Bárdos Dóra:

A színpadi időről

Madách vázlatlapjának két kiolvasatlan szava

Régóta folyik Az ember tragédiájával kapcsolatosan a vita: könyvdrámának vagy színpadi műnek kell-e olvasnunk, s ami fontosabb, minek szánta Madách élete főművét. Határozottan talán András László tette le a voksot legkorábban amellett, hogy írója „szabályos színpadi előadásra képzelte el a darabot” . Legutóbb, a X. Madách-szimpóziumon Magony Imre tette fel a szellemes kérdést: „olvasólámpa vagy reflektor” , s számos érvvel bizonyította a filozófus Madách „ízig-vérig színházi ember”-voltát.

  A következőkben egyetlen apróságról szeretnék beszélni, amely talán szintén bizonyítja, milyen tudatos színházi szerzőként lép elénk művével Madách. Tanúként a Tragédia kéziratát és a nevezetes fennmaradt vázlatlapot hívom. Szerencsére mindkettő rendelkezésre áll facsimile kiadásban .

  A kéziratlap rektójának jobb felső sarkában található egy utólag, apró betűvel írt sor, amelynek egy része Kerényi Ferenc kiadványában kiolvasatlan maradt. Bizonyos, hogy egy X-ről van szó, melyet a Szentírás szó követ. A kiadás a folytatást, mint olvashatatlant <…> jellel jelzi. A facsimilét nézve azonban szinte biztos, hogy ezután a 18-as szám áll és talán a sor (vagy vers) szó maradéka. Mivel lentebb a Konstantinápoly 487 szavak után is egy X látható, világos, hogy az utólagos jegyzet a hetedik színnel kapcsolatos. Madáchnak tehát volt még hozzáfűznivalója a konstantinápolyi színhez azon kívül, hogy az számításai szerint 487 sorból áll, de helyszűke miatt ezt már csak a felső sarokba írhatta. Kerényi Ferenc igazolta , hogy Madách nem tévedett a sorokat számolva, ha a szín – Kerényi számítása szerint – 510 sorából kivonjuk az eretnekek és barátok két-két zsoltárrészletének sorszámát, 23-at, a 487-et kapjuk eredményül.

  Logikus volna ezután, hogy a betoldott kis jegyzeten a zsoltárok sorhosszának 23-as száma szerepeljen. Madách nyilván először nem számolta az idegen szövegből származó betét sorait, amikor tudni akarta saját műve hosszát. Később viszont azt is feltüntette, hogy összegzésénél már a teljes szöveggel számolhasson. Hogy a Bibliából vett szöveggel kapcsolatos a jegyzet, az a Szentírás szóból világos. De mi ez a 18?

  A mű szövegét megvizsgálva látható, hogy – most már Bene Kálmán szövegkiadását  használva – a zsoltárrészletek az 1583-1594., az 1830-1836. és az 1841-1845. sorokban hangoznak el. Így az első két, egymást követő részlet 12 sort, a harmadik 7 sort, az utolsó pedig 5 sort tesz ki. Ez összesen 24 sor. Ha azonban a Tragédia facsimiléjét fellapozza valaki a 67. oldalon, tapasztalnia kell, hogy az eretnekek második éneke, a 22. zsoltár prózaszövege ott csak 6 sor. Természetesen a szövegkiadáskor indokolt lehet ezt 7 sorba tagolni . Ha viszont Madách számításaira vagyunk kíváncsiak, ez az egy sor eltérés fontos lehet. És abban a Tragédia-szövegben, amelynek a sorait ő összeszámolta a vázlatlapon, a zsoltárbetétek 12, 6 és 5 sort jelentettek.

  Ez ismét 23, mondhatnánk. Mi változott? Igaz, lehet a számokkal bűvészkedni. Ha az utolsó zsoltárt figyelmen kívül hagyjuk, épp 18 sort kapunk, akkor ennyi való a Szentírásból. Talán Madách számolt volna rosszul? De a két utolsó zsoltár ugyanazon a lapon olvasható, nehezen képzelhető el tehát, hogy az utolsó öt sor kimaradt volna a számításból. Akkor talán ez az öt sor más volna mint az előző 18?

  Azt ígértem, Madáchról, a színpadhoz értő szerzőről lesz szó. Mi történik tehát a színpadon?

  Az első alkalommal Ádám és Lucifer a hitvédők és hitújítók vitáját hallgatják már egy ideje, a Pátriárkát, Az agg eretneket, A barátot, akik nyílt színen érvelnek egymás ellen, amikor, mintegy a vita csúcspontjaként, zenei felerősítéseként megszólal előbb Az eretnekek kórusa („karban énekelnek”), majd ellenpontként A barátok zsoltára („karban közbevágnak”). Ádám némán hallgatja végig őket, ahogyan Lucifer szövegéből kiderül (1595.), még elvonultuk után is „szótlan, borzadva áll”. A harmadik alkalommal Az eretnekek („karban távolról”) a máglya fényeinek villódzása közepette szólalnak meg. Éva és Ádám megint borzadva hallgatja őket végig, majd Éva felkiált: „Irgalmazz, Isten, bűnös lelkeiknek!-” (1837.).

  Az utolsó zsoltárének esetében azonban nincs némaság! Ez a színpadi utasítás olvasható utána: „A fentebbi karének kezdetével Ádám, ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét megállt, a tornyon egy kuvik kiált, a légben boszorkányok szállnak, s az ajtó előtt egy csontváz kél a földből, s fenyegetve áll Ádám előtt.”

  A színpadi utasításban általam aláhúzott három szó bizonyítja, hogy ez az utolsó karének már csak a háttérből hallatszik, nem a színpadi beszéd része. Inkább átvezető „effekt”, összeköti az előző jelenetet a boszorkányokéval. Amikor az ének elkeveredik a kuvik kiáltásaival, egy másik szféra nyílik meg Ádám előtt, aki párhuzamosan a kórussal már abban a világban beszél és cselekszik:

Éva: (Az ablakot becsapva)
    Isten, segíts!
A csontváz:
   El e szentelt küszöbről.
Ádám:
   Ki vagy te, rém!
A csontváz:
   Én az vagyok, ki ott lesz
   Minden csókodban, minden ölelésben.
Boszorkányok: (kacagva)
   Édes vetés, fanyar gyümölcs,…” (1846-1849.)

  Azaz, amíg az írott formában a két szöveg egymás után következik – így szerepelne egy könyvdrámában – a színpadon egyetlen egységet alkotnak. Épp ezért – ha Madách a darab színpadi időben elhangzó szövegének hosszát számolta vázlatlapján – felesleges lett volna hozzáadnia ezt az öt sort, ahogyan nem tartoznak oda a színpadi utasítások vagy például a „zavar” a londoni szín képváltásakor, amikor Ádám felemelkedik a Tower bástyájára maga alatt hagyva a csoportosuló, zajongó tömeget (lent megérkeznek a rendőrök), és kiábrándult monológba kezd.

  Így már világos a kéziratlap megjegyzése: Konstantinápoly 487 sornyi szöveg és még 18 sornyi zsoltárvers – ennyi időben a hetedik szín. És világos, miért mutatja ez az egy apróság is színdarab szerzőjének Madáchot. A drámaköltőt, aki még akkor is színpadi kategóriákban gondolkodik, amikor – talán örömmel, nem titkolt büszkeséggel, talán várakozó izgalommal – összeszámolja készülő nagy művének sorait.