Kakuszi B. Péter
A megváltás motívuma Madáchnál és Márainál
Márai Sándor életművének jelentős része ma már könnyedén hozzáférhető a kutatók és az érdeklődő olvasóközönség számára egyaránt. A még ismeretlen, ki nem adott munkák a Márai-bibliográfia segítségével jórészt – magyarországi vagy külföldi könyvtárakban – fellelhetők. Az Amerikából hazaszállított Márai-hagyaték és publicisztikájának még feltáratlan anyaga ugyan tartogathat a kutatóknak és az olvasóknak újdonságokat, de életművének legnagyobb része már könyvformában megjelent.
Az elmúlt másfél évtizedben Márai népszerűsége ugrásszerűen növekedett Magyarországon éppen úgy, mint csaknem egész Európában. A kommunista rendszer idején ignorált Márai-életmű helyének keresése az irodalmi kánonban töretlenül folyik. A múlt szövegeinek diskurzusa a jelennel lényegében folyamatosan a szövegek újabb és újabb értelmezési lehetőségeit adják. A kritikák látóköréből évtizedeken keresztül nemcsak az európai irodalomelméletet meghatározó diskurzusok maradtak ki, hanem pl. maguk a Márai-szövegek is. Életművének megkerülhetetlenségében meghatározó szerepe van annak a több művében megformált prózanyelvnek, amely fenntartotta a kortárs irodalom és a huszadik századi nemzeti tradíció diskurzusát. Erre példaként külön kiemelem művei közül a Szindbád hazamegy című alkotást, amely egy intertextuális dialógus. Az 1940-ben megjelent regény évekkel megelőzi az európai irodalomban csak az ötvenes években meghatározó szemléletet. A másik példa a Föld…Föld… című, emigrációban született munkája. Ez – a műfaji szempontból nehezen meghatározható alkotás – annak a felismerését mutatja, hogy fontosnak és elkerülhetetlennek tartja az egymással hierarchikus viszonyban nem lévő kultúrák párbeszédének a termékenyítő hatását, de nem mond le a világ koherens értékelvű értelmezésének a lehetőségéről.1
A teljes Márai-életműből elsősorban a publicisztikájában vannak még az utóbbi években újra meg nem jelentetett, hozzáférhetővé nem ntett írások. Ezekben mindenekelőtt olyan tudósoknak, íróknak és költőknek szentelt széles teret, akiknek műveit rendszeresen olvasta, akikhez kötődött. Márai Sándor írásaiban – és itt természetesen elsősorban publicisztikájára és naplóira gondolok – Madách Imre nevének és alkotásainak említésével nagyon ritkán találkozunk. Egy korai írásában Madáchot idézi,2 de ez az 1919-es cikke mégsem Madách nevének említése okán érdekes, hanem egy egészen más szempont miatt, tudniillik az említett írás valószínűsíthetően része egy utólag rekonstruált Márai-naplónak.3 Ezzel jelen írásomban bővebben nem kívánok foglalkozni.
Mindmáig egyetlen ismert Madáchcsal foglalkozó publikációja magyar és német változatban is megjelent. Németül pontosan a drámaíró születésének századik évfordulóján „hozta le” a Frankfurter Zeitung und Handelsblatt.4 Márai cikke nem Madách-szövegekre reflektáló írás, hanem Madách személyiségével kapcsolatosan cáfol és állít, megpróbálva Az ember tragédiája szerzőjének személyiségét „a kor magyar valóságába rögzítetten” elemezni. Kiemeli, hogy Madách azon felismerése, hogy nem ő, hanem az „Ember van végtelenül és elhatározottan egyedül” Madách Imrét íróvá érleli, amiben az egyedüllét mint meghatározó egzisztenciális felismerés és Augustinus: Vallomások című művének olvasása segíti.5
Márai fent említett Madách-cikkében több tárgyi tévedés is van. (Meglepő módon a német szövegben Madách Imre feleségét Elisabeth Fay néven említi Elisabeth Frater helyett és születési helyeként Nógrád megye helyett – Zemplén megyét jelöli meg.6) A drámaköltő születésének századik évfordulójára megjelent írás a kultusz része. Az író személyisége és korának „elmaradott magyar valósága” az írás témája, ami közhelynek számít. A publikáció célja a magyar irodalom egy ismert alakjának népszerűsítése. Nem több és nem kevesebb.
II.
Madách: Az ember tragédiája című művének ekkor már több német fordítása is létezett, de a mű Németországban – akkortájt is – szinte teljesen ismeretlen volt. A Frankfurter Zeitung und Handelsblatt tulajdonosa és szerkesztői – ebben a világlapban jelentette meg Németországban Márai a legtöbb írását – azonban különös figyelmet szentelnek a magyar irodalomnak, igaz, mindenekelőtt a kortárs magyar irodalomnak, de viszonylagos rendszerességgel jelentettek meg írásokat a XIX. század jeles alkotóiról is.7 Márai a Madáchcsal kapcsolatos már említett kultuszcikkében egyrészt folyamatot jelöl, amely Madách életének kitüntetetten fontos – már említett – felismerésére vezet, ugyanakkor a folyamat eredménye az önreflexióra képes létező pillanatnyi állapotát jelöli, egyben azt a létezőt, amely képes önmegértésre, és önmaga jövőbeli lehetőségeinek megsejtésére.8
Ezzel Madáchot a modern és premodern határmezsgyéjére helyezi. Egy olyan korba, amelynek legfőbb élményét a relativizmus tudatosulása és ennek egzisztenciális következményeivel való átélése jelenti. Az ember nem a közösség természetes részeként értelmezi magát, hanem magányosan küzdő, küszködő egyedként, akinek egyénné válása az egyetlen lehetősége. A premodernben a lét és az értékvilág magától értetődősége még akkor is megmarad, amikor az ember mint mindennek a titka, a közösség és a nyelv állandó folyamatszerű létezése új gondolatként kerül a modernség előtti gondolkodásba. Az Ember a világot már nem adottnak tekinti a premodern vége felé, hanem születőnek, változónak, minthogy a létező világot sem tekintette sematikusnak.9
Lényegében a korábbi meghatározottságokon alapuló biztonság töredezik szét. Ennek lényeges eleme a közösségek értékrendjébe vetett hit megkérdőjeleződése, amely – többek között – ahhoz a tapasztalathoz vezet, hogy az ember mint ember reménytelenül egyedül van. „…az Ember van végtelenül és elhatározottan egyedül.”10 – így idéztük Márait Madách „felismeréséről”. Madách főművének, Az ember tragédiájának egyik lehetséges olvasata is ehhez a Márai által Madáchnak tulajdonított felismeréshez köthető. A madáchi főmű egyfajta értelmezésének ez is meghatározó eleme lehet, ahogyan történtek is kísérletek arra, hogy pl. Ádámot a premodern és a modern határmezsgyéjén egzisztenciális válságot átélő Emberként értelmezzük.
Sík Sándor, aki Az ember tragédiája című műről az egyik legismertebb tanulmányt írta, esztétikájában az egyéni állandók kategóriájának jelentőségét, vagyis az énnek a nem énnel szemben való, viszonylag állandó jellegű állásfoglalását hangsúlyozza. Az egyéni állandó meghatározó elemeiként a világképet, sorsérzést, morális nézeteket említi. Sík számtalan egyéni állandót feltételez. Ezek az énben való „rögzültségek” nem kerülnek feltétlenül szembe a hermeneutikai provokációval, amely nem végső lezártság, hanem a titokról való – már korábban említett – beszédre ösztönöz. Sík tanulmányában kb. 70 évvel a mű keletkezése után leszögezi. „Az ember tragédiája nemcsak a legnagyobb drámai alkotások között foglal helyet, hanem… a legmaibb színdarab.”11 Vagyis Sík a szöveg értelmezésének új lehetőségeire utal. Jelzi, hogy ennek okát a megváltozott intertextuális körülményekben látja.
Madách Ádámja vívódásának, léthelyzetének az irodalomelméleti megközelítése több szerzőnél olyan értelmezéssel kerül a vizsgálódás középpontjába – a fent említett, a premodern és a modern határára kényszerültség állapotából következően – mint antropológiai, önreflexiós válság. Ezen drámai szöveg rejtélye hermeneutikai jelleggel rendelkezik. Ez pedig nem másban, mint a befogadóban kiváltott nyugtalanságban érzékelhető. Abban tudniillik, hogy provokál. S bár tudjuk, hogy mint általában a rejtély esetében, a hermeneutika nem végső megoldást kínál, nem lezártságot adhat megoldásként, hanem a beszédet teszi lehetővé.12
A szöveg általában és így Az ember tragédiája temporális szempontból sem zárt mű.13 Attól a környezettől, amelyben létrejött, így lényegében az első befogadás idejétől, igen távol került. A keletkezési idejéhez képest a kulturális közeg átformálódott, és a mű valóban egy egészen más szociokultúrális kontextusban van. A szöveg – (Az ember tragédiája) – ma éppen úgy, mint az elmúlt másfél században – irodalmi tanulmányok tárgya. Ez kétségtelenül igazolja, hogy nem vált kiüresedetté. Ricoeur egy tanulmányában fejegeti, hogy a szöveg nem önmagára zárul, hanem nyitott, de nemcsak úgy általánosságban, a zártság egyszerű hiányának értelmében, hanem valami más dologra nyitott, a nyitottság tehát irányul valamire. Ez a szöveg olvasását teszi lehetővé, ami a műhoz való új megnyilatkozás kapcsolódását jelenti, ez a hozzákapcsolódás pedig egy eredendő újrakezdő képességről árulkodik, amely a szöveg – már említett – nyitottságát igazolja.14
A hermeneutika – és ebben Gadamernek nagy szerepe van – hangsúlyozza, hogy a szövegértés csak akkor lehetséges, ha a szövegkörnyezetet is megértjük. Az utóbbi tehát nélkülözhetetlen feltétele az előbbinek. Szó sincs arról, hogy csak az írott szövegkörnyezetre gondolhatnánk, sőt sokkal inkább az olvasó környezetébe való beágyazódottságra utal, vagyis arra a kulturális közegre, amelyben a dekódoló szocializálódott, amelyben él. A szöveg értelmét a dekódoló adja meg.
Ha a diskurzus létrejöttének másik „tényezőjére”, a kódolóra, jelen esetben Madách Imrére irányul a figyelmünk, elmondható, hogy vannak arról ismereteink, mi volt Madách célja Az ember tragédiájának megírásával. „Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember az Istentől elszakad, s önmagára támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb és legszentebb eszméin végig egymás után cselekszi ezt”.15 Bármilyen érdekes is lehet filológiai szempontból Madách indítékainak ismerete a Tragédia megírásával kapcsolatosan, sokkal fontosabb a szöveget kézbe vevő számára az értelmezés szöveg alapján történő lehetősége. A szöveggel, jelesen Az ember tragédiájával kapcsolatosan, megállapíthatjuk, hogy rendkívül sok és egymástól radikálisan különböző magyarázat született, és a szöveg – értelemszerűen – polemikus viszonyba kerül saját korábbi értelmezésével.
III.
Az ember tragédiájának ismételt olvasása, befogadása, szövegben is rögzített átfogó és részértelmezések igen nagy számát eredményezte. Én a jelen tanulmányomban a zsidó–keresztény hagyományokra épülő bűnbeesés- és megváltásmotívum kapcsolatára szeretnék utalni.
A motívum tartalmának végiggondolása a magyar irodalomtudományban sokkal ritkább, mint a szó említése irodalmi tanulmányokban.16 A fogalom mibenlétét vizsgálók általában visszamennek a szó eredeti értelméhez a mozgat, felráz, felkavar szavakhoz. Amikor motívumról beszélünk, akkor nemcsak az irodalmi vagy képzőművészeti sajátosságra gondolhatunk, hanem az emberi kreativitást jellemző sajátosságra.17 Elizabeth Frenzel a motívumot kisebb tematikus egységként határozza meg. „Azon költemények esetében, melyeknek a tartalma nem nagyon összetett, sűrített formában az alapmotívum által a tartalom visszaadható. Mindazonáltal általában költői műfajok esetében csak több motívum adja vissza a tartalmat.”18 Frenzelen túl szeretnék még Josef Körner motívumfelfogásának egy lényeges elemére utalni. Szerinte a motívum egy elemi egységet jelöl, amely önmagában egy poetikai téma egységes része, míg Max Lüthi az elbeszélés legkisebb egységét érti alatta, amelyben megvan az erő, hogy magát az utókorra átörökítse.19 Ezek szerint a költői motívumnak egy konstans és egy variáns jellege is van. A hagyományozódás bázisát éppen úgy képviselheti, mint az megújulásét. Lehet egyetlen szó, néhány szó kapcsolata, de mondat vagy több mondat is együttesen. Elsősorban jelentéstani síkon ragadható meg.20
Ha a Madách műveiben található bibliai motívumokat vagy – mint jelen esetben – egyetlen bibliai motívumot vizsgálunk, akkor ki kell emelnünk, hogy Madáchnak a zsidó kultúrával kapcsolatos ismeretei figyelemre méltóak, és erre természetesen éppen szövegei jelentik a bizonyítékot.
Életművében a Mózes című drámájában található a legtöbb zsidó elem, ez a mű a leggazdagabb bibliai és a zsidó szentírás kanonizációjának lezárása utáni zsidó motívumokban és utalásokban. Madách hagyatékából kiderül, hogy a Bibliát héber nyelven is olvasta, hiszen a könyvtárában fellelhető héber nyelvű példányban jelentős számban vannak saját kezű bejegyzések. Ugyanakkor alaposan ismerte a Biblia utáni zsidó irodalmat is, amit mindenekelőtt az említett Mózes című drámának több jelenete igazol. Ha a bibliai szöveggel vetjük össze ennek a drámának azt a részét, melyben az uralkodó Mózest maga mellé ülteti a trónra, és rábízza az ország kormányzását, látjuk, hogy a Bibliában ennek a szövegrésznek nincs referencája. A Biblia utáni zsidó irodalomban, pontosabban a midrási hagyományban azonban szerepel, hogy Mózes negyvenéves koráig Egyiptom kormányzója volt.21
Vizsgáljunk még egy példát. A Madách főművének tekintett Az ember tragédiája témájának is van referenciája a Biblia kanonizációja után keletkezett zsidó irodalomban.22 A Genezis ötödik fejezetének kezdőmondata („Ez Ádám utódainak a könyve”)23 a Talmud értelmezésében a következő: „Isten bemutatja Ádámnak az egész emberiség történetét, felvonultatva előtte az elkövetkező nagy korszakokat az idők végezetéig, a holtak feltámadásáig. És látta Ádám felvonulni maga előtt sorban a korszakokat és nemzedékeket, azok nagy férfiait, vezetőit, prófétáit és bölcseit. Lelke ujjongott, látta az igaz férfiak küzdelmeit és sírt azoknak bukásán és végre felkiáltott a zsoltár szavával: Oh mily kedvesek és drágák nékem a te harcosaid, igaz embereid, örökkévaló!”24 A Talmud bibliaértelmezése abból indul ki, hogy Ádám nemcsak tulajdonnév, az első ember neve, hanem héberül az Embert is jelenti.
A két szöveg tartalmi összevetése az első esetben lényegében egyértelművé teszi, hogy Madách felhasználta a Midrás egy részletét, míg a második valószínűsíti, hogy Az ember tragédiájának ötletéhez jelentősen hozzájárult a Talmud hagyomány.
A tágabb értelemben vett zsidó hagyományba tartozó Bibliának még egy szövegrészletére utalok, az ószövetségi Jób könyvének néhány sorára. Ez talán Az ember tragédiája című dráma és a Biblia egyik legismertebb kapcsolódási pontja. Isten és a Sátán párbeszédében Isten átengedi a Sátánnak Jób minden vagyonát, csak a személyétől tiltja el.25 Az ember tragédiájának első színében az Isten és Lucifer közötti párbeszédben tartalmi egyezés ugyan nincs, de tartalmi hasonlóság mindenképpen fennáll a bibliai Jób könyvének néhány alábbi sorával.
„Felfigyeltél-e a szolgámra, Jóbra? Mert nincs hozzá fogható a földön. Feddhetetlen derék ember, féli az Istent és kerüli a rosszat”. A Sátán azt válaszolta az Úrnak: „Talán bizony ingyen olyan istenfélő az a Jób? Nem magad emeltél-e sövényt háza és minden vagyona köré? Megáldottad keze munkáját, úgyhogy birtoka egyre gyarapszik a földön. Csak nyújtsd ki egyszer a kezedet és nyúlj hozzá egész vagyonához, szavamra, szemtől szembe fog majd káromolni!”26
Egyrészt utal a feszültség tényére, másrészt egy örök problémára, ami Az ember tragédiájában Isten és a Sátán vitájának egy el nem hanyagolható eleme: ez pedig az ember mint teremtett lény Istenhez való ragaszkodásának problematikája. Valóban csak érdekei kötik az Istenhez az Embert, ahogyan ezt a Sátán állítja Jób könyvében, vagy az Ember alapvetőbb szükséglete a transzcendentalitás, mely abból fakad, hogy az emberi élet értelmezhetősége csak a transzcendens bevonásával lehetséges?
A Biblia és a zsidó hagyomány elemeinek – mint ezt a fenti példák is igazolják – komoly szerepe van Madách több művében, így a Tragédiában is. Azonban főművében sem a historizáló jelleg dominál, hanem az Ádám-mítoszban rejlő bűnbeesés motívum, ami az Isten–ember viszony problematikájának végiggondolását provokálhatja a befogadóban. Ez a bűnbeesés-motívum, amely értelemszerűen a zsidó–keresztény hitvilág Ádám-mítoszának központi eleme is egyben, a mű rejtett megváltásmotívumának provokációja.
Paul Ricoeur felhívja rá a figyelmet, hogy az evangéliumok sohasem utalnak Ádám történetére. „Az Ádám témát Szent Pál ébresztette fel mélységes álmából. A »régi« és az »új« ember ellentétét kiemelendő, Ádám alakját a második Ádámnak nevezett Krisztus megfordítottjaként mutatja föl. Ezáltal Ádám alakja nemcsak kiemelkedett a Genezis könyve első tizenegy fejezetének többi alakja közül, hanem Krisztus alakjának mintájára – mintegy annak ellentéteként – perszonálissá is vált. Mindebből két dologra következtethetünk: a Krisztológia szilárdította meg az Adamológiát, továbbá az Ádám-alak demitologizálása, individualizált személlyé alakítása, akitől az egész emberiség fizikailag származtatható, nem von maga után semmi következményt Krisztus alakját illetően. Krisztus alakjáról sem Ádám alakjára vonatkoztatva beszél Pál – épp ellenkezőleg –, Ádám mintegy visszahatásban személyesedik meg.”27 Ricoeur szerint tehát az Ádám-mítosznak az Ószövetségben sokkal kevésbé volt leegyszerűsítő jellege a bűnbeesést illetően, mint – főként Augustinustól kezdve – a kereszténységnek. Az Ádám-mítosz az Ószövetségben a zsidók bűnbánati tapasztalatának egy igen fontos megismétlése volt. Hangsúlyozta ugyanakkor a tapasztalat egyetemességét, feszültség létrehozását egy kezdeti és egy végső állapot között, valamint a kezdet és a vég közötti kapcsolatok elemzését.28
Számomra azonban a bűnbeesés motívumban nem a bűn eredete az érdekes, hanem az, hogy ad-e lehetőséget a szöveg a bűn következményének, az Isten és ember közötti viszony megromlásának – amely a szövegből egyértelmű – a feloldására. A szövegre figyelve azt a kérdést tehetjük fel, hogy Éva megjegyzése értelmezhető-e úgy, hogy abban rejtetten az Ádám Szent Pál-i ellenpólusaként emlegetett Krisztusra ismerhet a befogadó.
Éva megjegyzése egy luciferi kérdésre adott válasz:
Lucifer
S te dőre asszony, mondd, mit kérkedel?
Fiad Édenben és bűnnel fogamzott,
Az hoz a földedre minden bűnt s nyomort”
Éva
Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik
Más a nyomorban, aki eltörüli,
Testvériséget hozván a világra.29
A megváltás fogalma a szó tágabb értelmében valamiféle rossz állapotból történő végleges szabadulást jelent. Értelmezhető ez az egyénre és/vagy a közösségre is.30 A kereszténység megváltásfogalma a fenti körülírásnál sokkal konkrétabb, hiszen a megváltás objektív és szubjektív elemeiről beszél. Éva megállapítása mindenképpen feltételezi a megváltásfogalom tágabb értelemköréhez való kapcsolódást, hiszen Éva próféciájában „valami rossz állapotból történő végleges szabadulásra”31 utal. Ugyanakkor a keresztény megváltásgondolatra való utalásként is értelmezhető Éva megjegyzése, amit elsősorban a „Testvériséget hozván a világra” erősít meg.. A válasz a hermeneutikai befogadáselméletnek megfelelően nem lehet egyértelmű, hiszen a befogadó kulturális környezetétől (is) függ.
Jogos annak a kérdésnek a felvetése, hogy – a legtöbb kritikus szerint meghatározhatatlan, míg másoknál konkrét értelmű és rejtetten a keresztény megváltás gondolatát a szövegbe rögzítő – Madách voltaképpen tragédiát írt-e vagy a dráma nem tekinthető műfaji szempontból tragédiának. A tragédiát és a megváltás gondolatát egymást kizárónak kell-e tekinteni?
A kérdést Thomas R. Mark boncolgatja Az ember tragédiája: megváltás vagy tragédia című tanulmányában.32 Áttekintve a Tragédiával foglalkozó szerzők megállapításait, rögzíti, hogy a Tragédia-elemzők „fő árama” a megváltás-gondolat szempontjából interpretálja a művet. A tanulmány szerzőjének megfogalmazása nem túl szerencsés, hiszen prekoncepciót sejtet. Úgy tűnik mintha a legtöbb tragédiával foglalkozó kutató – szerinte – már a kiindulópontban nem vizsgálni akarna, hanem valamilyen nézőpontot próbál a műre kényszeríteni. Ezt pedig természetesen egyetlen elemző – kortól és irodalomtudományi iskolától függetlenül – sem vállalhatja fel. Bár a tanulmány által felvetett kérdések – nézetem szerint – komoly átgondolást igényelnek, több esetben csak közvetve kapcsolódnak az értekezés címéhez.33
Az édenkerti harmónia állapotának elvesztése és hangsúlyozottan a luciferi nézőpontból láttatott világ – önmagában a mű klasszikus tragédiaszemléletet követne.34
Az Úr, az angyalok karának megállapításai, valamint Éva idézett mondatai mégsem ignorálhatók, nem zárják ki a mű keresztény megoldást rejtő dekódolását.35 A mű befogadásához a tágabban értelmezett megváltás és a keresztény megváltásra való utalás is hozzárendelhető a hermeneutika szabályai szerint. Hogy az elvesztett – a műben harmonikusnak, idillinek tűnő – állapotot felváltó, a világban új helyét tapasztaló Ádám (Ember) reményként éli meg a transzcendens bíztatást az új, Édenen kivüli állapotban – ez sem kétséges. Thomas R. Mark értelmezésében a mű az ember teljes bukása és a transzcendencia jelenlétének nehezen elviselhető hiánya, hiszen csak ebben az esetben felel meg a tragédia műfaji követelményeinek. Kérdés, hogy a megváltás ígéretével együtt is az „új lét”, annak tágabb vagy keresztény értelmezésében nem jelent-e bizonyos értelemben tragédiát az Ember (Ádám) számára, aki a tökéletes harmóniát kénytelen felcserélni a megváltás ígéretével. Kérdés továbbá az is, hogy az „új lét” az édeni harmóniához képest, milyen mértékben tekinthető tragikusnak vagy tragikusnak tekinthető-e egyáltalán. Bármilyen választ is adjon a témát kutató irodalomtörténész a feltett kérdésekre – tagadva vagy elismerve a megváltás-motivum létét a műben – nem szűkíthető – véleményem szerint – az interpretációs horizont oly módon, hogy interpretációs lehetőségeket ignoráljunk a tragédia műfaj-értelmezési kérdései miatt.
IV.
Vizsgáljuk meg, hogyan kerül elő a megváltás motívuma Márai Sándornál.
Bibliai témájú művei közül a Harminc ezüstpénz a legismertebb, amelyről Szigeti Jenő joggal állítja: „A könyv regénye, úgy tűnik, fordulatokban sokkal gazdagabb, mint maga a könyv.”36 Márai bibliai motívumait kutatva úgy találjuk, hogy éppen az említett regény egyik részében a megváltásmotívum kerül a szöveg fókuszába.
Ha Márai bibliai motívumait keressük, akkor feltételeznünk kell, hogy olvasta a Bibliát. Egész életen át tartó, folyamatos bibliaolvasásáról nem tudunk, de ismert, hogy 1945 és 48 között gyakran lapozgatta a Bibliát, 1947–48-ban pedig elejétől végigolvasta. „Befejeztem a bibliaolvasásnak azt a szakaszát, ami egy éven át tartott. Károlyi Gáspár Bibliájának minden sorát olvastam ebben az évben, napjában négy-öt oldalt, megjelöltem minden szót és mondatot, amelynek számomra különös értelme volt. Egyszer az életben így is kell olvasni Bibliát: mint egy könyvet… Máskülönben azelőtt és ezután, csak felnyitja az ember és kortyol egy mondatot…”37 A Harminc ezüstpénz című regény megírásának gondolatával is ekkor kezdett foglalkozni. A regény csak 1983-ban jelent meg Márai utolsó lakhelyén San Diegóban, de ez már a harmadik változat volt. A hagyatékból derült ki, hogy 1946–47-ben készült el az első kézirattal, majd 1950-ben újra elővette. Ennek a változatnak csak egy töredéke maradt ránk, majd a harmadik – immáron végső szöveg – 214 oldalon jelent meg az említett városban és időben.38 Márai a Biblia rendszeres olvasása mellett komoly előtanulmányokat végzett a mű megírásáshoz. Jó néhány Jézus és Júdás személyével, konfliktusával kapcsolatos olvasmányára utal naplójegyzeteiben, amelyeket Szigeti Jenő is említ tanulmányában.39
A laza szerkezetű regény egyetlen elemét emelem ki: a megváltás motívumát. Igaz, nem a megváltás-kérdés áll elsősorban a regény fókuszában, hanem a Júdás-téma. De ennek vizsgálata egy más tanulmány témáját képezheti. (Most a Madáchcsal való „motívumkapcsolódás” miatt tartottam érdekesnek Márainál is erre a motívumra figyelni.) Márai naplójegyzeteiben saját korát a kétezer évvel ezelőtti válságos időkhöz hasonlítja. A háború után olvassa újra Oswald Spengler: A nyugat alkonya című kultúrfilozófiai művét. Ennek az alkotásnak Márai liberális–konzervatívként jellemezhető világszemlélete formálódásában évtizedekkel korábban (is) jelentős szerepe volt.
„Minden, amit a »Harminc ezüstpénz«-hez olvasok, meggyőz arról, hogy ez a világvége hangulat, amely most uralkodó az occidentális világban, nem más, mint egy műveltség alkonyati pillanatának természetes szorongása. Mikor Krisztust várták, akkor is azt hitte a nép, hogy közel van a világ vége… Ma így szorong az atomvilág küszöbén az occidentális ember… hadar a végső pusztulásról, azt remélik sokan, hogy közel van már afféle új pirkadás, mint volt a kereszténység kétezer év előtt.”40
A regény laza szerkezete sem teszi lehetővé egy fejezete teljesen önálló olvasatát, A jó hír című részt, melyben megjelenik a megváltás motívuma, mégis kissé a szövegtől elválasztva tárgyalom, de csak az említett szempont szerint: a megváltásmotívumra koncentrálva.
„A jó hír” cím már önmagában is figyelemre méltó. Bár kétségtelen, a cím – ez nem szurul magyarázatra – minden mű esetében fontos, de most arra gondolok, hogy „A jó hír” cím helyett állhatna – az Evangelion szó is. Legalábbis akkor, ha csak azt vennénk figyelembe, hogy ez a magyar cím szó szerinti görög megfelelője. Ezt a választást indukálná – első olvasat után – az, hogy a téma is bibliai. Az evangélium szó ugyanakkor leszűkíthetné a cím jelentéskörét, hiszen az evangélium teológiai, vallási, irodalmi kontextust sugall. Vagyis „A jó hír” és az Evangélium között mégis felfedezhető lényeges különbség a jelentéstartományokban. Kicsit leegyszerűsítve: az előbbit inkább profán, míg az utóbbit szakrális értelemben használjuk. Az evangélium szó értelmezésünkben az egyház által kanonizált szöveget, a Bibliát juttatja eszünkbe, vagy akár az egész kétezer éves keresztény műveltségre utal(hat). Az, hogy végül Márai nem az Evangélium szót, hanem „A jó hír” címet választotta, utalhat a jó hír valamilyen szempontú profán átgondolására, a kanonizált szöveg bizonyos részleteinek, a jó hír megjelenésének profán körülményeire, recepciójának lehetőségeire, a környezet lehetséges reakciójára.
„Meghallgatták a jó hírt, és Kajafás dörmögött, mint mindig, amikor ideges volt. Annás hallgatott, de mindketten ugyanazt gondolták: ez talán még nem az igazi, a végső jó hír – a valóságos Megváltás híre, ami egyértelmű lehet a csábítással és a lázítással is, tehát a római hatóság rendészeti beavatkozásával és kiszámíthatatlan társadalmi, nemzeti következményekkel járhat.”41
A megváltás motívuma, a jó hír tartalma feszültséget indukál mind a szöveg szereplőiben, mind a szereplők között. Ez az, ami szövegünk elemeit összetartja. A megváltásfogalom adott korbeli értelmezése természetszerűen kultúra- és hatalomfüggő.
A tárgyalt szövegben a narrátori pozíció végig a szerzői pozícióval azonosítható. A szöveg lényegében a jó hír hatásának, aktív jelenlétének az átgondolása egy külső, távolságtartó helyzetből. A jó hír értelmezéseket provokál, és a lehetséges értelmezési tartományok – a szövegben – nem egyénekhez, hanem elkülönülő csoportokhoz rendelődnek. A csoportok elkülönülésében a hatalomhoz való viszony és a zsidó kultúrától való távolság (vagy éppen az ahhoz való tartozás) a meghatározó.
A szöveg rejtetten a Bibliával kapcsolatos ismeretünket aktivizálja, és ez hozza létre azt a lehetséges – a dekódolótól nagymértékben függő – szövegvilágot, amelyben a Márai-mű az adekvát bibliai részekkel rejtett diskurzust alakít ki.
A szövegben nem elsősorban a jó hír – a megváltás – igazságtartalmának problematikája a fontos, mint pl. a Biblia teológiai üzenetében, hanem a jó hír megjelenésének hatása. Nem az immanens igazsága, hanem feszültségteremtő erejének kontextusból eredő következménye. A befogadó nem a megváltás igazságproblematikájával és mibenlétével konfrontálódik, hanem lehetséges következményeivel. A fikció értékstruktúra-elemeket érzékeltet, amelyek a hír és a szereplő viszonyát befolyásolják. Viszonyulások és dilemmák feltárulnak, de a motívum feszültségkeltő erején kívül eső tartomány rejtve marad.
A két szerző két megváltásmotívuma két egymástól radikálisan különböző szövegkörnyezetben szerepel. Mindkettő motívumként épül a műbe, és értelemszerűen különböző kérdésfelvetések átgondolásának mozgatója.
Jegyzetek
1. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, Argumentum Kiadó, Budapest, 1994. 38.vissza a szöveghez
2. Fried István: Márai Sándor titkai nyomában, Mikszáth Kiadó, Salgótarján, 1993. 27.vissza a szöveghez
3. Ez lényegében annak a hipotézise, hogy Márai már egészen fiatalon írt naplót. Sokkal korábban próbálkozik ebben az irodalmi műfajban, mint azt sokáig feltételezték.vissza a szöveghez
4. Márai Sándor: Magányos Madách, Kassai Napló, 1923. február 4. 27. szám 3–4. Ugyanez az írás német nyelven: Einsamer Madách, Frankfurter Zeitung und Handelsblatt, 1923. aug. 20. 612. sz. 1. (Márai a magyar nyelvű írás megjelentetésekor jelzi, hogy egy német lapnak írta a cikket.)vissza a szöveghez
5. Augustinus szerepe, ahogy Márai fogalmaz „Madách íróvá válásában” nem zárható ki, de nem is igazolható. Az kétségtelen, hogy Madách korában Augustinus a legolvasottabb és legismertebb egyházatya, az európai kultúrára gyakorolt hatása folyamatos. „Augustin ist der einzige Kirchenvater, der bis auf diesen tag eine geitige macht geblieben is.” (Hans Küng: Grosse christliche Denker, Piper Verlag, München–Zürich, 1994. Ugyanakkor felvethető, hogy mi foglalkoztatta Madách Imrét Augustinus igen gazdag életművéből. Lehet-e kapcsolat az Ádám-mítoszhoz kapcsolható bűnbeesés motívumának Az ember tragédiájában történő feldolgozása és Augustinus tanulmányozása között, hiszen Ágoston éppen annak a történelmi korszaknak a képviselője, amelyben az „eredendő bűn” fogalma kanonizálódott.vissza a szöveghez
6. Kakuszi B. Péter: Márai Sándor Madách Imréről című írásának függelékében. In: VI. Madách Szimpózium tanulmánykötete a Madách Irodalmi Társaság Kiadásában, Budapest–Balassagyarmat, 1999. 89–90.
A német nyelvű kiadásban szereplő tárgyi tévedések a Kassai Napló által közölt fordításból „hiányoznak”, az adatok a magyar nyelvű változatban helyesen szerepelnek.vissza a szöveghez
7. Ez nem Márai Sándor, hanem sokkal inkább Stefan I. Klein érdeme. Igaz, összességében a magyar irodalom iránti érdeklődés Németországban akkor talán még csekélyebb, mint manapság, de ez kevésbé igaz az említett német világlapravissza a szöveghez
8. Madách számára a léttel és a létezőkkel mint absztrakt entitásokkal (dolgokkal) szemben ez az egyetlen konkrét entitás. Madách „léte” egyenlő múltjának „megélésével”, és önmagát mint jövőbeli lehetőségeiket értelmezi.vissza a szöveghez
9. Bókai Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban, Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 73–77. A premodern korszakot követő modern előkészítésében szereplő, az alapvető felismeréseket tevő (pl.: Nietzsche, Kierkegaard stb ) jelentőségét semmiképpen nem akarom leértékelni. Nem tartozik szorosan a témámhoz és ezért nem utalok a szerepükre bővebben.)vissza a szöveghez
10. Márai Sándor: Magányos Madách, Kassai Napló, 1923. február 4. 27. szám, 3–4.vissza a szöveghez
11. Sík Sándor: A XIX. század magyar irodalma (kéziratban a Szegedi Tudományegyetem Könyvtárában olvashatatlan jelzettel).vissza a szöveghez
12. uo. 286.vissza a szöveghez
13. Huba Márk: A Tragédia értelmezéséhez – egy posztmodern megközelítés. Madách Imre: Az ember (dekonstruktív) tragédiája. In: IX. Madách Szimpózium. Szerk.: Bene Kálmán, Madách Irodalmi Társaság, Bp.–Balassagyarmat, 2002. 101–110.vissza a szöveghez
14. Ricoeur, Paul: Új értelmezésfogalom felé. (Szerk.: Szegedy-Maszák Mihály.) In: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, 25–33. Osiris kiadó, Budapest, 1999.vissza a szöveghez
15. Horváth Károly: Az ember tragédiája szereplőinek és motívumainak bibliai és világirodalmi előzményeiről. In: I. Madách Szimpózium, A Palócföld és a Madách Irodalmi Társaság közös kiadása, Salgótarján–Budapest, 1995. 21.vissza a szöveghez
16. A motívum általában a mű motívumkompozíciójának alapegységét, jelentéshordozó elemét jelenti. Mindenképpen olyan alapegységet jelöl, amely a műalkotás olyan értelemhordozó egysége, amely részt vesz a szöveg szerkesztésében és jelentés-átalakító szerepe van. A fogalom használata, amely a művészeti ágakban általánosan elfogadott, éppen az irodalomtudományban mutatja a legnagyobb bizonytalanságot.vissza a szöveghez
17. Széles Klára: „…minden szervem óra”, Magvető Kiadó, Budapest, 1980. 10–18. (Az alábbiakban: SZK.) vissza a szöveghez
18. Frenzel, Elizabeth: Stoff-, Motiv- und Symbolforschung. J. B. metzlersche Verlagsbuchhandlung, Stuttgart, 1978. 29. „Im Deutchen bezeichnet das Wort Motiv eine kleinere stoffliche einheit… Bei dichtungen, deren Inhalt nicht sehr Komplex ist, kann er durch das kernmotiv in kondensierten Form wiedergegeben werden,, im allgemeinen jedoch ergeben bei den pragmatischen Dichtungsgattungen erst mehrere Motiv den Inhalt.”vissza a szöveghez
19. Uo. Josef Körner versteht unter Motiv einen Elementaren, in sich einheitlichen Teil des poetischen Stoffes… Max Lüthi bezeichnet es, mit besonderer Blickrichtung auf Motivgeschickte, als das kleinste Element einer Erzahlung, das die Kraft hat, sich in der Überlieferung zu erhalten.vissza a szöveghez
20. SZK. uo.vissza a szöveghez
21. Vajda Béla: Madách Imre költészetének zsidó elemei. Kassai Napló 1923. december 9. 11. (Az alábbiakban VB.)vissza a szöveghez
22. A zsidó irodalomhoz csak tágabb értelemben szokták a Bibliát (természetesen keresztény megközelítésben annak ószövetségi részét) besorolni. A zsidó irodalom fogalma alatt a kutatók a Biblia ószövetségi részének kanonizációja utáni irodalmat értem. Ennek legősibb elemére, a Talmudra gondolok, amely a Biblia utáni zsidó irodalom jelentős terméke: a misna és a genara gyűjteménye, melyeknek kialakulása a bibliai kánon befejeződésétől a K.u. 6. századig tart.vissza a szöveghez
23. Biblia. Szent István Társulat, 1976. 20. (az alábbiakban B.)vissza a szöveghez
24. VB. (Ez az utalás nem jelenti azt, hogy Madách a Talmudban a Genezis említett mondatának magyarázatát is olvasta, de a hasonlóság figyelemre méltó.)vissza a szöveghez
25. VB.vissza a szöveghez
26. B. 584. (Egyébként a Sátán elnevezés ebben a bibliai könyvben – viszonylag későn – bukkan fel első alkalommal az Ószövetségbenvissza a szöveghez
27. Ricoeur, Paul: Az „Ádám-mítosz” és a történelem „exkatalogikus” felfogása. In.: A hermeneutika elmélete. Első rész. (Ikonológia és műértelmezés sorozatban 3. kötet) 128–129. Szerk.: Fabinyi Tibor, kiadó: József Attila Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtörténeti Tanszéke.vissza a szöveghez
28. uo.vissza a szöveghez
29. Madách Imre: Az ember tragédiája. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadó Vállalat, Budapest, 1943. 204. (az alábbiakban: T.)vissza a szöveghez
30. Rahner, Karl–Vorgrimler, Herbert: Teológiai kisszótár, Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 1980. 485–489.vissza a szöveghez
31. uo.vissza a szöveghez
32. Mark, Thomas R.: Az ember tragédiája: megváltás vagy tragédia? Irodalomtörténet 1973/4. szám 928–954.vissza a szöveghez
33. Mark tanulmányában rögzített állításával kapcsolatos kérdések: valóban csak három olyan rövid sor lenne a Tragédiában, amelyet „specifikusan keresztény módon” – ezek Mark szavai – lehet értelmezni? Bár érdekes szempont a mű három modelljének felállítása, három egymástól függetlenül is értelmezhető tragédia gondolata, és ezeknek a szövegeknek az egymásra épülése, de ez az elmélet önmagában átgondolandó, de csak a harmadik, a teljesnek tekintett szöveg tekinthető Az ember tragédiája című műnek.vissza a szöveghez
34. T.: „Ádám: Láttam tudásod tiszta alkotását” vagyis nem a valóságot, hanem kizárólagosan a luciferi (az isteni ellenpólus) szerinti jövőt. A luceferi nézőpont egyoldalúságát Ádám is felismeri. Mint az idézet igazolja, Ádám is. vissza a szöveghez
35. T. 206–208.vissza a szöveghez
36. Szigeti Jenő: Harminc ezüstpénz. In.: „Este nyolckor születtem…” című tanulmánykötet, szerkesztette. Lőrinczy Huba és Czetter Ibolya, Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola kiadója, 2000. 110. (az alábbiakban: SZJ.)vissza a szöveghez
37. Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt 1945–46. Vörösváry Publishing Co. Toronto, 1998. 55. Az alábbiakban: M.vissza a szöveghez
38. SZJ. 97.vissza a szöveghez
39. SZJ. A tanulmányban Márai naplóbejegyzései alapján szerepelnek: S. Feud: Mózes, Renan: Jézus élete, Joseph Klausner: Jézus és kora, J. Flavius: A zsidók története, Hall Caine: Krisztus élete és S. Dubnov: A zsidóság története az ókortól napjainkig című művek, amelyeket Márai előtanulmányokként (is) olvasott a Júdás-rejtély végiggondolásához. A pontos bibliográfiai adatok Szigeti Jenő tanulmányában szerepelnek.vissza a szöveghez
40. M. 37–38.vissza a szöveghez
41. uo. 222.vissza a szöveghez