Cserjés Katalin

A Tragédia 16. színe

(Hajnóczy Péter egy jellegzetes szövegszerkezetének és egy gondolatmenetének termékeny rá-olvasása Madách drámai költeményére)

Madách Imre Tragédiája 15 színből áll: vitathatatlanul és vég­ér­vé­nye­sen. Egy rövid dolgozat erejéig most mégis azon gondolkodunk el, mi len­ne/mi lehetne Az ember tragédiája 16. jelenete.

Az új (már nem is annyira új! a posztmodernen és a dekonstrukción is fog az idő, bizonnyal) elméleteket, azok fogalomkincsét segítségül hí­va legitimációt szerezhetünk kalandozásunkra.1

A szöveg – értelmező gyakorlat. A szöveg – praxis, mely jelentést hoz létre. Munka, melyben benne foglaltatik a Szubjektum és a Másik vi­tája: diskurzus tehát. Az értelmező gyakorlat nem konstans, nem sta­ti­kus, hanem dialektikára épül (akár Madách Tragédiája). Mikor egy mű­vet értelmezünk, egy differenciált jelentő rendszert olvasunk le, ahol a jelentő anyaga sokféleségben/többneműségben jelentkezik, s az ol­vasatok száma is megsokszorozódhat.

Nemcsak a szöveg – az interpretáció is cselekvés. (Csak a „kon­zer­vatív irodalomtudomány” jelöli ki vizsgálódási területét az iro­dal­mi szövegek összességében. Tartozzanak mostani értelmező gon­do­lat­me­neteink a „nem-konzervatív irodalomtudomány” táborába; vizs­gá­la­tunk területe az irodalmi cselekvések összessége legyen!) Az in­ter­pre­táció tehát: jelentésképzés. Az intencionális maxima imperatívusza így szól: „Mutasd meg magad az értelmezésben!” De ne feledjük: az alap­vető interpretációs maxima így hangzik: „Értelmezésed ne legyen se túl közel a szöveghez, se túl távol ne legyen tőle!” Végül a kon­zek­vens maxima: „Értelmezésed tegyen eleget az ellentmondásmentesség el­vének!”

E maximák jegyében igyekszünk most gondolkodni. Abból in­du­lunk ki, hogy a szöveg (minden szöveg, így a Tragédiáé is) nyitott; nyi­tott és poliszém, azaz sokjelentésű. Nem késztermék, hanem alakulóban van. Az ember tragédiáját kérdő szövegként fogjuk fel, mely ar­ra inspirálja olvasóját, hogy ellentmondások terepeként, áta­la­ku­lás­ra/ át­alakításra hajlóként, állandó folyamatban lévőként olvassa e régen ka­nonizált, hősi tragikumú, 1859–60 fordulóján létrehívott nemzeti drá­mánkat.

Eljárásunkat, hogy egy potenciális színt szeretnénk toldani a mű­höz (méghozzá nem is egyet: alternatív színeket kínálunk!), Földényi F. László gondolataival szeretnénk megtámogatni. A testet öltött fest­mény című tanulmánykötetének Klimó Károlyról szóló egyik fe­je­ze­té­ben találjuk a gondolatmenetünkhöz vágó sorokat. Földényi ebben az esszé­ben Klimó Artaud-sorozatát elemzi; a költemény, melyre a képek ké­szültek, a Velem a kutyaisten címet viseli. A 44 festményből álló cik­lus a 80-as évek végén készült. Artaud költeménye festve, nyom­tat­va, írva, de rajta van valamennyi háromszög kompozíciójú, valami mód, alak­talanul, kontúr nélkül akár, de egy kutya testét megjelenítő ké­pen. Kli­mó Károly tehát képidegen entitással avatkozik a fest­mény­be: ráír a vá­szonra, betűket helyez el rajta. Képi alteregót teremt a szö­veg­nek.

„([...] sok egyéb mellett verselemzés is ez a sorozat, méghozzá a ja­vából. Klimó, filológusokat és strukturalistákat, dekonstruktivistákat és hermeneutikusokat megszégyenítő módon tudja értelmezni a verset. Si­kerének titka igen egyszerű – ugyanakkor pokolian nehéz is: egy al­ko­tásról alighanem az alkotói folyamatba való bekapcsolódás révén le­het valóban autentikusan beszélni. Klimó eljárása tanító példa is: ah­hoz, hogy egy művet értelmezni tudjunk, azt mindenekelőtt saját ma­gunk­ra kell vonatkoztatni – vagyis végletesen elfogultnak, sze­mé­lyes­nek kell lenni –, s annak veszélyét is vállalni kell, hogy a művet át­me­ne­tileg akár meg is semmisítjük. Mint e sorozat képei mutatják: az el­tör­lés, a kitörlés, a rongálás, azaz a tagadás során többet tudunk meg a mű­ről, mintha a róla szóló pozitív kijelentéseket halmoznánk egy­más­ra. Ezekből értelmezés helyett egy síremlék jön létre; az eretnekgyanús ta­gadás viszont szenvedélyesen élet- és művészetpárti.)”2

A Tragédia szövegére a termékenynek ígérkező rá-olvasást Haj­nó­czy Péter magyar író egy szövegének és egy szövegszerkesztési tí­pu­sá­nak segítségével végezzük el. Az olvasó memóriája szövegek találkozási helye, az intertextualitás te­repe: akkor is képesek vagyunk szövegeket leolvasni és együtt-mű­köd­tetni, ha nincs könyv a kezünkben. Korábbi munkaköröm a Tra­gé­di­ával való évekig tartó intenzív foglalkozást kívánta tőlem. Most pár éve a kortárs magyar próza, azon belül leginkább Hajnóczy Péter ra­di­ká­lis eklektikája foglalkoztat. Érthető, ha befogadói tudatomban a két szer­zői világ egymásra vetül.

Hajnóczy egyik furcsa kisprózájának címe Da capo al fine – „a kez­detétől a végéig”; („S megint elölről” – hogy Karinthy mottójával él­jünk az Antik szerelem3 című költeményből): ez a címben foglalt ze­nei utasítás jelentése, s a Hajnóczyt ismerő olvasóban felidéződik a szer­ző írásait olyannyira jellemző spirális vagy körkörös, fúgaszerű szer­kezet. Megszakítás és újrakezdés, apró variációs ismétlődések ze­nei rendje, ritmusa: Hajnóczy jellemző technikája, mely egyként rokon a minimal art, a repetitív zene építkezésével és a filmes nyelvezettel, a for­gatókönyvszerűséggel.

De mi fog itt „da capo al fine” ismétlődni? – kérdezzük most, a no­vel­lát fellapozva.

Hajnóczy Péter 1973-ban vetette papírra ezt az írását, de az 1975-ös első kötetbe nem vette fel; megírta belőle-helyette a kötet címadó el­beszélését, A fűtőt. A kettő együtt, egy kötetben sok – felesleges? – lett volna. Annál érdekesebb, hogy az eredeti verziót Hajnóczy 1980-ban átdolgozta, a Hátrahagyott írások kiadásába így került be a Da ca­po al fine végleges változata. Hajnóczyt alkotói pályája során végig fog­lalkoztatta a téma, a „kezdetektől a végéig” újra és újra elővette, és itt nem csak a fent említett két írásra kell gondolnunk. Az 1975-ös szo­ci­ográfia, Az elkülönítő és a megjelenése körüli kiadói viszontagságok ke­serves emlékeit rögzítő Karosszék kék virággal is ide tartozik mind te­matikailag, mind szerkezeti megformáltságban.

A „da capo al fine” tehát jelentheti egy téma pályaegészen át való új­ra- és újra-felbukkanását: Hajnóczy motívumainak körkörös, ciklikus új­ra-jelentkezését. (Ezt a körkörösséget látjuk kínzó- és önkínzó mó­don megvalósulni az életmű korai szakaszában keletkezett „hosszú­szö­ve­gekben”, például a Keringőben is.) És jelentheti a Da capo al fine cí­mű szöveg (s vele A fűtő címet viselő rokon-szöveg) belső szerkezetének szaggatott ismétlődését, cirkulálását egy középpont körül. Nem­csak a fűtő léthelyzetei ismétlődnek tehát da capo al fine, hanem a meg­írás aktusa is (Németh Marcell4). A kazánfűtő kálváriája a szö­ve­gen belül szűkülő/táguló gyűrűkben: különböző szinteken zajló sors­e­pi­zódokban halad előre – vagy stagnál – az értelmező tetszése szerint. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Hajnóczy a fűtő alakját Kleist mű­vé­ből vette, de hatott rá Kafka hasonló című elbeszélése is, miközben tu­dunk a téma további feldolgozásairól E. L. Doctorow Ragtime-jában, Sü­tő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában, illetve Már­ton László Jakob Wunschwitz igaz története című regényében – te­hát így a fűtő-téma is körkörösen fejlődik, halad előre az olvasó em­lé­ke­zetében, izgalmas intertextuális szövevénnyé válva.

Úgy véljük, a Tragédia szerveződésének is egyik fő elve (ha nem a leg­főbb!) a körkörösség. Ezt szeretnénk néhány gondolatfűzéssel bi­zo­nyí­tani. Ha ez meggyőző lesz – talán elfogadhatóvá (megjátszhatóvá) vá­lik a hipotézis a drámai költemény 16. színéről. A körkörös szer­ke­zet és a belső kör- és gömbszerűségek vázlatos számbavételénél is­mert, sokhelyütt tárgyalt következtetéseket foglalok össze.

A Tragédia felépítése keretes, a 4 (3+1) bibliai szín megkeretezi (kör­be zárja) a történelmi és utópikus színeket. Igaz, ez a keret nem szim­metrikus: a dráma elején három, különböző hosszúságú szín áll, míg a mű végére a keret már csak egy szín erejéig tér vissza. Az 1. je­le­net rövid, de magvas; a második hosszabb, de a bibliai történet he­veny átismétlésének hat, a gondolati módosításokat a sok beszéd el­fed­ni látszik; a 3. szín megdöbbentő: egy ötlet- és gondolat-bomba. Ádám már itt megkezdhetné a világ megismerését, de a világnak ettől a mi­nő­sé­gétől visszariad. Filozofikuma s a bölcselet 19. századi nyelvezete igen nehézzé teszi e részt a befogadó számára. A „bárány-olvasók” – hogy Boccaccio metaforájával éljek – gyakorta nem is veszik észre, mi tör­ténik ebben a színben. A keretet a mű végén a 3. jelenet helyszínére va­ló drámai visszatérés zárja le, értelemszerűen, hisz az emberpár ott éb­red fel, ahol elaludt: a Paradicsomon kívül. De a 3. és a 15. szín vi­lá­ga, szemlélete annyira más, hogy szinte észre sem vesszük az azo­nos­ságot. A keret megvan tehát, de a körkörösség sajátosan, némi aszim­metriával valósul meg. (Aszimmetrikus kör? Óvakodjunk a kép­za­vartól; csakhogy itt kifejezéstelinek tűnik.)

Zárt vagy nyitott forma a kör? A végest vagy a végtelent írja le?

A körszerűség nemcsak a Tragédia keretességében érvényesül. „Da capo al fine” keletkeznek és halnak el az eszmék a mű egyes szí­nei közt is. Régi hiedelem, hogy a történelmi színek Ádám lelkesült ke­délyével s egy frissen megvalósult, ideálisnak tűnő eszmével in­dul­nak. Ezzel ellentétben, ha figyelmesen hajolunk a szöveghez, azt lát­juk, hogy Ádám már a szín kezdetén sem boldog, nem elégedett. A vá­gyott eszmét már csak lemenő ágában, már csak elkorcsosulni látjuk. Avagy, megvalósultán, sosem is volt ideális. Ideális csak eszme-lé­té­ben lehet, s nem is az eszme megy tönkre – az csak megvalósul, úgy, ahogy tud –, s Ádám pszichikuma, rajongó-búsongó kedélye az, ami a tör­ténelmi pillanatot átszínezi. Annyi bizonyos: Ádám már a színbe lé­pés­kor csalódott, s e csalódottsága a jelenet előrehaladtán egyre nő. E ke­délyörvénybe csak az új, megváltó eszme feltűnte hoz fordulatot: a szí­nek végén Ádám ismét remélni kezd, fellelkesül. A részegységek me­nete tehát körkörös, s így eldönthetetlen, hogy a színek bemutatását az elejükön vagy a végükön kezdjük-e: egymásba folynak-kap­cso­lód­nak a szekvenciák. A szín végén Ádámban felmerül egy új eszme, mely lelkesedéssel, tettvággyal tölti el. Itt véget ér a szín, s mire át­ju­tunk a következő jelenetbe – a lelkesedés elmúlt, az eszme megfakult a va­lóság próbáiban. Ádám elégedetlen, s a szín végéig egyre mélyebb ki­ábrándulás vesz rajta erőt. Hogy végül aztán eljusson a teljes tagadás ál­lapotába, kiürült, kiéhezett szívvel várja a másmilyent, az újat, az el­len­kezőt. S íme, a szín végére az meg is születik, eszme formájában leg­alábbis. Ez a dialektika, mely itt körkörös szerkezetet eredményez.

Mi az a világtörvény, mely Madách gondolkodását fogva tartja? Mi irányítja az Univerzum s benne a történelem alakulását? A lineáris elő­rehaladás s a közben megvalósuló diszkrét fejlődés eszméje aligha lel­kesíti költőnket. Vívódó énjétől, kétkedő hajlamától efféle gon­dol­ko­dás-remény távol áll.

                                                               „Rakjuk le, hangyaszorgalommal, a mit

                                                               Agyunk az ihlett órákban teremt.

                                                               S ha összehordtunk minden kis követ,

                                                               Építsük egy újabb kor Bábelét

                                                               Míg olly magas lesz, mint a csillagok.

                                                               S ha majd benéztünk a menny ajtaján,

                                                               Kihallhatók az angyalok zenéjét,

                                                               És földi vérünk minden cseppjei

                                                               Magas gyönyörnek lángjától hevültek,

                                                               Menjünk szét mint a régi nemzetek,

                                                               És kezdjünk újra tűrni és tanulni.

                                                               Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

                                                               Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal

                                                               S meg nem kövűlnek élő fiai.”5

                                                               „De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,

                                                               Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik.

                                                               Fáradtan ösvényikből a napok

                                                               Egymásba hullva, összeomlanak;

                                                               A Mind enyész, és végső romjain

                                                               A szép világ borongva hamvad el;

                                                               És ahol kezdve volt, ott vége lesz:

                                                               Sötét és semmi lesznek: én leszek,

                                                               Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.”6

A 19. század gondolkodóit a körforgás látomása tartja fogva. „Megy-é előbb­re majdan fajzatom?” – kérdi Ádám is, s ha megy, csak azért-e – ahogy Vörösmarty is írja –, hogy a csúcsra jutván, Sziszüphosz kö­ve­ként gördüljön aztán vissza a sötét mélybe… „Ixion bőszült vihartól űzött kerekén” forog a tébolyult világ, da capo al fine, nincs megállás. A fent és a lent „nagy hinta-játékára” (ami, láthatólag, még a vi­lág­há­bo­rús Adyt is foglalkoztatta) számolhatatlan szövegpéldát találunk a Tra­gé­diában. Egy példa Konstantinápolyból; Lucifer válaszol Ádám­nak:

                                                               „Ez a lovagrend, melyet állitasz

                                                               Fárosz gyanánt tenger hullámi közt,

                                                               Egykor kialszik, félig összedűl

                                                               S vészesb szirtté lesz a merész utasra,

                                                               Mint bármelyik más, mely sosem világlott. –

                                                               Minden, mi él és áldást hintve hat,

                                                               Idővel meghal, szelleme kiszáll,

                                                               A test túléli ronda dög gyanánt,

                                                               Mely gyilkoló miazmákat lehel

                                                               Az új világban, mely körűle fejlik. –

                                                               Ládd, így maradnak ránk a múlt idők

                                                               Nagyságai.”

Más szöveghelyek viszont mintha a biztos és végérvényes pusztulást, a vég visszafordíthatatlanságát sugallnák, gondoljunk az Űrből vágy­tel­ten megtérő Ádám utolsó rémlátására, Lucifer torz fintorára, az Esz­ki­mó-színre!

S körvonalazódni látszik még egy negyedik világelv is: az Örök-Egy­forma körforgása, megújulás, toronyépítés nélkül. A „fent” csak lát­szat, a kedély csalóka tündérjátéka. „…De mind a kettő kárhozat; / Más név alatt a végzet ugyanaz.”

Nem a körszerűség mint szervező elv kifejtése és részletes do­ku­men­tálása e dolgozat feladata. Csak „propedeutika” mostani ok­fej­té­sünk ahhoz, hogy előállhassunk a Tragédia 16. színére tett ja­vas­la­tunk­kal.

Néhány további körszerűségre hadd mutassunk még rá a műben!

A hegeli triádról s annak meg nem valósulásáról vagy specifikus je­lenlétéről a Tragédiában sokat írtak már. A történelmi színek egy­más­utánjára e kerek (!) hármasság bizonyosan nem igaz, hisz mit kezd­jünk példának okáért a Római színnel mint „szintézissel”? Van­nak azonban látószögek, ahonnan e hármasság/körkörösség is meg­va­ló­sulni látszik. Példaképpen csak egyet: 1. Ádám a Paradicsomban imád­ja az Urat, és öntudatlanul azonosul teremtő tervével, céljaival. 2. A történelmi álom a lehető legtávolabbra ragadja Ádámot az isteni terv­től, több ponton csaknem istentagadóvá teszi. 3. A 15. szín Ádám­ja megtér Teremtőjéhez, és vállalja a történelem küzdelmeit. De egy má­sik utat remél, okulva álmaiból, szabad akaratában és Istenben bíz­va egy módosított, jobb útnak remél nekikezdhetni. Ez volna a szin­té­zis. Egyben bezáruló kör: a mi körünk.

 Hármasságok, kör-rajzolatok még: „álom az álomban” – Prága – Pá­rizs – Prága. A kezdő szín három főangyalának három sarkalatos is­ten­eszméje. A Paradicsom kerek, bezároltatott kert, kellős közepén a két fa (miért is nem három? mi lehetne a harmadik fa titka? mi hi­ány­zik még fájdalmasan emberlétünkből? mert bizonyára erről az el­kép­zelt fáról se lehetett volna szakítani…) az a minimális (kerek) pont, „hol a tagadás lábát megveti”. A Nap izzó körlapja az égen, Éva tük­rös, kerekre tárt szeme Ádám igézetére; a dics kerek glóriája; de forgás kép­zetét kelti a London haláltánca is: a szín alakjai marionett-for­má­juk­ból kielevenednek, s úgy ugranak a nyitott sírgödörbe, szűnni nem aka­ró láncolatban, akár Arany János balladájában.

                                                               „Csak rajta, pengjen a kapa:

                                                               Ma kell végezni, holnap késő,

                                                               Bár egypár ezredév után

                                                               Még mindig nem lesz kész a nagy mű

                                                               Bölcső s koporsó ugyanaz,

                                                               Ma végzi, amit holnap kezd el,

                                                               Örökké éhes s jóllakott,

                                                               Mi már ma bémegy, holnap felkel!

                                                               (A lélekharang megcsendül)

                                                               Megcsendült ím az estharang,

                                                               Bevégezők; el, nyúgalomra,

                                                               Kiket a reg új létre költ,

                                                               A nagy művet kezdjék el újra.”

A Nap csak tekintetünk számára körlap, tudásunk róla: gömbalak, ugyan­úgy Éva szép szeme s a dics glóriája is térforma. Gömböt formáz a tiltás gyümölcse a fán [akár alma az, ahogy a festmények iko­no­grá­fi­á­ja nyomán Ádámmal mondatja Madách, akár „gyümölcs”, ahogy a Bib­lia szűkszavúsága állítja, akár etrog (citrom jellegű gyümölcs), ahogy a Talmud mondja].

 A gömbforma a harmóniát sugallja, az édeni zengzet is összhangról súg a paradicsomi emberpárnak. Az anyaméh is gömb alakú, burok, mely megvéd és bezár, akár a Paradicsom, akár a Gondviselés. Ebből ke­rül ki Ádám, a fáról szakítván. A gömb teljesség; „(a) torz az éppen, mit nem tűrhetek” – vallja Ádám még Londonban is. A diszharmónia, a hiba, a gömb megsebzése – Lucifer világa. S Ádám, bár kiszakad eb­ből az óvó burokból – magát még „gömb”-nek érzi („…aki en­ma­gam­ban / Olyan különvált és egész vagyok.”) A 3. szín világ-látásában pe­dig a gömbszerű teljesség elvesztésére ébred rá s retten vissza:

                                                               „Elégek! – És a vészhozó tüzet

                                                               Talán rejtélyes szellem szítogatja,

                                                               Hogy melegedjék hamvadásomon. –

                                                               El e látással, mert megőrülök.

                                                               Ily harcban állni száz elem között

                                                               Az elhagyottság kínos érzetével

                                                               Mi szörnyü, szörnyü!…”

Sokjelentésű szimbólumokról van itt szó. A gömb a teljesség, har­mó­nia és védettség a Tragédia szövegében (lehetne épp gettó is: a be­zárt­ság élménye); a kör/körkörösség viszont inkább fenyegetés, a végtelen ke­rékből való kitörni képtelenség szimbóluma. A Tragédia szerkezetét ezek a körszerűségek határozza meg.

Lássuk tehát a 16. színt!

(Ismeretes, hogy Ádám a 15. színben végül odaborul Teremtője elé. Álmából ébredve az öngyilkosságot választja, de majd Éva hír­a­dá­sa visszahozza az életbe. Kész visszatérni az isteni útra, és vállalni az em­beriség jövőjét. De azt is tudjuk, hogy Ádám nem felejtett semmit az álmodott útból, s immár nem vak optimizmussal folytatja – ha foly­tat­ja a küzdelmet. „Azt a véget” nem tudja feledni; remélni látszik ugyan­akkor, hogy módjában áll majd útját „másképpen vezetni”. Isten „bíz­va bízzál”-járól pedig gondoljon mindenki, amit tud és akar. Ádám is ezt teszi. Így lép át a 16. színbe – a fikciónál is fikcionáltabb ima­gi­ná­rius birodalmába.)

Nincs 16. színe a Tragédiának. Csak az olvasói empátia és el­ra­gad­ta­tottság, az olvasó felzaklatott képzelete érez folytatási kényszert…

Első lehetőség

A helyszín nem változik. A 3–15. szín „pálmafás vidékén” vagyunk, a „pa­radicsomon kívül”. Látjuk a „kis durva fakalibát”, a cövek-kerítés még nincs kész, s a „lugos” is épp csak megkezdett – az otthonteremtő mun­kát megszakította az álom. Ádám és Éva lassan, gondolataikba me­rülve „jőnek” a sziklás meredély felől. Van mit átgondolniuk, s ne­héz megszólalni.

Ha ilyen kondíciók mellett képzeljük el a 16. színt, azaz hogy Ádám és Éva tovább élnek, gyermeküket várván, úgy az Édenen kívüli hét­köznapjaikat tartalmazhatja a 16. szín. De mivel konfliktus, sar­ka­la­tos pont nélkül dráma (még drámai költemény se) nincs, nem kép­zel­he­tünk el 16. jelenetként egy búsongó tevés-vevést, ház körüli munkát a házaspár számára.

Menjen tehát Ádám és Éva vissza kunyhójához, megrendülten, né­mán, átforrósodott lélekkel, csak fél-szavakat mormolva (akárha a Bánk bán indulattól fűtött, tagolatlan monológjai, mormogásai, di­a­ló­gus-kezdeményei). S majd otthon, a kalyibában bontakozna ki ebből a meg­hitt, önmagába-forduló beszéd-csírából egy szenvedélyes vita, gon­dolati párharc: Ádám még megmaradt kételyeit szembesíti Éva hi­té­vel, bizalmával, optimizmusával; miközben másfelől Éva bevallja, fél is a Teremtő által rá rótt szerep nagyságától. A szín egy di­lem­má­val, a 15. szín isteni döntésének emberi megerősítésével érne véget.

E jelenet többféle elégületlenséget is hagyna maga után. Tragikus kon­fliktus csak két egyenlő erejű, de ellentétes irányultságú fél közt ke­letkezhet, s e feltételeknek Ádám és Éva mint „ellenfelek” nem tesz­nek eleget. Konfliktusuk drámaivá válni nem tud, csak elégikusan lí­ra­i­vá, s mivel végül is egyet fognak érteni, a mű provokatívan kérdő, meg­oldás nélküli alapjellegét hígítaná/oldaná fel ez a szín, s fe­les­le­ges­sége sem kizárt: ugyanazt részletezi, szövi színné, ami feszes mon­da­tokban a 15. jelenetben is benne van már.

Második út

De álmodott-e Éva is? A 3. szín vége tagadhatatlanul így hangzik: „Bű­bájat szállítok reátok, / És a jövőnek végeig beláttok / Tünékeny álom képei alatt”. Csakhogy Éva, ellentétben Ádámmal, nem öregszik a színek során, örökké ifjú és csábító marad. Ádám a tudásba, a meg­is­me­résbe, az álomban átélt történelmi tapasztalatba öregszik bele, ami, úgy tűnik, Éván nem fog. A 15. színben is, mikor Ádámot a „rettentő ké­pek” felriasztják, Éva mindegyre „bent szunnyad”. Vajon miről ál­mod­hat Ádám nélkül, ha mégis álmodik ő is? Micsodás elképzelés ejt ra­bul? Éva ismeretlen álma, miután ifjú férje felkelt mellőle, s ő ma­gá­ra marad… Sejti-e, hogy Ádám mire készül? Éva magányos álma – ez is lehetne a Tragédia 16. színe?

Ha viszont Éva nem álmodik a színek során, csak Ádám álmodja őt be­le minden álmába, akár a vesztett Édent – úgy a 16. szín tartalma az a dráma is lehetne, mikor Ádám feltárja társának, Évának, hogy mi is áll előttük, milyen jövőt kell kettejüknek együtt – elkerülniük. Ez a szín Ádám gondolatainak, filozófiájának összegzése lenne, az álomban meg­tett út mérlege, Éva záporozó kérdéseivel. Ebből többet ki lehetne hoz­ni, mint az előző verzióból, de bizonyosan megegyezéssel vég­ződ­ne e szín, a drámaiság, az inspiráló nyitottság csorbát szenvedne, s itt is fennáll a 15. szín problémaismétlésének veszélye.

A harmadik

Lehetne a 16. szín Ádám monológja is. Nyilvánvaló, hogy e nem lé­te­ző 16. szín szerepe és helyzete egészen speciális lenne. (Egy ilyen sú­lyú és -szerkezetű műben melyik részegységé nem az?) Ádám meg­nyug­tatja Évát, és magára marad. Monológja az eddigi tapasztalatokat mér­legeli, immár Éva kathartikus közlése és az Úr teremtő-meg­bo­csá­tó beavatkozása fényében. Ádámnak rendet kell tennie magában ah­hoz, hogy elkezdje a 17 (!) színt. (Íme, végtelenné tesszük a Tragédia kö­reit. De hisz Lucifer is figyelmeztette Ádámot, hogy „vég” csak az egyed számára létezik; a nem története folytonos. Leszámítva az Esz­ki­mó színt, de azt épp most utaltuk végképp az álmok birodalmába.)
Ádám ebben a végig-monologizált 16. színben éppen azon töpreng, mi­ként lesz módja „(ú)tját másképpen vezetni” a szabad akarat ne­vé­ben. Hogyha „ugyanannak örök visszatérését” is kell átélnie a nemnek, az egyén s a kisebb periódusok életében legalább legyen meg a sors­al­ko­tás illúziója! Madách nem ismerhette Nietzschét. A nagy német fi­lo­zó­fus gondolatainak itt csak előérzetéről lehet szó. Hajnóczy Péter leg­fon­tosabb műveinek filozofikuma azonban ráépül a nietzschei kör­for­gás-gondolatra (egy idézet A parancs című 1981-es kisregényből: „Las­san szállásomra kell mennem. Igen, minden visszatér. Az új Meg­vál­tó és a négy parancs. Akár egy hal. Egy szék. Egy gyűrű ár­nyé­ka…”7)

E monológ-szín mélyebb bepillantást engedne Ádám gondolataiba, és választ adhatna egy sor, az „eredeti mű”-ben megválaszolatlan kér­dés­re: Mennyit látott Ádám az emberi történelemből, annyit-e, amennyit minekünk mutat meg Madách, vagy átélte az összes tör­té­nel­mi korszakot? Mire emlékszik Ádám a megtett útból, és mit felejtett el, jóvátehetetlenül? Okult-e Ádám a látottakon? Melyiket érzi erő­sebb­nek hősünk: a determinációt vagy az olyannyira vágyott szabad aka­ratot? Hogyan is áll Ádám az istenhittel, mert hisz az ön­gyil­kos­ság­tól „csupán” Éva közlése döbbentette vissza (bár: a gyermekáldás cso­dá­ja is Isten művei közé tartozhat)?

E szín vége, nem kétséges, a történelem vállalása lenne. A fi­lo­zo­fi­kum és a líra felerősödne a dráma rovására, a színpadszerűség pedig vég­leg eltűnne, feloldódna e monológban. Ne hiányoljunk a Tragédia vé­géről egy ilyen színt! (Hisz csak játszunk egy gondolattal!)

A negyedik lehetőség

A Tragédia szerkezete harmonikus, kerek kört alkotó és lezárt, ha ben­ne az eszmék és kérdésfelvetések nyitottak is. S ha mégsem? Az 1. szín­ben a Mennyeket látjuk, a Teremtő és az Ördög párbeszédének va­gyunk fültanúi. Ádám ebben az 1. színben nem szerepel. Nem az ő alak­jára kerekedik tehát le a Tragédia szerkezete, hanem az égi ha­tal­mak viszályára. Hangsúlyozzuk ezt a 16. szín által úgy, hogy ennek szín­helye ismét a Menny legyen, s immár Ádám nélkül váljunk meg a Nagy Műtől, otthagyva az első embert dilemmái közt, ahol a 15. szín zár­szavainál láttuk! (A Teremtő művére s annak ember általi re­pro­du­kál­hatatlanságára idézzük Hajnóczy Péter kínzó dilemmáját: „Az em­ber a művészetben vagy bármely alkotó tevékenységben – a mű akár öt­ezer éves, akár öt – a Nagy Fazekas munkáját utánozta, amely min­dig élő, organikus, ellentétben az ember munkájával, amely – mit te­gyünk! – mindig csupán kreatív lehet.”8 És: „Valamit, ami élő, or­ga­ni­kus, ábrázolni képtelenség. Tehát, hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet.”9)

Miről beszélhet az Úr és Lucifer ebben a potenciális 16. színben? A 15. jelenetben a Teremtőt fensőbbségesnek és érinthetetlennek lát­juk, triumfál, a helyzet abszolút ura, de Lucifer vesztett fö­lé­nyes­sé­gé­ből. Veszve érezvén a diadalt, dühös, indulatos, kapkodó. Egy 16., im­már ember és Föld nélküli színre Lucifer ismét visszanyerheti korábbi szel­lem-énjét, de a Teremtő is távolodik kettejük viszályának korábbi ter­rénumától: a Földtől. Vitájuk a szublimált gondolaté: értékelik a tör­tén­teket, eldöntik, ki is győzött, újra tisztázzák az erőviszonyokat.

Valóban, ki is győzött? A Teremtő vagy Lucifer? Hiszen az 1. szín ké­tes fogadását ők kötötték – az ember bőrére. Ádám itt csak vesztes le­het, a nagyhatalmak játékszereként. Báb, akit megteremtettek, el­csá­bí­tottak, s most egy dogma igazolására vagy cáfolatára használnak fel. A 16. színhez ő már nem kell. Egy ilyen színre kíváncsi volnék, mert itt Madáchnak el kellene mondania, szándéka szerint melyik oldalon állt a nagyobb erő: kié végül is az ember lelke. Mert a Tragédia megírt 15 színéből, véleményem szerint, ez a kérdés nem eldönthető.

Ez a szín eredendően a Fausthoz s azon keresztül a Teremtés köny­vé­hez, még inkább a Jób könyvéhez kapcsolódna. De mind a bibliai könyv­ben, mind Goethe remekében az isteni fogadásnak csak az eleje dol­goztatik ki, az alaphelyzet válik világossá. Hogy végül miként dől el a küzdelem, az ember lelke az Istené vagy az Ördögé lesz – meg­í­té­lé­sem szerint csak formálisan, egy felületi olvasat számára lehet egy­ér­tel­mű. Mindhárom esetben jóval bonyolultabb a kérdés, hisz az ember-hős olyan poklokon ment keresztül, s azokat oly mértékben nem fe­led­te, hogy probléma- és kétségmentes visszarendeződése a teremtésbe alig­ha lehetséges. S hogy mindezt maguk a fogadást kötők, a két nagy já­tékos, Isten és az Ördög hogy értékelik e nagy világ-játék keretében – megtudhatnánk talán a Tragédia e megíratlan, de odaképzelt 16. szí­né­ből. A konfliktust itt a két kibékíthetetlen álláspont harca kép­vi­sel­né. S mivel, halál híján („a vén hazugság”!), a szellemvilágban nincs sors – a tragikumot a vérző-egyszeri Ádám-lét képviselné. Immár anél­kül, hogy Ádám e 16. szín szereplője lehetne. Talán erre az utolsó szín­re a Teremtő is megtanult jobban érvelni, mint amilyen érvsornak az 1. színben fültanúi lehettünk.

Ha megnyugtatóbb véget akarunk, ugyancsak van mihez kap­cso­lód­nunk:

                                                               „Te Lucifer meg, egy gyűrű te is

                                                               Mindenségemben – működjél tovább:

                                                               Hideg tudásod, dőre tagadásod

                                                               Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,

                                                               S eltántorítja bár – az mit se tesz –

                                                               Egy percre az embert, majd visszatér.”

Lucifer a 15. színben, vesztét látva, el akar sompolyogni, de az Úr nem en­gedi. Az Ördög 1. színbeli önhitt tirádáira visszautalva („együtt te­rem­ténk”) az Úr most szaván fogja, nem engedi el. Élesztő ko­vász­ként, ám örök alárendeltségben maga mellett tartja. Közeledik így sze­re­pe a Faust Mefisztójáéhoz („Az erő része, mely örökké rossza tör, s örök­ké jót mível.”10)? Erről a gondolati küzdelemről, az Úr szellemi fö­lényéről, Lucifer szerepének végső kijelöléséről is szólhatna a 16. szín – ugyancsak Ádám nélkül zárva keretbe Madách drámai köl­te­mé­nyét. S ez is „da capo al fine” volna, hisz a Teremtő és Lucifer vitáját be­zárná, de Ádám ébren megteendő útja még ezután, a 17. színben kez­dődne.

Ötödik

„Fiad Édenben is bűnnel fogamzott” – hangzik Lucifer kegyetlen mon­da­ta Évához a 15. színben, s szavai felidézik a sok töprengésre okot adó kérdést: a gyermekáldás mikor éri az első emberpárt, s ki is az első nász gyümölcse? A 16. szín lehetne akár az első Fiú (vagy az iker­test­vé­rek), az első Testvérpár története, benne az ősbűnt követő második go­nosztettel, a testvérgyilkossággal. A héber mitológia11 ta­nul­má­nyo­zá­sa azt sugallja, hogy a Tudás fájáról való szakítás a nemiség meg­is­me­rését jelenti. A Biblia első teremtéstörténetében Isten úgy ren­del­kezik, hogy Ádám és Éva „szaporodhat és sokasodhat”, nem is az Éden­ben, hanem az egész Földön. A Teremtő az Egészet rendelte ha­tal­muk alá, nemcsak a Paradicsomkert védő, de bezároltatott kertjét.

A második teremtéstörténetben már csak az Éden az első emberpár bir­toka. Éva jóval később teremtetik, mint Ádám, s a szaporodás pa­ran­csa/engedélye sem hangzik el. Viszont szó van – itt, és csak itt – a két tiltott fáról. Az elsőről való szakítás következményeként Ádám és Éva észreveszik, hogy mezítelenek: ráismernek önnön nemiségükre. Ez volna tehát a bűnbeesés lényege: az ártatlanság elvesztése? Vissza­tér­ve a Tragédia gondolatmenetéhez: akkor tehát a gyermek a bűn­be­e­sést követően, de még a Paradicsomban fogant, s a kiűzetés után hord­ja majd ki Éva. A történelmi álmot, ha látja egyáltalán, egy Káinnal és Ábel­lel (vagy csak Káinnal) viselős Éva látja. Talán ettől lesz Káin olyan, amilyen. S ha a 16. szín Káin történetén folytatódna? – ez is be­le­illik a Tragédia szerkezeti logikájába. Micsodás kegyetlen dialektika (nem először! az Űrben torz fintorként profanizálódott Ádám fa­lansz­ter­beli „magasb körökbe” vágyása), hogy az ismét élni óhajtó, az isteni ter­vet vállaló Ádám, akit épp a gyermek örömhíre hoz vissza az életbe – épp Káint (vagy egyszerre a Jót és a Rosszat, a testvérgyilkost és a ha­lálra ítélt jót) kapja folytatásként Teremtőjétől a 16. színben! Ezt je­len­tette a „bízva bízzál”?

[Egy közbevető kérdés. Számolnunk kell-e egy lehetséges 16. szín­ben az Ördöggel, vagy az ő szellemlénye az Úr tirádáival végképp ki­ü­rül – ha a teremtésből nem is, de a Tragédiából? Egy Lucifer nélküli Tra­gédia? Hová lenne így a fő mozgatóelv, a dialektika? Vagy egy meg­hunyászkodott Ördöggel számoljunk, aki staffázsfiguraként asszisz­tál a háttérben? Nehéz elképzelni. A másik nagy romantikus drámai köl­te­mény jut eszünkbe, mely ugyan előbb íródott, mégis mintha a mi Tra­gé­diánk folytatása lenne: Byron Kainja (1821), ahol az Ördög már a lá­zadó Fiút csábítja és vezeti tragikus útján.]

Hatodik változat

Nincs még vége a „da capo al fine” biztosította lehetőségeknek. Sőt, épp a leglogikusabbnak tűnő folytatást nem említettük még: egy újabb, „más­ként vezetett” Egyiptomi szín. Ádám vállalja az álomban átélt nyo­mán a másként megvalósítandó történelmi utat, azaz a mű szer­ke­ze­ti logikája szerint most ismét Egyiptom következik. Egy másmilyen, jobb Egyiptom; egy ördögi kísértés nélküli, bölcs Egyiptom.

Ádám okult a megtett útból, emlékezik, és nem akarja ugyanazokat a hibákat elkövetni. Emlékszik tehát rá, hogy, bármily nagy-szerű (a Szé­chenyi-féle értelemben véve a szót; olyféleképpen, ahogy Szé­che­nyi a Szózat ama versszakát olvasta) volt is egyénisége fáraóként, mi­kor csillagléptékekkel emelkedett a sokaság fölé, s halál-gúlát emelt az örök­kévalóságnak – boldogtalan volt és elégedetlen. S hogy egy nő „szív­erén keresztül” megtanult érezni és látni. S hogy végül fel­sza­ba­dí­tot­ta valamennyi rabszolgáját. Ezen tudások birtokában kívánja hát az új, immár nem álmodó, hanem valósan cselekvő Ádám a maga Egyip­to­mát alakítani.

S itt meg is állhatunk. Kihúztuk a talajt Egyiptom alól s az egész Tra­gédia dialektikán alapuló szerkezete alól is. Érdekes gondolat egy hi­bátlanul felépülő s nem önkényen támaszkodó, szabad és de­mok­ra­ti­kus, Lucifer nélküli Egyiptom; csakhogy történelmi képtelenség, hi­te­le­síthetetlen fikció a fikcióban. Ebből a 16. színből nincs mód to­vább­lép­ni, mert ha meg tudná Ádám emez ideális Egyiptomot valósítani, úgy ebből nem volna miért továbbhaladni. A történelem megállna, s már a kezdet kezdetén bekövetkezne az Aranykor eszményi világa: vissza­tér­ne a földi Paradicsom. Ez valószínűtlen, és nem a mű logikája sze­rint való.

Egyre jobban belátjuk, miért is nincs a Tragédiának 16. színe!

Messzire távolodtunk ígért Hajnóczynktól, témát nem, egyelőre csak szerkezetet, a „da capo al fine” menetét választottuk tőle (ta­lál­tuk; ismertük fel), rá-olvasásként a Tragédiára. A dolgozat végén áll­jon egy olyan potenciális 16. szín, mely Hajnóczy Pétertől vétetett! Egy 20. századi Madách egy ilyen színt helyezett volna még el baljós jö­vőképű drámai költeményében:

Hajnóczy Jézus menyasszonya című kisregényét kétféleképpen is be tudnám 16.-ként illeszteni Madách Tragédiájába.

                                                               I. „Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,

                                                               És átalán több-é, mint álom, a lét,

                                                               Egy percre, mely a holt anyagra száll,

                                                               Hogy azzal együtt végkép szétbomoljon?

                                                               Miért, miért e percnyi öntudat,

                                                               Hogy lássuk a nemlét borzalmait? –”

Ádám 15. színbeli második tirádája szerint elképzelhető, hogy a lét az álom. Eddigi elképzelésünk a Tragédia menetéről téves volt – a ret­te­ne­tes történelmet valóban végigélte Ádám, s csak most, a 15. színben ál­modik: egy felkavaró dialógus-álmot, saját intellektualitásának, tör­té­nelmet illető kérdéseinek kivetülését.

Ha így volna, akkor a 16. színt a) vagy a 15. szín folytatásaként ugyan­csak álomnak kellene felfogni és elgondolni, s akkor a vita Isten-Em­ber-Ördög közt tovább zajlik majd e jelenetben: egy éber, valóság-hi­telű álom.

Vagy b) Ádám „felébred” a 16. színben, s végigéli a 14. (utolsó utó­pikus) szín alternatíváját: nem a teljes földkerekség természeti vé­gét, hanem a városos civilizáció és a homo moralis végét, s így jut el a Jé­zus menyasszonya Pokol-városába.

II. De úgy is beilleszthető Hajnóczy világvége-víziója a Tragédia 15. színe után, hogy a vereség-dramaturgiát tovább nyomatékosítsa. A 15. szín végén Ádám, ha nem is lelkesül, de kész továbbélni, és el­szánt­ságot érez a küzdelemhez. Így indul neki a további útnak, s emez újabb út kezdetének modellje volna a 16. szín. S ekkor a Tragédia ko­mo­rabbik olvasata egy olyan fejezetet illeszt be, melynek ottléte ahhoz a logikához hasonlít, amivel az Űr-színt követte az Eszkimó-kép. Egy két­ségbeesésből épp hogy felocsúdott, a halál partjairól visszatért em­ber, aki lényegében megadta magát, s szinte mindegy már, miért és mi mó­don, de újból élni akar. Ilyen Ádám az Űr-szín végén, s hasonló a hely­zet a 15. szín zárásakor is. Amott, torz fintorként, tromfként a Föld­re visszaszáguldó Ádámot a világ pusztulása fogadta. E logika sze­rint fogadja mostani hipotézisünk értelmében egy sci-fi, egy el­len­u­tó­pia a talán nem is oly messzi jövőből.

A Jézus menyasszonya a valósággá – hétköznapokká – vált Po­kol­ban játszódik. A furcsa, felejthetetlen cím értelmezésére több le­he­tő­ség kínálkozik, de egyik megfejtés sem tisztázza megnyugtatóan a su­gal­mazó erejű metafora műre való vonatkozását. Szörényi László arról be­szél,12 hogy Szűz Mária a keresztény szimbolikában Jézusnak nem­csak anyja, hanem az atyával való egylényegűsége folytán meny­asszo­nya is. Jézus az isteni megváltás gyümölcse, maga a Megváltó. Ám tör­ténetünkben Mária menyasszony marad, az Atya múlhatatlan ha­rag­ja sújtja a megváltatlan világot. Már A parancsban szerepelt egy obsz­cén új Megváltó, és itt olvashattuk a „Jézus felébred” című szívszorító be­tétet – mostani kisregényünkben pedig a főszereplő „fiú” valóságos „el­len-Megváltóvá” válik: egyetlen vágya, hogy maga is a hivatásos em­bervadászok közé kerülhessen. Magát Máriát is súlyosan per­vel­tál­ják a szöveg rémálmai.

„Jézus menyasszonya” ugyanakkor, a Jelenések könyve tanúsága sze­rint, a Mennyei Jeruzsálem: az igazak, megdicsőültek boldog bi­ro­dal­ma, egy eljövendő eszményi lakhely, az üdvözült emberiség városa. Ez a város volna hát a kisregény színtere? A gyilkos város, ahol a fej­va­dászok tevékenysége a mindennapok része lett, mindenki gyilkos vagy potenciális áldozat, ahol trófeává válni – maga a siker.

Ha pedig az Énekek Énekét vesszük alapul, úgy Jézus meny­asszo­nya maga az ember, az Isten-szerelemben élő hívő, akinek sorsa a bol­dog szolgálat és feloldódás. Ha ez utóbbi két cím-magyarázatot fo­gad­juk el, még fájdalmasabban érezzük Hajnóczy utolsó kisregényének mor­bid iróniáját.

Lehet a fiú maga Jézus, egy ellen-Jézus, egy Megváltóból hivatásos gyil­kossá válni szándékozó korcs, akinek ez esetben a történetben meg­ismert érthetetlen, felemás áldozat, Csilla/Júlia lenne a „meny­asszo­nya”. [Isten léte és Jézus alakja egész életművén át foglalkoztatta Haj­nóczyt. Van egy töredékben maradt Jézus című szövege; A parancs vo­natkozó helyeit említettük. Az író vallásos neveltetést kapott, de mint azt A híd című 1980-as írásban olvashatjuk, igen korán végleg el­vesz­tette hitét, különösen az egyháztól irtózott meg. Ezzel együtt –
Vaj­da Jánossal szólva – a benne ragadt, belé szakadt „Isten-csonk” mind­végig kínzóan fájt. A Ló a keramiton című filmforgatókönyvének 16. (!) képében, az alkoholelvonó intézet próbaivás-jelenetében egy pro­testáló beteg rekedt hangján hangzik fel az (általunk korábban már idé­zett) mondat, a szöveg legfélelmetesebb részén: „Isten az csak egy ke­resztnév.”13]

A Jézus menyasszonya főhőse (ehhez?) az Atyához mondja brutális el­len-imáját alkoholos félálmában, átkozódva és vak dühvel: „Te mocs­kos szemétláda, Istenem, gondolta a fiú, szeretnék hinni ben­ned… És íme! Az ember önmagához imádkozik, ahogy a konyakot és a fröccsöt is egyedül issza a mindenhonnan kilökött részeges. Uram! mi­ért ne írnánk le a Te legendádhoz hasonló legendát, hogy az iszá­kos­ság, könnyen belátható, szertartás, szótlan, magányos ima.

És az utolsó ítélet! Az ítélet! Bíró és ügyész akarsz lenni, azok fö­lött bíráskodni, aki például voltam olyannak, amilyen vagyok, egy tárgy az asztalon, ahol örök üdvösséggel és kárhozattal sújtod az elé­bed tuszkolt tányérnyalókat. És ugyan milyen jogon óhajtasz ítélkezni, mondd, aki legjobb tudomásom szerint nem faragtál még egy céklát sem, és nem is fogsz, »elvégezzük helyetted a munkát«, de elítélni, ugye, Te akarsz! A meztelen kezeid nem érezték, hogy a bőrödhöz fagy a tégla húszfokos hidegben, nem dolgoztál a szikvízgyárban, nem emel­getted a 60 kg-os ládákat, nem volt a kezedben dinamitrúd, amellyel sziklákat robbantottunk a kőbányában. Uram, te fekete kecs­ke, ha volna igazság e földtekén, miért nem vagyok én fehér vadász; ta­lán mások jobban értenek az elejtett emberek kizsigereléséhez és ki­tö­méséhez?!”14

Szűz Mária tíz obszcén rémképben kerül a fiú látomásába, hogy ő le­gyen az is, aki hazug módon azt ígéri, kék égi palástjával örökre óvni fog­ja Magyarországot. A fiú végül, alkoholos félálmában szétlövi a kony­hai lábast, melyet a Szűzanya pervertált inkarnációjának vél. Az új Megváltó leszámol anyjával – menyasszonyával. (Egy szívgödörre mért hatalmas ütéssel öli majd meg földi „menyasszonyát”, Csillát is a kis­regény végén.)

Egy végnapjait élő, de romjaiban még működő civilizáció az Utol­só Ítélet előtt. A formák még élnek: van főváros és vidék; lakhelyek és te­metők; boltok és mozi. De mindeközben legteljesebb ter­mé­sze­tes­ség­gel és magától értetődéssel itt vannak a vadászok: a fehér hi­va­tá­so­sak és a néger vendégvadászok, akik busás pénzt fizetnek a kitömött tró­feákért, és itt vannak kísérőik, a cigány hajtó- és nyúzólegények. E kü­lönítmények dzsipekkel járják a várost, és kilövik az engedélyezett szá­mú példányt, ami után az állam, a hivatásos vadászok és az áldozat hoz­zátartozói hasznot húznak. A lakásokon páncélajtó van, de senki egy percre sincs biztonságban. Az emberek pisztolyt hordanak ka­bát­juk alatt, de nem tudják megvédeni magukat. Hozzászoktak a bor­zal­mak­hoz és az abszurditáshoz; életük gépies automatizmussá vált a ha­lál árnyékában. Mi az, ami nincs ebben a világban: emberi érzések, er­kölcs, Isten és haza, barátság és szerelem, szülői vonzalom… – leg­fel­jebb csökevényesen, nyelvi szólamokban. Az anarchia, a káosz rendje vet­te át az uralmat, bizonyos működési szabályok ismeretében még el le­het vegetálni benne.

A főszereplő a fiú (neve már rég nincs a Hajnóczy-hősöknek), még va­lós élettörténettel rendelkezik, még élet-imitációs cselekményei van­nak, érzelem-lenyomatai, dühe, kétségbeesése; de mindaz, ami emberi meg­maradt benne, nem a lázadásra­–kiszabadulásra, a jóra stb. irányul, ha­nem minden álma, hogy ő is hivatásos vadász lehessen. Negatív meg­váltás-történet ez a halál árnyékában. A fiú tragikus, korcs vég­ter­mé­ke egy lezüllött, önmagát felszámoló világnak. Még ahhoz is el­vesz­tette a jogot, hogy áldozat legyen: „trófea” lesz, vagy útszélen fe­lej­tett baleseti halott. A Hajnóczy-életmű egyik végpontjaként hang­za­nak fel a kisregény utolsó sorai: „A gyerek (Csilla kisfia) felsírt vagy fel­nevetett álmában. Patkányok futkostak az ágyán, őrajta is; aztán egy be­lémart, ahol mindig legjobban fázott, fedetlen veséjénél.”

Ha ez lenne/lehetne egy modern, egy továbbírt Tragédia utolsó szí­ne, Ádám itt énjének jobbik részét már csak álmában őrizné.

obb, hogy a 20–21. század már nem teheti a Tragédiához a maga 16. színét!

Jegyzetek

1.    A fogalmak meghatározásánál Odorics Ferenc „szótárát” (gép­i­rat­ban lévő irodalomelméleti fogalomtár) használtam fel.vissza a szöveghez

2.    Földényi F. László: Az isten és a mása. Klimó Károly Artaud-so­ro­zatáról. In: A testet öltött festmény. Látogatások műtermekben. Je­lenkor Kiadó, Pécs, 1998. 169.vissza a szöveghez

3.    Karinthy Frigyes: Összegyűjtött versek. Nippon Kiadó, 1996. 178.vissza a szöveghez

4.    Németh Marcell: Hajnóczy Péter. Kalligram Könyvkiadó, Po­zsony, 1999vissza a szöveghez

5.    Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban. In: V. M.: Az em­ber élete. V. M. válogatott művei. Kozmosz Könyvek, Bp. 1986. 266–267.vissza a szöveghez

6.    Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. (Éj monológja). Puedlo Ki­adó, 2000. 133.vissza a szöveghez

7.    Hajnóczy Péter: A parancs. In: H. P. összes művei. A fűtő. M. A ha­lál kilovagolt Perzsiából. Jézus menyasszonya. Hátrahagyott írá­sok. (HPÖM) Gond. Mátis Lívia. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1982. 439.vissza a szöveghez

8.    H. P.: Dinamit. In: HPÖM 692.vissza a szöveghez

9.    H. P.: A vese-szörp. In: HPÖM 420.vissza a szöveghez

10.  J. W. Goethe: Faust. Ford.: Jékely Z. és Kálnoky L. Interpopulart Könyvkiadó, Bp. 1993. 39.vissza a szöveghez

11.  R. Graves – R. Patai: Héber mítoszok. A Genezis könyve. Ford.: Te­rényi István. Szukits Könyvkiadó, Szeged.vissza a szöveghez

12.  Szörényi László: Előképek és víziók. Mozgó Világ, Hajnóczy ki­lo­vagol / 80. 105.vissza a szöveghez

13.  Hajnóczy Péter: Ló a keramiton. In: H. P. összegyűjtött munkái. Kis­regények és más írások. Szerk. Mátis Lívia és Reményi Jó­zsef Tamás. Századvég Kiadó, Bp. 1993. 196.vissza a szöveghez

14.  HPÖM 513–514.vissza a szöveghez

vissza