Bevezetés

 

 

„Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” Hölgyeim és uraim, tisztelt kolleginák és kollégák, kedves vendégeink. Megkésve bár, de Fráter Erzsébet utóéletében is eljött a békesség ideje, amelynek első és mindmáig legfontosabb jele a halhatatlan hitves újratemetése volt.

                Amikor sok évvel ezelőtt Tempfli József megyés püspök úr eltemettette új – most már valóban végső – nyughelyére, a Barátok Templomába Fráter Erzsébetet, még nem sejtettem, hogy évekkel később egy társaság vezetőjeként tudományos rendezvényeket szervezek majd, még kevésbé azt, hogy e rendezvények sorában egyszer majd eljő a Fráter Erzsébetnek szentelt tanácskozás ideje is. Akkoriban úgy gondoltam, hogy várnom kell: a nálam idősebb és tapasztaltabb kutatók között majd csak akad valaki, aki felvállalja ezt a szerepet. Vártam 1989 előtt, majd 1989 után is évekig, mindhiába. Közben egyre többen kérdezgették tőlem, mikor alakul újjá a két háború közötti Madách Társaság. Szívesen továbbítottam volna a kérdést, de csakhamar rá kellett jönnöm: nincs kinek.

                Ilyen előzmények után 1993-ban előbb Grosschmid Péterrel, majd Praznovszky Mihállyal karöltve rendeztük meg az I. Madách Szimpóziumot. Azóta bebizonyosodott: évről évre meg lehet tartani ezt a rendezvényt, hiszen folyamatosan születnek új eredmények, mégpedig elegendő számban ahhoz, hogy évente egy-egy újabb kötetet megtöltsenek.

                Fráter Erzsébet esetében egy évenkénti tudományos tanácskozásra képtelenség volna vállalkozni, mivel a személyével kapcsolatos eredeti dokumentum, vagy a megbízható, elemzésre méltó ismeretanyag csekély. De talán nincs is szükség erre. A tudományos elemzésnél maradandóbb emléket állítanak neki az irodalmi feldolgozások, ahol az írói képzelet bátran pótolhatja ismereteink hiányát. Illő tehát, hogy Az ember tragédiája fő ihletőjéről évente megemlékezzünk, tudományos rendezvényt azonban csak akkor célszerű tartanunk, ha valóban számíthatunk néhány új szempontú elemzésre.

                Amikor tavaly tavasszal elgondolkodtam azon, hogy időszerű volna-e az I. Fráter Erzsébet Szimpóziumot megtartanunk, legelőször társaságunknak azokat a tagjait kerestem meg, akikről feltételeztem, hogy előadással is hozzá tudnának járulni a rendezvény sikeréhez. Miután Benes Istvánné, Kozma Dezső és T. Pataki László visszajelzéseiből kiderült, hogy előadók is lennének, Tempfli József megyés püspök úrhoz fordultam, mivel úgy gondoltam, Nagyvárad lenne a legmegfelelőbb hely a rendezvény megtartására. Pontosabban szólva van még egy hely, ahol az I. Fráter Erzsébet Szimpóziumot megrendezhettük volna: az érintett szülőfaluja, Csécse. Az igazán elegáns megoldás persze az lett volna, ha Csécsén kezdődik, majd Nagyváradon folytatódik a tanácskozás; be kellett azonban látnom, hogy nem Amerikában, de még csak nem is Nyugat-Európában élünk: az a kb. 250 kilométer, amely a két települést elválasztja egymástól, a mi viszonyaink között kiszámíthatatlanul hosszú utat jelent, amellyel nem lehet kalkulálni. Le kellett tehát mondanunk arról, hogy mindkét településen ott lehessünk. Nem tudom, mivel vigasztalhatnám meg a Csécsén élőket. Mivel a II. Fráter Erzsébet Szimpózium időpontjánál is kiszámíthatatlanabbnak tartom azt, hogy a két település közelebb kerül-e addig egymáshoz, ezért azt ajánlanám: találkozzunk mondjuk három év múlva, a június utolsó hétvégéjét megelőző pénteken, vagyis (remélem, jól számoltam) 2000. június 23-án Csécsén, bízva abban, hogy onnan szombat reggel néhány óra alatt eljuthatunk majd Nagyváradra. S ha az akkori rendezvényen netán nem tudnék már részt venni – „Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak” –, arra kérem Önöket, emlékeztessék majd társaságunk leendő elnökét erre a tervre. A tudomány vagy a művészet időtlen ugyan – a prédikátor Salamon sem szól ebben az összefüggésben az időről –, mégis úgy vélem, mindannyiunk számára megnyugtatóbb, ha ideje van Madách Szimpóziumának és ideje Fráter Erzsébetének.