Függelék
T. Pataki
László
LIDÉRCLÁNG
monodráma
Hely: Nagyvárad, ispotály
Idő: 1875
Drapériákkal
kialakított teremféle, boltíves tér. Félkörben húzódó háttérfüggöny,
átvilágítható. A fény nagy szerepet játszik: a játék első felében az előtér előrehaladtával, vele párhuzamosan, fordított arányban a
háttér hangsúlyos. Így egyidőben két síkban folyik a
játék. A vége felé a színpad elülső fele szinte teljesen homályban, az emelt
háttér világos, az ott zajló sziluett-játék a múltból idevetülő jelenidőt vizionál.
Madáchné
Fráter Erzsébet a színpad valamelyik hangsúlyos pontján mozdulatlanul, tőle
távol, bal hátul, köpenyszerű ruhát viselő alak áll, jobb elöl pedig primitív
gurtnis tolókocsiágy, a háttérfüggöny mögött egyelőre
alig láthatóan a tolókocsi másának körvonala nőalakkal, körülötte történik
mindaz, ami egy múlt századi ispotályban a halál
perceiben történhetett. (Reális zajok, orvos, apácanővérek mozgása,
beszédfoszlányok.) A két színpadi pont között a végére
tükörkép-azonosság alakul ki. De mindez lehet sokkal egyszerűbben is,
mindenféle effekt, környezet és néma szereplő nélkül
is.
A játék egész ideje alatt a fény
lassan változik, miközben a szereplők arca külön világítást kap (vagy kaphat
időnként). Amit látunk, hallunk – az élet-halál mezsgyéjén történik mindvégig.
Női hang: Neve?
Férfi hang: Fráter
Erzsébet. Néhai Madách Imre özvegye.
Női hang: Kora?
Férfi hang: Negyvenöt
év.
(Szekérzaj, fegyvercsörgés, lábdobogás,
majd kis szünet után újra a szekér hangja… Lehajtott fejjel, ernyedten.)
Fráter Erzsébet:
Szekér jött Sztregováról? Jött-e szekér, hozott-e
ízes kincseket? Jön-e szekér Sztregováról? Küld-e
valamit a nagyaszszony, mert pénzt nem küldött soha.
Jött-e úti alkalmatosság? Küldött-e legalább egy darab nádmézet?… A láz kivert. Kivert a láz és körbejártam a ház körül, ott
kerengtem Csesztvén egész éjszakákat.
(Riadtan, majd gyorsulva)
Jönnek a darabontok! Fölfele
csörtetnek a lejtőn, már itt vannak a háznál, jönnek kettesével – valaki
beárulta Imrét! Valaki bemondta Imrét! Hogy a cseh vadász itt nálunk Rákóczy
János. A halálfia-rejtőzködő-titkár, a Kossuthé! A
fegyverek! Miért nem szólt nekem Imre? Miért nem tudhattam én soha semmit abban
a házban? Miért titkolta előttem, hogy kit-mit bújtat-rejteget? – Hogy ki ez az
ember itt velünk teméntelen ideje már. Ki ez, aki lejárogat inni, kártyázni a
faluba és járatja a száját? Ki ő, ha nem cseh vadász vagy cseh kertész? Aki
soha a szemembe nem nézett, velem nem beszélt. Került, mint ördög a tömjént,
amikor meglátott valahol a kertben. Mit mondott az anyja főbesúgójának, az
Imréhez kötött házi spionnak, a jól tartott lakájnak, annak az öreg
repedtlelkűnek, aki nem volt jó orvosnak, aki kezdettől fogva énutánam
vizslatott a nagyasszony parancsolatjára, felbérelt mindenkit körülöttem. A
szeme sem úgy állt, ahogy kell. Mégis házitanítóskodott
a Majthényiaknál. Mit mondott, mit tudott hazudni
Imre ennek az öregnek, ennek az ispánnak, ennek a csupa szem meg fül embernek
erről az egészről itt, és aztán ő mit mondott tovább arrafelé a nagyasszonynak,
akinek levelet menesztett minden álló héten, amikor jött vagy ment az úti
alkalmatosság? Mit jelentett Sztregovára rólam?
Rólunk… A ferde lelkű Matolcsy
György!?
Nem volt itt harmónia soha, hogy
is lehetett volna, amikor ott lógott felettünk minduntalan az a sötét felhő,
ami mögül Majthényi Anna tekintett ránk
szigorúsággal. Azt a harmóniát csak képzelve lehetett magunkban
rejtegetni-melengetni szebb napokon. Csesztvére
szegény Imre menekült! Még a házassága előtt az anyjától, aki rohamokat kapott,
ha a nevemet meghallván valamit mondani akart rólam s rólunk, de ide menekült
minden Madách fiú, aki nem báróktól nősült, ide menekült Imre öccse is, a
Károly, amikor még később császár-mániákus anyja ellenében elvette a forradalmárkodó mártír Csernyus
Emánuel lányát, ő is ide húzódott. Ide húzódott mindenki a gőg elől, a
perpatvar elől. A gondok elől mégsem tudtunk elhúzódni… Elvitték Imrét. Ha
tudom, miben jár, segíthettem volna. Arra hátul a fenyők felől még szökhetett
volna, de nem szólt nekem, ránk törtek azok…
(Csendesedve)
Láthatod, édes Imrém, olyan vagy
te, amilyen a gyerekember kegyelmes-nagyságos édesanyád kezében. Ő sem mondott
szemembe semmit soha, de csak a hátam megett, de csak
azt nézte minduntalan, hogy miben hibázhatnék kedvére. Nem mondtál nekem te
semmit, semmi fontosan, csak szép szavakat. Csak fogtad a
kezem, ha mentünk, és néztél távolra, és ki tudta, mi jár a fejedben, fogtad a
kezem erőtlen, mozdulatlan, hideg ujjakkal, és néztél magad elé a nagy barna
szemeddel, néztél valahova messze, és akkor nem én jártam a fejedben, nem rólam
gondoltál, éreztem én a kicsiségem melletted, éreztem, de azt mondtam, ennek
így kell lenni, mert nem lehet máshogy. Egyedül van, magára hagyva mindenki
azzal, amit érez… Miként ha ott sem lennél, miként ha
ott sem lennék… Olyankor azt gondoltam, hogy csak önmagamat őrizzem valahogy a
világ ellenében.
Nem akarta a nagyasszony a mi
egybeszövődésünket, ezt a házasságot, azért kellett nekünk a csécsei kis templomban majdhogynem titokban egybekelnünk.
Hát ilyen volt már az elején, már akkor, amikor még el sem kezdődött a mi
szépséges életünk. Egy királyi tanácsos fia, a nagyasszony reménye-virága-ölbeli
kedvence ilyen esküvővel! Ilyen keseredetten. Ennyi szép magunk-reményével így
egyedül maradva a világban. Szabad lélekkel szárnyalva aztán minden jóra
fordult Csesztvén. Erzsinek minden jó volt, ahogy Majthényi Anna akarta. De oda nem jött hét évig! Végig nem
jött. Nem nézte meg az unokáit egyszer sem a hét év alatt ott, ahol éltünk.
Szép volt azért minden ott, a
fehérvirágú szilvafák alatt tavasszal, és szép volt a csesztvei
ősz is minékünk. Akkor szép volt minden körülöttünk. Akkor jó
volt velünk minden, akkor nem mondott rám és ránk senki semmi rosszat… Csak
előtte, de azon csak nevettem, amikor Szontagh
Palival jártál anyádnál Sztregován és mondtad: „itt
van Pali, nősülés előtt áll, elveszi Fráter Erzsit” – mondtad anyádnak, hogy
kipróbáljad, és ő vissza, hogy –: „csak nem olyan bolond, az olyan lányt nem
veszi el az ember, az olyan lánynak udvarol…” Nevettem ezen, ha keserű lettem
is tőle. S a hajtincsbe is hogy bele tudott kapaszkodni mindenki. Abba a
kis hajtincsbe hogy belemarkoltak mindnyájan, amit előtted Palinak
adtam, hogy adtam másnak is, nemcsak neked, hogy ez milyen súlyos dolog volt,
csak ámultam és nevettem ezen is. De te édes Imrém nem hallgattál ezekre a szavakra. Csak írtad anyádnak, de hányszor istenem,
hogy „bárhogy iparkodom is elégedettségét kivívni, te mégis elégedetlen vagy
velem…” A megyebáli találkozónkat is egyedül Palival
merted megbeszélni. A megyebálra meg úgy mentem, hogy ott éltem Csécsén a nagybátyáméknál, anyai barátnőmnél, Platthy Kláránál, aki neveltetésemet csiszolandó vett maga
mellé innen Biharból, özvegy apámtól Nógrádba, hogy mondták, lesz megyebál
Gyarmaton! Biharban én minden bálon ott voltam, mert az én apám… az én apám
vidám ember volt, az én apám szerette a mindenrangú embereket, szerette az
életet. Az én apám nem irt verseket. Az én apám szerette volna, hogy dáma
legyek, szerette volna, hogy társaságot tanuljak, mert Biharban egyszerűbben
élt mindenki. Elküldött Nógrádba, Klára nénémhez, a dombok közé, itt éltem
akkor már, és akkor volt az a megyebál. Mondta is nevelőanyám: „menjél lányom,
menj csak szépen,k viselkedjetek illőn, ahogy kell,
menjetek, szórakozzatok…” és voltak akkor is, akik elékísértek, mert kíséret
nélkül senkinek nem lehetett menni sehova akkor sem, sem máskor.
És elmentünk akkor. Felültünk és
elmentünk, mentünk a szekéren, mentünk és odaértünk, és én nem tudtam, hogy
találkozom Imrével, mert én Imrérül még nem is
hallottam akkor, csak Szontagh Paliról,
a legjobb barátjáról, akit mindenkinél… azzal… ővele… igen, és akkor ott
találkoztunk az oszlopoknál. Akkor, amikor a keringő volt, a
keringőnél leesett a karkötőm, igen… és szép volt minden, és én is szép voltam
és az egész zenekar, és fönt, fönt a karzaton is rengeteg ember, és mindenki
látta, és akkor ő lehajolt és felvette és visszaadta és odaadta és rátette a
csuklómra, és fogta a kezemet és nem mondott semmit, csak nézett, és másnap írt
levelet Szontagh Palinak, hogy Szontagh
Pali szabad akaratából, baráti érzéssel mondjon le rólam, mert ő akarja, ő
szeret engem, ő egyedül, és akkor Szontagh Pali
megismételte azt a mondatot, ami később hozzám is eljutott, amit az anyja
mondott neki, mert mások elmondták, igen, mert ő továbbmondta, ő
továbbadta, valahol le is írta.
(Lelkem
törvénye! Alázkodtam és megaláztam magam is másokat, de talán nem eleget,
alázkodtam fejet hajtva, de talán nem elég mélyre, erős lelket feszítve szabad
akaratomból tettem mindent egyes egyedül, csak magamért, mert magamra hagytak
engem. Magam voltam akkor is, amikor szép volt minden Csesztvén.
Magam magamnak, magamért őriztem a lelkemet. A vendégjárás azért kellett Imrének,
hogy nem menjünk sehova, ne halljon hírt rólunk a nagyasszony. Olyan járkálás
volt nálunk, édes istenem, mintha nem évi hétszáz forint jussból éltünk volna, miként ha mi lennénk a császári udvar. De
ez is jó volt nekem, Erzsinek minden jó volt… Jött oda a sok barát és barátnő,
és valamennyi Imréhez, ő szoktatott oda mindenkit, Hanzélyt
és később Sztregován Meskót,
talán kipróbálni akart, s ha nem, akkor is az ő barátai voltak mindnyájan,
nekem semmi dolgom nem lehetett velük sem akkor, sem máskor, ha jöttek Imre
nélkül, nekem ott voltak csak a gyerekek, a kettő és már a harmadik is azon a
rettenetes napon, amikor ránk törtek, már a véremben, a szívem alatt Arinka, a legkisebb, nekem ők voltak, és semmi más nem
jutott, honnan tudhattam, miről folyik a szó napszámra éjszakába nyúlva, mit
értettem én ezekből, hogy „fátum” meg „genezis” meg „a boldogtalan lelkek
vándorútjai” – nem tudtam semmit abból a világból, nem ismertem azokat az
írókat, akikről beszéltek. Nekem mindenki csak szépeket mondott. Csak szépeket.
Az én lelkem törvénye az volt, hogy feszülve is megmaradjak!)
Énnekem
mindig látomásaim voltak. Énbennem kis tüzek égtek. Kis szikrák pattogtak.
Énnekem a fejem mindig szorította valami, mintha abroncs lett volna. Mintha
mindig szorították volna, mintha mindig összébb húzták volna az abroncsot. És
csak akkor múlt el, ha szaladtam, ha táncoltam, hogyha kipirultam. Akkor múlt
el, ha másra gondoltam, ha láttam a szépet, a ruhákat, hogyha fölvehettem, ha
foroghattam és minden forgott velem, akkor múlt el az a szorítás. És akkor…
akkor csillapodott minden, a szikrák kihunytak, és minden egészen más volt, és
tudtam nyugodt lenni egy darabig. De aztán újra kezdődött minden. Énbennem volt
valami belül… valami nyugtalanító volt belül… és amikor a gyerekek születtek,
akkor is… akkor… énbennem galambok voltak, és a galambok suhogva kiszálltak
belőlem. Amikor Aladár született, akkor az apja milyen büszke volt. Imre ott
járkált körülötte, mint egy hadvezér, úgy lépkedett. És aztán kiment a kertbe
és ott járkált, nézte a hársfát, és nézte az eget, és nagyon büszke volt, és
aztán elment, akkor elment újra Sztregovára, az
anyjának elmondta, aztán szomorúan jött haza, nem tudom, mit mondott neki Majthényi Anna… a nagyasszony… merthogy mondott valamit, az biztos, de hogy mit, azt nem tudom. De lehet, hogy csak
beteg volt megint. Mert már az első este, az első éjszaka vért köhögött Imre.
Vért köhögött, és levert volt másnap is. És még harmadnap is levert volt. És
nagyon sokáig mint az őszi légy, úgy kerengett, és
olyankor csak nézett maga elé, és nem volt kedve semmihez, nem ment sehova,
csak ült és nézett maga elé, olyankor nagyon gyönge volt. Rossz
volt nézni… rossz volt nézni és rossz volt hallgatni is… ahogy panaszkodott,
néha panaszkodott, amikor sötét volt, éjjelente…
Olyankor suttogott, és akkor azt mondta, hogy az apja is és hogy a nagyapja is
melybetegségben szenvedtek, meg hogy melyvízi nyavalyában, szívbajban voltak,
és ő is ettől félt, hogy igaza volt, mert tudom, mert mondták, eljött hozzám a
híre, hogy így halt meg. Így halt meg szép csendesen, hátravetette a
fejét, előtte még evett egy kis szőlőt, s aztán… akkor azt mondta… hogy a
betegség, hogy a halál… a halál az semmi! Az semmi.
Csak ami előtte következik, azt… azt nem lehet bírni, azt mondta és… és így
halt meg. De engem kihagytak még a gyászjelentésből is a nagyasszonyék!
Hiába váltunk mi el, tudtunk
mindent egymásról, tudta, hogy hol vagyok, s tudta azt is, hogyan élek, tudta…
tudta…! Küldött pénzt, de mindig késve küldte, sokszor
a termés nem volt jó, sokszor más kellett, az anyja tartotta tán vissza, nem
lehet tudni most már. Csak azt tudom, hogy nem mindig küldte a pénzt, amit a…
amit a jegyzőnél egyező akarattal kialkudtunk, azt az összeget mindig késve
küldte, és nekem tengernyi sok volt már az adósságom, akkor én mindent eladtam
Nagyváradon. Nagyváradon, ott… ott éltem a Fogtövi házban, éltem egyedül. Megpróbáltam… megpróbáltam egyedül is, igen, a gyerekek nélkül,
mind a három gyerek ott volt akkor már Sztregován… az
anyjánál, akkor mikor írta a Tragédiát… arról is tudtam és hallottam róla, mert
voltak emberek, megírták nekem, hogy Imre… Imre milyen, hogy Imre olyan, mint
a… mint az elfogyó hold, és hogy alig jár ki a házból, hogy Sztregován
ott van és… hogy nem látják. Ugyanúgy él, mint gyerekkorában. Ugyanúgy
az anyja… az anyja uralkodott rajta, ő szorítja újra, mert az anyja uralkodott
rajta, az anyja, még az apja… az apján is uralkodott. Azt mondta Imre, hogy úgy
érezte néha, hogy az apja nem is az apja, hanem a… a… testvére!
Olyan volt az anyjuk, hogy
mindent megparancsolt és… és nagy nagykorában is Imrének csak zsebpénzt adott,
és zsebpénzen élt, és így nevelkedett, és Imre, Imre állandóan azt hallgatta,
hogy mit mond az anyja, és arra figyelt, hogy mit mond az anyja. Így éltünk mi.
De Csesztvén akkor is jó volt, akkor nem tudott
ármánykodni ránk ő sem. Együtt voltunk. De aztán jöttek a darabontok… Akkor,
amikor a darabontok jöttek, akkor belém vágott, hogy Imre, ez a beteg ember, ez
mért ment bele… mit akart, mért harcolt, mit akart ezzel a negyvennyolccal, mit
akart, mért állt melléjük, mért nem mondta nekem; mért csinált
úgy, mint hogyha semmi dolga nem lenne velük. Mindent eltitkolt.
Elvitték,
akkor elvitték, s azután börtönbe zárták, és egyedül ott éltem a három
gyerekkel, mert miután elzárták, megszületett Arinka
is, és négyen éltünk ott, pénzt nem kaptunk, és azt mondják, azt mondták később
is, és most is mondták, itt is mondták benn a kórházban a szájaló cselédek hogy
az ékszereket, az ékszereket én már rég odaadtam, énnekem már régen nincs
ékszerem, én amikor Váradra kerültem, amikor engem kiutasítottak Nógrádból,
amikor elűztek onnan, akkor én elmentem Cséhtelekre
is, és ott a rokonok… a rokonok is nézték, hogy mim van, nézték, és én adtam nekik
és… és aztán később Váradra kerültem, oda a Fogtövi
házba, és akkor jött, igen jött a Klobusiczky,
udvarolt… udvarolgatott nekem, ő… szeretett volna engem, de én nem szerettem,
én csak azt láttam benne, hogy társaság, azt szerettem benne, hogy olyan szépen
beszélt, hogy vidám volt, hogy piros volt az arca, hogy… más volt, egészen más
volt minden, és azt hittem, hogy talán vele… vele lehetne, de nem, nem
lehetett, és nem is akartam. Szórakozni jártunk. Felültünk
a kocsira, és elmentünk, és szólt a zene, és játszott a zenekar, és mindenki
szép volt, és mindenki engem nézett, és akkor azok a szorítások a fejemben
megszűntek… és… és hogyha sokat forogtam, táncoltam, megszűnt minden bajom, és
a szikrák is kihunytak, és egyáltalán nem éreztem semmit, mindig tudtam… mindig
tudtam, hogy Imre engem szeret, és engem visszavár, a szíve hasad, de az anyja
nem akarja… ő sohase akarta azt, hogy én ott… odakerüljek. De azt
akarta, igen, hogy menjek az ispánlakásra Csesztvére,
és amikor elvitték Imrét, akkor belém vágott a villám, a villám vágott belém, mert
akkor éreztem, hogy becsaptak! Nem mondtak meg mindent, azt hittem,
ármánykodtak a hátam megett, azt hittem, örökké
együtt lehetünk, a gyerekekkel együtt lehetünk, itt lehettünk volna együtt, és
akkor egyszer csak beállítottak ide, és jöttek és csörömpöltek és vitték… és
Imre egy szót sem szólt, és nem is nézett rám, szúrósan nézett, maga elé nézett
a földre, a csizmáját nézte, és úgy ment velük. S akkor én itt maradtam… itt
maradtam Csesztvén egyedül ebben a házban a két
gyerekkel, később megszületett Ara is. És Imre még börtönben volt, és akkor…
akkor nem kaptunk semmit, és nem volt semmink, csak ami a ház körül volt. A tojás, a tej az megvolt, az megvolt, a lekvár, ez volt… ezt…
ettük, volt valamink, de nem küldött pénzt, pénzt nem küldött, mert Imre nem
küldhetett, mindent lefoglaltak, de tőle kellett, hogy kérjek, de kitől kértem
volna, Majthényi Anna, a nagyasszony persze hallani
sem akart rólam, nem is nézett felém, nem jött szekér, nem jött szekér Sztregováról soha, sohase jött szekér! Nem küldött
semmit. De legalább nem kellett kitérni előle. Azt, amit… amit küldött volna,
azt küldhette volna az unokáinak, küldhette volna, írhatta volna, hogy nekem ne
adjanak belőle, megmondhatta volna Ágota néninek, a házvezetőnőnek, biztos,
hogy megtartotta volna a parancsolatját. A gyerekeknek legalább… a gyerekeknek
nem volt elég semmi soha. Ott a ház körül alig volt valami, éppen csak hogy
éltünk, megvoltunk, betegek voltunk, a himlőt elkaptam én is, a gyerekek is…
mindnyájan elkaptuk, és akkor lázasan járkáltam körbe, éjszakákat járkáltam a
parkban, és arra gondoltam, hogy édes istenem, ki… ki… ki… akarja ezt, ki
átkozott meg, ki!!!
Én nem szerettem Majthényi Annát. „Elvetted a hites uramat, eltúrtad
mellőlem önzéssel.” Sohase szerettem. Utáltam. Gyűlöltem. Nem szerettem, de nem
mutattam neki. Mindig játszottam, hogy szeretem, mindig játszottam, hogy én
vagyok a kedves menye. Hogy én vagyok a fiának, az Emikének,
így hívta Imrét, Emi, Emike, és azután mindig
mutattam a szeretetet, de nem szerettem, de ő tudta, hogy nem szeretem, és én
is tudtam, hogy ő utál engem, hogy legszívesebben elűzne a háztól, elűzne az
ispánlakásból is, ezért aztán soha nem nézett felénk sem, nem küldött még
levelet se, de én se írtam neki, inkább írtam Eminek, Eminek írtam, igen a
börtönbe, oda írtam neki, és kértem tőle, kértem, hogy küldjön pénzt, hogy
kérjen pénzt, ő kérhetett az anyjától, aztán ő szegény kért is, és akkor
küldött nekem is valamit, és akkor tudtam venni egy-két ruhát, mert nem járhattam mindig ugyanabban, mert a… mert a csesztveiek néztek, hogy mibe járok, igen, nézték, nem
mehettem el ugyanabban még egyszer, mert… mert nem lehetett, hogy lehetett
volna, hogy lehetett volna elmenni. Nem voltam, akkor sehol se voltam, egyszer
voltam, a Hanzély kocsiján egyszer Gyarmaton, azt is
besúgták és egyszer még. Parasztruhába öltöztem, lementem az aratóbálba, mert
nem tudtam meglenni már, mert akkor már olyan rettenetes volt, olyan rossz volt
egyedül élni a három gyerekkel, elcsúfítva a himlő által, és csak a három
gyerekkel és… és Emi is messze volt. Nem jött semmi hír felőle, már hónapok óta
nem jött, de a Veres Pálné, a barátnője meglátogatta,
és nem tudtam semmit, és akkor úgy éreztem, hogy lemegyek az emberek közé.
Odamegyek közéjük, nem akarok semmit, csak megnézni őket, nézni, ahogy
táncolnak, boldogok, csillog a szemük a tűznél, és… isznak-esznek és hogy
milyen az élet?! Mert akkor már nem
volt semmilyen életem, akkor már régen nem volt semmilyen életem, és beteg
voltam akkor is, amikor lementem, akkor sem történhetett semmi, nem
történhetett semmi, és nem láthatták, mert nem történt, ha akkor történt volna
valami, akkor azt, akivel… akivel én esetleg… akit… akit később mondtak vagy a
szájukkal rámfogtak, később, amikor… amikor
visszajöttem, akkor már másnap beszélték, a templomban is beszélték, suttogták,
igen, hogy lent voltam, mert láttak, megismertek, de éppen ezért, mert
megismertek, mert tudták, hogy én vagyok, soha senki se jött volna felém, a
férfiak… a férfiak is úgy néztek rám messziről,
sunyin-gyáván görbén, messziről néztek a kalapjuk alól, és úgy néztek rám,
mintha áruló lennék, mert elárultam valamit, de mit árultam el, az uramat nem
árultam el, csak lejöttem, lejöttem, igen, közéjük jöttem, szerettem volna
emberek között lenni, azért. Mert akkor már régen csak a kutya volt a ház
körül, a kutya járkált, és a spion figyelt, Majthényi
tányérnyalója, igen, és én járkáltam néha éjszaka, járkáltam körbe. Ágota néni mindig leskelődött és mindig figyelt, és mondta másnap,
tudtam, hogy az egész falu… az egész falu tudja, hogy Erzsi tekintetes, mert
így hívtak engem, Erzsi tekintetes, én voltam az Erzsi tekintetes, Majthényi persze a nagyasszony volt, ő a nagyasszony,
akinek a francia címzését, a levélcímzését nem tudtam megtanulni míg éltem,
csak leírtam, egyszer leírtam, fáradozással, keservesen, és úgy kellett levelet
írnom, úgy kellett volna, nem írtam, de aztán a címzést azért leírtam, mert nem
tudhattam, mikor lesz rá szükség, hogy mégiscsak oda kell fordulnom.
Hozzá kell fordulnom! És aztán egyszer, igen, hozzá fordultam, amikor
elhirtelenkedve elváltunk, akkor fordultam hozzá, akkor levelet menesztettem
neki, amikor kimondták a válást, akkor írtam neki, először, egyszer írtam neki,
és akkor is alig tudtam a címzést leírni, mert olyan rettenetes volt nekem…
Utált engem azért is, mert
protestáns voltam, ő meg katolikus volt, idegen volt tőlem, azt mondta, „a
protestánsok mindig okoskodnak, és a fejüket felvetik.” Felvetik a fejüket. „A
családban bajt csinálnak.” És egyszer a Madách-vagyon már elúszott, mert egyszer
régen a Madáchok is protestánsok voltak, csak aztán újra katolikusok lettek és azóta… azóta a Madáchok és a Majthényiak
is katolikusok. És mindenki katolikus volt körülöttem, csak
én voltam protestáns egyedül, igen, én és amikor Sztregovára
kellett költöznöm, és ott kellett élnem szabad akaratom ellenében, akkor,
amikor Imre úgy döntött, hogy oda megyünk lakni, mégis oda megyünk, amikor a
börtönből kiengedték, akkor hazajött, és akkor nagyon sovány volt, és nagyon
rosszul nézett ki, és akkor minden más volt… akkor hideg volt már minden, hideg
volt velünk, mert a híreket mondták neki, hiába volt vastag börtönfalak közé
zárva, hiába volt rács az ablakán, a híreket mondták neki, rossz híremet vette
a szájalóktól, jövő-menőktől, azt is, ami nem
volt igaz és azt is, ami igaz volt. Mert egyszer… egyszer ott
volt Feri, igen, ott volt, Feri eljött, mert eljött, azért jött, mert kíváncsi
volt, hogy élek, akkor amikor Imre még börtönben volt, akkor egyszer Feri
beállított, még délelőtt beállított, szekéren jött, hintón és akkor… akkor
fölcsörtetett, és akkor mindenki látta, hogy jön a Feri, és bejött, és
kérdezte, hogy hogy vagyok, hogy élek, és hogy van-e
pénzem, és akkor meghallgatván szavamat, pénztelenségemet látván akart adni
pénzt, de nem fogadtam el, és akkor még ott maradt még sokáig, és
beszélgettünk, és arról beszélgettünk, hogy Imrével hogy lesz, ha kiengedik,
meg hogy hol követte el a hibát, de akkor is hibát követett el, amikor a
leveleket körbeküldte, de arról én nem is tudtam, akkor már, amikor már ott élt
nálunk a… a… Kossuth titkára, akiről én azt hittem, hogy cseh kertész, akkor
leveleket küldött… szétküldte… Imre szétküldte a leveleket a többi birtokosnak,
a földesuraknak és szervezkedett, és azt a levelet is elvitték, és a darabontok
azt a levelet is felmutatták és… azért… fogták le Imrét… és akkor Feri azt
szerette volna, hogy ha… én… ha segíthetne rajtam, de én nem tudtam mit mondani
neki, de ezt is visszahallottam máshogy, ezt is vitték, ezeket a híreket is,
azt, hogy ő ott volt, nálunk ott volt, és a gyerekekkel játszott, igen, kint
játszott a parkban, és azután délután is ott volt még, és azután ott maradt
éjszakára is, a másik szobában aludt, ezt látták, Ágota néni is, de ő mást
mondott, ő másnap mást mondott, mert ő gyertyával járt a folyosón le s föl,
egész éjjel járkált és leskelődött, és tudom, hogy leskelődött, de nem volt
semmi, amiért leskelődhetett volna, verje meg az Isten őt is…
Én nem tudtam
gazdálkodni, én nem értettem az anyagi dolgokhoz, és aki nem tud gazdálkodni,
az egyedül marad Csesztvén, támasz nélkül maradtam, a
megszokott együttérző szív nélkül, ottmaradtam a
gyámolítás melege nélkül, akkor végképp elvesztettem a talajt a lábam alól, az
anyósomnak, annak engedelmeskedni kellett volna, annak a tekintélye előtt meghajolni…
azt kellett volna, odajárni hozzá, ott lenni vele, de én nem szerettem Sztregovára menni, megírtam Imrének, hogy ha kijön, ha
visszajön, engem már nem talál itt, elmegyek inkább én… én… elmegyek már, még
most elmegyek, amíg benn van a börtönben vagy Pesten internáltan,
mondtam neki, amikor hazaszökött a házi őrizetből, elmegyek vissza Biharba, és
a gyerekeket is viszem magammal, mert jogom van hozzá, mert a gyermekeimhez
jogom van. És senki ezért, mert… mert a Hanzély akart
segíteni, és felajánlotta, hogy a gazdálkodásban is segít… Hogy segített volna?
Neki is volt birtoka, és hogy kérhettem volna erre, nem
utasíthattam vissza, amit tudott, azt segítette, amit tudott, hagyott ott
pénzt, és akkor azt mondtam, hogy vigye el, de nem vitte, és akkor ő elment, és
mindenki látta, és hallották, hogy kiabálok, és biztos, hogy ezt írták meg, és…
és… hiába mondtam én… ekkor már megkaptam: „másé levél”. Amikor
elvitték, Arinkával voltam várandós az utolsó
hónapokba.
„Édes Emikém,
még eddig feljárok, de már lassan kifogyok az időből, kénytelen vagyok neked
ezen egypár soromban helyzetem és kérésem nyilvánítani, és kérni segíts,
mennyire sorsod engedi. Légy szíves nekem, egy 600 pengőről
szóló kötelezvényt elküldeni, hogy szerezhessek rá pénzt, hosszas nem akarok
lenni, csak annyit mondok, hogy a szükség kényszerít erre, tudom, hogy önnön
vagyonunk nincs, csak abból élünk, amit anyád ád, ez
is bizonytalan, főképpen nékem bizonytalan, nincs jogom követelni, és oda én
nem megyek, de én ezt nem is akarom, hogy oda menjek, még egyszer kérlek, hogy
intézkedj a kötelezvényről, bár néked sincs önnön vagyonod, nincs magad pénze,
de talán valamelyik rokonod vagy barátod kisegít a végső szükségből.” Ezt írtam
neki akkor… akkor 53-ban, 53 tavaszán. Mert májusban is írtam akkor,
12-én írtam ezt a levelet, hogy „sok kínban volt részem, mióta megszűntél
védangyalom lenni, de bármily mélyen hatol lelkemben ez a sok kín, kívánom
oldalad mellett hamar elfelejteni. Édes jó Emim, már nálad
lettem volna, ha körülményeim jelenleg nem kényszerítenek, hogy mehessek, mert
lehetetlen a háztól elmozdulnom, anyádtól éppen semmit nem kapok, így ne
neheztelj rám, ha mihelyst lehet mennem, mindjárt nálad leszek…” És Pestre is
írtam, ahová Imrét elvitték, Pozsonyból vitték, és ott kellett maradnia, és
írtam, hogy a Békéssyék szívesek voltak tudósítani,
hogy Pestre mennek, és akkor küldtem neki egy pár harisnyát, és még küldtem
neki még azokat is… bent vannak… össze… össze fogom készíteni, „mert mind
rendetlenül van, de most már merkelem, és nem akarok
nagy csomót küldeni, mert csak pakktáskával mennek. Jaj, édesanyádnak
már nem tudok mit csinálni, egy krajcárom sincsen, és
ő február óta nem adott, én tőle nem kérek semmit, gyerekestől rongyosok
vagyunk, majd megőszülök, ez borzasztó. Egy éltet: meddig tart ez így, mi
reménységem van, nagy nehezen körüljárom egyszer a kertet, három nap is fáradt
vagyok és fáj a mellyem… himlőm is volt. Itt küldök
két forint harminc krajcárt, a tejből gyűjtöttem össze, írjál ezen alkalommal
által a világ viszonyai felől is valamit, csak már ez a bizonytalan helyzet, ez
ne lenne, hogy ne kellene, hogy ne kellene így élni, szörnyű most ezen a Csesztvén, olyan, mintha kihalt volna, mintha kihalt volna,
olyan ez a Csesztve…”
(Zaklatott, vizionál)
(Az
ármánykodók! Ide is követtek, végig a nyomomban vannak most is, utánam jöttek Csesztvéről, Sztregováról
nyomomba parancsolta őket az öregasszony. Ide jöttek mind álruhásan, bűzös
leheletükkel, mocskolódó akarásukkal, hogy kedvezzenek annak ott! Ők
szakították ki belőlem a jót, a jobbik felemet kitépték belőlem ezek az
alávalók… ők biztatták fel Imrét Pesten az internálásban a nyakára járva,
belécsimpaszkodva, mint a denevérek „hozom-viszem a híreket kedves öcsémuram.”
A híresen erényes Komjáthy Anzelm, a szürke veréb, aki mindenben rosszat
keresett és keserű volt, mint az epe, mert lelke kicsorbult a tisztes
nyomorúságban. És a többi mint ugyanezt tette!
Ellenemre fenekedett az a népség ott Csesztvén, a
parasztok, a sunyi szolgák, az uraikat kínzó rosszalvó menyecskék ellenemre
voltak és most is vannak, felvették a köpenyeket, az apácaruhákat, nézzetek a
fityulájuk alá, tépjétek le róluk a Júdás köntösét…!
Ők látták, amit nem is gondoltam. Vagy csak gondoltam bűnös perceimbe, amit
eljátszottam a szememmel, ők látták, amit én nem értem meg soha… de ők, éppen
ők láttak csúfságba fordult himlőhelyes arccal, teher után löttyedten
csábítónak akkor is! Amikor egyedül voltam, amikor hozzám jártak az uram
barátai, ők láttak engem szépnek, és mondtak szépnek Imrének is, pedig én magam
voltam a roncs, beteg hátam, mellem sajgott, levegőt nem vehettem, kerengtem
csak, és ők ott ültek az ágyam fejénél, lesték az álmaimat, súgták azokat
Pestre, Pozsonyba Imrének… A szájaló cselédek, a jóbarátok, a környékezők…)
„Gyere
vissza Erzsi, te csak virág légy nálunk.” Te csak virág légy nálunk Erzsi,
gyere vissza. Hova mentem volna vissza? Alsósztregovára?
Alsósztregovára?! Oda mentem
volna?! Soha. Magamtól nem mentem volna soha. Csak
engem oda vittek. Imre döntötte el, Imre döntött, hogy oda menjünk lakni. Mert
az öccsének átadta az ispánlakást, a csesztvei
kúriát. Át akarta adni! De hogy
miért? Nem kellett volna átadnia… egyezhettek volna másként. Károly, az öccse
tudott gazdálkodni, ő volt a gazdaember, ő értett a földhöz, ő értett az
állatokhoz. Imre nem értett hozzá: Imre nem értett hozzá. Imre mért ment… mért
ment Imre Alsósztregovára? Mért ment oda? Oda a
nagybirtokra, amikor itt… itt Csesztvén jobban
meglettünk volna… itt minden együtt volt, itt mindnyájan együtt voltunk,
köthettek volna más egyezséget… de amikor visszajött a börtönből, akkor minden
más volt már, és aztán mégis megfogta a kezem, és azt mondta: „Erzsi, itt élünk
tovább”. De nem éltünk ott tovább, nem maradtunk, de nem tudom, hogy mért nem
maradtunk, mert maradhattunk volna akármeddig, de ők így egyeztek, így kötötték
meg az egyezséget, hogy Károly kapja meg Csesztvét,
Imre meg visszamegy… visszamegy Alsósztregovára! Nem egyedül, énvelem, a gyerekekkel, megyünk mindnyájan, megyünk Majthényi Annához, megyünk a gőgös fedél alá a kastélyba,
az új kastélyba, oda megyünk, és akkor én kétségbeesésemben… és akkor én nem
tudtam, hogy mit gondoljak, mit gondoljak Imréről, hogy mért akarta ezt, és
arra gondoltam… hogy talán… hogy talán fél velem lenni, hogy talán… elhiszi,
amit mondtak… Imre talán nem törődött vele, Imre akkor fogta a kezemet, mégis
amikor visszajött, akkor nem volt olyan, mint régen, fogta a kezemet és azt
mondta: „itt maradunk”. Ott talán újra megtaláltunk volna mindent…
minden ott volt, az emlékeink, és aztán minden kifényesedett volna.
(Keserűen, egyre gyorsulva,
dühösen.)
Odamentem Majthényi Annához, és
ott kellett élnem… és… és Imre állandóan az anyját nézte, mindig az anyját
figyelte, hogy az anyja mit mond, hogy az anyja mit nem mond, hogy az anyja mit
akar, hogy… hogy aztán együtt is beszéltek, pusmogtak, és biztos, hogy rólam
beszéltek olyankor… Olyankor Imre egészen más volt, és Imre amúgy is egészen
más volt, mióta visszajött, azóta nem volt… nem volt egyszer sem olyan, mint
régen, amikor együtt szálltunk, amikor… amikor olyan volt, az már nem jött
vissza. Én kétszer is mondtam neki, hogy Emikém,
én innen elmegyek, nem bírok itt tovább élni, én ezt nem bírom, és a gyerekeket
is, ahogy az asztalnál a Majthényi Anna nevelte,
ahogy nevelte őket, ahogy mindenütt németül beszéltette őket, és én nem
értettem, csak a felét értettem, és azután úgy ült ott tüntetően a gyertyánál,
az egyszál gyertyánál, mert kettőt már nem
gyújthattunk, és énnekem is csak egy és Imrének is csak egy gyertyája, mert
kettőt már nem gyújthattunk, és ott ült és francia könyveket olvasott,
részleteket olvasott fel belőle, és nézett rám, hogy én mit mondok, én persze
nem mondtam semmit, hanem akkor én… akkor én szép voltam már megint újra, és
akkor én fölvetettem a fejem, mint a protestánsok, mint akik bajt csinálnak,
mint akik a családban bajt csinálnak, igen, és akkor felvetettem a fejem, és
úgy mentem a palotán keresztül, és akkor nem törődtem azzal, hogy mit olvas,
nem érdekelt, és legszívesebben belerúgtam volna a zsámolyba, amin a lába, a fenséges
királyi lába nyugodott, és úgy nézett rám, mint az utolsó cselédre, és akkor…
akkor én igenis bementem a szobámba és bevágtam az ajtót, hogy csak úgy repedt
a fal, igen, bevágtam, és akkor ottmaradtam, és akkor Imre is jött utánam,
sokkal ezután jött, és nem szólt semmit, csak elfújta a gyertyát, és lefeküdt
és sóhajtozott és sóhajtozott, és azután is köhögött, és megint vért köhögött,
és… és… így éltünk, és akkor azt mondta, hogy ne csatázzunk, hogy mi ne
csatázzunk, de ő nem tudott igazságot tenni soha, mert nem tudta… nem tudhatta…
mert nem lehetett, mert az anyját szerette, mert engem nem szeretett, vagy
talán szeretett, de nem tudtam akkor már, csak a gyerekekkel törődtem volna, de
nem lehetett, mert nevelőnőt tettek, és… és nekem semmi, énnekem akkor már nem
volt semmi, csak az volt, hogy bosszantsam, hogy Annát bosszantsam, hogy a
nagyasszonyt bosszantsam… és amikor a legnagyobb Mária-ünnep volt, akkor
teregettem, igen, kiteregettem az udvarra az összes fehérneműt, az ágyneműt,
mindent kiteregettem, és akkor Majthényi Anna persze
nem szólt semmit, de azután mindig áskálódott, mindig és mindenhol csak a
rosszat kereste, és bennem a szikrák akkor is megvoltak, és igen… akartam…
akartam… akartam volna valamit megmutatni, hogy én is vagyok olyan, mint más,
olyan… olyan, mint a fenséges nagyasszony, és… és követeltem, azt akartam, hogy
ide emberek jöjjenek, vidámság legyen, mert Imre nem volt vidám, olyan volt
Imre, mintha az anyjába kapaszkodott volna, és igenis az anyjába kapaszkodott
Imre, és nem hidegültünk el, nem igaz, hogy elhidegültünk, de talán… de talán
akkor mégis az anyjába kapaszkodott, és az anyja volt felette, uralkodott
felette, de azután a gyerekek még ott voltak, megpróbáltam velük, megpróbáltam
és akkor azt csináltam… azt csináltam, amit talán nem kellett volna, azt
csináltam… fogtam a gyerekeket és átvittem minden vasárnap a protestáns
templomba, oda vittem őket, igen, ahol tótul folyt a mise, és nem értettünk
belőle semmit, de még akkor is boldogabbak voltunk mind a négyen, de Imre
persze nem volt velünk, Imre nem jött velünk, és Imre az anyjával beszélt, és
kértem akkor, hogy Imre hozzál társaságot, hogy legyenek itt emberek, hogy ne
csak az anyádat lássam, hogy lássak mást is, és akkor Imre nagyon… nagyon
haragudott, de nem mondott semmit. Nem mondott semmit, de
talán meg is utált, mert én az anyját nem szerettem úgy, mint ő, de ő úgy
szerette az anyját, hogy állandóan vele volt, ott volt akkor is, a kezét fogta,
amikor nem volt ott, amikor lefeküdtünk, akkor hárman feküdtünk, Majthényi Anna is ott volt, éreztem, Majthényi
Anna mindig ott volt velünk, és ezt nem lehetett kibírni másként, csak úgy, ha
társaságot hívunk, és hívtuk Vereséket, Szontaghékat, és eljöttek, és rendeztünk… rendeztünk…
bálokat, és… és… ezt sokan nem nézték jó szemmel, mert akkor még szomorú idők
voltak, azt mondták, hogy szomorú idők vannak, de közben… közben feketébe
öltöztek, de közben nevetgéltek, amikor nem látták, akkor persze nem voltak
szomorú idők, akkor… akkor… pletykáltak, akkor persze nem voltak gyászos idők,
amikor a másikat megszólták, amikor vihorásztak, akkor persze nem volt
forradalom, és akkor semmi sem volt, és akkor úgy láttam én, hogy mindenki csak
fölveszi magára ezt a fekete ruhát, mert már régen túl vagyunk a forradalmon,
túl vagyunk mindenen, ezen az egészen, és már senki se… senki se olyan szomorú,
mint amilyennek mutatja magát, sokan már csak azért szomorúak, mert ildomos
volt szomorúnak lenni, mert úgy illett, mert ez kellett, mert ezt várta az
egyik a másiktól, és tőlem is ezt várták, és én már máshogy nem tudtam
védekezni, csak úgy tudtam védekezni, hogy ha megszakítottam a gyászlepelt, ha feltéptem az egészet, és azt csináltam,
amit szerettem volna, és azt csináltam… De szerettem volna, ha Imre is föl tud
erre menni, de ő nem tudott, ő félrehúzódott, és csak tessék-lássék, csak néha Szontagh Palival megjelentek ott, és a… és a Henriczy lelkésszel beszélgettek, és néha velem is
beszélgettek, és én szerettem volna vidáman élni, de nem tudtam, és a Majthényi Anna örökösen a nyomomban volt, és örökösen
beleütköztem, minden fal mögött, minden ajtó mögött ott volt, minden ajtó
mögött ott éreztem, és nem volt jó, egy cseppet sem volt jó ott élni! És sokat gondoltam Csesztvére, és… Cséhtelekre, Biharra, apámra meg anyámra… anyámra, szegényre,
akit alig ismertem, mert meghalt, meghalt és én azért kerültem Nógrádba, ide
kerültem, és itt ismerkedtem meg Imrével, azért volt minden, azért történt
minden, de akkor a szorítás a fejemben újra megvolt, és éreztem, hogy táncolnom
kell, hogy nevetnem kell, mulatnom kell, mert különben nem tudom elviselni ezt
a… ezt a… ezt a hangulatot! nem bírom elviselni
ezt az emelkedettséget! nem bírom elviselni azt, hogy ebédkor
gongatni kellett, és nem bírom elviselni, hogy
mindent németül kell mondani, Jawohl, liebe Mutter… és hogy a nagyasszony úgy néz rám, és hogy…
ha a tányérhoz hozzáérek, akkor megrovóan néz rám, és ránéz a fiára, és a fia
csak maga elé néz, az asztal közepére a levesestálba, a porcelánra, arra
nézett, és sehova, és senki nem adott nekem semmiféle vigaszt, nem adott senki
sem igazat, és egyáltalán nem lehetett így élni tovább! és nem tudom, hogy éltem, azt sem tudom, hogy bírtam, és a
gyerekek…! a gyerekeket is elszakították volna tőlem, ha
hagytam volna, de nem hagytam, hanem elmentem velük, ővelük, elmentem inkább
velük és azután a társasággal… igen… igen, így történt, akkor azon a délutánon,
amikor arról volt szó, hogy… hogy megyebál lesz, hogy Losoncon is megyebál
lesz, és hogy oda kellene menni, és én jónak tartottam, hogy odamenjünk, és
akkor mondtam, hogy menjünk, de senki nem hallgatott rám, és én mégis szerettem
volna elmenni, szerettem volna… igen, mert a Majthényi
Anna nem akarta, hogy elmenjünk, és nem akarta azt, hogy jól érezzük magunkat,
és persze Imrének, Imre is azt mondta hogy neki sincs
kedve menni, de én akkor is menni akartam, és akkor… akkor… a többiek, azok,
akik ott voltak, azokat kérte meg, persze Majthényi
Anna kérte meg, úgy, hogy én ne tudjak róla, azokat kérte meg, hogy kísérjenek,
mert egyedül nem mehetek, és akkor elkísértek, igen… a lelkész és Szontagh Pali is velünk volt, felültünk a kocsira, és elég
vidámak voltunk, nagyon vidám voltam, mintha vesztemet éreztem volna, nagyon
vidám voltam… és… és kacarásztam, és néztem az eget és… és akkor elindultunk,
és láttam Majthényi Annát, ahogy az ablak mögül a
toronyszobából utánunk néz, ahogy kigördülünk, és nézett utánunk és… és
egy felkiáltójel volt az egész!!
Tudtam, de nem
törődtem vele, és akkor… olyan gyönyörűséges szép időben kocsiztunk, és
odaértünk Losoncra a megyebálra, bementünk… és mindenki összesúgott aztán és
összebeszéltek, és akkor… akkor… már nagyon rossz volt, és azután… azután én
valakivel táncoltam ott… a Meskóval sokáig táncoltam,
megbotránkoztak és éreztem, valahogy hirtelen éreztem, hogy… és nem pattan,
hogy az abroncs a fejemben tovább szorított és… és hiába táncoltam és pezsgőt
ittam és… és az abroncs a fejemben tovább szorított és… és… nem hagyta hogy…
nem hagyta hogy felengedjen, és nem engedett fel!
(Erős hangsúlyok, súlyosan)
(Rettenetes
szavak! Tudom. Amit kiszabadulván Imre, Majthényi
Anna mondott a fiának. Azokat én soha nem hallottam, de tudtam, mondta őket,
mert alkalma kínálkozott végre rossz híremet költeni, hogy végre megingatni
tudta Emikéjét. Rettenetes szavak, amiket nem mondtunk
egymásnak, amikor hazajött Imre, amiket aztán mégis mondtunk ott Sztregován, az utolsó bál után, akkor mondtam én is, akkor!
Rettenetes szavak, az öregasszony szavai, azokkal ütött sebet Imre szívében,
azokkal bűvölte újra magához, azokat Imre úgy vette, olyan önfeláldozón, mint
Jézus urunk, azokat úgy vette által az anyjától, amik mostantól majd hozzá
kötik, és elválasztják végleg tőlem, azokat önként verte a szívébe a
szerencsétlen ember. Rettenetes szavak, azokat a végén én is odavágtam, azokat nem
kellett volna: „sunyi lelkű az édesanyád, kedves Imre…” Hogy gőgös, más
becsületéből könnyen csúfot űz, mert hatalma van a szavak felett, hogy „ő
rontotta meg végképp a mi szövetségünket”.
Rettenetes szavak. „Átkozott, aki kiforgatja
jogaiból a jövevényt, az árvát, az özvegyet! Az egész nép mondja rá: Ámen!”
Amitől él majd soká, és mindenkit eltemet, a saját lelkét marcangolva utolsó
percében, mert nem lesz más! De mondtam sokat róla Imrének is akkor, amikor
elváltunk. Hogy nézett! Fekete volt az arca egészen… „Ne nézz rám így, nem
tudom kiállni…” Igenis akartam a háborúságot, hogy egymagam mindenért
megfizessek, hogy egyedül törjem meg őket, megtörjem őket a hitükben, mert én
csak abban tudhattam, a finom lelkükben…)
Én
nem vágytam soha nagyságra, csak boldogságra. Boldog szerettem volna lenni.
Mindig csak boldog szerettem volna lenni Imrével is. Nekem semmim nem volt,
csak a szívem. Csak a szívemet vittem a házasságba. Nekem nem voltak ékszereim,
nekem nem voltak jó ruháim. Nekem semmim sem volt, nekem még jó modorom sem
volt. Talán azt is meg kellett mutatni, hogy kell késsel-villával szépen enni.
Én így kerültem oda, és nekem semmit sem lehetett, csak a szívemet mutatni. Az
én szívemet egyedül Imrének mutatni. Én nem akartam mást
soha, nem vágytam másra, soha nem akartam mást, nem akartam nagyságos lenni,
nem akartam nagyasszony lenni, én voltam Erzsi tekintetes, én vagyok Erzsi
tekintetes, és igen, én voltam, én vagyok… igen és én is voltam mindig, mert…
mert nem lehetett más, csak én, egyedül én vagyok Éva is, de nekem csak a
szívem volt, egyedül a szívem, azt a kezébe adtam. Nem
bántam, egyáltalán nem bántam, és semmi se bántott volna, ha akkor békén
hagynak, de nem hagytak békén, és énbennem, igen, a dac, a dac erősebb volt,
mert nem bírtam elviselni, hogy a szívemre tapostak, hogy a szívemet ütötték,
nem bírtam azt se elviselni, hogy nem kaptam vigaszt, nem védtek meg, nem volt,
aki megvédjen, mert Imre… Imre félreállt, és csak versben írta meg, és azt
aztán megmutatta, nekem megmutatta, azt írta, hogy „ne csatázzunk”. Ki
ne csatázzon? Hol ne csatázzon? Hogy ne csatázzon, amikor
csatatéren éltünk, amikor egymással szemben éltünk én és a nagyasszony, és ott
volt köztünk Imre, ő volt szegény egyedül, egyedül volt, és nem nézett rám,
hanem… hanem előre nézett, olyankor olyan… szomorú volt, nem mondott semmit,
nem… nem vitatkozott, hanem félrevonult, és a könyveibe bújt, és aztán a
tollai… a tollait hegyezte, és azután… akkor én hova menjek, én mit csináljak?
Nem tudtam mást csinálni, minthogy dacos maradjak, a dac a
fegyverem és a szívem, ez a kettő, ez maradt nekem akkor… akkor, amikor
visszatértem arról a bálról, visszajöttünk és láttam, hogy Imre félrevonja a
barátját és kikérdezi… és… lementek egészen a kert aljáig, és ott beszélgettek,
és… és… nem volt indulatos, amikor visszajött, de azután nem sokkal megmondták…
megmondták, hogy el kell hagynom a házat, el kell mennem, és akkor engem… engem
szabályosan eltoloncoltak, és azután… azután el kellett menni a közjegyzőhöz a
válásra, ott voltunk… ott voltunk… a válást… zöld posztó volt az asztalon, és
azon volt az irat, amit alá kellett írni, és akkor én… újra dacosan, újra a
szívemre hallgatva, a szívemre… és akkor újra… újra a fejemben az abroncs… és
akkor én aláírtam, aláírtam, aláírtam ezt a papírt, ezen rajta volt, hogy… hogy
közös megegyezéssel és akarattal, hogy… elválunk egymástól… és hogy
elszakadunk, és… és akkor… akkor már nem volt etikett, nem volt, már a
nagyasszony nem akart semmit… már látni se akart, és… akkor biztos talán még
boldog is volt, de akkor mindenkinek azt mondta, mindenkinek, aki a közelébe
került, mindenkinek, talán még az inasnak is, mindenkinek azt mondta,
hogy az „Erzsi tekintetesnek el kellett menni a Madách házból, mert az úri
közönség kirekesztette magából, a nemesek kirekesztették, szégyent hozott a
Madách házra”.
Milyen szégyent hoztam én a
Madách-házra, mért nem jött velem Imre akkor, miért… miért? Talán tudta, hogy
ez lesz a vége! Talán tudta. Talán tudták mind a ketten, igen, mind a ketten
tudták, mind a ketten, hogy az lesz, amit Majthényi
Anna akart, hogy végre elmenjek ettől a háztól, és akkor el kellett mennem. Aláírtam, igen, aláírtam… örökre aláírtam… a válási egyezséget… Ecséden aláírtuk, igen, ötvennégyben, július 25-én, ott
volt a nagybátyám, Fráter Pál, és ott volt a Béla is, a fivérem, és akkor
aláírtuk, azt írtuk, hogy hosszú megfontolás után meggyőződvén, hogy házas
együttélésünk már fenntarthatatlan, és hogy egyetértés és önmegtartózkodás
megszűnt, minek eredményéül nemcsak magunk örökös boldogtalansága, de a
felbontott család következtében gyermekeinkre is sokoldalú kár következnék.
Ezért egyetértőleg örökre és
végképp elhatároztuk, közmegegyezéssel egymástól elválunk a feltételekkel, az
egyező felek megnyugvásával, az egyezséget megolvasván sajátkezűleg
aláírtuk a megkért atyafi tanúk előtt Fráter Pál, Fráter Béla előtt „örökre és
végképp”, aláírtuk a súlyos végzést, aláírtuk az egyezséglevelet, melyet
gyorsfutárral elküldtek Pestre közjegyzői hitelesítésre, de amikor már elment a
futár, amikor már elment, akkor tudtam, hogy nem kellett volna aláírni… mert az
egészet nem mi találtuk ki, mert az egészet nem mi akartuk, mert… mert amikor
könyörögtem volna, amikor látta rajtam Imre, hogy könyörögnék, hogy álljunk el
az asztaltól, hagyjuk itt, de nem mondtam, de úgy néztem, úgy néztem, biztos,
hogy látta, és akkor láttam én is, hogy könnyezik, igenis könnyezett, mert…
mert a Béla is látta, hogy könnyezett, és mégis aláírta, és azután… azután én
is aláírtam, de amikor elment a futárral az egyezség, akkor arra gondoltam,
hogy valamit kell csinálni, hogy rohanni kell, és… és elrohantam a
közjegyzőhöz, hogy megmondjam, hogy nem, de akkor már elkéstem, elkéstem, mert
már ráütötték a pecsétet, és már… már okirat volt, és két nap óta már hivatalos
is volt, és akkor… akkor már nem volt semmi, akkor már nem tudtam mást
csinálni, akkor egyedül… egyedül az anyósomhoz, egyedül Majthényi
Annához fordulhattam, mást nem is tehettem, és azt írtam neki, talán az első
levelet, amit leírtam neki, megírtam, hogy egyedül anyai lelke elejébe,
bocsánatot kérve vagyok bátor, és Imre könnyeitől és lelki fájdalmától erőt
nyerve ezen pár sorokat anyai szíve elejibe bocsátani! Itt a perc, hol Imrétől és kedves
gyermekeimtől el kell válnom. Az igaz, hogy sokrészt
magam vagyok oka, mert nem kellett volna engedni némi fájdalmaktól magamat
elragadni, de ellenem annyian ármánkodtak, és
énbennem a dac erőt nyerve, eljött azon idő a sok félreértések után, hogy Imre
végül is elküldött magától. Ezt érzem, hogy megérdemeltem, de istenemre mondom,
hogy szívem soha meg nem szűnt iránta forrón érezni, azt csak most érzem, mióta
itt a keserű elválás percei. És hogy vonjuk vissza, hogy…
túlbecsültem magam, hogy én szerettem volna, hogyha Imre nyújtotta volna vezető
jobb karját felém, de el kellett válnunk egymástól, mert az indulat messze
ragadott mindkettőnket, és ezért kellett válni egymástól fájdalmakkal és
bánattal, szívem érzi, hogy ha Emi megbocsátott volna, a jövő boldog lett volna
köztünk, és így, hogy lelkem megtegye mindazt, amit fájdalma sugall, felkérem
lelke sugallatából eredő tanácsot a végső percben, szóljon Emivel, beszéljen
Emivel, és mit határoz, és én megnyugszom benne, és ha még érdemes vagyok
tanácsa elfogadására, higgye meg,
nem kértem eddig,
semmi más vissza nem tartott, de a végső percekben elhagyott, és a szeretet
uralkodott felettem, borzadva az elválástól, bánatos szívvel elválva Emi által
üzent, hogy sorokba helyezett válaszát, és ha nincs bocsánat számomra, szegény
Jolánkára kérem nagyanyai áldását, hogy mindnyájunkon az isten áldása maradjon,
hogy bocsánatot kér bánatos lelkem, és aláírtam, hogy Erzsi, és aztán
elküldtem, és nem kaptam rá, nem kaptam semmilyen választ…
(Erős képzelettel, lázasan)
(Ó,
a sokadalom! Mennyi nép! a zászlók fényesen lengenek!
A mi bihari szelünk mily mozgalmas, körülhordozzák az úr testét, a
baldachinokat végig a hídon a rudakon, a sok arany meg
ezüst hímzés, a csipkék milyen drágák, mily fehérek, mindenki milyen
szépségesen szép ezen a napon, amikor elébe kell állnom sorsomnak, most én
leborulok az úr Jézus Krisztus előtt esengve kérvén bocsánatát, mindenki
bocsánatát…) Szekér jött Sztregováról? Levél jön Sztregováról? Jön-e szekér, jön-e alkalmatosság Sztregováról? Levelet nem hozott Sztregováról?
Itt van ez az ékszer. Meg ez is. Itt vannak ezek az ékszerek. Odaadom, pár
forintért odaadom, aláírom, adja ide, az adósságlevelet, aláírom. Nem törődök
azzal, hogy ki tudom-e fizetni, majd kifizetem. Jön majd szekér Sztregováról. Jön levél is. És kifizetem. Könnyen
kifizetem, adja ide, aláírom. Jön a szekér Sztregováról.
De ki küldje, ki küldhetné? Imre meghalt. Meghalt. És aztán én elmentem…
elmentem oda, és akkor be akartam menni, hogy megnézzem a gyerekeket… hogy
megnézzem Arinkát, Jolánkát, Aladárt, hogy megnézzem…
és nem engedett be Majthényi Anna! Nem engedett be! A kutyákat rámuszította volna talán, de…
csak a kapuig jutottam, ott meg kellett állnom, bezárták a kaput, és hiába
kiabáltam, nem engedett be… és a gyerekek… a gyerekeket nem engedte ki, hiába
kiabáltam, és akkor az az abroncs a fejemben, akkor…
megátkoztam az özvegyek átkával… akkor… akkor összeestem, és elvittek engem az
első házba, egy ideig ott voltam, aztán jöttem vissza, valahogy visszajöttem,
valahogy szekéren visszajöttem Váradra, két napba tellett az út vagy háromba,
és akkor állandóan néztem a… a… fákat és a bokrokat, a mezőket néztem, és…
leugrottam a szekérről, el akartam szaladni, el akartam rohanni, és a
szekeres hozott vissza, ő ültetett vissza, és azután adott nekem pálinkát is,
és azelőtt is, és odaadtam az ékszert, járkáltam mindenhol, járkáltam és
mindenkivel veszekedtem már.
Egyszer
sokáig ültem. Igen, emlékszem, egyszer valahol a kert aljában ültem, valahol a
rokonoknál, Biharban voltam akkor, Cséhteleken a
hegyek között, már visszajöttem, a gyerekeimet nem láthattam, ültem ott sokáig
a füvön, és… és szaggattam a füvet magam körül, néztem oda a távolba, arra…
arra van Sztregova. Arra van Aladár és Jolánka is… és
Arinka is, és persze ott van Imre… Imre is ott van.
Nyugtalan voltam… ködök jöttek mindenhonnan. Akkor el kellett
indulnom… Akkor én elmentem, és a rokonok kerestek mindenhol, kémkedtek utánam,
voltam mindenhol, kocsmákban voltam, mindenhol, és… és… pajtákban is aludtam,
és akkor már nem voltam Erzsi tekintetes, mégis én voltam Erzsi tekintetes, és
hogyha valaki kérdezte, nem mondtam meg, hogy én vagyok… én vagyok Erzsi
tekintetes, hogy én vagyok az… aki… akiről a Tragédiát írta Imre, mert igenis
rólam írta, én vagyok Éva, igenis én vagyok, és nem mondtam senkinek, és akkor
csak mindenki üldözött, és kergettek, és az árokban kellett meghúzódnom és… és
azután már beteg voltam, és… és nem tudtam,
hogy hol vagyok
(Lassan térdre ereszkedik,
majd egyre lejjebb)
és valamilyen hídnál, hídnál voltam ott… ott… kértem… kértem
pénzt idegenektől… kértem… és… akkor már cipőm sem volt… és… az árokba húzódtam
és ott éltem… és voltak kutyák, akik velem jöttek, együtt mentünk… átmentünk a
réteken, átmentünk a bokrokon, átmentünk, átgázoltunk egy ingoványon és egy patakon
is, és a lidércet is láttam, a lidércet, és a lidérc, a lidérc fényét és
akartam, a lidércet, mert Imre azt mondta, hogy én vagyok a lidérc, aki éjszaka
járkál és kísért, én voltam akkor Éva, és én voltam Erzsi tekintetes, és Imre
is én voltam, és mindnyájan együtt voltunk, és együtt mentünk valahová,
nem tudom, hol voltunk, beszélgettünk, és azután bekerültem a falak közé, és
akkor a falak között voltam sokáig, és akkor jöttek hozzám, mondtam, hogy az
Aladárt hívják ide, a legkedvesebb gyerekemet
és Jolánkát, és nem hívták, és nem jöttek, és senki se nézett felém, és akkor
az az abrocs a fejemben
tovább szorított, és így volt… és Éva… a lidérc is… mindnyájan együtt voltunk
és… és nem volt ott senki más, mint mi hárman, hárman voltunk: a fény, Imre és
én, és senki más nem volt
körülöttünk…
Külső hang (férfi): A halott
neve Fráter Erzsébet, néhai Madách Imre birtokos és országos képviselő özvegye.
Születési helye Csécse, Nógrád vármegye. Lakása állandó
nem volt. Neme: nő, kora: negyvenöt év. A halál oka: eskór. Eltemetve a várad-olaszi sírkertben november 19-én. A temetési
szertartást végezte Szikszai József református
imával, Dankó Sándor énekvezér. Halálozási helye:
meghalt a megyei kórházban, halottkémlő: dr. Spitzer.
(Az ápoló lepellel leteríti. Közben:
egyszerre két dal hallatszik, egy női hang bihari nótát énekel, egy férfi hang
pedig a „Legyetek porrá, kik porból lettetek” protestáns zsoltárt.