Mészáros Zoltán

Madách Imre: A civilizátor, komédia Aristophanes modorában című drámájával – talán annak politikai mondanivalója miatt – a szakirodalom méltatlanul keveset foglalkozik, de az olvasóközönség számára is újrafelfedezés előtt áll a mű. Pedig A civilizátor, ez a bölcsen és finom humorral megrajzolt kor- és társadalomkritika sok időszerű igazságra világít rá.

A civilizátor egyértelműen politikai indíttatású mű, ezért legalább felületesen meg kell ismerkednünk Madách politikai nézeteivel. Első, s ezért különösen fontos nyilatkozata a Politikai hitvallomás, mely Balassagyarmaton kelt 1861. március 12-én:

„[…] vannak általános elvek, melyeket rendíthetetlen alapokúl bevallani lehet, sőt kell; melyeket még hasznosság tekintetéből is feladni tilos; melyekért meghalni nem csak egyesnek kötelesség, de melyek elárulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gyalázat, mert a javak között nem legfőbb az élet. Ez alapelveket én […] három szóban foglalom össze, s e három szó: Szabadság, egyenlőség, testvériség! A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát, a személyes felelősségre fektetett kormányt megyei municipiummal és sajtószabadsággal, ezen két legerősebb gyámolóval egyetemben. Másodszor. Az egyenlőség alatt értem a törvények alatti egyenlőséget, a vallások egyenjogúságát s minden feudális visszaemlékezések megszüntetését. Harmadszor. A testvériség alatt a különböző ajkú népfajoknak nyelvi igényeinek méltányos tekintetbe vétele mellett, mindnyájok testvéries összeolvadását a magyar állampolgári jogok s kötelességekben.”1

Madách értékrendszerében e három, a francia forradalomtól kölcsönzött, s a magyar viszonyokra alkalmazott fogalom a legfontosabb, politikusként ezek mellett áll ki. E három eszme lehet egyenértékű, azonban egyik feltétele a másiknak, mint arról A választás után c. beszédében szól tótajkú választóihoz:

„[…] tanúbizonyságát adták annak is, hogy felfogták azon nagyfontosságú igazságot, mely ügyünket egyedül vezetheti győzelemre, hogy a magyarországi bármi ajkú, bármi vallású népek érdeke csak egy, hogy midőn a magyar saját szabadságát védi, azzal tót testvére szabadságáért is vív, hogy a protestáns vallásszabadság legbuzgóbb harcosait mindég a katholikusok sorában találta. – Hogy jó és balszerencse között együtt örülni vagy együtt szenvedni vagyunk hivatva.”2

A korabeli Ausztria és Magyarország helyzetében, valamint Magyarország és kisebbségei közti viszonyban párhuzam vonható, melyről Madách A nemzetiségek ügyében tartott híres beszédében így vall: „Korunk feltűnt eszméi közt kétségkívül legkitűnőbb helyet foglal el a nemzetiségek kérdése. Mégpedig sajátságos viszonyainknál fogva különösen nálunk. S úgylátszik a magyarnak világtörténeti hivatása, mely őt3 a népvándorlások nagy országútján jelen veszélyes helyére őrül állítá, mely őt mint elpusztíthatatlan anyagot oly törzsek közé ékelé, melyeknek összeolvadása talán a jelen civilizációt is fenyegetné, mely a betörő izlám ellen a szabadság s keresztyénség védbástyájául állítá őt – most ismét arra utalja, hogy a nemzetiségi kérdést, mely még sehol meg nem fejtetett, ő fejtse meg a jog alapján, a szabadság érdekében.”4

Madách politikai felfogására az egészséges középút-keresés a jellemző: Magyarországon békében kell együtt élnie a különböző nemzetiségeknek, s ugyanígy kell tennünk Európa népeivel is. Mindezekről az osztrák abszolutista, beolvasztó és minket állítólag civilizáló törekvések miatt kellett szólnia. Láttatja, hogy a függetlenséget megszüntető beolvadásnak értelme nincs, azonban Európában a magyarságnak helye van, mint ahogy a magyarság történelmében, gondolkodásában is fontos szerepet játszik Európa:

„Tudniok kellene azonkívűl azon igen tudós doktoroknak, kik mindenhez értenek, azt is, hogy külön népcsaládokhoz tartozó nemzetek még azon organizáló századokban sem olvadtak össze soha, s hogy csak két példát említsek fel, mint az amerikai faj soha az európaival nem egyesül, de inkább kivesz, mint a vegyest lakó török és görög nem olvad össze: úgy az altáji magyar sem olvadhat össze az indogermán népekkel soha; de uraim, kiveszni nem fog, mert világtörténeti hivatása van, melynek még csak első felvonását játszotta el.

Másik vezéreszméjök az osztrák státusférfiaknak az volt, hogy bennünket civilizáljanak, mint olyanok, kik hivatvák a civilizációt keletre terjeszteni.

Ezen egész kiinduló pont részint vastag ignorancián, részint maliciózus ámításon alapszik.

A magyar nemzet Szt. István korától kezdve mindig a többi Európa civilizációjának színvonalán, sőt sok esetben azon felül is állott, mire […] csak néhány példát kapok ki. Ott áll a legbabonásabb századokban Kálmán királyunk törvénye a boszorkányok nem létéről; ott áll az első keresztes hadak idejében nemzetünk felvilágosodott magatartása. Ott azon tény, hogy a feudálizmus nálunk soha oly virágzásra nem juthatott, mint az állam egész megsemmisítésével jutott szomszédainknál. Ott van végre, mint fényes lap, a protestantizmus első idejéből vallási türelmünk akkor, midőn Európaszerte az eretnekek máglyái lobogtak.

De honnan merített tudományosságunk is új táplálékokat? Az első időkben, a konstantinápolyi bölcsektől, később az Anjouházbeli királyok alatt Olasz- és Franciaországból, melyeknek egyetemeit látogatá túlnyomó számmal ifjúságunk […].”5

A mű kéziratának évszáma 1859, tehát Az ember tragédiája írásának éve. Feltehetően augusztus 21-e előtt születhetett, ugyanis Alexander Bach miniszterségének ez az utolsó napja.6 A civilizátor vagy közvetlenül a Tragédia előzménye, vagy pedig a nagy mű munkálatainak első szünetben keletkezhetett. Azt azonban mindenképp kijelenthetjük, hogy köze van a Tragédiához, hisz Madách ott is hasonló hangnemben juttatja felszínre az igazságba vetett hitét és a társadalmi aberrációk elvetését.

Több kutatót foglalkoztatott, vajon hatással volt-e Madáchra Széchenyi Ein Blick című röpirata.

Madách és Széchenyi eltérő politikai állásponton voltak. Madách többször is elhatárolta magát Széchenyitől: első ízben 1841. augusztus 6-i levelében, melyben a Kelet népét bírálta,7 majd 1843-ban, amikor elítélte Széchenyi akadémiai beszédét,8 s 1844-ben is, amikor fellépett Széchenyi a reformellenzék eredeti közteherviselési javaslatánál mérsékeltebb terve ellen.9 Madách – Széchenyi ellenében – Kossuthot támogatta; politikája az államberendezkedést illetően centralista volt, egyebekben pedig reformellenzéki nézeteket vallott.10

Bár a politikában nem egyeztek, mindenképp érdemes összevetni a Bach-korszakról alkotott véleményeiket, mert más szemszögből ugyan – Madách elsősorban íróként, Széchenyi pedig politikusként –, de gyakorlatilag azonos konzekvenciát vontak le. Széchenyi két műve áll nagyon közel A civilizátorhoz műfaji és tematikus szempontból. Ezek az Egy pillantás a névtelen „Visszapillantásra” és a Szatíra a Bach-féle Új-Ausztriáról.

Bach miniszter 1857-ben egy hazug koholmánnyal vezette félre a külföldet civilizációs munkálatairól: Mayer Bernharddal megíratta a Rückblicket (Rückblick auf die jüngste Entwicklungsperiode Ungarns), mely ízléstelen dicsekvéssel festette le működését, s amely jele volt közelgő bukásának. A felháborító koholmányt Széchenyi István 1857 novemberében olvasta, s ekkor, minden egyéb munkáját félretéve, ugyancsak német nyelven megírta a Visszapillantás cáfolatát Ein Blick auf den anonymen „Rückblick”, welcher für einen vertrauten Kreis, in verhältnissmäßig wenigen Exemplaren im Monate October 1857, in Wien, erschien Von einem Ungarn címmel. A munkával 1858. június 2-án készült el, majd ez év decemberében legidősebb fiával, Bélával a kézirat másolatát Londonba küldte, ahol a mű 1859 februárjában jelent meg,11 Magyarországon pedig 1859 áprilisában vált ismertté.

Széchenyi így ír az Egy pillantásban a beolvasztási tendenciáról: „A bitorlás mindenkor ellenszenvet és gyűlöletet költ. Ti, németek mintegy 40–50 milliónyi nép vagytok; mi, magyarok alig 13–14 millió, s ebbűl csak 8 millió valódi magyar. Miért akartok bennünket elnyelni? Nem lenne okosabb, ha tudományotokat, erőtöket, fáradozásotokat arra fordítanátok, hogy végre egy nemzetté egyesüljetek? Nincs-e jogunk nekünk is az élethez? És azt hiszitek, hogy ezen illoyalis ábrándképetek sikerülni fog? Oly vakok vagytok, hogy nem látjátok, hogy elméletileg át nem gondolt törekvésetek épp az ellenkező eredményt idézi elő? Oly képzelődők vagytok-e, hogy nem látjátok be, hogy beolvasztási tulajdonokkal éppen nem birtok? Hiszen más fajokkal érintkezve inkább ti olvadtok be: ez tény, melyet csak az tagadhat, ki magát és másokat szándékosan tévútra vezetni törekszik. Nézzük Amerika, Anglia, Francia- és Oroszország felé, s mit tapasztalunk? Talán azt, hogy a német sebet üt e nemzetiségeket? Nem, sőt ellenkezőleg azt, hogy a német lassanként kivetkezik nemzetiségébűl; sőt Magyarországban is – a legbiztosabb tudomásom van errűl – naprúl napra erősbül a magyarság, mióta a németek, coute que coute, nemzetiséget eltörölni akarják – a németek, kik tudományosságuk és sok jeles tulajdonaik dacára a gyakorlati államelmélet mezején sajnálatra méltó alakot mutatnak.”12

Széchenyi szerint a nemzetek egyenjogúságának ígéretét lehetetlen beváltani. Azt mondani, hogy ez sikerülhet, vagy önámítás vagy pedig olyan csapda, mellyel csak egy darabig lehet megnyerni az embereket. Az osztrák kormány 1848-ban nagy bajba került, hisz nagyon is sokat ígért, de – mint a nem becsületes ember – ezt képtelen volt aztán beismerni.13 „A nemzetiségek egyenjogúságáról szóló frázist hangoztatni már akkor is nagy meggondolatlanság, azzal évekig handabandázni nevetséges volt, de hogy valaki még ma is ezzel paradírozzon és igyekezzék proselytákat szerezni, oly kuriózum, mely határozottan Schönbrunnba vagy a londoni zoological gardenbe való. Igen, a vakság, ittasság vagy szemtelenség nem mindennapi adagja kívántatik ahhoz, hogy valaki még ma is ezen ügyetlen csalétekkel kívánja horogra csalni az új-ausztriai állam szabad (!?) polgárait vagy megnyerni az „új német nagyhatalom” összeolvasztandó, de még össze nem olvasztott népeit.”14

Másik, a témához kapcsolható műve, a Szatíra.15 Ennek Alkotmányos komédia… c. fejezetében is Új-Ausztria civilizációs, beolvasztó folyamatát elemzi: „Mi most a felébredt németségnek fő célja, kérdem. Nem egyéb, mint minden nemzetek fölibe emelkedni és más népfajtákat germanizálni. és ezen tendencia ellen nem lehet méltányos kifogás, sőt ily vágyat csak dicsérni kell; mert vajmi dicső más nemzetekkel diadalilag pályázni és lelki supremácia által azokat elolvasztani. – Igen, de valjon miképp akarják e gyönyörű célt a derék teutonok elérni? – Bizonyosan oly tempó szerint, mint amilyennel az intelligens rák halad, nehogy fejét betörje. Németesítni akarnak, és minden tőlök kitelhetőt elkövetnek a németséget gyűlöletessé tenni – mely vágy még azáltal nyeri különösen pikant voltát, hogy illúziókkal teli nem is sejtik, mily kimondhatatlanul sértik mindazokat, kiket megnyerni akarnak.”16

A szín: István bácsi, falusi gazda udvara, háttérben lakóházzal és kutyaóllal. A gazda patriarchális körülmények között él a különböző nációkhoz tartozó cselédségével: Janóval (tót), Urossal (rác), Mitruléval (oláh), Carlóval (olasz), Miskával (magyar) és a német szolgálóval, Mürzllel.

Megérkezik Stroom, aki a cselédeket szembefordítja gazdájukkal, majd a házat lefoglalja saját maga és kísérői, a svábbogarak számára hivatal címén és megkezdi az új rend megalkotását.

Stroom nem osztozik a cselédekkel a gazdaságban. Kiosztja a posztokat: minden hivatalt a svábbogarai kapnak.

A cselédek ráébredve, hogy Stroom rászedte őket, régi gazdájukat hívják, de István bácsi nem hajlandó előbújni a kutyaólból, ahová Stroom hatalomátvétele után beköltözött.

Mürzl, a német szolgáló (hajdan István bácsi kedvese) elutasítja Stroomot, aki ezen felháborodva elhatározza, hogy új rendeletet helyez hatályba: minden leányt lakat alá tétet, a kulcsokat magánál tartja és a sóvárgó férfiaknak csak díj ellenében hajlandó a leányokhoz bebocsátást engedni.

Ezt már István bácsi is megsokallja: maga köré gyűjti az egyre elégedetlenebb cselédséget és ostrom alá veszi a házat. Az ablakon behatolva a légycsapókkal felfegyverkezett had kiűzi a betolakodókat.

István bácsi és emberei vidáman összeborulnak, amihez Stroom – visszatérve eredeti foglalkozásához – szolgáltatja a zenét.

Mint már az alcímben is (Komédia Aristophanes modorában) utal rá, Madách klasszikus mintát választott művéhez. A civilizátort olvasva láthatjuk, hogy szerkezetében is igazodik az antik formához.

(Bal oldalon A civilizátor, jobb oldalon Arisztotelész Poétikájában meghatározott egységek):

Madách	Arisztotelész
prológus	prológus
episzodium (1.)	paródusz
paródusz	episzodium (1.)
episzodium (2.)	sztaszimon
sztaszimon	episzodium (2.)
episzodium (3.)	sztaszimon
sztaszimon	episzodium (3.)
episzodium (4.)	sztaszimon
sztaszimon	exodus
exodus

Mint látjuk, Madáchnál egy szerkezeti egységgel több van, ez pedig egy plusz episzodium, valamint két egység felcserélődött: míg Arisztotelész szerint a prológust a paródusznak, a kar első felszólalásának kell követnie, Madách a bevezetés után közvetlen egy episzodiumot illesztett be.

A drámai akció ritmusa megfeleltethető az Arisztotelész által megadottakkal:

Stroom részéről: saját érdekeinek megfelelően elfoglalni a gazdaságot és kihasználni annak lakóit

A cselédség részéről: jobb életkörülmények és anyagi előnyök szerzése

István bácsi részéről: az alapszituációban a rend fenntartása, Stroom megjelenése után pedig visszaállítani az eredeti állapotokat

István bácsi részéről: cselédei elhagyják, Stroom átveszi az uralmat, meg kell alázkodnia előtte, birtokát is elveszik

Számos tényezővel magyarázhatjuk, hogy Madách miért választotta ezt az alcímet. Ezek közül az egyik a cenzúra elaltatása lehetett, de valóban nagy hatással volt rá az ókori vígjátékíró mind a témaválasztás, mind pedig a szerkesztés tekintetében.

Madách, akárcsak Arisztophanész, az aktuálpolitikát dolgozza fel. Arisztophanész akkor élt, amikor hazája korábbi, a görög–perzsa háborúk idején elért magasságokból rohamosan süllyedni kezdett. A korábbi athéni demokráciából már csak a formák maradtak, s még ezek a formák sem a közérdeket, hanem csak az önös célokat szolgálták. Madách is egy átmeneti korban írta meg A civilizátort, akkor, amikor a szabadságharc bukása utáni Bach-korszakban a pillanatnyi feltörekvést az abszolutizmus igája törte meg. Van azonban különbség is a két szerző mentalitása között: míg Arisztophanésznél a haza pusztulását a polgárok idézik elő, Madáchnál nem a hazát fenyegeti vég, csak egy rendszert, s ezt is csak részben idézi elő a lakosok együgyűsége.

Akárcsak Arisztophanésznél, A civilizátorban sincsenek felvonások, jelenetek, a színhely ugyanaz az egész darab folyamán, a cselekményt nem szakítja meg semmi, a történet egy szálon fut. A tagolást a kar hozza létre, mely mindösszesen négy alkalommal szólal meg hosszabban.

A cselekmény ideje egy nyári nap estébe nyúló alkonya, cca. 19–21 óra között. Ennyi idő kell a civilizátornak, hogy lázadásra bírja a cselédséget, majd elbukjon, s visszaálljon a régi rend.

A főhős és a kar minőségi viszonya mindkét szerzőnél ugyanaz: a darab hőse rendszerint ugyanolyan tulajdonságokkal bír, mint a kar, a különbség abban áll, hogy a hősben (illetve esetünkben antihősben) a tulajdonságok egyoldalúan fejlődnek ki, hisz a kar tagjai mind Stroom céljaiért ágálnak, szavalják a humanizmust és a műveltséget, valamint éppúgy keresik az anyagi hasznot, azzal a megkülönböztetéssel, hogy ők a tanítványok és Stroom a mester. A kar kapcsán még megemlíthetjük azt az egyezést is Arisztophanésszal, hogy Madách szintén állatokat használ a karban – svábbogarakat – mely állatok minden visszataszító tulajdonságát kiaknázta.17

Mint említettük, A civilizátor keltezése 1859, tehát vagy a Tragédia közvetlen előzménye, vagy a nagy mű első munkaterveinek mellékterméke. (Szabad György ez utóbbit tartja valószínűbbnek tartalmi vonatkoztatásokra hivatkozva.18) Az osztrák önkényuralom ekkor még javában tart. A műben parodizált Alexander Bach törekvése az egységes kormányzás alatt álló összbirodalom megteremtése volt. E tervet tulajdonképp békés bánásmóddal, de annál energikusabban akarta megvalósítani. A közbiztonság érdekében a cenzúrával megölte a nehezen megszerzett sajtószabadságot, a hivatalos nyelv a német lett, a nemesség a tönk szélén állt, ám mindennek volt egy, de csak egy hasznos vonása: „az összes pártokat, felekezeteket, sőt a nemzetiségeket egyesítette a gyűlöletben az abszolutizmus ellen”.19

Bach nem tekinthető civilizátornak a szó pozitív, tanító, példamutató értelmében. Céljai között nem szerepelt a „civilizálni” kívánt nép, a magyar körülményeinek javítása, inkább Bécs helyzetének stabilabbá és nélkülözhetetlenné tétele. Civilizátori türelmetlenség időnként fel-felbukkan a történelemben, amit felerősíthet az átpolarizálódás is. A küldetéstudat magában hordja a kivételesség azonosságtudatát is. Stroom esetében nem gondolhatunk semmiféle magasztos eszmére, őt a meggazdagodás vágya hajtja.

A darabnak politikai szemszögből többféle értelmezése lehet. A két alapvető megközelítés értelmében felfoghatjuk A civilizátort nemzetiségügyi kérdéseket boncoló, illetve a civilizáció terjesztésének Bach-féle módját megkérdőjelező kritikaként is.

A darab fő mondanivalója Tóth Ede szerint az, hogy a magyarországi népeknek ősi jussú és a németnél kevésbé rossz ura a magyar úr. Tóth olvasatában: „Madách e művével az abszolutizmussal megalkuvó, magyar hegemóniához ragaszkodó, a forradalomtól megszeppent nacionalista birtokosnemesi közvélemény hangulatának szerény művészi igényű kifejezője csupán.”20

Meggyőződésünk szerint nem erről van szó, mert a mű lényege nem a nemzetiségek és a magyarok viszonyának utóbbiak részéről „nacionalista” felhangokkal ékesített boncolgatása, hanem inkább a civilizáció álarca mögé rejtőzött és abszolút hegemóniára törekvő osztrák hatalom bemutatása, valamint előzménye Az ember tragédiájának azzal, hogy más aspektusból és más formai eszközökkel bár, de hasonlóképp foglalkozik a gondolattal, hogy ti. a civilizáció mennyire vitte előbbre az Embert.

Tóth félreértésének egyik bizonyítéka az, hogy szerinte Madách: „a nemzetiséget olyan divatos koreszménynek tekinti, mint annak idején a reformáció volt, és feladatát abban látja, hogy amiként a reformációval kapcsolatban a vallásszabadságot mint államjogi kérdést az elmúlt századok során megoldották, úgy a magyar nemzet speciális feladatává vált e divatos eszmének a megoldása, a jog alapján a szabadság érdekében.”21

Madách országgyűlési beszédeiből kiderül, hogy nem holmi divatos eszmeként tartotta érdemesnek a Magyarországon élő nemzetiségekkel való foglalatosságot, hanem meglehetősen komolyan véve azt, a következőkre jutott: a nemzetiség kétféle fogalmat fejez ki, egyrészt történeti fejlődésen alapuló politikai nemzetiséget, másrészt külön faji származást és külön nyelvűséget. A második értelemben vett nemzetiség ügyeit az államnak védeni kötelessége „minden külerőszaktól”.

Tóth a következő és ehhez hasonló kijelentéseket érthette félre: „[…] van-e, lehet-e Magyarország határai között más történelmi vagy politikai nemzetiség, mint a magyar? E kérdésre határozottan nemmel kell felelnem.”22 Itt azonban Madách a nemzetiséget az előbbi meghatározás szerinti első értelemben használja; a második értelemmel kapcsolatban a következőket vallotta: „[…] a nemzetiségek kérdése hazánkban egyedül a faji s nyelvi veszteségek kielégítésére vezetendő vissza, melynek elve … nem lehet más, mint a személyes szabadság gyakorolhatása, éppen úgy, mint a különböző vallásfelekezeteké, miután a két kérdés a legmeglepőbben analóg egymáshoz.”23

Mikor Madáchot 1861-ben megválasztották a balassagyarmati kerület képviselőjének, anyanyelvükön szólt a jelenlevő szlovák választókhoz azokkal a szavakkal, melyekre tanulmányunk bevezetőjében már utaltunk. Úgy érezzük, hogy e sorokból is világosan kitűnik, hogy Madách nem ultranacionalista vagy épp hanyag dzsentri módon foglalkozott a nemzetiségügyi politikával. Azzal a Tóth-féle kijelentéssel kapcsolatban, hogy ti. a reformáció divatos koreszmény volt, megjegyezzük, hogy vallási és nemzetiségpolitikai elveket ilyen módon összevetni talán nem a legszerencsésebb.

Vegyük kissé szemügyre most Stroom intézkedéseit! Már működésének elején kifejti nézeteit az alapvető tudásról: „Csak egy van, mit mindennek tudni kell, / Adót fizetni engedelmesen. / Így készül a derék sok szaktudós.”24

Madách ezzel az osztrák financiális politika lényegét ragadta meg, ti. az egységes birodalomra elsősorban azért van szükség, hogy az anyaország, a Habsburg Birodalom szíve kellő mértékben virágozhassék.

„Ha én intézném e ház dolgait, / Kitárnám a törvényt, mely mint a nap / Világos s jóltevő, majd lenne rend.”25

„Ha én intézném e ház dolgait, / Majd másképp lenne mindez, minden nemzet / Egyenlően van jogosítva élni.”26

„Ha én intézném e ház dolgait, / Egyenjogúság lenne mindenütt, / Ha meztéláb is kéne járnia.”27

Mit is ígér? Mindent és – semmit. Mit szeretnének a cselédek? Rendet és egyenjogúságot. Amit nem vesznek észre, az az, hogy már mindkettő a rendelkezésükre áll. Méghozzá régóta működő formában, anélkül, hogy kérték volna, hisz ez kell a birtok működéséhez. Stroom felbújtja őket a gazdájuk ellen, s ők nem veszik észre, hogy eddig sem éltek elnyomásban, hanem inkább családként, s ennél kedvezőbb helyzetbe nem is kerülhetnek (ha másért nem, hát kisebbségi létük miatt).

„Te lész az úr ezentúl is, barátom, / Csak azt ne bánd, hogy én parancsolok”28 – mondja Stroom István bácsinak. Madách itt tökéletesen adta vissza az osztrák abszolutista politika módszerét: a formális hatalmat a tagországok továbbra is birtokolhatják, de minden lényeges döntést Bécsben hoznak meg.

Magyarországon magyarnak lenni nem volt éppen dicsőség Bach idejében. Erre utal Stroom kifogása István bácsi vezetékneve (Magyar) ellen: „Mi parvenű név! / Vad származás, no mindegy, megjavítjuk. / Mader leszesz.”29

A már fentebb említett osztrák pénzügyi politika másik összetevője a következőképp foglalható össze: „Hisz abban áll financiális / Munkám előnye, hogy értéktelen / Lomot értékesítsz, ha megeszed,”.30

Itt utalnánk a birodalmi gazdaságtan azon alapvetésére, hogy a legnagyobb felvásárlópiac maga a Birodalom. Így felesleg nem képződhet, csak haszon, hisz a tagországok által megtermelt árukat Bécs megadóztatta, majd eladta a termelőknek.

Madách véleménye szerint a Birodalom ereje alattvalóinak hiszékenységében áll: [az amulettben] „Erőm nem bennem, – marhaságtokban van.”31

Stroom és a kar végkövetkeztetése: „Jaj néked föld, keseregj, jajdulj fel, / Elesett Svábia, a szent vár / És Európa, melyet mink oly / Szépen germán-keresztyéneztünk, / Ismét csak vad pogánnyá süllyed. / Ledobja válláról az ökröt, / Amelyet rá ültettünk, / S megint ő ül fel az ökörre.”32

István bácsiék részéről: „Mert kettőt nyertünk mégis általad: / Egy szót, mi eddig nyelvünkből hiányzott, / A huncutot neked köszönjük, és / A drágább vívmány egy szakadatlan pánt: / Az egyetértés, mely most összefűz.”33

Stroom, aki a német szellemet képviseli, két ízben kel ki hevesen a magyar nyelv ellen, s kifogásaiból nyelvünk egyik, az európai nyelvektől eltérő törvényszerűségnek a körvonalai bontakoznak ki: „… lám milyen hiányos nyelv az a magyar – / Hogy lenne képes kulturális nyelvnek, / Muszájja sincs, – kell – mindha kérdené…”34 A második kifogás így hangzik: „De visszatérve barbár nyelvetekre, / Hogy értené meg Hegelt ez a nép, / Mely így beszél: / Embernek s nem nek ember. / Hisz annak észjárása mind hibás. / Elébbvaló a birtok mint az ember, / Ezért nem lesz, lám, semmi a magyarból.”35

Felületesség volna e sorokból a szokott meghatározásokat és az általuk determinált különbségeket kiolvasni. Igaz, hogy a német prepozíciókkal és esetekkel fejezi ki azt, amire a magyarnak ragjai és névutói vannak, hisz a német hajlító, a magyar ragozó nyelv. Nem sokra megyünk az ilyen megállapításokkal, nem disztingválhatunk segítségükkel a két nyelv különbözőségének lényege szerint. Ez a különbség okozat, nem ok. Nem azért különbözik a két nyelv egymástól, mert az egyik hajlít, a másik pedig ragoz, hanem különbözik, s ennek következtében ragoz, ill. hajlít.

Az embernek és nek ember Madách szerint sem abban tér el, hogy rag van hátul és a prepozíció elöl, hanem abban, hogy Stroom szerint elébbvaló a birtok, mint a birtokos, tehát az ember. A viszonyítás módjában van a különbözőség.

Mindezek alapján úgy érezzük, hogy Madách Imre Civilizátora a kor talán legérzékletesebb politikai szatírája, melynek mondanivalója ma is aktuális. Végül hadd idézzük ismét az ő szavait: „Vallásnak és nemzetiségnek kútfeje nem a fő, de a szív. Mindkettőt homályos sejtése a jövőnek s kegyeletes tisztelete a multnak táplálja.”36

1. Madách Imre Összes Művei, II, Bp., Révai, 1942, 683–684. vissza a szöveghez

6. Horváth Károly, Madách Imre. 1823–1864., Horpács, Mikszáth Kiadó, 1999, 109–114.vissza a szöveghez

7. Győrffy Miklós, Madách kiadatlan levelei, Irodalomtörténet, 1959, 97.vissza a szöveghez

10. V. ö. Szabad György, Madách politikai hovatartozása a reformkorban, Műhely, 1983/5, 11–22.vissza a szöveghez

11. V. ö. Széchenyi István válogatott művei, Bp., Szépirodalmi, 1991, I, 954.vissza a szöveghez

12. Egy pillantás a névtelen ‘Visszapillantásra’, mely 1857. október havában Bécsben bizalmas kör számára, aránylag kevés példányban jelent meg. Írta egy magyar ember = Széchenyi István válogatott művei, Bp., Szépirodalmi, 1991, II, 558 vissza a szöveghez

15. Szatíra a Bach-féle Új-Ausztriáról = Széchenyi István válogatott művei, Bp., Szépirodalmi,1991, III..vissza a szöveghez

17. V. ö. Kristóf György, Madách és Aristophanes, Egyetemes Philológiai Közlöny, 1912, 229–242.vissza a szöveghez

19. Eckhart Ferenc, Bevezetés a magyar történelembe, Bp., Danubia, 1924, 128.vissza a szöveghez

20. Tóth Ede, Mocsáry, Eötvös, Madách a nemzetiségi kérdésről az abszolutizmus válságának éveiben, Filológiai Közlöny, 1962, 142.vissza a szöveghez