Bene Zoltán
Az idén kettős évfordulójáról emlékezhetünk meg gyarmati Balassi Bálintnak, hiszen 450 évvel ezelőtt született és 410 esztendeje halt hősi halált Esztergom ostrománál. A legnagyobb magyar reneszánsz költő halálos ágya mellett pedig ott állt barátja és titkára, egy huszonnégy esztendős ifjú ember: Rimay János. Ugyanebben az időben Madách Gáspár, aki majd Rimaynak lesz közeli munkatársa, minden bizonnyal az anyja szoknyája mellett üldögélt Alsósztregován. A három nemzedékhez tartozó három költő tehát, mint látható, egy rövid ideig, négy évig ténylegesen kortársként élt. Meghatározó négy év ez Rimay életében, s általa bizonyosan meghatározó Madách Gáspáréban is.
Balassi Bálint költői hagyatékának gondozójává tette meg familiárisát és önkéntes titkárát, Rimay Jánost, ahogyan Madách Gáspár Rimay örökségének viselte gondját évtizedekkel később. Balassi életében egyetlen verse sem jelent meg nyomtatásban, mindössze az Az beteg lelkeknek való füves kertecske című fordítása került ki a nyomdából, az sem itthon, hanem Krakkóban. Ám kéziratban annál inkább terjedtek költeményei, s Rimay egész életén keresztül azon dolgozott (sikertelenül), hogy közreadja mestere életművét, akit következetesen a magyar irodalom legnagyobb alakjának nevezett. Madách Gáspár Rimay halála után szintén nyomtatásban szerette volna közölni választott mesterének, azaz a felvállaltan Balassi-tanítvány Rimaynak műveit, a birtokában lévő kézirat azonban ismeretlen okokból részben vagy egészben elveszett.
Mindebből jól látható, hogy Rimay és Madách Gáspár egyaránt hallatlan tudatossággal, célirányosan haladtak kitűzött céljuk: tanítómesterük rájuk hagyott örökségének megőrzése, közkinccsé tétele felé. Sőt: mindketten építették és megideologizálták mesterük kultuszát. Annál is könnyebben tehették ezt, mert mindketten bátran vallották magukat tanítványnak, s ezt mindkettőről többé-kevésbé a mai napig elfogadhatjuk. Természetesen nem abban az értelemben, hogy epigonoknak tekintenénk őket. Rimayt legalábbis semmi esetre sem nevezhetjük Balassi-epigonnak. Balassi költészete ugyan eredetibb, erősebb, mint Rimayé, mégsem jelenthetjük ki, hogy Rimay nem tudott kilépni Balassi árnyékából. Balassi eredetisége egyrészt magyarnyelvűségében, másrészt a Balassi-strófa megalkotásában szembeötlő, ezzel szemben ilyen mértékű nóvumot Rimay nem tudott felmutatni. Mint Nemeskürty István írja: „Rimay tökéletesen uralja a Balassi-strófa továbbfejlesztett változatát; ismeri mestere egyik fő témáját: a hazáért fegyvert fogó nemesúr lelkesedését; híven tükrözi korának örvendezve reménykedő nyugtalanságát: hátha ezúttal sikerül az országot felszabadítani. A különbség csak az, hogy Rimay nem gyakorló katona, mint Balassi, lelkesedése tehát eszmei maradt; de nem volt gyakorló szerelmes sem, ezért szerelmes vonatkozású lírája meg sem közelíti Balassiét.”1 Kettejük költői-emberi világa más-más ízlésvilág, más-más világszemlélet lenyomatát viseli magán, s ez költészetüket is meghatározza.
A fő különbség közöttük ugyanis nem a tehetségbéli eltérés, sokkal inkább a korérzés, a korszellem, amelyet tükröznek. Balassi ízig-vérig reneszánsz, s egyben életerős, művelt, élettel teli, vagabund – míg vele szemben Rimay melankolikus, lakonikus, bár szintén nagyon pallérozott, de műveltsége a szobatudós műveltsége. Nagyon jellegzetes különbözőségük, hogy Balassi szerelmes alkat, míg Rimay mintha idegenül mozogna a szerelem világában. Találóan írja Klaniczay Tibor, hogy „Balassi költői hagyatéka szerelmes versek gyűjteményéből áll, de vallásos és vitézi énekek is vannak benne.”2 Ebben a tekintetben Madách Gáspár Rimaynál közelebb áll Balassihoz, hiszen Madách Gáspár szerelmi versei, igaz, hogy egy populárisabb, vulgárisabb regiszterben, de életszerűbbek, hitelesebbek, mint Rimay becsülettel, de kevés érzéssel megírt dalai. Ez azonban alkat, s nem hatás kérdése. Annak oka, hogy Rimay mégsem nevezhető semmi szín alatt Balassi-epigonnak, máshol keresendő. Ahogyan a barokk főnemesi költészet voltaképpen a Balassi-hagyományban és a későreneszánsz főúri költészetben gyökerezik, úgy a nemesi költészet Rimay János hagyatékának továbbfejlesztése – s ez a meghatározó kijelentés, ha Balassi és Rimay fő különbözőségeiről akarunk beszélni. Rimay ugyanis elválik a főnemesi irodalomtól és egy sztoikus-manierista irányt alakít ki. Ennek alapja pedig egyértelműen vallási eredetű: a főnemesség az 1620-as évekre már az ellenreformációhoz csatlakozik, a protestantizmust viszont az alacsonyabb nemesi körök őrzik. Ez a sztoikus-manierista irányzat aztán egyre inkább provincializálódik, ellaposodik – s ennek egyik legemblematikusabb képviselője Madách Gáspár.
Balassiról szeretik azt állítani, hogy csak saját érdekei vezérelték vallásváltoztatásaiban, én azonban úgy gondolom, ez csak részben igaz. Balassi alkata ugyanis sokkal közelebb áll a misztikusabb, úgymond romantikusabb katolicizmushoz, mint a szikár, rideg reformált vallásokhoz. Ezzel szemben Rimay józanságának inkább a protestantizmus felel meg. Szembeötlő ez, ha összehasonlítjuk kettejük, illetve Madách Gáspár életművét is elővéve, hármójuk szerelmi költészetét: Balassié nagyrészt emelkedett, szép szerelmi líra, jóllehet nála is fellelhetőek vágáns dalok, amint ez Janusra és általában a tudós humanistákra szintén jellemző; Rimayé ezzel szemben kötelességszerű, papiros-ízű; Madách Gáspáré viszont néhol egészen közönséges, polgári színezetű (mintha Boccaccio vagy Chaucer pikáns, olykor vaskos történeteit olvasnánk). Ha Balassi latrikális jellegű dalait összevetjük Madách Gáspáréival, azt tapasztalhatjuk, hogy Balassi kétségtelenül finomabb, mint Madách. Ennek valószínűleg ismét csak alkati okai vannak: Balassi szerelmes alkat, olyan ember, aki sokat kapott a nőktől és sokat adott a nőknek, mindemellett öntörvényű, sőt néha akár a durvaságig önző – mint a korszak, amelyben él. Száraz Miklós György írja Ó, Santo Domingo című munkájában: „…ilyen maga a kor is. A költő Balassi szerelemről, jó hírről, dicsőségről énekel, egy óra múlva pedig nőket erőszakol, dúl, rabol, részegen fosztogat, még írásban is olyan ocsmányul káromkodik, hogy belepirul a kései olvasó. Aztán bajt ví' a törökkel, végül életét adja a hazáért. Ellentmondásos? – ki tudja, talán éppen hogy tökéletes emberek. Férfias férfiak. Olyanok, amilyet a kor megkövetel.”3 Ez Balassi Bálint. Madách Gáspár polgáribb jelenség. Neki a szerelem nem feltétlenül jelent boldogságot, és a testiséget is mintha félelemmel vegyes undorral nézné, a nőket nem csodálja, inkább féli, s leginkább: szenved tőlük. Végül Rimay szerelem-élménye a verseiből nem vezethető le, hiszen, mint említettem, nincs igazán őszinte szerelmes verse.
Ha a különbözőségek után visszatérünk a hasonlóságokra, mindenekelőtt a nyelvet kell vizsgálnunk. Ami ugyanis feltétlenül Balassi-hatás Rimay János művészetében – és Madách Gáspáréban nem különben – az az anyanyelvűség. Balassi előtt ugyanis számottevő anyanyelvű lírai költészet nincs Magyarországon. Van ugyan egy-egy elszigetelt kivétel, de a jellemző a latin nyelv használata a lírában. Bökversek, alkalmi rigmusok szép számban születnek ugyan magyarul, de a művészetnek szánt irodalom nyelve ugyanúgy döntően a latin, mint Janus Pannonius idejében. Ne feledjük, hogy Balassi és Janus kora között mindössze egy évszázad áll, s a koraújkori viszonyok között egy évszázad összehasonlíthatatlanul kevesebb idő, mint manapság! Balassi és Janus lényegesen közelebb állt egymáshoz világszemléletben, a világról birtokolt tudásanyagban, mint mondjuk Arany János és Babits Mihály. Mégis Balassiig a verselés nyelve latin. Kivétel persze akad ez alól is, nevezetesen az úgynevezett historikus költészet, amelynek legjelesebb képviselője Tinódi Lantos Sebestyén. Ám „Balassi már lírikusként és nem historikusként verselt. Magyarul.”4 Ezzel szemben latinul írt verset például Garázda Péter, az erdélyi szász Piso Jakab, Megyericsei János, Istvánffy Miklós, Zsámboki János (Európa-szerte közismert humanista nevén Johannes Sambucus), Oláh Miklós, Verancsics Antal vagy Hajnal Mátyás, hiszen a latin a művelt köznyelv – magának Balassinak utolsó szavai is latinul hangzottak el, mint azt gyóntatóatyja, Dobokay Sándor, a vágsellyei kolostor tudós jezsuitája papírra vetette: Tuus miles fui Domine, Tua castra secutus sum!, vagyis A Te katonád voltam, Uram, a Te seregedben szolgáltam! Ami tehát feltétlenül, megkérdőjelezhetetlenül Balassi-hatásnak tekinthető Rimay János, s közvetlenül, vagy Rimayn keresztül közvetve Madách Gáspár életművében, az mindenekelőtt az anyanyelvűség. Igaz ugyan, hogy az anyanyelvűséget nem pusztán Balassi, de a protestantizmus is erősítette ebben a korban (s itt feltétlenül meg kell említenünk a Balassit nevelő Bornemissza Péter nevét), az azonban vitathatatlan, hogy a költészetben Balassié a legnagyobb érdem: ő az, aki a magyar nyelvű lírát európai színvonalra emelve bebizonyítja annak létjogosultságát.
A magyar irodalmi nyelv kialakulásának kezdeteiről, azaz a magyar lingua vulgaris irodalmi nyelvvé emeléséről Ferenczi Zoltán 1920-ban tartott felolvasást a Magyar Tudományos Akadémián. Dolgozatával azt kívánta bizonyítani, hogy Balassi Dantét követve a magyar lírai költészet művelésével akarta fejleszteni a magyar nyelvet.5 Ferenczi gondolatmenetét továbbgondolva Ács Pál kifejti, hogy kik és milyen körülmények között próbálták tudományosan létrehozni a magyar irodalmi nyelvet, s arra a következtetésre jut, hogy „a magyar nyelv fejlesztésének három különböző programja bontakozik ki: a) az erazmistáké, b) a reformátoroké, c) Balassié és követőié.” Ács Pál az elsőt és a harmadikat vizsgálja, s arra az eredményre jut, hogy a kettő közül a Balassié és követőié volt sikeres.6 Tehát Ács Pál is Balassi érdemének tekinti a magyar nyelv irodalmi nyelvvé emelését. Ebben az értelemben pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy mind Rimay, mind Madách Gáspár Balassi hatására kezdett magyar nyelven verselni.
Hogy Madách Gáspár Rimay János titkáraként jutott-e arra a meggyőződésre, hogy a költészet nyelve lehet a magyar is, nem bizonyítható. Más hatások is érhették, és az sem kizárt, hogy ezek a hatások akár közvetlenül Balassitól erednek. Elvégre egyrészt Rimayn keresztül, másrészt családi kapcsolatai révén bizonyosan jól ismerte Balassi Bálint műveinek egy részét, vagy akár jelentős hányadát. A Madách- és a Balassi-család atyafiságban állott; maga Madách Gáspár egyik jellegzetes versében, a Balassa János éneke solymocskájárul címűben, amelyben Gerézdi Rabán véleménye szerint a kurvacsúfoló férfi párjára, egy „cégéres latorénekre ismerhet az olvasó”,7 s amelyről tavalyi előadásomban szóltam, éppen a Balassi-família egy tagjáról énekel. (Mellékesen jegyzem meg, hogy Jankovics József szerint ez a Balassi-sarj nem Bálint atjya!8) Ez is bizonyság arra, hogy a Madách- és a Balassi-família közel állottak egymáshoz.
Végezetül kijelenthető, hogy amennyiben Balassi
Bálint hatásait vizsgáljuk Rimay János és közvetve-közvetlenül Madách Gáspár
költészetében, úgy arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez a hatás a
legmarkánsabban az anyanyelvűségben figyelhető meg. A legmeghatározóbb
különbözőség közöttük pedig az, hogy Balassi a későreneszánsz főúri
költészet jeles képviselője, ezzel szemben Rimay és Madách Gáspár a nemesi
barokk-manierista vonulatot képviseli. Ugyanakkor mindhárman tevékenyen részt
vállalnak abban a folyamatban, amelynek során a magyar lingua vulgaris irodalmi
nyelvvé nemesedik.
Jegyzetek
1. Nemeskürty István: A magyar irodalom története 1000–1945. I. kötet 180. vissza a szöveghez
2. Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomból. 183. vissza a szöveghez
3. Száraz Miklós György: Ó, Santo Domingo. 57. vissza a szöveghez
4. Kelényi István: A Balassi-kultusz kialakulása és verseinek kiadástörténeti kezdetei. Duna-part 2004/3. 16–29. vissza a szöveghez
5. Idézi Ács Pál: A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő c. tanulmányában. ItK 1982/4. 391. vissza a szöveghez
6. Ács Pál: A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő. ItK 1982/4. vissza a szöveghez
7. Gerézdi Rabán: Balassa János éneke solymocskájárul. ItK 1965/6. vissza a szöveghez
8. Jankovics József: Madách Gáspár-jelenség. 66. vissza a szöveghez
Felhasznált irodalom
Ács Pál: A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő. Irodalomtörténeti Közlemények 1982/4.
Gerézdi Rabán: „Balassa János éneke solymocskájárul”. Irodalomtörténeti Közlemények 1965/6.
Jankovics József: Madách Gáspár-jelenség. In. Hagyomány és ismeretközlés. [Szerk.: Kovács Anna] Salgótarján, Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1988.
Kelényi István: A Balassi-kultusz kialakulása és verseinek kiadástörténeti kezdetei. Duna-part 2004/3. 16–29.
Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomból. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961.
Nemeskürty István: A magyar irodalom története 1000–1945. I. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1993.
Száraz Miklós György: Ó, Santo Domingo! Budapest, Magyar Könyvklub, 2003.