Kozma Dezső

 

Fráter Erzsébet a Madách-értelmezésekben

 

 Az életmű kutatóit kezdettől fogva foglalkoztatta a költő házasságának története, ennek kihatása Madách művészi élményvilágára. Könyvtárnyivá duzzadt szakirodalom, családi és kortársi visszaemlékezések, levelek, sajtóviták, szépirodalmi alkotások útvesztőit barangolhatja be a Madách Imre élete és költészete iránt érdeklődő

                Legutóbb a tudományos ülésszak egyik szervezője, Andor Csaba adta közre Fráter Erzsébet leveleit, lírai verseit, tárta elénk ennek a sokféleképpen magyarázott házasságnak főbb momentumait. A kiadvány a Fráter Erzsébet emlékezet I. címet viseli, és az immár rangot szerzett Madách Könyvtár sorozatban látott napvilágot 1996-ban; Tempfli József megyés püspök (az ülésszak másik szervezője) mély átérzéssel megírt bevezető soraival.

                Természetes, hogy az irodalomtörténész ez alkalommal sem kerülheti meg élet és mű összefüggéseit, hogy Az ember tragédiájáról, a Mózesről, Madách lírai verseiről nem szólhatunk alkotójuk legszemélyesebb élettapasztalatai nélkül. Szendrey Júlia, Léda, Csinszka, Fráter Erzsébet nemcsak egy-egy nagy élet, hanem örökérvényű műveknek is részesei.

                Nemcsak a világ színpadjait bejárt Tragédiát értelmezték sokféleképpen, igen különböző módon vélekedett a szakma Madách és Fráter Erzsébet kapcsolatának kilenc, házasságának hét esztendejéről, ezeknek az életrajzi élményeknek műveket alakító szerepéről.

                Nem egészen fél évvel Fráter Erzsébet halála előtt, 1875. június 4-én Madách Aladár arra kéri levélben (tudjuk: hiába) a Madách-művek kiadását tervező Gyulai Pált, mondjon le a volt feleséget rossz színben feltüntető Bérczy Károly emlékbeszédének azon sorairól, amelyek szerint a fogságából haza siető költő otthon boldogságának csak romjait találja. Valószínűnek tűnik Andor Csaba feltételezése: a fiú azért védte, védhette édesanyját, mert nem tartotta elfogadhatónak az ifjúkori barát emlékbeszédének ezt a kitételét. A korabeli sajtóban kibontakozó, főleg erkölcsi fogantatású vitákat még csak jelezni sem kívánom. E helyett inkább a korai Madách-irodalom egy-két megállapítására emlékeztetnék. Arra például, hogy Greguss Ágost már 1871-ben A nő Madách tragédiájában címmel értekezik, hogy Haraszti Gyula 1882-ben Kolozsváron elkészült (1912-ben megjelentetett) dolgozatában „az emberiségre alkalmazott […] egyéni lét” (az én kiemelésem – K. D.) tapasztalataira figyel, a változatlan, de a „gyarló Ádám” mellett más-más változatban megjelenő „még gyarlóbb” Évára. S bár ebben az értelmezésben Madách Ádámjának nem nyújt megnyugvást a családi élet boldogsága, a kolozsvári irodalomtörténész szükségesnek tartja kiemelni: az angyali kar (tehát az Úr) biztató szavait mégiscsak Éva érti meg, ő közvetíti Ádám felé. (Köztudott: a mű nem egy későbbi magyarázója szintén nyomatékkal szól erről.)

                Morvay Győző 1897-ben Nagybányán megjelentetett, félezer oldalt kitevő elemzése szintén a „szubjektív érzület” felől kísérli meg értelmezni a családi környezet, illetve a feleség szerepét. Fráter Erzsébetnek olyan emberi, női tulajdonságaira összpontosít, amelyek – mint írja – „bármely más költőt is szerelemre hangoltak volna”: konvenciókat nem tűrő őszinteségére, ártatlan kacérságára, töprengő kedélyére. (Ez is vissza-visszatérő gondolata lesz a Madách-irodalomnak.) Morvay e tulajdonságokból nyomban következtet is: mindezek az érzelmek csírái az asszony és a férj boldogtalanságának. S mert patologikus okoknak tulajdonítja a feleség viselkedését, fel is menti, hisz – jegyzi meg – „a hisztérikus nő menthető”. De nemcsak őt „oldozza fel”, hanem az anyát is: Majthényi Annáról nem feltételezi, hogy fiát legszentebb érzelmeiben sértette volna meg.

                Hadd egészítsem ki ezt az ítélkezést egy friss tanulmánnyal. Perdöntőnek a házastársak megnyilatkozásait tekintő Győrffy Miklós hívja fel a figyelmünket arra, hogy Madách anyja a házasság ideje alatt egyetlen rossz szót se írt le a menyéről. Sőt – írja a felelősséget megosztó Győrffy – „sok kedves említés viszont nem hiányzik”. (A házasság mint intermezzo lefolyásához. I. Madách Szimpózium, Salgótarján–Bp., 1995. 193.). Bevallottan is Madách egyik legkiválóbb értőjének, Barta Jánosnak finom lélektani megfigyeléseihez áll közel ez a vélekedés.

                Igen érdekes módon: Morvay Madách belső elbizonytalanodását – magányérzetét, befele fordulását, betegségét – tekinti meghatározónak, a szerelmi csalódásnak mint művészi élményt alakító tényezőnek nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Úgyszintén a felekezeti másságnak sem. Szerinte ugyanis, amit a női nem iránti idealizmusában felesége lerombolt, azt a család védangyalának, az anyának sikerült újból felépítenie. Madách egyik vallomására is hivatkozik, mely szerint anyjának köszönheti, hogy a Tragédia Éváját „kirívóbb színekben nem állította elő”. (Magyarázó tanulmány Az ember tragédiájához. Nagybánya, 1897. A szerző kiadása.)

                Egyfajta kiengesztelő ítélet kap kiemelt helyet a következő évek Madách-szintéziseiben is. Madáchot az európai irodalom nagyságaként emlegető filozófus irodalomtörténész, Palágyi Menyhért sok vitát kiváltó könyve külön fejezetben tér ki a házasságra. Palágyi már azt is szerencsétlenségnek tartja, hogy a magányos, szellemi elszigeteltségben élő fiatal költő a szerelemben keres üdvösséget. S csak sajnálni tudja, hogy ama híres csodatevő ember Madách köszvényére talált orvosságot, és nem talált valami szert – ahogy ő kifejezi – a „heveny házassági kedv ellen is”. Így aztán azt mondhatnám, kettős modellt keres a Tragédia Évájában: a hazája szabadságáért mindenre képes Luciát az anya, a Kepler szín Borbáláját a feleség ihlette. Noha nem sok jó szó illeti meg Fráter Erzsébetet mint nőt sem (nem szép, műveltsége hiányos, úttalan utakon cipelteti magát egy-egy mulatságra stb.), egyéniségének varázsát nem vonja kétségbe. A 21 éves költő ezt a különös, érdekes lányt szereti meg, ennek a „pajzánkodó személy”-nek (egyik Madách-vers szavai) lesz az áldozata. De áldozat ebben a beállításban az érzéseinek parancsolni nem tudó, heves vérmérsékletű Fráter Erzsébet is. Saját gyengeségeinek áldozata. Ezért inkább részvétet vált ki sorsa a szerzőben. Ennek legfőbb bizonyságaként közli, illetve kommentálja a bocsánatért esdeklő asszony mély megrendülésből fakadó, címével (Egyedül Anyai lelke elébe) a pápai enciklikákra emlékeztető levelének hasonmását. Ezt az erkölcsi felmentést fűzi hozzá: „Látjuk, hogy nem lehet álnok asszony, ki e levelet írta, érezzük, hogy a levél egy makacs, de őszinte és alapjában véve szerető szívből fakad, ki most ocsúdik nagy eltévelyedése tudatára.”

                Többé-kevésbé hasonlóan vélekedik a filozófiai szempontokat szintén nem nélkülöző Alexander Bernát is ugyanebben az évben kiadott – iskolai oktatásnak szánt – Tragédia-magyarázatában. Azzal a vitatható különbségtevéssel, hogy az isteni szózatot meghalló Éva: a gondolkodó Madách teremtménye; a kacér, szenvedélyes nő: a költőé. (Az ember tragédiája. Jegyzetekkel és magyarázatokkal kiadta Alexander Bernát. 1900. 317.)

                Századunk első évtizedeiben nem egy kutató Madách nőszemléletéből, az örök nő Janus-arcából kiindulva fogalmazza meg véleményét. Voinovich Géza például úgy látja, hogy költőnk nő-eszményére rácáfolt a valóság, s ezért sikerült egyetlen személyben (Éva alakjában) ötvözni fényt és árnyat, önfeláldozást és hiúságot, fennköltséget és érzékiséget (Madách és Az ember tragédiája. 1914). Riedl Frigyes egyetemi előadásaiban (1933) Madáchnak a női nemről írott akadémiai székfoglalójára emlékeztetve óv az egyoldalúságtól, az alábbi részletet idézve: „Fogadjuk el hát a nőt is olyannak, minőnek Isten számunkra alkotta. […] Ne dicsőítsük érdemén túl, se ne nézzük le, mindkettőt egyaránt követeli férfiméltóságunk önérzete.” Érdekes módon: Halász Gábornak a Madách összes művei elé írott kísérő szövegében Fráter Erzsébet csak egy szerepet töltött be, hisz – hivatkozik Madáchra – a nő a férfi kiegészítője, de nem igazi párja.

                Új értelmezési lehetőségeket Barta János korai, még a 30-as, 40-es évekből való munkái kínálnak. Elsősorban lélektani árnyaltságukkal. Azzal, ahogyan szerzőjük érzékeltetni tudja, miként lesz sorsformálóvá a belső és a külső világ, miként ébred fel az én legmélyebb rétegeiben a vonzalom Lidércke különös egyénisége iránt. „Madáchot örökre magához láncolta, azért, mert a romantikus szerelmi élmények olyan lehetőségeit ígérte, amilyeneket szem nem látott, fül nem hallott” – olvashatjuk második Madách-tanulmányában (Madách Imre, 1942. 47.).

                Az idézett sorok mellé odaírhatjuk az élményt megfogalmazó Madách-vers néhány sorát is: „És minthogyha megcsókoltad volna / E kebel vadon zengő dalát, / Képzetemben minden e világon / Oly dicsőn szellemüle át.”

                Valóban, már-már metafizikai, vallásos átszellemülésről, az „önmaga jobb felére” rátaláló lélek legrejtettebb titkairól hoznak hírt az ilyen költemények, versrészletek. Csak közbevetőleg jegyzem meg: A költő születésének 150. évfordulóján Kerényi Ferenc – új forrásokat felhasználó tanulmányában – ilyen értelemben hivatkozik Madách korai (az Erzsikével történő megismerkedéskor keletkezett), az „örvény felé csaló lidércként” Szontagh Pálnak bemutató levelére. Amelyikben ilyenek olvashatók: „Hol kezdjek én írni ezen minden vonzó és minden álnok, minden jó és minden könnyelmű, minden lelkület és minden cinizmus mikrokozmoszáról?” (Kerényi Ferenc: Új források a Madách-család történetéhez. In: Madách-tanulmányok. Szerk. Horváth Károly, 1978.)

                Azt hiszen, nem alaptalan Barta János megfigyelése: ez a misztikus bűvölet már eleve magában rejtette a bajok forrását. Még akkor is ezt kell mondanunk, ha voltak boldog pillanatai ennek a házasságnak. Természetük, egyéniségük egészen más volt, s a belső szakadékot csak elmélyítette ezeknek az esztendőknek nyomasztó légköre. És ha Madách olvasmányaira gondolunk, nem vonható kétségbe a koreszmék hatása sem. De az sem, hogy Madách (bármennyire is magának írta ekkor verseit) a lelki válság fölé tudott emelkedni. A Tragédia ezt is tanúsítja.

                (Még csak annyit: a Madáchhoz vissza-visszatérő Barta János egyik kései írásában szükségesnek tartotta emlékeztetni: a Fráter Erzsébettel történő megismerkedés idején – annak tudatában, hogy anyja nem örül a protestáns menynek – Madách is hozzászólt a vegyes házassággal foglalkozó királyi leirati vitához: elutasítva a vallási türelmetlenséget. (Az ember tragédiája értelmezéséhez. In: A pálya végén. 1987.)

                Ismeretes, Szerb Antal 1934-ben megjelent, a magyar és a világirodalom mozzanatait összekapcsoló magyar irodalomtörténetében (a könyv jellegéből következően) pusztán néhány életrajzi adatot közöl. Így Madách életének e szakaszáról is: az anyós és a költekező meny nem férnek meg egymással, míg Madách fogságban volt – idézem – „feleségének hűsége megingott”. S bár a Tragédia szellemtörténeti helyét keresve, arról a magányos költőről szól, akinek élete „az anyja és felesége között őrlődik fel” – Madách nőszemléletét olyan metafizikai princípiumként fogja fel, amely már a korai dámáiban jelen van. Tehát: nem a házasság következménye. Ugyanígy az apollói Ádám és a dioniszoszi Éva sem.

                Közvetlen a II. világháború után Madách is – akárcsak Kemény Zsigmond – egyike lett a „kényes”, „problematikus” íróknak. Az 50-es évek elejének éles Madách-vitái után, a 60-as évek közepén elkészült akadémiai szintézis Madách-fejezete az újraértékelés jegyében íródott. Szerzője, Az ember tragédiáját a Világost követő korszak öszszegzőjének is tekintő Sőtér István, a boldog házasság semmivé válását úgy említi (szűkszavúan), mint a költőt ért csapások, kudarcok epilógusát. Az ok itt: Madách kiújuló betegsége. Az ugyanekkor megjelentetett Tragédia-elemzésében más is szerepel kiváltó okként. Eszerint a házasság azért bomlott fel, mert a feleség „nem tudott a még élő anyánál különbbé vagy legalábbis vele egyenrangúvá válni”. (A rövid fejezet Anya és fia címet viseli. Álom a történelemről. 1965. 15.) Ezzel magyarázható az elveszett Édent újrateremteni óhajtó Évának mint jelképnek az értelmezése: az „ideál” és „reál” egyensúlyának megteremtésére hivatott természeti szféra megtestesítője.

                Pár év múlva Németh G. Béla – e korszak irodalmának jeles kutatója – szélesebb összefüggésben veszi szemügyre ezt az anyához kötődést. Múlt századi irodalmunk félszázadáról készült irodalomtörténeti összefoglalásában a magyar történelem nagyasszonyai közé emeli a saját és a nemzeti eszményekhez ragaszkodó Majthényi Annát. Nem pusztán arról van tehát szó, hogy az anya akarata ellen köttetett meg a házasság. A csalódás azért lehetett annyira megrázó, mert Madách a környezetétől különböző életfelfogást vállalva kérte meg Fráter Erzsébetet. „Az egyéni és nemzeti szégyennél is tragikusabbá tette esetét az, hogy házassága rajongó eszmehite, szabadelvű életeszményei jegyében jött létre.” (Türelmetlen és késlekedő félszázad. A romantika után. 1971. 155. Az én kiemeléseim – K. D.)

                Az életművel foglalkozó újabb munkák közül a két ember viszonyának a nemrég elhunyt Horváth Károly kismonográfiája szentel nagyobb teret. Írója egymásnak ellentmondó állítások, mendemondák tömkelegének mérlegelő felhasználásával (az igazságosztás szándéka nélkül) követi a tragikus végű házasság történetét. Horváth Károly szerint is: a filiszterség útjáról letérő lány tetszett meg Madáchnak, vált testet-lelket átjáróvá. S ami különösképpen figyelmet érdemlő: a puszta életrajzi tények, emberi, alkati adottságok számos más körülménnyel (a két család múltjával, életmódjával, Madách közéleti tapasztalataival) egészülnek ki, válnak művek ihletforrásává.

                Horváth Károly a „sors súlyos próbáját” (Madách szavai) megélt költővel párhuzamosan a tragikus nőt is elénk állítja. Azt a Fráter Erzsébetet kíséri el a nagyváradi kórházig, akiről (több évi búvárkodás után) L. Kiss Ibolya 1966-ban Az asszony tragédiája címmel írt könyvet. Azt az asszonyt, aki élete végén – gyermekeinek szánt végrendeletében – maga is tragikusan élte meg a szakítást. S bár lehet, hogy a sokáig eltemetett (a nagyváradi Kelet–Nyugat 1991. október 19-i számában Andor Csaba által közreadott) vallomás stilizált, valamit csak elárul az élet peremére sodródott asszonyról. Egyetlen mondatát idézem: „Én csupán egyvalamit ismerek el: hogy olyan mélységesen szerencsétlen lény voltam, aki a balszerencsés körülményekkel vívott küzdelemben alul maradtam.”

                A Madách-műben elmélyülni kívánók számára eligazító lehet az a körültekintő vizsgálódás, amellyel Horváth Károly (ha helyenként vitára késztetően is) a két ember viszonyának műveket gazdagító momentumait kísérli meg kitapintani.

                A költő és Fráter Erzsébet együvé tartoznak, akárcsak Az ember tragédiájának egyensúlyt teremtő pólusai: az „arasznyi lét” és a „végetlenség” vonzása.