Nagy Edit

Időtlenség és idétlenség

Palágyi Menyhért a Tragédia színeinek sorrend(cseré)jéről

Palágyi Menyhért – Madách-monográfiájában1 – az eszkimó je­le­net­nek és a záró képnek az egész műhöz való viszonyáról így ír: „Ez a két szín így együtt, egymás tőszomszédságában meg nem állhat. Íme, ez az a benső ellentmondás, melyet minden jóérzésű olvasó a tragédia vé­gén, ha csak ösztönszerűen is, de megsejt. [...Madách] a jelenetek hosszú sorozatán keresztül bámulandó remek művészettel tudja a vi­lá­gos és sötét színek egyensúlyát fönntartani, de a mű utolsó szakában mind több tért enged az anyagias világfölfogásnak és legfőképpen az utol­só színben oly fenntartás nélküli diadalt juttat a materializmusnak, hogy az oly soká és oly gonddal őrzött művészi mérleg az ihlet egy sze­rencsétlen pillanatában fölbillen.”2

Palágyi a Tragédia szerkezetének hibáját vélte felismerni, úgy gon­dol­ta, ez a hiba az utolsó színek sorrendjének módosításával nem áll­na fönn. A jelenetek meglévő sorrendje helyett az utolsó színek egy­más­u­tá­niságának megváltoztatása egyensúlyt teremtene a műben: a fa­lansz­ter jelenet után az eszkimó jelenet, majd az éter jelenet3 kö­vet­kez­ne, vé­gül pedig a záró kép. Szerinte így hatásosabbá, meg­győ­zőb­bé válna a Tragédia. Mivel magyarázható Palágyi Menyhért igénye a szí­nek sor­rendjének cseréjére? S végül miért jut arra az álláspontra, hogy Ma­dách nem is írhatta volna meg másként a darabot? A kér­dé­sek­re Pa­lá­gyi Menyhért bölcseletének néhány gondolata segítségével pró­bálok hi­potetikus válaszokat megfogalmazni. Madách Imre mű­vé­ről és éle­té­ről lesz ugyan szó, ám Palágyi Menyhért írásaiból tük­röz­tet­ve. Mindez szük­ségessé teszi, hogy a későbbiekben Palágyi böl­cse­le­tének magvát – ezt tér- és időelméletében látom – röviden4 is­mer­tes­sem.

Miért találtam elemzésre érdemesnek a fenti kérdéseket? Békés Ve­ra a Globus Hungaricus jelenség5 titkának feltárását Madách Tra­gé­diájának elemzése segítségével gondolta végig,6 mintegy a kor­szel­le­met meghatározó művek egyikeként választva ki a drámai költeményt. Megkísérelte annak vizsgálatát, hogyan hatott, milyen szerepet tölt­hetett be Madách Tragédiája a 20. század elején a kreatív magyar ter­mészettudósok életében. Genetikusok, tudománytörténészek, szo­ci­o­lógusok – köztük Marx György, Palló Gábor, Czeizel Endre – kí­sé­rel­ték meg a ‘magyar jelenség’, vagy ‘marslakó jelenség’ ma­gya­rá­za­tát föl­fejteni. Palló Gábor a korszellemben véli meglátni azon okok lán­co­la­tát, amelyek segítségével kialakítható egy hipotézis a 20. szá­zad első fe­lében külföldön történelmet alakító magyar tudósok – köz­tük jó né­hány Nobel-díjas természettudós – kreativitásának rej­té­lyé­ről. Erre a kor­szellem gondolatra alapoz Békés Vera, amikor Madách Tra­gé­di­á­já­nak lehetséges szerepét kutatja a Globus Hungaricus tit­ká­nak hát­te­re­ként. A korszellemben fellelni azokat az azonosságokat, ha­son­ló­sá­go­kat, amelyek az emberek kreatívvá válását elősegíthetik: ne­héz vál­lal­ko­zás. Vagy mégsem? Békés Vera tanulmányát olvasva hi­telesnek lát­szik, hogy a sok lehetséges hatáselem közül valóban az egyik meg­ha­tá­ro­zó erejűre sikerült rálelnie Madách Imre klasszikussá vált művében.

A klasszikus művekre jellemző sajátosságok egyike: kul­tú­ra­köz­ve­tí­tő szerepet töltenek be. Az azonos kulturális hátterű emberek fél sza­vak­ból is értik egymást, így a magas kultúra elemei úgy tekinthetők, mint­ha közösen átélt élmény következményeként jelentek volna meg, az ismerősség, eligazodni tudás, vagyis az otthonosság élményét kel­tik, kelthetik akár az otthontól távol, emigrációban is. Hol az ott­ho­nunk?7 című írásában Heller Ágnes a modern ember lakóhelyéről gon­dol­kodva tekinti otthonteremtő erőnek az „abszolút szellem ter­ré­nu­mát”: „Amikor az […] otthonélmény veszít az intenzitásából, az em­ber még mindig otthonra lelhet »odafönt«, a művészet, a vallás, és a fi­lo­zó­fia magas régióiban […]. Ez a harmadik otthon […] el­ső­sor­ban az eu­rópai ember lakhelye.”8

A külföldre kényszerült magyarok számára is a hasonló kulturális ér­tékekre alapozódik a közösségteremtés, s ez eredményezi annak a ba­ráti körnek, hálózatnak a kialakulását, amely egymás intenzív se­gí­té­sét, támogatását, s az információk hatékony közvetítését is lehetővé tet­te a magyar nyelvű emigránsok között. Egy új világba kerülve meg kel­lett tanulniuk az új világ használatát, transzformálniuk kellett meg­lé­vő szokásaikat, ismereteiket, egész régi világukat. ‘Kettős látásúvá’ kel­lett válniuk, hogy régi világuk alapján az újban felfedezzék a más­ság mögött rejtőzködő azonosságokat, hogy rendet, rendszert lássanak az új létformában. A két világ elemei közötti relációkat folyamatosan mű­ködtetniük kellett, az egyiknek a másikra való leképezhetőségét be­épí­tették tudatukba, s át tudtak vetíteni egyik életből mindent a má­sik­ba, ami persze, ugyanaz az élet. A létezés új közegének bir­tok­ba­vé­te­le új relációk modellezését követelte meg a beilleszkedőtől. Sok új nyelv­já­tékot kellett elsajátítaniuk vagy módosítaniuk, transz­for­mál­ni­uk a ré­gi­eket. Az információk, nyelv, szokások átvetítésének állandó kény­sze­re alakíthatta ki talán bennük a relációk tipizálásának, jel­lem­zé­sé­nek igényét, a rendszerekről való gondolkodás előfeltételeit. Ké­pes­sé vál­tak több oldalról szemlélni és leírni ugyanazt a jelenséget, össze­kap­csolni különböző tudásterületek információit. Ez utóbbit is azért te­het­ték, mert többségük tudományterületet is váltott, vagy több tu­do­mány­területen is otthonos volt. Lehet, hogy ez az egyik titka kre­a­ti­vi­tá­suk­nak.9 Rugalmas gondolkodású, kreatív emberekké lettek, akik egy­más­sal leegyszerűsített, mégis meghittebb, mert otthonos kom­mu­ni­ká­ci­ójukban a közös kulturális háttérből erősen kiemelkedő hatású mű­ből – Madách Tragédiájából – vett rövid utalásokkal képesek vol­tak ‘fél sza­vakból is érteni egymást’. Vélhetően ezért volt ki­e­mel­ke­dően fon­tos számukra az egymással, a hasonló kulturális hátterű em­be­rekkel a kap­csolat ápolása, egymás segítése, a ‘hálózat’ éltetése. Hel­ler Ágnes gon­dolatára visszatérve: a régi, földrajzi otthon lak­ha­tat­lan­ná vált, ezt az elveszített otthont pótolhatta életükben a magas kul­tú­ra elemeként a Tra­gédia.

A drámai költeménnyel foglalkozó irodalomban számos eltérő ér­tel­mezését találjuk a műnek, sokszor és sokféleképpen rendezték, ját­szot­ták. Bírálták és dicsőítették a belőle kiolvasott, kihallott vagy in­kább rávetített, belevetített gondolatokat. Miért e sokféle olvasat?10 Mert Madách Tragédiája nyitott mű, megengedi a rugalmas vi­szo­nyu­lást, a többféle olvasatot, azt, hogy az értelmező belevigye önmagát, vi­lágát a műbe. Segítségével éppen úgy lehet – koronként másféle – egyé­ni életproblémára11 megoldást keresni, mint az emberiség egé­szé­nek teloszát kiolvasni belőle.

Olyan mű a Tragédia, amiben „sarkiasan ellentétes”12 nézőpontok üt­köznek. Választ lelhet a nagy kérdéseket faggató ember, pon­to­sab­ban válaszokra13 lel, egymással szembenálló, ugyanakkor egymást sa­ját pólusaként feltételező válaszokra. Az úton levő, vagyis a fi­lo­zó­fus­ma­gatartású Ádám a kérdező, s van racionális válasz Lucifertől, s van in­tuitív, érzelmi közelítésű Évától. Feltételezésem szerint a Tra­gé­di­á­nak éppen ez a „sarkiasan ellentétes” látásmódokat felmutató, di­a­lek­ti­kus szerkezete lehet a fő oka annak, hogy kiválóan megfelelt ott­ho­nos­ság­élményt teremtő alkotásként. Ugyanezzel magyarázható a „sar­ki­as el­lentétességet” mindenekben feltárni törekvő irodalmárfilozófus, a di­a­lektikus szemléletű Palágyi Menyhért erőteljes vonzódása Ma­dách és mű­ve iránt.14 Palágyi Menyhért látásmódja mintegy meg­ha­tá­roz­ta min­denkori témaválasztásait is: monográfiát írt Madách Imréről és köl­tészetéről, Székely Bertalanról és festészetéről. Mi a közös hár­mó­juk­ban?

Madách Imre poéta philosophus, akinek drámai költeményében Kep­ler a tudós filozófus. Székely Bertalan pedig festő-bölcsész,15 vagy böl­csész-festő, ő maga irodalmár filozófus, ugyanakkor ter­mé­szet­tudós fi­lozófus is. Palágyi többnyire csak az ellentétek azo­nos­sá­gá­nak és nem-azonosságának egységét láttató filozófuslelkű művésszel, gon­dol­ko­dóval, s annak műveivel foglalkozik szívesen. Olyan gon­dol­ko­dók­kal, akik az egyediben az általánost tárják fel, akiknek szem­lé­let­mód­já­ban felfedezi a saját látásmódját, vagy az ahhoz illeszkedő min­tá­za­to­kat. Bölcseletében a filozófiai kérdések megválaszolásánál fel­fe­dez­he­tő hasonlóság a következőképpen fogalmazható meg: min­de­nütt egy­ségtörvényt16 fogalmaz meg, az ellentétek egysége, azo­nos­sága, s nem nem-azonossága Palágyi számára a meghatározó. Éppen er­re ve­zet­hető vissza, hogy Hegel dialektikáját hibás dialektikaként17 ír­ja le. Pa­lágyi a szimmetriához vonzódik, az aszimmetriát ‘gya­nak­vás­sal’ ke­ze­li.

Idétlenség (sic!) és szimmetrikus látásmód

Palágyi Menyhért tér-időelméletének ismerete segítheti bölcseletének ér­tését. A filozófia történetében sokféle tér-, idő-, továbbá téridőelmélet született. Palágyi egymás nélkül értelmezhetetleneknek tarja a te­ret és az időt, úgy véli: a tér és az idő olyan viszonyban állnak egy­más­sal, mint a szövet kereszt és hosszanti szálai. Elméletének egyik meg­ha­tá­ro­zó kifejezése az idétlenség, aminek ismeretében – fel­te­vé­sem szerint – érthetővé válik, vajon miért tartaná sokkal jobb szer­ke­ze­tű műnek a Tra­gédiát, ha az utolsó színek sorrendje egy kissé más vol­na: a hibás di­alektika helyett az azonosságok egységének di­a­lek­ti­ká­ja, a sarkias el­lentétek egységének láttatása harmóniát teremtene. Mit jelent az idét­len­ség? Mikor gondolkodunk idétlenül? Palágyi lá­tás­módját ismerve: ami­kor a sarkiasan ellentétes mozzanatok egy­sé­gét széthasítjuk, és csu­pán az egyiket látjuk, láttatjuk. Palágyi éppen ak­kor ír az idét­len­ség­ről, amikor a tér és az idő elválaszthatatlanságát fej­ti ki. Amennyi­ben a térbeliséget és az időbeliséget nem kezeljük szim­metrikusan, ak­kor rugalmatlan szemléletmóddal rendelkezünk, s el­követjük ezt a hi­bát. De miért tekinti a legtöbb ember olyan nagyon más­nak a teret és az időt? Palágyi a tér és az idő viszonyának leírását oly módon kísérli meg, hogy kapcsolatukat a mondat alanyi, illetve ál­lít­mányi vi­szo­nyá­hoz hasonlítja.

Elemzésében abból indul ki, hogy egy gondolat kimondásához alany­ra és állítmányra van szükségünk, pontosabban ezek relációjára. Ha­sonlóképpen egy érzékeléshez térbeliségre és időbeliségre van szük­ségünk, pontosabban ezek kapcsolatára. Majd szokatlan analógiát al­kot: „Tér és idő egymással alany és állítmány viszonyában állanak, oly módon, hogy ha az egyiket közülük alanynak, akkor a másikat ál­lít­mánynak kell tekintenünk.”18 A teret és az időt alanyi, majd ál­lít­má­nyi szerepbe helyezve folytatja vizsgálódását, s ezután fejti ki az – ál­ta­la súlyosnak tartott – gondolkodási hibát, az idétlenséget, a lelki fej­lő­désben való elmaradottságot:19 az ,,[embereknek...] az időről nincs oly fejlett fölfogása, mint a térről”,20 hajlamosak vagyunk in­kább az idő­nek tulajdonítani az alanyi szerepet, a térnek pedig az ál­lít­má­nyét. Mit jelent ez? Térérzékelés, térszemlélet lehetetlen az időpont gon­do­la­ta nélkül, „A tér éppen csak azáltal válik térré, hogy részeit egy­i­de­jű­eknek gondoljuk. […] A világtér voltaképpen nem egyéb, mint az az idő­pont, amelyben minden térrészek egységüket lelik. Az idő­pont pe­dig nem egyéb mint az a világtér, melynek minden részében egy­aránt je­len van.”21 Az időpont kifejezés játssza az alanyi, (nem ér­zé­ki) sze­re­pet, míg a világtér az állítmányit (a nem érzékinek érzéki meg­je­le­né­se). Az idő alanyi szerepeltetését Palágyi szerint könnyeb­ben el­fo­gad­ja az ember, mint szimmetrikus párját, vagyis amikor a tér­pont gon­do­la­ta játssza az alanyi szerepet, az időfolyam pedig az ál­lít­má­nyit. Idő­szem­léletünk éppen e nehézkességünk miatt marad el tér­szem­lé­le­tünk­től, s követünk el idétlenséget: „Nem szoktuk meg az idő­fo­lyamnak egy­ségét a térpontban látni, és a térpontot mint a végtelen idő­fo­lya­mon át megjelenőt tekinteni.”22 Rugalmas gondolkodással, szim­met­ri­kus látásmóddal azt kellene elfogadnunk, hogy „[…] a tér­pont úgy tű­nik föl, mint amely az időáramban tova úszik és minden kö­vet­kező pil­lanatban az idő árjának egy következő hullámába teszi át szék­he­lyét. Vagyis az idő végtelen folyama látszik nyugvónak, és a tér az mely e folyam mentén tovasiklik.”23 Az előbbi gondolatokat össze­fog­lalja és irodalmi beszédmódban is megfogalmazza: „Az idő az, mely – mintegy megállítva – térré ömlik széjjel, a tér az, mely – mint­egy meglendülvén – idő-mederbe szorítva zúg tova.”24 Az idézett gon­do­latok – az időpont világtér, illetve a térpont időfolyam – tar­tal­maz­zák Palágyi szimmetrikus tér- és időmeghatározását:

a)         az időpont ‘megállítva’ térré ömlik szét, tehát: – az időpont vi­lág­­tér,

b)         a térpont ‘meglendítve’ áramlóvá válik, tehát: – a térpont idő­fo­lyam.

Megállított idő és meglendített térpont. Szétterjedt idő és elfolyó tér. Szo­­katlan, furcsa kifejezések. Palágyi írása egyértelművé teszi, hogy el­méletét érteni akaró olvasójától dialektikus szemléletmódot, gon­dol­ko­dásbeli rugalmasságot igényel: a tér és az idő egységben látásához el kell tudnunk fogadni a térpont ‘alanyi’ és az idő ‘állítmányi’ sze­re­pel­te­tését, s nem szabad mereven ragaszkodni a megszokott, egy­ol­da­lú lá­tás­módhoz. A fentiek alapján feltételezhetjük: az idétlenségnek el­ne­ve­zett gondolkodási hiba elemzéséből született meg – szinte szük­ség­sze­rűen – Palágyi elméletének legjelentősebb kifejezése, a sok vi­tát ki­vál­tó fließender Raum.

Az idétlenséget elkerülő megismerésmód Palágyinál a duális egy­sé­gek szimmetrikus relációinak feltárását és alkalmazását jelenti. E szim­metrikus látásmódnak azonban a legtöbb ember nincs birtokában, mi­vel az emberek nagy része – éppen az idétlenség, lelki fejlődésben va­ló elmaradottság miatt – nem tudatosítja a sarkias ellentétek szim­met­riáját, akár a tér és az idő szimmetriáját. Nos éppen e miatt a szim­met­riaigény miatt tiltakozik a Tragédia utolsó színeinek sorrendje el­len Palágyi. Mintha idétlenséget követne el Madách. A pesszimista ki­csen­gésű eszkimó jelenet után kibillent az egyensúly, a harmónia irán­ti vágy nem elégült ki. A „sarkiasan ellentétes” pólusok filozófusa a mű­al­kotásban rendet, nyugalmat szeretne fellelni, hiszen ő szim­met­ri­kus há­lót vetít rá a világra. Éppen ezért tiltakozik az aszimmetria el­len, hi­szen az rendetlenség, s valamiféle idétlenségre utal. Az egyen­súly fel­bo­rult, nem érvényes tehát Palágyi korábbi megállapítása: „Iga­zi böl­cse­lőhöz illően Madách mindenek fölött az egységet, az össz­hangot ke­resi a világegyetem mérhetetlenül szaggatott vál­to­za­tos­sá­gában.”25

Ám a Tragédia Madách Imre műve. Palágyi Menyhért – aki fö­löt­tébb kedvelte az analógiákat –, egy másik egységtörvényével felülírta ko­rábbi bírálatát, hiszen meggyőződése, hogy Madách Imre a saját éle­tét, tragikus sorsát vetítette bele drámai költeményébe: „Madách a föl­sza­badult ihlet erejével saját életének szerteheverő lelki romjaiból va­la­mi különszerű jelképes alkotást emel, mely első tekintetre sem­mi­vel sem árulja el a benne lappangó egyéni élettörténetet, hanem úgy tű­nik föl, mintha az egész világegyetemet ábrázolná.”26 Melyik egy­ség­tör­vény alkalmazásáról van itt szó? Egyrészt az emberi nem egy­sé­gé­nek el­ve, másrészt pedig gyakran említi írásaiban a mű és alkotója27 kö­zöt­ti megfelelés törvényét is: „A maga életének drámáját akarta meg­írni, de úgy, hogy benne az egész emberiségé tükröződjék; az egész em­be­ri nem sor­sát akarta szemléltetni, de úgy, hogy az egy­szer­smind egyé­ni éle­té­nek válságait jelképezze. E tudatos kettős tö­rek­vés­ből szü­le­tett a tra­gé­dia”,28 továbbá: „[...] kimutattam, hogy a Kepler-je­le­ne­tek­ben Ma­dách a maga házaséletét rajzolja, s azóta e fölfogás a köz­tu­da­lomba át­ment. Sejtettem ugyan hogy a főmű egész tagoltsága Ma­dách életének sza­kaszait ábrázolja, de ezt akkoriban még ki­mon­dani sem mertem, s csak most, midőn a költő életét részletesen át­ku­tat­tam, va­gyok meggyőződve, hogy Az ember tragédiája valósággal Ma­dách éle­tének vi­lág­történeti allegóriája.”29 A „sarkias ellentétek” lát­ta­tá­sá­val hely­re­bil­len az egyensúly. Az ábrázolt világ mintázata és a va­lóság min­tázata kö­zött Palágyi megfelelést, hasonlóságot, le­ké­pez­he­tőséget lát: „A tör­té­nelem lelkét akarja velünk éreztetni, illetve a sa­ját lelkét tár­ja föl előt­tünk évezredek történelmi mezében.”30 Vagyis: Ma­dách mű­vének Ma­dách lelkét, életét, tragikus sorsát kell éreztetnie, s Pa­lá­gyi szerint va­lóban ezt teszi. Talán az analógiás gondolkodás csap­dá­já­ba esett Pa­lágyi Menyhért? A nyitott műveket így lehet zárttá ten­ni? Tu­laj­don­kép­pen minden értelmező zárttá teszi – legalábbis a ma­ga szá­mára –, ami­kor értelmezi, saját világában elhelyezi az al­ko­tást. Ar­ra az időre, amíg az értelmezést megfelelőnek tartja.

Szimmetriavágya, szimmetriaszükséglete miatt kezeli Palágyi az ál­ta­la nagyra tartott, csodált Tragédiát aszimmetrikusan befejezett al­ko­tás­ként, s gondolkodik a harmónia megteremthetőségéről. Az el­len­té­tek nem-azonosságára hangsúlyt helyező madáchi művel mégis meg­bé­kél, hiszen így lehet benne Madách életének tragédiáját is fel­lel­ni. Vagy­is: Palágyi a mű madáchi-nyitottságában csupán az utolsó szí­nek ha­tása miatt, pesszimista kisugárzást lát, és – ennek kö­vet­kez­mé­nye­ként – a nyitott művet zártként, vagy legalábbis a végén be­zá­ró­dó­ként ér­tékeli. Palágyi szimmetriaszükségletének kielégítésével, az el­len­té­tek szép illeszkedésével maradna csupán – Palágyi számára is, az utol­só je­lenetekben is – nyitott a mű.

Jegyzetek

1.    Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Athenaeum, 1900. vissza aszöveghez

2.    Palágyi Menyhért: i. m. 362–364.vissza aszöveghez

3.    Palágyi Menyhért: i. m. 364.vissza aszöveghez

4.    Palágyi tér- és időelméletével foglalkozó írásom alapján teszem: Áram­ló tér és álló idő – gubancokkal. Bíbor, 2003.vissza aszöveghez

5.    A kreativitás mintázatai. Magyar tudósok, magyar intézmények a mo­dernitás kihívásában. Szerk.: Békés Vera, Áron Kiadó, Bp. 2004.vissza aszöveghez

6.    Békés Vera: A „konstruktív pesszimizmus” forrásvidéke. A kre­a­ti­vitás mintázatai. Magyar tudósok, magyar intézmények a mo­der­ni­tás kihívásában. Szerk.: Békés Vera, Áron Kiadó, Bp. 2004.vissza aszöveghez

7.    Heller Ágnes: Hol az otthonunk? In: Heller Ágnes: Életképes-e a modernitás? Latin Betűk, Debrecen, 1997.vissza aszöveghez

8.    Heller Ágnes: Hol az otthonunk? In: Heller Ágnes: Életképes-e a modernitás? Latin Betűk, Debrecen, 1997. 22.vissza aszöveghez

9.    Ld. erről: Békés Vera: A „konstruktív pesszimizmus” for­rás­vi­dé­ke. A kreativitás mintázatai. Magyar tudósok, magyar in­téz­mé­nyek a modernitás kihívásában. Szerk.: Békés Vera, Áron Kiadó, Bp. 2004. 169.vissza aszöveghez

10.  Bárdos József: Az ember tragédiája: könyvdráma vagy szín­da­rab című tanulmányában ugyanezt a kérdést Erdélyi János Tra­gé­dia-kritikáját elemezve gondolja végig, s meggyőzően érvel amel­lett, hogy nem könyvdrámával van dolgunk, hanem színdarabbal, drá­mai költeménnyel, s Madách drámaíró. Színpadon más ha­tás­e­le­mek érvényesülnek, nincs pesszimista végkicsengése a műnek. Lásd: XI. Madách Szimpózium, Madách Irodalmi Társaság, Bu­da­pest–Balassagyarmat 2004. p. 21–41.vissza aszöveghez

11.  Ld. erről: Békés Vera: A „konstruktív pesszimizmus” for­rás­vi­dé­ke. A kreativitás mintázatai. Magyar tudósok, magyar in­téz­mé­nyek a modernitás kihívásában. Szerk.: Békés Vera, Áron Kiadó, Bp. 2004., A kreativitás mintázatai. Magyar tudósok, magyar in­téz­mények a modernitás kihívásában. Szerk.: Békés Vera, Áron Ki­adó, Bp. 2004. 156.vissza aszöveghez

12. Palágyi Menyhért gyakran használja a „sarkias ellentétesség” ki­fe­je­zést. Pl.: „A festészet s a plasztika, noha a legszorosabb kap­cso­lat­ban állnak egymással, mégis a bennük működő alkotó te­vé­keny­ség szempontjából igen sajátságos és igen éles, sarkias el­len­tét­ben áll­nak egymással [...]. A festő ugyanis alkotásában a há­rom­méretű va­lóságból indul ki, és ama nagy feladat előtt áll, hogy azt két­mé­re­tű lapon, kétméretű jelek [...] segítségével ábrázolja. A szob­rász el­lenben éppen fordítva: kétméretű látományokból indul ki […]. In: Palágyi Menyhért: Székely Bertalan és a festészet aes­the­ti­ká­ja. Eggenberger, Bp. 1910. 22.

      A „sarkiasan ellentétes” kifejezés jelentőségére Bogdanov Edit ta­nul­mánya hívta fel a figyelmemet, köszönet érte. Ld.: Bog­da­nov Edit: Művészetelméleti gondolatok befogadása és kreatív át­a­la­kí­tása Palágyi Menyhért filozófiájában. In: A kreativitás min­tá­zatai. Szerk.: Békés Vera, Áron Kiadó, Bp. 2004.vissza aszöveghez

13.  Lásd: Máté Zsuzsanna elemzéseit erről. In: Máté Zsuzsanna: Ma­dách Imre, a poeta philosophus. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004.vissza aszöveghez

14.  Nem csupán monográfiát írt, hanem a Tragédia 1904. évi ki­a­dás­hoz egy terjedelmes bevezetést is. Ld.: Madách Imre válogatott mun­kái. 1. Az ember tragédiája. Bev. ellátta: Palágyi Menyhért; Zi­chy Mihály képeivel. Bp. Lampel, 1904.vissza aszöveghez

15.  Palágyi Menyhért: Székely Bertalan és a festészet aesthetikája. Eg­genberger, Bp. 1910. 4.  Bogdanov Edit említett ta­nul­má­nyá­ban ki­fejti, miért is találta éppen Székely Bertalant ideális fes­tő­nek Pa­lágyi Menyhért, s kiemeli, hogy Palágyi Székelyt böl­csész-fes­tő­nek nevezi. Ld.: Bogdanov Edit: Művészetelméleti gon­dolatok be­fogadása és kreatív átalakítása Palágyi Menyhért fi­lo­zó­fi­á­já­ban. In: A kreativitás mintázatai. Szerk.: Békés Vera, Áron Ki­a­dó, Bp. 2004.  p. 106–107.vissza aszöveghez

16.    Palágyi egyetemes törvényeiből a teljesség igénye nélkül fel­so­ro­lok néhányat: az ész törvénye: jelenség és lényeg egységének el­ve, lét és tudat egységének elve, személy és tárgy egységének el­ve, érzékiség és az ész egységének elve; a szemlélet törvénye: tér és idő egységének elve; stb. Nem csupán filozófiai írásaira jel­lem­ző az egységelvek kimondása. Madách monográfiájában az em­be­ri nem egységének törvényéről így ír: „És érteni kezdjük hogy ami min­dig bevégezett, mindenütt bevégzetlennek tűnik föl. A vál­toz­ha­tatlan emberi természet tűnik fel mindig új változatokban. Az egész emberi nem éled föl újból minden egyedben. Az egész vi­lág­történelem zajlik le újból minden egyes ember életében. Az idők teljessége van jelen minden múló pillanatban. Egyetlen örök láng lobban fel újból minden ember-mécsesben. Az emberi nem egy­ségének elve ez minden délkörökön és minden időkön ke­resz­tül. Ez az a történelem-bölcseleti eszme, melyet Madách Az em­ber tra­gédiájában szerepeltet.” In: Palágyi Menyhért: Madách Im­re élete és költészete. Athenaeum, 1900. 337.vissza aszöveghez

17.  Palágyi Menyhért: Az ész törvénye. Jelenkor 1896. 312.vissza aszöveghez

18.  Palágyi: A szemlélet törvénye. Jelenkor 1896. 40. szám, 635.vissza aszöveghez

19.  Palágyi: i. m. 635.vissza aszöveghez

20.  Palágyi: i. m. 636.vissza aszöveghez

21.  Palágyi: i. m. 635. old.vissza aszöveghez

22.  Palágyi: i. m. 635. old.vissza aszöveghez

23.  Palágyi: i. m. 636. old.vissza aszöveghez

24.  Palágyi: i. m. 635. old.vissza aszöveghez

25.  Palágyi Menyhért: Előszó. In: Madách Imre válogatott munkái. 1. Az ember tragédiája. Bev. ellátta. Palágyi Menyhért; Zichy Mi­hály képeivel. Bp. Lampel, 1904. 17–18.vissza aszöveghez

26.  Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Athenaeum, 1900. 312.vissza aszöveghez

27.  Békés Vera is keresi ennek magyarázatát: Békés Vera: A „kons­truk­tív pesszimizmus” forrásvidéke. 153.vissza aszöveghez

28.  Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Athenaeum, 1900. 313.vissza aszöveghez

29.  Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Athenaeum, 1900. 325.vissza aszöveghez

30.    Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Athenaeum, 1900. 326.vissza aszöveghez

vissza