Máté Zsuzsanna
A végzet hatalma Madách Imre Az ember tragédiájában
Vajon magunk irányítjuk sorsunkat, vagy számunkra ismert vagy éppen ismeretlen tényezők befolyásolják életünk útját? Szabad akaratom, választásaim és döntéseim határozzák meg életem történéseit vagy – tőlem függetlenül és sokszor akaratom ellenére – más, természeti, történelmi, társadalmi tényezők, netán természetfeletti erők alakítják? Madách Imre Az ember tragédiája drámai költeményének e kérdése, a szabad akarat–determinizmus filozófiai problémája, mely tágabban a szabadság–szükségszerűség kérdéskörével is érintkezik, egyike azon fontosabb dilemmáknak, mely egyben lehet a mi kérdésünk is, akár egyéni életünkben, akár az emberiség gondolkodástörténetében, ahogy Madách Imre korában különösen.
Lucifer a determinizmus azon válfaját képviseli, mely a teremtett világon minden létezőnek, így az embernek is egy egyetemes meghatározottságát vallja. Érvelésében hol a természeti, hol a történelmi, társadalmi meghatározottságokra, néhol egy mechanikus ok-okozati összefüggésrendszerre épít, és alapvetően egy olyan célszerűségre, mely révén minden létező törvényszerűen, meghatározott okok és feltételek hatására keletkezik, létezik, és célját betöltve elpusztul. Ugyanígy a társadalomban élő és cselekvő embert is az ismert vagy ismeretlen törvényszerűségek, az évszázadokon át szükségszerűen végigáramló folyamatok határozzák meg. Vele szemben Ádám a szabad akarat képviselője, a szabadság tudatos híve, autonóm ember, aki a nagyszerű eszmék megvalósításának belső motivációjától hajtva maga kívánja irányítani cselekvéseit és élettörténetét, az emberi nem képviselőjeként pedig az emberiség történelmét, mindenkori szabad akaratán és választásain alapulva, és egyben morális felelősséget is vállalva értük. Az utolsó színig nem fogadja el azt, hogy az ember élettörténetét akaratától független tényezők határozzák és szabják meg. Az akaratszabadság eszméje volt az első („önmagad intézzed sorsodat”), mellyel Lucifer csábított, és ez az utolsó, melynek érvényességét akár öngyilkosságával is bizonyítaná Ádám. Azonban Ádám felismer és elismer bizonyos meghatározottságokat a tudás megszerzésének folyamatában, a filozófia nyelvén szólva így mérsékelten indeterministának nevezhetjük, hiszen folyamatosan megtapasztalja az élet azon területeit, amelyek semmiféle szabad választást nem hagynak az ember számára.
A Tragédia szövegében a szabad akarat–determinizmus problémakörének kibontakozásában a szóhasználat természetesen eltérést mutat: a determináció megfelelője itt a végzet – illetve néhol szinonimájaként a sors vagy a szükségszerűség. A végzet szó többfajta jelentéstartalommal is variálódik a szövegben: a szöveg egészét tekintve a végzet az ember, emberiség sorsát irányító valamely felsőbb erő általira utal, ez a legátfogóbb értelmezés a bibliai keretszínekben a dominánsabb; másrészt jelenti azt az elkerülhetetlen sorsot, melyet valamely – ismert vagy ismeretlen – természeti, történelmi, társadalmi vagy az emberi létezés minőségére jellemző törvényszerűség határoz meg, harmadrészt a végzet azonos Ádám bukásaival a nemes eszmék megvalósításáért folytatott küzdelemben, e két utóbbi jelentéstartalom az álomszínekben a meghatározóbb; végül a végzet utal magára a bukást, a romlást okozó tényezőre is.
A Tragédia szövegének folyamatában a szabad akarat–determinizmus problémaköre azon filozófiai dichotómiák egyike, amelyre Madách Imre nem ad egyértelmű választ, így a luciferi determinizmus illetve az ádámi szabad akarat dilemmája egy olyan ellentétes pólusú együttlevőségben konstruálódik, mely a műben egyszerre szólal meg, és egy folytonos érvelésben áll szembe egymással, folytonosan felülírják egymást, egészen az utolsó színig. Esztétikai hatása úgy realizálódik, hogy e szembenállás révén a befogadói tudatban egy gondolati feszültség van jelen, hiszen hol Ádámnak adunk igazat: igen, az ember maga irányítja sorsát, s vele együtt a kisebb vagy nagyobb közösség életének minőségét, s mindezért erkölcsi felelősséggel tartozik; hol pedig Lucifer érvrendszere látszik győzedelmeskedni és belátjuk: tévesen csak hisszük, hogy mi cselekszünk, mert valójában a „sors árja von” bennünket, s csak a különböző körülmények által meghatározottan és befolyásoltan tudunk cselekedni, így valójában egy végzet áll élettörténetünk egésze illetve az emberiség egészének története felett.
I. Lucifer által megláttatott végzet
A szöveg egészét tekintve a végzet illetve a determináció legalább kétfajta szemantikai szinten mutatkozik meg az olvasatomban. A legátfogóbb szint a bibliai színekben körvonalazódik, tanulmányom második felében ezt nevezem isteni végzetnek, tervnek, transzcendens determinációnak. Az álomszínekben egy Lucifer által megláttatott, természeti-biológiai, történelmi, társadalmi és az emberi természetben immanens módon meglévő determináció fogalmazódik meg. A Lucifer által megláttatott végzet révén egy résztudást kapunk a meghatározottságról, egy – Ádám számára – negatív és részben elfogadhatatlan végzet-képet. (A Madách-szakirodalom már feltérképezte e determinizmus-felfogás forrásait: az 1840-es, 1850-es években az Athenaeum több cikke is fejtegette a történelemre vonatkozó végzet-felfogást, emellett a korai pozitivizmust, a morálstatisztikus Quételet, a mechanikus materializmust, a biológiai determinizmust, Buckle pozitivizmusát és a kor természettudományos nézeteit – például a nap kihűlését – jelölik meg egyfajta természeti törvényeken alapuló determinista gondolkodás forrásaként, melyeket Madách Imre feltételezhetően ismert.)
Lucifer által megláttatott determinációs tényezők a következők:
1) A természeti–biológiai meghatározottságok:
Az ’önmaga sorsát intéző’, az Úr ellen lázadó, őt elhagyó Ádám először az ’arasznyi léttel’, a halál tényével szembesül, mint végzettel, mint minden létező természeti–biológiai meghatározottságával. Majd érzékeli a teste általi természeti–biológiai meghatározottságát is, anyagi–materiális kötöttségeit, mely „korlátozza büszke lelké”-t”:
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.
Amikor Ádám „szellemszemekkel” beletekinthet a valóság működésébe, az elemek rendjébe, hirtelen megérzi a teste általi védtelenségét, kiszolgáltatottságát és kicsinységét. Tehát Ádám biológiai lényének bizonyos korlátozottságait hamar felismeri és elfogadja.
2) A luciferi célszerűség elve:
A harmadik szín végén Lucifer filozofikus válaszában mintegy megnyugtatja a mérsékelten indeterminista Ádámot az ’arasznyi létet’ és a testi meghatározottságokat tekintve: „Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van / Szorítva az ember egyénisége”; „Portested is széthulland így, igaz, / De száz alakban újólag felélsz”. Ugyanakkor egy ezeknél nagyobb hatókörű, természeti, történelmi és társadalmi determinációt ismertet meg vele, a filozófiai terminológia nyelvén a teleológia, a célszerűség lényegét: a világ jelenségeinek, létezőinek célja van, vagyis a világ működése úgy alakul, hogy egyre közeledik egy előre meghatározott, végső állapothoz. Lucifer magyarázatában e célszerűségi folyamat bár történelmileg valamint az individuális fejlődésen keresztül alakul ki, valójában mégis általános tendenciaként nyilvánul meg a faj szintjén és statisztikusan. Ez a gondolatkör képezi a lényegét a luciferi determinizmus-felfogásnak, ezt bizonyítja az is, hogy ugyanez a célszerűségen alapuló determináció fogalmazódik meg a harmadik szín mellett még egyszer a XV. színben is: Ádám akaratszabadságával szemben állva a rendíthetetlen egyetemes törvényszerűségről beszél Lucifer az emberiség társadalmi létezésének vonatkozásában:
Az ember sincs egyénileg lekötve,
De az egész nem hordja láncait;
A lelkesülés, mint ár, elragad,
Ma egy tárgyért, holnap másért megint.
A máglyának meglesznek martaléki,
S meglesznek, akik gúnyolódni fognak. –
S ki lajstromozza majd a számokat,
Következetes voltán bámuland
A sorsnak, mely házasságot, halált,
Bűnt és erényt arányosan vezet,
Hitet, őrűlést és öngyilkolást.
A harmadik színben a természeti analógiákkal magyarázza a célszerűség elvét Ádámnak. Az idézet utolsó négy sora a célszerűségnek már egy, a darwini evolúciós elmélet által felerősödött organikus célszerűségére utal, a genetikai aspektusok, az örökletes változások meglevőségére az evolúciós változási folyamatban:
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát és vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén össze-vissza
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. –
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újólag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.”
Ádám „Hadd lássam, mért küzdök” törekvése e célszerűségi folyamatok céljára is rákérdez, az emberiség létezésének céljára. Lucifer minősíti is ezt, és dőrének nevezi:
Legyen. Bűbájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melybe útatok tér;
Az emberiség létezésének dőre célját ugyanígy megismétli Lucifer a negyedik szín végén is:
Ne oly vágtatva, még jókor beéred,
Talán előbb, a célt, hogysem reméled,
És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,
Míg én kacaglak. – Menjünk hát, előre.”
S e célt a harmadik színben a „látád a hangyát és méherajt” kezdetű hosszan kibontott hasonlatként funkcionáló képben, mely az emberi világra vonatkoztatható, Lucifer a vég eljövetelében, s a teljes megsemmisülésben látja: „Kitűzött tervét bizton létesíti, / Míg eljön a vég, s az egész eláll.” Ahogy azt már említettem, a mérsékelten indeterminista Ádám bizonyos meghatározottságokat felismer és elfogad, ahogy az emberi létezés földi végét, az egyéni lét megszűntét, a luciferi determinista célszerűség célját, a halált is. Luciferrel egybehangzóan ezt egyértelműen felismeri és kimondja a tizenharmadik színben: „A cél halál”. Minden létező egyfajta végzete, sorsa a halál. De az életen belül a cél nem lehet a halál, itt az emberi élet célja, egyben belső törvénye, kategorikus imperativusza Ádám szerint a „küzdés maga”. Ez a cél mint küzdés egyben az Úr által megerősített végzete, sorsa is az emberiségnek, a „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” végső kinyilatkoztatásában.
3) A ’sárból, napsugárból összegyúrt’ emberi természet végzete
A küzdelmet, mint a jóra törekvő ember végzetét, sorsát – akár történelmi, akár egyéni szinten – mint végzetszerű meghatározottságot ismeri fel tehát Ádám a tizenharmadik színben. Ahol folytonos a küzdelem, ott folytonos az elbukás is. A küzdés, a küzdelem nem a győzelem, nem a megnyugvás stabil állapota. Ahol folytonos a küzdés, ott végzetszerűen a bukás okai és pillanatai is mindig jelen vannak. Miért tragikus mégis ez a mindig megújuló emberi küzdés, melynek éltető, létesítő eleme – paradox módon – az ismétlődő bukás? Mert szent, nagyszerű eszmékért történik, melyek megvalósíthatatlanoknak bizonyulnak. Milyen ez a küzdés? Az embert, az emberi nemet morálisan nemesítő és a Jóért, a nagyszerűért történő, ahhoz folytonosan közelítő, így elbukásában mindig tragikus. Ahogy a folytonos küzdés, úgy a bukás, és vele együtt a tragikum is az emberi nem sorsa, végzete. Miért szükségszerű a bukás? Mert az emberi nem természetében uralkodik egy másik végzetszerűség is, hiszen ’sárból és napsugárból’ összegyúrt lényekből áll, így ott van benne egy eredendő Rosszaság is: a gyarlóság, a silány emberi ösztönök, a hatalomakarás, az agresszivitás, az ’enistenítés’. Akár egy emberi lényben, akár az emberi nem szintjén.
4) Lucifer megtapasztaltatja Ádámmal a történelem menetét befolyásoló történelmi, társadalmi determinációs törvényszerűségeket is. A továbbiakban a számtalan meghatározottságból csak a két legfontosabbat emelném ki. Ádám hisz a szent eszmék, a tudás, az új tanok történelemformáló erejében és nagyszerűségében, vele szemben Lucifer egészen más minőségűeknek láttatja ezeket. Például arra a kérdésre, hogy a szent tanok, a szent eszmék miért korcsosulnak el a megvalósítás során, Lucifer így felel, ’önátoknak’ nevezve az eszmét:
Ah, épp a szent tan mindig átkotok,
Ha véletlen reá bukkantatok:
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Míg őrültség vagy békó lesz belőle.
Egzakt fogalmat nem bírván az elme,
Ti mégis mindig ezt keresitek
Önátkotokra, büszke emberek.
Vagy például a „szolganép” számára szabadságot kínáló fáraó–Ádám számára azt bizonyítja Lucifer, hogy a szolganép nem a szabadság hiánya miatt szenved és nem is annak eszméjéért lelkesedik; jajgató fájdalmának oka csupán az emberi természetben rejlő uralomra-vágyás, hiszen neki a szolgaság jutott; lelkesedése pedig csak az újnak szól:
Lucifer
Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?
Ádám
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?
Lucifer
Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy.
Ez az érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget – ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemkint
Zaklatja minden olyasért, mi új,
S mi tagadása a már meglevőnek;
Másrészt Ádám úgy véli, hogy az emberiség történelmének a fejlődése a magasabb eszmék végrehajtójának, a történelemformáló alkotó és vezető ember felismerésének és cselekvésének köszönhető (fáraó, Tankréd, Kepler, Danton), vele szemben Lucifer a korszellemet hangsúlyozza, a nagyembert csupán egyénfölötti folyamatok eszközeként láttatja:
Előre csak önhitten útadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Úszója, nem vezére az egyén.
Az utolsó színben végül Lucifer egy sztoikus elfogadást javasol a történelmet determináló törvények vonatkozásában:
De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erős, azt nézve csak,
Hogy állhatand meg még alattuk is.
Ily végzet áll a történet felett,
Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre.
Ádám, aki hisz az ember autonomitásában, a szabad akaratban, nem fogadja el az embert eszközzé alacsonyító meghatározottságot, a determinációt.
II. Az Úrtól kapott végzet
Lucifer az Úrral vitatkozva, a teremtett világ feletti nemtetszését azzal indokolja, hogy a világ, csak egy „rossz gépezet”, egy mechanikus rendszer, melyben „Végzet, szabadság egymást üldözi, / S hiányzik az összhangzó értelem.” Mikor lenne értelmes Lucifer szerint? Feltételezhetően, ha végzet és a szabadság nem kaotikusan viszonyulna egymáshoz, nem üldözné egymást, ha valamifajta rend lenne kettőjük korrelációjában; vagy, ha egyértelmű lenne valamelyik uralma a másik felett. Úgy tűnik számomra, hogy Lucifer a rendet egy abszolút determinizmusban látja, nemcsak a fentebb ismertetett nézetei miatt, hanem azért is, mivel önmaga létének milyenségét a tagadás „ősi szelleme”-ként egy folytonosan meglévő, áthághatatlan végzet törvényében határozza meg: „Győztél felettem, mert az végzetem, / Hogy harcaimban bukjam szüntelen. / De új erővel felkeljek megint.” S mi Lucifer célja az Úrral szemben? Bemutatni e teremtett világ értelmetlenségét, azaz bemutatni azt, hogy milyen értelmetlen zűrzavar uralkodik benne, és milyen káoszban él képmása, az ember, akkor, ha ’a végzet és a szabadság egymást üldözi’. Hogyan próbálja ezt elérni, milyen ördögi módszerrel? Úgy, hogy az Úrtól a ’teremtés osztályrészeként’ kapott két fa segítségével Ádámban elülteti a szabad akarat, a szabadság és a vele együtt járó önállóság eszméjét („önerődre / Bízván, hogy válassz jó és rossz között, / Hogy önmagad intézzed sorsodat”), e gondolattal csábítja, és így teszi lázadóvá az Úr ellen. Majd folyamatosan a végzet, a determinizmus érvrendszerébe bújva Ádámnak megmutatja ezt a kaotikusságot, folytonos küzdései és bukásai által megtapasztaltatja vele a teremtett világ tökéletlenségét, így próbálva bizonyítani az isteni teremtmény és az Úr számára a teremtés értelmetlenségét, végül is azt, hogy értelmetlen, ha ’végzet és szabadság egymást üldözi’. Úgy tűnik, hogy a történelmi színekben az önmagát autonómnak tételező ’enisteni’ ember, Ádám végül is keserű tapasztalatai révén mintha elfogadná a természeti–biológiai, történelmi, a társadalmi meghatározottságokat, a halál, az testi létezés által szabott korlátokat, csalódásaiban, bukásaiban megtapasztalja az emberi nem korcs voltát, hogy szent eszméi megvalósíthatatlanok maradnak, de mégis, valamennyi bukása ellenére, a vég, az ’eljegecesedett’ eszkimó-szín elembertelenedett világ-vége ellenére Lucifer mégsem tudja meggyőzni Ádámot a szabad akarat korlátozottságáról és „a végzetnek örökös betű”-iről. Ádám öngyilkossági szándékával utoljára és egyértelműen demonstrálni kívánja szabad döntésének érvényességét, hiszen az „akarat szabad”:
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemelten ezt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanultam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból, s most csupán
Tőlem függ, útam másképpen vezetni.
(…)
Megállj! Mi eszme villant meg fejemben –
Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.
Ebben a pillanatban, úgy tűnik, hogy a szirten álló Ádám autonóm emberi lény, aki még, ha csak utoljára is, de maga irányíthatja sorsát; azonban a következő pillanatban, a gyermekét váró Éva örvendezése az ellentétes pólust, az ember egy újabb determinációját állítja. Ádám térdre hullása az Úr előtt kifejezi azt is, hogy Ádám meghajlik egy isteni meghatározottság, egy isteni terv, egy isteni végzet előtt, elismeri az isteni törvény érvényességét: az embernek élnie, az emberiségnek léteznie kell, hogy miért, meddig, hogyan, ezt a luciferi álomlátásokból vagy Isten későbbi válaszából sem tudja meg egyértelműen. A determináció és a szabad akarat a legélesebben itt áll szembe egymással, e két jelenetben. Az utolsó színig Ádámot nem győzték meg teljes mértékben a determinizmus melletti luciferi érvek, Éva anyaságában azonban egy isteni végzet hatalmának érvényesülését látja. Tulajdonképpen erre, a számára ismeretlen isteni tervre, mint meghatározottságra, mint transzcendens determinációra kérdez rá az Úrral történő párbeszédében, a „minő sors vár reám” tudakolásával, hiszen az isteni végzet tudása, bármilyen legyen is az, jobb, mint a bizonytalanság („Világosíts fel, / S hálásan hordok bármi végzetet; / Csak nyerhetek cserémben, mert ezen / Bizonytalanság a pokol.”) Az isteni tervre, végzetre csak az az ember kérdezhet rá, aki visszatért Istenéhez, aki már nem tagadja Istent és vele együtt a transzcendens determinációt, aki Istennel szemben már nem állítja a szabad akarat, az autonóm ember kizárólagos érvényességét. Ádám két első kérdésére nem kap egyértelmű választ, az Úr továbbra is bizonytalanságban hagyja a halandóság – halhatatlanság és az emberiség teleologikusságát, az emberi nem fejlődését, haladását illetően. Az Úr nem cáfolja, de nem is erősíti meg a luciferi álomszínek érvényességét, így nem cáfolja meg a természeti, történelmi és társadalmi meghatározottságokat sem. Miért is tenné, hiszen ezt a világot, a működése révén kibontakozó determinisztikus törvényeivel együtt ő teremtette. Azonban Ádám másik két kérdésére (a „Van-é jutalma a nemes kebelnek?” és a „ki fog feltartani, / Hogy megmaradjak a helyes úton?”) válaszol az Úr: Ádám biztos lehet abban, hogy a jóért folytatott küzdelem, mint morális emberi cselekvés folyamata az ’emberi nagyságnak és erénynek’ a biztosítéka, és hogy az embert ezen nemes törekvéseiben az égi szózat segíti, Éva mellett és Éván keresztül, ’költészetté és dallá szűrődve’. Eddig a jelenetig az emberi szabad akarat és a determináció egy végletes polaritásban állt szemben egymással, itt azonban kiegyenlítődik. Az angyalok karának éneke folytatja az isteni terv, mint transzcendens determináció, mint az Úrtól kapott végzet ismertetését és megmutatja azt az egységet, melyben ez a vagy-vagy ellentét, e szélsőséges polaritás harmonikus módon kiegyenlítődik:
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.
Tehát az Úr szándéka szerint – egy transzcendens determinációban, paradox módon – az ember autonóm, szabad emberi lény, akinek azonban erkölcsi felelősséget kell vállalnia választásaiért, és akinek tudnia kell az isteni végzetről is: arról, hogy védelmére, azaz gyarló mivolta, bűnös választásai ellenére is mindig ott van felette Isten pajzsa: a kegyelem, mely a teológia nyelvén a bűnöket megbocsátó isteni szeretetet jelenti. Úgy vélem, a Tragédia a XV. szín végén háromszorosan is megerősíti az ember optimizmusát, bizalmát a jövőben: az egyik az angyalok kara éneke szerinti fentebbi, az isteni kegyelmet hangsúlyozó gondolat: azaz az ember ne féljen a jövőtől, ha szabad akarata, választásai során, gyarló mivolta okán netán rossz, bűnös útra tér, akkor is megvédi őt – mintegy negatív önmagától – Isten kegyelme, ha felismeri rossz választását, ha megbánja bűnét, Isten megbocsátja azt szeretete által. Másodszor maga az Úr erősíti meg a pozitív jövőt, akkor, amikor a Rossz és az ember viszonyát írja le illetve, amikor Luciferrel közli az isteni rendeltetést:
Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben – működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár – az mit se tesz –
Egy percre az embert, majd visszatér.
De bűnhődésed végtelen leend
Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek új csírája lesz.
Kell-e ennél nagyobb bíztatás, kell-e ennél pozitívabb isteni terv, isteni végzet, hogy a Rossz végzete az, hogy a Jó csírája legyen? Hogy a Rossz oldalára tévedt ember majd visszatér? Az Úr szavaiban egy mérhetetlen bizalom nyilvánul az ember irányába. A Tragédia utolsó mondatának isteni kinyilatkoztatása egy újabb transzcendens végzetet is tartalmaz az ember számára: azt az ádámi felismerést erősíti meg, hogy az embernek mindig küzdenie kell, és ez a bukást és a tragikumot is tartalmazza, mert ez a küzdés az ember sorsa, függetlenül attól, hogy látja-e eredményét, célját vagy sem. Ugyanakkor ez a küzdés egy olyan morális cselekvés, mely az erény, a nagyság biztosítéka, így az embernek mint erkölcsi lénynek az alapja.