Árpás Károly

Az ars poetica kényszere – egy

XVII. századi költői alapállás

(?Madách Gáspár: Pöngését koboznak…)

Keserű Bálint

tanár úrnak!

A múlt bennünk él. A közhelyszerű bölcselkedés tovább tágítható: a tér­beli határok elenyésznek az elme vidámparkjában (L. Ferlinghetti). Ma­gunkkal foglalkozunk, amikor a múlttal, s a jövőt építjük magunk ki­teljesítésével. Az alkalmiság azonban nem mindig véletlenszerű vá­lasz­tás: Németh Péter Mikola barátom késztetésének engedek, amikor az Ipoly Eurorégio szervezte Madách Tanulmányi Napok programjára ké­szülve kerestem témát. Az alkalom: szembesülés az elődök élet­mű­vé­vel, tetteivel teremtő is egyben – ezért választottam egy több mint há­romszázötven éves alkotást előadásom témájának.

A magyar filológiai kutatások kalandtörténetének egyik fejezete, hogy ki mindenkinek tulajdonították a Pöngését koboznak… kezdetű köl­teményt. Az irodalomtörténészek a Balassi-leszármazottak és a -fa­mi­lárisok köréből eljutottak Madách Gáspárig, Madách Imre őséig, majd az utóbbi negyedszázadban már őt is megkérdőjelezték: egy is­me­retlen másolóval/bejegyzővel gyarapodott a magyar anonymusok cso­portja.

Nem szükséges eldönteni, hogy ki is volt ő valójában; sokkal fon­to­sabb, hogy a Madách-Rimay Kódex másolója-szerzője úgy vélte, ez a szöveg (mert dallam nélkül jegyezte!) alkalmas olyan élettartalmak ki­fejezésére, amelyet az utódoknak meg kell ismerni, amely fölött a jö­vőnek (is) el kell töprengenie.

                                                                                              Pöngését koboznak…

                               1.                            Pöngését koboznak gyakran ha te hallod,

                                                               Minden vígságodat elmulatni látod,

                                                               Gyönyörűségedet szomorúságra fordítod,

                                                               Szép száraz szemedet könyvezésre hozod.

                               2.   (5)     Nem korcsmához való koboznak pöngése,

                                                               Sem tánchoz nem való gyönyörű zengése,

                                                               Mert hozatik tőle elme gyötrődése,

                                                               Bujdosó elmének gondban törődése.

                               3.                            Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz,

                                  (10)      Hegedűnek hangja lakodalom házhoz,

                                                               Síp szónak az szava, jó az ser korcsmához;

                                                               De koboz pengése elme törődést hoz.

                               4.                            Regal és orgona, díszes templomokban

                                                               Mikoron dicsérik istent ének szókban,

                                  (15)      Puzan és hortista az éneklő karban:

                                                               Koboz igen illik katonák karjaiban.

A szöveg pontosságáért Bitskey Istvánt illeti a köszönet.1 Vannak köz­lési változatok2 – ám ezeknek az elemzés során nem lesz generális je­lentősége. A jeles költeményt korábban is ismertem,3 de csak Bene Zoltán cikke4 ébresztett rá – akár Madách Imre költészetét is be­fo­lyá­so­ló – jelentőségére. A mű ugyanis sokféle értelmezést gerjeszt – erre lesz példa ez a munka is.

Az elemzés megközelítésekor utalni kell a pozitivisták vé­le­ke­dé­sé­re: Szinnyei József vagy Pintér Jenő még a Balassi-családhoz, vagy leg­jobb esetben Rimay Jánoshoz kapcsolta a verset.5 Az adatok 19. szá­zadi összegyűjtése után következett a szakfilológia: Bóta László, Dé­zsi Lajos, Eckhardt Sándor, Gerézdi Rabán, Klaniczay Tibor, Var­ga Imre – ők azok a jeles kutatók, akik a szövegeket mintegy meg­tisz­tí­tották a vélekedések folyondáraitól (Bene Zoltán tanulmányában részletezi a hozzáférhetőséget). Az 1970-es évekre vált világossá, hogy a költemény nem lehet a Balassi- vagy a Rimay-életmű része; a ku­tatók felvázoltak egy olyan nagyszabású körképet a 17–18. századi Ma­gyarországról, amely nemcsak értelmezte és meghatározta a 19. szá­zadot, hanem a magyar irodalmat az európai kultúrtörténet szerves ré­szévé tette! Ez után (s e munkálatok közben) a mikrofilológiai vizs­gá­latok6 arra engedtek következtetni, hogy Madách Gáspár szerzősége is kétes. A keletkezés kora azonban nem: a 17. század első felének vi­lága nemcsak benne van a szövegben, hanem egyenesen ez kény­sze­rí­tet­te a lírai ént és/vagy a szerzőt a mű megalkotására.

A Bitskey István készítette elemzés történelmi háttérbe ágyazta a vers­értelmezést. A 17. századi végvári vitézi élet válságát össze­kap­csol­ta a manierista létértelmezések káosz-teleológiájával: az értelmező in­nen nézte a versvilágot. „A gond, a tűnődés, a magányos elme töp­ren­gése lett a kóborló vitézzé züllött katonák sorsa. Az egzisztenciális alap elveszéséből adódó hangulati komorság filozofikus távlatokat is fel­villant: a rezignáció a sztoicizmus irányába hajlítja a magányosan szem­lélődő egyéniséget. Nem könyvekből és filozófusoktól átvett di­va­tos szólamok adják itt a sztoa nyugalmát, hanem a nagyon is tisztán lá­tó, de tehetetlen énekes melankóliája hajlik át a kor divatos fi­lo­zó­fi­ai áramlatába. Csak az életét naponta kockára tevő végvári vitéz érez­het­te át ilyen intenzitással, hogy a végvári élet alkonya a független Ma­gyarország gondolatának megsemmisülését is magában hordozza. S ha ez így van, akkor mit ér az élet? Akkor csak pengjen a koboz, s peng­jen hangjaiban egy nép sorsának fájdalma, a magyarság egészét vé­delmező végváriak pusztulásának keserve.

A magyar történelmi helyzetből eredő primér élmény és egy di­va­tos európai eszmeáramlat találkozásának vagyunk itt tanúi, s ez egy­ben ar­ra is int: az európai stílus- és eszmeáramlatok nem mindig csu­pán kül­ső hatásként bukkannak fel irodalmunkban, hanem gyakran bel­ső fej­lődés eredményeképp. Innen: a megszenvedett magyar él­mé­nyek­nek és az európai szintű eszmeáramlatoknak találkozásából szü­let­nek lí­ránk legjobb alkotásai.”7

Bitskey értelmezését (amelynek lényegét csak ezzel a hosszú idé­zet­tel tudtam megragadni) a rendkívül gondos, a strukturalista tanulmányokra és a beleérző esszékre egyaránt tekintő versvizsgálat tá­maszt­ja alá – véleményével mégsem tudok egyet érteni. Nem osztom azt az álláspontot, hogy a választott vers ilyen jellegű korélményt és élet­érzést rögzítene. Ha ez így lenne, akkor a Pöngését koboznak… kez­detű versünknek több másolt és/vagy megjelent variánsával vagy vál­tozatlan példányával is rendelkeznünk kellene. Ezt támasztaná alá, ha lenne kottája a szövegnek, azaz valóban ének lenne! Szép érvelés a ko­boz kapcsán kortárs adatokat (Szepsi Csombor Márton vallomásait) fel­vonultatni – ám ez eltakarja a lényeget: a vers nem ének, hanem a mai értelemben vett költemény, lírai vallomás! Így és ezért nagyobb je­lentőséget kell tulajdonítani az ismeretlen szerző koncepciójának. Eh­hez a megközelítéshez a manierista világképre8 utalok, melyet most nem részleteznék.

A vers meghatározó jellege az emblématikus építkezés. Az emb­lé­ma olyan valóságos vagy szövegben konnotatív jelentéseivel adott köl­tői kép, amelynek értelmét mindenki ismeri – ezért alkalmas a rö­vi­dítésre, tömörítésre (ellentétben az énigmával, amelynek jelentését csak a beavatottak tudják). Amikor tehát emblémához fordul a szerző, ak­kor eleve a közönség közös előismeretére épít – erre támaszkodva fej­ti majd ki üzenetét. Ennek az üzenetnek a megértéséhez először idéz­zük fel a hangszereket (Bitskey Istvánt is segítségül híva):

                Koboz: tipikusan magyar hangszer; húros, a török korban terjedt el;

                Hárfa: a nemesi udvarházak szórakoztatásának kedvelt inst­ru­men­tu­ma;

                Lant: nemesi udvarházak szórakoztatása – elterjedtségére nemcsak Ti­nódi Sebestyén mellékneve utal, hanem Bakfark Bálin európai                 ismertsége is;

                Hegedű: tánckísérő szerep van a korban;

                Síp: kocsmai hangszer, a kortárs adatok tükrében; Orlovszky Géza sze­rint töröksípról van itt szó (tárogató – Á. K.)

                Orgona: templomi hangszer;

                Regal: kis orgona; ebben csak nyelvsípokból álló változatok van­nak benne;

                Puzan: kürt – Pápai-Páriz Ferenc szótára bizonyítja az átvétel ere­de­ti alakját (die Pousane);

               Hortista: kürtös – Pápai-Páriz Ferenc szótára ismét eligazít (der Hor­nist). Az Orlovszky-féle olvasatban stortista. Valószínűleg a né­met földön használatos storto ’görbekürt’ elnevezésből. Az elnevezés az olasz cornamuto torto-ból származik. Nem sikerült kiderítenem, hogy ez a hangszer azonos-e a crumhorn, krumbhorn nevű fafúvóssal.

A hangszerek mint képek nemcsak a zenére utalnak (milyen gaz­da­gon árnyalja Bitskey a megszólalás nyelvi-akusztikai jelentéseit!), ha­nem olyan társas, társasági tevékenységre, amely már életmódhoz kap­csolódik. Idézzük fel még egyszer, hiszen az életmód, életvitel ma­gya­rázhatja az ars poetica lehetőségét.

Nincsen kérdés az egyszerűen tevékenységhez kapcsolódó hang­sze­rekkel kapcsolatban:

Hárfa és lant:                          „…zengése gyönyörűséget hoz”.

Hegedű:                                   „…hangja lakodalom házhoz” [jó az – itt ze­ug­ma inverzióval, Á.K.]

Síp:                                           „…az szava, jó az ser korcsmához”.

Regal és orgona:                    „…díszes templomokban / Mikoron di­csé­rik istent ének szókban”. [jó az – itt is ze­ug­ma inverzióval.]

Puzan és hortista/stortista: „…az éneklő karban [igen illik – itt zeug­ma inverzióval, Á. K.]

Ám mi a helyzet a kobozzal?

Két alapvető megközelítéssel találkozunk. Az elsőt sokszorosan rész­letezi: „Minden vígságodat elmulatni látod, / Gyönyörűségedet szo­morúságra fordítod, / Szép száraz szemedet könyvezésre hozod. // Nem korcsmához való koboznak pöngése, / Sem tánchoz nem való gyö­nyörű zengése, / Mert hozatik tőle elme gyötrődése, / Bujdosó el­mé­nek gondban törődése.” „De koboz pengése elme törődést hoz.” Mit tudunk kezdeni ezzel a szövevényes megfogalmazással?

A másik értelmezés hiányosságában is világosabb: „Koboz igen il­lik katonák karjaiban.” Ezt úgy is érthetjük, hogy akkor illik a ka­to­nák­hoz, amikor nem forgatják a kardot: azaz a katonai lét, a katonai életforma két ismérve a kard és a koboz. Ha vesszük például Tinódi Lan­tos Sebestyén címerét,9 akkor szívszerű pajzs egyik oldalán szem­ből jobb oldalról egy szablyát markoló kézfejet látunk, balról pedig egy lantot/kobzot markoló másik kézfejet Az 1554-ben megjelent Cro­nica példányai eléggé elterjedtek ahhoz, hogy szöveg és kép össze­olvadjon. Még inkább megerősítheti ezt a Pallas Lexikon adata,10 itt kiemelendő, hogy a „játszó a hangszert jobb kezében s félig öl­ben tartva, a húrokat balkeze ujjaival pengette.” (Azaz nem lehetett a két szerszám egyszerre ugyanazon kézben.)

Térjünk vissza az első értelem körülírásához: miért múlik el a víg­ság, miért leszünk szomorúak, miért gyötrődik, törődik az elme, miért buj­dosik? A válasz is ott van: „koboz pengése elme törődést hoz.” Úgy vélem, senki nem állíthatja, hogy a szerző jártas lenne a felsorolt inst­rumentumok megszólaltatásában – akkor miért pont a koboz já­té­kát kérjük rajta számon. A koboz itt a görög lant, a líra szinonimája: nem a zenélés okozza az elme törődését, hanem az alkotás! Vegyük eh­hez az elme szó korabeli11 jelentéseit! A manierista művész elég kép­zett ahhoz (reneszánsz humanista műveltség, a klasszikusok és a Bib­lia forgatása), hogy szembesüljön a kihívással: az elődökhöz mél­tó­vá lenni. Minél képzettebb a szerző, annál nagyobb kötöttséget je­lent a tudás meghaladása.

Az ars poetica – ismereteim szerint – az itáliai humanistáknál tér vissza először mint műfaj. Meghatározni azt, hogy mi a költészethez va­ló viszonyunk, hogyan alkossunk szabványosítható remekműveket és/vagy hogyan éljünk úgy, hogy érdemes utódai legyünk a klasszikus mű­vészeknek… a kérdések epigrammákat, episztolákat, röpiratokat te­remnek. Mintha föltámadna a horatiusi kor értékkonfliktusos világa, a megcáfol(hat)atlan Mesterbe kapaszkodik mindenki.

A magyar irodalomban a manierista költők teszik fel először eze­ket a „szakmai” kérdéseket – a 16. század magyar költészetének nincs al­ko­táslélektani komplexusa: írnak, ahogy akarnak, írnak, ahogy el­vár­ják tőlük. Ám a manierista (talán kisebb tehetségű) iskolázott, mű­velt (vagy magát annak tartó) művész csapdába esik: ismeri és tudja, hogy mi a jó – mégsem tudja megvalósítani. Az ismeretlen szerző vagy Ma­dách Gáspár szembesül amatőr, dilettáns, outsider létével: fűzfapoétánál több, mert akkor nem élné át ezt a konfliktushelyzetet, de az általa is­mert művészeknél kevesebb! Fölismeri, de formába ön­te­ni nem tudja – hi­ába a 20. századi utód, Weöres Sándor segítő ja­ví­tá­sa.

Az ars poeticai kihívás válaszai két irányba mutatnak. Az egyik, ta­lán elegáns megoldás a magabízó szerzőé lesz: ő tudja, hogy mi a jó, kö­vetkezésképpen kodifikálja a követelményeket, majd eleget tesz ezek­nek. Azt gondolom, hogy így jutunk el a klasszicista aka­dé­mi­zá­ló­dásig. A másik az állandó szembesülés önnön gyengeségünkkel, kis­szerűségünkkel. Az újabb és újabb kísérletek egyike a Pöngését ko­boz­nak… Igaza van mind Bitskey Istvánnak, mind Weöres Sándornak: szá­mos helyen sántít a vers, valóban hiányzik az igaz nagyság. Ám a vers­be foglalt életérzés igaz: a művészettel viaskodó én harca és ké­te­lyei fonódnak egybe – ez alkalmas lehet a korszellem kifejezésére is, de nem azért született! Aki jártas a 17. század irodalmában, az számos pon­tosabb kor- és kórképpel találkozik.

A személyes ars poetica Balassi Bálint költészetében csak rejtve for­dult elő az Egy katonaénekben:

                               „Az jó hírért névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,

                               Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,

                               Midőn mint jó sólymok mezőn széllel járnak, vagdalkoznak, futtatnak.”

Zrínyi Miklósnál már megjelenik a személyes sorsvállalássá lett ars po­etica, de már a költészet másodlagos a kor szorító szituációjában:

                                                               „De hiremet nemcsak keresem pennámmal

                                                               Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:

                                                               Míg élek, harcolok az ottoman hoddal,

                                                               Vigan burittatom hazám hamujával.”                            

(Peroratio)

                                                                              „Nem irom pennával,

                                                                              Fekete téntával,

                                                                              De szablyám élivel,

                                                                              Ellenség vérivel,

                                                                              Az én örök hiremet.”

(Nem irom pennával…)12

A két szerző, a két felfogás között átkötést jelent a vizsgált műalkotás – ennek jelentőségét nem módosítja, hogy ki a személy.

Az ars poetica az antikvitástól hosszú századokig kimaradt mint mű­faj és/vagy téma a magyar és az európai irodalomból. A humanista-klasszi­cista örökség fölfedezése támasztotta fel, de valójában a ma­ni­e­riz­mustól vált általánossá. Így hagyományozódott a klasszicista és a ba­rokk művészetfelfogás részévé, de programként (nem dogmatikus szab­ványként) majd a romantika fogja értelmezi. Petőfi ars poeticái már nemcsak művészi, hanem politikai cselekvést ösztönző pa­rancs­ként is olvashatók – ezekben valóban tetten érhetők a Bitskey István meg­fogalmazta sajátosságok. Ám a romantika a személyes ví­vó­dá­so­kat is megszólaltatva utat mutat a rilkei személyes parancsig: „Vál­toz­tasd meg élted”.

A Pöngését koboznak… című-kezdetű opus a korai magyar mű­vé­szet- és létértelemzések megszólaltatásai közé tartozik. Nehézkes for­du­latai, körülményes fogalmazása az alkotási kihívás és a személyes meg­határozottság harcából adódnak, mintha egy magyar Hamlet szó­lal­na meg a 17. század közepén. Értjük-e szavát?

Jegyzetek

1.    A szöveg Bitskey István verselemzése és Régi Magyar Költők Tá­ra XVII. század 12. Sajtó alá rendezte Varga Imre, Cs. Havas Ág­nes, Stoll Béla Bp., 1987. alapján készült. vissza a szöveghez

2.    Az alábbiakban részletezem a változatokat:

        Weöres Sándor: 2. sor.: „elmúlatni látod” (in. Weöres Sándor: Há­rom veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett ér­tékeiből és furcsaságaiból. Bp., 1976.; második, bővített kiadás. Bp., 1982. I. 316.) – a költő szövegváltoztatásakor két ellentétes je­lentés közül dönt: múlat ‘tölti az időt’, ‘mulat’ szórakozik idő­töl­tés közben. Érdekes módon elfogadja ezt Orlovszky Géza, az ELTE oktatója is: www.ludens.elte.hu/~orlovsky/txt/koboz.html – 2004. 06. 30.)

        Weöres Sándor: 3. sor.: „Gyönyörűségedet szomorúságra for­dí­tod” nagyon kizökken a ritmusból, ezért „bánatra fordítod”-ra ja­ví­tottam. Minthogy énekelt szöveg volt, és két szótagnyi több­let­tel énekelhetetlen: feltehetőleg ez lehetett az eredeti alakja, csak a le­jegyzőnek a „bánat” szinonimája, a „szomorúság” jutott az eszé­be. (I. m. 317.). Orlovszky Géza szintén ezt a változatot követi – nem magyarázva azt: miért.

        Weöres Sándor: 4. sor.: „könyezésre hozod” (316.o.) – a költő itt nap­jaink nyelvéhez közelít.

        Esze Tamás: 6. sor: „Sem víg tánchoz való…” In: Magyar köl­té­szet Bocskaytól Rákócziig. Bp., 1953. 64.

        Bitskey István: 6. sor: „Sem tánchoz nem való…” In: Pöngését ko­boz­nak… A régi magyar vers. Szerkesztette Komlovszki Ti­bor. Bp., 1979. 233.

        Weöres Sándor: 10. sor.: „lakodalom-házhoz” (316.) – napjaink nyel­véhez közelít.

        Weöres Sándor: 11. sor.: „Sípszónak az szava jó” (316.) napjaink nyel­véhez közelít az egybeírásban és a vessző elhagyásában. Or­lov­szky is elfogadja itt – magyarázat nélkül – a weöresi vál­to­za­tot.

        Weöres Sándor: 12. sor.: „pöngése” (316.) – értelmező akusztikai vál­tozat; „elme-törődést” (316.) napjaink nyelvéhez közelít.

        Weöres Sándor: 13.sor.: a vessző elhagyása (316.) napjaink nyelvéhez közelít.

        Weöres Sándor: 14. sor.: „Istent” (316.) napjaink nyelvéhez kö­ze­lít. Orlovszky nemcsak ezt fogadja el, hanem a „dícsérik” vál­to­za­tot használja (még a Helyesírási Szabályzat sem támasztja alá), sőt egybeírva közli az „énekszóban”-t.

        Weöres Sándor: 15. sor.: „hornista” (316.) az eredeti jelentéshez kö­zelít; a „hiortistát másolási és/vagy értelmezési hibának tartja. Or­lovszky olvasatában a „stortista” szerepel – a honlap le­he­tő­sé­ge­it nem használja fel: mutathatná a kérdéses helyet nagyított kép­pel. Nem indokolja semmivel az olvasatot.

        Weöres Sándor: 16. sor.: „katonák karjában” (316.) nem fog­lal­ko­zik a diftongussal, csak a szabályos metrikával. Amíg Orlovszky Gé­za ezt indoklás nélkül elfogadja, addig Bitskey István a 16. sor­ban az „-ai- hangkapcsolatát (karjaiban) diftongusként foghatjuk fel, ez a kor költői gyakorlatában szokásos.” (233.) vissza a szöveghez

3.    Irodalom II. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium má­sodik osztályosainak. (Kertész Józsefnével) Szeged, DFG, 1993. és Kiegészítő irodalmi szöveggyűjtemény II. A hatosztályos gim­názium második osztályosainak. Szeged, DFG, 1994. Igaz, itt még A magyar irodalom története II. 1600-zól 1772-ig. Bp., 1967. alapján még Rimay Jánosnak tulajdonítottam a művet. vissza a szöveghez

4.    Bene Zoltán: Madách Gáspár – egy XVII. századi verselő. In. XI. Ma­dách Szimpózium. Bp.–Balassagyarmat, 2004. vissza a szöveghez

5.    Mindkét szerző meghatározó műve (Magyar írók élete; A magyar iro­dalom története) ma már hozzáférhető CD-ROMon is az Ar­ká­num Adatbázis Kiadó jóvoltából. vissza a szöveghez

6.    Bitskey István: Pöngését koboznak… In. A régi magyar vers. Szer­kesztette Komlovszki Tibor. Bp., 1979.; Jankovics József: Ma­dách Gáspár-jelenség. In. Hagyomány és ismeretközlés. Szer­kesz­tette Kovács Anna. Salgótarján, 1988.; H. Hubert Gab­ri­el­la: A sajókazai Radvánszky-könyvtár története. In. http://church. lutheran.hu/konyvtar/krad.html, illetve Orlovszky Géza idézett he­lyén. vissza a szöveghez

7.    Bitskei István i. m. 231. vissza a szöveghez

8.    A két alapvető műhöz – Hauser Arnold: A modern művészet és iro­dalom eredete. A manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta [németül München, 1973] Bp., 1980.; A manierizmus. A be­ve­ze­tő tanulmányt írta, a szövegeket és a képeket válogatta, szer­kesz­tette Klaniczay Tibor. Bp., 1975., 1982. – a saját ér­tel­me­zé­se­imet is hozzákapcsolom: Szövegek és stílusok – SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0. Mozaik Kiadó, Szeged, 1999. [Hun­ga­ro­didact 1999 bronzdíja, 1999. 10. 26.], www.mozaweb.hu [mó­do­sított változat, 2000. 05. 14.] és A kezdetektől a romantikáig: a ma­nierizmus; a barokk. Művészettörténeti előadások a Siker BT. Szí­nészképzőjének. (2004. 04. 28.) vissza a szöveghez

9.    Magyar Irodalmi Lexikon III. Főszerkesztő Benedek Marcell. Bp., 1965/1978. 359. vissza a szöveghez

10. Régi magyar neve a lírának vagy lantnak, mellyel a hegedősök éne­keiket, énekmondásaikat kísérték; az ily énekmondókat ko­bo­zo­soknak is nevezték. A koboz közép hangtestének 10-15 cm. vas­tagságú tojásdad alakja volt, a felső részből kinyúló vé­ko­nyabb nyaka különféle hosszúságú s négy-öt vagy még több bél- vagy sodrott húrral volt ellátva. A játszó a hangszert jobb kezében s félig ölben tartva, a húrokat balkeze ujjaival pengette. Több mint valószínű, hogy a XVI. században a koboz-hangszerből – mely minden országban nagyon el volt terjedve – keletkeztek a vo­nós hangszerek mindennemű fajai, valamint a gitár is. Eredeti alak­ját manapság leginkább megközelítik a dunai tartományokban divatos s minden nagyságban található tamburák. vissza a szöveghez

11.  elme = A Balassi-szótár szerint a következő jelentései lehetnek a szó­nak: 1. A gondolkodást lehetővé tevő értelmi képesség; ész. „Er­kölcsét Diana, elméjét Minerva, Mercurios beszédét Őneki ad­ta, mert kedves barátja mindenik” 2. Vkinek nagy tudós elméje: böl­csessége. „Salamonnak hol volt nagy tudós elméje, Mikor sze­re­tője pogánságra hitette?” 3. Gondolkodásmód, észjárás. „Bi­zony megcsalná, akárki volna, aki nem tudná ravasz elméjét.” 4. Gon­dolkodás menete, működése. „Hogy hadnálak téged, Ha el­mém­ben forog szüntelen szerelmed?” 5. Lélek. „Adj már csen­des­sé­get, lelki békességet, mennybéli Úr! Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!”; „Ó, te csalárd világ, nyughatatlan el­me, Forgandó szerelem, változó szerencse, Mire most szívembe Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?” 6. Lelkiállapot. „Vagyok bé­kességes, én elmém már csendes, nincs gyötrelme lelkemnek”. (Or­lovszky Géza i. m.) vissza a szöveghez

12.  Zrínyiről lásd Kovács Sándor Iván: A lírikus Zrínyi című mo­no­grá­fiáját. Bp., 1985. vissza a szöveghez

vissza