Schéda Mária
Az egyéni és a nemzeti sorstragédia élményének
összefonódása Madách két versében
Pál öcsém sírjánál
Elégikus óda, filozofikus költemény. A XIX. századi romantika hömpölygő ritmusában a gondolatok hullámai össze-összemosódnak, nincsenek klasszikusan elkülöníthető szerkezeti egységek, mint ahogy a lét-nemlét, ittlét, öröklét sejtelmeit sem lehet határvonalakkal, gondolatcölöpökkel szakaszokra osztani. A hullámok átbuknak a mesterséges akadályokon.
Madách, ha a lírához nyúl, asszociációira hallgat, mint az impresszionisták, de ő a gondolatok asszociációival játszik és nem a hangulatokéval. A gondolatok asszociációi pedig színtelenek, ha nem járul hozzájuk poézis, s ennek gyakran híjával van Madách. Ezt ő is tudja, „göröngyös technikának” nevezi a stílussal való birkózásait, s mint rá nehezedő „átkot” emlegeti, mely a neki-nekirugaszkodó javítási próbálkozásoktól is gyakran „elijeszti”.1 Ő azonban kizárólag a külső formával való küzdelmeire vonatkoztatja, holott ez a belső forma elrendezésénél is jellemző rá. A mélységek kusza üzeneteinek fogadásáért harcol: elsősorban önmagával. Nem dominálnak nála az érzelmek, mégis hangulati asszociációs technikával villantja fel gondolatait. Madách minden alkotása gondolati impressziók halmaza, és egész életműve ezek egymásba kapaszkodó folyondárja. A szálakat, az indákat nem lehet „rendbe” állítani, de a gyökerekig el lehet jutni segítségükkel. A gyenge indák (mint pl. e költemény is) éppúgy tartják az erőseket, mint fordítva. Észre kell vennünk ezek szerepét, mert erőtlenségükben is nélkülözhetetlenek.2
A Pál öcsém sírjánál az ismertebb, emlegetettebb Madách-versek közé tartozik. Talán azért, mert Az ember tragédiája halál-meditációit, fejlődéskoncepcióit előlegezi meg nem egy gondolatában.
Az indítás lírai helyzetkép: az elhunyt sírjánál álló költő mintegy „kihangosítja” gondolatait. A versben nincs szó arról, milyen volt az eltávozott, hogy hősi halált halt a 48-as szabadságharcban, hogy élte a fiatal, bohém katonatisztek életét (amint ezt megtudhatjuk bátyjához írt hazafias és vidám hangú leveleiből3). Ez az elégia sokkal inkább öntükröző, mint kegyeletes, sokkal inkább a gyász kiváltotta reflexiókról tudósít, mint az elhunytról, vagy az ő hiányának fájdalmáról. Ezért nem szokványos, ezért madáchi.
„A sír néma, hallgatag”, nem válaszol már se könnyre, se a „zajgó szív” szólításaira. A második versszak a múltat, a harmadik és negyedik a jelent idézi, ez utóbbit mint menekülést a jövő elől. Ennyi a lírai „felvezetés” a súlyosabb gondolatok előtt.
Az emlékező második versszak az „együvé csatoló” gondolatokra utal. S hogy melyek voltak ezek, az Madáchra nagyon is jellemző:
Még tegnap együtt küzdénk, fáradánk
Megérteni az életcélokat.
Még közös volt a „szent eszménykép” lelkükben. Öccse távozásával ennek immár vége. A következő képpel érzékelteti ezt a költő:
Mint aki pályázás közben leül,
S vetélytársára sajnálkozva néz…
A haza védelmében elesett Pálról úgy érzi, kiállt a sorból, mint akinek elment a kedve a további küzdelemtől. Látván a „balgatag, csalóka” célt, „útközben félre áll.” Íme, mennyire öntükröző a gondolatmenet! Madách nem egy későbbi drámahőse áll félre oly módon, hogy önként búcsút int életének. – Cserbenhagyott – gondoljuk önsajnáló gyászunkban. Tudjuk, József Attilát átjárja a gyűlöletig lemerülő szemrehányás, Madách azonban azt vallja, „szemén könny ég, de szívén nincs harag.”
Az ötödik strófától következnek a súlyos kételyek, az elmét emésztő megválaszolatlan kérdéssorozatok, a hitet és tudást megkérdőjelező romantikus tépelődések, a Tragédiát megelőlegező motívumok.
Óh jaj, hogy így van, bölcsőnk és a sír
Egy pont csak, mely körül futunk, futunk,
S midőn lihegve összeroskadánk,
Mindig csak a kis pont körül vagyunk.
Minden miveltségünk Bábel torony,
Vágyunk felérni véle az eget,
S hosszú fáradság, építés után
Oly messze az, mint volt fejünk felett.
A korra jellemző fejlődéselmélet, a körforgás, valamint a Bábel-szimbólum Vörösmartynál is megtalálhatók. Madách is a büszke ember kicsinységét és telhetetlenségét közvetíti általuk, s a hiábavalóságnak tűnő meddő küzdelmet a pusztulással szemben, mely győzedelmeskedik a mindig megújuló élet felett.
A hetedik versszak párhuzamos költői kérdései is az enyészet mindenkit egyenlősítő hatalmára céloznak. Ősi, középkori keresztény motívum ez. Az ittlét és a nemlét, a velünk élő testvér és a halott ismeretlen azonosságának és különbözőségének felfoghatatlan titka ez. Madách megközelítésében:
„…az ember itt csak vendégként mulat”
„…te többé nem vagy már öcsém…”
„…nem ismernék reád.”
E sorokkal elmerészkedik a titok küszöbéig, de ha megtehetné sem lépné át azt, mert az ismeretlen „tökélyesség” „hideg s döbbentő” a számára. A következő sorokra rácseng Ádám Évához intézett vallomása:
Minden mi vonz, ami meleget ad
Az ember keblében egy gyengeség.
Oh nő, mi szűk, mi gyarló látköröd:
S a büszke férfit ép ez vonzza hozzád –
Csak gyöngeség mit az erő szerethet.4
A gyarlósággal rokonságot vállalni emberibb, mint a túlvilág „döbbentő tökélyességének” megértése. A túlvilág mint életünk szerves folytatása – vagy amolyan dickensi szembesítése evilági életünkkel – Madáchot még nem érinti meg egzisztenciálisan. Számára a síron túli életnek csak halvány lehetősége ez. Ő inkább a két létforma közti szakadékot észleli, és véli áthidalhatatlannak.
Az ókori költők és a reneszánsz óta kedvelt, evilági – anyaghoz kötött – „halhatatlanságot”, az alkotót túlélő mű „örökérvényűségét” e költemény írásakor jobban el tudja fogadni a túlvilág vallásos hiténél. Bár a maga módján ezt is szkeptikusan teszi.
Te más lény lettél, voltad elveszett,
Csak a költőből él az, amit írt,
Mint a lehervadt rózsáról viszen
A röpke illat még mulandó hírt.
Hasonlata odakívánkozik Berzsenyi vagy Petőfi mulandóság-metaforái mellé, de már előkészíti a Tragédiában elhangzó sejtéseket is az elmúlás és az emberi „halhatatlanság” paradox egylényegűségéről. Bizonyíték erre Az ember tragédiája egyiptomi színének néhány sora:
Nem érzed-é a lanyha szelletet,
Mely arcodat legyinti s elröpül?
Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,
Egy évben e por csak nehány vonalnyi,
Egy századévben már nehány könyök,
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved…5
Ez hát minden emberi mű „halhatatlansági képlete”. Az alkotás anyagát a beléje lehelt lélek élteti tovább az időben – egyre csekélyebb intenzitással. Az alkotó még ennek valódiságát sem képes lemérni, hisz élete lényegesen rövidebb, mint alkotásáé. A szakadék az itt-lét és a más-lét közt legalább olyan áthidalhatatlannak tűnik, mint az alkotói szándék és az objektivizálódott mű között. Csak az látszik biztosnak Madách szerint, hogy minden műalkotás torzó, hiszen:
…a költő is halvány árnyképét
Lelkének bírja csak kizengeni;
S ezzel halálból szívvilágának
Vajh mily csekélyke részét menti ki.
Sajátos esztétikai álláspont, egyéni ars poetica formálódik itt: a luciferi szkepszisé. Ez nem kevés gőggel állítja, hogy legfeljebb az alkotó ember élete értékes ezen a világon.
S hát még te, aki nem költél, öcsém,
Burokban haladt köztünk lelked el,
Veled mindent, mint hulló csillagot
Nyom nélkül nyelt el a halott lepel.
Ebből a keserű véleményből származnak a jóvátehetetlenség vergődését, sajgását érzékeltető felkiáltások, melyekben ugyancsak a Tragédia hasonló megközelítéseinek előzményeit kell látnunk.
Óh, mért él hát az ember, mért löké
Az Isten egy percre világába,
Hogy öntudatra ébredezve, az
Örökkévalóságot átlássa.
Itt még Istent okolja azért, amiben később az ember szabad akaratból elkövetett lázadását fedezi fel: a halhatatlanság elvesztéséért. Elveszteni, elvesztegetni csak azt tudjuk, ami (vagy aminek lehetősége már) valamelyest birtokunkban volt. Ezért kiált fel Ádám a költő lelkében egy évtizeddel később a fenti gondolat cáfolatának fájdalmával:
…Óh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsült,
S tudásom óhajt – óh, de hasztalan.6
Az „ellökém” azt sejteti, hogy az ember nyűgnek, ítéletnek élte meg a szabadságot, nem ajándéknak. E ponton Madách közelít a XX. századi egzisztencialistákhoz. Elszakadni, „függetlenné” válni az ember számára viszont azzal jár, hogy átéli kicsinységét, létének abszurdig menő korlátozottságát, és ez elidegenítheti a cselekvéstől.
Ennek a vergődésnek neve: történelem, nemzedékek „percnyi” életének sorozata. E „percnyi lét” is csak Az ember tragédiája XV. színében, az Úr szavaiban nyer valódi, célra irányított értelmezést, ahol az ígéret szerint „a végtelennek érzete” emeli és tartja egyensúlyban, s ez áll majd korlátként is a büszke ember előtt. A Pál öcsém sírjánál című filozofikus költeményben Madách még maga sem jutott el idáig, s kérdései emiatt lezáratlanok maradnak. Testvére sírhalma előtt még nem tudja eldönteni, azért él-e az ember, hogy
Átlássa istensége szikraját,
A roppant tért és a nyügöt nyakán,
S mint trónjáról száműzött istenség
Sírnál álljon meg percnyi lét után.
Vagy nem vesz el a munka és erő,
De méltó bért túl mindenik arat,
S mig szellemed magasb körökbe lép,
A durvább lélek tőled elmarad?
Ezekre a tépelődésekre valóban csak az Úr utolsó szavai adhatnak feleletet „az arasznyi lét” és a „túl örök idő vár” feszültségében élő teremtmény számára, megadva neki a bizalom és a küzdelem lehetőségében megformálható tisztánlátást. Csak ha együtt vállalja az ember a bizalmat a küzdelemmel, közelíthet annak valódiságához, hogy
…lelkünk folytatja, dicsőülve bár
Az életben megkezdett útjait?
Itt még a kérdőjel fejezi ki azt, hogy e lehetőség túl nagy feladat a költő számára, mert – míg fentebb a halál utáni lét „dermesztő tökélyessége” nyomasztotta –, most úgy véli, az innen átvitt terhek cipelése teheti az odaátot elviselhetetlenné. E belső dialógusok ádámi-luciferi dinamikája teszi érdeklődésünkre érdemessé Madách nagyívű gondolati költeményeit annak ellenére, hogy ezek poézisükben valójában nem érik el a magyar nyelvű romantikus líra hatásfokát.
A halál témában Madách kérdésfeltevései a keresztény morálteológiát faggatják, s eljutva a hit megragadásáig, rádöbben, hogy nem szükségszerű kérdéseinek kategorikus megválaszolása. A kérdések kérdések maradnak a szabad akaratot ajándékozó Úr végzéséből, s megbicsaklik minden igyekezet, ha a hit válaszain túl biztosat akar tudni róluk.
A költeményt lezáró gondolatsorok egyike egy ilyen „bicsaklás”, törés, melyben az előző – az Úr trónját közelítő magaslatokról – visszaszáll egy pillanatra a kicsinyes, emberi látkörbe. Az előző, válaszra váró kérdések nyitottsága már a léten túli lét dinamikájával telítődött, az utolsó versszakokban ez a lehetőség mintegy visszahúzódik, visszavonást szenved.
S te is, ki itt már felküzdél öcsém!
Hogyan türöd majd örök éltedet?
Te, akinek tett volt egész valód,
A nyugalom halál leend neked.
Innen már csak egy lépés választ el a mindent beborító – küzdelmet és bizalmat félretoló – pesszimizmusig, s ezt a lépést a költemény utolsó három versszakában meg is teszi Madách. Hiszen emberi léptékkel mérve már „vigaszt” nyújthat az is, ha szeretteink és hajdani jószándékaink ádáz sorsát nem kell átszenvednünk. Aki fiatalon itt hagyta az életet (mint Pál), ettől megmenekült. A „ha látod” alaki erősítéssel indító utolsó strófák minden emberi szerelem, szeretet, sőt hazaszeretet elszürkülését sugallják. A pesszimista lecsengést mégis hitelesíti – az 1850-es években – minden magyar számára hazája sorsának reménytelensége. Vörösmarty, Arany és Tompa allegóriákba, szimbólumokba bújtatott jeremiádjaival egy sorba állíthatók (a börtönt is vállaló, két testvérét a szabadságharc miatt elvesztő) Madách zárósorai. Ő azonban – a publikáció kizárásának tudatában, mintegy „önmagának írva” – nyíltan mondja ki azt, amit kortársai a cenzúra miatt igyekeztek elrejteni. Ilyen perspektívából nézve minden elhunyt sorsa elviselhetőbbnek és szerencsésebbnek tűnik az életben maradottak megcsúfolt magyar-végzeténél.
És látod a hont, a jogot és erényt
Vérezve, s nem siethetsz védeni:
Örök léted örök keserv leend
S enyészetért fogsz csak könyörgeni.
A Pál öcsém sírjánál című költemény Madách azon filozófiai, mérlegelő számvetései közül való, amelyekben a költő az élet és a történelem alapkérdéseinek tükrében vizsgálja önnön, sorsával együtt alakuló arcát. E tükröt itt elhomályosíthatja, sőt – jogosan – el is torzíthatja a „magyarnak lenni” marcangoló fájdalma.
A négysoros versszakok jambikus lejtésűek, gyakori spondeusokkal lassított ritmusban, meg-megújuló félrímekkel.
Mária testvérem emlékezete
Az 1848-as szabadságharc a Madách családot kettős gyásszal sújtotta. Madách Pál tisztként, futárszolgálata teljesítése közben halt meg, Madách Máriát pedig férjével, Balogh Károllyal együtt verték agyon saját (oláh nemzetiségű) jobbágyai.
Mindkét veszteség – a mély fájdalom kifejezésén túl – bölcseleti, történetfilozófiai és általános emberi – következtetések átgondolására és közlésére serkenti a költőt. Ezekben ott találjuk Az ember tragédiájában végső formát öltő, jellegzetes madáchi motívumokat is.
Tanulságos összevetni Madách Imre pesti egyetemi évei alatt írt leveleit a különböző, hozzá közelálló személyekhez. Míg barátjához, Lónyay Menyhérthez a rajongó szeretet, anyjához a tisztelettudó (az anyai szeretet elől már-már védekezésbe menekülő) tartózkodó fiú hangján szól, nővéréhez, Marihoz írt egyetlen ránk maradt levele csupa bohémság, a nővér kissé cinkos megértésére és egyetértésére számító kötetlen fecsegés a bálokról, az ismerkedésekről, a „mulatások”-ról, a pesti szalonok könnyed, biedermeieres légköréről. A fiútestvér megértésre és egyetértésre számító beszámolója ez a levél szeretett nővérének. A tizenéves Madách kedélyhullámzásai (egyazon időpontban jelzett ború- és derűlátásai), alakuló jellemének azt a hármas arculatát rajzolgatják, amely az évtizedek formáló keze alatt a Tragédiában Ádám–Lucifer–Éva alakjában nyer majd (jól elkülöníthető) végső formát.
Máriával való kapcsolata felhőtlen testvéri kapcsolat volt, Imre nemcsak szerette, hanem őszintén tisztelte is nővérét, akit az élet alaposan megpróbált a vértanúságnak is beszámítható halál előtt.
Mégis feltűnő e versben is, akárcsak a Pál öcsém sírjánál címűben, hogy nemcsak a szeretett hozzátartozó siratása, emlékezetbe idézése motiválja írásra a költőt, hanem sajátos egyéni életfilozófiájának gondolati asszociációkon alapuló interpretálása is. Ez a mondanivaló e költeményben egyensúlyban marad az érzelmi veszteséggel, jobban, mint az előbbiben, ugyanakkor markánsan állítja elénk az életművet meghatározó motívumokat. Jelen esetben a tömeg és a nagy ember örökké ellentmondásos kapcsolatával találkozunk; a Tragédiában is jól ismert konklúziók vázlatos és variáns megfogalmazásával. A patetikus, ódai hangvétel éppúgy jellemző az elégiára, mint a mély érzelmektől átitatott líraiság.
A bevezető három négysorost a sebeket érintő fájdalom hatja át. Az első versszak a megszólításba foglalja a szeretett nővér legfőbb jellemvonását, a hűséget:
Hiven követted férjedet, Marim,
Balsors s szerencse közt az életen.
S midőn a síron állt meg csillaga,
A sírba is követted őt hiven.
A folytatást a szabadságharc leverése utáni nemzettudat fonákjának is tekinthetjük, amely a nemlétet, a halált pozitívnak, jónak festi, hiszen együtt veszhetett el, távozhatott a sírba minden, ami értelmet adott Mária életének: hitvesi, szülői szeretet és a haza szeretete. A költői kérdés keserűen summázza ezt:
Mért vágynátok még élni, véletek
Van mind, mi néktek itt kedves vala?
A harmadik versszakkal kezdődik a tömeg–nagy ember viszonyának taglalása. Az alaptétel a nép nyilvánvaló hálátlansága, erkölcsi törpesége:
De egy emlék van, egy, mely hogyha él
Még lelketekben, óh kínos nagyon,
Hogy a nép, melyért férjed harcra szállt,
Melyért vivott, az gyilkolt agyon.
Polémikus fejtegetéssel bizonyítja a továbbiakban, hogy ellenfeleink kezétől, önként vállalt viadalban, igazunk tudatában szembenézni a halállal sokkal könnyebb, mint
Orgyilkot nyerni hálaszó helyett.
Petőfi Szilveszterének sorsa ez.
Ez, ez hozhat kétségbesést reánk…
– sírja egy életen keresztül, ha erre a témára hangolódik.
Madách korántsem arisztokratizmusból, fensőbbségérzésből szól. Ahhoz, hogy eljusson a fentebbi álláspontra, tudjuk, nagyon sok közéleti csalódáson kellett keresztülmennie. Ő már a szabadságharc előtt hátat fordított a torzsalkodó magyar (nemesi) politizálásnak, s ez tudatos döntés volt részéről, amit nemcsak egészségi okokkal magyarázhatunk. A Csak tréfa című drámája tárja elénk azt a korrumpálódott nemesi környezetet, amelynek politikai mentalitásával végképp nem tudott egyetérteni. Viszont főhősének sorsában azt is átéli, hogy az idealizmus a politikában életképtelen. Visszavonult tehát, mégis lelkes szimpatizáns lett, amikor az eszmék diadalmenetét vélte megvalósulni 1848-ban. A bukás után is tovább hitt a szabadságharc szent eszméiben. Ezért is nevezi „jó barát”-nak a népet, akkor is, ha hálátlan, mint Madách Mária gyilkosai, akkor is, ha tudatlansága miatt hagyja magát félrevezetni. A nép fogalmát később (a Tragédiában) jórészt a tömeg fogalma váltja fel, s ez utóbbi telik meg azzal a pejoratív töltéssel, amelybe mindenki belefér, aki manipulálható, legyen az közember vagy nemesúr. De az eszme soha nem devalválódhat.
A népszabadság eszményképe volt
Zord éltetekben a vezérfonal,
Azért türétek s a sír küszöbén
Szakadt az el, hagyott vigasztalan.
Ott láttátok, hogy álomkép csak az,
Miért szenvedtetek oly hősien,
Ott láttátok, hogy aki még csatáz
A nép javáért, milyen esztelen.
Szinte válaszként – a hálátlan tömegtől való elidegenedést lélekben megérlelve – Éva Athénben kimondott keserű igéi kívánkoznak ide:
Csak láncot érdemel e csőcselék,
Mely érzi, hogy te szűletél urául,
Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve,
S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék. –
A hatalmi pozícióra törő irigy és anyagias kicsinyesség, valamint az eszmékért élni és halni tudó emberi nagyság történelmi összeférhetetlenségének és paradox egymásra utaltságának képlete ez a néhány sor. Madách számára történelmi tapasztalatai igazolják a keserű determinációt: a tömeg rabszolgának született, függésigénye minduntalan felülkerekedik benne, megalázóiban nem képes felismerni végzetszerű rabságának okozóit, miért ismerné fel tehát valódi jótevőit? Vakon, csaknem örömmel szolgál annak, aki hatalmi céljait érvényesíteni tudja általa.
Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.7
Aki mégis úgy szolgálná a népet, ahogyan a XIX. századi romantikus forradalmi hazafiság és a lelkiismeretéből fakadó népboldogító eszmék diktálnák, az vállalja, hogy magányával és meg nem értettségével kell fenntartania a világot. Gyakran élete árán is.
„Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében.”8
Széchenyi azonban a realitások talaján maradt:
„Csak az a valóságos bölcs hazafi, ki lehetőt kíván, ’s jol tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a’ középuton jár.”
Széchenyi józansága, az elvárások nélküli mértéktartó középutasság – a politikában igen, de – a lírában nem adatott meg Madáchnak. A lírában azonban az érzelmek hullámverése természetes. E költeményben is ennek polemizáló hangereje miatt nem jut nyugvópontra a gyásszal terhelt kérdésfeltevés:
Nehéz lehet embernek lenni, hogy
Csak egy-kettő van milliók helyett.
De még nehezb embernek lenni, hogy
Ne szállja meg lelkünk népgyűlölet.
Még Ádám se tud (egy évtizeddel később) átlépni e csalódásokon és következtetéseken, bár megpróbálja:
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság, vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedűl én voltam a bolond,
Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.9
A kiábrándulás nem jelent sem megbánást, sem meghátrálást. A jónak is van determináltsága, Balogh Károly és Madách Mária vállalták ezt a sorsot.
Ti gyűlölet helyett szerettetek,
S ne bánjátok meg csalódástokat.
A szeretet túléli evilági végzetét. Az utolsó strófák megbékélő hangvétele mögött ez húzódik, s Petőfi Szilveszterével együtt valószínűleg sok ideálpolitikus reményét tárja elénk. Az isteni igazságosságba kapaszkodva és a „silány” emberek hálátlanságán túllépve Madách hinni szeretné, hogy
…nép is megnemesűl,
Ha emberré lesz, gondolkodni fog,
Lengetni zászlóit szellemetek
Lejő megint, s ti megbocsájtotok.
Jegyzetek
1. Halász Gábor (szerk.): Madách Imre Összes Művei. Révai, Bp., 1942. II. 867. vissza a szöveghez
2. Az erőtlen, de nélkülözhetetlen szálak Madáchnak Az ember tragédiáját megelőző művei. A téma bővebb kifejtését lásd: A líra és a Tragédia párbeszéde című tanulmánykötetben. (Árgus–Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2002) vissza a szöveghez
3. I. m. 1101–1008. vissza a szöveghez
4. Madách Imre: Az ember tragédiája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1954. 62. vissza a szöveghez
5. Uo. 63. vissza a szöveghez
6. Uo. 47. vissza a szöveghez
7. Madách Imre: i. m. 59. vissza a szöveghez
8. Széchenyi István: Hitel. 22. és xii. vissza a szöveghez
9. Madách Imre: i. m. 78. vissza a szöveghez