Sorozatunk második kötetében azokat a korabeli információkat tesszük közzé, amelyek Fráter Erzsébetre vonatkoznak. A fennmaradt kevés szöveg meglehetősen heterogén, közös vonásuk csupán annyi, hogy közvetlenek; részben Fráter Erzsébettől, részben olyan személyektől származnak, akik őt személyesen ismerték. A szűkebben vett dokumentumok közül csupán a válási egyezséget közöljük. Több más, elsősorban a válás utáni korszakból származó, a tartásdíj késedelmes folyósításával kap-csolatos dokumentum található Leblancné Kelemen Mária könyveiben (Madách Imre-dokumentumok a Nógrád Megyei Levéltárban és Újabb Madách Imre-dokumentumok a Nógrád Megyei Levéltárból és az ország közgyűjteményeiből).
 Ezúton mondunk köszönetet Matzon Frigyesné Balogh Annának, aki édesapja jegyzeteit hozzáférhetővé tette.
 Terveink között szerepel további kötetben vagy kötetekben számot adni arról, ki hogyan látta Fráter Erzsébetet a halála után.

Andor Csaba

Utolérhetetlen figyelmességnek és kitüntetésnek tartom, hogy Andor Csaba neves Madách-kutató Fráter Erzsébet Emlékezete című kitűnő könyve előszavának megírására felkértek. Elégtétel és lelki megnyugvás is részemre, mert ezzel – úgy érzem – én is tettem ismét valamit Fráter Erzsi rehabilitálása érdekében.
 Becsületes, érzékenylelkű és mélyen igazságszerető szüleimtől örökölt természetemnek és karakter egyházi és világi nevelőimnek közös érdeme természetemnek azon beállítottsága, hogy mindég a bűnösnek, a megalázottnak, az elítéltnek, megszólt- vagy megrágalmazottnak igyekeztem pártján állni. Életelvem: üldözni a bűnt, de szeretni a bűnöst, mert minél több emberi gyarlóság ütközik ki valaki életében, annál több szeretetre és megértésre van szüksége. Csak így emelhetjük fel a nemesebb, tisztább régiókba! Egy nagyváradi számtantanár panaszkodott nekem: Püspök úr, az én fiamban egy angyal és egy ördög van elrejtve, néha mindent el lehet érni vele, néha pedig semmit sem. Mit csináljak? Ezt feleltem: Mikor az ördög jön elő, annál inkább kell szeretni és több megértést tanúsítani vele szemben. Meggyőződésem, hogy Fráter Erzsébet is másként fejezi be élete utolsó szakaszát, ha több megértést, szeretetet kapott volna. Állítom azt is, hogy sok ember csak kis részben felelős elítélendő életstílusáért, nagyobbrészt ősei, akiktől szerencsétlen természetet örökölt, vagy környezete, kik nevelték s hatással voltak reá, szinte reá állították a negatív életútra. Egy hasonlattal élve: Ha egy testen valahol kifakad egy véres-gennyes furunkulus, ott az egész test kidobandó anyaga távozik. Így egy-egy személyben egész, vagy résztársadalom bűne, gyarlósága.
 Fráter Erzsébet hamvait ezen fenti meggondolások alapján exhumáltam és helyeztem el a nagyváradi „Barátok temploma” (Váradolaszi) kriptájában. Rehabilitálni óhajtottam a „feslett életű” megbélyegző szemléletből. S gondolom, ez sikerült is azzal, hogy nő, protestáns és életrajzírói többsége szerint feslett élete ellenére egy római katolikus templom kriptájába mentettem földi maradványait, hol Ady szavaival élve szent böjtű kámzsás barátok szép árnyéka veszi körül.
 Mindezekhez még azon tényt említem meg, hogy teljesen bizonyos, a kriptában Madáchné hamvai nyugosznak. Ugyanis mindkét sírt kihantoltattam és Fráter Erzsébet kishúga (szintén Fráter Erzsébet) sírjában alig találtam valamit, mivel korán elhunyt. Ellenben Madáchné csontváza szinte teljesen ép volt, koponyájában pedig még a fogak is mind benne voltak.
 A rehabilitálásra való törekvés ténye mellett még három szempont indított Fráter Erzsébet emlékének megőrzésére:
 1. — Szent meggyőződésem, hogy Madách: „Az ember tragédiája” nem született volna meg, ha Fráter Erzsébettel kötött házassága nem így végződik és Erzsébet nem így fejezi be életét, ahogy történt. Tehát Fráter Erzsébet érdeme is a nagy mű létrejötte.
 2. — A Fráter-család legismertebb tagja Fráter (Martinuzzi) György egyik püspök-elődöm volt, Nagyvárad 44. püspöke 1535–1551 között. De Fráter Lóránd dalszerző-nótáskapitányt is nagyon tisztelem, kinek éppen most december 4-én helyeztünk el emléktáblát Érsemjénben nagy ünnepség keretében.
 3. — A Klobusiczky-család tagjai is nem messze Fráter Erzsébet mostani nyughelyétől vannak eltemetve. Mintegy 100 méterre a Barátok templomától áll a Mizeri-templom, ennek a kriptájában nyugszanak.
 Meghatóak Fráter Erzsébet halála előtti szinte utolsó szavai: „Reménykedjetek velem együtt, hogy a Legfőbb Bíró engem nem az elvetemültek közé fog besorolni. Ő a mi mindent megbocsátónk… Viszontlátásra egy jobb világban, ahol én vele, az előttem eltávozottal megtisztultan és bűntelenül fogok találkozni!”
 Aki így tud meghalni, azt – hiszem – az Úristen is rehabilitálta!
 Isten áldja meg mindazokat, akik a földön is rehabilitálásán dolgoznak: a könyv szerzőjét Andor Csabát, T. Pataki Lászlót a Lidércláng megalkotóját, a balassagyarmati Fráter Erzsébet Leánykollégium Vezetőit!
 „Könnyű ítélni a felületesnek” – olvassuk Fráter Erzsébet kriptai nyughelyének fehér márványtábláján. Ha ítélkezünk felette, magunkat minősítjük, felületesek vagyunk s magunk fogunk könnyűnek találtatni! Isten mentsen ettől! E gondolatokkal forgassuk ezen nagyon hasznos könyvet.

Tempfli József
megyés püspök

Fráter Erzsébet irodalomtörténetünk talán legismertebb nőalakja. Igaz, nem ő írt; róla írtak, mégpedig nem is kevesen. Életútja, életének egy-egy mozzanata regény- és színműírók érdeklődését éppúgy felkeltette, mint az irodalomtörténészekét. Meglehet, sohasem „önmagáért” tanulmányozták őt, hanem mindig abból a kitüntetett szempontból, hogy Madách Imre felesége volt. A kutatók mentségére legyen mondva: nem is igen lehetett másként, hiszen amit tudunk vagy tudni vélünk róla, az így vagy úgy, de valamilyen módon mindenképpen Madách Imrével kapcsolatos, jószerivel még a válása utáni időszak is. Életének Madách Imrétől teljesen független tanulmányozása, már csak a rendelkezésre álló csekély információ miatt is, gyakorlatilag nem lehetséges. Bele kell törődnünk tehát abba, hogy Madách Imrével (s más családtagokkal) összefüggésben tanulmányozzuk őt.

CSÉCSE – CSÉHTELEK – CSESZTVE
A személye iránt megmutatkozó nagy érdeklődés ellenére, még a legelemibb életrajzi adatai is hibásan köszönnek vissza a tanulmányok, regények, monográfiák lapjairól csakúgy, mint a sírfeliratairól. Érdemes tehát életrajzát a fellelhető adatokkal kezdenünk.
 1827. július 20-án született Csécsén, Fráter József és sarudi Battik Luca házasságából. Apja abba az ippi, érkeserüi és bélmezei Fráter családba született, amelynek egyik legismertebb tagja Fráter (Martinuzzi) György volt, s amely család a későbbiekben az angol uralkodó házzal is rokoni kapcsolatba került. E kolaterális kapcsolat persze már jóval később, Fráter Erzsébet halála után létesült, mégis érdemes idejegyeznünk.
 
 

 Édesanyja ugyancsak régi nemesi család tagja volt. Sokáig rejtélyesnek látszott a család szűkebb élettere, mára azonban számos kérdés tisztázódott.
 Fráter Józsefnek elzálogosított birtoka volt a Bihar megyei Cséhtelken, így aztán évtizedeken át fivére, Fráter Pál környezetében élt Nógrád megyében, közelebbről Csécsén. Leendő feleségének családja állítólag a Losonchoz közeli Kisromhánypusztán élt (Darkó István: Aki még Madách Imrével táncolt a losonci bálon. Prágai Magyar Hírlap 1935. június 9. 9.), s ezt támasztja alá Böszörményi István kutatása is: eszerint a losonci református házassági anyakönyv indexregiszterében az 1825-ben házasságot kötöttek között találjuk őket. Fráter Erzsébet az első gyermekük lehetett; legalábbis a sziráki evangélikus anyakönyvbe rajta kívül csak öccsének, Fráter Bélának a születése lett bejegyezve.
 Az anyakönyvi bejegyzés dátuma egyébként július 21. Feltételezhetjük azonban, hogy az ő esetében is, akárcsak leendő férje, Madách Imre esetében, a kor leggyakoribb eljárását követve, egy nappal a születés után került sor a keresztelőre. (Csécse környezetében reformátusok csak kis számban éltek; őket rendszerint a megfelelő evangélikus anyakönyvekben találjuk, természetesen a bejegyzés mellett a vallásuk feltüntetésével.) Erre a feltételezésre az ad alapot, hogy házasságkötésére majd 1845. július 20-án kerül sor. Nem valószínű, hogy tizennyolcadik születésnapja előtt egy nappal ment volna férjhez (annál kevésbé, mivel hasonló eseteket szép számmal találunk korabeli anyakönyvekben), inkább az a valószínű, hogy a házasságot pontosan a tizennyolcadik születésnapjára időzítették. Egyébként is valószínűtlen, hogy az újszülöttel azonmód Szirákra rohantak volna a szülők.
 Ez egyúttal válasz azokra a Madách-tanulmányokban sűrűn előforduló feltételezésekre, amely szerint a vőlegény betegeskedése miatt el kellett volna halasztani az esküvőt. A két időpont egybeesése inkább amellett szól, hogy pontosan akkor került sor az esküvőjükre, amikorra azt tervezték.
 Fráter Erzsébet tehát születését követően jó ideig, vélhetően 1841-ig Csécsén élt. 1841-ben édesapja kiváltotta az ősi birtokrészt, s lehetséges, hogy mindannyian Cséhtelekre költöztek. Sajnos nem tudjuk a „mindannyian” szó értelmét pontosítani. Egyetlen rendelkezésünkre álló forrásból sem állapítható meg ugyanis, hogy Fráter Józsefné mikor halt meg. Csak az látszik bizonyosnak, hogy még a lánya házasságkötése előtt. Minden esetre Fráter József két gyermekével, Erzsébettel és Bélával valószínűleg visszaköltözött Cséhtelekre, bár az is lehetséges, hogy Fráter Erzsébet változatlanul többet időzött nagybátyja, Fráter Pál alispán csécsei házában, mint otthon, Cséhtelken. Hiszen Fráter Pálnak és feleségének, Platthy Klárának nem volt gyermeke, ezzel szemben Fráter Józsefnek özvegy emberként két gyermekről is gondoskodnia kellett, holott ő maga cséhtelki birtokán változatlanul szerényen élt. Tulajdonképpen nagyon logikus, ha ilyen körülmények között a leány a gyermektelen nagybácsihoz kerül, bár semmiféle adattal nem rendelkezünk arról, hogy mennyi időt tölthetett Fráter Erzsébet édesapja ill. nagybátyja házánál. Csak az biztos, hogy 1844 február végén Nógrádban tartózkodott, s hogy ott volt azon a bizonyos bálon, amely legalább két személynek: neki és rokonának, Madách Imrének a további élete szempontjából sorsdöntőnek bizonyult.
 Az életrajzok általában e körülmény fölött is átsiklanak, pedig olyan ősi családoknál, amilyen a Madách- és a Fráter-család, akkoriban a leszármazást nagyon is számon tartották. Az érintettek tehát tudhatták azt, amit az életüket kutatók közül csak nagyon kevesen, hogy vérrokonok voltak: a szőke, sötétbarna szemű fiatalembernek történetesen a nyolcadfokú unokahúga tetszett meg azon a bizonyoson bálon. Leszármazásuk egyébként (Sarlay Soma szerint) így fest:
 

 Vitatott: mikor ismerhették meg egymást; Madách olyan elragadtatással írt barátjának, Szontagh Pálnak február 29-én a bálról, mintha ott látta volna először Fráter Erzsébetet, de ennek egészen más értelemben szabad csak jelentőséget tulajdonítanunk. Az ismeretségre korábban kerülhetett sor. Legtöbben azt feltételezik, hogy Madách hivatali főnökének, Fráter Pál alispánnak a házánál, de legalábbis a környezetében ismerkedhettek össze a fiatalok. Minden esetre az ekkor még csak 16 és fél éves lánnyal való megismerkedésre a korábbiakban túl sok alkalom nem kínálkozhatott.
 A bálra Losoncon, Kubinyiné házában került sor. Madách Imre „szokása szerint” terjedelmes levélben számolt be a bálról, történetesen a legjobb barátjának, Szontagh Pálnak. „Szokása szerint”, ugyanis négy évvel korábban Pesten, a Lónyay-családnál tartott bálról is hosszasan, elragadtatással mesélt, igaz, nem a barátjának (hiszen akkori barátai jobbára szintén ott voltak a bálon, s különben is: akkori legjobb barátja, Lónyay Menyhért a bátyja volt annak az Etelkának, akibe Madách éppen szerelmes volt), hanem a nénjének, Madách Máriának. Majd kevésbé részletező módon (úgy látszik, azidőtájt senki sem keltette fel különösebben az érdeklődését a bál szépei közül), de beszámolt Lónyay Menyhértnek is a pöstyéni bálokról. Nem túlzás tehát Madách esetében szokásról beszélnünk a báli tudósításokkal kapcsolatban.
 Madách Imre Lujza halála után (1843 tavasza?) több lányhoz is írt verseket; így az „újra felfedezett” Gyürky Amáliához, Matkovich Idához, s ha valóban ezidőtájt születtek azok a versei, amelyek Petőfi hatását látszanak tükrözni, úgy a Szőke Ipoly című versének alcímében csupán P. monogrammal (Paula?) jelzett szerelmét, továbbá az Egy táncvigalomban H. M.-mel (minden bizonnyal a Tereskén élő rokon: Huszár Károly lányáról, Huszár Máriáról van szó) jelzett hölgyet is e szűk egy évbe kell sorolnunk. Ehhez mérten Fráter Erzsébetről csupán annyit tudunk (meglehet, ez is pletyka volt), hogy korábban Szontagh Pál udvarolt neki. Praznovszky Mihály azonban jogosan kételkedett abban, hogy Szontaghnak különösebben köze lett volna Fráter Erzsébethez. Igaz, Madách Imrének a bálról beszámoló levelében az áll: „külömben azt tartsuk meg magunknak, hogy egymás’ választotjainak soha sem udvaroljunk”. Főképp ez adott okot az életrajzíróknak a későbbi találgatásra. Ám a levélnek éppen ebből a részletéből nem vonható le ilyen következtetés. Ami pedig a másik levélrészletet illeti: „Mondtad egy lapot irjak róla. 100 lapot tudnék, de legyen meg lapod: Ide nem értve szíved lapjait”: ebből éppenséggel inkább arra következtethetünk, hogy Szontagh nem ismerte, illetve csak hallomásból (talán éppen Madách Imre szűkszavú utalásaiból) ismerte korábban a fiatal lányt, s ezért kért tájékoztatást tőle. Az biztos, ha Szontagh választottja lett volna, úgy Madách a levelében egyértelmű célzást tesz erre.
 A fiatalok elhatározásának folyamatát, körülményeit nem ismerjük, mivel Madách Imrének egyetlen Fráter Erzsébethez írt levele sem maradt fenn (ha csak nem sorolunk ide egy verses levelet, amelyet föltehetően neki küldött, de amelynek eredetije már nincs meg). Így csak Fráter Erzsébet leveleiből, azok hangnemének változásából következtethetünk arra, hogy miként alakult a kapcsolatuk. Azt azonban tudni vélik az életrajzírók, hogy ekkortájt tartósan Nógrádban időzött Fráter Erzsébet, s csak év vége felé térhetett vissza Cséhtelekre. Azt is tudjuk azonban, hogy 1844 nyarán Madách Imre huzamosabban betegeskedett; Szontgahhoz írt leveleiből ez egyértelműen kiderül.
 Fráter Erzsébet, minden furcsaságával, különcségével vagy talán különösségével együtt, Madách Imre környezetében az egyik legeredetibb személy volt. Már a leendő férjnek Szontagh Pálhoz írt levele alapján is fogalmat alkothatunk személyiségéről, ám ezt a leírást elvben még magyarázhatnánk a levélíró elfogultságával is. Fráter Erzsébet fennmaradt levelei azonban, ha csak apró nyomokban is, de megerősítik Madách leírását.
 Példátlan, hogy első levelének a datálást követő első szava, amely funkcióját tekintve voltaképpen megszólítás (kellene, hogy legyen), az „Isten” szó. Ilyesfajta invokáció még szerelmes fiatalok között is több, mint rendhagyó. Bár joggal merül fel a gyanú, hogy leendő vőlegényének írt első leveleinek fogalmazása, szófordulatai kész minták alapján születtek, azért ezt a „megszólítást” egészen biztosan nem valamiféle korabeli levelezési tanácsadóból merítette. Mint ahogy az is bizonyos, hogy a tíz évvel később anyósának írt levél, minden furcsaságával együtt szintén eredeti, s ismét a megszólítás az, ami a kései olvasót zavarba ejti: „Egyedül anyai lelke elejébe”. A különleges, ha úgy tetszik
„egzaltált” személyeket maga köré gyűjtő költő nemcsak barátai és ismerősei (Szontagh Pál, Sréter Miklós, Szentiványi Bogomér, Lutter János, Veres Pálné stb.), de szerelmei megválasztásakor is „ügyelt” arra, hogy különleges (ha úgy tetszik: különc) lányokba legyen szerelmes. S Fráter Erzsébet, ha nem is a társaság (értsd: társadalom), de legalábbis a Madách által felállított legszigorúbb mércének is megfelelni látszott; eredetiségben messze felülmúlta lehetséges vetélytársait.
 A társaság ugyanis kezdettől fogva megosztott volt. Szontagh Pál és Majthényi Anna egészen bizonyosan ellene voltak a házasságnak (a fennmaradt anekdotáknál hitelesebben tanúskodik az előbbiről Madách Imrének Szontaghhoz írt 1845. márciusi levele, utóbbiról pedig Fráter Erzsébetnek Madách Imréhez írt 1845. március 21-i levele). Sokan odáig mentek az általánosításban, hogy senki sem jósolt semmi jót nekik, pedig ez biztosan nem igaz. Lisznyai Kálmán egyenesen versben köszöntötte a vőlegényt s az arát; igaz, alcíme szerint a vers Fráter Pálnak szólt. Az is kiderül Erzsi leveleiből, hogy a családtagok viszonyulása sem volt egyöntetű; nem lehet véletlen, hogy Madách Mária érzéseinek őszinteségében nem kételkedett (ami egyúttal azt is jelenti, hogy másokéban viszont igen).
 Akárhogy is nézzük a korabeli vélekedéseket, egy fontos körülményről nem szabad megfeledkeznünk. Az a hölgy, akiről előszeretettel alkottak (elő)ítéletet a kortársak, a sorsdöntő bál idején tizenhat és fél éves volt. Az életkort más szempontból is érdemes tekintetbe vennünk, s persze a körülményeket is. Meglehet, azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy Madách már jóval korábban ismerte Fráter Erzsébetet. De míg a serdülő lány nem keltette fel különösebben az érdeklődését, addig az első bálján résztvevő, időközben felnőtt lány már igen.
 A bál utáni időszak történéseit sajnos nem ismerjük pontosan. Tény, hogy Fráter Erzsébet első fennmaradt levelét Cséhtelekről keltezte, jó háromnegyed évvel később. Tartalma alapján is csaknem bizonyos, hogy valóban ez volt az első Madách Imrének írt levél. De mi történt a közbülső hónapokban? Ezt nem tudjuk. Fráter Erzsébet még hosszasan nagybátyjánál időzhetett; máskülönben ugyanis már jóval korábban levelet kellett volna írnia. Az is lehet, hogy eleinte Madách még habozott, talán visszautazott nem sokkal a bál után Pozsonyba. (A család levelezéséből tudjuk, hogy Matkovich Ida pl. 1844 februárjában még visszavárta Madách Imrét, akivel az előző év őszén ismerkedett meg Pozsonyban.) Csak az biztos, hogy Madách tervei között szerepelt az utazás. Egyáltalán: a közbülső hónapokra csupán Madách levelezéséből következtethetünk, s azokban jószerivel csak politikai és irodalmi ambíciói kaptak helyet.
 Az is biztos, hogy Fráter Erzsébet első levelét meg kellett előznie egyfelől egy vagy több találkozásnak még Nógrád megyében, majd Erzsi hazautazása után Madách Imre legalább egy levelének. Amilyen lassan indult a kapcsolat, olyan viharosan folytatódott. Nagy kár, hogy Madách leveleit nem ismerjük; választottja leveleiből ítélve ő lehetett a szorgalmasabb levélíró. Minden esetre az első két levél között még három hónap telt el; igaz, csakhamar Cséhtelken megtörtént az eljegyzés. Ezzel együtt némiképp homályos a felek közötti kommunikáció. S itt nem pusztán intimitásokról van szó! Valamiképpen jeleznie kellett Madách Imrének, hogy leánykérőbe indul az ország másik felébe, ennek azonban semmi nyomát nem találjuk. Bizonyára Fráter Pál, vagy még inkább: Fráter Pálné közvetített a két család között.
 A leánykérő (1845 március 16.), s a második levél után felgyorsultak az események. Ettől kezdve 12–14 naponként írt a menyasszony egy-egy levelet, majd júniusban még sűrűbben. A házasság előtti hónap a jelek szerint praktikusabb teendőkkel telhetett, mivel ebből az időszakból már csak egy keltezetlen levelet ismerünk. A házasságkötés Csécsén volt, a katolikus templomban, 1845. július 20-án.
 A fiatalok ettől kezdve Csesztvén éltek (Madách Imre már jóval korábban odaköltözött), s a következő év nyarán megszületett első gyermekük, a születése napján (1846. augusztus 31.) elhunyt ifj. Madách Imre. Másfél évvel később, 1848. január 1-én született a második gyermek, Aladár, aki felnőttként részben apja ambícióit folytatva három verses kötetet tett közzé, de aki a magyarországi spiritizmus egyik népszerűsítőjévé is vált (ez utóbbi témakörben is megjelent egy könyve s több cikke). Múlhatatlan érdeme azonban az volt, hogy apja hagyatékát gondozta, s a múlt század kilencvenes éveitől megélénkülő Madách-kutatást minden eszközzel segítette.
 Második életben maradt gyermekük Jolán volt, aki 1851. júniusában született. A házaspár életéről ebből az időszakból gyakorlatilag nem rendelkezünk adatokkal, de még csak elfogulatlan visszaemlékezésekkel sem.
 1852 augusztusában letartóztatták Madách Imrét. Ettől kezdve, ha lehet, még kevesebbet tudunk további sorsukról. Ősszel a pozsonyi Vízi kaszárnyában meglátogatta a raboskodó költőt Veres Pál és felesége, továbbá Frideczky Lajos, de hogy a felesége, édesanyja, testvérei látogatták-e őt, s ha igen, mikor, azt nem tudjuk.
 Télen aztán átszállították Madách Imrét Pestre, az Újépületbe, s ettől kezdve kicsit többet tudunk sorsuk alakulásáról. (Rudnayné Veres Szilárda szerint – akinek szülei, Veres Pál és hitvese felkeresték a költőt pozsonyi fogsága idején – Madách nem kaphatott levelet, amíg Pozsonyban tartották őt fogva). 1853. március 6-tól találkozunk ismét levelekkel; az elsőt még egészen biztosan a börtönben kapta meg a költő, hiszen azt cenzúrázták, a többit már pesti lakásán. E leveleket egybevetve Madáchnak a Fogságomból c. versével, megdöbbentő pszichológiai félreértés bontakozik ki előttünk. A férj arra számított, hogy felesége támasza lesz majd az édesanyjának. Ezzel szemben a feleség éppen anyósa hathatósabb támogatását remélte férje fogsága idején.
 A hagyomány úgy tartja, hogy Fráter Erzsébet nem viselkedett a tőle elvárható módon a fogság és internálás egy éve alatt, s a család egy barátját, Hanzély Ferencet olyan körülmények között fogadta, ami legalábbis találgatásokra adott okot.
 A kérdés részleteiben máig sem tisztázott. Azt minden esetre tudnunk kell, hogy Fráter Erzsébet ismét gyermeket várt, aki aztán 1853. április 2-án meg is született. A későbbiekben ő is, gyermeke is himlőn estek át. Természetesen ezek a körülmények nem zárják ki az intim kapcsolat lehetőségét, de a valószínűségét minden esetre csökkentik. Egyébként is: ha végletesen megromlott volna a kapcsolat a házas felek között, úgy szabadulása után Madách Imre nem sietteti átköltözésüket Alsósztregovára. A válásnak egyszerűbb módja lett volna, ha már Csesztvéről más-más helyre távoznak. (A Madách-család osztályegyezsége értelmében Imre, mint a család legidősebb férfi tagja, a sztregovai kastélyt és birtokot örökölte, öccse, Károly a csesztvei – anyai – birtokrészt. Madách Károly azonban csak nyolc hónappal később nősült; a Sztregovára való visszaköltözést tehát még lehetett volna ideig-óráig halogatni.)
 Az bizonyosnak látszik, hogy a költőnek kellett kiengesztelnie hitvesét, hiszen ő volt az, aki legalábbis egy alapvető konvenciót megsértett. A rendelkezésünkre álló információk alapján ugyanis azt kell feltételeznünk, hogy már a házasság előtt megállapodtak a felek abban, hogy Csesztvén élnek. Bár Madách Csesztvére költözésének hátterében más szempont is állhatott, jelesül az a megfontolás, hogy a megyeszékhelyhez, ahol hivatalt viselt, közelebb kerül, mégis a Fráter Erzsébet iránti vonzalom látszik meghatározóbbnak. Az ara – ez leveléből egyértelmű – semmiképpen sem kívánt leendő anyósával együtt élni.
 Madách tehát megsértett egy konvenciót, s talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy képzeljük, hogy ezt bonyolult, sokirányú kényszerítő körülmények hatása alatt tette. Felmerül persze a kérdés: miért ment bele egyáltalán az osztályegyezségbe? Az utóbb jóvátehetetlennek bizonyult hibát ugyanis ezzel követte el. Ismereteink szerint korábban nem állt fenn olyan kényszer, ami ezt magyarázná, s nyilván – éppen feleségére való tekintettel – szóban sem kötelezhette el magát a földbirtokos. A legésszerűbb feltevés az, hogy elszámította magát, egészen pontosan: az egyezség megszületésének idején nem számolt azzal, hogy börtönbe kerül.
 Látszólag a két dolog között nincs összefüggés. Mégis: a jelek szerint az ifjú férj nemcsak lélektanilag, de pénzügyileg is rosszul kalkulált.
 Fráter Erzsébet leveleiben érdemes arra is odafigyelni, amiről nem ír. Az osztályegyezségre, vagy azzal összefüggésben közeli költözésükre 1853. május 25-i levelében utal először. Azt kell hinnünk, hogy évekkel korábban valamiféle „titkos megállapodás” születhetett a családtagok között, amelybe egyeseket – így mindenek előtt Fráter Erzsébetet – nem avattak be. Mire számíthatott Madách, ill. hol számíthatta el magát?
 Bebörtönzésével összefüggésben katasztrofálisra fordult anyagi helyzete lehetett az a körülmény, amellyel nem vetett számot 1850 nyarán, az osztályegyezség létrejöttekor. Megfelelő anyagi háttérrel, s ha több idő áll rendelkezésre az előkészületekhez (Madách 1853. augusztus 20-án térhetett haza Csesztvére, s szeptember 26-án már mindannyian átköltöztek Alsósztregovára), úgy bizonyára egy harmadik helyen kezd építkezésbe. Csakis ez lehetett az a végső megoldás, amely – felesége ellenállása esetén – szóba jöhetett. Építkezésre azonban sem pénze, sem ideje nem maradt.
 Nem kizárt tehát, hogy a feleség nem maradt hű a férjéhez; az azonban bizonyosabbnak látszik, hogy a férj nem maradt hű feleségéhez. Az adott helyzetben fontosabbnak tartotta, hogy hű maradjon egy aláírásával szentesített megállapodáshoz. (Ha Fráter Erzsébet hibát követett el, úgy legsúlyosabb hibáinak egyike éppen az volt, hogy leendő férjével nem kötött jogilag is kifogástalan megállapodást lakhelyükre vonatkozóan. Csakis egy ilyen megállapodás köthette volna meg férje kezét.)
 Fráter Erzsébet teljes joggal érezhette úgy, hogy kijátszották, rászedték őt, és sértettségét csak fokozta az a körülmény, hogy férje a jelek szerint egy másik fontos kérdésbe sem avatta be: Rákóczy János rejtegetésének a részleteibe. Nem is az a csodálatos tehát, hogy Madách magával vitte hitvesét szülőfalujába, inkább az, hogy a feleség a történtek után még vele ment. A még mindig csak 27 éves, ám három gyerekes asszony legalább annyira kényszerhelyzetben volt, mint a férje: apja és öccse Cséhtelken éppen csak tengődtek, magukat is alig tudták ellátni; Fráter József még sokkal rosszabb gazdálkodónak bizonyult, mint Madách Imre.
 Egyetlen út maradt tehát a házaspár előtt: a lehető legrosszabb út, az, amely Alsósztregovára vezetett.

ALSÓSZTREGOVA – CSÉHTELEK – NAGYVÁRAD
A házasság utolsó felvonásában új motívumok, új szereplők tűntek fel. Úgy látszik, Madách Imrének sikerült ideiglenesen közvetítenie felesége és édesanyja között, de talán egyik fél sem volt teljesen a tudatában annak, hogy mire is vállalkoznak.
 A házaspár nem látta előre, hogy kapcsolatuknak ezzel az utolsó felvonásához érkeztek, s nyilván azt sem tudták, hogy egyéni életútjaik is tragédiába torkollanak. Ez Madáchra – részben azért, mert előbb halt meg – fokozottan érvényes. Ha unokaöccse, Balogh Károly úgy számolt be emlékirataiban a nagybácsi haláláról, mint olyan eseményről, amellyel gyermek- és ifjúkora lényegében végetért, akkor elképzelhető, miként érinthette a halála a nála közelebbi családtagokat. Fráter Erzsébet viszont azzal nem számolt, hogy gyermekeitől távol, egy olyan környezetben, amely nem tolerálja a magatartását, nem talál majd támaszt a későbbiekben. Végül Majthényi Anna azzal nem számolt, hogy az ő cselekedetei is visszavonhatatlanok. Egyszer már beleegyezett a házasságba, a konzekvenciákat tehát neki is vállalnia kell. Bármennyire igyekezett unokái neveltetéséről gondoskodni, ezirányú törekvései rendre visszájukra fordultak. Madách Árát 1878-ban a „Lipótmező”-re szállították, s ott is halt meg 1914. novemberében, Aladár pedig olyan hölgyet választott társául, akinek Sztregovára való érkezését a hagyomány szerint már meg sem várta Matjhényi Anna: 92 éves korában végleg átköltözött Csesztvére. A sors iróniája, hogy a későbbiekben Madách Imre egyetlen gyermeke viselkedett „normálisan”, Jolán, épp az a gyermek, aki 11 éves koráig édesanyjával élt, távol Sztregovától.
 De ne siessünk ennyire előre! Fogadjuk el, hogy a Sztregovára való visszaköltözés után talán még volt esélye a megegyezésnek, a házasság folytatásának. Az elképzelések végletes különbözősége azonban egyre inkább megmutatkozott a házasság vége felé. Kevés olyan alkotó volt a múlt században – ha volt egyáltalán –, aki lélektanilag felkészültebb lett volna, mint Madách. Ám az a költő, aki a Veszélyes játék című versével egy huszadik századi pszichológiai koncepció alapját vetette meg (Eric Berne elméletéről van szó), egy kritikus helyzet játszma-vonatkozásait a jelek szerint nem látta át. Pedig klasszikus üldöző–üldözött–megmentő (Majthényi Anna – Fráter Erzsébet – Madách Imre) játszmáról volt szó, amelynek csak az vetett véget, hogy az egyik szereplő, a férj, kiszállt a „játék”-ból. El kell ismerni, az ilyen játszmák alapvetően az üldözött aktivitására épülnek: Fráter Erzsébet nyilván mindent megtett annak érdekében, hogy a feszültséget fenntartsa, ill., ha lehet, még fokozza. A családi emlékezet a konfliktushoz vezető események változatos formáit tartotta számon; ezek realitását vagy eltúlzottságát ma már nem tudjuk megítélni.
 Az bizonyosnak látszik, hogy a házasság felbomlása szempontjából Meskó Miklósnak jutott a főszerep, s egy bálnak, amelyet Losoncon tartottak, valamikor 1854 telén-tavaszán. Madách Imre nem kívánt a bálba elmenni, Fráter Erzsébet azonban igen, s Meskó Miklós – talán véletlenül, mert éppen Sztregován tartózkodott, talán nem véletlenül – Fráter Erzsébet kísérőjéül szegődött.
 A bál végső soron olyan botrányba torkollott, amely után a házaspárnak nem maradt más választása: el kellett válniuk. 130 évvel a történtek után a magyarázat egyszerű: konfliktusuk olyan mértékben, s főképp: olyan formában vált nyilvánossá, ami nem adott többé lehetőséget a megbékélésre, kiegyezésre. Lélektanilag az látszik a legvalószínűbbnek, hogy mindketten mintegy „keresték” közös házassági játszmájuknak azt a végsőkig feszített variánsát, amelyből egyikük számára sem volt visszakozási lehetőség. A Madách által is oly sokszor (igaz, más hölgyekkel kapcsolatban!) fölemlített, s olyannyira kárhoztatott társadalmi konvenciók nem tették lehetővé, hogy a későbbiekben a házaspár rendezze a kapcsolatát.
 Nem tudjuk, pontosan milyen előzmények után, de 1854. júl. 25-én Ecséden megszületett a válási egyezség. Azért éppen Ecséden, mert a nagybácsi, Fráter Pál ezidőtájt ott élt. (Az eseményről beszámoló leírások előszeretettel jelölik meg a Csécséhez közeli Ecseget a válás helyszíneként, ez azonban téves olvasatból, s az érintettek életrajzi adatainak fogyatékos ismeretéből származik: valójában a Heves megyei Ecséden történt a válás.) A végső összeveszés után Fráter Erzsébet ideiglenesen oda költözött. A válás után egyszer még visszatért a feleség Sztregovára, hogy Madách Jolánt magával vigye, majd hazautazott Cséhtelekre.
 Érdekes, hogy a válási egyezség értelmében a középső gyermeket, az akkor három éves Jolánt magánál tarthatta 10 éves koráig. Mivel a megállapodásról semmilyen közvetett információval nem rendelkezünk, így ennek háttere sem világos. Az biztos, hogy az anya ragaszkodott ahhoz, hogy egy vagy több gyermekét magával vigye. El kellett azonban fogadnia, hogy Aladárra, mint egyetlen fiúra, a család tartott igényt, Ára pedig túl fiatal volt. Ésszerű kompromisszumnak látszott Jolánt választani.
 Ettől kezdve Cséhtelken, majd Nagyváradon találjuk Fráter Erzsébetet. Kései szerelmei közül meg kell említenünk Klobusiczky Bélát; ő az egyetlen, akit név szerint ismerünk, s aki állítólag élete végéig szívesen emlékezett vissza fiatalkori szerelmére.
 1862 november elején Madách Imre elutazott Nagyváradra, s magával vitte Jolánt Alsósztregovára. Nem tudjuk, végül is miért nem a válási egyezségnek megfelelően jártak el; annak értelmében ugyanis 1861 nyarán kellett volna dönteniük Jolán további sorsáról. A hagyomány szerint ekkor találkozott utoljára férj és feleség. Később, Madách Imre halála után is járt Alsósztregován Fráter Erzsébet, de állítólag nem engedték be őt a kastélyba.
 Az biztos, hogy a válási egyezségben megállapított tartásdíjat már Madách Imre életében is rendszertelenül, gyakran késve kapta. Még a házasság „utójátszmáját” is oly tökéletesen játszották, hogy lehetetlenség reális képet nyerni helyzetükről. Valóban azért keveredett egyre nyomasztóbb adósságokba az asszony, mert férje késve küldte a pénzt? Vagy ez csak jó ürügy volt arra, hogy adósságot csináljon? S vajon Madách valóban azért nem fizetett, mert nem volt pénze? De ha annyira nem volt pénze, akkor miért kérdezi egy Nagy Ivánnak írt levelében azt, hogy miként köthetne életbiztosítás egy 24 éves hölgy és egy másfél éves gyermek számára? S miért kezd élete végén az Imre-dombon építkezésbe?
 Madách halála után Aladár gyámja, Veres Gyula küldi a pénzt 1872-ig, Aladár nagykorúvá válásáig. Nyilván nem véletlen, hogy éppen ekkor, 1872 tavaszától 1873 végéig Balassagyarmaton időzik az asszony. Gyaníthatóan abban a reményben utazott oda, hogy fiával jobban meg tud egyezni, mint a gyámmal. A jelek szerint azonban Aladár sem sietett megsegíteni édesanyját; meglehet, valóban nem volt igazán jó anyagi helyzetben.
 Fráter Erzsébet egyre lehetetlenebb helyzetbe került. Gyanítható, hogy a végkifejletben már az alkoholnak is komoly szerep jutott. Úgy látszik, élete utolsó hónapjaiban senki sem vállalt már vele közösséget, sem a testvére, sem a fia. Nem csoda, ha az alkoholhoz fordult, s talán halálát is az okozta. 1875 novemberében szállították Nagyváradon a közkórházba, s néhány nappal később, november 17-én „epileptikus rohamok” (delirium tremens?) közepette meghalt.

A HALÁLTÓL AZ ÚJRATEMETÉSIG
Gajdos Attila jóvoltából ma már ismerjük a haláláról megjelent legkorábbi tudósítást. A Nagyváradban november 19-én „öreg néni” aláírással (Erdélyiné Mikes Róza álneve) megjelent írásból kitűnik: egy rokon állta a temetési költséget abban a reményben, hogy majd az elhunyt fia megtéríti azt. Másnap a Bihar közölt pársoros gyászhírt, majd november 26-án a Temesi Lapok.
 1875. november 19-én a váradolaszi temetőben temették el, egyik névrokonától, a gyermekkorában elhunyt Fráter Erzsébettől nem messze.
 A személye körüli irodalmi vita már életében megkezdődött, bár nem kapott nyilvánosságot. Amikor Madách Aladár értesült róla, hogy Gyulai Pál Madách összkiadásának elején Bérczy Károly emlékbeszédének megjelentetését tervezi, levelet intézett hozzá, s abban e sorok kihagyását kérte: „s ő haza Csesztvére sietett, repült, hogy ott a boldogságnak – már csak romjait találja.” Magyarázatként pedig ezt fűzte a kéréséhez: „az alá húzott sorokat kihagyni kérem, annál is inkább, mert azon kívül hogy a helyzetet nem is egészen correct illustrálják, még mint ilyenek is t. i. csupán a helyzet illustrálására valók egy kissé világosak, egyszerü életrajzi adatoknak pedig homályosak. Ha valaki talán Madach Imre életrajzát mint önálló művet feldolgozná egészen más tekintet alá esnék ezen dolog is és az illető tetszésétől fog függni minden adatot felhasználni.” A levél 1875. június 4-én íródott. Nem tudjuk, miért vette védelmébe édesanyját Madách Aladár éppen akkor, amikor a jelek szerint már végleg megtagadott minden anyagi támogatást tőle. Erre csak egyetlen oka lehetett: pontosan tudta, hogy Csesztvén még semmi jóvátehetetlen dolog nem történt, hogy Bérczy emlékbeszédének ez a mégoly apró részlete nem felel meg a valóságnak. (Gyulai nem hagyta ki a kifogásolt sorokat.)
 1890-ben a Hétben jelent meg Palágyinak egy négyrészes tanulmánya Fráter Erzsébetről. Heinrich Gusztáv a Pester Lloydban vitatta Palágyi elmarasztaló ítéletét. A vita tehát már a múlt században megkezdődött.
 A huszadik század húszas éveiben aztán ismét fellángoltak a viták. A legilletékesebb még élő személyek egyike, Madách Jolán határozottan védelmébe vette édesanyját, s egyértelműen nagyanyját okolta szülei házasságának felbomlásáért. Ezzel egyidőben az alsósztregovai lelkész fia, Henriczy Béla több ízben úgy nyilatkozott, hogy szülei is – akik pedig minden jel szerint jó viszonyban voltak Majthényi Annával – az anyóst okolták, s Fráter Erzsébetet védelmükbe vették. Nagyváradon is élénkült az érdeklődés Fráter Erzsébet személye iránt. Perédy György újságíró, a Szigligeti Társaság elnöke, a kor népszerű írónőjével, Gulácsy Irénnel kezdett kutatásba. Volt mit kutatni! Fráter Erzsébet sírjáról a fejfa rég eltűnt, s már csak egy személy élt, akinek az útmutatása alapján végül is meg lehetett találni a sírt. Arcára sem emlékezett senki; az első hiteles ábrázolást is Perédy György találta meg a Fráter-családnál.
Ugyancsak ő állíttatott új fejfát Erzsikének. Tizenöt évvel később Laczkóné Kiss Ibolya volt az, aki a „témában” több fantáziát látott. Igaz, időközben jónéhány monográfia, s több regény is megjelent. Előbb Harsányi Zsolt írt három kötetes regényt Madách életéről, később Mohácsi Jenő külön feldolgozta egy regényben a feleség életét (Lidércke). Talán ez utóbbi is (Mohácsi ítélete elmarasztaló volt, bár álláspontját a későbbiekben kicsit módosította) közrejátszott abban, hogy 1942-ben megszületett L. Kiss Ibolya regénye, s meg is jelent Erzsi tekintetes asszony címmel.
 Az írónő évtizedek múltán egy esszékötetben számolt be kutatási eredményeiről (Az asszony tragédiája). L. Kiss Ibolya ismerte Perédy Györgyöt és Henriczy Bélát is; a tőlük nyert információkat is igyekezett hasznosítani munkája során. Ez azonban csak részben sikerült. Az érintettek hozzátartozói (Henriczy Béla fia, Henriczy Bendegúz és Perédy György lánya, Perédy Adél) legalábbis kritikusan viszonyultak L. Kiss Ibolya munkáihoz (Henriczy Bendegúz és Perédy Adél személyes közlései).
 Az elmúlt évtizedekben is születtek irodalmi művek, amelyeknek témája Fráter Erzsébet volt, így pl. T. Pataki László: Lidércláng című monológja. Ez a mű annyira sikeresnek bizonyult, hogy egy hozzá meglepően hasonló, de másik szerző által jegyzett hangjáték néhány éve a Magyar Rádióban is elhangzott.
 A nyolcvanas években újabb drámai fordulat következett. A váradolaszi temetőt addigra már régesrég lezárták, s a román kormány a temető felszámolását helyezte kilátásba. Ekkor Tempfli József nagyváradi megyéspüspök sok más sírral együtt Fráter Erzsébetét is megváltotta, s a halhatatlan feleség földi maradványait a Barátok Templomában helyezte el. Így történt, hogy a református asszony egy katolikus templom falában lelt örök nyugalmat.

II. FRÁTER ERZSÉBET LEVELEI

1.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 1.
Cséhtelek, 1844. dec. 9. hétfő
A címzés alapján azt mondhatjuk: Fráter Erzsébet úgy tudja, hogy Madách Imre már Csesztvére költözött, ám a költözésre valójában még nem került sor. Nagy kár, hogy nem ismerjük a levelező partner „bűntelen vádló” sorait, csak a levélíró védekezését. A „ne kiványon tőllem is új valamit” kifejezésből arra következtethetünk, hogy valamiféle megállapodás születhetett a felek között a korábbiakban (talán utolsó találkozásuk alkalmával?), s ahhoz mérten valami újjal (szerelmi vallomással? házassági ígérettel?) állhatott elő Madách Imre a levelében. Ha valóban a partner sorait visszhangozza a levélíró, úgy minden esetre az érzelemnyilvánításnak a korábbinál egyértelműbb, kifejezettebb sorait gyaníthatjuk Madách levelében.
 Hangneme alapján (s mert nagyon valószínű, hogy szerelme első leveleit különös gonddal őrizte a címzett) ez lehet az első levele Fráter Erzsébetnek. Amiből az következik, hogy a farsang óta eltelt kilenc hónap alatt vagy nem érintkeztek egymással a fiatalok (ami nehezen hihető), vagy alkalmuk nyílt a személyes találkozásra, esetleg közvetítőkön keresztüli kapcsolattartásra (ez utóbbi lehetőségek a valószínűbbek, s az életrajzírók is találkozásaikról számolnak be). Fráter Erzsébet bizonyára huzamosabban időzött nagybátyjánál, Fráter Pálnál, s így Csécsén vagy Balassagyarmaton találkozhatott jövendőbelijével.
Cséhtelken 1844ik Dec 9én
Isten! Kire őntudatom tisztaságával emelem buzgó fohászomat adj erőt öszve szedhetnem zajongó keblemnek érzelmeit, adj erőt egy gyenge ’s ahoz bátortalan lénynek egy szive ugy mint lelkére ható ostromnak elfogadására! Erzem szivem ’s lelkem szerinti kötelességemnek ön felhivásának jelen soraimmal áldozni, – áldozni pedig erköltsi erőmnek szakadásával; mert hiszem illy gyenge lény szenvedni csupán de nem senyveszteni teremtetett – ’s óh a gondolat! önnek lelkes ferfiú csak egy percznyi bánatot okozhatni tudva – évek áldozatival is mellöznék – Ah de most is hol kezdjem, ’s mint legyek elég szerénytelen Ön kivánatit ki elegithetni akarni igentelen léttemre, kiben nem lakozhat olly hiúság hogy: bár egész valómat meg renditö – ’s egy átallyán büntelen vádló soraira úgy, mint igenytelenre halmozott soha eléggé meg nem betsülhetö nyilatkozatira meg tartva őnt kivéve! minden mástoli független érzelmimnek ’s ebböl folyhato bátortalanságomnak tipusát – – – azért kérem önt mindenre mi elötte betses és szent, ne adjon gyanuinak ne kétkedésinek helyt betses kéblében ne kiványon tőllem is új valamit, mert ha önnek sorait viszhangoznom szabad, annyit tiszta tudatomnál fogva – ha kenszerint – felelek: hogy igen is ön iránti lelkes, vonzódásomnak ’s mindenek felette betsülésemnek szeplötelen zománczát meg válásunk óta szilárdúl táplállya kebelem, ’s nem ösmérve idegen vágyákat nem óhajtva, vagyok a’ régi, ’s csupán a’ régi ön iránt – ön által is ősmért vonzódásom nem olly konnyen – mint ön gyanitani látszik! – bomolható kötelékeivel; ’s ez úgy hiszem mostanra elég; szeretvén feltenni nagy lelküségéröl azon szánalmat ’s részvétet, mely szerint egész érzekiségem meg renditéséböl tamadott szokatlan lelki törödésemnek egy kevés pihenést engedni nem sajnáland – – –
          F. E.
Címzés: „Tekintetes Madách Imre Urnak / Pesten és B. Gyarmaton / által / Csesztvén. Sztregova”.

2.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 2.
Cséhtelek, 1845. márc. 9. vasárnap
Valamikor februárban Madách Imre Cséhtelken járt; február 25-én levelet írt Szontagh Pálnak, amelyben beszámolt (Bihar megyére nézve elég lesújtó) úti élményeiről, s arról, hogy csak nemrég, három héttel
megírásuk után vette kézhez barátja két levelét. Eszerint tehát huzamosabban nem tartózkodott „otthon” (barátjának Alsósztregováról írta a válaszlevelét, nem tudjuk azonban, hogy honnan indult Cséhtelekre, sem azt, hogy Szontagh hova címezte a leveleit). A „menyasszony” levele szerint legalábbis a visszaút hosszú lehetett, s a Szontaghnak írt beszámoló is hosszú útra enged következtetni. Valóban: Madách Imre Nyíregyházán is járt; nem kizárt, hogy ottani birtokügyek (a Nyíregyházától északkeletre fekvő Székelyben is volt a családnak birtoka) miatt választotta éppen ezt az útvonalat.
 Az útról gyakorlatilag minden huszadik századi Madách-kutató úgy vélekedett, hogy annak célja az eljegyzés volt, amelyre állítólag sor is került. Egészen biztos azonban, hogy mégsem ez történt!
 Az alábbi levél is tanúsítja az elgondolás képtelenségét, hiszen miként értelmezzük akkor az „irja meg olly őszinten reám nézve a’ kelemetlent is” kérést? Nyilvánvaló, hogy előbb Majthényi Annának a házassághoz való hozzájárulását vagy legalábbis a jóindulatát kellett megszerezni, s csak azután kerülhetett sor az eljegyzésre. Ám csak a következő levelében tudósít Fráter Erzsébet arról, hogy Majthényi Anna levelét megkapta.
 Másfelől a múlt század végén ketten is egybehangzóan (bár nem feltétlenül egymástól függetlenül) 1845. március 16-át (vasárnap) adták meg az eljegyzés időpontjaként. (Becker Hugó: Madách Imre életrajza. Magyar Szemle 1899. 339., Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Bp., 1900. 160.)
 Madách Imre Erzsike rokonainak is levelet írt, de az ezzel kapcsolatos utalás zavaros. Mindenesetre a levélíró nénje (testvérnénje nem lévén) a nagynénje, vagyis Fráter Pálné Platthy Klára. Neki írhatott Madách levelet, s az tartalmazhatott Fráter Józsefnek szóló részt. A vőlegény – akinek későbbi életéből is ismerünk vaskos tréfákat – valamivel ugyancsak ráijeszthetett Platthy Klárára, aki úgy látszik egész éjjel nem aludt.
Cséhtelken Marcius 9ik 845
Édes Madách!
Báj tellyes levelét meg kaptam, im egy percet sem kések ra felelni bár nem birom tsekély soraimat mélytányólni hogy nekem kedves sorait kibir hassam elégiteni, de hiszem hogy azon öntudat bár ha egy tsekély lényre hat is kit ön boldogit fogja sújositani, de felhagyok kétes ábrándozásimal mert ismet a’ már önnek egyszer nyilvaniték hoznam fel. Kedves sorai számósak de éngem meg is gyanúsá tesz, hazaerkezesi
napját bár meg irja de melete agódalmamat nyugtató szókat nem tesz hosszú utjokrol, egy van levelében mi minden edigi lelkem agódalmara irúl szolgál ha válóban Kedves Ánya konyeit édes kőnyeknek mondhatnánk testvéreiével együt, Kedves Mari testvére bárátságarol akar meg gyözöttetni azt igen kőny<en>ű elhinni hogy olly jó lélektöl tsak jóságot azt is erdemen felűlit lehet várni. Édes Madách nem kebzelheti örömet mit élvezek kedves levele követkesztében, melete Atyamnak irt Nénémében, ön azt szokta álitani hogy nem tud kinozni az ellenkezö nem kebzeli jó Nénimnek mily ágódálmat szerzet hamiskodasával fájdalmásan irja egesz éjel nem alut ágodálmában.
 Kerésem tsak egy önhöz hogy – őszinte légyen irányómban irja meg olly őszinten reám nézve a’ kelemetlent is mint leg boldogito szavait halmózzarám,
 Igeretemre emlékésztet nem feledém el ismét meg erösitem [ez] álkálomal tellyesidendem most Isten őnnel szeretö
          Erzsije
 Atyam igen kőszőnteti
Címzés: „Tekintetes Madách Imre Úrnak / Debrecen / Pest / B. Gyarmat / Cestvén”.

3.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 3.
Cséhtelek, 1845. márc. 21. péntek
A „hogy birtam három nap titkolni szerelmemet” célzás megerősíti azt, amit más források alapján is tudni vélünk: Madách március 16-án a csesztvei birtok gazdatisztjével, Matolcsy Györggyel és barátjával, Szontagh Pállal Cséhtelken járt, s állítólag megtörtént az eljegyzés (Becker Hugó: Madách Imre életrajza. Magyar Szemle 1899. 339.). Eszerint a vendégek három napig időztek Cséhtelken.
 Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy Becker Hugó állításai ellentmondanak egymásnak: a közölt dátummal mindenképpen ellentétes az a (különben szintén logikusnak látszó) nézete, amely szerint az eljegyzés után kezdi csak el tegezni a menyasszony a vőlegényt (Becker, i. m. 338.). Ha ez igaz, akkor egy harmadik, március 19. és április 4. közti utazás során történt volna csak meg az eljegyzés. Ilyen utazásra azonban nem utalnak a levelek, sőt, az április 17-i levél alapján bátran kizárhatjuk ezt a lehetőséget. Abban ugyanis Fráter Erzsébet leírja húsvéti kalandjait, éspedig válaszolva Madách hasonló témájú levelére. Csakhogy az ünnep március 23-án volt; előtte az idő rövidsége miatt nem járhatott a költő Cséhtelken, utóbb viszont nem számoltak volna be egymásnak olyasmiről a levelező partnerek, amit személyesen is megbeszélhettek. Vagyis március 21. és az első „tegező” levél keltezése, április 4. között egészen biztos, hogy nem volt cséhtelki utazás, így az eljegyzés időpontját egyértelműen március 16-ra tehetjük.
 Úgy látszik, Majthényi Annától levelet kapott a menyasszony, s e levélnek is szerepe volt az elhatározásában. A pecsétviasz felbontása során a levélből egy rész kiszakadt, s így egy szó olvashatatlanná vált. Mindenesetre a mondat értelme alapján arról lehet szó, hogy a Madách-család tagjai talán csak a vőlegényre való tekintettel olyan szívélyesek a menyasszonnyal szemben.
Cséhtelken Marci 21 1845
Édes Madách!
Meg botsájt ha szép szavakal tett dús tartalmú levelét nem birom viszonozni, esmerem önt, kivánságait, de azok nem túlságosak nekem hogy lennének – ki önnek szive kincsét birja és ön viszont, ázal a’ tőrekvéssel hogy oly páratlan méltánylást nyerjen mindenki elöt mind az ön páratlan szerelme irányomba, egykéresem van önhöz: legyen nyugott, bizzon Istenbe, és forró szeretetembe, ezt én meg fogom tudni menyire fogja kéresem elfogadni, és benök bizni tőbet nem mondhatok; és ha ezel sem birom meg nyuktatni nékem igen fájna, igen, hogy hitemmel nem párositottam, de kébzelheté szerelmet hit ’s reménynelkűl? elsö a’ léleknek eröt ád, nem hagya eltsűgedni remélve egy boldogab jövendőt, igen de boldogságom mi? ha önt boldognak láthatom! törekvésem ez utóbi, ha ezt elérhetem párosulni fog az enyémel.
 Édes Madách! felhozza levelében: hogy birtam három nap titkolni szerelmemet? igen, de valóban ön engemet nem értet meg! azt móndám hogy a’ világi előitéletek- és gátakal ha ütközetben jöne szerelmem, nem birnék áldozni, de szerelmet dobnék el nem véli ezt áldozatnak?, de minekem egész világom mint önnek Kedves szülöje és rokonái és Atyám szeretet rokonaim, ha kedvesei nem méltányoltak volna akor igen szerelmet és szerelmem áldoztam volna fel, de etül meg mente az ég! vagy tsak ön kimóndhátlan szerelmének t[?]nek? bár ha nem szivekböl ered is? ez fájna, feldúlná keblemet, mert önt véghetetlenül akarnam boldogitani; akor hijában volna törekvésem boldogitasára, én ily igénytelen lény hogy birnám azok magasztos lelkeiket méltánlásra birni? ezt nem akarom hini, Kedves Anya levele követkesztében, mely örangyalómúl szolgál, minden szava félelmem meg vigasztalója, Istenem agy eröt csekély lényemnek, hogy mélto tagja legyek tsalágyanak, Isten önnel forron érező
          Erzsije
Címzés: „Madách Imre Urnak / Debrecen / Pest / B. Gyarmat / Csesztvén”.

4.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Fráter Józsefhez [!]
[1845. márc. 21. után]
Az egyetlen levél, amelynek keletkezési időszakát nem ismerjük. Azt sem tudjuk, hogy a kisméretű cédula, amelyet bizonnyal nem önálló levélként továbbítottak, milyen nagyobb küldemény része lehetett. Még érdekesebb azonban, hogy (nyilván a megszólításnak ható felkiáltójel alkalmazása miatt) az apához írt levélként tartják számon. A tartalom ennek többszörösen ellentmond, s azt bizonyítja, hogy ez is Madách Imréhez intézett s ilyenformán 1845-nél nem későbbi levél. Először is: a felkiáltó jel alkalmazása ellenére grammatikailag csak arról lehet szó, hogy „Édes Atyám köszönti viszont [ti. a címzettet]”. A látszólagos megszólítást követő, s épp ezért szintúgy látszólagos mondatnak ugyanis nincsen alanya. Másrészt a „kedves rokonainak” kifejezés is a kapcsolat tranzitív jellege miatt érthetetlen: az apához szóló levélben a „rokonainknak” szónak kellene állnia, hiszen Fráter Erzsébetnek ugyanazok a rokonai, mint apjának, Fráter Józsefnek. Harmadszor: a „kedvesemnek szeretö Erzsije” befejezés is ezt támasztja alá, különösen a „kedvesemnek” szó. A „szerető Erzsije” befejezés egyébként több más Madách Imrének írt levél zárszavaival egyezik. Mindent egybevetve, semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy a közvetlen hangnem miatt az első fennmaradt (1844. dec. 9-i) levél után, de még a házasságkötés előtt Madách Imrének írt levélkével állunk szemben.
 Még tovább mehetünk, ha felfigyelünk arra, hogy 1845 áprilisától már a bizalmasabb „Erzsid” zárja a leveleket, míg március 21-én még az „Erzsije”. Az egyetlen tartalmi vonatkozást is figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy Madách Imrének az 1845. márc. 19-i József napra küldött jókívánságaira írt válaszsorokról van szó a levélben, s ennek megfelelően a névnap körüli időszakban íródhatott.
Édes Atyám! Köszönti viszont, minden jót, és mit szive ohájt kiványa. kedves rokonainak kérem tiszteletemet átadni vagyok kedvesemnek szeretö Erzsije

5.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 5.
Cséhtelek, 1845. ápr. 4. péntek
Sokakat megtévesztett már a levél keltezése, pedig Palágyi előbb a Hétben megjelent cikksorozatában, majd a könyvében is helyesen datálta. Ezzel együtt mind Halász Gábor összkiadásában, mind Staud Gézánál április 21. áll a keltezésben, s a Madách Imre életrajzi krónika is az utóbbit közli. Valóban lehet 21-nek is olvasni a hónap után álló jelet, ám összehasonlítva az utána álló 1845-nek a 4-es számjegyével, s a levél tartalmát is figyelembe véve, április negyedike a helyes dátum. A levélben ugyanis még nem tud semmi közelebbit utazásuk időpontjáról a menyasszony, míg az április 17-i levelében már tud időpontot írni (pünkösd); világos tehát, hogy az a levél a későbbi. (Nyilván a Kézirattár téves sorszámozása vitte tévútra a huszadik századi kutatókat.)
Cséhtelken Ap 4en 1845
Édes Imrém!
Valóban űgyednek mindenkor nyerni kel, ezt nem lehet tsódálni, ki mindenütt szerető kebelre talál, mind te, és azok elött forog űgyed. Kedves leveledben kérsz hogy legyek szószólód Édes Apámnál, és ez meg forditva tőrtént; nem én voltam, de Kedves Apám szószólód; – fogad el tanátsomat, kérésed mindenkőr Apámhoz intézed, akor mindig nyertes leszel. Kedves Imrém tudom mit szeretnél néma betűimből olvasni, én szinte igen szeretném ha indulásunk napját irhatnám meg, de hid el, hogy minden igyekezetűnk mellet is még igen messze van az az idő, hol ezt teljesithetjük, azt tudom hogy azon nem agódasz hogy vajon ugy szeretleké mint ha körötökben volnék, tudva meg nyugtatnálak, hid el a’ távolban sokkál jóbban lángol a’ kebel egy másért mint há már egymás birtokában vannak. Kérdezed hogy mulattam magamat Jósefnapkor tsak azt mondhatom: minden mint egy gép, minden érzésnélkül tűnt fel elotem, élvezeteim tsak külsö képen voltak mert lelkem körődben volt, tudalmad nelkűl veled társálkodott de még is mind ezek melet jól mulattam magamat bár ha nem valódilag tsak kébzeletben vóltam veled is, és még van egy, mielő mozditója vólt jó mulatásomnak, ez a’ hángászat vólt mi elő varásolta a’ múltakat mire én oly jó emlékezek vissza nem hiné az ember tsak kedves keringő a’ mult időből menyi boldog éneket ad hallásával, irod hogy szeretél volna kőrűnkbe lenni valóban éngem igen boldoggá tettélvolna, de már végez nem kel levelemet, meg engetz hogy bő tartalmu leveledet nem birom viszonyozni, hid meg hogy tsak egy szóvan ’s egész lapokat irnék be vele, de mind egy ha ezerszer vagy egy szer irom is tsak egy az értelme és lesz őrőkké előtem szerető
          Erzsid
Kedves Anyádnak és testvéreidnek add át tiszteletemet Édes Apám szivesen köszönt.
Címzés: „Madách Imre Urnak / Debrecen / Pest / B Gyarmat által / Csesztvén”.

6.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 4.
Cséhtelek, 1845. ápr. 17. csütörtök
Húsvét vasárnapja ebben az évben március 23-ra esett, ennek megfelelően pünkösd vasárnapja május 11-re. A címzésben maga a levélíró pontosítja a dátumot; talán nem egy helyen, s főképp nem egyvégtében írta a levelét a vőlegénynek. Fráter Dini földrajzilag közeli, egyébként azonban távoli rokon: Fráter Dienes, akinek két feleségéről (Kis Teréz és Olaj Petronella) és három gyermekéről (Árpád, Mária, István) tud Nagy Iván. Több testvére is volt: Albert, (V.) József, (IX.) György.
Cséhtelken April 1845
Édes Imrém!
Leveled örőmmel vetem, melyben a’ kedves Te névvel szólitasz örőmem kettős, hive azt hogy levelemnalad váratlanul szint oly örőmet okozot és oly kedves behatást szűlt, mint a’ tiéd nálam. Édes Imrém hid meg hogy oly roszúl eset panaszos leveleidet olvasnom, tudva azt hogy egy percet sem mulásztottam el leveleidre felelni, de reméllem hogy mar kebled nyugott; igen sajnáltalak hogy anyi kelemetlen orákat okozol türelmetlenségeddel magádnak, de utobi leveled engem is meg nyugtat melyben remélled hogy meg botsajtokneked.
 Te meg irád hogy és hol töltöted az inepeket, enel fogva én is közlöm veled, akor itt igen nagy arvizek voltak anyira hogy az ember kotsival sehova sem lehetet menni tsételekről, énnékem igen nagy kedvem let volna az inepeket masnal, nem hon tölteni lehetséget nem latam maskép mint ökrösszekeren valamely közeleső faluban rokonunkhoz menni mi meg is törtent, inep első napját tűsztűk ki tzélunk el eresére kedvem ért Frater Dini tsalagya val is eljőtt kinek testverehez mentűk Lázban jó utban tsételekhez ket orajáras, bar az ökör lassan mén de meg is igen sok ket oraig mentűnk Tótiba, kedves Apam lohaton jőtt de meg is el vesztette tűrelmet, éngem elnem hagyott tűrelmem sőt az ellenkező volt igen jó kedvem volt szerentsésen estevel meg erkésztünk itt inep másod napjat is eltőlven harmad napjan haza tertűnk, leveledben figyel mesztetz hogy vigyazak egeségemre, valoban elkel a’ figyelmesztetés mert igen vagyok bizva egeségemben.
 Kedves Imrém, tudom hogy ismét vadolni fogsz hogy oly keveset irok, de mar igéretemet igen felűl haladja emlékesz tsak vissza hogy mit igértem ugyé azt hogy Majusig tsak harom levelet fogadok el és én egyszer felelek rajok de egyikünk sem tartotta meg, mindig job keveset igérni és töbet tenni én epen ezt teszem és meg sem vagy meg elégedve, pedig elöre meg montam hogy keveset fogok irni.
 Még egy mondani valóm van és az ha reményem nem tsal és rendkívűli akadajok előnem gördűlnek Pünkősd inepeire fel megyünk meglatogatni beneteket, meg lehet hogy utólso levelem ez indulasom előt. Szeretet Mari testvéredet tisztelem vagyok szerető
          Erzsid
Apám! irant tanusitott fiui szeretet és bizalom telyes ragaszkodásodat rokon gyengédségű érzelemmel fogadván, kiván Tegedet: szinte szeretetének, bizodalmának, és betsűlésének leg hőbb érzetei felűl bizonyossá tenni, ’s izeni ez úttal is szives kőszőntését.
Címzés: „17dik April / Madách Imre Urnak / Debrecen / Pest / B Gyarmat által / Csesztvén”.

7.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 6.
Csécse, 1845. jún. 1. vasárnap
A menyasszony már megérkezett Csécsére, nagybátyja házába, a vőlegény azonban betegsége miatt nem tudja őt meglátogatni. Föltehetően ebből s a soronkövetkező levelekből vonták le néhányan azt a következtetést, hogy Madách betegsége miatt el kellett volna halasztani az esküvőt. „Klarika” a nagynéni, Fráter Pálné Platthy Klára, „Luizka” kilétéről semmit sem tudunk.
Csécsén
1845: 6: 1én
Szeretet jó Imrém!
Szép remény taplált bár fájdalommal mind estig, kedvesem, remelve egy boldog percet hol éltem súgarzó csilagaitt lathatom, éj szemed bajoló merengésit éltem boldog napjaiban kemlelhetem, de ezek helyet kedves soraid olvasám bár, ez is ketséges fajdalmimnak egy bizonyos, targyat szenvedésednek adot. Kedvesem áz egész nap keblem minden tavol levő kotsi zorgésre elveszté fajdalmát, örömmel nesztem nyugott felé hogy még messze meg pilantsam boldogitomat, de hasztalan nesztem, anyiszor fajob lett sebe keblemnek, mint a’ tűsz mely ki akar alúdni olajat öntesz ra ismet fellobban, tsak hogy fajdálmam nem <lob> lobog el adig még egy jótékony kész bálzsamot nem nyujtna, (balzsamja a’ viszontlátás) Édes Imrém! kerdezed leveledben mikor megyűnk Pestre ha remenyem nem tsal Junius kőzepén, de bizonyósan nem móndhatom. Jo Klarika szivesen köszönt Luizka szinte ők is nagy reszvéttel veték betegségedet. Kedvesem, neked Istentől jóbúlás kivanva maradok a’ sirig szerető
          Erzsid
U. I. Kedves Anyad kezét tsokolom Marit Tisztelem Karolyt szivesen kőszöntőm
Címzés: „Madách Imre Úrnak / Csesztvén”.

8.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 7.
Csécse, 1845. jún. 10. kedd
Nem tudjuk, ki volt a vőlegénynek az a barátja, aki Madách jobbulásáról hírt vihetett a menyasszonynak. A „változás” ebben a szövegösszefüggésben a testhőmérséklet változását, pontosabban szélsőséges váltakozását jelenti, vagyis lázat.
Csécsén 1845. 6. 10.
Édes Imrém!
Naprol napra remellék, de mar keblemben remény helyett a’ leg nagyobb agodalom tűnt fel, most ez egy kis enyhűlést nyert, Baratod által ki a’ napokban látot, kedvesem hogy mar fel keltél az agyból, hid meg hogy még egy hetet ki nem alnek hogy teged nelásalak nem azert irom hogy talan kivannam bar mily magad megrontasával ertem meg, ted hogy eljőj, Édesem de legy rajta egeségedet vissza nyehesd mint en is imadkozok Istenemnek meg bótsájtasz hogy ily roszul és ily keveset, de sihetnem kel, kedvesem tudosits ha nem jöhetnel változasod mijat, kebzeletemben foron ölelve tsokjaimkőzőtt szerető
          Erzsid
Karolyt igen szivesen kőszőntőm
Címzés: „Madách Imre Urnak / Cestven”.

9.
Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Bp. 1900.
[Csécse, 1845. jún. 13.] péntek
A levél Palágyi könyvének 48. oldala után két számozatlan lapon szerepel hasonmás közlésben, s a végén nyomtatott betűkkel ez áll: „E menyasszonyi levél kelt Csécsén, 1845. junius 13-án”. Vagyis a hasonmásról (talán technikai okokból) lemaradt a keltezés, amely a menyasszony korábbi leveleiben a levél jobb felső szélén állt. Ismét szóba kerül föltehetően ugyanaz a barát, aki ezek szerint közvetít Csesztve és Csécse között.
 Bükyéket nem ismerjük (jóllehet Madách levelezésében is előfordul a név), a levélíró bátyja (mivel egyetlen testvére fiatalabb nála) a nagybácsi, Fráter Pál; őt várják tehát Pestről.
Szeretet jó Imrém!
Bár edig is igen gyenge volt tollam keblem benső érzelmeitt neked tolmatsolni, anyival inkáb magasztos tolladat, leg kisseb részben is viszonozni, latva kedvesemnek viszonoszhatlan figyelmet irányomban, Istenemtől keresem tsak az hogy ött egykor boldogithassam, de fájdálom hatha az nekem nem is adatot – szamol hatom é majd azon nőkkőzé magamat kik ezt birják; Édes Imrém! tudod őrömem mi nagy volt rólad kedvezö hirt halani, de meg most is ara kerlek ertem ne ronts meg magadat, inkab hágy engem szenvedni ha Barátod meg latogat mond nevembe is közönetemet, hogy kerésemet ily roktön telyesité, Kedvesem Bük˙ék szerdan delután erkesztek meg, jo Batyámat meg minden nap várjuk Peströl, kerésed igen örömest telyesitem talán nem szabad nekem tudni mi akar kedvesem tsaládom cimerével, neked foro szivemböl jobúlást kivanva maradok teged ezer örömköszt varva szeretö
          Erzsid
Jó Anyád kezeitt tsokólom testvereidet igen szivesen köszöntöm

10.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 8.
Csécse, 1845. jún. 18. szerda
Június 23-án rendkívüli megyei közgyűlés volt, amelyen Madách Imre is résztvett (ekkor tehát már nem volt annyira beteg, hogy az mozgásában korlátozta volna), s nyilván találkozott is menyasszonya „bátyjával”, vagyis a nagybácsival, Fráter Pál alispánnal. Azt azonban nem tudjuk, hogy az invitálásnak eleget tett-e, vagyis Fráter Pállal elment-e Csécsére, s onnan a menyasszonyával 24-én délután Pestre. A lehetőség nem kizárt; az út első felét minden bizonnyal megtette. Hiszen ha Balassagyarmatra el tudott menni, akkor a menyasszonyát aligha várakoztatta tovább: Csécsére tehát nyilván eljutott, s négy júniusi levél után ezért találunk már csak egyetlen egy menyasszonyi levelet a házasságkötésig hátralévő több mint egy hónap alatt: az érintkezések közvetlenné váltak. De hogy Csécséről tovább követte-e menyasszonyát Pestre is, azt nem tudjuk. Talán igen: s úgy magyarázatot nyer pl. az Alföldi utazás című Madách-vers, amely az Alföldön tett nyári utazását meséli el egy „lányká”-val. Mivel a korabeli lánykáknak csak ritkán nyílt alkalmuk arra, hogy az Alföldön hosszabb utat tegyenek meg a kedvesükkel, talán nem alaptalan a feltevés: menyasszonyával (s a menyasszony családtagjaival) utazhatott a költő. (Feleségével azonban aligha: ő már [más férjezett hölgyekhez hasonlóan] mint „nő” szerepel a házasságkötés után hozzá írt versekben.)
Csécsén
1845. 6. 18
Szeretet jó Imrém!
Ismét soraid kapám, bar ez is igen kedves nekem; de reményem hogy azt szorithatom foro keblemre ki altal ezek a’ sorok kedvesek, hid meg már egy örők idő eletem leg bodogab szakában, ne kebzeld hogy nehesztelnék érte reád, de faj szivem erted és magamért, e’ napokban minden pecet számlalok fadalom egyik sem hoszta boldogitómat korünkbe, alig varom hogy láthassalak menyi beszelni valóm van, kedvesem tsak egy szoval sem merem mondani jöj mentűl előb, örömmel szenvedek jó letedért, hid meg érzesim gondolatim oly zavartak igen vatozekony kedelyük nem irni de talan szoval sem mondhatnam meg neked, Kedvesem meg botsájtasz hogy ily rovide irok de éfel van, pihelnem kel, múlt leveledbe tudakoltad hogy mikor megyünk Pestre mikedvesem ha valami nem remenhető akadal nem gordül elő e’ hó 24én délutan indulnank ha szandekod van akor ugy tőj hogy inen johes velűnk ha neked teceni fog, jó Bátyám bemen Gyarmatra kedves maga is bemehetne a’ gyűlésre ott Bátyámtol joban meg tudhatna mindent, kedvesemnek job egeséget kivanva vagyok szeretö Erzsije ez eletben és a’ tulvilágon
minyajan igen szivesen köszőntőnek ők is reszvetel vannak fajdalmam és fajdánmad iránt
Címzés: „Madách Imrének / Cestvén”.

11.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 9.
[Csécse, 1845. jún. 18. és júl. 20. között]
Tartalma alapján ez lehet az utolsó menyasszonyi levél, s bár a keltezés hiányzik, aligha lehet kétséges, hogy Csécsén, nem sokkal a házasságkötés előtt íródott.
Forrón szeretett Imrem!
Joságod oly rendkivűli, hogy ily igentelen leny mint en nem kepes viszonozni, tsak egy van mivel talan el altatlak ez kedvesem, szivem melyeből jött szeretetem iranyodba, ez keblemből soha ki nem ég ugy ha teged boldogithatlak, de akorsem fog ha ellen kező lene, ha veszne egész lenyemmel, Édes Imrem meg botsaj tasz ha egesszen elrendezve minden holmimnem lesz, de hid meg hogy mar meg valtanam veremmel tsak neked semmi alkalmatlansággal nelennek, kedvesemnek jó ejt kivánva, maradok szerető
          Erzsije
Címzés: „,Madách Imre Úrnak / szeretettel / Cestvén”.

12.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 10.
Csesztve, 1853. márc. 6. vasárnap
Madách Imrét 1852 augusztusában letartóztatták; előbb Balassagyarmaton, majd Pozsonyban az ún. Vízi kaszárnyában tartották fogva, végül (e levél írásakor) Pesten, az Újépületben (a mai V. ker. Szabadság téren állt a hírhedt börtön).
 A levélben több helyütt (a keltezés és a megszólítás között, az aláírás után és a címzésnél) egy „h” szignóval találkozunk, amely a cenzornak (föltehetően azonos a Madách útlevelein előforduló Hlavathyval) a jelzése.
 Elérkezett Fráter Erzsébet terhességének utolsó hónapja; erre utal a levél első mondata. Nem tudjuk, vajon Madách Imre megkapta-e a Pozsonyba írt leveleket; tény, hogy ilyen levelet nem ismerünk. Az azonban bizonyos, hogy e levél után intézkedik, s március 21-i keltezéssel valóban küld egy 600 forintról szóló váltót a feleségének. (A váltó ugyan elveszett, de hasonmása megjelent a Hétben, Palágyi Menyhért tanulmányában.)
 Sokan vitatták már: vajon Fráter Erzsébet volt költekező, vagy inkább anyósa szűkmarkú? A kérdés elvileg megválaszolhatatlan, hiszen attól (is) függ a válasz, hogy maga a választ adó hol helyezkedik el a „fösvény–költekező” skálán. Szigorúan a tényekre szorítkozva csak az állapítható meg, hogy nemcsak anyós és meny, de anya és gyermekei is a skála más-más végpontjához álltak közel. Majthényi Anna mind az öt felnőtt kort megért gyermekével összeveszett anyagi okok miatt. Tanúskodnak erről Madách Imrének édesanyjához írt ifjúkori levelei csakúgy, mint Majthényi Annának Madách Károlyhoz írt levelei (Kerényi Ferenc: A Madách-család leveleiből. Palócföld 1968. 4. sz. 65–75.), vagy Madách Pálnak Madách Marihoz írt levele (OSzK Kézirattára). Ami a két lányt illeti, Madách Annával éppen anyagi okok miatt évtizedekre megromlott anya és lánya kapcsolata, s végül Madách Máriának Madách Károlyhoz írt keserű sorai tanúsítják (Matzon Frigyesné Balogh Anna tulajdonában), hogy legalábbis volt egy pillanat, amikor legragaszkodóbb gyermeke is szenvedett a szűkmarkúsága miatt. Igaz, mindez csupán azt támasztja alá, hogy Majthényi Anna általános megítélés szerint is fukar volt, de nem mond semmit arról, vajon Fráter Erzsébet hol helyezkedhetett el a kortársak megítélése szerint e skálán. Minden esetre Majthényi Anna hosszú éveken át olyan hangnemben utalt a leveleiben saját lányára, Huszár Sándorné Madách Annára, hogy annak alapján fogalmat alkothatunk róla, miként viszonyulhatott a számára mindig is idegen Fráter Erzsébethez. Madách Imrének írta, 1855 körül: „az Osztály levél oljan mint a Testamentom, azért én szabad vagyok Codiczilust Csinálni arrol a mi még kézbe nints – hogy én azt a háládatlan leányt, a ki nyoltz évtől még a meg békélést se probálta, és leg job sorsot kapot – abol a jövöböl ki zárhassam”; elképzelhető, ha Madách Annát ki akarta zárni minden örökségből Majthényi Anna, akkor mennyire lehetett adakozó, amikor a menyéről volt szó.
 A kiemelések (az eredeti szövegben aláhúzások) nem feltétlenül a levélírótól származnak; a cenzortól éppúgy eredhetnek, mint a levél kései olvasóitól. Madách Imre egyébként Jolán lányának visszaemlékezése szerint pozsonyi fogságából írt levelében olyan nevet ajánlott születendő gyermekének, amelyben van „bor” is és „bál” is, és végülis így lett az 1853. ápr. 2-án született gyermek neve Borbála. figyelemre méltó, hogy a levélíró férjének közeli szabadulásában bízik, pedig Madách Imre csak május 2-án hagyhatta el a börtönt, s augusztus 20-án térhetett csak haza Csesztvére.
Csesztvén
853: Mar: 6a
Edes Kedves Emmikém!
Még edig feljárok de mán lassan kifogyok az időből, kéntelen vagyok vagyok néked ezen egy pár sorba helyzetem és kéresém nyilvánitni és kérni segits menyire sorsod engedi rajtam, már Januariusba is kertelek arra mit itt szinte kérek, de talán levelem nem kaptad, pedig az Auditornak cimeztem vagy már akor Pozsonba nem voltal ezt mind nem tudom minde<g>dig kéresem az légyszives nékem egy 600 pengörül szoló kötelezvént kűldeni hogy én szerezhessek rá pénzt, hoszas nem akarok lenni tsak anit mondok hogy a’ végsö szűkség kentelenit erre tudod hogy önnön vagyonunk nints tsak abúl elünk mit Anyád ád és ez is bizonytalan – föképen nékem, énnekem nints jogom követelni de ezt nem is akarom Még egyszer kellek intezkegy a’ kötelezvényről, bár néked sints <pe> önnön vagyonod de talán még is valamelyik rokon vagy Barátod kisegitt a végsö sükségböl, maskép nem vagyok képes élni Csesztvén ha minden napra nem vólna remenyem hogy jösz már elkőltöztem volna Atyámhoz de e rövid időre nem érdemes, mert ugyé Edes Emmim az Isten és igazságos biráid nemsóka haza botsajtanak, akor szoros szamadast mutatok minden pénzrűl mi kezem köszt meg fordúlt. A’ Gyermekek szépen nönek és egeségesek – tsak már hon volnál oly keserves nálad nélkűl most nékem tsak már hamar meglátogathatnálak – de Te adig már hon leszel, irjal egy ferfi névett mi néked tetszik mert Leány nevett irtál, Pozsonbúl. Tsókol forron szerető nőd
          Erzsi.
Címzés: „Madách Imrének az Újepűletben / [a cenzor kézírásával:] zur Mittheilung / h / [Madách Imre kézírásával:] Gelesen Madách Imre / [Fráter Erzsébet kézírásával:] Pesten”.

13.
Nógrádi Történeti Múzeum: Madách Imréné – Madách Károlyhoz
Csesztve, 1853. ápr. 26. kedd
Általában erre a levélre is úgy szokás hivatkozni, mint amely rossz fényt vet írójára. Valójában arról van szó, hogy a család anyagi helyzete katasztrofálisra fordult, s a férj családja nem sietett a feleség segítségére. Meglehet, nem is nagyon tudtak segíteni, bár az bizonyos, hogy Fráter József rosszabb anyagi helyzetben volt, mint a Madách-család; a szerény cséhtelki kúriában még a családtagok elhelyezése is gondot okozott.
 Egyébként is, férjének írt jóval korábbi levelében már jelezte, hogy apjához való hazaköltözését fontolgatja, s hogy arra azért nem került még sor, mert a férj közeli szabadulásában bízik. Hogy mennyire bízott benne, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az ápr. 2-án született Ára keresztelőjét oly sokáig (április 28-ig) halogatták.
 A feleség levele egyáltalán nem cinikus tehát, inkább józan: a férj esetleges elítélése után valóban nem lett volna sok választása, s már csak a három gyermekére való tekintettel is olyan helyre kellett volna költöznie, ahol a minimális ellátásáról gondoskodnak.
 Majthényi Annán kívül Madách Károllyal is igen rossz volt a viszonya a levélírónak, ezt számos közvetett forrásból is tudjuk. „Matoltsi” a csesztvei gazdaság gazdatisztje: Matolcsy György.
Csesztvén
1853 April 26a
Meg ne ijegy levelemtül, mert a leg jobb indulattal irom, és kérlek, hogy ha elégé nem birnám tollam által magamatt kifejezni fére ne értsd feleteim leveledre, (de korántsem követelések)
 Én némi felüleges számadásaim tsak az uj évtűl kültem néked, és a tied Augusztus 1852 tül fogva van számittva, igy ne ved rosz néven, hogy ide tsatolom a mult évre nézve is a Bevétel öszvegétt, és szinte a kiadásom öszvegét.
 Bevétel     1056 f.  V: 15 × Naplómba
 a te számításod szerint  1057 f.
 Csalomijai kasszábúl kaptam  –25  Októberba
 öszvesen     1182  de ezen Öszvegbűl
 lekel vonni     126  mert ezen öszveg
sem a kiadásba sem a Bevételbe nints nálam beirva, enek pedig oka hogy ezen öszveg a Belső férfi cselédnek füzetödött ki 26dik Októberba, és Matoltsitúl tsak az Asszony személzettre vete átt a pénzt, ez egyéb irántt nem nagy baj tsak a számitás tökéletessége végett szükség volt felhoznom. Kiadásom pedig tsupán újévig – 2192 f 37 xr, mibe Eminek adott 250 f nints beszámitva, de a Bevételbe igen is bevan a 6 diki Szeptemberi – így látod hogy nem félhetek azon álitásodtól hogy talán azért emlitém (azt hogy tsak Eminek tartozok számadással), hogy a jövendetűl netalán féltem vólna, de tsupán azért mitt meglátthatsz napló könyvemből, menyire elvonom magamtúl és gyermekeim minden garast és tsak azon igyekeztem hogy férjem részérül menyire szegénységemtül kitelik megkiméllyem a kiadást és hogy mégis ha haza tér szegény Emi menyire telt kivánságainak lása, hogy elegett tettem, harmattszor meg azon szerénységbül, hogy tsak valahogy ne ved lépésem követelésnek azért nem kültem multkori számitásomat Augusztus kezdve, de ez mint tsak a multra szól most a jövöre nézve határozatomatt. –
 Eminek a sorsa Május végeig vagy legfeljebb Juni közepeig elfog dőlni vagy elitélés vagy kibotsáják ezen időre bemegyek Pestre ha bármi áldozatba is fog kerülni, de adig sorsomra nézve rendbe keljönnöm mert ha elitélik én röktön megyek Édes Apámhoz és még azon esetre is ha sorsa netalán bizonytalanságban maradna is. Atyám számomra lakhelett vett árendába mert házunk kissebb mintsem két tsalád elférne benne, egyéb iránt háztartásom böségesen elfogja láttni, de azt sem veheted rosznéven hogy mint három gyermek Anya azon kérdést mire feleted elvárom intézem hozád hogy férjem részérül mire számitthattok évenként. Emit lelkembül szánom azon esetbe ha minden itélett nélkü elzárva marad, minden türelme és reménye elfogja ötet hagyni tudva azt hogy én oly távol leszek – mert még utolsó levelébe is azt irja (mit majd ha lesz alkalmam fogok veled közleni) hogy minden bizalma tsak bennem van és mindent tülem reméll. – hiszem is hogy ha kiszabadul igyekezni fog elfelettetni velem sok számtalan keserves napjaim azon idő ólta hogy fogva van, mert én vagyok most minden szemeid elött, ó pedig detsalódasz és nekem mily könyü volna téged ezen tsalódásbul kijozanitani, de ha testvéred öszinte nem volt hozád ugy én sem leszek inkáb türök mig eljön az idő hol majd igaszságát szavaimnak meg fogod láttni – hosszas volna feltételem okátt vagy is hogy mért hagyom el férjem Családját itt véled közölnöm, okom erre számtalan igy elhatározásom erös – Emi Auditora hogy kitsoda ugy hiszem felesleges volna neked irnom, kétszer voltál Pesten felnem merném tenni hogy ne tudnád. De egyébiránt Karátsony óta feltettem hogy Emi dolgárul egy szót sem teszek.
 Kár elég sajnos hogy mitt akkor mondék nem volt haszontalan plegyka, és mind mindég elmondhatom most is hogy mitt felüle tudok hiteles és való – Isten véled majd talán a hosszú távollétt után jobb idő szakba lesz a viszonttlátás.
          Erzsi

14.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 11.
Csesztve, [1853.] máj. 12. csütörtök
A levélben említett pénzügyek messzemenő következtetésekhez szolgáltak alapul. Elégedjünk meg ehelyütt inkább az adatokkal. Bende valószínűleg Bende István, akinek neve jogi-pénzügyi kérdésekkel kapcsolatban másutt is szerepel. Úgy látszik, a 600 forintról szóló váltóval még mindig nem tudott mit kezdeni a levélíró, s ezért is juthatott olyan szorongatott helyzetbe. Ami Czirmannét illeti, Staud Géza szövegközlésében szerepel helyesen az összeg, vagyis 112 pengő és 42 krajcárról van szó (az utóbbira használt speciális jel, amelyet jobb híján [formai hasonlóság alapján] x-szel adtunk vissza a jelen szövegközlésben, téveszthette meg pl. Halász Gábort). Fekete László Madách Imre ügyvédje volt, csakúgy, mint Bende.
 Mint az az előző levélből is kitűnt, a levélíró kapcsolata megromlott a sógorával, legalábbis a Csillag nevű ló elvitelével kapcsolatos utalás erre enged következtetni.
Csesztvén
Majus 12e
Edes Emmikém!
Nints tollamnak hatalmába hogy azon örömett kifejezhetné mi keblembe lakik mi olta szabadon tudlak mármost ismét felderült a’ jóremény bennem, mert mar ezis elkezdett hagyni a’ sok testi lelki gyöttrelem mijatt, Ó hidmeg sok kinba reszesültem mióltan megszüntél véd angyalom lenni de bár mily melen hatot is lelkembe e’ sok kin, hiszem, és kivánom oldalad melett hamar felejteni, – –
 Édes jó Emmim, már nálad lettem vólna ha környülmenyem jelenleg nem kenszeritene hogy mehessek – mert egy garasom nints lehetetlen a’ haztúl meg mozdulnom, Bende még 600 pengött megnem szerezte – Anyadtul epen sem mitt sem kapok igy ne neheztelj réám, de ha mihelest lehett mennem mingyart nalad leszek, egeségem tsak elvan kiveven hogy a’ gyermek után két izbe blut sturtzom* volt és ez igen elgyengitete idegjeim ugy anyira hogy a’ legkisseb szokatlan zaj vagy lárma iszonyuanhatram mitt edig sohasem tapasztaltam – – –
 nem nem panaszkodni nemakarok tudok én tűrni is, és már alig lesz eröm levelem bé<g>végezni pedig egy kerésem van hozád, Czirmannénak tartózok mar regen 112 és 42 x pengövel, Mutsenbahernak 155tel, keresd fel Fekete Latzit ö igazit egy igen betsűletes Zsidóra vegyfeltule füzesd ki öket, nékem vólt szamukra penzem de ezel a Cseledett kelett ki füzettni és Babat – és éltem belüle mert nem volt más, Czirmanné tsöd alatt van Feketenek adátt a penzt – contója itt van nálam tsak nyugtatot kügyön Mutsenbahernek – tsak 140 pengött agyál majd én számolok véle mert pénzt is hagytam nala Novemberbe azis félig már tsöd alatt van contója szinte van tsak nugtassa, neharagugy Emmikém szoros számadást viszek majd meglatod – hogy hova tettem az utolso kracartis Isten véled, még Klarikanak kel irni nem tudom hogy leszek megköszönni kepes jóságokat tsak az kár hogy ol messe laknak és most egés telen moszaszto utak voltak és még most is – –
 Megengededé a’ hati lovad a’ gyeplös helyett befogni mert ez tokeletesen oda van az elsö labaira maskép jó néz ki de igen santit, a’ haram meg sohasem volt oly szép mint most Joska jó viselte magat, bár kosztjuk roz és szüken volt, hogy hevertek mindeg ez volt a’ szerentse – a’ gyeplőst szeretnem ki gyógyitani hogy ha haza szabadúlsz el adhasd, de ha fogni kel úgy odalesz örökre és mitsem kapsz érte, a’ cillag Stregován van egyszer elment rajta Karoly és mar kértem hogy külgye haza de tsak szekiroz ezzel is ha meg engeded fogni úgy irjál néki hogy kügye haza mert én többett nem kérem, és igy nem vagyok képes fogattni a’ lovakat, Isten veled meg egyszer a’ kis gyermekek egeségesek a’ kis Jolán naprol napra szeb és jó aldott gyermek tsokolunk ezerszer szeretö
          Erzsid
Haránt, a levél szélére jegyezve: „ha Sreternével talalkozol tsokolom és hogy neharagudjon hogy még nem feleltem leveleire sok szivességgel volt hozam mindég ö és Bekésyek voltak vigasztalóim többi tsak bantot – vagy néked artottak.”
Címzés: „Madách Imre Úrnak / Újtér / Boszkovits ház 12 szám alatt / első emelett / Pesten”.
 *Itt a szülés következtében fellépő vérzésről van szó.

15.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 12.
Csesztve, 1853. máj. 25. szerda
Úgy látszik, május 5. és 25. között Pesten meglátogatta a férjét a levélíró, hiszen valahonnan hazaérkezett, de nem írja, hogy honnan. Meglehet, Pesten beszélt vele a férj Sztregovára való visszaköltözésükről. Az „Anyád pedig elmentt” kifejezést az előző mondattal együtt úgy kell értelmeznünk, hogy Majthényi Anna és Fráter Erzsébet közösen indultak útnak Pestről, miután meglátogatták ott Madách Imrét, s a „szokásos” eljárást követték; mivel Pesttől Sztregováig bajos volt eljutni akkoriban egy nap alatt, így más esetekben is Csesztvén szállt meg Majthényi Anna (de más családtagok is), s onnan indult útnak másnap vagy harmadnap Alsósztregovára. Most is így történhetett, ezért nem ír semmit Erzsike arról, hogy hol volt ő maga, vagy hogy mikor, miként került Csesztvére Majthényi Anna.
 Nem tudjuk, múló pszichózisról van-e szó (L. Kiss Ibolya felvetette ennek a lehetőségét is; a szülés utáni hetekben-hónapokban ez nem is annyira ritka dolog), vagy csak (anyagi és nem anyagi) helyzetének tarthatatlanságát kívánta illusztrálni az anya azzal, hogy nem hívatott orvost. A sztregovaiakkal való elmérgesedett viszonyt jól mutatja Madách hátaslovának, a Csillagnak az esete. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen régóta tart a ló körüli huzavona, egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a levélíró rosszindulatot feltételez az ügy hátterében.
Csesztvén
853 Maj 25e
Edes Emmikém!
Botsás meg hogy holmijaidatt nem küldöm de mivel 27 pengö krajcarlal jötem haza igy nem vagyok képes a’ fuvarbért kifüzettni, Anyád pedig elmentt anelkűl hogy egypár forintot adott vólna tégy valamitt hogy öröké nekelessen nékem gond és keserüség között gyögyrödnöm vagy talan Anyad már végkép elakar szekirozni ezt igen könyeny elérheti mert én nem szeretem magamatt hijaba szekiroztatni igy beszél véle és agy valami biztos helyzetet bár mily igéntelent tsak hogy én minden erintkezéstül ment legyek Anyád iránába ö véle én soha egy faluba nem fogok lakni ez eltökélett szandékom és igy én Stregóvai lakos soha nem leszek, kérlek tudosits mert Atyám magahoz hi néki felelnem kel mit tevö leszek megyeké vagy nem az majd attul fog fügni hogy jövendöbe mily helyzetem lesz mert már ezt az örökös könyörgést varakozast, tetlenségett meg untam lelkemböl. Ára és Jolanka betegek himlősek mint én Doktort nem hozatok én sem orvosoltam magam türjönek ök is, ugy is a’ jó lett boldogság a’ sirba lakik tsak nékik lesz jobb ha nem ismerve az elett keserüsegeitt ott lelik fel örök nyugalmakatt. Irjal hogy segitsek magamon én nem vagyok képes igy létezni, Karolynak meg montad é hogy a Cilagott külgye haza én nem akarok adig küldeni érte mig tenem irsz neki és meg rendeled hogy kügye mert én tudom hogy örülne ha az küldött embert viszautasitthatná nékem boszúságomra illyenekbe nagy vitez de maskép gyalazatos gyáva, – – – –
 Isten véled nekes rendelkez tsokol tisztelö nöd
          Erzsi
Címzés: „Madách Imre Úrnak / Új-tér / Burgman ház: 12 szam / elsö emeletbe / Pesten”.

16.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 13.
Csesztve, [1853.] jún. 4. szombat
A himlő elmúlt ugyan, a levélíró azonban még mindig beteg. Úgy látszik, Bory Istvánt csak később engedték ki a börtönből, mint Madách Imrét. A levélben említett Mari alighanem Mrivik Mária, aki Csesztvén Madách Imrénél volt szolgáló (Zólyomi József: Tanúvallomások a Madách-birtokon rejtőzködő Rákóczy Jánosról. In. Nagy Iván Történeti Kör Évkönyve 1994. 263–307.).
Csesztve Juni 4e
Édes Emmikém!
A’ jó Békésyék szivesek voltak tudositani hogy Pestre mennek, itt küldök 6 pár fusszetlitt, küld él még azokatt is mik bent vannak majd öszve tsinálom szorosan mert mind rendetlenűl van többet küldenek de most merkelem és nem is akarok nagy tsomott küldeni mert tsak paktáskával mennek – Jaj Edes Anyadnak én mar nem tudok mitt tsinálni egy krajcarom sintsen és ö februarius olta nem adott és ez évbe alig kaptam anyitt hogy a húst sott es cseledett ki birnam elegiteni, én soha tüle nem kérek semmitt. Gyerekestül rongyosak vagyunk mar majd megöszülök ez borzasztó egy élett, meddig tart ez meg igy; mi reménységed van, Bori kint vané már, menyire volt az anntalnak igazza. Ha teheted küld ki napernyőm, még tsak batyámekhoz sem vagyok képes elmenni már az eletet örökre meg untám már a sok almattlanságtúl anyira gyenge vagyok hogy ha nagynehezen egyszer körűl járom a’ kertet harom nap is faratt vagyok és faj a melyem, minden idegem tökeletessen elvan gyengülve, és miolta ez a’ himlöm volt a’ jobb oldallamba a’ borda tsontok felett, a’ legkiseb meg erötetes vagy felindulasra ugy ver a vér mind ha ott is egy masodig szivem volna – a’ gyerekek már nemileg jobban vannak a’ Jolanigen gyenge és sovány szegényke. Kaptadé levelem a’ Postan mert még én fe[le]leted nem kaptam épen már meni [ké]szültem a’ Postára, kérlek ha a susztert sürgettnék küldene cipökett, és szinte egy valami jó erös cipöfélett külgyön a’ kertbe hogy sarba is hasznalhassam mond meg néki kérlek mert ezt nem küld. ha Mutsenbaher meg tsinalta azt a’ szelem ruha derekatt, hogy ha kapott hozzá, külki Maritul, kitudja mi adja elö magatt én enélkül a’ haztúl sem mozdúlhatok, a’ hazi kalapom kentelen leszek majd Postan beküldeni kitisztitani hogy ha még kitisztitja Czizmanné de egyszer már dolgozni sem fog nékem ird meg hogy elfogadé tülem mukátt úgy hozá küldöm, az Ingeid kösztt mitt <elkültem> elvitem vanegy kétszéleszegessel és e’ ket szeles szegés között több apró szegéskék vannak küld aszt vissza Maritul hogy legalab két inged maradjon azokbul a fajinakbul – – –
 itt küldök 2 f 30 xr mitt tejböl gyütöttem öszve, és a’ Marica könyv contójátt ezt néki ad vissza a’ penzel, mert én nem voltam képes a’ pengött midön hazajött<em> öszvetsinalni azt montam hogy nalad hagytam és hogy fogsz a’ könyvek vegett tudakozodni – – –
 irjal ezen alkalom altal a’ világ viszonnai felöl is valamitt, tsak mán ezen bizontalan helyzettbe nekellene élni szörnyü most ezen a’ Csesztven olyan mint ha kihalt volna tsak ugy tengödöm mint egy elkarhozott – –
 tsokollak ezerszer Isten véled

          Erzsi
Címzés: „Madách Imrének / üdvözlettel / Uj tér 12 szám / Pesten”.

17.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 15.
Csesztve, 1853. jún. 8. szerda
Úgy látszik, különböző rokonok be-belátogatnak Csesztvére és Pestre. A levél elején említett Majthényi talán Majthényi Antal lehet, akivel az ötvenes években birtokügyekben is kapcsolata volt a családnak. Ebben az esetben a négy nappal korábbi levélben ő az az „antall”, aki Bory szabadon bocsájtásával kapcsolatban „jólértesült” lehetett.
Csesztvén
853: Juni 8a
Edes Emmikém!
Itt küldöm Majthényi altal feher nadrágjaid és Lajbliadik frakkod, és egy ingit a’ helett mitt vissza – kértem – – a’ fusztlikett Marikatúl kültem, a’ többitt nem sokara küldöm, most még arrá kérlek tégy valamitt <ha> hogy a’ hazatt kitisztithatnám mert mán az ebédlött a’ kett vendégszobával használni nem lehet üveg hazatt és a’ nagynaplitt mivel mind a’ kétt fütőhel bevan szakadva, hogy tsak nemileg is lehetne rendbe hozni, én nem tudom mittsinálok itt a’ Vasár hetföhoz egy hétre mindenböl kifogyva Cselédek fognak kérni pénz és én majd krajcár nelkül leszek, ne ved rosznéven hogy ennyitt alkalmatlankodom de mit tegyek, mások rám sem halgatnak tevagyegyedüli óltalmam, Isten véled, a’ Gyeretskek jobban vannak nékem nagy két himlöhely maratt a’ képemen, tsokollunk minnyajan
          tisztelö Erzsi
Címzés: „Madách Imrének / Új tér / Burgmanhaz – 12 szám / Pesten”.

18.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 16.
Csesztve, 1853. jún. 9. csütörtök
Fráter Pál Pesten van, s úgy látszik, felesége megbízásából egy „házi kisasszony” közvetítésével bÍzzák meg. Láthatólag más oka nem is volt annak, hogy előző napi levele után a feleség ismét tollat ragad. Úgy látszik, Platthy Klára betoppant Csesztvére, vagy valamilyen üzenet érkezett tőle, máskülönben nem írt volna külön levelet Fráter Erzsébet.
Csesztvén
1853: Juni 9ik
Edes Emmikém!
Csak röviden irhatok mert kezem igen faj márma meg fórrásztam Lúd zsir olvasztásnal és epen a’ jobbatt egesz nap agyaggal borongattam – –
 Most arra kérlek Bátyam szinte ott bent van tud meg tüle hogy azon házi kis asszony mint készre lejöhet é Pestre mivel minden kivansagaitt pontrúl pontra mit Klarika irt kész elfogadni hat hogy lenne szives Bátyam e’ részbe rökton tudósitani. –
 tsokol ezerszer
          Erzsid
Címzés: „Madách Imrének tisztelettel / Új tér / Burgman haz – 12 szám. / Pesten”.

19.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 17.
Csesztve, 1853. jún. 25. szombat
Csesztvén
1853 Juni 25e
Edes Emmikém!
Veletlen jött ezen alkalom most hát tsak igen sihettve irhatok igen sok dolgomm van meszeltetek, múltkor anyád küldött 100 Vftot de a Cselédek szamára semmitt irtalé illy alapottba meg kelbolondulnom, Édes Apám hi magahoz, akarom tudni ad é Anyád anyitt hogy én meg elhessek Csesztvén vagy nem, ha nem ád akor elmegyekháza irjál néki röktön, én egeszen elvagyok keseredve ha én irok akor borszasztókat találnék irni mind azokért mit én tüle meg nem érdemlettem, itt küldök 10 pár fuszellit a’ nyári Sláfrokod – a’ freslagba van egy selyem ruhám tsináljon Mutsenbaher más derekat mert igy már nem horhatom, mond meg néki hogy derékba szűkkebre és a’ melybe bövebre tsinálja – 2 kalap Cruzmannak és egy mantil a’ 2 kalapbúl valasszon egyett és tisztitsa és putzolja fel – ha a’ ritkát valasztya ugy ara tegyen feher pantlikát ha pedig a’ sűrü szalmátt akor arra tegyen Schottis pantlikátt – a’ Mantilt ha lehett tisztitsa ki és tsinálja ugy mint most horgyák – hogy ha kitelik belűle, ha keszek lesznek ezek akor küld ki a’ postan ha adig kesz nem lesz mig az arendasné ott mulatt – Köszönöm hogy Chrammelt kifüzeted ezel nem akartalak terhelni, de én meg edig nem füzethettem ki – a’ cipöim nem nála de a’ Párizsi uttzába Könignel ván azon áz odalon hol Schrammel – ha teheted Nanettül válts ki a’ két Paplan lepedőtt mert majd egészen elkoptatja küldenék pénzt de ma holnap nem pénzem de még tsak fözni valom sem lesz – a’ cipőim küldki, és Könignél rendelj egy par bőr topánt, vagy ha van néki készen hogy kűlgyön ad ő Contóra is – – botsás meg hogy terhenlek majd postan irok egeségesek vagyunk tsokol
          tisztelö Erzsi
a’ 20 p f meg kaptam
Címzés: „Madách Imrének / Új tér burgman / ház 12. szám. első emelett / Pesten”.

20.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 14.
[Csesztve, 1853. júl. eleje]
A levél végén említett Pali valószínűleg Erzsi nagybátyja, Fráter Pál, Huszárék pedig (mivel Madách sógorával, Huszár Sándorral ezidőtájt alig volt kapcsolata a családnak, s különben is elég szerény körülmények között éltek) leginkább a közeli Tereskén élő Huszár Károlyt és családját jelentheti.
 Érdekes, hogy Halász Gábornál jún. 5. és 7. közé datálva szerepel ez a keltezetlen levél. Pedig számos körülmény teszi abszurddá ezt a keltezést, így – mint arra Radó György felhívta a figyelmet – a két paplanlepedő, amely jún. 25-én még Nanettnél volt. De említhetjük a kalapot is; jún. 4-én még csak jelzi a levélíró, hogy majd postán küldi tisztíttatni.
 A levél datálására kísérletet tevők általában nem gondoltak bele mélyebben Fráter Erzsébet helyzetébe, s ezzel összefüggésben a fennmaradt dokumentumok értelmezésébe. Fráter Erzsébetnek már hónapokkal korábban szüksége lett volna 600 forintra. Kapott ugyan Madách Imrétől egy váltót, de azzal nem tudott mit kezdeni; levelein túl tanúság rá az is, hogy 1890-ben még megvolt a váltó (ha valóban sikerült volna felhasználni, úgy az összeg kiegyenlítése után nyilván megsemmisítik). A további levelekből kitűnik, hogy a 600 forint változatlanul hiányzik. Most végre megkapta az összeget a „kérelmező” s ez is amellett szól, hogy július (bár az sem kizárt, hogy augusztus) elején írta a levelét.
Édes Emikém!
Köszönöm hogy oly pontosan vegezel mindent mire kérlek, a’ kalapom megkaptam és nem egyet de ketöt pedig irtam hogy tsak egyett tisztitson ki nem pedig kettőtt minek nékem kettő, te irod leveledbe mit az iskatulába talaltam hogy a’ stikelt paplan lepedőkett <ki> mik Nanetnél voltak küldöd szinte de azt én a’ Postan meg nem kaptam az iskatulába pedig nem voltak, hat igy légy szives utána nézni hogy elne vesszen. Kérlek legy szives Mutsenbachnal egy feher Schweitzer derekat, de nem ki vagottat hanem magosat egész nyakig – és nenagyondrágatt, mert tsak olyan szoknyakhoz lesz miknek man a’ derekaik elkopott, ha tsak lehett külki Karólytúl nagyszükségem volna rejá.
 Szives vagy szinte irni hogy irnám meg millyen ruhákra lenne szükségem hat ha teheted külgyé egy 3 pengő f: egyet pedig 6 pengösett ved a’ Menyasszonnál úri utczaba szöglettbót – és tsak ollyat mi készen megy – pénzt ha vólna küldenék ra, de nints. –
 Edes Anyád most adott 600 forintot de ennek egy garasig helye van. Cseléd hús só és azt tudod hogy taval semmi azalék nem termett még erre is tsak hogy jutt, Istenem Istenem tsak mán jönne haza mán veg kép meg untam az életem és naprul napra gyengéb vagyok ejtzaka nemtudok aludni nappal osztan farat gyenge vagyok – azt pedig tudod hogy tsak rendbe szeretem tartani mindent, és Anyád szerint mondva a’ sok cseléd mellett is elég dolog jutt magamra is. –
 Majd is elfeledém, a’ kotsis igen sürget ruha és Gubaja mijatt a’ mult évre akár mint is gazdalkodom is én nem vagyok képes őtet erészbe kielegítni irjal mittegyek véle, főkeb a’ Guba mijat erre elkerűlhetetlen szükségge van a’ télen is ha valahova kütem mindég kötsön vett vagy én attam az Inas köpönyegett néki, de azt kár véle rontatni. Annyitt akartam néked irni de igazan a’ fejem sintsen helyén siras nelkül egy levelett <vo> sem tudok néked irni osztan elfeled mindent multkor nagy örömmel <vi?> irt Pali és várt be hogy tüled halla hogy e’ hónap elején bemegyek mért bisztatod ollyannokkal mit meg nem tehetek majd osztan engem karhoztatnak hogy nem latogatlak, ha öszvejösz véle mond néki hogy tsak ő jöjön ki legalab meg fog latogatni neha <nem> és legalab örökös jókedvével egy par jó orat szerez nékem ő nem kivan semmi paradét és ha jön is hozzam nem jön azért hogy meg szoljon vagy unja magat mint Huszárek kik a’ nagy fényhez vannak szokva – a’ Gyeretskek egeségesek tsokólnak mán a’ kis Jolankat meg sem ösmernek tsokolak vagyok
          tisztelő nőd.
a’ Zsidó Asszontúl kütem 10 par fuzetlit és a’ Schlafrokod megkaptaé.
Címzés: „Madách Imrének / Pesten”.

21.
Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete.
[Ecséd, 1854. júl. 25. után]
Palágyi Menyhért közölte a levél hasonmását számozatlan levélként a könyvében (a 204. oldal után), s azóta az eredetinek nyoma veszett. A levélben szereplő településnév Ecséd; szinte következetesen Ecsegnek írják a Madách-monográfiák, pedig nem a Csécsével szomszédos, annál valamelyest nagyobb faluról van szó, hanem a kicsit távolabbi, Heves megyébe eső településről, ahol Madách Imre és Fráter Erzsébet a válási egyezséget aláírták. A magyarázat pedig az, hogy miután Fráter Erzsébet elhagyta Sztregovát – éppen azért, mert nem végleges szándékkal hagyta el azt, hanem a kibékülés reményében –, nem édesapjához költözött a távoli Cséhtelekre, hanem nagybátyjához, aki ezidőtájt már Ecséden élt (bizonyíték erre Fráter Pál 1853-ban írt levele Madách Imrének, amelynek keltezésében „Etséd” áll).
 Az „ellenem anyian armankottak” kifejezés pontos értelmét ma már csak találgathatjuk; Fráter Erzsébet bizonyára Madách Károlyra, Szontagh Pálra és (T. Pataki László feltételezése szerint) Matolcsy Györgyre gondolt.
 Ez Majthényi Anna levelezésének leghíresebb, s tulajdonképpen legeredetibb darabja. A pápai enciklikákhoz hasonlóan kezdőszavaival szokás rá utalni; méltán, hiszen megszólításának eredetisége összetéveszthetetlenné teszi.
Egyedűl Anyai lelke elejébe!
Bocsánatot kérve vagyok bátor és Imre könyei és lelke fájdalmatúl eröt nyerve ezen egy pár sorokat Anyás szive elejebe bocsajtani, itt a’ pertz hol Imretől és kedves Gyermekeim tűl elkelvalnom [?] az igaz hogy sok reszt magam vagyok oka, mert nem keletet volna engedni, nemi fajdalmaktúl magamat anyira elragadni, de elhagyatva, és ellenem anyian armankottak, és én bennem a’ datz erött nyerve, el jött azon idő a’ sok fere ertések után, hogy Imre elkűdőt magatúl, ezt erezem hogy meg erdemletem tu le, de Istenemre mondom soha szivem meg nem hűlt eránta forron érzenie, ezt csak most érzem midön itt a’ keserü elvalás pertzei.
 Hoszas nem akarok lenni, csak azt jegyzem meg, hogy mán elkésve Imrét kiengesztelni <a> egyedűl még azon szerencse volt reám néz[ve] be menni Pestre és ha még lehet, közötünk törten[t] szerentsétlen irást tsempli nelkűl haza hozni, de kesső volt a faradozás, oda volt az utolsó remény reszemrűl, e késedelem oka pedig tessék meg hinni, csak azon okbol eset, hogy túlbecsültem magam, és az is vissza tartot, szerettem volna Imre nyúltota volna vezető jobját felém, az igaz Ecséden szepen viselé magat irányomba, de jötek dolgok fel mik engem vérig sértetek, ezután lelkem is mét felvete álartzúl datzosságat, és várt egy más kedvező pilanatot de az indolat sokszor eltevesztete a’ pertzeket, sokszor a’ bátortalanság is okozta hogy Imrének nem mertem szolni, mig végre eljött az utolsó pertz erzém hogy az elett fogy bennem ha meg kel Emitűl és Gyermekeimtűl válni, Emit terdeim kértem bocsásonmeg látva hogy ő is fajó szivel valik meg tülem, ö sirt meg szeretet volna engedni de nem tudom mi az mi visza targya, bocsanatát nem merve ki mondani
 Még ez volt hátra Anyai szivemnek Emmő kegyes Any[j]anal tanacsot kérni, az igaz hogy mán az utolsó pertzbe teszem, de meg lehet gyözödve, hogy lelkem melyeből ered, és egyedűl Anyai szivem és Imre iránti forró ragaszkodásom bátorít ezen lepésre legyen Biró feletünk, hogy vané meg remény Eminek megelegedést megnyugvást szerezhetnem, és nem e lesz szegyen kedves fijának ha nékem meg bocsájt, hoszant beszéltünk egymással, és meg vagyok gyöződve hogy Emmi átlátja hogy az indolatt messzeragadott mint ketönket, és csak ezért valni kel egymastúl, fajdalommal és banattal, szivem érzé hogy meg ha Emmi meg bocsájtot volna a’ jövö boldog lett volna közötünk, és igy hogy lelkem meg tegye mind azt mit fajdalma sugal felkérem lelke sugalataból eredö tanácsát a’ vegső pertzekbe, szoljon Emivel és mit hataroz én meg nyugszom benne ha még érdemes vagyok tanácsa elfogadásara, higye meg hogy büszkeségből is nem kértem edig, semmi más vissza nem tartot de evégső pertzekbe elhagyott és a’ szeretet uralkodott feletem, borzadva az elvalastól, banatos szivvel elvárva Emi altal üzent, vagy sorokba helyezett válaszát, és ha nints bocsánat szamomra, ugy szegén Jolánkára kérem nagy Anyai áldásat, hogy minyajunkal az Isten szeretete maradjon. Bocsánatot ker banatos lelkem
          Erzsi

22.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 18.
Nagyvárad, 1864. febr. 17. péntek
A váltóból arra következtethetünk, hogy 1862. nov. 5-én még Nagyváradon volt a kibocsátó, amivel aligha egyeztethető össze unokaöccse emlékirata. Balogh Károly szerint ugyanis névnapján este érkezett haza Jolánkával a nagybácsi.
Tisztelt Imre!
A’ tőled követelt nyugtát idezárva küldöm egyébb eránt úgy hiszem hogy elég bizonyitek az is pontosságom felől hogy egy éve lejárt a’ kifüzetési időtől és megsem haboritot senki erészbe tökéletes nyugott lehetsz – most igen kérlek légy oly jó külgyel a’ már lejárt 420 fről nékem egy váltót füzetendő 1 Juniusba, e keresre a’ kénszerűség hajt ha a’ valtot meg nyerem én rőktőn egybe foglalva a’ valtót is egy atallános nyugtavál bisztositlak a’felő nyugott lehetsz hogy én itt midőn Májusba penzem meg kűldöd a’ legnagyobb lelkiismerettel bé váltom de tudom hogy penzed nints engem pedig a’ jó indulatod ha csakugyan kerésem telyesited igen sokbajtol szabadit, még mindig kellemetlen pörökkel küzdöm, egyszóvál reám nagy jótt idezne elő e’ valtó megnyerese, bár a’ múltből tapasztalt eljárásod folytán a’lig birom hinni hogy ennek is eredmenye legyen, mert több izbe kénteléd könyebségen <ne> ért egy vagy más dologért ez mindig elvólt halgattva, bár ha semmi karoddal sem járt legyen is – most is az ert kérem 1 Juniusra a’ valtót hogy ha arendásaid kesnek is a’ füzetéssel baj nelegyen belőle, én meg most újra igen szepén kérlek legy szives ezen kérésem teljesiteni, egyébb eránt tudósitásod elvarva még pedig úgy hogy én e’ folyó hó 24ére meg kapjam, ezek <ug> után gyermekeimet csokolva egesz tisztelettel marattam Ngvad feb 17e 864
          Fráter Erzsébet
Nyugta.
Azon ketté szakasztot ’s 150. az az Száz őtven a.efrt értékű valtó felűl – melly november 5. 1862 botsajtatott ki elfogadó Madách Imre Úr által, mellynek fizetési hátar ideje február 5e 863ban lejárt ’s melly hogy nékem alol irtnak pontosan ki is fizetetett, ezen váltoba foglalt ’s már fent erintett öszveget ezenel nyugtatom. –
 Kelt Nagyváradon február 17e 1864
          Fráter Erzsébet

23.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 19.
Nagyvárad, 1864. márc. 16. csütörtök
Tisztelt Imre!
Megbocsás ez isméti alkalmatlanság mijat de a’ váltó irásat minden jó szandek dacára is rosszul irtad, itt küldöm vissza, és egy új váltot küldve légy szives ezt alá irni, öszvesen csekély a’ hiba, de hijába ha a’ forma helyességet kivánjak egesz bizalommal reménlem hogy sijetended vissza szolgaltatni e’ valtót, egesz tisztelettel marattam
 N: varadon Mar: 16a 864
          Fráter Erzsébet

24.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 20.
[Nagyvárad, 1864. ápr. 10.] hétfő
A postabélyegen lévő „Grosswardein 4/10” körbélyegző enged következtetni a feladás helyére és időpontjára. Az eredeti címzés azonban hiányos volt: a „Szakal” (=Nógrádszakál) nem Fráter Erzsébettől, hanem föltehetően a postai alkalmazottól származik.
Tisztelt Imre!
Ne csodáld ha kissé tűrellmetlen hangúlatú levelem mán ézt a betegség is hozzamagával most labadozom máj dulodásból hűlés sok bosszuság okozta e’ bajt – de a’ dologra Marcius 21ről álo írásoddal megjött a tértivevény tsúdalom hogy ily hoszú idő ólta sem jó sem rosz választ nem nyerhetek pedig elég vilagosan meg irtam és egyszersmint kertelek hogy csak az égető szűkség kénszerit a’ váltó kérésere, csódálom hogy lehetz anyire elfogúlt saját magadnak kart nem okozva e’ kerésem telesitésével, és meg is ily makatsúl huzod halasztod e’ váltó küldését hol ott mán én részemről akor is aldozatot hosztam midön rá allottam a’ Majus és Szeptemberi füzetesre, terhes füzeteseim úgy leven rendezve mint szerződesem hatar idejehez képest, úgy hiszem némileg teis mélytánolhatnad e’ fontos okot, midőn mán irtam es bisztosittottalak hogy valtoddal semmi vissza elés nem történend, ezt mint józan eszű ember magad is beláthatod, most igen kérlek de rőktön kűld, vagy én szivesen minden szazból 10 elengedessel igy 420 helyett 380 forintal szivesen meg elegszem ha néked inkab tetszik ott felvenni számomra, ved e’ kéresem figyelembe és neenged hogy a baj és agodalom meg őljőn, az irás meg igen terhes és fárasztó öszinte tisztelettel, gyermekeim csokolva marattam
          Fráter Erzsébet
Címzés: „T: Cz: Madách Imre Úrnak / tisztelettel / Szakal / Sztregován”.

25.
OSzK Kt. Levelestár: Madách Imréné – Madách Imréhez. 21.
Nagyvárad, 1864. máj. 13. szombat
Tisztelt Imre!
Ez mán ötödik levelem, most mán itt van Majus 15’ke és mán most igen kérlek legy szives megküldeni a’ mán úgy is lejárt 420 forintokat, levelem rövidre foglalom minek mondjam el újra mit mán ött izben tettem, áz eredmény dus választ elvárva a’ legjobb remény fejébe, tisztelettel zarom soraim

NVárd Maj 13a 864       Erzsi
Lakásom Apolló utzá 15 szam Fogtővi ház

26.
Barát Ferenc (Balassagyarmat) tulajdonában
Nagyvárad, 1864. aug. 2. szerda
N:Várad Aug 2a 864
Tisztelt Imre!
Tudomásomra jutot hogy Edes Apammal levelezésbe bocsájtkoztal a’ Cseteleki vagyon kérdései felett, most jó indulatú kerésem az, hogy mielött bármi viszonyosságba bocsajtkoznál is fonttold meg jól vagy kellő bisztos tudomást szerez magadnak Edes Apam és iletelőleg a’ vagyon alásáról, légy meggyőződve a’ felől hogy Béla testverem úgy én is szivesen közre műkednénk Edes Apam nyugalmat és vagyon jövedelmezéset elő mozditani ha ezt épen Edes Apám maga nem gátolna, azon hibás és magasra fokozott szamitasaival mit kivihetetlennek szokott nevezni az ember – egész bizalommal várom hogy intő és egyszersmind jó indulatú kéresem figyelemre fogod méltatni bár mely határozatod mellett is, mert én a’ múlt idők tapasztalásaiból meritet okoknál fogva irom e’ pár sorokat figyelmeztetésűl, de mind azon által ha az idő és környül menyek úgy hozzak és hoznák magokkal hogy becses neved szűkségképen felhasználodna ezért közös hálával tartoznánk.
 Utólagos kéresem még az lenne légy szives ha csak tehetségedbe van a’ Szeptember 20ára eső 420 ujfból 100 forintot köldeni – mert elég legyen azt mondanom hogy a’ minden napi kosztomat a’ fogadoba füzetni nem vagyok képes, (mert hon nem főzetek) ha pedig örökös előleges adoságot kelcsinálnom soha sem jővők tisztaba itt ez uzsorás városba – e’ rezbe élnezesedett kerném annálfogva, hogy hányszor meg valék mentve a’ pontatlan füzetések mijatt, Majus 15 helyett is Junius elsőbe kaptam a’ pénzt – ezek után válaszod elvárva röktőn a’ 100 f érdekébe, egesz tisztelettel marattam tisztelőd
          Erzsi

III. EGY PÁLYATÁRS KÖSZÖNTŐJE

Lisznyay Kálmán verse 1845. július 5-én, tehát még az esküvő előtt je­lent meg az Életképek II. félévi első számában (13–18.). „Állításait” nehéz volna ellenőrizni; nem tudunk róla, hogy őse sírját Madách Imre megbolygatta volna, az pedig biztos, hogy az esküvő Csécsén volt, s az „ősi kriptabolt” nyilván nem lehetett ott.

 Meghagytuk a korabeli helyesírást, s ahol lehetett, a tipográfiát is, így a kiemelések az eredeti közlésnek megfelelően ritkítással tör­tén­tek.

Lisznyay Kálmán

Az ősgyürű

(Ballada)

Fráter Pál nógrádi első alispánnak ajánlva

I.

Nemesi fölkelés

                                                               Míg a’ félhold szarva fúrta

                                                               Át gömbjét hazánk földének,

                                                               Testén lelkén szolgaláncz volt

                                                               A’ szabadság nemzetének.

                                                               De az ősi hon szerelme

                                                               Titkos vesztaszűzként lángolt,

                                                               ’S a’ tiport nép közt miként egy

                                                               Isten mindenütt jelen volt.

                                                               Melly mindenható varázszsal

                                                               Lelkesíté uj erőre,

                                                               ’S jósszerű saspillanattal

                                                               Nézett át a’ jövendőre

                                                               ’S egy eldöntő végcsatára

                                                               Titkosan szövetkezének,

                                                               Pór, polgár és a’ nemesrend

                                                               Egy érzelmet érezének.

                                                               ’S illy közérzés szirtalapján

                                                               Egyesült nép nagyra képes,

                                                               ’S a’ remény izzó perczében

                                                               Előtte semmi sem kétes.

                                                               ’S illy reménynyel hadra keltek

                                                               Visszavíni Buda várát,

                                                               Hogy a’ zsarnok ozmancsorda

                                                               Százszor adja meg az árát.

                                                               Nógrád volt a’ nemzet egyik

                                                               Legvitézebb vármegyéje;

                                                               Kardtörés, buzgánygyakorlat

                                                               Volt az ifjak játékkéje.

                                                               A’ hölgyek csillagszemökkel

                                                               A’ honéjben virasztottak;

                                                               ’S mézes érzelgés helyett szent

                                                               Lelkesűlést árasztottak.

                                                               Piros gyöngyház volt a’ lányajk

                                                               Nemzeténeket ha zengett,

                                                               Mert belőle a’ magyar szó.

                                                               Tiszta kebelgyöngyként pergett.

                                                               Tölgyág volt a’ férfi karja,

                                                               Melly viharban nőtt, edződött,

                                                               ’S véle sokszor szembeszállni

                                                               A’ sors is félt ’s tépelődött.

                                                               Illy legény volt hajdanában

                                                               Hős Madách Miklós, levente,

                                                               Szemben villanó haraggal

                                                               Kardját a’ törökre fente.

                                                               ’S a’ vitéz nógrádi tábor

                                                               Hosszu szárnyát ő vezette;

                                                               Kezén zászló, ’s népszabadság

                                                               Szent lelke lengett felette.

II.

Bucsú

                                               ,,Istenhozzád, lelkem szép Ilonkám!

                                               Mennyországom itt hagyom öledben,

                                               ’S ha meghalnék, még a’ síron túl is

                                               Megtalálom angyalkebeledben.

                                               Vedd e’ gyűrüt reszkető kezemből,

                                               Hit ’s reménység képe vésve rajt

                                               E’ két érzés lángja közt nyugodtan

                                               Lengetem rád a’ bucsúsohajt.

                                               Búcsucsókod olly varázshatalmu!

                                               Sérthetetlenné tesz bűve tán?

                                               ’S a’ megáldó szerelem könyűje

                                               Szent olajként habzik ’s foly reám.

                                               Sokszor mondám: ,rám élénk szemedből

                                               Annyi sok kéjvillámot ne ejts–,

                                               ’S most ha nézesz, a’ szerelmi bútól

                                               Bágyadt szemed hervadt nefelejts.

                                               Még egy csókot halvány ajkaidról,

                                               ’S egy meleg szót, árva violám,

                                               Még egy könyet szemed kék egéből.....

                                               – ’S véres kard e’ kézbe azután!

                                               Törökvér feccsenjen köny helyett rám,

                                               ’S lelkesítni népem táborát.

                                               Csattanó csók helyett ajkaimra

                                               A’ szabadság mennydörgő dalát!––

                                               ’S itt kigyult a’ honszerelem lángja

                                               Mint egy hajnal bátor homlokán;

                                               Még egy hosszút néze kedvesére,

                                               ’S elszagulda hószín paripán.

III.

Éji lovag

                                                               Sztregova kastélytornyain

                                                               Csöndes éjfél órája kong,

                                                               ’S az éji szellő, halmain

                                                               Mesés szellemként leng, bolyong.

                                                               Kandalló lángja villog

                                                               Rostélyos ablakán,

                                                               ’S egy tisztes agg anyó fon

                                                               Mellette gúzsalyán.

                                                               Két tündecsillag fénylik

                                                               A’ fölnyílt ablakon,

                                                               ’S szelíd panasz sajkázik

                                                               Egy titkos sóhajon.

                                                               E’ csillag szép leányszem,

                                                               Melly ott könyekben ég,

                                                               A’ gyönyörök világa

                                                               Belé teremteték.

                                                               Váró remény beszéde

                                                               Az olvadó panasz;

                                                               – Május legszebb korányán

                                                               Igy néz ki a’ tavasz.

                                                               Madách Miklósra vár ott

                                                               A’ leghűbb szerető;

                                                               Ismerd meg e’ galambot:

                                                               P e r é n y i   I l k a   ő.

                                                               Fölnyitja hókezével

                                                               A’ kapcsos bibliát,

                                                               ’S alig végez be lelke

                                                               Egy áldó szent imát:

                                                               A’ vár alól fülébe

                                                               Kard csörrenése hat,

                                                               ’S fáradt ménen az éjben

                                                               Föltünik egy lovag.

                                                               Mint a’ letört virágszál

                                                               Olly halvány, reszketeg,

                                                               Ezüst pánczélja véres,

                                                               – E hős   h a l ó   beteg!

                                                               Az agg anyó fáklyát gyujt

                                                               A’ kandalló tüzén,

                                                               Öröm árnyéka leng át

                                                               Redős tekintetén.

                                                               ’S Ilon jó sejtelemmel

                                                               A’ hős elébe fut,

                                                               A’ hon nevében adni

                                                               Lángcsókot, koszorut.

                                                               – De a’ vérázott homlokot

                                                               Meglátva fölsikolt,

                                                               Mert a’ halvány levente

                                                               Megtért mátkája volt!

                               ’S zuzott keblére zárva ifju menyasszonyát,

                               Madách Miklós az éjben igy hallatá szavát:

                               ,Reszket ajkam, többé nem csókolhat,

                               Lankad e’ kar, többé nem ölelhet,

                               ’S még pár szótskát a’ lélek belőlem

                               Utrakeltén alig hogy lehelhet!

                               – Szabad a’ hon!

                               ’S a’ rabigát,

                               Melly óriás

                               Kigyó gyanánt

                               Foná körül

                               E’ nemzetet,

                               Szent győzelem

                               Döntötte meg.

                               ’S látva milly nagy, kinos és heggedtlen

                               Sebeimnek véres koszorúja,

                               Bár félhalva, elkisére mégis

                               A’ szerelem és az Isten ujja,

                               Mert az lön végvágya dult szivemnek,

                               Hogy szerelmes kebleden haljak meg!

                               Végszavam kér: ,ím  e’  j e g y g y ü r ű v e l

                               T é g y   s í r o m b a, melly örök nyugot hoz,

                               Boldog szerelmünk szelid emlékét

                               E’ jegygyűrü kösse hamvaimhoz;

                               ’S igy a’ sirban is menyasszonyom

                               Léssz nekem Te, kedves angyalom!– –

                               ’S – itt fejét Ilon keblére hajtá

                               ’S lelkét egy lágy csókban   e l s o h a j t á ! ! –

IV.

Menyasszonyi gyász

                                               Reszkető lomb lőn a’ hűség nője,

                                               Szíve, lelke, multja és jövője

                                               Egy szent búban olvadt össze, ’s hangja

                                               Lőn a’ bánat jajgató harangja.

                                               ’S illy szó lenge – nézve üdvromjára –

                                               Halvány ajka hervadt liljomára:

                                               ,,Bánatomnak zajló tengerében,

                                               Bárha benne végkép elmerűlök,

                                               Mindég lesz egy szent örömnek gyöngye,

                                               Mellynek fényén kéjre lelkesűlök:

                                               – Szivemben azon magasztos

                                               Öntudat,

                                               H o g y   h a z á m,   a’   h ő n i m á d o t t,

                                               M á t k á m   á l t a l   l ö n   s z a b a d !

                                               Nem sirok, nincs könye már szememnek,

                                               Holt csigában gyöngyök nem teremnek.

                                               Nem panaszlok a’ nyögő szeleknek,

                                               Nem tanúlom el csalárd zenéjét,

                                               De a’ néma szent emlékezetnek

                                               Keresem föl holdvilágos éjét.

                                               Ős bérczekhez járok iskolába

                                               A’ kőtül mély hallgatást tanulni,

                                               Szüntelen vészföllegekre nézek,

                                               Mint kell gyászban mélyen elborulni,

                                               ’S majdha elhalok búm éjjelében,

                                               Eljegyezvén még itt szellemed,

                                               Majdha ott fent a’ menny hajnalának

                                               Üdvsugára éri lelkemet:

                                               M e g s z ó l a m l o k   istenigéjével

                                               A’ legszentebb égi érzelemnek,

                                               ’S hosszu néma búm után én lészek

                                               M e m n o n s z o b r a   a’   h ű   s z e r e l e m n e k !

V.

                                                               Tul évszázadévek éjjelén

                                                               Nagy véridők után

                                                               Viraszt a’ béke szelleme

                                                               Ez uj kor hajnalán.

                                                               Most a’ világuralkodó

                                                               Az elmehatalom,

                                                               Mellynek teremtő ereje

                                                               Az Istennel rokon.

                                                               Szabadság kürtje költi fel

                                                               A’ nemzet álmait:

                                                               ’S azóta itt más a’ világ,

                                                               Az élet és a’ hit.

                                                               De a’ nemzetcsaládfa egy,

                                                               ’S vérünk olly őselem,

                                                               Melly éltetőn szivárog át

                                                               Ez ősfán szüntelen.

                                                               Madách Miklós levente is

                                                               E fán volt egyik ág,

                                                               ’S ez ágon még mostis virit

                                                               Egy zöldelő virág:

                                                               Madách Emők, a’ nemzet egy

                                                               Szabad keblű fija,

                                                               A’ közjogok zöld asztalán

                                                               Vitázó dalia.

                                                               Ész a’ kardja, ’s ezen az   é l

                                                               A’ rény és becsület,

                                                               Melly félistenné teheti

                                                               Az emberszellemet.

                                                               – Sztregova még most is fenáll,

                                                               ’S az ősi kriptabolt,

                                                               Hová, jegygyűrüvel kezén,

                                                               A’ hős temetve volt.

                                                               ’S tudván Emők a jegygyürű

                                                               Regés történetét

                                                               Titkos vágygyal fölásatá

                                                               A’ sirbolt üregét.

                                                               És őse csontvázujjain

                                                               A’ gyűrüt ott lelé

                                                               Hit és reménység képe rajt,

                                                               ’S csókkal beszentelé.

                                                               ’S az emlékszentség, melly hozzá

                                                               Örökre kötve van,

                                                               Lelkébe olvad ’s összefoly

                                                               A’ szivnek lángiban.

                                                               Mert ő is most álmodja a’

                                                               Szerelmek álmait,

                                                               Midőn egy csók eltemeti

                                                               Az élet gondjait.

                                                               ’S hogy annál ünnepélyesebb

                                                               Érzés ihlesse át:

                                                               – Az   ő s g y ü r ű v e l   jegyzi el

                                                               Ifju menyasszonyát.

                                                               A’ hölgyek gyöngye kedvese,

                                                               Egy szende honleány

                                                               Minő Perényi Ilka volt

                                                               Ősének hajdanán.

                                                               ’S az ősi kriptabolt helyén

                                                               Emelt halom fölött

                                                               Egy kis fehér kápolna áll

                                                               Piros rózsák között.

                                                               A’ kápolnában szent mise,

                                                               Zeng a’ pap nászimát,

                                                               ’S a’ mátkapár ott mondja el

                                                               Az eskü szent szavát.

                                                               S nekik most:   m u l t,   j ö v ő   ’s   j e l e n,

                                                               A’ hűség kebelén:

                                                               – E g y   b ű b á j o s   s z i v á r v á n y,

                                                               E g y   s z é p   t ü n d é r r e g é n y.

IV. MADÁCH VERSEI FRÁTER ERZSÉBETHEZ

Érdekes, hogy az utóbb “Emléklapokra” cikluscím alatt megjelent, s eredetileg lányok, olykor asszonyok emlékkönyvébe írt versek között nincsen Erzsinek szóló. Vajon Fráter Erzsébetnek nem volt emlékkönyve? Vagy volt, csak éppen Madách nem írt bele semmit? Nem tudjuk. Ilyenformán a Madách-kutatók hagyományosan a Vadrózsák ciklust tartják a legkorábbi, bizonyosan Fráter Erzsébethez írt versekként számon. Persze ez a változat már nem azonos azzal, amit Madách ifjúkorában írhatott. A Madách-versek néhány kivételtől eltekintve csak abban a változatban maradtak ránk, ahogyan azokat élete utolsó évében, egy tervezett kétkötetes kiadás céljára lejegyezte, s közben persze részben át is írta. Mindazonáltal a javítások alapján fogalmat alkothatunk róla, milyen lehetett a korábbi változat. A verseket a kéziratnak megfelelően közöljük, a korábbi variánsokat, javításokat lábjegyzetben, a szokásos módon <> zárójelek között az áthúzott részeket, [ ] zárójelben a kikövetkeztetett betűket, s [?] jelet használunk, ha egy rész olvashatatlan, kikövetkeztethetetlen. A harmadik rész nyolcadik sora figyelmet érdemel; az öngyilkosságnak ugyanezen – a magyar kultúrában ritka – módja, a szikláról való leugrás gondolata jelenik majd meg a főmű utolsó színében.

A hatodik részben jónéhány (főképp költői) kérdést tesz fel Madách Imre, amelyek ennek megfelelően nem kívánnak választ. Van azonban két nem költői kérdés, amely bízvást érdekelheti az olvasót is: milyen színű volt a haja és a szeme Fráter Erzsébetnek? Nos, Madách Imrének feleségéről készült festménye is tanúsítja, hogy mindkettő barna volt, de ugyanezt mutatja a Perédy Adél tulajdonában lévő, ismeretlen művésztől származó festmény is. Ez ellentmond a temetéséről Lovassy Andor által közölt cikknek, amelyből arról értesülhetünk, hogy az elhunyt szőke hajú és kék szemű lett volna. Bár az előbbi elméletileg nem kizárt, az utóbbi – vagyis a szem színének megváltoztatása – a korabeli technikát figyelembe véve kizárható. A szeme tehát bizonyosan sötét volt, akárcsak (útleveleinek tanúsága szerint) Madáché, s a haja is “többnyire” barna. (Lelőhely: OSzK Kézirattára. Fol. Hung. 1397., a 6. fólió verzóján, a 7. fólió rektóján és verzóján.)

Vadrózsák

(Erzsinek)

I

                                               Vad öröm vólt, amit eddig éltem,

                                               Kábúlás és mámor, semmi más,

                                               Mint ha bánatunkat, hogy feledjük

                                               Részegítve jár az áldomás,

                5                             ’S hogy szivünknek jajját át kiáltsuk,

                                               Fel zengünk egy pajkos éneket,

                                               El csitítni véle azt a sírót,

                                               Mint a dajka, a’ kis gyermeket.

                                               Pásztortűz vólt minden üdvöm élvem,

                10                           Melly a’ téli éjben pislogat,

                                               El melegszünk nála, hajh de éltet

                                               A pásztortűz semminek nem ad.

                                               Míg te jöttél, mint a felkelő nap,

                                               El halványult minden fényeden,

                15                           Be töltéd a földet s ámulattal

                                               Új ragyogványt láttam mindenen.

                                               Érezém a rózsa s méh szerelmét,

                                               Érzém árván hogy nincs semmi sem,

                                               Szerelem szent láncza a mindenség,

                20                           S benne mink is egy kicsínyke szem. –

                                               És mint hogy ha meg csókoltad vólna

                                               E kebel vadon zengő dalát,

                                               Képzetemben minden e’ világon

                                               Olly dicsően szelleműle át. –

II

                25                           Mért gyujtottál lángot e’ kebelben,

                                               Hogy ha most hideg maradsz leány?

                                               Mért tanítál meg forrón szeretni,

                                               Hogy kaczagjad kínomat csupán?

                                               Óh, mosolygj, mosolygj reám leányka,

                30                           Hidd el néked jobban illik az,

                                               Megdöbbent talán a nagyszerű tél

                                               De mi bájol az csak a’ tavasz.

                                               Meg lep a szobor mű is – csodáljuk,

                                               Hogy ha által lengi ideál,

                35                           Nem mozdúl mégis szivünk, hiába

                                               Mert rokonvilágra nem talál. –

                                               Ládd leányka! a’ nap, melly virágot

                                               Szűl, hevével el nem égeti,

                                               Egy egy harmatcseppet küld reája

                40                           És a’ lankadót felélteti

                                               Nap szemed, s ha részvét harmatárja

                                               Nem hull rája, e kebel el ég,

                                               ’S e’ neked nyíló érzés világot

                                               Tán kár lenne el rombolni még.

III

                45                           Óh leányka nem szégyenled-é ha

                                               Durva bércz kegyesb’ mint kis szived,

                                               Akit isten is már ízről ízre

                                               Szerelemmel átmelengetett?

                                               Nem remegsz-é, hogy megbánja ennyi

                50                           Bájt hiába mért pazarla, rád? –

                                               Ládd, ha nemmel válaszolsz szavamra,

                                               Vigaszt nékem az a szikla ád.

                                               Elpanaszlom, hogy bizony leánykám

                                               Azt mondá: hogy engem nem szeret.

                55                           Szeret a bérc igy felel enyelgve

                                               ’S fel üdíti lankadt lelkemet.

                                               Jó barát te! ah tudom csalódol,

                                               Sorsom olly bús, sorsom olly kopár,

                                               Hű szerelmem a’ hideg leánytól

                60                           Visszonzásra többé nem talál.

                                               Talál mondja újra a’ kegyes bérc,

                                               Gúnyol-é vagy jobban ismeri

                                               Édes titkát a’ leánykebelnek,

                                               S szebb jövőmet jósszó hirdeti? –

IV

                65                           Lány, ha oly hidegséget mutatnék

                                               Mint minőt te játszol szüntelen,

                                               Tán jobban szeretnél, ah, de illyen

                                               Lángoló szív arra képtelen.

                                               Kis sebet konnyű el rejtenünk, de

                70                           A nagyot, ha el rejted megöl;

                                               Illy sebem van, ’s hogy ha rejtenem kell

                                               Meghalok hidd szenvedésitől.

                                               Óh ha vólna rajtad olly hatalmam,

                                               Aminő van néked híveden,

                75                           Megtanítanálak, hogy mi kín, ha

                                               Választottunk olly érzéstelen.

                                               És mégsem lehetnék illy kegyetlen

                                               És szenvednék ismét álltala,

                                               És szenvedném mind a’ kint, amellyel

                80                           A Hidegség téged sujtana.

                                               Rab vagyok, rab, kétség dúl szivemben,

                                               Sorsom élet-é avagy halál?

                                               Mond ki, mond ki, bár mi az itélet,

                                               Benne lelkem megnyugvást talál.

                85                           Csak világot, bár mutasson az majd

                                               Mennyet, poklot, mind egy már nekem,

                                               Szünjék a sors szörnyű vajudása,

                                               Ami jő – megadva viselem.

                                               Mond ki lányka, mert mint lassu méreg

                90                           Bú s remény közt a’ kétség meg öl,

                                               Eddig tart erőm, itten hivék czélt,

                                               Vidd tovább még, és keblem le dől.

V

                                               Merre merre lányka, régi kedved?

                                               Hol van a’ pajzánkodó szeszély?

                95                           Hisz te egykor egy kicsíny virágban,

                                               Lepke szárnyban örömet lelél. –

                                               Most komoly vagy, tévelygő szemednek

                                               Pillantása messze messze jár

                                               Mint hajósé aki tornyosúló

                100                         Felleget s partot kétkedve vár.

                                               Mért remegsz most hogyha felkereslek,

                                               Mint virág az őszi szél előtt?

                                               Bízalommal hajlottál szivemre,

                                               És mosolygó arczczal azelőtt.

                105                         Honnan, honnan e pir arczodon most,

                                               Míg szived sebesebben dobog,

                                               Tán szivednek titkos vágyu álma

                                               Az, melly bájjal tűkröződik ott?

                                               Ismerém lelked fehér zománczát,

                110                         Hajnal arczod pirja rajta, lány,

                                               Bóldogság hajnalja, ’s mégis a szív

                                               Nyúgalmának alkonya talán. –

                                               Bolygó fényt látok leány szemedben,

                                               Az szivedben kincset árul el.

                115                         Süsd le, süsd le, óh már mind hiába

                                               Szivem új több több tanúra lel.

                                               Minden ízeden ujabb kecs éled,

                                               S újat nem teremt többé az ég,

                                               Csak ha a’ természetben tavasz van,

                120                         Vagy nőszívben a’ szerelem ég.

                                               Óh igen, látom szemed borúja

                                               Nem fellegzi már be e kebelt,

                                               Mert belőle szívárvány gyanánt a’

                                               Szerelem nyujt édes békejelt. –

VI

                125                         Látnom téged és szeretnem egy vólt,

                                               Óh leányka honnan, honnan ez?

                                               Hisz külömben ember e’ világon

                                               Üdvöt, csak hosszú harczczal keres.

                                               Nem kérdeztem én ki vagy, mi sorsod?

                130                         Mit mocskított volna illy salak,

                                               Láttam lány vagy, ez nekem elég vólt,

                                               Mert szerethetsz és imádhatlak.

                                               Vajh mi az, mi így hozzád varázsol?

                                               Más tetszik, ha ez ’s az rajta szép,

                135                         Rajtad arcz, haj, és szemek világa

                                               Nékem bájos, merthogy a’ tiéd. –

                                               Nem tudom, hogy barnák-e a’ fürtök,

                                               Kék-e a’ szem, avagy éjsötét,

                                               Azt tudom csak, a’ kedves egészre

                140                         Fényt, az üdv legszebb sugára vét.

                                               Téged isten e’ szívnek teremte,

                                               És e szív azonnal megtalált,

                                               Amidőn nálad, mint rég[i] kedves

                                               Ismerősnél meglepetve állt.

                145                         És valóban lelkünk ismerős vólt,

                                               Istennél csak egyet alkotott,

                                               És hogy ujra feltalálja egymást

                                               E világon, ketté vált legott

                                               S fájt fél léte kínozó sebében

                150                         S vágyó hévvel nyugtot nem lele,

                                               Míg lelkedben azt most feltalálta,

                                               S önmagának jobbfelét vele.

                                               Mit csodáljam most már, hogy ha régen,

                                               Még előbb mint sem meg láttalak,

                155                         Édes arczú álomképeimben,

                                               Tiszta lánggal már imádtalak,

                                               És ne mond, te se könnyen hajolván

                                               Kebeledre, hogy hűtlen leszek,

                                               Nincs korán azt teljesítni, amit

                160                         Rég végeztek a’ nagy istenek. – –

VII

                                               Óh talán bűn is, ahogy imádlak,

                                               Keblem oltár, mellyen képed áll,

                                               És kivűle az egész kebelben

                                               Semmi, semmi, más helyt nem talál.

                165                         ’S hogy ha képed elhagyná e szivet,

                                               Borzadok mi ür maradna ott,

                                               Isten ’s emberektől elhagyottan,

                                               Mint egyházból elpusztúlt romok.

                                               Óh, de hogy lehetne bűn szeretni?

                170                         Istenünknek rendelése az,

                                               Azt tanítja ég, föld, csillag és szél,

                                               Azt tanítja rózsa és tavasz.

                                               Hogy lehetne bűn az, így szeretni,

                                               Tőle jő minden szűmben mi jó,

                175                         Érdemes lehetni birtokodra

                                               Küzd e szív, e fáradt harczoló.

                                               Általad dülének el leányka

                                               Szűm hiú hamis bálványai,

                                               Éretted tanúltam még az istent

                180                         Is hálásabban imádani. –

                                               S meg tudva, hogy amit dőre keble

                                               Embereknek száz alakra tép,

                                               Mert nem bírja a dicső egészet,

                                               Áldásos erős egy istenség.

                185                         S bár te azt gyermek kebled hitével,

                                               Rózsakoszorúban tiszteled

                                               Én keresztem vérző képletében –

                                               Óva áll ő mindkettőnk felett.

                                               Te tanítál, hogy lelkünk fog élni,

                190                         Mert a’ láng, mellyet közénk le hoz,

                                               Nem fér e’ földnek gyarló körébe,

                192                         S vissza küzd az üdv sugárihoz.

                1 „Vad öröm vólt <csak mit> eddig életem,”.

                3 „Mint ha bánatunkat, hogy <felejtsük>”.

                5 „’S hogy <keblünknek> jajját át kiáltsuk,”.

                6 „Fel zengünk egy <pajzán> éneket,”.

                7 „El csitítni <síró lelkünk vele>,”.

                9 „Pásztortűz vólt minden <bóldogságom>,”.

                11 „El melegszünk nála, <hej> de éltet”.

                12 A versszak végének és a következő elejének jobb szélén aláhúzott s áthúzott jegyzet: „<Be­­teg kedvesemnek strófa>”. A jegyzet piros ceruzával bekarikázva.

                14 „<És nyomodban terme száz virág>”.

                15 „<Most látám elősször ámulattal>”.

                16 „<Hogy mi szép, mi édes a világ>”. Ezután soronként áthúzott versszak:

                „<Most látám, hogy árván a’ világon>

                <És kitépve nincsen semmi sem,>

                <Hogy szent öszhang láncza a’ mindenség>

                <S szerelem leng végig mindenen.>”.

                17–20 Ez a versszak harmadik változata. Az első:

                „Érzém a’ rózsa s méh<nek> szerelmét,

                <Csermelyét a’ csillagok iránt>

                <Érezem az édes lánczolatban>

                <Mink is állunk egy gyűrű gyanánt.>”

                A második:

                „Érzém a’ rózsa s méh<nek> szerelmét,

                <Hogy kitépve nincsen semmi sem>

                Szerelem szent láncza a mindenség

                S benne mink is egy kicsínyke szem”.

                21 „<Mert> mint hogy ha meg csókoltad vólna”.

                26 „Hogy ha <olly> hideg maradsz leány?”

                29 „Óh, mosolygj, mosolygj <inkább> leányka,”.

                31 „<Dermedünk a’ tél rideg fagyától>”.

                32 „<S ami> bájol az csak a’ tavasz.”

                33 „<A márvány szobor meg lep> – csodáljuk,”.

                34 „Hogy ha át lengi <az> ideál,”.

                35 „Nem mozdúl szivünk, <mégis, keblében>”.

                36  Utána áthúzott verszak

                „<Míg a’ földibb lány, ha felmosolygva

                Megpirúl, hullámzik kebele,

                Titkos bájjal vonja érzetünket,

                ’S a’ honos szív elmereng vele. –>”

                41 „Nap szemed, s ha <boldogság> harmatja”.

                43 „’S e’ neked nyíló <érzés> világot” (Az áthúzott szó fölött ugyanaz megismételve).

                44 „Tán kár lenne <el veszítni> még.”

                45 „Óh leányka nem szégyenled-é <hát>”.

                46 „<Hogy a’> bércz <náladnál kegyesebb,>”. Utána két áthúzott sor, amelyek eredeti­leg a III. rész első versszakának zárósorai voltak:

                „<Durva kő, min napsugár sem áll meg,>

                <S több érzése légyen mint neked?>”

                48 „Szerelemmel <melyik> átmelengetett.”

                50 „Bájt hiába mért <halmoza> rád?”

                51 „Ládd, ha nemmel válaszolsz <szivemnek,>”.

                52 „<Kétségbesve a’ bérczhez megyek,>”. Utána két áthúzott sor, amelyek eredetileg a har­­ma­dik versszak utolsó két sorát alkották (lásd még: 46. sorhoz írt jegyzetet!):

                „<És vigaszt mit nálad nem találtam,>

                <Durva keblénél bizton lelek.>”

                55 „Szeret <válaszolt a bércz> enyelgve”.

                56 „’S fel üdíti <lankadt> lelkemet.” (Az áthúzott szó a sor fölött megismételve.)

                57 „<Óh j>ó  <bércz! tudom te is> csalódol,”. (A ,,j” javízva „J”-re.)

                59 „Hű szerelmem a’ hideg leány<nál>”.

                60 Előbb „Visszonzásra <soha nem talál.>” Majd „Visszonzásra <mind hiába vár.>”

                65 „<Óh leány! ha olly hideg lehetnék>”.

                66 „<Mint te vagy irántam szüntelen,>.

                67 „Tán jobban szeretnél, <hej de hidd el>”.

                68 „<Szívem eztet tenni képtelen.>”

                72 „Meghalok <még> szevedésitől.”

                75 „Megtanítnálak, mi kín, ha <szívünk>”.

                76 „Választott<ja> olly érzéstelen.”

                77 „<Ah de hogy> lehetnék illy kegyetlen <?>”

                79 „És szenvedném mind a’ <kint, amellyel>”. (Az áthúzott szöveg a sor fölött megis­mé­tel­ve.)

                80 „Hidegség<em> téged sujtana.” (A „H” nincs „h”-ra ja­vít­va.)

                86 „Mennyet, <vagy> poklot, mind egy nekem”.

                87 „<Csak a’ szűlés szenvedése múljon>”.

                88 „<Sorsomat> megadva viselem.”

                93 „<Óh leányka! hol van> régi kedved?”

                95 „Hisz <előbb> te egy kicsíny virágban,”.

                96 A korábbi változat olvashatatlan.

                97 „Most komoly vagy, <vágyó pillantásod>”.

                98 „<El merengve> messze messze <száll>”.

                99 „Mint hajós <ki nyughelyet magának>”.

                100 „<Messze intő kék partoktól vár.>”

                101 „<Óh leányka mért remegsz előttem,>”.

                104 „És mosolyg<tál hívedre> elő<bb>”.

                110 „<S> hajnal <rajta> arczod pirja lány,”.

                113 „<Az a’ láng, szemednek bolygó fénye,>”.

                114 „<Lány,> szivedben kincset árul el.”

                115 „Süsd le, süsd le, <szép szemed,> hiába”.

                116 „Sz<űm mindég újabb> tanú<k>ra lel.”

                117 „<Uj bájt látok minden mozdulatban,>”.

                121 „Óh igen, szemed borúja <látom>”.

                131 „Láttam lány vagy ez elég vólt <nékem>,”

                132 „Mert elég hogy imádhattalak,>”. Utána egy áthúzott versszak:

                „<Hej de mit beszélek, hogy leány vagy,

                Hisz lány a’ földön ezernyi van,

                Míg azon nemtől mellyből te lettél,

                Egyedűl te vagy kedves csupán. –>”

                133 „<És mi az,> mi így hozzád varázsol?”

                134 „Más <lány> tetszik, <hogy> ha <arcza> szép,”.

                143 „Amidőn <előtted> mint rég <látott>”

                144 „Ismerősnél meglepet<ten> állt.”

                145 „S <régi> ismerős vólt <szellemünk, mert>”.

                146 „Istennél csak egyet <képezett,>”.

                147 „S <csak> hogy <törve> feltalálja egymást”.

                148 „E világon, ketté <tépetett>.”

                149 „<Hát azért> fájt <lelkem mint fél lélek>”.

                153 „<S m>it csodáljam most már, hogy ha régen,”.

                154 „Még előbb mint sem <hogy> láttalak,”.

                157 „És <hát> ne mond, <hogy most> könnyen hajol<tál>”.

                158 „Kebeledre, hűt<e>len leszek”.

                161 „Óh tán bűn is ahogy <én> imádlak,”.

                165 „’S hogy ha képed <e’ kebelt el hagyná,>”.

                170 „<Hisz az> isten rendelése az,”.

                174 „Tőle <van> mind szűmben <a>mi jó,”.

                179 „<Általad> tanúltam még az istent”.

                180 „Is <méltóabban> imádani. –”

                181 „<Mert> tud<ám>, hogy mit <kicsínyes> keble”.

                183 „Mert <dicső egészét meg> nem bírja,”.

                184 „<Egy hatalmas áldó> istenség.”

                187 „Én <vérző megváltónak képében,>”.

                190 „Mert a’ <szent> láng m<it magával> hoz”.

                192 „S vissza <száll> az üdv sugárihoz.”

Az itt következő versek is Fráter Erzsébetnek, föltehetően már mint fe­leségnek szólnak. (A Borúra derű egészen biztosan, hiszen abban a köl­tő férjnek nevezi önmagát, s gyermekeiről szól.) Madách (egyik) cso­portosításában ugyanis, csakúgy, mint a kéziratban, rendre a Vad­­ró­zsá­kat követik. Ugyanakkor több más vers esetében, a megté­vesz­tő tar­tal­mi vonatkozások ellenére más címzettet kell feltételez­nünk. Sokan hi­vatkoznak pl. a Veszélyes játékra úgy, mint Fráter Er­zsé­bethez írt vers­re, jóllehet annál mind a tartalomjegyzékek alapján, mind pedig a vers kézirata alapján (amely mellé maga Madách írta ce­ru­zával az Amá­lia nevet) világos, hogy Gyürky Amáliának szól. Nem egyértelmű, hogy a Legszebb költszetnek ki a címzettje. Egyik vál­to­zata köz­vet­le­nül a Vadrózsákat követi, így eredetileg minden bi­zonnyal Fráter Er­zsé­betnek szólt. Ez a változat azonban át van húz­va, s piros ceruzával a szer­ző a cím alá jegyezte: „hátrább”. Nem tud­juk, arra gondolt-e, hogy hátrább, vagyis a mappában egy külön­ál­ló lapon is van egy – jobb­nak ítélt – változata a versnek, vagy arra, hogy szerelmi köl­té­sze­té­ben – időben! – hátrább sorolja. Van egy olyan címlistája is a köl­tő­nek, amelynek csoportosítása szerint ez a vers a Borbálához írottak kö­zé került volna, sőt, voltaképpen szerel­mi költményei záródarabjának szán­ta. (Az első változat a 7. fólió ver­zó­ján, a második a 74. fólió rek­tó­ján található.)

<Leg szebb költészet

[Első változat]

                                               Nem akkor költök én leg édesebbet

                                               Midőn kezemben izgatott koboz van,

                                               Nem élvezem költői képzeletnek

                                               Legszebb virágit hullámzó dalokban.

                5                             Csak vágy a’ dal –, sejtés, melly vonva von,

                                               Feléd, feléd, bűvös, tündérihon.

                                               Patakcsa mely zokogva megy sietve

                                               Bérczen s virágmezőkön megy zokogva,

                                               Édes reménynyel zengedez utában

                10                           A kéjről, mellyel őt a tenger várja;

                                               Mig meglelvén nyugasztó árjait

                                               El némúltan felejti daljait.

                                               Te vóltál a’ tenger te a’ tündérhon,

                                               Melly édes kínos vágygyal vont magához,

                15                           És a még nem bírt bóldogság sejtése

                                               Volt a’ fényár melly lantomon hullámoz.

                                               Ámde a’ föld zajgása megcsitűl,

                                               Kedvese a’ nap, ha ölébe dűl;

                                               Ah megnyugodtam én is kebleden,

                20                           El hallgatott dalom, mit is zenegjen?

                                               Amit csak sejtett mostan érezem

                                               Mit szó nem bíra, bírom kedvesemben;

                                               ’S keblére hajtva égő homlokom,

                24                           Legédesebb regéit hallgatom.>

                3 „Nem <öntöm én ki> költő képze<tem>nek”.

                5 „<A dal csak vágy>, sejtés, melly vonva von,”.

                6 A „bűvös” szó helyén álló korábbi változat olvashatatlan.

                7 „<Ama patakcsa amelly messze földről>”. A sor alatt át nem húzott sorkezdet: „Fény ár­­ja csak”.

                17 „De <mint> a’ föld zajgása megcsitűl,”.

                19 „<Úgy> megnyugodtam én is kebleden,”.

                21 „<Mit az csak sejte, a’ tündérvilágot>”

                22 „Mit szó nem bír <meg>, bírom kedvesemben;”.

Leg szebb költészet

[Második változat]

                                               Nem akkor költök én leg édesebbet

                                               Midőn kezemben izgatott koboz van,

                                               Nem élvezem költői képzeletnek

                                               Legszebb virágit hullámzó dalokban.

                5                             Csak vágy a dal, sejtés, mely vonva von

                                               Feléd feléd büvös tündéri hon.

                                               Patakcsa az, zokogva mely siet le

                                               Ha itt ott egy virágot el ragad bár

                                               S fényt von reá az ég – csalóka tükre

                10                           Más bóldogság az, más hon melyre ő vár

                                               Míg meg lelvén a’ tenger árjait

                                               Nyugtot talál s felejti daljait.

                                               Ah meg nyugodtam én is kebleden hölgy

                                               El hallgatott dalom mit is zenegjen,

                15                           Amit csak sejte, mind az most valót ölt –

                                               Mit szó nem bíra, bírom kedvesemben,

                                               S keblére hajtva forró homlokom,

                18                           Leg édesebb regeit hallgatom.

                7 „Patakacsa az, zokog <de megy> siet<ve>”.

                8 „<És> itt ott egy virágot el ragad bár”.

                9 „Fény<árja messze> ég<nek> – csalóka tükre”.

                10 A sor fölött: „<Más bóldogság az>”, alatta: „<L>”.

                13 „Ah meg nyugodtam én is kebleden <Lány>”.

                15 „Amit csak sejte, <mostan érezem már> –”.

Az első négy versszak bal oldalán vörös ceruzával írt, majd áthúzott jegy­zet áll: „<lásd egy látogatás>”, alatta pedig: „szerelmes bará­tom­hoz”. (A kéziratban a 7. fólió verzóján és a 8. rektóján.)

Boldogság és szenvedély

                                               Nem vagyok már aki hajdanában

                                               Szirtéleknek zúgó csermelye,

                                               Benne forrongó de vad erő van

                                               Mely megdöbbent, útját futva le.

                5                             Rónaságnak lettem most patakja,

                                               Melly szelíden lassan folydogál,

                                               Csillagocskát tűkröz síma árja

                                               És mellettem partvirága áll.

                                               Lelkem többé már nem árva felhő,

                10                           Mellyet a’ szél menydörögve űz,

                                               Míg keblében óriási harcz fő,

                                               Vad sötétség s szentelt égi tűz.

                                               Lelkem ősznek lön most tiszta napja,

                                               Melly gyümölcsét híven érleli,

                15                           S bár a’ nyár körűl már nem ragyogja,

                                               Fergetegjeit sem ismeri. –

                                               Tűzvész vólt szerelmem, most egész más –

                                               Melly dühöngve nyargal házakon,

                                               És előtte fény, utána romlás,

                20                           Vissza rettent s még is vonva von.

                                               Lám mivé lett – kisded jóltevő tűz,

                                               Melly a’ szentelt házoltáron ég,

                                               Biztosan melenget s együvé fűz

                                               Kis körében csendes házi bék.

                25                           Költőibb vólt, és nagyobbszerű a

                                               Bömbölő ár, tűzvész és vihar,

                                               Mint a’ síma víz, ősz hűs sugára

                                               És a láng melly házoltáron áll;

                                               Ah de mindezek költő varázsa

                30                           Még is még is az emlékezet

                                               Róluk őszi nap, kis tűz körűl ha

                32                           A megbékélt boldogság cseveg –

                3 „<Mellyben az erő és vad szabadság>”.

                4 „<Meg>döbbent, <ha> útját fut<j>a le.”

                5 „<Dús [?]nak> lettem most patakja,”.

                7 „Csillago<[?]> síma <tűkörünk reája>”.

                9 „Lelkem többé <nem viharzó> felhő,”.

                11 „Míg keblében óriási harcz <van>,”.

                15 „<És a nyárnak fénye nélkűl van bár,>”

                17 „<Nem tűzvész többé már hű szerelmem,>”.

                20 „Vissza rettent <és magához> von.”

                21 „<Most szerelmem> kisded jól tevő tűz,”.

                23 „<És körűle bizton melegesznek,>”. [Sic!]

                24 „<És> körében házi <csendesség>”.

                25 „Költőibb <tán, tán> nagyobbszerű<bb>”.

                26 „<Zajgó csermely>, tűzvész és vihar,”.

                27 „Mint a’ sima <tó>, <az> ősz<i> hűs <nap>”.

                28 „<Kisded láng> melly házoltáron áll;”.

                29 A sor első változata: „<Mégis mind ez akkor leg szebb hogy ha>”. A „mindezek” egy korábbi variánsa: „<legszebb>”. A sor további javításai olvashatatlanok.

                30 „<Lesz megbékélt> emlék<[?]>”.

                31 A sor korábbi variánsai olvashatatlanok.

                32 „<N[?] karod között hived regél. –>”.

Az alábbi vers Madách életében is megjelent, a Vasárnapi Újság 1864. aug. 21. számának 342. oldalán. Ott alcímében az 1849-es év­szám sze­re­pelt, tehát nem sokkal a fegyverletétel után íródhatott. Itt kö­­zölt vál­to­zata a kéziratban a 8. fólió rektóján található.

Otthon

                                               Messze tőlem dőre földi gondok,

                                               E küszöbnek kívüle maradtok,

                                               Szent e’ hely, kicsiny világom ez;

                                               Messze tervek szomja hir s aranynak

                5                             Helyt bizonnyal ottan nem találnak,

                                               Ahol üdvöt a’ jelen szerez. –

                                               Ott kinn oly haszontalan csatázok

                                               Mindeneknek az utában állok,

                                               Itt teremtek, alkotok magam

                10                           S látva millyen jól tenyész körűlem

                                               Minden Bennem él és veszve vélem

                                               Istenűlve élek bóldogan.

                                               Itt virágim gazdagon fejelnek

                                               S áldozatként illatot lehelnek,

                15                           Amiért hogy híven ápolom;

                                               Ott a fácskák, mellyeket neveltem,

                                               Játszi árnyat vonva már felettem,

                                               Állanak gyümölcsben gazdagon.

                                               És madárkák jőnek messze földről,

                20                           Menten itten álnok üldözéstől,

                                               Hogy dalok közt nyugton költsenek;

                                               Szebben fénylik a’ napnak sugára,

                                               Lágyabb a’ szellőnek suttogása,

                                               Telkemen – hogy lakja szeretet. –

                25                           Ott a kis ház, ajtajában állva

                                               Vár a’ kedves ölelő karába

                                               És szemében tiszta érzelem

                                               Mint virág él illatot lehelni,

                                               Ő szeret, mert kell neki szeretni,

                30                           És nem tudna élni nélkülem.

                                               S ha körűl fon mint egy bájgyürűvel,

                                               Hó karokkal forró lágy kebellel,

                                               E szent körbe nem fér semmi gond;

                                               Messze zúg el a’ hálátlan élet,

                35                           Hír, kajánság, megcsalt szenvedélyek

                                               Hangja el hal míg hozzánk be ront. –

                                               Óh, csak egy van ami még érhetne,

                                               Hogy ha a sors jókor el temetne,

                                               Irígyelve bóldog létemet;

                40                           ’S nézek gyermekemre nőm karában,

                                               Benne egy megifjodott világ van,

                                               ’S nem félek, hogy a’ sír eltemet.

                                               Ő csatáz és lelkesűl helyettem

                                               Nem kidölt fa, hulló csillag éltem,

                45                           Emlék nélkűl mely hiába vesz

                                               És a nő, ki csókkal életemben,

                                               Halhatatlanit majd gyermekében, –

                                               Síromon meg gyász könyűje lesz.

                                               Óh de el, de el a ház küszöbről

                50                           Csípős őszi szél fú a’ hegyekről, –

                                               Föl van szítva kandallónk tüze –

                                               És körűle néhány jó barát vár;

                                               Pipa füsttel, tajtékzó pohárnál,

                                               Majd feledve lesz az ősz szele.

                55                           ’S ha koczogtat ollykor ablakinkra

                                               Új hasábot hányunk a zsarátra,

                                               És regélünk rég történteket: – –

                                               Hű szerelmet, bút tündér világot,

                                               Pajzán tréfát, óriási harczot,

                60                           Mellyben egy nagy nemzet vérezett – –

                                               Nőm is ott űl, kis fiú ölében,

                                               Kis fa kardot forgatván kezében,

                                               Annya lopva könnyeket töről.

                                               Óh a’ bóldogság itt mind valódi,

                65                           És könyűt csak költészet fakaszt ki

                66                           Múlt idők történeteiből. – – –

                3 „Szent<elt> e’ hely, <kis> világom ez;”.

                4 „<B[?]ka hírvágy, cselszövényes tervek>”.

                5 „<Életemben nincsen hely tinektek>,”.

                6 „<Itten> üdvöt a’ jelen szerez. –”

                7 „<[?] ott kint hasztalan> csatázok”.

                8 „Mindeneknek az ut<j>ában állok,”.

                10 „<S látván milly szépen tenyészik minden>”

                11 „<Bennem él s el veszne mind nélkűlem>”.

                16 „Ott <im> fácskák, mellyeket neveltem,”.

                20 „Menten <itten álnok> üldözéstől,”. Az „<álnok>” szó fölött: „<majd>”.

                23 „Lágyabb a’ szellőnek <zokogása>,”.

                24 „<Sz[?] csendes völgyemnek>.”

                25 „Ott a kis ház, ajtajá<nál> állva”.

                27 „És szemében tiszta <szerelem>”.

                30 „<Mert> nem tudna élni nélkülem.”

                32 „Hó kar<ával dagadó> keb<lével>,”.

                33 „<A> szent körbe <halvány gond nem fér>;”.

                36 „<Vad moraja, míg hozzám el ér>.”

                37 „<Egytől félnék csak mi még érhetne>,”.

                38 „<Éltünknek ha isten véget vetne>,”.

                41 „Benne <élend lelkem megujúltan>,”.

                43 „<Ott [?] a ki harczoland> helyettem”

                44 „<Mig más nagyravágyó halván a perczczel>”

                45 „<[?]től gyötörve áll sírjánál>”. Alatta áthúzott sorok:

                „<Hogy mért élt hát nyert-e pályabért?>

                <[Engem] nőm éltemben csókkal halmoz>

                <Szent hazámnak hasznos gyermeket hoz>

                <’S könnyet sír majdán emlékemért>”.

                46 „<Mig> a nő, ki csókkal életemben,”. Ennek s a következő sornak a többi javítása ol­vas­ha­tat­lan.

                48 „<S emlékem könyet [?]>”, majd: „<s együtt sírnak emlékemért”>.

                49 A sor javításai olvashatatlanok.

                51 „Föl van szítva <a’ tűz mellege;>”.

                54 „Majd feledve lesz az ősz <’s> szele.”

                56 „Új hasábot <hányunk kandallónkra>”.

                58 „Hű szerelmet, bút <és bóldogságot>,”.

                60 „Mellyben egy nemzet <el> véreze – –”

                61 „Nőm ott <hallgat>, kis fiú ölében,”.

                62 „<Játék kardot> forgatv<a> kezében”.

                63 „<Míg nőm> lopva könnyeket töről.”

Borúra derű

                                               Sokszor meggyötörtelek hiába,

                                               S fájó kéjjel lestem konnyedet,

                                               Ám de még istent is káromoljuk

                                               És szívünk mégis hozzá vezet.

                5                             Meg bocsájtál nő te is, te hajlál

                                               Első hozzám csókkal ajkadon,

                                               Szégyenűlten és kéjtől remegve

                                               Hogy bevallám vétkezém nagyon.

                                               Oh de hisz kihez nem vonz az érzelem

                10                           Attól úgy-e úgy-e nem fáj semmi sem.

                                               Sokszor bántál nő te is hiába

                                               A sors bűnét is reám vetéd, –

                                               Aki hallott volna azt hiendé,

                                               Rosszabb férj nincs is már, mint tiéd,

                15                           Ám de a legkedvesebb fiúra

                                               Is rivalgunk: hordjon a’ manó.

                                               S életünket áldoznók fel érte

                                               Úgy-e úgy van, drága zsaroló?

                                               Óh hisz azt a rossz férjt hogy ha érte baj

                20                           Meg hiszem sirattad – s titkon ölt a jaj.

                                               Megszükültük házi kis körünket

                                               El ragadt a’ képzelet szele

                                               Mint hajóst révéből bűvarázzsal

                                               Vonja a’ tenger végetlene –

                25                           Ah de csak hamar nyugalmat óhajt

                                               Azt az árva ősi tűzhelyet

                                               Kéjjel tér meg, mint mi vissza tértünk,

                                               Leg szebb a’ nap kis házunk felett.

                                               Mert ha nem tündérhon is mellyet lakunk,

                30                           Benne ketten úgy-e mégis elvagyunk.

                                               El vonúlt a felleg, fel süt a nap

                                               Szép világ van, bóldogság megint,

                                               Kedvesebb még a muló borura

                                               S életünkkel gazdálkodni int.

                35                           Nem maradt szivünkbe rejtve fullánk,

                                               Melly érzést öl s mérget gyüjtve vár,

                                               Mindenik kinos percz száz gyönyör telt

                                               Órával van kárpótolva már –

                                               Minden perczért százszor áldjon istenem,

                40                           Gyermekimnek anyja, szépem, kedvesem.

                1 „Sokszor <megrontálak nő>”.

                2 „<Mig konyűbe lábadott szemed>”.

                3 „<Fájt szivem, de dőre büszkeségből>”.

                4 „<Mégsem törűlém le könnyedet.>” Utána áthúzott sorok:

                „<Óh de hisz istent is káromoljuk,>

                <S ő a’ káromlásért megbocsájt,>

                <Tudja jól, azért hozzá járulunk>

                <Zsámolyához küldve szent imát>”.

                7 „<részketve>”.

                9 „<Hej de> hisz kihez nem vonz az érzelem”.

                10 „Attól <szivünknek> nem <is> fáj semmi sem.”

                15 „<Óh> de <hisz leg kedvesb’ gyermekünknek>”.

                16 „Is <meg mondjuk: vigyen> a’ manó.”

                17 „<[?] képes érte>”.

                18 „<Életünk sem lenne nagy adó.”

                19 A sor javításai olvashatatlanok.

                20 A sor javításai olvashatatlanok. Alattuk további áthúzott sorok:

                „<Életünk legédesb’ percze lett.>

                <Hej hisz megl[?] ha könyezéd>

                <Azt a’ rossz férjt lopva [?]>”.

                21  Utána két áthúzott sor:

                „<Sokszor hittem, és hitted te is nő,>

                <Tűzhelyünk, hogy nékünk kicsi kör,>”.

                22 „El ragadt a’ képzelet<nek szárnya>”

                23 „<Melly a földről fellegekbe tör>”. Alatta egy további áthúzott sor: „<Óh hisz a ha­lászt is bűvarázzsal>”.

                25 „<Hej de érzi csak hamar nyugalmat>”

                26 „<Más nem ád, mint szabadság dala>”

                27 Alatta áthúzott sorok:

                „<Egymás karján lelve enyhhelyet,>

                <Érzők isten egymásnak teremte>”.

                30 „Benne úgy-e <együtt> mégis elvagyunk.”

                A versszak első nyolc sorának korábbi változata:

                „<Bántottuk hát bár egymást hiába,>

                <Megbocsájtánk [?] mindannyiszor,>

                <Nem maradt szivünkben rejtett fullánk,>

                <Melly érzést öl s mérget gyüjtve forr>

                <Óh hisz a’ nap is borút ölt ollykor,>

                <És ujabb fényben kel fel megint,>

                <Percznyi eltüntével csak sugárit>

                <Méltányolni és élvezni int.>”

                Ezután további áthúzott sorok:

                „<Használjuk nő hát szivünknek napját,>

                <Érz[?] mint fáj, felleg ha fedi,>

                <És hiszen mind e’ fájdalmas perczet>

                <Száz édessel pótolod te ki.>”

Lélekerő

                               Bátran meg álltam fegyver fegyver ellen,

                               Nagyok haragjától nem rettegék,

                               De kétkedém, elég erős-e lelkem?

                               Hisz férfitől ez csak kötelesség.

                5              Szerencse csábja nem győzött felettem,

                               Nem részegített meg szép szemsugár,

                               De kétkedém elég erős-e lelkem,

                               Ha a’ sorsnak súlyosbb próbája vár?

                               Ellentállottam nőnek hogy könyörge,

                10            Szerettemet hallgattam mint zokog;

                               Most már jöhet sorsomnak bármi vésze,

                12            Nyugodtan várom óh erős vagyok. –

                1 „<Ellent állottam ellenség szavának>”.

                2 „Nagyok haragjától nem <reszketék>,”.

                3 Az „elég” szó korábbi variánsai olvashatatlanok.

                4 „Hisz <ez csak mind férjtöl> kötelesség.”

                5 „<Ellentálltam szerencse mosolyának,>”.

                7 „De kétkedém <még hogy> erős-e lelkem,”.

                8 „Ha a’ sorsnak súlyos<a>bb <púpja> vár?”.

                9 „Ellentállottam <szép szemek könyének>,”.

                10 „<Kit szereték> hallgattam mint zokog;”.

                11 „Most már jöhet <a’> sors <bár melly csapása>,”.

                12 „<Elbirni azt érzem> erős vagyok. –”

Bár Madách Imre szerelmi versei közé nem vett fel az előbbieken kí­vül más olyan verset, amelyet a feleségéhez írt, ennek inkább csak te­ma­tikai okai lehettek. Így pl. az egykor levélként elküldött verseket Le­ve­lek cikluscím alatt kívánta megjelentetni. Ezek között találjuk a ta­lányos Távolból –hez cím alatt megjelent verset is. Bizonnyal ezt is Frá­ter Erzsébethez írta, legalábbis, amennyire a címben áthúzott név re­konstruálható, s ezt támasztják alá a versbeli utalások is. A „kis ház”, amely „szirt gyanánt” állott ki a látkör ködéből, minden bi­zonnyal a Fráter-család ma is álló cséhtelki kúriája, amely az Alföld ha­tárán, az Érchegység lábánál valóban némileg kiemelkedik, fő­képp, ha a szokásos módon közelítjük meg, vagyis Nagyváradtól Tó­tin át ha­lad­va. (A vers a kéziratban a 63. fólió rektóján és verzóján, to­vábbá a 64. rektóján található, míg a IV. rész második változata a 93. fólió rektóján és verzóján.)

Távolból <Erzsi>hez

I

                                               Valjon jobban fáj-e egyik szív mint a más,

                                               Vagy vérző sebét csak jobban eltakarja?

                                               S kétszeresen fáj – óh, mért nem terme kőnek,

                                               Hogy ha isten férfi kebelébe szánta. –

                5                             Amidőn el váltam tőled drága lélek

                                               Hittem lesz erőm is el szenvedni szépen,

                                               Óh hogyan csalódtam, azt te értheted csak

                                               Aki szintúgy szenvedsz elszakadva tőlem. –

                                               Vissza vissza néztem, s látva szép szemedben

                10                           A könyet ragyogni jól esett szivemnek,

                                               Mígnem a’ távolság elrejté irigyen

                                               Tőlem, szemeid, hogy érettem könyeznek.

                                               ’S lelkemet egészen kendődön felejtém,

                                               Mellyel kis kezed még végbucsúkat inte,

                15                           Hej, de e kedves jel, e fehér zászló is

                                               Végre el merűlt a kéklő messzeségbe.

                                               ’S mint az áradattól űzött fut magasb’ra,

                                               És ismét magasb’ra a’ habok dühétől

                                               Lelkem is házadra menekűle melly még

                20                           Szirt gyanánt állott ki a látkor ködéből.

                                               Ott pihent meg újra, s el vonúlt előtte

                                               A kis házban át élt boldog csendes élet,

                                               Még egyszer bucsúzott el minden virágtól

                                               Mellyet pályájáról a’ végzet le tépett.

                25                           El tűnt a’ fedél is, még csak a’ hegyeknek

                                               Csúcsain merengett képzelet világom,

                                               ’S el mosódván ők is meg szakadt szívemnek

                                               Végső szála melly még életünk felé von.

                                               ’S mint a’ megszakadt húr felsikolt utószor

                30                           Fel sikojta lelkem, veszve vólt világa

                                               Mellyben élt, s honos vólt, mint vad áradatnak

                                               Habja a távolság árnya eltakarta. –

                                               Óh mi végtelen tér van lánykám közöttünk,

                                               Elhal a’ sohajtás, míg hozzád el érhet,

                35                           Mért nyil itt virág is, hisz le hervad addig

                                               Míg édes követként küldeném tenéked

                                               Mért él itt a’ viszhang, hogyha nem tanúlhat

                                               Dalt amint éneklik édes rózsa ajakak,

                                               Mért zeng a’ pacsirta, hisz nem versenyezhet

                40                           Kedves hangzatával bűbájos szavadnak.

                                               Tán azért, azért, hogy hozza az eszembe

                                               Benned mit veszíték, és búmat nevelje,

                                               Mint hajós előtt, ha köd gyanánt oszol szét,

                                               Amit vágyó szivvel esd, hazája képe.

                45                           Óh de jó az isten, itt se hágy le rogyni,

                                               Itt is őrszemekkel csillag ég felettem,

                                               Mint rég ismerős mint régi jó barátom,

                                               Aki fényle ott is ahol én szerettem.

                                               Hozzá feltekintve képzelem magamnak

                50                           Hogy te is leányka hozzá fel tekintesz,

                                               És a rajta egygyé olvadt két tekintet

                                               Lelkeink között majd szellemhíd gyanánt lesz.

                                               ’S eltün a’ távolság végtelenje köztünk,

                                               Képzeletben újra bírlak, drága lányka,

                55                           ’S míg neked szemedben játszik a kis csillag,

                                               Engem emlékednek sző körűl sugára.

II

                                               Messze, messze földről küldöm e’ levelkét

                                               Mint Noé galambját zöld ágért tehozzád

                                               Áradat borítja nékem is világom,

                60                           ’S csak te küldheted meg a’ reménynek ágát.

                                               Küldöm e levelkét mint szelíd galambot,

                                               Melly tavaszt keresni messze földről száll el,

                                               Küldöm életemnek napja, lányka hozzád,

                                               Árva szűm telének bús komor hirével.

                65                           Hogyha e levélke mint széltől üzött lomb

                                               Fényben és illatban dús körödbe jő meg

                                               Megbocsájtasz úgy-e reszkető szavának,

                                               Megbocsájtasz úgy-e gyászoló mezének.

                                               Óh mi írigy a’ sors, amilly zúgva szálltak

                70                           Bűbájos körödnek üdvadó órái,

                                               Messze válva tőled mindenik rövid perc

                                               Lomha lassusággal most pótolja azt ki.

                                               Jó hogy még az emlék halvány holdvilága

                                               Öszve szedve a’ nap eltévedt sugárit

                75                           Fen viraszt az éjben, zálogául annak

                                               Hogy nem tünde álom volt, miben szivem hitt.

                                               Óh mi írígy a sors, fris forrást mutat fel

                                               A kietlen puszták lankadt vándorának,

                                               ’S hogy ha égő ajkkal nyúl epedve érte

                80                           Látja hogy csalóka, tünde délibáb csak.

                                               Amidőn legédesb’ tépi széljel a dalt,

                                               ’S el szakasztja éltem lánykám életétől,

                                               Napszokott virágot el hervadni ültet

                                               Jég hazába, messze kedvesem szemétől.

                85                           És én balga tűröm e szegény világban

                                               Mellyet mint kietlen pusztát tüske ver fel

                                               ’S az öröm csak itt ott el szórt kis virági

                                               Melly olly súlyos útat tán nem is érdemel,

                                               Hogy nehány virágom is meddőn lehulljon,

                90                           S méze bűbáján csak meg se részegűljek,

                                               Annyi születendő csókod kárba menjen,

                                               Míg mint el vadúlt mén el száguld az élet

                                               Ah de zúgolódom hálátlan teremtés,

                                               Mit tesz az ha néhány rózsácskám lehulla

                95                           Amidőn tudom jól hogy magad enyém lész

                                               Rózsatő te, újak örökös forrása.

III

                                               Gondolat kertemből küldenék virágot,

                                               Mert szeretted egykor annak tarkaságát

                                               De ha mind el küldöm ami téged illet,

                100                         Mind el küldöm én úgy lelkem gondolatját

                                               S végnélkül ha írok mindég újat, újat

                                               Mindég azt írom csak lányka, hogy szeretlek,

                                               Ezt pedig tudod már, vagy ha mégse tudnád

                                               Megsem írom azt, mert úgy sem értenéd meg.

                105                         Vagy mindég csak e szív búját tárjam-é fel,

                                               Könnyeznél miattam, s ismét engem érne

                                               Veszteség, madárként hogyha el riadna

                                               Játszi kedved engem ígéző szeszélye. –

                                               Nem, nem, inkább a’ bút, mely rád vethet árnyat

                110                         Add nekem, s ha van még, ami engem érne,

                                               Egy öröm sugár, vedd – kedves lesz keservem

                                               Mellyet tőled nyertem illy árért cserébe.

                                               Hisz most is, ha a’ múlt képe látogat meg,

                                               Bár a’ dús nyárnak csak halvány fagyvirága,

                115                         Kedvesebb nekem, mint minden ami környez,

                                               Mert felőled hoz hírt szűm tündér leánya.

                                               Ládd, így boldogítasz tudtodon kivűl is,

                                               Mert a’ bóldogság mint a virág illatja

                                               Szerető kebelének akaratlanúl is

                120                         Részegítő kéjét messze szét árasztja.

                                               Álmodtam felőled, forró ajkaidról,

                                               Szívtam én legédesb’ mézét a’ világnak,

                                               Érezém szivednek gyorsuló verését,

                                               Forró hullámzását kebeled havának

                125                         És midőn ébredtem, bús rideg tanyámon

                                               Még szemem sokáig nem merém kinyitni,

                                               Mert tudám, hogy álmom képzeletvilágát

                                               A valónak ádáz úja el törűli.

                                               S olly erősen függünk álom képeinken,

                130                         Hogy bár tudjuk a’ sors mást végzett felette,

                                               Vissza tartóztatjuk árva szűnknek írúl

                                               Öncsalódásunkat néhány perczenetre.

                                               S most isten meg áldjon, lelkem szép virága

                                               Ládd mi önző e szív, rád áldást kivánok,

                135                         Mert ha homlokodra áldást küldne isten

                                               E kegyében ismét csak szűm lenne boldog.

IV

[Első változat]

                                               Hódoló köszöntést a’ legszebb leánynak,

                                               Forró csókot annak, akit én szeretek,

                                               Hej de aki engem visszont is szeretne

                140a                        Lelkem üdvösségét adnám a’ kedvesnek.

                                               Hódoló köszöntés, forró csók leányka

                                               Hogy tiéd, azt szívem önmagában érzi,

                                               Ám de lelkem üdve, hogy tiéd-e arról

                                               Rejtélyes kis szíved tudna csak beszélni.

                145a                        De míg vallomását ellesem szemedből

                                               A várás únalmát tőled kedves távol,

                                               Egy tündér leányka mosolya deríti

                                               ’S társalgásodért úgy némileg kárpótol.

                                               Óh ne légy, ne légy, lány ismét féltékenynyé

                150a                        Csókja szent, mert bájos nemtőm a’ költészet,

                                               Melly azért kedves csak, mert édes dalokban

                                               A bóldogságról szóll lányka és felőled.

                                               ’S mert felejdékenynek tartasz úgyis engem,

                                               ’S félsz hogy elfeledlek egyszer téged is még

                155a                        Szükséges hogy mindég eszemben tartsalak,

                                               ’S kedves bajaidról emlékezzem mindég. –

                                               Most el a’ féltésnek dőre haragjával

                                               Bár tudom szivünknek a’ bú is szükséges

                                               Mint magnak, hogy ollykor fellegek takarják

                160a                        Mert fel ragyogása ismét kétszer édes.

                                               Ám de már elég vólt a’ haragvás arra

                                               Hogy a’ megbékélés remegő csókjának

                                               Üdvét érezzem mint számüzött angyal, ha

                                               A mennyek előtte újolag megnyilnak.

                165a                        Vagy hát nem tudnám-e én is óh leányka

                                               Sok vádját szemedre hányni a’ féltésnek?

                                               ’S mégis hogy ha tiszta szemeidbe nézek

                                               Mindent feledék, csak azt nem, hogy szeretlek.

                                               Óh bár csak nézhetnél te is a szemembe,

                170a                        Egy pillantás jobban el végezne mindent

                                               Mint ha hólt betűknek halovány szavával

                                               Festem mit szó nem bír, mit csak a lélek sejt.

                                               Olvasnád szememból, hogy ki a’ hódítót

                                               Gyűlölöm s vészt mondok minden zsarnok főnek,

                175a                        Kegyetlen hódítóm, zsarnok szívkirályném

                                               Rád mégis csak áldást, bóldogságot kérek.

                                               Olvasnád szememből, hogy, ki nem iedtem

                                               Még meg a’ nagyoknak büszke szemöldétől,

                                               Egykedvűen tűrtem a’ sorsnak csapásit,

                180a                        ’S nem hátráltam még meg férfi büszkeségből,

                                               Reszketek ha látom lángoló szemedet,

                                               Keblednek hó halma hogy megolvad tőle,

                                               Reszketek ha látom kebledet, nem-é lesz

                                               Az a’ hó szem lángod ádáz megölője? –

                185a                        Óh de hogy ha ismét gondolom, enyém lesz

                                               Együtt a’ heves mell, s a’ szem láng sugára,

                                               Érzem e’ kettőből fog majd felderűlni

                                               Szerelem virágim szép tavasz koránya.

                                               S szét nézek, mi kincset rakjak a’ lábadhoz

                190a                        E tavasz korányért néked viszonyzásúl,

                                               ’S nem lelek más kincset, hű, igaz szivemnél,

                192a                        S azt sem adhatom, mert rég birod sajátúl.

IV

[Második változat]

                                               Hódoló köszöntést a legszebb leánynak,

                                               Forró csókot annak, akié szerelmem,

                                               S ha viszont szeretne, éltem bóldogságát

                140b                        Udvösségem volna lábához letennem.

                                               Hódoló köszöntés, forró csók leányka

                                               Téged illet azt szűm önmagában érzi,

                                               Életemnek üdvét bízzam-é kezedre

                                               Arról szíved tudna csak nekem beszélni.

                145b                        Ah, de vallomását amíg ellesem majd

                                               Szózatos szemedből, elszakadva távol

                                               Únalmas napokban egy mosolygó lányka

                                               Játszi kedvteléssel némileg kárpótol.

                                               Oh, ne félts, ne félts, szent e’ leányka csókja,

                150b                        Tiszta ölelése mert az a’ költészet,

                                               S kedves csak nékem, mert ollyan lankadatlan

                                               Mond a’ bóldogságról és rólad regéket

                                               Már pedig elégszer a’ szememre hánytad

                                               S Rút dolog valóban – feledékenységem,

                155b                        Kell tehát, hogy mindég szemmel is tartsalak

                                               Hogy rólad beszéljek, rólad emlékezzem.

                                               Ah de félre már most, félre dőre féltés,

                                               E kis zsémbelődés úgy hiszem elég már

                                               Hogy teljes gyönyörrel a kibékülésnek

                160b                        Csókja átrezegjen – mely máris soká vár.

                                               Hányszor voltam én is féltő – mennyi szépet

                                               Mennyi kínt nem raktam össze vádbeszédnek

                                               Harclihegve tiszta szemeidbe néztem,

                                               S mindent feledék, csak azt nem, hogy szeretlek.

                165b                        Óh bár csak nézhetnél szintén a’ szemembe,

                                               És többet meg értnél, és jobban bizonnyal

                                               Mintha festve festem bánatom reményem

                                               Sok halott betűnek egyhangú sorával –

                                               Értenéd szememből – amit én sem értek

                170b                        Hogy ki sorscsapással bátran szembe szállok

                                               S még meg nem riasztott a’ nagyok haragja,

                                               Reszketek ha látom kis, gyermekded arczod.

                                               Értenéd, hogyan van: a népnek csatára

                                               Mert költő valóban más mi is lehetne,

                175b                        Aki gyűlöl önként, zsarnokot megátkoz

                                               Kényednek hajol meg s áldást kér fejedre.

                                               Áldást kér – mi balga – hol van az kivüled?

                                               Nem tőled jön-e mind, amit árva szűm kap

                                               Még a barna ég is jobb kedves szemedben,

                180b                        Vélem sír örűl míg az a kék ragyog csak

                                               Óh mi kincset adj át hát mondd hódolásul

                                               Hű igaz szivemnél nem lelek egyébbre –

                                               S azt nem adhatom mer régen a’ tiéd már

                184b                        Minden boldogsága – vágya és szerelme.

                2 „Vagy vérző sebét csak <balgábban> takarja?”. Fölötte áthúzott sorkezdet: „<Vagy csak>”.

                3 „<Mért nem kő e szív is – hogy ha férfi szív lett>”.

                4 „<Így fája a színlésnek kénytelen mosolya>”. Az első négy sor és javításai a cím fö­lött állnak; a cím után álló első változat:

                „<Fáj a szív a bútól bárkinek keblében,

                Csak hogy jobban rejti egyikünk mint a más,

                Mért nem kő a’ szív, melly férfi szívnek terme

                Míg szinlett mosolya így csak kettes kínzás.>”

                6 „Hittem lesz erőm <el tűrni is magamba>,”.

                7 „<Ah mint meg>csalódtam, azt te értheted csak”.

                8 „Aki szint<én> szenvedsz <tőlem> elszakadva. –”

                9 „Vissza vissza néztem, s látva szép szemed<nek>”.

                11 „<Ah de nem sokára az irigy távolság>”.

                12 „<El véve előlem azt a’ drága könyet.>”

                16 „<A kék messzeségben el merűlt végre>.”

                19 „Lelkem is <a házra> menekűle melly még”.

                20 „Szirt gyanánt állott ki a látkor <széléből>.”

                26 „Csúcsain merengett képze<tem’> világ<a>,”.

                27 „’S el mosódván ők is <a’ távol ködében>”.

                28 „<Meg szakadt szivemnek végső élet szála.>”

                30 „Fel sikojta lelkem, <látva hogy> világ<át>”.

                31 „Mellyben élt, s honos vólt, <mostan a’ távolság;>”.

                32 „<Mint vad áradatnak habjai borítják.>”

                35 „Mért nyil itt virág is, hisz le hervad <kelyhe>”.

                37 „Mért <zúg> itt a’ viszhang, <hisz nem tanúlhatja>”.

                38 „<Daljait leánykám rózsa> aja<kának>”. A végső változat nyilván elírás; a szerző el­fe­lej­tett egy „a”-t áthúzni: „ajakak” helyett „aj<a>kak” lett volna helyes.

                39 „Mért zeng a pacsirta, <hogy ha nem versenghet>”.

                40 „<Édes> hangzatával bűbájos szavadnak.”

                41 „Tán azért, azért <csak>, hogy eszembe <hozza>”.

                44 „Amit vágyó szivvel esd, <a partnak> képe.”

                47 „Mint rég ismerő mint <egyetlen> barátom,”.

                48 „Aki <ott is> fényle<tt> hol <virult szerelmem>”.

                51 „És a rajta egygyé olvadt két <pillantás>”.

                54 „<Újra bírlak téged kézpetemben> lányka”.

                56 „Engem <szép> emlék<nek> nő körűl sugára.”

                59 „Ár borítja <szinte> nékem is világom,”.

                63 „Küldöm lányka hozzád, <életemnek napja>”.

                66 „<Mint le hervadt nyárnak hirmondója jő meg>”.

                68 „Megbocsájtasz <úgye gondteli szavának>”, majd: „Megbocsájtasz úgy-e reszkető sza­vá­nak” (az utóbbi változat sincs áthúzva!). Alatta még egy áthúzott sor: „<Mert tanuja volt már boldogabb időknek.>”

                69 „<Hej mi gyorsan szálltak bűbájos körödben>”.

                70 „<Elveszett napoknak> üdvadó órái,”.

                71 „Messze válva tőled <hidd el drága lélek>”.

                76 „Hogy nem tünde <fény vólt>, <a>miben szivem hitt.” Utána áthúzott sorok:

                „<’S vissza vissza hozva egy egy drága képet>

                <Játszi koszorút von híved homlokára>

                <Kedvesebbet nékem mint mind[?]>

                <Mert felőled hoz hírt, kedves a’ k[?]>

                <Bár a’ múltnak az csak halvány fagyvirága.>”

                77 „<Mert olly> írígy a sors, fris forrást mutat fel”.

                81 „<Mint midőn> legédesb’ tépi <[?]> a dalt,”.

                84 „Jég hazába, messze <szép lánykám> szemétől.”.

                85 „<Hogy még> tűr<je>m<-é még> e szegény világban”.

                86 „Melly kietlen pusztá<s, telve [?]>”.

                89 „Hogy nehány virágom is <lehervadozzon>”.

                90 „<S szeretlenül és soha sem élv[?]>”.

                91 A sor javításai olvashatatlanok. Alatta: „<Meg raboljon engem ajkad [?]>”.

                94 A sor javításai olvashatatlanok. Alatta: „<Ah de türelem csak, egyetlen nappal vé­ge>”.

                95 Alatta olvashatatlan variánsok.

                96 „<’S benned új rózsáknak> örökös forrása.”

                99 „<Óh> ha mind elküld<ném> ami téged illet,” majd „<Hogy> ha mind elküld­<ném>” ami téged illet,”.

                100 „Mind el küld<eném> úgy lelkem gondolatját”.

                101 „<’S hogy ha v>égnélkűl <is> írnék <majd> újat, újat”. A „<majd>” utólagos betoldás az „<is>” törlése után.

                102 „Mindég azt ír<ná>m” csak lányka, hogy szeretlek,”.

                103 „<’S e>zt tudod már <úgyis>, vagy ha mégse tudnád”.

                104 „Alatta áthúzott sorok (a csillaggal megjelöltek a fölötte álló sor korábbi varián­sai):

                „<Vagy mindig csak a’ bút fessem-é elődbe,>

                <Könnyeket idézve szép szemedbe lányka?>

                <Mondjam e hogy a múlt dúsgazdag nyarának>

                *<Úgy ismét csak engem érne veszteség mert>

                <Most [?] meg halvány fagyvirága>

                *<El aludnék lelked játszi kedvsugára>

                <’S kedvesek [?] ami könyes>

                *<Ah pedig [?] búdat add mind nékem>

                <Mert felőled hoz hirt szűm minden lángja>

                *<’S tőlem végy el mindent, mi gyönyört szerezhet,>

                <Édes lesz búm, édes szerzett bóldogságod,>

                <Hogy ha egyet meghagysz nékem, a szerelmet.>

                <Ládd mostan mi búsak eszméim leányka,>

                <Én pedig hiszem, hogy értem ég kis szíved,>

                <Most képzelheted már, míg benned kétkedtem>

                <Millyen szenvedések dúlták át e’ keblet.>”

                105 Ez, valamint a következő tizenegy sor lapalji jegyzet. A betoldás helyét nem jelölte Madách; az az áthúzott hosszabb részből (lásd a 104. sornál közölt variánsokat!) állapítható meg.

                117 „<Hisz most bár keserves tőled messze lennem>”.

                118 „<Tudtodon kivűl is bóldoggá tész lányka,>”.

                119 „<Mert a’ bóldogság a’ szerető kebeltől>”. A „kebelének” nyilván elírás.

                120 „<Ön kéntlen ajándok mint virág illatja.>”

                130 „Hogy bár tudjuk a’ sors mást <hoz is fejünkre>,”.

                131 „<Árva szűnknek még ő szolgál édes írúl>”.

                132 „Öncsalódásunk<nak> néhány perczenet<j>e.”

                133 „Most<an> isten áldjon <meg kedves leányka>”.

                134 „Ládd mi önző <keblem>, rád áldást kivánok,”.

                135 „Mert ha áldást <küldne> isten <homlokodra>”.

                136 „<Úgy leányka benned én leszek a’> boldog.”

                138b  Alatta két áthúzott sor:

                „<Ah de aki engem meg viszont szeretne

                Lábához letenném annak éltem üdvem.>”

                146b A sor első szava korábban: „<Szép>”.

                152b A kéziratban: „bóldogságságról”.

                155b „Kell tehát, hogy mindég <eszemben> tartsalak”.

                159b „Hogy teljes gyönyörrel <szájunkban e csóknak>”.

                160b „<Percét Bűvös bája> – mely máris soká vár.”

                161b „Hányszor voltam én is féltő – <összeraktam>”.

                162b A sor elején: „Alkotása”. A sor fölött a korábbi variáns: „<Száz dolgot mi fájt – szép érzékeny beszédnek>”.

                166b „És <jobban> meg értnél, és jobban bizonnyal”.

                167b „Mintha festve festem <érzésim> bánatom reményem”. (Nem utólag, hanem a sor írásának folyamatában keletkezett a javítás.)

                180b „Vélem sír örűl míg a <másik> ragyog csak”.

                184b A második változat vége alatt (a 93. fólió verzóján), 180 fokkal elfordítva előbb részlegesen, utóbb egészében áthúzott sorok állnak (az áttekinthetőség kedvéért az utóbbi áthúzást nem jelöltük):

                „<Haszontalan kies sivár>

                Kietlen puszta <sivár> – szived birodalma

                S ha reng felette fényes <déli báb> bűvölet

                <Mi megbűvöl – mi dalra költ [?]>

                Mi dalnak [?] költ – nem sugározza

                De lelkünk az mi fényárt rája vet”.

Az Egy vetélytárshoz is a Levelek ciklusban található, s közvetlenül kö­veti az előbbi verset. Palágyi Menyhért nyomán terjedt el az a fel­té­te­lezés, hogy Hanzély Ferenc lett volna az a régi barát, aki okot szol­gáltatott a verses levél írására (igaz, könyvében csak H. F. szere­pel). Ezzel együtt nincs semmi érdemleges adatunk arra nézve, hogy Han­zély Ferenc valóban oly közel állt volna Madáchhoz, mint ahogy azt a vers sejteti. Mivel azonban Madách Imrét, s ebből következően a Csesztvén megfordult személyeket 1852-ben megfigyelték, s e ren­dő­ri megfigyelés eredménye fennmaradt, így mégiscsak ő az egyik le­het­séges címzett. A másik: Lisznyai Kálmán. Ezt persze éppúgy nem le­het bizonyítani, mint ahogy Hanzélyvel kapcsolatban sincs semmi ko­­molyan vehető információnk. Lisznyairól azonban legalább azt tud­juk, hogy valóban jóbarátja lehetett Madáchnak (tanúsítja ezt a je­len kötetben közölt verse). Ugyanakkor kapcsolatuknak semmi nyo­ma nem maradt (a rendőri megfigyelésen túl) egészen Lisznyai halá­lá­­ig. A haldokló Lisznyai Madách Imre látogatását kérte egy közvetí­tőn keresztül; nem tudjuk, miért.

                Igaz, a vers költőietlennek mondja a barátot, ám ezúttal ez lehet akár szándékolt sértés is, s különben is cáfolja az a tény, hogy állás­pont­­ját versben fejti ki Madách. Természetesen mind Hanzély Ferenc mind Lisznyai Kálmán csupán elméletileg lehetséges címzettek: mind­­ket­ten megfordultak Csesztvén 1852-ben, s mindkettőjüket „nő­csá­bász”-ként tartotta számon a környezetük.

Egy vetélytárshoz

                                               El árulál! – óh gyermekéveinknek

                                               Kisértete mond nem jött é eléd?

                                               Nem borzadál-e mint a’ templomrabló

                                               Midőn a’ leg szentebbet illetéd?

                5                             E leg szentebb nem más mint a’ barátság

                                               Lelkünk magával égből hozza le,

                                               Nem függ szárnyán sem érdek ronda mocska,

                                               Sem élvezetnek önző ingere.

                                               ’S te könnyelműen dobtad el cserébe

                10                           A nő porban csuszó szerelmeért,

                                               Mellynek még röpte sincsen a siron túl

                                               Mert az anyaggal, szépséggel alélt.

                                               Mely mint virág, ragyogni van teremtve,

                                               ’S gyümölcsöt hozva már el is veszett,

                15                           Mint táncz zene pár perczre ha mulattat,

                                               De nem foglalja el a’ szellemet.

                                               Vagy iskolában él csak a’ barátság,

                                               S az életnek zajától el röpül?

                                               Mindegy barátom én el nem itéllek

                20                           Az ég itél az árulás felül.

                                               És az lesz átkod, amiért el adtál,

                                               A szerelem. Rá bízván sorsodat,

                                               Tenger habjára alapítál csendet,

                                               Fövény alapra márvány várakat. –

                25                           Mért nem választál csúnya nőt magadnak,

                                               Vétkezni renyhét, bűnre ostobát,

                                               Az vitte vólna néma türelemmel

                                               Mindennapiságodban az igát.

                                               De nezzed óh hölgyednek bájvonásit,

                30                           Az életet, melly rajtok tündököl,

                                               Fog-é az majd mind szűk körödbe férni,

                                               Vagy mint vad ár fel zajlik és kitör?

                                               Csak addig jó a nő, míg azt se’ tudja

                                               Hogy rosszá is lehet, ha úgy akar,

                35                           Ő tudja már, mert el bírt hagyni engem

                                               És bennem a varázst mely véd takar

                                               Elárúl téged is később bizonnyal

                                               Talán egy érdemtelenebb miatt,

                                               Vagy nem hiszed, hogy illy cserét tehetne?

                40                           Hisz nő elméje, vágya ingatag.

                                               Kietlen puszta szíve birodalma,

                                               S ha reng felette fényes bűvölet,

                                               Mi dalra, üdvre költ, nem ő sugárzza

                                               De lelkünk az, mi fényárt rája vet.

                45                           Mit vesztettem hát? bálványok dülének

                                               Szivemben öszve, semmi hogy velök

                                               Lelkemnek istenségét is kilöktem,

                                               ’S kihalt világon egyedül ülök

                                               Az ördög jő és gúnyosan vigasztal

                50                           Vigadj hütlen nő – rosz barát veszett –

                                               Nincsen ki osztályrészedet szükítse,

                52                           Magad vagy úr egész világ felett.

                1 A gondolatjel és az „óh”Hiba! A hivatkozási forrás nem található. között áthúzott, olvashatatlan szó. Alatta áthúzott sorok:

                „<Mi öszintén mi hőn szeretett e szív,>

                <Miként ezentúl senkit nem szeret,>

                <’S el árulál mégis midőn először>

                <Ellenkezett javam[mal] érdeked.>

                <Óh nem jött-e jobb gyermekéveidnek>”.

                2 „<Kárhoztató k>isértete eléd?”

                3 „Borzad<t>ál-e”

                5 „<Mert leg szentebb tűz a’ barátság. Lelkünk>”

                6 „<Rokonságát>”

                7 „érdek<eknek>”

                8 Alatta áthúzott sorok:

                „<Áldozni kell, le mondani kell tudni>

                <A szívnek, mellybe e szent szikra tér,>

                <’S hozzá mint istenhez, sem a föld bűne>

                <Sem álhiúsága soha nem fér. –>”

                13 „Mely mint virág, <csak nyílni> van teremtve,”.

                15 „<Melly fölvidít egy perczre illatával>,”.

                17 Alatta áthúzott sorok:

                „<A gyermekbábbal feledésbe dűl,>

                <’S mint édes álom, az élet szavának>”.

                18 „<Száz érdekű> zajától el röpül?” A variáns az előző áthúzott sorok (lásd a 17. sor jegy­ze­tét!) folytatása.

                19 „<Mindegy bár mint legyen én nem felejtem>”. Alatta áthúzott sorok:

                „<A pántot, melly egykor hozzád kötött,>

                <Mit a barátság ellen elkövettél>”.

                20 „Az ég itél az árulás f<ö>l<ött>”.

                29 „De <nézd, óh nézd> hölgyednek bájvonásit,”..

                32 „Vagy mint vad ár <a gát körűl> kitör?”

                33 „<Ah a nő> addig jó <csak>, míg <nem> tudja”.

                35 „Ő tudja már, <mert engem el feledve>”.

                36 „<Lelkének jobb felét el hagyta már>”. Alatta áthúzott sorok:

                „<S ha engem el birt hagyni s a’ varázskört>

                <Mellyel védé az első szerelem>

                <Majd meg fog-é költőitlen körödben>

                <Nyugodni végkép? én alig hiszem.>”

                38 „Talán egy érdem[telen]ebb miatt,”. A kézirat itt és a következő soroknál kiégett. Alatta két áthúzott sor:

                „<Szived fog [?] azt még lakja>

                <Becsérzet ’s [?] öntudat.>”

                40 Az áthúzott változat olvashatatlan. Alatta további áthúzott sorok:

                „<De légy bóldog ha bírsz, csak vólt barátom

                Feledd kebled, hogy többé nem vagy az,

                Barátságod fáj, hogy próbát nem állott,

                De a’ leányt nyugodtan bírja más.

                Ne higyje hogy tán bánkodom miatta

                Elégtéte könyemben ne legyen,

                Ne számítson hódítási sorába

                Hatalmát kaczagom, le vetkezem.

                Gyalázat lenne istenét e’ földnek

                A férfit, egy leánynak törni meg,

                Ki mint a’ tánczzene két nap mulattat,

                Aztán émelgő megtelt lelkünknek.>”

                41 „<Ki mint üres hang, mit sem ér magában,>”.

                42 „<’S öszhanggá csak a férfiú teszi>”.

                43 „<Kinek valója puszta s délibábot>”.

                44 „<Nem vet rá más mint szűnk képzelete>”.

                48 „<[?], hogy szabadúltam tőlök>”.

                49 „<Úgy állok most, mint a kihalt világban>”. Alatta áthúzott sorok:

                „<A megmaradt utósó ember áll,>

                <És puszta rom között gúnyos mosollyal>”.

                50 „<Őt vígasztalni még az ördög jár.>” Ez a változat az előző áthúzott sorok folytatása (lásd a 49. sor jegyzetét!). Alatta áthúzott sorok:

                „<Ne búsúlj úgy mond, büszke ellenséged>

                <Az ál barát, hűtlen nő el veszett,>”.

                52 „Magad vagy úr <kiölt> világ felett.”

Ha elfogadjuk, hogy Fráter Erzsébetnek anyósához írt levele tanúsít­ja: férje iránti vonzalma egyáltalán nem szűnt meg a válás után, úgy a Hoz­zá mint nőhöz hasonlóképpen bizonyítja (különösen, ha az át­hú­zott szö­veg­részeket is vizsgáljuk) a férjnek (volt) felesége iránti von­­zal­mát. (A 64. fólió rektóján és verzóján.)

Hozzá mint nőhöz

I

                                               Értem életemben sok sötét napot,

                                               ’S egy egy édes percz vólt csak közötte,

                                               Ennyi gyászon illy kevés öröm

                                               Tán igen drágán is vólt fizetve.

                5                             Óh de nem drágán, egy csillagért mi sok?

                                               ’S az öröm illy csillag életünkben,

                                               Melly csak akkor éghet fénnyel, igazán

                                               Hogyha barna éj van a’ kebelben. –

                                               És mégis haragszol hogy meg őrizém

                10                           E nehány percz emlékét e könyben

                                               Üdvem kérted egykor és le mondtam én

                                               Hagyd meg érte most csorduló könyem

                                               Szent az, mint amely függ száműzött szemén

                                               Benne egy világa van lefestve

                15                           Vedd el tőle azt is össze roskadoz

                                               Vagy tovább miért, miért is élne –

                                               O ha tudnád azt, mi édes érzeni

                                               Bú öröm legyen bár ami éltet

                                               Ismernéd kiéget sziv kietlenet

                20                           Meg hagynád nekem e végső könnyet.

                                               Hisz nyugodt lehetsz nő, hisz nem gyötrelek

                                               Többé bóldogság után reménynyel,

                                               Régen által lattam, hogy szivem soha

                                               E világon bóldogságra nem lel.

                25                           ’S még csak azt ohajtom, hogy bóldog te légy,

                                               Hogy ha halnom is kell szépen érted,

                                               Mint istenfi, aki hűn kiszenvedé

                                               A megváltott földért a’ keresztet.

II

                                               Tudtam volna bóldog lenni én is,

                30                           Nékem is mosolygott a világ,

                                               Tettem vólna mint más űzve élvet

                                               S el lökve ha hervadt a virág

                                               Balga voltam – nem előre néztem

                                               Uj földért – csak hátra hasztalan

                35                           Óh de hát, vesztéssel aki nem lép

                                               A világba, olly boldog ki van?

                                               A jövő kétes reményvilága

                                               Míg a múlt sírormokon viraszt,

                                               E két testvér csókja a jelen, melly

                40                           Amint kéjt szül úgy meg fojtja azt,

                                               Játékául a’ sötét sírőrnek,

                                               ’S jó ha még illy játékunk lehet,

                                               Múlt időkből, mellyel gyermekekként

                                               El csitítjuk a’ keserveket.

                45                           Illy szép emlék bóldogabb napokból

                                               Benned ó nő nékem is jutott,

                                               Hála hogy reményünk amiként fogy,

                                               Emlékinknek kincse mind nagyobb.

                                               Amit élvezék mind az sajátom

                50                           Többé tőlem azt el nem vehedd –

                                               Hogy ha csalfaság vólt bár vagy álom

                                               Emlékemben szinte egyre megy –

                                               Csak halkan lépj fel, kíméljed a’ bút,

                                               Fel ne rettentsd álmából megint,

                55                           És ne mond hogy megnyugodva épen,

                                               Már feléd mosolygó pálya int.

                                               Hadd ne tudjam, hogy melly felnyitott könyv

                                               Volt nekem, szűd már nem értem én,

                                               ’S minden gondolatnak, mellyet egykor

                60                           Én irék be, más van már helyén.

                                               Arczodat se lássam félve látnám

                                               Mint ki reggel kis kertébe lép

                                               S ottan éjjel fergeteg viharzott

                                               Ottan minden pusztulási kép.

                65                           Szét oszolna tünde ideálom,

                                               Míg így bírlak – aminő valál

                                               Tegnap váltunk azt hiszem magamban,

                                               S reggel csókom újra meg talál.

                                               Csak ne gúnyolj mert hogy nem valóság

                70                           Halkan lépj fel, kiméld álmomat

                                               Engem bóldogít és bár mi légyen

                                               Mély homály födi határukat

                                               Mindkettőben érzünk kéjt keservet

                                               És mosolygunk, hogy ha vége van, –

                75                           Mindkettőből emlékink maradnak – –

                                               Álmodnom hát engedj bóldogan.

III

                                               Hát megtörtént az amitől remegtem,

                                               Hát látnom kelle téged újolag nő,

                                               És látnom úgy, hogy arczodon ne légyen

                80                           Egy kis sugár is a’ múltban merengő.

                                               Csak egy vonását a sajnálkozásnak

                                               Csak egy nyomát a’ titkos szenvedésnek

                                               Megnyugtatásaúl szerelmi búmnak

                                               Hazudtad vólna, hogy ha már nem érzed.

                85                           Silány vigasz – de még is némi vígasz,

                                               Mint hold mely nappal el sápadva lép le

                                               De éjjel még is oly kedves vezér az

                                               Ha elhagyott mi fényesebben ége –

                                               Ah a’ bóldogság lég az ifjuságnak –

                90                           Látatlan környez öntudatlan éltet,

                                               S csak már midön hullámi meg fogyának

                                               Érezzük a’ siralmas veszteséget. –

                                               Én sem becsültem míg fényes napom volt

                                               Most egy sugárt is hasztalan kivánok –

                95                           Tar a himes mező, – virága el holt

                                               Csak arczod az, min még rózsát találok.

                                               Egykor hivém nekem fog nyilni kelyhe

                                               Fájó tövis maradt csak e kebelben

                                               Ah látom a virág úgy van teremtve

                100                         Hogy csak kaczérkodjék a tarka kertben

                                               Ragyogj tehát nő óh ragyogj csodálva

                                               Lelkem le monda úgy is a reményről

                                               Ha már másnak nyílsz úgy még jól esik ha

                                               Nyilsz fényben, és keresve mindenektől.

                105                         Csak amidőn találkozánk, szememnek

                                               Mutattál vólna bánatosabb arczot,

                                               Ne láttam vólna sirján érzetemnek

                108                         Nászt ülni az idegen bóldogságot.

                3 „<Melly a’ feldúlt szivnek vér sebeivel>”.

                4 „Tán igen drágán vólt <meg>fizetve.”

                5 „Óh nem drágán, egy <szép> csillagért mi sok?”

                6 Az „illy” szó javítás eredménye, a korábbi változat olvashatatlan.

                8 Utána áthúzott, részben rekonstruálhatatlan sorok (a kéziratból egy rész kiégett):

                „<A bércznek, mit meg nem ingat a vihar>

                <Napsugárban [?] terem virága>

                <Aki [?] keblén>

                <Annak a’ [?] vagyon zárva.>

                <Óh ne írigy[?] szűm azt a’ kebelt>

                <Melly a’ [?]l tűri nyugalomban,>

                <Áld a’ sorsot áld, hogy bánatot és bút>

                <Hágy érezned olly mélyen, valóan.>

                <Igy osztozhatál csak egykor társ gyanánt>

                <Istenekkel túlföldi üdvökben>

                <S bár ha percznyi vólt is tündér mámorod>

                <Mélyebb vólt, hogysem hosszú lehessen.>”

                9 „<Meg irigyeléd azt így a társain>”.

                10 „<Por kebellel sorsunkat hogy osztám>”.

                11 „<S mert hiven megőrzém szent emlékedet>”.

                12 „<Átokúl haragodat küldék rám>”.

                13 „<Óh bocsáss meg nő, óh hagyd meg azt nekem>”.

                14 „<Üdvöm kérted egykor s én le mondtam>”.

                15 „<Hadd meg érte mostan rengő könnyemet,>”.

                16 „<Minden kincsemből csak e’ könyűm van>”.

                17 „<Szent e könny, mint melly függ számüzött szemén,>”.

                18 „<Ha honának szélein bucsúzik,>”.

                19 „<S benne minden ami néki drága vólt>”.

                20 „<Még egyszer s utószor tűkröződik. –>” Alatta áthúzott sorok:

                „<Hogy ha tudnád azt, mi édes érzeni>

                <’S ismernéd a’ puszta szivnek átkát,>

                <Meg hagynád nekem e’ végső érzeményt>

                <Mint kedves sír gyászos koszorúját.>

                <Rajta függ szivemnek minden vágya most,>

                <Mellyel egy világot át öleltem,>

                <Vedd el azt is tőle s öszve roskadok,>

                <Mert többé már nem marad mért élnem.>”

                21 „<’S most nyugodt lehetsz> nő <már nem gyötrelek”..

                22 „Bóldogság <utáni hő> reménynyel,”.

                23 „Át lattam <rég hidd el,> hogy szivem soha”.

                24 „<Érzelmivel> bóldogságra nem lel.”

                30 „<Nékem is nyílt egykor szerelem virág>”

                31 „<Nékem is mosolygott hajdanában>”

                32 „<Mert egy csábitó nő élet és világ>”

                33 „<Mert nem tettem [?] úgy mint mások>”

                34 „<Mért nem élvezék mindent feledve rég?> Alatta áthúzott sorok:

                „<Mert az érzés olly szent vólt előttem,>

                <’S emlékezetembe is olly szent az még.>

                <Tiszta szűnk őrcsillagának hittem>

                <A szűz szerelemnek lepke szárny porát,>

                <Nem hivém hogy az élet viharja>

                <Igy le söpri s véle minden ideált. –>”.

                35 „Óh de hát, <hogy nem vesztéssel> lép<ne>”.

                36 „A világba, <ember> olly boldog ki van?”. Alatta áthúzott sorok:

                „<Csak lemondásoknak láncza éltünk>

                <Mellyből nem marad más, emléknél csupán.>”

                37 „A jövő <kinos> reményvilág <még,>”.

                38 „<Míg a’ múlt fájdalmas sírokon> viraszt,”.

                40 „<Ha gyöngyöt szül tüstént [?]>”.

                42 „’S jó ha még illy <kedves> játékunk lehet,”.

                44 „<Csendesítjük ollykor> keserveket.”

                46 „<Hála az egeknek nékem> is jutott,”.

                48 „<Drága e>mlékinknek kincse mind nagyobb.”

                49 „<E szép emlék hölgy te vagy s szerelmed,>”.

                50 „<Édes bájt nyer tőle a’ rideg jelen>”.

                51 „<Mint ha bérczek csúcsát aranyozza>”.

                52 „<Egy eltévedt súgár ünnepélyesen.>”

                53 „<Óh c>sak halkan lépj fel, kíméld a’ bút,”.

                54 „<Hadd ne rettenjen fel álmából> megint,”.

                55 „<Óh> ne mond hogy megnyugod<tál újra>,”.

                56 „<’S hogy> feléd mosolygó <élet> int.”

                58 „Volt <előttem>, a’ szű már nem értem én,”.

                60 „Én irék be<léje> más <vagyon> helyén.”

                61 „Arczodat se lássam <hölgy ezentúl>”.

                62 „<Lelkem reszket tőle, fél azt látni már,>”.

                63 „<Hogy ha fényét vesztett őszi nappá>”.

                64 „<Lett, melly játszott rajta a’ tavaszsugár,>”. Alatta áthúzott sorok:

                „<Úgy lennék mint kertész, aki reggel>

                <Még reménylve kedves kis kertébe lép,>

                <Ámde ottan éji fergeted dúlt>

                <’S most már minden gyászos pusztulási kép.>”

                65 „<Én sem ismernék rád,> ideálom,”.

                66 „<Szét oszolna tünde párázat gyanánt>”.

                67 „<Míg így bírni hiszlek, bírni most is>”.

                68 „<Mint akkor valál, hogy bóldogok valánk>.” Alatta áthúzott sorok:

                „<Képzelem hogy csak tegnap váltunk el,>

                <És azóta ami történt mind csak mind>”.

                69 „<Kínos álom vólt fel ébredek majd>”

                70 „<A reggellel uj[?] s csókollak megint.>” Majd: „<Csak h>alkan lépj fel, kiméld <az> álmom”.

                71 „<S hogy ha álmom is csak bóldogságom>”, utána áthúzott sorok:

                „<Halkan lépj fel halkan kiméld [?]>

                <Mind egy lelkem egyedűli vágya>

                <Egy testvér az a’ hideg valóval>”.

                72 „<Mely [?] takarja el határukat>”.

                73 „Mindkettőben ér<e>zünk keservet”.

                74 „És <nyugton> mosolygunk, hogy ha vége”.

                76 „<Őh nő á>lmodnom hát engedj bóldogan.”

                81 „Csak egy vonását <arczodon a búnak>, majd „Csak egy vonását <rejtett [?]>”.

                83 „<Megnyugtatásaul sok bánatomnak>”.

                85 „<Hadd hittem vólna hogy szenvedtél értem>”

                86 „<Ez a rossz vígasz ámde mégis vígasz>”, majd: „Mint hold<világ el sápad a nappal [?]>”.

                87 „<Mint hold világ, melly nappal fel sem tűnik,>”.

                88 „<De a’ vak éjben olly kedves vezér az. –>” Alatta áthúzott sorok:

                „<Egykor midőn napom vólt égető nap,>

                <Alig tudám keblemnek bóldogságát,>

                <Őrjöngve többre s újra többre vágytam,>

                <Mit nékünk isten itt élvezni nem hágy.>”

                89 „<Mert vajh mi sok, sok percze a gyönyörnek>”.

                90 „<Mint a’ lélekzet> öntudatlan éltet,”.

                91 „S csak <hogy ha megszakadt már, és késő van>”

                93 „<Nem tudtam én sem> míg fényes napom volt”, alatta áthúzott sorok:

                „<Most már szeretnék téli napsugárt is>

                <Őrjöngve többre újra többre vágytam>

                <Szeretnék halvány tünde fagyvirágot>”.

                94 „<’S nem jő sugár a’ bóldog múlt napokból>”.

                96 „<Mig> arczod<on> nyíló rózsát találok.”

                97 „Egykor hivém <örjöngő képzelettel>”.

                98 „<Hogy az a rózsa ott nyiland magamnak>”.

                99 „<Szerény sorsomnak fénytelen körében>”.

                100 „<De a’ virágok nap felé hajolnak,>”.

                101 „<Rózsám is fényesb’ nap felé hajoltál,>” majd: „Ragyogj tehát nő <csak> ragyogj csodálva”.

                102 „<Fájó tövis maradt csak e’ kebelre>”, majd „Lelkem le mond<ott úgy is mindenekről,>” alatta:

                „<[?] hogy a’ virágok tarka kertben>

                <Kaczérkodásra vannak mind teremtve.>

                <Ragyogj hát hölgy, ezért nem írigyellek>

                <Lelkem le mondott régen illyenekről,>”.

                104 „Nyilsz fényben, és <csodálva> mindenektől.”

                105 „Csak amidőn <én láttalak óh szépem>”.

                107 „<[?] érzelmim sirján>”.

A Levelek ciklusnak ez a negyedik s egyben utolsó verse, amelynek tar­talma szorosan kapcsolódik Fráter Erzsébet személyéhez.

Fogságomból

I

                                               Messze földnek gyászos börtönéből

                                               Jő hozzátok e’ kicsíny levél,

                                               Mint madárdal, szabadon, csapongva

                                               Bár dalosa szűk fogságban él.

                5                             Most értem már, olly fájó gyönyörrel

                                               Hogy mit hangicsál a’ rabmadár,

                                               Énekével lopva a’ szabadba,

                                               Menekűl, és kis fészkére jár.

                                               Érzed-é nő lelkem suhogását

                10                           Mint rejtélyes zokogó szelet?

                                               Érzed-é ha homlokon csókollak,

                                               És utánad a’ két gyermeket?

                                               Kedvteléssel látom kis körödben

                                               Minden úgy megy mint megszokta rég,

                15                           Még nyomom sehol sincs eltörűlve,

                                               S mostan lenne csak hogy el menék.

                                               Ablakhoz futsz, mint ha várva várnál,

                                               Kis fiacskám kérdi: hol apám?

                                               Székem ott áll könyves asztalomnál,

                20                           Istálóban tombol paripám.

                                               Látom, látom, érzitek hiányom,

                                               Oh mi édes szűmnek ez, mi jó,

                                               Ah de a kor mint víz össze símúl

                                               A barázdán mit vág a’ hajó.

                25                           Kedvesünk ki messze vála tőlünk

                                               Nagy hiányt hagy szívünk fenekén,

                                               Mint ha a’ legszebb tőt ki szakítják

                                               Dús virág ágy kellő közepén,

                                               Ah de a’ virágok össze nőnek

                30                           A hiány fogy kissebbűl a kár,

                                               Míg a’ kedves hogyha vissza térne

                                               Útban lenne, s helyt sem lelne már.

                                               Óh de e’ nap úgy-e, messze van még,

                                               Látod látod eszmém milly sötét,

                35                           Szellememhez vólt ragadva az árny,

                                               Mellyet a’ börtön foglyára vét.

                                               Súlyos az árny, rémek népesítik

                                               Mint sírt, mellyben érző sziv lehel,

                                               Hallja még az élet lüktetését

                40                           S fél, feledve részvétlen vesz el.

                                               Hát fiacskám? – Sorsomról tanitsd ki,

                                               Hogy míg él sohse feledje el,

                                               És erényt, bűnt mérni ne tanúljon

                                               A siker hiú mértékivel.

                45                           A hatalmas törvényt lát, le rontja,

                                               Mint egy isten, tesz amit akar,

                                               Egy szó van mégis min nincs hatalma

                                               Melyet lelkünk mint kincset takar.

                                               Lám! körűlem sem mosolyg az élet

                50                           Barna szűk fal a bús láthatár,

                                               Ám de fent az égnek egy darabját

                                               Látom, mellyen csillag írat áll,

                                               ’S értem mit bír itt lent a’ hatalmas,

                                               Értem odafent az istenit,

                55                           S fent csapongok, amig kongni hallom

                                               Ajtómnál az őrnek lépteit. –

                                               Kis leánykám? néki mit izenjek?

                                               Mind hiába, ő nem értne meg

                                               Most tanúlja még csak mondogatni,

                60                           Mik szivünknek leg szentebb nevek.

                                               ’S épen mostan nem csókolhatom meg

                                               Épen most nem látja az atyát,

                                               Kérdené ki az, ha vissza térnék,

                                               Félne tán, mint idegent ha lát.

                65                           Óh tanítsd, tanítsd meg nő nevemre

                                               És tanítsd meg mint szeret a’ nő,

                                               Hogy majd egykor ő is tenni tudjon,

                                               Ugy miként te, hogyha nagyra nő.

                                               És azoknak, kiknek szíveikben,

                70                           Úgy mint eddig most is van helyem,

                                               Mond: Ne szánjanak, könyet, sohajtást,

                                               Jól tudják ők hogy nem kedvelem.

                                               Tenger éltem, rajta most vihar zúg

                                               Ők a gyöngyök, mellyeket kimos,

                75                           Sajnálhatni-é azt akinek még

                                               Balszerencse is kincseket hoz? –

                                               Szent halott a’ hon, mi az utódok,

                                               Szenvedést hagyott csak ránk keze,

                                               Szégyenelném, hogyha szent hazámnak

                80                           Én lennék felejtett gyermeke –

                                               Óh, ne írigyeljék azt barátim,

                                               Pótolják inkább a’ helyemet,

                                               Vigalomban igyanak helyettem,

                                               és ha az idő jön tegyenek.

II

                85                           Jó természet mellyel istenem meg áldot,

                                               Most a’ próba napján emberül meg állott;

                                               Aki a világot mosolyogva néztem,

                                               Meg nem törve várok hosszú türelemben.

                                               Óh pedig bájos vólt, mellytől el tépettem

                90                           Mellyben munkálkodtam költöttem szerettem

                                               Az a’ kisvilág és most elválva tőle.

                                               Van szüksége szűmnek nem csekély erőre.

                                               Fel fel tűnedeznek képei előttem,

                                               Édes tarkaságuk elszorulva nézem,

                95                            Mint édes viszhangját a’ tündér regéknek

                                               Mellyeket télestén tűzhelynél mesélnek.

                                               Látom házikónkat csendesen szerényen

                                               Allani akászok titkos rejtekében

                                               Nyíltan, védtelen mert fel nem költi vágyát

                100                          Írigynek hiúnak, küszöbén nem lép át

                                               Csak jó pajtás és hoz ünnepet a’ háznak,

                                               Szivességet néz csak s lel kedvet magának.

                                               Látom udvarunkban mint munkál serényen

                                               A cseléd danolva, mind saját körében,

                105                         Aki fárad értem, és danolni látom,

                                               Legszebb diadalmam, tiszta bóldogságom.

                                               Látom a’ kis forrást lábánál a’ hegynek

                                               Siető hullámi édes dalt rebegnek,

                                               Sokszor el lesém azt tőle nyári este

                110                          Míg a’ bükk borongó gyászban állt felette,

                                               ’S míg felém szállott a rétek illatárja,

                                               Meg csendült a’ régi templom kis harangja.

                                               Óh vén templom látlak, látlak a dombélen,

                                               Melly alatt a’ helység nyúlik el szerényen,

                115                         Nálad gyűltek öszve harmat ülte páston

                                               Tánczra és dallásra nyári éjszakákon

                                               Ifjak és leányok, mellettek csendesen,

                                               Állott a’ temető, a’ holdnak fényében

                                               Kertünknek széléig marhák legelének

                120                         Szóllott a tilinkó, fénybogárkák égtek.

                                               Ott álltunk kapunkban, nőm emlékszel-é még

                                               Amint e’ tündéri képen el merengénk,

                                               Akkor térünk vissza a’ messze látóról

                                               Honnan a’ szem széles földet bé barangol,

                125                         És a gondolat mint sas, repűl felette,

                                               Mígnem az éj árnya lassanként bé lepte.

                                               Csillagok tűntek fel a’ sötétkék égen

                                               Választánk közűlök már haza menőben.

                                               El némúlt már minden a’ pásztor nótája

                130                         Kísért el csak minket kertünk kapujába –

                                               Óh e bűvös körben magamat ha látom

                                               Ollyan idegennek, olly másnak találom,

                                               Attól ami lettem, hogy köztem s közötte

                                               Semmit sem lelek, mi együvé kötözne.

                135                         Hej de nem tovább, el el emléketekkel

                                               Aki tűrni bírok meg nem tört kebellel,

                                               Küzdeni a’ sorssal, vesztem az erőmet,

                                               Hogyha ábrándozni kezd szivem felőled.

                                               Most pedig csak várni, várni kell nyugodtan,

                140                         Minden szenvedésben egy vigasztalás van:

                                               A tudat, mindennek hogy megjő a vége,

                                               A megszabadulás, a megnyugvás véle, –

                                               S ami most gyötör, mi sujt, midön múlttá lesz

                                               Győzelmes lelkünkbe egy emlékgyöngyöt tesz. –

III

                145                                         Eljött hát a szabadúlás napja,

                                                               Végre, végre megnyilt börtönöm

                                                               Arczom illatos szellő csókolja

                                                               Enyhe hangja részvevő öröm.

                                                               Hogy körül zajong e gondatlan nép,

                150                                         S ennyi közt nincs egyik is talán,

                                                               Aki értené hogy a szabad lég

                                                               A boldogság és élet csupán. –

                                                               El kábúlva, tántorgok közöttök,

                                                               A szabadságtól úgy el szokám

                155                                         Végtelenje hogy már szinte el lök.

                                                               Félelem szédület száll reám.

                                                               Börtönömnek szűk körébe szokva

                                                               Mint madár melly szálni el feledt

                                                               Visszanézek, és sötét alakja

                160                                         Mint kisértet úgy látszik követ.

                                                               El csak el majd úgy rejtsz szent öldebe,

                                                               A természet rég látott barát!

                                                               Úgy mosolygsz, mint bucsu perczeidben,

                                                               Bár azóta egy tél zúga rád. –

                165                                         Óh ha ott is mind ezt így találnám

                                                               Hol szivem szeretteit hagyá.

                                                               Vajh a nyárnak kéje vár-e ott rám

                                                               Ah de ha telet lelnék csupán

                                                               Óh, ki tudja. Az tartott fel eddig

                170                                         Hogy lelkem közétek vissza járt.

                                                               ’S bár viharnál az ész gyorsabban vitt,

                                                               Szívemnek még mindég lassan szállt.

                                                               ’S most midőn szabad vagyok mehetni

                                                               Aki úgy epedtem értetek

                175                                         Minden léptemnél eröm enyészni

                                                               Érzem, ’s a’ jövőtől rettegek.

                                                               Keblem el szorúl szorongva kérdem

                                                               Mit lelek, nem ért e semmi baj,

                                                               ’S hogy ha a kis ház küszöbre értem

                180                                         Mosolyod fogad-e vagy sohaj?

                                                               Minden eszmédet láttam születni

                                                               Mellyel ébredsz ’s elnyugszol megint.

                                                               E kedves dalt durván össze tépni

                                                               Küldte a sors a válási kínt.

                185                                         Hogy kötöm meg és értem meg ismét

                                                               Ezt a már már elfeledt zenét.

                                                               Szíveink közt annyi idegen kép

                                                               Mérges árnyat mind kettőnkre vét

                                                               Itten állok végre s félve félek

                190                                         Fel lebbenteni a’ kárpitot.

                                                               Míg mindnyájatokat át ölellek

                192                                         S egy csók mindent magyarázni fog.

                1 „Messze <távol> gyászos börtönéből”.

                6 „<Mit danol, mit zeng> a’ rabmadár,”.

                8 „Menekűl, és kis fészké<hez> jár.” Utána áthúzott sorok:

                „<E sorokban én is menekűlök,>

                <El maradnak a’ sötét falak,>

                <Lelkem ott csapong már körötökben,>

                <És örűl, ha vagytok bóldogak.>”

                11 „Érzed-é ha homlokon <meg[?]>,”.

                12 „És utána a’ két gyermeket?”

                13 „Kedv<vel látom> kis <háznak> kör<ében>”.

                14 „<Hogy még minden úgy megyen mint rég,>”.

                15 „Még nyomom <látszik mindenben, mintha>”.

                16 A „S” utólagos betoldás.

                17 „Ablakhoz futsz, mint ha <vissza>  várnál,”.

                19 „Székem ott áll <üresen könyvemnél>,”.

                21 „Látom, látom <még hiányzom néktek>,”.

                22 „<S e hiánytok ollyan jól esik>,”. Alatta áthúzott sorok:

                „<Óh ne jőjön bár nap, mellyen egykor>

                <E hiányhoz szűtök megszokik.>

                <Jaj de a’ szív naptól nyílt virágszál>

                <Melly nap nélkűl nem nyilik soká,>”.

                23 „<És a kor folyam melly> össze símúl”.

                24 „<A hajó bár fel barázdálá.>”.

                25 „Kedvesünk <ki meghal, avagy elvál>”.

                30 „A hiány fogy <ha fogy szüntelen>,”. Alatta áthúzott sorok:

                „<Mígnem lassan halavány emlékké>”

                <Néha intő részvétté leszen.>

                <’S a’ részvét is hegged, úgy mint a seb,>

                <Száz virág nő a’ ki halt helyett,>”.

                31 „Míg a <holt ha újra> vissza térne”.

                32 „Útban lenne, <nem lelne helyt is>.”

                34 „<Megbocsáss hogy> eszmém illy sötét,”.

                39 „Hallja még az élet<nek zajgását>”.

                40 Utána áthúzott sorok:

                „<Vissza tér éltének minden gyásza

                ’S minden fényesb’ pontja el marad,

                Kétkedek mindenben mi múltjára

                Édességet, fényt szerelmet ad. –

                Ah de hogy ha feltünő arczádon

                A konyű szent mosolygássá lesz,

                Áldom a vészt melly sorsomra rontott

                Mert szivedről biztosabbá tesz.

                Isten áldjon e’ vigasztalásért,

                Óh de mellettem el ne felejtsed,

                A miattam búsongó anyát.

                Rejtsd el tőle mind azt ami árnyék,

                ’S azt mutasd csak ami napsugár,

                Néki a’ kor sok keservet öntött

                Egy csepp is tán túlcsordulva már.

                Jó öcsém tudom ott áll mellette

                Mint szőlőnél védő támasz áll,

                Ám de a’ szőlőnek súgár is kell,

                ’S azt csak mint te, olly nőnél talál.>”

                41 „<Most fiamról.> – Sorsomról tanitsd ki,”.

                43 „És erényt, bűnt ne tanúljon <mérni>”.

                44 „A siker <’s fénynek> mértékivel.”

                45 „<Törvényt mindég a’ hatalmasabb szab>”.

                46 „<S jutalmaz büntet kedvére> hatalma”.

                47 „<Mindent tesz mint istenek tehetnek>”.

                48 „<Egy van csak, mit el nem bír keze.>” Utána áthúzott sorok:

                „<A szót melly szivünkben él és ítél

                Melly a’ jó s rossz közt húz vonalat

                Azt nem bírja ő el tántorítni

                Fenyeget bár, vagy jutalmat ad.

                Mond fiamnak e’ szóra’ figyeljen

                E szó az melly feltart engemet,

                ’S önbecsében büszkébb mint a’ bíró.

                Aki ítélend sorsom felett. –>”

                49 „<Nem mosolyg rám itt a’ szép természet,>”.

                50 „<Füstös fal csak> a bús láthatár,”.

                54 „Értem <mit mond odafent az ég>”. Utána áthúzott sorok:

                „<’S bár a’ bús fal korlátozza léptem>

                <Lelkem odafent kalandoz még>

                <És mosolyg a’ gyáva törpeségen>

                <Melly mocskolja isten műveit>”.

                55 „<Még fel eszmél>, ami<nt> kongni hallom”.

                57 „<’S hát lánykámnak?> néki mit izenjek?”

                59 „<’S m>ost tanúlja még csak mondogatni,”.

                60 „Mik <embernél> leg szentebb nevek.” Utána áthúzott sorok:

                „<Lelke szúnyadt még most ébredez fel>

                <Új létére mostan néz körűl,>

                <’S minden tárgy mélyebben, maradóbban>

                <Hat reája mint ha fel serdűl.>”

                61 „’S épen most nem <adhatom rá> csóko<m>”.

                67 „Hogy majd egykor ő is <tudjon> tenni”.

                68 Az „Ugy miként te,” sorkezdet áthúzva, majd megismételve.

                71 Az utolsó szó áthúzva, majd fölötte megismételve.

                73 „<Éltem tenger> rajta most vihar zúg”.

                75 „Sajnálhatni-é <kit> akinek még”.

                76 „<Bal szerencse is> kincseket hoz? –”

                77 „Szent halott a’ hon, mi <b[ús?]> utódok,”.

                78 „<Nem hagyott ránk csak keserveket>”. Utána áthúzott sorok:

                „<A választott kedvesekre többet,>

                <’S érdemünk szerint kevesbbeket,>”.

                80 Utána áthúzott sorok:

                „<S fájdalmából nékem is osztályrészt>

                <Nem juttatott vólna szent kegye.>”

                82 „<Inkább pótolják> a’ helyemet,”.

                83 „<Vigalmikban> igyanak helyettem,”.

                84 Előbb: „<Hogy ha tett kell [értem?]> tegyenek”, majd: „<’S értem is ha tett kell> te­gye­nek”. Utána áthúzott sorok:

                „<’S hogy ha jó kedvből nem vágynak élni>

                <Daczból éljenek minél tovább>

                <Most hogy éltek [?] bosszusága>

                <Isten véled nőm – jó éjszakát.>”

                86 A „napján” szó helyén előzőleg: „napja<it>”.

                87  fizikailag az iménti sor után következik: „<Hej csak jó természet az én természe­tem,>”. A végleges változat II. részének első három sora azonban utólagos betoldás, így ere­­de­tileg ez az áthúzott sor volt az első, amelyet további öt, utóbb áthúzott sor követett (lásd a 88. sor jegyzetét!).

                88 Alatta áthúzott sorok:

                „<Csak a próba súlyos napjaiban érzem.>

                <Én ki úgy kivánok, úgy tudok élvezni>

                <A’ hit tűkörébe mosolyogva nézni>

                <’S őrültnek tartom ki nélkülöz ha nem kell,>

                <Meg nem törve bírok tűrni türelemmel.>”

                91 „Az a’ kisvilág most <élni messze> tőle.”

                92 „Szüksége <van> szűmnek nem csekély erőre.”

                93 „Sokszor fel fel tűnnek képei előttem”.

                94 „Édes tarkaság<át köny s mosoly közt> nézem”

                96 „Mellyeket <zord télben> tűzhelynél mesélnek.” Ezt egy olvashatatlan változat kö­ve­ti.

                97 „Látom <kis házunkat> csendesen szerényen”.

                102 „<’S lel kedvet, csak kincsét nézvén a gazdának.>” Alatta áthúzott sorok:

                „<Látom a kis kertet gyümölcscsel, virággal>

                <És el nem riasztott madarak dalával>

                <Méhzsongás, napfény és árnyék minden bája>.

                <De felette lengő béke bóldogsága>”.

                103 „Látom udvarunkban <munkás élet [?]>”.

                104 „<Jókedvvel zörögni, zajgani serényen>”.

                105 „Aki <értem munkál és> danolni látom”.

                106 „Legszebb diadalmam, <legjobb boldogságom>”.

                110 „Míg a’ bükk <rejtélyes> gyászban állt felette,”.

                115 „Nálad gyűltek öszve <harmatos gyep parton>”.

                116 „<Tánczolni danolni> nyári éjszakákon”.

                119 „<S gyepünknek> széléig marhák legelének”.

                120 „<Ostor és kolomp szólt> fénybogárkák égtek.”

                122 „Amint e’ <rejtélyes> képen el merengénk,”.

                126 „<Mígnem el borított mindent a köd leple.>”

                128 „Választánk közűlök <ott> haza menőben.”

                129 „<Néma volt a’ nyár csak a’ szolonak dalja>”.

                130 A „Kísért” és a „kertünk” szavak között több olvashatatlan változat.

                131 „Óh <ha e szent> körben magamat <meg> látom.”

                134 „<Nem lelek egy szálat mi még összekötne.>” Utána áthúzott sorok:

                „<Akkor a’ bóldogság ’s csendnek közepette

                Lelkem a’ veszélyt, az izgatást kereste,

                Lovagoltam az éj zúgó viharába

                Vívtam a’ folyónál, ha tombolt vad ára

                ’S lelkemben dalomnak villámi teremtek

                Mígnem hozzád tértem nőm, hogy megpihenjek.

                És öledbe hajtva megfáradt fejemet,

                Gondoltam magamban legszebb énekemet.>”

                137 „Küzdeni a’ sorssal, <el>vesztem erőmet”.

                138 Utána áthúzott sorok:

                „<Türelem [?] kész kit még balsors nem ére

                Azt hiszi hogy máskép az nem is lehetne

                Minden pillantásod új világ lesz nékem

                Látom milly tűrhetlen nő nélkűled éltem>”.

                139 „<Akkor még csak várok szenvedek nyugodtan>”.

                141 „A tudat, mindennek <hogy jő vége percre>”.

                142 „<Mellyben meg lesz oldva a sorsom rejtélye>”.

                145 „Eljött hát szabadúlás<om perce>”.

                147 „<Sok keservvel van megvásárolva>”.

                148 „<Jaj de élettel is az öröm>”. Alatta áthúzott sorok:

                „<Álomnak hittem mind ami bántott,

                Mellyet reggel elfeledtünk már,

                ’S félek ismét hogy most ál[mo]dom csak

                ’S ébredésnek csalódása vár.

                Mint olly sokszor. Ah de nem csalódom

                Most. Arczámat csókdossa a’ szél

                ’S mint rég vált barát sorsomról kérdez>

                <’S a’ kedves szabadságról beszél.>”

                149 „<Körülöttem zajg e’ város népe>”.

                150 „<’S ennyi ember közt tán egyik sincs>”.

                151 „<Aki tudná isten szabad lége>”.

                152 „<Milly mondhatlan bóldogító kincs.>” Alatta áthúzott sorok:

                „<Igy rabol meg a nehány percztől is

                Mit  keblünk a’ bóldogságból bír

                Megszokás, s csupán csak az kecsegtet

                <Amiért szűnk még epedve sír.>>”

                154 „<El szokám én a szabadságtól rég.>”

                155 „Végtelenje <szinte meg ijeszte>”.

                156 „<Szédülök mint hal a’ tengerben>”, alatta.

                „<Bizodalmat és reményt el veszt>”.

                159 „Vissza <vissza> nézek, <és a börtön>”.

                160 „Mint kisértet <borul rám árnyad>”.

                161 „El csak el <természet> szent öledbe”.

                162 „<Óh mi régen már nem láttalak.>” Fölötte: „<Rajta el – óh mi rég nem látta­lak>”.

                163 „<Úgy mosolygasz bár virágid [?]>”.

                164 „<Mint akkor midőn el hagytalak.>”

                165 „<Bár így lenne bár így lenne ott is>”.

                166 „<Hol mind az van amit szeretek>”.

                167 „S ott hol a’ nyár bóldogságát hagytam>”. Majd: „<És> a nyárnak <boldogsága> vár<[?]>”.

                168 „<Vágyaim telet ne leljenek.>”

                169 „<Börtönömben mindég az tartott fel>”, majd: „<Vajh> ki tudja. Az tartott <[?]>”, az­tán a „<Vajh>” „<Ah>”-ra javítva.

                171 „<’S mindent mint reményle olly mosolygó>”, majd: „’S bár viharnál a <sziv> gyorsabban vitt”.

                172 „<Mindent ollyan bóldognak talált>”. Alatta: áthúzott sorok:

                „<’S amint lelkem szállt, szivem még [?]>

                <Korholá az eszem szárnyait,>

                <Én ugymond gyorsabban ott teremnék>

                <Mint az a’ hideg gondolat vitt>”.

                175 „Minden léptemnél <eröm elfogyni>”.

                177 „Keblem el szorúl <sötéten> kérdem”.

                178 Az „ért” szó áthúzva, fölötte megismételve.

                179 „S hogy ha <lépek a’ ház küszöbére>”.

                181 „<Meg szoktam, hogy minden eszmét lássak>”.

                182 „<Amint születe s kebledben nő>”, majd: „Mellyel ébredsz <mellyel nyugszol el>”.

                183 „<Tudtam milly eszmével szúnyadtál el,>”.

                184 „<S hogy ha ébredsz millyen eszméd jő.>” Majd: „<Hosszú válás kínjainak kell>”.

                185 „<Vajh hogy kössem össze, mint értsem meg>”.

                186 „<Ismét azt a’ felejtett zenét.>”

                187 „Szíveink közt <tolakodának>”.

                188 „<Elválásunk hosszú napjai>”. Alatta áthúzott sorok:

                „<Mint idegenek s nem-é maradnak>

                <Ottan ármányok fullánkai?>

                <Engem ért-e csak kizárólag, mind

                A bánat mit méhe hordozott,>”.

                189 „Itt állok <sorsom titkánál ’s> félek”.

                190  Utána áthúzott sorok:

                „<Indúlnom kell s íme léptem lassúl>

                <Keblem el szorúl, szivem remeg>”.

                191 „<Mig mindnyájtokat által ölelve>”.

                192 „<Egy csókban mindent el feledek>”, majd: „<E>gy csók mindent magyarázni fog.”

 A szerződést a későbbiekben (nem lehet tudni: hivatalosan vagy csak szóban) többször is módosíthatták a felek, minimum három ponton. Először is 1864-ben nem nyolcszáz, hanem nyolcszáznegyven forint a tartásdíj. Másodszor: akkoriban már nem augusztusban, hanem szeptemberben volt esedékes a féléves fizetés. Harmadszor: nem tizedik, hanem jóval a tizenegyedik születésnapja után vette magához Madách Imre Jolán lányát. Kétséges, vajon a többi adat megállja-e a helyét, pl. valóban 200 forintot kapott-e Jolán 10 éves kora után Fráter Erzsébet? Nem kizárt, bár ebben az esetben nem egészen érthető, miért 150 forintról írt alá váltót a férj gyermekének elvitelekor. Madách Imre legalább egy ízben igen súlyosan megsértette a szerződést, amennyiben két évig (1857. február 1-től 1859. január végéig) nem fizetett tartásdíjat. Nem csoda, ha az ilymódon lehetetlen helyzetbe kényszerített fél bírósághoz is fordult.

Alul írottak érett ’s hosszas meg fontolás után, meggyőződvén hogy a házas együtt lét fenntarthatására okvetlen megkívántató kölcsönös bizalom, egyetértés és ön megtagadás közöttük visszahoszhatlanúl meg szűnt, minek eredményeül nem csak saját magunk örökös boldogtalansága, de a felbomlott családi élet következtében gyermekeinkre nézve is sok oldalú kár következnék, egyetértőleg elhatározuk ezen, továbbra feltarthatlan allapotnak véget vetni, s elvállásuk okainak gyöngédtelen ’s kellemetlen bövebb feszegetését mellőzve, mellyeket pereskedés útján bíró előtt elnem halgathatnank, köz meg egyezéssel egymástól örökre és vég elvállni, következő feltételek mellett:

1. Én, Madács Imre kötelezem magamat, valamint halálom esetére örököseimet, nömnek holta napjaig mig nevemet viselendi évenként nyolczszáz pengő forintokat két részletben félévenként előre fizetni. Az elsö illeték fizetése legközelebbi augustusi Pesti vásárkor történend.

2. Ha Jolán leányom, kit nöm magánál tart, tizedik évét eléri, szaporodott nevelési költségeire még kétszáz pengő forintot tartozom fizetni, a fent írt nyolcz száz forinton felöl, vagy belátásom szerint neveléséről másképp gondoskodni jogom lesz, vagy szinte azon esetre is, ha nöm nevemet viselni megszünik, vagy meg hal. –

3. Aladár és Ara gyermekeim nállam maradván, azokat ápolni ’s nevelni tartozom. –

4. Nőm minden hozományának, ’s egyébb saját ingóságának apai házába való leszálítását eszközlöm.

5. Lemondok személyemre minden nöm utáni özvegyi örökösödésröl egyáltalján, ’s határozottan.

6. Nöm bár mikori felszóllitására ezen tényleges, s örökös elvállásunkat törvény előtt is meg fogom erősitettni, elvállásunknak e szerződésben kifejtett anyagi oldalai mindenesetre változatlan maradván.

Más részrül én Fráter Erzsébet vissza térek atyai házamhoz s

1. Magammal viendő Jolán leányomnak gondos ápolása és nevelésére magamat kötelezem.

2. Ezen szerződés minden pontjait, úgy szinte a’ nyolcz száz pengő forintnyi évnyi járandóságot elfogadom.

3. Lemondok személyemre minten férjem utánni özvegyi örökösödésröl, egy általján ’s határozottan.

Jelen egyeség levelünket egy eredeti példányban adtuk ki, mely eredeti példány Fráter Erzsébetnek adatott át, annak hiteles másolata Madách Imrénél találtattik.

Kelt Ecséd 1854. július 25n

Madács Imre mk (L. S.)

Fráter Erzsébet mp (L. S.)

Az egyező felek feljes meg nyugvással elébb az egyeséget meg olvasván saját kezüleg írták alá elöttünk mint meg kért atyafi tanúk előtt.

Kelt mint feljebb. Fráter Pál mk. (L. S.) Fráter Béla mp.

U. I. Az első pontban érdeklett nyolcz száz pengő forintokra nézve magamat s örököseimet nem fizetési esetben a’ szóbeli rövid utú biráskodásnak alája vetem.

Kelt mint feljebb, Madách Imre mk.

Die Gebühr mit 25 sage zwanzigfünf Gulden beim Pesther Steueramt an 31/7 unter Jour. art. 1489 entrichtet

Mayer mp. Einnehmer*
 
 *Az illeték 25 szóval huszonöt forinttal a Pesti cs. k. Adóhivatalnál július 31-én az 1849. naplószám alatt leróva. Mayer sk. pénzbeszedő.

Régmúlt korok eseményeit olykor nem a levéltárak soha közzé nem tett dokumentumai világítják meg, hanem esetleg a sajtóban megjelent közlemények.

Az alábbi írás a sajtóban napvilágot látott közlemény, amely a Nógrád Megyei Levéltárban, mint lapkivágat is helyt kapott, mégis, mint ismeretlen, rég feledésbe merült közleményt kell újólag megjelentetnünk.

Madách Imre feleségének, Fráter Erzsébetnek az életét sokan kutatták ugyan, mégis egyetlen hivatkozást sem találunk az alább közölt írásra. Erre részben magyarázatot adhat az a körülmény, hogy német nyelven, föltehetően a Pester Lloyd című napilapban jelent meg. A Nógrád Megyei Levéltárban őrzött lapkivágat alapján csak az állapítható meg, hogy február 26-a körül, mivel a hátoldalán szereplő hírügynökségi jelentések ezt a dátumot tartalmazzák. Az évszám azonban jelenleg még nem ismert.

A szöveg lélektanilag igen meggyőzően írja le Madách Imre és Fráter Erzsébet kapcsolatát, mindazonáltal, mivel a szerző, Lenkei Henrik nem az eredeti lejegyzés birtokába jutott, csupán annak másolata alapján teszi közzé Fráter Erzsébet üzenetét, kérdéses, vajon megbízható-e a forrás? Ezt leginkább azzal lehetne igazolni, ha előkerülne Nagyváradon vagy másutt a szöveg eredetije. (Fráter Erzsébet nyilván magyarul diktálta le gyermekeinek szóló üzenetét, majd erről készített valaki másolatot, s a másolat kerülhetett fordításra.) Jó lenne tudni azt is, ki lehetett az a személy, akinek a halála előtt Fráter Erzsébet tollba mondta üzenetét, mivel a hagyomány nem tud erről az eseményről. A többszörös közvetítéssel most megjelentetett szöveg csak egy ponton tartalmaz ismereteinknek ellentmondó információt: bálokról beszél, jóllehet, csak egy bizonyos bálról tudunk, amely a házasság felbomlása szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult. Mindazonáltal lehetséges, hogy írói fantázia terméke az egész, bár ha így van, akkor lélektanilag alaposan átgondoltnak kell tartanunk a “hamisítvány”-t. Megjelentetésével részben az a célunk, hogy választ kapjunk arra a kérdésre: valóban elmondta-e mindezt Fráter Erzsébet a halálos ágyán, vagy sem.

A német nyelvű szöveget Radó György irodalmár és műfordító ültette át magyar nyelvre, aki Madách Imre életéről az eddigi legteljesebb monográfiát tette közzé Madách Imre életrajzi krónika címmel 1987-ben.

*Megjelent a Kelet-Nyugat c. napilapban. Nagyvárd, 1991. okt. 19. 6. old. vissza
 
 

Egy nagyváradi hölgynek birtokában van annak az önigazolásszerű iratnak a másolata, melyet állítólag a nagy filozófus-költő, Madách Imre özvegye diktált halála előtt egy bizalmasának. Közöljük ezt a gyónást:

Gyermekeimnek!

Még néhány nap, vagy tán csak néhány óra, és nem leszek többé az elők sorában. Testemet majd valahol elkaparják – hiszen nem vagyok rá méltó, hogy egy családi sírboltba helyezzenek! – lelkem pedig égbe száll, vagy éppen az alvilágba. Ki tudhatná, hova?

Ez a legkevésbé okoz nekem gondot.

Beteg szívemre sokkal inkább nehezedik az a félelem, hogy ti is, kiket véremmel tápláltalak, elítéltek engem.

Ezért a szeretetem, melyet a megaláztatások sem ölhettek ki belőlem, arra ösztökél, hogy megszabadítsalak benneteket a miattam való szégyenkezés tövisétől.

Ezenkívül nem akarom az engem ért égbekiáltó igazságtalanság tudatát magammal vinni a sírba.

Röviden szólva: én nem tartom magam olyan elfajzott, elvetemült teremtésnek, mint amilyennek világgá kürtöltek.

Minden rosszindulatú ellenségeskedés és kárörvendő eltúlzás ellenére, én csupán egyvalamit ismerek el: hogy olyan mélységesen szerencsétlen lény voltam, aki a balszerencsés körülményekkel vívott küzdelemben alul maradtam. Ám a bűnbánó Magdolnára az vesse az első követ, aki az én helyemben szilárd tudott volna maradni.

Ezt akarom, forrón szeretett gyermekeim, most, erkölcsi és testi összeomlásom éjszakájából, erőim utolsó megfeszítésével nektek tudtul adni.

Csak egy negyedórát szánjatok rám. Hiszen én sok éven át elviseltem panaszaitokat, és nyugatatgattalak benneteket minden gyermekbetegségetekben. Egy haldokló az, aki tőletek ezt a kegyet kéri!

Otthonról olyan voltam, mint a többi birtokos nemes családból származó leány. Csinos, életvidám, jó táncos, jó lovas, járatos az úgynevezett modern irodalomban, szeszélyre, duzzogásra hajlamos aszerint, hogy teljesítik-e kívánságait, kérőre vár, akiről elhatározta, hogy majd az ujja köré csavarja. Ezeken kívül talán ősömtől, Martinuzzi Fráter Györgytől, a tragikus végű diplomata-hadvezértől örököltem kaméleonszerű természetemet, ami azt jelenti, hogy éppúgy készen álltam a lét komolyságát felfogni, mint bárkit jól megfricskázni.

Romantikus fellángolás és fékezhetetlen csökönyösség, hajlam a magányosságra és túlcsorduló szórakozásvágy már korán váltották egymást keblemben – annál is szeszélyesebben, minthogy jó anyámat hamar elveszítettem, és sorscsapásokkal sújtott apámnak nem volt ideje leánykájának neveléséről gondoskodni.

Mint vadrózsa, úgy nőttem fel. Egy jóságos, tapasztalt kertész gyámolításával bizonyára jól fölnevelt, az egész háznak örömet szerző és a viharoknak ellenálló virággá fejlődtem volna.

Megismertem apátokat. fiatal ember volt, másmilyen, mint azok, akiket addig ismertem. Mélyen álmodozó tekintet, szép vonású száj, lágy, behízelgő hang, csodásan kifaragott kéz. És mindezen tulajdonságait mintegy megkoronázta az a fölényes műveltsége, amellyel heves beszéde mindenkit meggyőzni akart.

S az alig huszonkét éves Madách Imre meglátott engem, jelentéktelen kisasszonykát, s én valószínűleg személyiségünk ellentéte folytán oly hatással voltam rá, hogy gyors elhatározással megkérte a kezemet.

Hogyisne nyújtottam volna neki örömmel! Már csak azért is, hogy apám válláról levegyem a gondot, miként juttassa főkötő alá nincstelen leányát.

Engem lenyűgözött Madách méltóságteljes lénye, mely inkább egy prédikátorra, mint egy előkelő család szerelmes fiára emlékeztetett, és elhatároztam, hogy arcának gondokozta redőit el fogom simítani. Titokban reméltem, hogy oldalán én is különbbé leszek, segítségével megszabadulok a fiatal korom óta belém rögződött hibáktól.

Eleinte valóban úgy látszott, hogy egymást kiegészítve, egymást boldoggá tesszük.

Úgy lestem tudós, bölcselkedő, hazafias fejtegetéseit, mint egy iskoláslány, aki belebolondult a tanítójába, ő pedig igen örült, hogy bennem figyelmes tanítványra lelt.

Csesztvei életünk első hét esztendeje valóságos felhőtlen idill volt, melyet csak még bensőségesebbé tett a ti eljöveteletek, szeretett gyermekeim.

Kettőnk oly különböző jelleme közt a hidat a szerelem jelentette. Az pótolta nekem a külső szórakozásokat, Imrének pedig a költői munkáitól várt, elmaradt sikereket.

Még a felviharzó, majd elnémuló szabadságharc hullámai, melyek ugyan hangos visszhangot keltettek lelkünkben, még azok sem bonthatták meg kettőnk harmóniáját.

A tragikus fordulat csak 1852 augusztusában következett be.

Közvetlen oka Imrém bizalmatlansága volt, amivel engem halálosan megsértett.

Kossuth titkárának történetét, aki kertésznek öltözve, Madáchtól menedéket kapott, ismeritek. Hogy emiatt a nálunk beszállásolt osztrák tisztet be kellett csapnia, az is rendben volt.

De megbocsáthatatlan hibájául rovom fel neki, hogy engem nem avatott be ebbe az ügybe, attól tartva, hogy fecsegni fogok. Hogy én árulójává legyek valaminek, ami az én férjemnek szent? Inkább haraptam volna le a nyelvemet!

Ám abban a szempillanatban, amikor megtudtam, hogy Imre engem méltatlannak tart vele megosztani gondjait, összeomlottam. Addig féken tartott csökönyösségem felágaskodott. És tátongó rés jelent meg előttem házasságunk szép építményében.

Este volt, amikor váratlanul fegyveres csendőrök léptek be hozzánk, és apátokat fogolyként elhurcolták.

Villámcsapás a derült égből, földrengés egyik percről a másikra, hirtelen ránk zúduló gyászos események – ezekkel csak egy hősnő dacolhatott volna.

Az én erőmet meghaladta ez a tűzpróba.

Hát tehettem én arról, hogy a vértanúk fanatizmusa hiányzott belőlem?

S főként akkor, amikor megtudtam, hogy nem tekintenek teljes értékű embernek!

Mégis erőt vettem magamon. Forró könnyeket ontottam férjemért, akinek ártatlanul szenvednie kell.

Majd megpróbáltam beletörődni szörnyű helyzetembe.

Házunk családfő, birtokunk gazda nélkül maradt, gyermekeinknek apjuk, nekem támaszom nem volt.

Bizonytalan idők jártak, romokban hevert mindaz, amihez engem hit és remény fűzhetett. A közhangulat izzó háborgással tele. A nemzet legjobbjai elmenekültek, vagy rejtett zugokban bujkálnak. A gazdasági helyzet pedig kétségbeejtő.

Egyetlen garasom sem volt, és senki sem állt mellettem, akitől segítséget vagy tanácsot kaphattam volna.

Legtermészetesebb az lett volna, ha az anyósom, Sztregova szigorú úrasszonya, magához vesz. Ő azonban gyűlölt engem házasságkötésünk óta, merthogy áthúztam nagyra törő számításait.

És minthogy ő engem könnyelműnek tartott, olyan szűkmarkúan adott nekem pénzt, hogy kénytelen voltam adósságokba keveredni...

Ekkor egyre inkább beláttam, hogy férjem elnéző magatartása valójában méreg volt kifejlődésem szempontjából. Kábulatba ejtett, önálló cselekvésre képtelenné tett.

Minden előadás, melyet nekem tartott, minden irodalmi terve, amelybe beavatott, minden vers, amelyet felolvasott nekem, csak üres játék volt, görögtűz.

Tapsoló közönség: csak ennyi voltam számára.

S minél inkább megalázottnak, rászedettnek éreztem magam az ő viselkedése által, annál égetőbben támadt fel bennem a bűnre való hajlam. Ki kellett tombolnom magam, elégtételt találni mindama szenvedésért, amellyel vétlenül sújtott a sors.

Így történt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és nem is akartam. Annál kevésbé, minthogy egy olyan férfi alakjában került elém, akiről azt képzeltem, hogy az enyémnek épp az ellentéte. Egy piperkőc, egy üres vidéki donzsuán – nekem épp ez kellett! Mámort kívántam, mert különben belefulladtam volna az elkeseredésbe!

Amikor Imre végre kiszabadult és hazajött, még talán helyrehozhattam volna kapcsolatunkat.

Térdre borulva be akartam vallani neki ballépésemet.

Más emberré lettem volna, ha eltaszít magától, vagy akár megver.

Visszakunyeráltam volna magam, és megcsókoltam volna a kezét, amellyel erőt tanúsított.

Mindebből semmi sem történt meg. Továbbra is a korábbi kenetteljes lovagiassággal viseltetett irántam. Egyetlen szemrehányó szó sem hangzott el az ajkáról, pedig bizonyára tudott arról, ami történt.

Így aztán megbánásomat, szégyenemet, haragomat mind magamba fojtottam.

Ami annál inkább nehezemre esett, minthogy átköltöztünk Sztregovára, ahol nagyanyátok megközelíthetetlenül távol tartotta magát
tőlem, mint egy királynő, aki méltóságán alulinak tartaná hozzáérni egy magamfajta féreghez.

Ekkor egyre vadabbul forrt bennem az indulat, olyan voltam, mint egy túlfűtött kazán.

Képtelenül lélekben erőt venni magamon, nem maradt más hátra számomra, mint érzéki élvezeteket hajszolni.

És aztán újabb gavallér bukkant fel a látóhatáron, aki bálokba kísért, olyanokba, melyekből férjem tüntetőleg távol maradt. – –

Kellett, hogy szakításra kerüljön a sor. Most értettem meg, hogy mi ketten nem tartozhatunk egymáshoz. Én túlságosan is a benyomásaimtól vezettettem magam, ő pedig a maga makulátlan fölényében tetszelgett.

Egyvalamit még megtettem, szeretett gyermekeim, miattatok.

Levelet írtam fennen trónoló anyósomnak, amelyben töredelmesen a közbenjárásáért esedeztem.

Semmiféle válaszra sem méltatott. Így veszítettelek el benneteket, otthonomat, nevemet, egész jövőmet. Kikergettek az utcára, hogy nyomorultul elpusztuljak.

Az első éveket – anyagilag tisztességesen ellátva – valami megmerevedett álomvilágban éltem le.

Semmihez sem volt kedvem, meggyötört agyamban öngyilkossági gondolatok cikáztak.

De nem hagytam magam erre csábulni. Nem! Ezt rátok való tekintettel nem akartam elkövetni.

Ekkor megjelent elvált férjem nagy műve: “Az ember tragédiája”. Természetesen az elsők közt voltam, akik megszerezték.

Amikor első részét elolvastam, elfelejtettem mindazt a bánatot, melyet ő nekem, bizonyára a legjobb szándékkal, okozott. Büszkeség és öröm lobbant fel bennem, hogy egy ilyen lángésznek adhattam az ifjúságomat.

Hirtelen azonban megpillantottam a Kepler-jelenet következő sorait (mint tüzes vas perzselődtek emlékezetembe!):

Óh, nő, ha te meg bírnál érteni,

Ha volna lelked oly rokon velem,

Minőnek első csókodnál hivém,

Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd

Kivűl a boldogságot körömön...

Majd később:

Talán neked nagy már az áldozat

Az éj hüvös szelét kiállani,

Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,

Az ég átkát, világ itéletét

Vonom magamra...

Ekkor határtalan düh vett rajtam erőt. Megaláztatástól és szégyentől félőrülten ziláltam össze a hajam.

Ő képes volt engem, virágkorának társát, gyermekeinek anyját pellengérre állítani! Engem örökre megsérteni és mint elrettentő undokságot állítani a világ elé.

Nem! Ezerszer is nem! Ezt a megbélyegzést én meg nem érdemeltem!

Az én férjemnek kellett volna annyi szeretetet és gyengédséget visszaidéznie, hogy ezeket a rikító színeket letörülje a palettájáról.

Hogyha nem énrám való tekintettel, akkor benneteket kímélni, mindkettőnk ivadékait.

Most aztán kiderült, hogy én sohasem voltam számára több, mint egy modell, amelyet felhasznált a freskóihoz, hogy használat után részvétlenül kifizesse és elküldje.

Ez az eljárásmód teljesen kihozott a sodromból.

Minthogy engem amúgy is teljesen romlottnak tartottak, odadobtam utolsó erkölcsi fenntartásaimat, önbecsülésem maradékát, és mit se törődve azzal, hogy mi vár rám, rohanni kezdtem lefelé a lejtőn... míg csak ide, utolsó állomásomhoz nem érkeztem.

És mivelhogy én annyit szenvedtem, azért ti, kedves gyermekeim, őrizzétek meg emlékezetemet, és ne tűrjétek, hogy engem rosszabb színben mutassanak, mint ahogy az igazság megkívánja.

Reménykedjetek velem együtt, hogy a Legfőbb Bíró engem nem az elvetemültek közé fog besorolni. Ő a mi mindent megbocsátónk, és tudja, hogy én nem csak saját gyarlóságomnál fogva, hanem talán még inkább azoknak az értetlensége és gőgje folytán pusztultam el, akiket földi útitársaimul adott a végzet.

Viszontlátásra egy jobb világban, ahol én vele, az előttem eltávozottal megtisztultan és bűntelenül fogok találkozni!

Nagyvárad, 1875. Anyátok

Fráter-Madách Erzsi
  

*Lenkei Henrik (1863–1943) reáliskolai tanár, szerkesztő, író, költő, Petőfi-kutató (Radó György jegyzete). vissza

Balogh Károly (Madách Mária unokája) könyvének (Madách az ember és a költő) írása során számos forrást felhasznált, így többek között olyan (azóta lappangó) leveleket, amelyek Fráter Erzsébet életének végéről tudósítanak. E levélrészletek többségükben megtalálhatók ugyan a könyvében, az eredetik hiányában azonban nem tehetünk mást, mint hogy abban a formában közöljük azokat, ahogyan Balogh Károly kijegyzetelte. (A kézirat Matzon Frigyesné Balogh Anna tulajdonában van.) Balogh Károly könyve további levélrészleteket is tartalmaz, amelyeket viszont a kéziratai között nem sikerült fellelni.

Kivonatok. Készítettem Sztregován 1934. jun. 30.

5470/1875. Nagyvárad város kapit. hivatala

M.[adách] A.[ladár]nak.

“Dicső emlékezetű megboldogult atyja özvegye Madács Fráter Erzsébet, ki önnek édesannya, egy idő óta ismét városunkban tartózkodik, hol egyik, hol másik ismerősénél, azonban oly elhagyott állapotban, ruházat nélkül, tisztátalan állapotban, hogy többen – kiknél egy ideig menhelyet talált – megkerestek aziránt, hogy vagy eltávolíttassam a város területéről, vagy pedig ellátásáról gondoskodjam; én tehát egyrészről kötelességemből, míg másrészről megboldogult atyja dicső emléke iránti tiszteletből folyólag tudatom tekintetességeddel, miszerint anyja a legnagyobb nyomor s ínséggel küzd: sőt éjjeli szállása sincs; egy ily anyának a legsürgősebb támogatás s segélyre van szüksége.

Megtörtént több ízben, hogy éjjeli szállásért önként jelentkezett a városhatárnál az éjjeli szolgálatot teljesítő rendőr biztosnál Isten nevére esdve s könyörögve éjjeli szállásért miután nincs kihez és hová fordulnia. Ezen elősorolt adatokkal csak némüleg akartam ecsetelni az iszonyú helyzetet, mellyel küzd édesanyja.

Ennélfogva midőn ezt mély megilletődéssel tekintetességed tudomására hozni kívánom, egyszersmind bízva önnek megboldogult dicső emlékezetű atyjától örökölt nemeskeblűségére s nagylelkűségére, tudom, miként felesleges említenem azt, hogy gyermek mivel tartozik szüleinek, mert meg vagyok győződve arról, hogy ön ereiben is igazi magyar nemesi vér forr s méltó utódja kiván lenni megboldogult dicső emlékű atyjának.

Felkérem tehát tekintetességedet, hogy az itt le nem írható szorongatott helyzetben levő édesanyjáról mihamarabb gondoskodni s engem szándékáról körülményesen – 8 nap eltelte alatt – annál is inkább értesíteni méltóztassék, mert ellenesetben kénytelenítve leendek a törvényes eljárást édesanyja irányában foganatba venni.

N[agy]v.[árad] 1875. szept. 30.

Serényi főkapit.[”]

(Fráter Erzsi a f[ő]k[a]p[i]t[ány]hoz fordult ugyanis, kérve, még ki nem fizetett 400 frt. illetményét (tartásdíj) szorgalmazza M. A.-nál.)

M. A. felelete: a hivatalos átiratot “e hivatal hatáskörét és az ügy természetét tekintve mint privát levelet tekintem s mint ilyenre, de csakis ilyenre privát levélben a következőket van szerencsém felelni:

M. I. édesatyám végelválási szerződése szerint F. E. nejének 840 ft. életjáradék füzetését elvállalta ezen kötelezettségét én örököltem. Ezen kívül én jogilag semmire sem vagyok kötelezve a világ semmiféle törvénye által. Ezen életjáradék többszörösen lefoglalva és felültáblázva van. Ha F. E. ezen életjáradékot előre elköltötte, úgy ő jogilag azon község terhére esik, hol utólszor tartózkodott, vagy ahol született. Én nálam sohasem lakott és nem is fog lakni! – Ez a dolog jogi oldala.

Társadalmi, hogy úgy mondjam morális szempontból én mindannak dacára, hogy éppen életjáradékát minden vagyonomra betábláztatta, ami nékem a további hipotekárius hitelt elvágta, engem tönkre juttatni akar, én mégis most már juli, august, szept., october hónapokra csupán gyengeségből havonkint 25 o. é. forintot füzetek Szakal László ügyvéd özvegyének Margittán, tartása fejében, ruházatára pedig eddig egy ízben 25, egy ízben 9 forintot küldtem (együtt 134 ft), mit is postai vevényekkel és a nevezett özvegy leveleivel bizonyíthatok. Természetes, hogy sem én, sem nevezett özvegy nem akadályozhatja őtet kóborlásaiban. Midőn tehát ezeket tisztelettel közölném, egyszersmind fogadja őszinte tisztelettel köszönetemet szíves jóindulatáért családom régi jó neve iránt s minden esetre remélem, hogy teljes hivatalos hatalmával kényszeríteni fogja, hogy lakjon ott, hol lakásáért könyörületből füzetnek. Vagy ha igaz lenne, hogy utóbbi időkbeni rendetlen életmódja megzavarta elméjét (miután ez előtt ezen eset nem volt), oly mértékben, hogy szabadon nem lehet hagyni, akkor is uraságod minden esetre a jog és kötelesség szerint fog eljárni, ha az ilyen esetekben szokásos eljárást hivatalosan megindítja egy nyilv. intézetbe való elhelyezése végett. Én állapotát akkor is enyhíteni fogom, de magam irányában semmire sem kötelezem még privát levélben sem...[”]

1875. jún. 13-án írja M.[adách] A.[ladár] F.[ráter] B.[élá]-nak: Kedves Bátyám (A levél eleje másutt leírva!).

Alkudozik. Ha Fr. fizet, akkor ő is. fizessenek együtt egy összeget valakinek, aki F. E.-t eltartja, de közösen! De “ha azt hiszi bátyám, hogy így sem jövünk ki véle, úgy, mint ideiglenes állapotot kérem ezt berendezni, amíg vagy gyámság alá lehet helyezni, vagy esetleg talán a Lipót mezőre – utolsó 2 esetben a megajánlottnál nagyobb áldozatra is hajlandó leszek, de bátyámnak, mint anyám testvérének illendőbb lesz a két esetben az eljárást megindítani. Tökéletesen el vagyok határozva a fent írt ajánlatomon kívül egyebet nem tenni, s fogom tudni magamat anyám netaláni tolakodása ellen védelmezni.[”]

Margitta 875. jún. 28.

Szakáll Lászlónő tudatja M.[adách] Aladárral, egyidejűleg a b[alassa]gyarmati járásbírósággal, hogy Fráter Erzsi “őrjült” az utcákon mezitláb jár-kel és a réteken alszik. Kéri M. A.-t, hogy “legyen legalább annyi szívességgel, hogy vitesse be N[agy]váradra a bolondok házába.” – “Fráter Béla testvére reá se néz” – “akár mi úton pazarolta is el amije van, mégis hidegebb volna az olyan gyerek a kőnél, aki édesanyján nem segítene.”

(Fráter Béla az én megboldogult férjem testvérit bírja nőül – írja másutt Szakállné.)

9, majd 25 forint küldését kéri.

A levelet a b[alassa]gyarmati járásbíróság küldi meg M. A.-nak 4054. sz. i. 1875. júl. 8-án.

Margitta 875. aug. 18.

“ha pénz jön kezéhez egy nap elherdálja és el is csalják tőle. Tsak egy kis ruhára egyéb semmire, mert akkor még zavartabb a szeszes italoktól – most hogy rendesen él, nem oly zavart.[”] (Erre M. A. küldött Sz.-nénak tartásra 25 f, ruhára 25 f-ot.)

Fráter Béla Cséhtelekről 875. jún. 18.

“itt senki sincs ki vele bajoskodni, jobban mondva magát különös magaviseletéveli kényelmetlenségnek kitegye. Úgy látom, hogy a balsors nem akarva is nyakunkba varrta.[”]

u. ez jún. 23. Cséhtelek, a margit[t]ai fogadónak 350 frt.-tal tartozott, s ez bepörölte.

1875. jún. 24. Cséhtelek. M. A. és Fráter B. alkudoznak. Egyik sem akar fizetni, míg a másik is nem fizetett.

Fráter jún. 27-én, Cséhtelek. (Hiába alkudoztak!) Anyádat a nagyvilágba visszabocsájtani kelletett, saját hanyagságod miatt.

Tudd meg tehát:

Hogy anyád a családunk szégyenére faluról falura kóborog. – 3 hónap ólta nem vett tiszta ruhát, lábait már nem fedi cipő, múlt pénteken a margittai hetivásár alkalmával a híd alatt ült egy világ láttára, ma holnap éhen fog elveszni s én oly szegény vagyok, hogy rajta a legjobb akarattal sem segíthetek, ha te mindezt nem szégyenled, s jobb érzületed őt meg nem szánja... – ám lásd mi fog vele történni!

Nagyvárad, 1875. nov. 17. Baranyi Adolf írja Madách Aladárnak:

Édes Aladár öcsém!

Miután szegény anyád még augusztus havában Szakáll Lászlónétól (annak állítólagos rossz bánásmódja miatt) Margittáról eltávozott, és különféle viszontagságok után ismét Nagyváradra vetődött, itt kezdetben az előkelőbb szállodákban, majd kisebb vendéglőkben és kocsmákban tartózkodott, fizetésképtelensége mellett azonban minden értékesebb tárgyait részint zálogban ott elhagyogatván, részint minden ruháit is eladogatván, hogy mindennapi élelmét kiteremthesse, azokból is kizáratott, később hol egyik, hol másik ismerőséhez beszállásolta magát, de részint beteges és dezolált állapota, részint szeszélyes és megférhetetlen természete miatt sehol sem tűretvén, annyira kiszorult mindenütt, hogy a szó szoros értelmében menhely nélkül maradva nappal az utcákon csavarogni s éjjel is ott fetrengeni kényteleníttetvén, az éjjeli őrök által több ízben be is kísértetett, s csavargó és kétes jellemű személyekkel a városháza börtönébe záratott. – Ezen rémes hír után megkönyörülvén rajta, magunkhoz befogadtuk szegényt, ki már napok óta éhezett, s fekélyekkel és tetűvel telve volt; nőm s leányom ápolásuk alá vették, testéről lefoszlott undok rongyai helyett saját ruháikba öltöztették, s egyéb kényelméről lehetőleg gondoskodtak. Elmezavarodottságán kívül utóbbi időben epileptikai rohamok gyakrabban fordulván elő, előbb egy a szomszédságunkban lakó jó asszonynak ápolását vettük igénybe, de állapota mindinkább veszélyesebbé válván, az orvos tanácsára kórházi ápolásra kellett őt bíznunk; – s így történt, hogy f. hó 10-én saját beleegyezése szerint, a megyei kórházba tanácsolt felvétele után oda el is vittük, hol azóta naponta többször meglátogattuk, gondnokkal, ápolókkal s orvosokkal is beszélve, őtet ezeknek különös figyelmükbe ajánlottuk. Mint ő maga is beismerte, csakugyan a legjobb bánásmódban részesült, már-már javulását reméltük, azonban egy rendkívüli epileptikus roham ma délben eloldotta gyenge élete fáklyáját. Utóbbi napokban igen megváltozott eddigi nyugtalan természete –, igen csendes volt, gyakran felsóhajtott gyermekei után, leginkább Téged, kedves Aladárját emlegette, néha nővéredet Jolánkát is – félreismerhetetlenek voltak némi lelki furdalásai is miattatok – végbúcsújaként anyai áldását adta Reátok.

Fráter Erzsi fiához, Nagyvárad, nov. 8. 865.

Kedves fijam Aladár! Hoszú halgatás után fogad soraimat szivesen, nem kivánok ugyan levelednek minden pontjára oly merészen felelni, mint te ezt kérdőleg tevéd, mert anyai szeretetem tiltja azt, hogy még a világ színpadán el nem fásult, vagy eléggé meg nem szilárdult kebledet sötét szavakkal és tényekkel dúljam szét és így a multak fátyolátt felnem lebentem előted. – De légy nyugot hogy mamácskád szivét sötét szavaid szét nem tépték, oljan az, mint a vijasz, – minden, mi delejesen meleg, olvadóvá, lágyá teszi azt, mig ellenben ami sötéten zord, acél keményre dermeszti azt (és nékem Sztregova ilyen volt!)

(Pestre írta M. A.-nak: Nagyhíd u. 9. sz. alá. – Jelzi, hogy 11-én Pestre jön.) Aláírva: Csókol igazán szerető édes anyád

Madách-Fráter Erzsébet

1872. ápr.-tól 1873. dec. végéig Balassagyarmaton lakott a Zöldfa vendéglőben, de nem fizetett. Teller Ignác vendéglős a számlát M. A.-nak megküldi.

1871. dec. utazott le M. A. Nagyváradra. Egy Kádár Lajos nevű úrtól kapott levelet, melyben ez közli, hogy anyja súlyosan beteg, őrülési rohamai vannak. De M. A. ezt nem tapasztalja. F. E. is cselédjét s ismeretlen cinkosát vádolja, hogy betegségét az ő gonoszságuk okozza. – Pénz kérdés!

1875. halála előtti hónapokban Margittán tartózkodik özv. Szakáll Lászlóné Batta Juliánna házánál. Nem fér vele össze.

1874-ben Tótiban (megszólítás: Aladár!

csókol anyád Erzsi.)

(M. A. feljegyzései: Bgyarmatra jött 72. ápr. 18. – maradt 73. dec. végéig; – Nagyváradon segélyezés alatt 1873. dec. 30. – 1874. okt. 4. – Ekkor M. A. beszüntette a segélyezést!!)

†F. E. 1875. nov. 17.

1866. ápr. 18. este †Fráter Erzsi apja, de ő már Nagyváradon lakott.

75. febr. Margitta (fijam! – anyád Madáchné)

“ha a 204 forint e hó 23-án itt nem leend, én téged végrehajtás mellett megzálogosítatlak.[”]

1875. jún. 8. Fráter Béla, Erzsi testvére Cséhtelekről szigorúan felszólítja, hogy tegyen eleget gyermeki s emberi kötelességének, és segítse anyját, kinek “még csak leváltó inge sincsen” – “már 3 hónapja, hogy mindig egy van rajta, így maholnap a férgek alkalmatlanságának leend minden bizonnyal kitéve”. –

Erre M. A.: Én anyámnak évenként 840 frt életjáradékot füzetek, hogy avval mi történik, arról nem tehetek, különben nem is ösmerem, s egyetlen emlékem tőle egy kopasz hely fejemen, honnét hajamat, mint gyermeknek tövestől kiszaggatta. Egy gyönge órában mégis megszántam, s kezdtem segíteni, de ezen segélyemet is oly hallatlan dacosan és durván fogadta, hogy pár hónap múlva ezt is beszüntettem.

Fráter Erzsébet haláláról az első tudósítás a Nagyváradban jelent meg, 1875. november 19-én (pénteken), “Az öreg néni” aláírással. Az írást Gajdos Attila (Kolozsvár) találta meg a közelmúltban, s ugyancsak ő adta az álnév feloldását: Erdélyiné Mikes Róza a cikk szerzője, aki újságíróként több Bihar megyei lapnak dolgozott, s két elbeszéléskötete jelent meg.

Nagyvárad, 1875. nov. 19. péntek

Ismét csalódtam, azt hivén, elég

Ledönteni a multnak rémeit

S szabad versenyt szerezni az erőknek. –

Kilöktem a gépből egy fő csavart,

Mely összetartá a kegyeletet;

S pótolni elmulasztám más erősbbel.

Mi verseny az, hol egyik kardosan

Áll a meztelen ellenek szemében.

Mi függetlenség, száz hol éhezik,

Ha az egyes jármába nem hajol.

Kutyáknak harcza az egy koncz felett,

Én társaságot kivánok helyette

Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,

Közös erővel összeműködik,

Minőt a tudomány eszmél magának,

És melynek rendén értelem viraszt. –

Ez elfog jönni, érzem jól, tudom,

Vezess, vezess Lucifer, e világba. – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A terem besötétül, s a középen álló bonczasztalon fekvő, még alig kihült tetemről föllebentik előttem a fátyolt. – – – Ott fekszik a föntebb írt világhírű tragödia irójának neje M a d á c h I m r é n é !... Valami megnevezhetlen, lelket rázó fájdalom fogta el lényemet a pillanat benyomása alatt.

Haza kisért e fájdalmas érzés... Itt van iróasztalom előtt is ama velőtégető boncztermi látomány...

A v i l á g h i r ü t r a g ö d i a i r ó n e j é n e k t e t e m e …

Ha nagy szelleme sejthette volna e sötét jövőt, a mely hátramaradt nejének jutott osztályrészül. Ha sejtette volna e szomoru tragödiát? Ha előre megérezte volna látnoki szelleme a nyomort, az inséget, a mely gyermekeinek anyját érendi egykor!

Hiu káprázat volt élete...

Most boldog – nyugodni ment. –

(A lélek-harang megcsendül)

Megcsendül im az estharang,

Bevégezők; el, nyugalomra.

Kiket a regg uj létre költ,

A nagy müvet kezdjék el ujra. – –

Jövőjét vágyta látni minden:

S szemét behunyta most ijedten.

Ott fekszik közszemlére kitéve. Gyermekei távol, dusgazdag rokonai közel bár, de mégis távol tőle. Egy rokon maradt hü hozzá az inségben, a nyomorban is: egy s z e l l e m g a z d a g r o k o n, ki gondoskodik végtisztesség tételéről, s bár anyagilag nem járulhat; de azon reményben, hogy távollevő gyermekei fedezendik a költséget – rendezi a nagy szellemü iró nejének temetését, mely a “biharmegye közkorház”-ból szombaton menend véghez.

Legyen boldogabb ott a siron túl!

Bihar, 1875. nov. 20. szombat

Az ember tragoediája. Madách Imréné, a phenoménszerü költő neje, a legnagyobb nyomorban halt el e hó 17-én Bihar megye közkórházában. Fájdalomból, az élet keserüségeiből csordultig telt poharat adott az elhunytnak balvégzete. Fenékig kiüritette. Hibáira vessen fátyolt a tünő emlékezet, legyen hamvainak könyü a föld!
 
 

Temesi Lapok, 1875. nov. 26. péntek

– E g y n ő t r a g é d i á j a. M a d á c h Imre az “Ember tragédiája” halhatatlan szerzőjének neje szomoru véget ért. Férje halála óta mindig mélyebbre-mélyebbre taszitották a csapások, mig végre a napokban elzüllött létét a biharmegyei közkórházban fejezte be. “Ott fekszik közszemlére kitéve, irja a »Nagyvárad.« Gyermekei távol, gazdag rokonai közel bár, de mégis távol tőle. Egy rokon maradt hü hozzá az inségben, a nyomorban is: egy szellemgazdag rokon, ki gondoskodik, hogy az elhunyt a végtisztességben részesüljön, de ez – maga is szegény lévén – csak azon reményben teszi, hogy távollevő gyermekei fedezendik a költséget.” Ez rendezi a nagyszellemü iró nejének temetését, mely a “biharmegyei közkórház”-ból szombaton ment véghez.
 

Balázs Zsuzsanna Nagykürtös (Vel’ký Krtíš)

Bálint Mónika Vanyarc

Balogh Zoltán Budapest

Bangó Hajnalka Acsa

Baráth Laura Felsőtold

Bárdos Beáta Pásztó

Bartha Katalin Ludányhalászi

Bedő Mária Szarvasgede

Belohorecz Brigitta Salgótarján

Bencsok Ildikó Ipolyság (Šahý)

Benedek Anett Bernecebaráti

Benedek Bernadett Kálló

Benus Bernadett Szarvasgede

Benyovics Tímea Bercel

Berecz Nikoletta Szécsényke

Beró Edina Pásztó

Bóbis Katalin Nézsa

Bocskai Henrietta Salgótarján

Brindza Andrea Pusztaberki

Broánár Éva Romhány

Bronner Anna Mátranovák

Buócz Annamária Felsőtold

Csampa Mária Ipolykér (Kiarov)

Csekő Tímea Kosd

Cserényi Zsófia Bokor

Cseri Andrea Ipolybalog (Balog nad Ipl’om)

Cservenák Ágnes Magyarnándor

Csonka Katalin Ludányhalászi

Csoór Nikoletta Pásztó

Csupor Tibor Budapest

Czene Zsuzsanna Salgótarján

Danyi Szilvia Felsőpetény

Deák Krisztina Endrefalva

Dorcsák Diána Mihálygerge

Durucz Éva Hasznos

Dutkievics Andrea Ipolyság (Šahý)

Erdei Magdolna Vámosmikola

Erdős Anikó Mátraszőlős

Fazekas Annamária Nógrád

Fehér Zsuzsanna Pásztó

Dr. Fejér László Budapest

Fekete Éva Pásztó

Fekete Melinda Alsótold

Forgó Edina Héhalom

Friss Péter Budapest

Gál Melinda Nagykeresztúr

Gembolya Andrea Perőcsény

Gemer Krisztina Ipolynyék (Vinica)

Gergely Éva Kozárd

Gordos Katalin Egyházasgerge

Gottweisz Csilla Kemence

Grósz Ágnes Nagybörzsöny

Győri Adrienn Salgótarján

Hajdú Ildikó Buják

Hegedűs Henrietta Bokor

Hellenpach Eszter Bercel

Hevér Erika Perőcsény

Hevér Katalin Perőcsény

Hidvéghy Sándorné Budapest

Hives Orsolya Salgótarján

Horváth Borbála Pásztó

Horváth Mónika Kálló

Horváth Szilvia Dorogháza

Hován Henrietta Salgótarján

Hraskó Lívia Ipolyhidvég (Ipel’ské Predmostie)

Hrncsár Zsuzsanna Galgaguta

Hugyecz Ildikó Pásztó

Huszárik Renáta Nógrádsáp

Illés Anita Pásztó

Jánoska Mária Léva (Levice)

Kakuk Zsuzsanna Pásztó

Kamody Anikó Buják

Kapor Zsuzsanna Pusztaberki

Kaszás Mónika Jobbágyi

Katona Erika Szarvasgede

Kelemen Bernadett Alsótold

Kelemen Kitti Szurdokpüspöki

Kelemen Nikolett Ecseg

Kellner Krisztina Salgótarján

Kenyeres Beáta Felsőtold

Keresztes Anikó Diósjenő

Király Franciska Egyházasdengeleg

Király Judit Bátonyterenye

Kiss Nikoletta Buják

Kiss Zsuzsa Rimóc

Knoska Henrietta Kisbágyon

Kollár Edit Vanyarc

Koós Rita Bátonyterenye

Kopunovics Edit Héhalom

Kovács Beáta Ipolynagyfalu (Vel’ká Veš nad Ipl’om)

Kristóf Angelika Palást (Plášt’ovce)

Krizsán Éva Vanyarc

Kucsik Andrea Alsótold

Kuszi Katalin Bér

Kürti Gréta Mátraterenye

Lakatos Ágnes Bernecebaráti

Leblancné Kelemen Mária Tatabánya

Lenkó Judit Mihálygerge

Lunárcsik Mariann Lőrinci

Madlena Ivett Ecseg

Malina Noémi Sámsonháza

Matus Edina Nézsa

Mátyási Mária Szécsénke

Matyó Anikó Nógrádsáp

Medla Melinda Pásztó

Mészáros Olívia Rétság

Miklós Bianka Karancslapujtő

Molnár Angelika Pásztó

Moravcsik Edit Nógrádsáp

Morvai Bettina Dorogháza

Mrázik Gréta Keszeg

Nagy Marietta Vámosmikola

Nagy Veronika Nagycsalomja (Vel’ká Čalomija)

Nagy Viktória Bátonyterenye

Nagy Viktória Romhány

Nemes Katalin Ipolynyék (Vinica)

Német Katalin Szarvasgede

Oláh Piroska Egyházasgerge

Ollé Krisztina Karancskeszi

Orgoványi Tünde Erdőkürt

Oroszlán Krisztina Ipolynagyfalu (Vel’ká Veš nad Ipl’om)

Oszacsi Ildikó Palotás

Pálinkás Bernadett Buják

Pásztor Szilvia Bokor

Paulik Éva Bér

Péter Henrietta Varsány

Petrán Mónika Pásztó

Petre Kinga Bátonyterenye

Petre Zsuzsanna Mátraverebély

Petrik Melinda Nézsa

Petrovics Rita Buják

Petrusz Katalin Sóshartyán

Polmüller Edina Pásztó

Rédler Erna Nógrádsáp

Révész Tünde Tesmag (Tešmák)

Rozgonyi Adrienn Egyházasgerge

Sándor Szilvia Kisbágyon

Sári Zsuzsanna Nagybörzsöny

Sebestyén Csilla Szécsényke

Simák Viktória Bercel

Simon Judit Budapest

Sinkó Zsuzsanna Vanyarc

Sulyok Ildikó Tar

Surin Marianna Szirák

Szabó Adrienn Pásztó

Szabó Erzsébet Palotás

Szabó Krisztina Litke

Szabó Tünde Budapest

Szabos Tünde Ipolyság (Šahý)

Szappan Kohári Judit Pásztó

Szatmári–Nagy Zsuzsanna Nagybörzsöny

Szigeti Mariann Vanyarc

Szigetvári Andrea Nézsa

Tari Zsuzsanna Kozárd

Tomek Tímea Nézsa

Tornyos Gabriella Vanyarc

Tóth Ágnes Nógrádsáp

Tóth Gabriella Ipolyság (Šahý)

Tóth Judit Karancskeszi

Tóth Katalin Hasznos

Tóth Mónika Jobbágyi

Trencsényi Anita Kelenye (Klečany)

Valenta Linda Salgótarján

Vámos Zsanett Mátraterenye

Varga Katalin Ipolybalog (Balog nad Ipl’om)

Varga Krisztina Buják

Várhegyi Ágnes Pásztó

Várszögi Andrea Vanyarc

Vass Beáta Pásztó

Viczián Angelika Magyarnándor

Viczián Boglárka Bernecebaráti

Vincze Erzsébet Budapest

Viskovits Réka Nagybörzsöny

Wachnovszki Renáta Mátramindszent

Wollent Éva Ipolyság (Šahý)

Wollent Ida Ipolyság (Šahý)

Zalányi Krisztina Bercel

Zsíros Angelika Buják

Zólyomi Kinga Pásztó