak most leszek. Ne / Mondják hiába, hogy gyilkos vagyok”. Végül mi­után részt vesz a királygyilkosságban, elborzad attól, hogy hova ju­tott, és Milazzo szemébe vágja: „Én gyilkos vagyok, / Mi mind a’ ket­ten gyilkosok vagyunk”.

Mindezek mellett vannak kevésbé jól szerkesztett pontjai is a drá­má­nak. A király panaszos monológjai néha túl hosszúra nyúlnak, és ugyan­ez elmondható a harmadik felvonás terjengős utcajeleneteiről. Igaz ugyan, hogy a lazzaronik tréfálkozása bővelkedik a szó­já­té­kok­ban, ám párbeszédük nem viszi előre a cselekményt. A leggyengébb pont a dráma befejezése: Nagy Lajos megjelenése a színen, fájdalma és haragja teljesen súlytalan, noha egészen addig tőle rettegtek az össze­esküvők, mint fő bosszúállótól. Olyan az utolsó jelenet, mintha Er­délyi túl hamar akart volna véget vetni a történetnek: nem bűnhődik sem Johanna, sem Philippa, sem Katalin, csupán Milazzo, pedig ő csak esz­köz volt az összeesküvők kezében. Ebben a kérdésben Ma­dách drá­má­ja következetesebb: Philippát megölik, Johanna pedig sze­rel­métől va­ló elborzadásával fizet meg a gyilkosságért.

Madáchnál visszafogottabban bár, de Erdélyi is alkalmaz tipikus ro­mantikus motívumokat, mint például a gonosz királynő, a titkos szár­mazású gyermek, az ártatlanul bűnhődő király, valamint az el­pat­tant jegygyűrű, a gyilkosság, a földrengés és a vihar. Gulyás József Sha­kespeare hatását emeli ki, mely már a dráma előszavában is fel­fe­dez­hető, de az utcajelenetekben kifejezetten szembetűnő, a kísértetek pe­dig, „akik itt még beszélnek is, egyenesen Macbethre em­lé­kez­tet­nek”.51 Endre és Minervino párbeszédét (IV. felv. 9.) Bánk bán és Ti­borc jelenetével állítja párhuzamba Gulyás, amennyiben itt is az ag­gó­dó alattvaló hallgatja ura vívódását.52 Összességében azt mondhatjuk te­hát Erdélyi drámájáról, hogy bár vannak szerkesztési hiányosságai, va­lamint érezni rajta Shakespeare és a romantika hatását; jó jel­lem­áb­rá­zolásával és színes, a drámai formához és a szereplők lelki al­ka­tá­hoz is nagyszerűen alkalmazott nyelvezetével mindenképpen több fi­gyel­met érdemel.

Madách drámájának értékelésénél mindenképpen szem előtt kell tar­tanunk, hogy fiatalkori műről van szó, melyet maga a szerző sem te­kin­tett kiforrott alkotásnak. Ennek megfelelően nem érthetünk egyet az­zal a vélekedéssel, mely szerint a „Nápolyi Endrével kár lenne baj­lód­ni”,53 főleg ha hibái és hiányosságai mellett a dráma előremutató je­gyeit is kiemeljük.

Mint már említettük, Madách vázlatfüzetében megtalálhatjuk a drá­ma tervezetét, amiből kiderül, hogy a szerző eredetileg Sámsont vá­lasz­totta ki főhősnek, ám később módosította elképzelését. A fel­vá­zolt jel­lemek némelyike valóban inkább a bibliai történethez illik, de sok moz­zanatban ráismerhetünk a megvalósult dráma szereplőinek csí­rá­já­ra. A már idézett jellemzés, Róbert baráté mellett kiragadhatunk még né­hány példát: Sámson-Endre „egyenes jellem, népét boldogítni vá­gyó”, a rabszolga (Cabanis) „minden nyomoron örülő, rosszat fel­te­vő; sem­mit, csak lányát szerető s eleinte a pénzt”, leánya (Sanchia) „egy min­den utógondolatok nélkül magát egészen átadó, ezért min­dent szen­vedni tudó és rossz névtől sem visszaborzadt nő”, a hercegnő (Ág­nes) „iszonyu nagyra- és uralkodni vágyó nő”.54 Úgy tűnik, mint­ha Ma­dách fantáziája létrehozta volna egy intrikus udvar képét, tele sar­kí­tot­tan jó és végletekig gonosz szereplőkkel, majd a férjét eláruló De­li­la–Johanna párhuzam alapján egyszerűen áttette a történetet egy, a ma­gya­rokhoz jobban kötődő historikus keretbe, hogy ezáltal kap­cso­latba hoz­za a nemzeti múlttal. Mindez megvilágítja, mennyire fon­tos volt Ma­dáchnál az írói szándék, s egyúttal arra is magyarázatot ad, mi­ért ta­lálkoztunk annyi helyen a történelmi valóságot átalakító moz­za­nattal.

A Madách-kritika szinte minden esetben abból indul ki, hogy a fi­a­tal szerző számára a dráma eszköz, mely által kifejezheti eszméit, je­len eset­ben a liberalizmus elvét. Endre boldoggá kívánja tenni népét, a lel­ki­ismeret szabadsága és a vallási tolerancia szellemében akar kor­má­nyoz­ni: „egy országot bízott reám az ég, s nem legszentebb hi­va­tá­som-é, mit egy isten akart, mint ember boldogítva teljesíteni. (…) Én tisz­telem a hitet, mint az ember személyességének legszentebb sajátját, a meggyőződést”.55 Ezek Endre elvei, melyekről Róbert ba­rát rosszallása ellenére sem mond le, nem is mondhat le, hiszen „az if­jú Ma­dách­nál a pozitív alak csak népbarát és szabadelvű lehet”.56 Cél­ját akár el is érhetné, hiszen bár az udvar idegent lát benne és el­le­ne tör, a nép mel­lette van, védelmére még fel is lázad és felvonul a pa­lo­tához. Tra­gé­diája éppen abban nyilvánul meg, hogy ez a nagyra hi­va­tott férfi még­is megbukik az intrikák szövevényében. Mezei József de­finíciója sze­rint a király „karthauzi típus”, vagyis jellemző rá a ha­bo­zás és te­he­tet­lenség, de ehhez a figurához hozzátartoznak az ellene irá­nyuló ör­dö­gi mesterkedések is. Ezért nem menekül el Endre a ve­szé­lyek elől, va­la­miféle fatalista végzetvárás jellemzi, amely miatt sor­sát inkább érez­zük megindítónak, mintsem valódi, küzdelmes tra­gé­diának.57

Mindebből az látszik, hogy bár a történet ismeretében egy vég­ze­tes, gyilkosságba torkolló, feszültségekkel teli házasság és uralkodás ké­­peit várnánk, Madáchnál inkább a főhős passzív áldozatjellege do­mi­­nál. Endre és Johanna harcát, amely tulajdonképpen a tragédiához ve­zet, nem látjuk: a házaspár alig találkozik, párbeszédük akkor is szin­te elbeszélés egymás mellett, viszonyuk a sok epizód (például Ca­ba­nis sorsa) mellett háttérbe szorul. Ugyanígy hiányzik Johanna és Ta­ran­tó kapcsolatának részletes kidolgozása, annak az elsöprő erejű szen­vedélynek az ábrázolása, mely a királynét a férjgyilkosság gon­do­la­táig sodorja, így kissé váratlan az elhatározása. A dráma jól meg­lá­tott és kiválasztott lélektani problémája tehát elsikkad a részletek és int­rikák tömegében. Ennek legfőbb oka talán az, hogy Madách a tet­te­ket még nem tudja a jellemekből levezetni. Több epizód teljesen mo­ti­vá­ció nélküli: említettük Johanna hirtelen döntését, de szintén meg­le­pő Du­razzo elpártolása Endrétől, Sanchia önfeláldozása, vagy akár End­re hi­székenysége. A szereplők ismeretében megállapíthatjuk, hogy a ro­man­tikus elemek túltengése elfedi a figurák igazi jellemét, akik így csu­pán elmosódott alakokká válnak, s egy-egy jól eltalált pszi­cho­ló­giai moz­zanattól eltekintve lélekrajzuk meglehetősen gyenge.

A történet pedig önmagában hiába szövevényes, ha a szereplők jel­le­méből és a cselekményből nem keletkezik állandóan növekvő drá­mai fe­szültség. A harmadik felvonástól kezdve Madách egyre jobban el­tér a történetírók leírásától, és sok kitalált elemet belesző a műbe (Ca­banis me­rénylete, Gillet szerepe, a nép lázadása Johanna ellen, End­re fogsága), hogy ezekkel a romantikus motívumokkal adjon na­gyobb ak­ti­vi­tást az amúgy meglehetősen passzív Endrének és ma­gyar­ja­inak. Az így lét­rehozott feszültséget azonban sokszor éppen azok az esz­me­fut­ta­tá­sok apasztják le, melyeket a szerző saját érzésvilága ki­fe­je­zésére rejt el a párbeszédek között. Az ifjú Madách tévedése abban áll, hogy egy ro­man­tikus színpadi műbe szeretné belesűríteni nagy hord­erejű filozófiai prob­lémáit, ám a klasszikus dráma szerkezete ilyen fokú ru­gal­mas­sá­got nem enged meg. Ahogy egy kritikusa fo­gal­maz: „Hősei állandóan fi­lozófiai távlatokba helyezik sorsukat, és saját sor­suk megélése mel­lett képesek arra, hogy bármikor – sokszor a leg­fe­szítettebb pil­la­nat­ban is – kilépjenek önmagukból, s általános em­be­ri konzekvenciákat von­janak le”.58 A szereplőknek ez a szokása azon­ban egyrészt nem hi­te­les lélektanilag, másrészt megakasztja a dráma ívét.

A fent említett hiányosságok mind a szerkezet széteséséhez ve­zet­nek, ám ez megmagyarázható Madách kompozíciós járatlanságával. A kri­tika azonban elismeri, hogy a drámai dikció jóval fejlettebb, mint ko­rábbi színművében, a Commodusban, stílusa nem annyira fel­leng­zős, a metaforák alkalmazása mértéktartóbb, és a gondolatiság már erő­sebb benne, mint a lírai hangvétel.59 A nehézkes dialógusok helyét át­vették a pergő, s ezért életszerűbb párbeszédek, jóval kevesebb a kör­mondat, s így mondatai is világosabbá, érthetőbbé váltak, ha nem is tisz­tultak még le teljesen. Új elemként feltűnik az irónia is, melyet né­hol ügyesen alkalmaz, s amely későbbi műveiben is állandóan jelen lesz.60

Bár a szerkesztésben találhatunk hibákat, ezekért kárpótol két nagy­szerűen megkomponált jelenet: az intrikusok cselszövése (2. felv. 2. jel.) és az álarcosbál (4. felv. 1. jel.). Az első epizód három főúr: Ta­ranto, Durazzo és Artúr tréfás, egymást ugrató párbeszédével indul, az­tán megjelenik a színen a többi bajkeverő: Ágnes, Philippa és a Ba­rát, majd Cabanis is, és csoportokat alkotva megindul a tervezgetés, szö­vetkezés. A színi utasítás szerint „Ezen egész jelenet alatt élénk tár­salgás folyik, melynek csak egyes helyei lesznek érthetőkké”.61 Így bár csak töredékes dialógusokat, beszédfoszlányokat hallunk, mégis pon­tosan értesülünk az intrikusok motivációjáról és szándékairól, mi­köz­ben az ármány mellett azt is megtudhatjuk, Cabanis hogyan szervezett titkos légyottot Artúr számára. A jelenet ötlete is és kivitelezése is ki­váló, a párbeszédek itt a legpergőbbek, miközben felváltva hal­lunk ijesz­tő cselszövésről és mulatságos kalandokról. Hasonló le­le­mé­nyes­ség­gel találkozhatunk a báli epizódban, ahol az álarc mögé rej­tő­zött sze­replők maguk is talányokban beszélnek. Endre és Petrarca di­a­ló­gu­sá­nak filozófiai mélységeit föloldja a báli forgatag, a könnyed, tré­fál­ko­zó-udvarló szavak mögött viszont komoly érzések feszülnek. Ez­zel egy­becseng Endre viselkedése is, aki először magát bolondnak tet­tetve ta­lányos mesékbe burkolja indulatát, majd szavait komolyra for­dítva bosszú­val fenyeget, s Gillet csak őrültségre hivatkozva ment­he­ti ki a ki­rályt a kiélesedett helyzetből. Ebben a jelenetben az el­len­té­tek­re épít Ma­dách, és nagyszerűen játszik az álarc és valódiság öt­vö­zé­sével.

Schéda Mária számos olyan elemet is fölfedez a műben, mely a meg­valósítás hiányosságai miatt ugyan a kezdő drámaíró gya­kor­lat­lan­sá­gát jelzi, ám már megtalálhatjuk benne az érett Madách gon­do­lat­vi­lá­gát.62 Ilyen mozzanat például férfi és nő viszonya, melynek több olyan aspektusa is szerepel a műben, mely már Az ember tra­gé­di­á­ja fe­lé mutat. Endre minden idealizmusát, az igazi szerelem utáni vá­gyát ki­fejezi az eljegyzés ünnepén, mikor így szól Johannáról: „Ő majd ne­héz napokban lemosolyogja a gondot, a bút homlokomról, sze­relme ád díjt a harc után, s erős új csatákra”.63 Ugyanez az eszme je­lenik meg majd a Tragédia végén is, amikor az Úr Évát jelöli ki Ádám számára vi­gaszul és támaszul, mint „Vigasztaló, mosolygó gé­ni­usz”.64 Sanchia alak­jában is a paradicsomi Éva tiszta lelkű előképe je­lenik meg, aki sa­ját maga fogalmazza meg a nő egyetlen feladatát: „Sze­relem a nő vi­lá­ga, melyben egyedül honos, vedd tőle ezt el és nyo­morúbb lesz a nap­tól megfosztott világnál”.65 Ugyanakkor a nem ép­pen tökéletes há­zas­tár­si kapcsolatra is láthatunk példát a drámában, mi­kor Endre meg­pró­bál­ja kiragadni Johannát az ármánykodó ud­va­ron­cok köréből: „Jőjj, jőjj! Johanna! bontakozzék ki lelked ez ala­csony kötelékből, szóljunk egy­máshoz, mint férj a nőhöz, mint kebel a ke­belhez, és minden ki­vi­lág­lik”,66 ám a feleség azzal távozik: „Si­et­nem kell. Öltözködési órám eljár!”.67 Ebben a jelenetben rá­is­mer­he­tünk a prágai szín előz­mé­nyé­re, ahol Kepler siratja ifjonti álmait: „Oh nő, ha te meg bírnál érteni, / Ha volna lelked oly rokon velem, / Mi­nő­nek első csókodnál hivém”, ám Borbála válasza visszarántja a földre: „Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt”.68

A sokarcú nő, Johanna-Sanchia mellett nem okoz meglepetést, ha End­re alakjában is a fáradhatatlanul küzdő, de mindig csalódó Ádám­ra is­merhetünk, aki az utolsó pillanatban sem adja fel a reményt, hogy Évá­ban hű szerelmest és igaz társat találhat. Végül Lucifer elődjét is meg­találhatjuk a drámában Philippa és a Barát kettősében: az előbbi is ká­oszt akar („Te, te légy frigyesem, egyenetlenség s zavar istene”),69 az utóbbi pedig ugyanezt az istenséget hívja segítségül, hogy a káoszt kor­mányozhassa. Mindebből láthatjuk, hogy ez a fiatalkori dráma még sok hiányossággal bír ugyan, ám korántsem tekinthető jelentéktelen mű­nek, hiszen magában hordja azokat a csírákat, melyből aztán meg­szü­letik Az ember tragédiája.

Kitekintés

Bár Nápolyi Endre története, mint láttuk, bővelkedik drámai ele­mek­ben, ez még nem feltétlenül elegendő ok arra, hogy Erdélyi és Madách is éppen az ő életét dolgozza fel. Még meglepőbb azonban, ha röviden azok­ra is kitérünk, akik a 19. század folyamán szintén ehhez a tör­té­net­hez nyúltak. Tudunk róla, hogy Kuthy Lajos tervezett egy Nápolyi Jo­hanna című kétkötetes történelmi regényt, mely azonban csak terv ma­radt.70 Megszületett viszont 1847-ben, nem sokkal a két drámát kö­ve­tően, Tóth Ferenc Johanna című történeti elbeszélése, mely hűen kö­veti a Polgári lexicon leírását az eseményekről.71 Ugyanebben az év­ben írta meg Czakó Zsigmond a szintén Anjou-témát feldolgozó Já­nos lovag című drámáját.

A történet Jókai írói fantáziáját is megmozgatta, külön fejezetet szen­telt neki A magyar nemzet története regényes rajzokban (1854) cí­mű munkájában. A hiteles tényekre támaszkodó, ám novellának is be­il­lő írás nagyszerűen felhasználja a már ismert drámai elemeket, de ki­tér arra a történészek által csak kevéssé elemzett kérdésre is, mi le­he­tett Endre idegenségének, vagyis áttételesen tragédiájának oka. „A ná­po­lyi trón és a nápolyi menyegzői ágy ravatal leendett oly jel­lem­nek, mint ő. Magyarnak nevelve, egyszerű, őszinte, tiszta erkölcsű if­jú­nak, ma­gyar nép közt nőve fel, hol a királyi trónt közerő, közbizalom tet­te erős­sé, ahol a király ellenségei nyílt hadüzenettel álltak ki a sík­ra, s ha kibékültek, híveik maradtak mindhalálig; egy oly udvar töm­ke­le­gé­be jutva, hol a halálos ellenségek egymásra mosolyognak, hol az áru­lás meggörnyeszti derekát a trón előtt, s a házasságtörés gló­ri­á­ba bur­kolja arcát – Endre nem tudott eléggé olasz lenni”.72 A tör­té­net is­mert­ségét mutatja azonban, hogy Jókai regényeiben is hivatkozik rá, min­den kísérő magyarázat nélkül. A Fekete gyémántokban (1870) pél­dá­ul így ír: „Nápolyi Johanna maga fonja meg a zsineget, mellyel ki­rá­lyi férjét megöleti”,73 a Mire megvénülünk (1865) című regényben pe­dig ez szerepel: „Be akarták mögöttem zárni az ajtót mint nápolyi Jo­hanna tett férjével, mikor az gyilkosaival küzdött”.74

Tompa Mihály is megverselte András herceg sólyma (1855) című mű­vében Endre halálát, balladai történetet kerekítve a király alakja kö­ré, akinek kedves madara megbetegszik a vadászaton, de hiába kelti föl éjjel vergődésével Endrét, a gyilkosságot nem tudja meg­a­ka­dá­lyoz­ni.75 Ökröss Bálint 1857-ben fordította le franciából Nápolyi Jo­han­na, vagy egy királyné bűnei címmel Molé-Genthilhomme történeti re­gé­nyét.76 Farkas Albert Nápolyi Johanna című négyfelvonásos drá­má­ját 1862-ben kétszer is előadták a Nemzeti Színházban.77

A téma Arany János érdeklődését is felkeltette, hiszen a Toldi Sze­rel­mében (1879) éppen annak a nápolyi hadjáratnak a történetét dol­goz­ta fel, melyet Nagy Lajos vezetett, miután öccse haláláról értesült: „Ola­szok ölték meg, orozva, titokban, / Önnön hitvese is részes a do­log­ban”.78 A költő leírja az ifjú Endre jellemét, ő is megemlékezik a gyű­rűről, mely megvédeni hivatott a királyt az idegenek között, majd vissza­tér a gyilkosság módjára: „Nem világos nappal, hanem éjjel, or­vul, / Megejtve, kicsalva hűtlen női karbul”.79 A kritikai kiadás szerint Arany forrásai között szerepel a már említett Polgári lexicon, va­la­mint Fess­ler német nyelvű műve, de Thuróczy krónikája is.80

A történet Erdélyi és Madách mellett más szerzőket is dráma írá­sá­ra ihletett. Füzesséry Bertalan 1884-ben írta meg Johanna, a nápolyi ki­­rályné című művét, mely több ponton sem felel meg a történelmi té­nyek­­nek. A szereplők ugyan változatlanok, ám a királyi házaspárnak gyer­meke születik és Endre megkapja a koronát. Ezután történik a gyil­kosság, ahol még Erzsébet királyné is jelen van, majd következik az ötödik felvonás, mely Nagy Lajos bosszúhadjáratát dolgozza fel, mi­közben Johannát már negyedik férje oldalán látjuk.81 Bár a szerző még ki is adta művét, meg kell állapítanunk, hogy sem a dráma tör­té­ne­te, sem kivitelezése nem közelíti meg Erdélyi és Madách munkáját, ahogy egy kritikus írja: színvonalára jellemző, hogy eléneklik benne Köl­csey Himnuszát.82

Szintén a drámai formát választotta a téma feldolgozásához Rákosi Je­nő, akinek Endre és Johanna című művét 1885-ben be is mutatta a Nem­zeti Színház. Itt is a már ismert szereplőkkel találkozunk, ám a tör­ténet több ponton is eltér a történelmi tényektől. A két fiatal ebben a drá­má­ban véletlenül, egy utcai bál forgatagában ismerkedik meg, egy­más­ba szeretnek, ám mikor kiderül, hogy a politika is há­zas­társ­nak ren­delte őket, az ábránd szertefoszlik. A nézeteltérést csak fo­koz­za az ud­vari intrika, illetve a végrendelet, mely Johannát mondja ki örö­kös­nek, sőt még Erzsébet békítő szándékú látogatása sem éri el cél­ját: az if­jú királyné tarantó Lajos karjaiba menekül. Végül úgy tű­nik, még­is hely­reáll a béke a házasok között, ám éppen a ki­en­gesz­te­lő­dés pil­la­na­tá­ban hangzik fel Lajos szerenádja az ablak alatt. A fél­té­keny End­re új­ra gyanút fog, és ez lesz a végzete, Johanna pedig ví­zi­ó­já­ban lát­ja Nagy Lajos bosszuló seregeit – majd ugyanazzal a se­lyem­zsi­nór­ral, mely Endre halálát is okozta, öngyilkos lesz.83

Ketten romantikus novellában is megörökítették a történetet: Jó­si­ka Kál­mán (Endre) és Boross Mihály (Nápolyi Johanna),84 Bartók La­jos pe­dig Erzsébet királyné címmel írt róla drámát 1892-ben.85 Mind­ezek is­meretében elmondhatjuk: nem lehet véletlen, hogy ennyi hí­res és alig is­mert szerző is éppen ehhez a témához nyúl. És akkor még nem be­szél­tünk Lope de Vegáról és Frederic Mistralról, akik szín­művet írtak a történetről, vagy Walter Savage Landorról, aki drá­mai trilógiában (And­rea of Hungary, Giovanna of Naples, Fra Ru­pert) örökítette meg a tragikus eseményt.

Az írók buzgalmától nem maradt el történészeink igyekezete sem. A 19. század második felében nemcsak az összefoglaló jellegű tör­té­nel­mi munkák tértek ki Endre tragikus sorsára (említhetjük itt Szalay Lász­ló, Horváth Mihály vagy Kerékgyártó Árpád műveit), hanem sor­ra jelentek meg hosszabb-rövidebb tanulmányok: csak a Századokban több írása jelent meg Fraknói Vilmosnak, Pór Antalnak, Óváry Li­pót­nak ebben a kérdéskörben.

A felsorolást nyilván még lehetne folytatni, de talán az eddig em­lí­tett művek is bizonyítják, hogy Erdélyi és Madách témaválasztása nem volt sem szokatlan, sem véletlen. A 19. század Magyarországa bi­zo­nyá­ra jól ismerte a történelmi tényt, amelyről ma már alig esik szó, kü­lön­ben nem született volna annyi tudományos és irodalmi fel­dol­gozás, annyi színvonalas, néha pedig felejthető munka. És valóban: ha a ma­gyar földön idegenként meggyilkolt Gertrudis története el­ter­jedt a köz­tu­datban, miért ne lenne még ismertebb az olaszok közt ide­gen­ként meg­fojtott magyar herceg alakja, aki még annyi bűnt sem kö­ve­tett el, mint amennyit a hagyomány Gertrudisnak tulajdonít?

Összefoglalás

Előttünk áll a két dráma, egymás mellett és a krónikák tükrében. Azt ál­lapítottuk meg, hogy feltehetően azonos történeti munkákat for­gat­ha­tott Erdélyi és Madách, de nem kizárt egy mára már homályba ve­sző iro­dalmi alkotás közvetlen hatása sem. Mindkét szerzőnél ki­mu­tat­ható a források aprólékos felhasználása, melyek közül különösen ki­emel­he­tő Fessler műve. Ám míg Erdélyinél mind a szereplők ki­vá­lasz­tása, mind a cselekmény meglehetősen pontosan követi a kró­ni­ká­kat, addig Ma­dáchnál az eszmei mondanivaló mindenek felett áll, s így az ő drá­má­jában gyakran találhatunk erősen megváltoztatott, ese­ten­ként a tör­té­nelmi ténnyel teljes ellentétben álló motívumokat.

Nyomon követhettük azt az érdekes mechanizmust is, hogyan hat egy drámai szituáció a szerzői szándékra. Mivel egyik szerző sem tu­dott a másik művéről, pontosan megfigyelhető, hogy nagyjából azo­nos for­rásokból milyen történeti vázat építenek fel, egyéni el­kép­ze­lé­seik alap­ján. Láthattuk, hogy még a krónikák által egybehangzóan is­mer­te­tett események sem mindig vezetnek hasonló jelenetek meg­al­ko­tá­sára, ugyan­akkor előfordulhatnak szinte egyező epizódok, melyeket egyetlen forrás sem említ, a drámai helyzet mégis ennyire leszűkítette a meg­ol­dási lehetőségeket. Ennek megfelelően a szereplők is nagy el­té­ré­se­ket mutatnak, mert bár jellemüket nagy vonalakban meg­ha­tá­roz­za a tör­ténelmi hagyomány, a kidolgozás részletei az írói fantázián múl­nak. Egyes figurák a romantikus dráma követelményeinek eleget té­ve a fel­is­merhetetlenségig eltorzulnak, mások csupán je­len­tő­sé­gük­ből ve­szí­te­nek, s a krónikák főintrikusából színtelen mellékszereplővé tör­pül­nek.

A két dráma részletes vizsgálata azonban mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, milyen rejtett értékekre bukkanhat az ember elfelejtett mű­vek olvasása során. A szerkesztési és stílusbeli gyengeségek, hi­á­nyos­ságok mellett számtalan nagyszerű megoldással, újszerű ötlettel ta­lálkozhattunk, melyek korábban talán nem részesültek az őket meg­il­le­tő elismerésben. Erdélyi könnyedén pergő dialógusai meg­döb­ben­tő­en frissnek hatnak, a népies fordulatok pedig állandó forrásai a nyel­vi hu­mornak. Madách rendkívül érzékenyen ábrázolja a finom lé­lek­ta­ni moz­zanatokat, mondatai nehézkességét pedig feledteti a főhős alak­já­ba sűrített sodró romantikus eszme.

S ha a két drámát részletesen elemeztük, összevetettük és ér­té­kel­tük, még mindig ott lebeg körülöttük valami titokzatosság: a té­ma­vá­lasz­tás. Nápolyi Endre alakjának hirtelen kialakult népszerűségét ma­gya­rázhatjuk ugyan az akkoriban megjelent történeti művek hatásával, hi­vatkozhatunk arra is, hogy ebben a korszakban különösen előtérbe ke­rült a nemzeti múlt, ám ezzel még mindig nem tudjuk pontosan meg­ra­gadni, miért dolgozták fel annyian éppen az ő történetét. Talán az Ná­polyi Endre titka, hogy sorsában úgy keveredik az idegenek köz­ti ki­szolgáltatottság érzése a megtévesztettségből fakadó lát­szó­la­gos nyu­galommal, az intrika mozgalmassága a tragikum csendjével, hogy alak­jában minden korszak és minden író megtalálhatta a maga hő­sét.

Jegyzetek

1.    Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, II, Bp., 1893, 1394. vissza a szöveghez

2.    Gulyás József, Erdélyi János két kéziratban lévő drámája, Sá­ros­patak, 1917, 16. vissza a szöveghez

3.    Pukánszkyné Kádár Jolán, A drámabíráló bizottság, ItK, 1939, 11–12.vissza a szöveghez

4.    Szinnyei József, i. m., II, 1893, 1393.vissza a szöveghez

5.    Gulyás, i. m., 22.vissza a szöveghez

6.    Madách Imre Összes művei, kiad. Halász Gábor, Bp., Révai, 1942, II, 1166.vissza a szöveghez

7.    Horváth Károly, Madách Imre, Bp., Gondolat, 1984, 23.vissza a szöveghez

8.    Kamarás Béla, Madách Imre ifjúkori drámái és novellái, Pécs, 1941, 33.vissza a szöveghez

9.    Madách, i. m., II, 876.vissza a szöveghez

10.  Erdélyi János, Irodalmi tanulmányok és pályaképek, kiad. T. Er­délyi Ilona, Bp., Akadémiai, 1991, 396.vissza a szöveghez

11.  Madách, i. m., II, 876.vissza a szöveghez

12.  Horváth, i. m., 80.vissza a szöveghez

13.  Küküllei János, Lajos király krónikája, ford. Kristó Gyula, Bp., Osi­ris, 2000, 119.vissza a szöveghez

14.  Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei, ford. Kulcsár Pé­ter, Bp., Balassi, 1995, 1017.vissza a szöveghez

15.  Uo., 1015–1016.vissza a szöveghez

16.  A három Villani krónikája, ford. és bev. Rácz Miklós, Bp., 1909, 154.vissza a szöveghez

17.  Katona Lajos, Petrarca, Bp., 1907, 84–85.vissza a szöveghez

18.  Uo., 100.vissza a szöveghez

19.  Fraknói Vilmos, Petrarca és Nagy Lajos, Bp., 1900, 6.vissza a szöveghez

20.  Katona, i. m., 107.vissza a szöveghez

21.  Irmei Ferenc, Egy udvar befolyása a „Decameron”-ra, FL, 72 (1873), 310.vissza a szöveghez

22.    Giovanni Boccaccio, De casibus virorum illustrium = Tutte le ope­re di Giovanni Boccaccio, A cura di Pier Giorgio Ricci e Vit­torio Zaccaria, IX, Milano, 1983, 860: „Nam Ludoicus, Un­ga­rie rex, egre ferens Andream, fratrem suum, adeo indigne a Io­han­na et complicibus sius tractari”; uo., 862: „Qui fuerint, quo or­di­ne in mortem iuvenis itum sit, instantis exercitii non est”.vissza a szöveghez

23.  Budai Ferenc, Magyarország polgári históriájára való lexicon, a’ XVI. század végéig, Nagyvárad, 1804, 34.vissza a szöveghez

24.  Virág Benedek, Magyar Századok, Buda, 1816, II, 150.vissza a szöveghez

25.  Horváth, i. m., 23.vissza a szöveghez

26.  Papp Zoltán, Fessler Ignác Aurél és a magyar romantikusok, Pécs, (1928?), 18.vissza a szöveghez

27.  Uo., 32.vissza a szöveghez

28.  Engel Pál, Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig, Bp., Háttér, 1990 (Magyarok Európában, 1), 290–292.vissza a szöveghez

29.  Uo., 313.vissza a szöveghez

30.  Budai, i. m., 38.vissza a szöveghez

31.  Góró Lajos, András herczegnek Nagy Lajos testvéröcscsének em­lék­köve 1345-ből, TudGyűjt., 1826/8, 133: „Joannae Uxoris Dolo et Laqueo necato / Ursi Minutuli Pietate hic recondito”.vissza a szöveghez

32.  Bonfini, i. m., 453.vissza a szöveghez

33.  Budai, i. m., 36.vissza a szöveghez

34.  Ignaz Aurelius Fessler, Die Geschichten der Ungern und ihrer Land­sassen, III, Leipzig, 1816, 210: „Nur bey den nächsten Rit­ter­spielen erschien er mit einer Fahne, worauf unter dem kö­nig­li­chen Wappen ein Block und ein Beil gemalt zu sehen war”.vissza a szöveghez

35.  Madách, i. m., I, 7.vissza a szöveghez

36.  Uo., 979.vissza a szöveghez

37.  Bonfini, i. m., 454.vissza a szöveghez

38.  Madách, i. m., I., 926.vissza a szöveghez

39.  Uo., 987.vissza a szöveghez

40.  Uo., 988. vissza a szöveghez

41.  Uo., 12.vissza a szöveghez

42.  Bonfini, i. m., 460.vissza a szöveghez

43.  Fessler, i. m., 190: „Die Sachen stehen so schlimm, dass ich von mensch­licher Hülfe nichts mehr erwarte, wenigstens so lange Ro­bert am Ruder sitzt”.vissza a szöveghez

44.  Madách, i. m., II, 719.vissza a szöveghez

45.  Madách, i. m., I., 925.vissza a szöveghez

46.  Horváth, i. m., 24.vissza a szöveghez

47.  Madách, i. m., I., 979.vissza a szöveghez

48.  Uo., 978.vissza a szöveghez

49.  Uo., 979.vissza a szöveghez

50.  Gulyás, i. m., 16.vissza a szöveghez

51.  Gulyás, i. m., 21.vissza a szöveghez

52.  Uo., 21.vissza a szöveghez

53.  Nagy Miklós, Madách fiatalkori drámái mai szemmel és mai fel­dol­gozásban, It. 1973/4, 983.vissza a szöveghez

54.  Madách, i. m., II, 719.vissza a szöveghez

55.  Madách, i. m., I., 923.vissza a szöveghez

56.  Horváth, i. m., 25.vissza a szöveghez

57.  Mezei József, Madách, Bp., Magvető, 1977, 67.vissza a szöveghez

58.  Schéda Mária, Madách első drámakísérleteinek néhány lélektani ta­nulsága, ItK., 1978, 614.vissza a szöveghez

59.  Horváth, i. m., 24–25.vissza a szöveghez

60.  Kamarás, i. m., 33.vissza a szöveghez

61.  Madách, i. m., I., 944.vissza a szöveghez

62.  Schéda, i. m., 615–616.vissza a szöveghez

63.  Madách, i. m., I., 920.vissza a szöveghez

64.  Uo., 698.vissza a szöveghez

65.  Uo., 963.vissza a szöveghez

66.  Uo., 957.vissza a szöveghez

67.  Uo., 959.vissza a szöveghez

68.  Uo., 604–605.vissza a szöveghez

69.  Uo., 948.vissza a szöveghez

70.  Szinnyei Ferenc, Novella- és regényirodalmunk a sza­bad­ság­har­cig, II, Bp., MTA, 1926, 161.vissza a szöveghez

71.  Uo., 234.vissza a szöveghez

72.  Jókai Mór, A magyar nemzet története regényes rajzokban, Bp., Aka­démiai, 1969, 158.vissza a szöveghez

73.  Uő, Fekete gyémántok, Bp., Akadémiai, 1964, I, 59.vissza a szöveghez

74.  Uő, Mire megvénülünk, Bp. Akadémiai, 1963, 322.vissza a szöveghez

75.  Tompa Mihály Összes művei, Bp., Franklin, 1943, 1001.vissza a szöveghez

76.  Szinnyei József, i. m., X, 1905, 44.vissza a szöveghez

77.  Szinnyei József, i. m., III, 1894, 137.vissza a szöveghez

78.  Arany János Összes művei, kiad. VOINOVICH Géza, V, Bp., Aka­démiai, 1953, 140.vissza a szöveghez

79.  Uo., 141.vissza a szöveghez

80.  Uo., 434–435.vissza a szöveghez

81.  Füzesséry Bertalan, Johanna, a nápolyi királyné, Kassa, 1884.vissza a szöveghez

82.  Galamb Sándor, A magyar dráma története 1867-től 1896-ig, II, Bp., MTA, 1944, 161.vissza a szöveghez

83.  Uo., 122–123.vissza a szöveghez

84.  Szinnyei Ferenc, Novella- és regényirodalmunk a Bach-kor­szak­ban, I, Bp., 1939, 592–593, 597.vissza a szöveghez

85.  Gulyás, i. m., 17.vissza a szöveghez

Felhasznált irodalom

Arany János Összes művei, kiad. Voinovich Géza, V, Bp., Aka­dé­mi­ai, 1953.

Giovanni Boccaccio, De casibus virorum illustrium = Tutte le opere di Giovanni Boccaccio, A cura di Pier Giorgio Ricci e Vittorio Zac­caria, IX, Milano, 1983.

Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei, ford. Kulcsár Péter, Bp., Balassi, 1995.

Budai Ferenc, Magyarország polgári históriájára való lexicon, a’ XVI. század végéig, Nagyvárad, 1804.

Engel Pál, Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig, Bp., Hát­tér, 1990 (Magyarok Európában, 1).

Erdélyi János, Irodalmi tanulmányok és pályaképek, kiad. T. Er­dé­lyi Ilona, Bp., Akadémiai, 1991.

Ignaz Aurelius Fessler, Die Geschichten der Ungern und ihrer Land­sassen, III, Leipzig, 1816.

Fraknói Vilmos, Petrarca és Nagy Lajos, Bp., 1900.

Füzesséry Bertalan, Johanna, a nápolyi királyné, Kassa, 1884.

Galamb Sándor, A magyar dráma története 1867-től 1896-ig, II, Bp., MTA, 1944.

Góró Lajos, András herczegnek Nagy Lajos testvéröcscsének em­lék­kö­ve 1345-ből, TudGyűjt., 1826/8.

Gulyás József, Erdélyi János két kéziratban lévő drámája, Sá­ros­pa­tak, 1917.

Horváth Károly, Madách Imre, Bp., Gondolat, 1984.

Irmei Ferenc, Egy udvar befolyása a „Decameron”-ra, FL, 72(1873).

Jókai Mór, A magyar nemzet története regényes rajzokban, Bp., Aka­dé­miai, 1969.

Uő, Fekete gyémántok, Bp., Akadémiai, 1964.

Uő, Mire megvénülünk, Bp. Akadémiai, 1963.

Kamarás Béla, Madách Imre ifjúkori drámái és novellái, Pécs, 1941.

Katona Lajos, Petrarca, Bp., 1907.

Küküllei János, Lajos király krónikája, ford. Kristó Gyula, Bp., Osi­ris, 2000.

Madách Imre Összes művei, kiad. HALÁSZ Gábor, Bp., Révai, 1942.

Mezei József, Madách, Bp., Magvető, 1977.

Nagy Miklós, Madách fiatalkori drámái mai szemmel és mai fel­dol­go­zásban, It. 1973/4.

Papp Zoltán, Fessler Ignác Aurél és a magyar romantikusok, Pécs, (1928?).

Pukánszkyné Kádár KÁDÁR Jolán, A drámabíráló bizottság, ItK, 1939.

Schéda Mária, Madách első drámakísérleteinek néhány lélektani ta­nul­sága, ItK., 1978.

Szinnyei Ferenc, Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig, II, Bp., MTA, 1926.

Szinnyei Ferenc, Novella- és regényirodalmunk a Bach-korszakban, I, Bp., 1939.

Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, II, Bp., 1893.

Tompa Mihály Összes művei, Bp., Franklin, 1943.

A három Villani krónikája, ford. és bev. RÁCZ Miklós, Bp., 1909.

Virág Benedek, Magyar Századok, Buda, 1816.

vissza