Vörös Júlia

 

Egy filozófus drámaköltő

(Madách Imre két levelének grafológiai megközelítése)

 

 

                Mindenekelőtt azt szeretném előrebocsátani, hogy én nem vagyok sem tör­ténész, sem irodalomtörténész, csupán egy grafológus, aki a gén­je­i­ben hordoz egy rakás irodalom iránti fogékonyságot is. Így öt­vö­ződ­he­tett bennem az irodalom és az írásvizsgálat kényszere. Immár tíz éve foglalkozom irodalomtörténeti grafológiával, saját kiadásomban így született meg két szerény kötet Katona József, valamint Arany Já­nos és Petőfi Sándor kézírásáról.

                Egy ismeretlen, eddig feltáratlan tartalom több módszerrel is meg­kö­zelíthető, az eszközök is különbözőek lehetnek. Az én eszközöm, a gra­fológia adott volt, és Madáchcsal kapcsolatban is a legter­mé­sze­te­seb­ben vetődött föl: van-e még olyan üzenet az irodalomtörténet-írás ál­tal már feltárt tények mögött, amelyet a kézírás vonalának ör­vény­lé­se a felszínre hozhat. A grafológia módszereivel milyen feltevések iga­zolhatók, illetve bizonyos, eddig már általánosan elfogadott szem­pon­tok, új megvilágításba kerülnek-e. Indított tehát a felfedezés vá­gya, a kíváncsiság az irodalomtörténeti grafológia kitaposatlan útján. Ezen az úton ma már egyre többen lépdelnek, tesznek rövidebb-hosszabb ki­rándulásokat. Engem végérvényesen az a szándék motivál, hogy egy-egy író, költő életútjának, rövidebb életszakaszának gra­fo­ló­giai fel­tárásával segítsem az irodalomtörténet-írást.

                Mindezeket a gondolatokat bemutatkozásnak szántam, most térnék Ma­dáchra. Nem célom az egész életút elemzése grafológiai meg­kö­ze­lí­tésben, csupán két levélről szeretnék beszélni az íráselemzés spe­ci­á­lis szemszögéből. Az egyik levél 1844 tavaszán íródott Lónyay Meny­hért­nek, a másikat 1861 őszén címezte Arany Jánosnak.

                Először azonban néhány mondatban említenem kell a gyerekkori kéz­írást, ebből sok minden kiolvasható a gyerekkorra vonatkozóan, hogy vajon a bontakozni készülő személyiséget milyen hatások érik a köz­vetlen környezetéből, és többek között ennek következtében meny­nyi­re tér el az iskolában megtanult írásmódtól. Madáchnál két rövid le­velet is módunk van megvizsgálni, mindkettőt édesanyjához írta. Az egyik­nek a keletkezési időpontja 1828-29-re tehető, az első írások kö­zül valónak tartható. Betűképzéseinél erősen a tanult formákat hasz­nál­ja, és sorvezetőt alkalmaz. Mindezek azt árulják el, hogy aggályos igye­kezettel szeretne megfelelni az iskolai követelményeknek, és per­sze az anyai elvárásoknak. Mindezek mellett ebben a korai írásban már találunk egyéni jeleket is, úgy is mint szépérzék és rajzkészség. Meg­döbbentő, de már az elemista Madách írásában felfedezhetők az esz­ményképző hajlam csírái, és ez már a későbbi Madáchot sejteti. Meg­lepően érett kisdiákot mutat ez a korai levél.

                Érdekes, hogy a kamaszkori levél nem jelzi az érzelmi bi­zony­ta­lan­ságot, a belső zűrzavart, a tizenévesekre jellemző csapongást. Már egy körülbelül tíz évvel később keletkezett levelet vizsgálunk. Ez jelzi azt, hogy igen mélyen éli meg a körülötte zajló gyors változásokat, és hogy a benne végbemenő lelki történéseket sokszínűen, nagy ki­fe­je­ző­e­rővel tudja megjeleníteni. Írását mindenképpen mélyen átélt lelki él­mé­nyek vezérlik, mindezek előrevetítik a költőt, a jövendő rendkívüli sze­mélyiséget. Ez a 15 éves korban keletkezett levél érett, kiforrott, meg­állapodott kamaszt mutat, aki tisztában van saját korlátaival, és szin­te teljes fegyverzetben áll ahhoz, hogy további életútján felvegye a harcot, és elvégezze a reá váró feladatokat.

                Most következzék a két felnőttkori levél.

Huszonegy éves Madách annak a levélnek az írásakor, amelyet 1844 má­jus 8-án küldött Lónyay Menyhértnek Alsósztregováról. Nagy di­na­mizmust mutatnak a sorok, írójuk valósággal szárnnyal. Nagy táv­la­to­kat tud átfogni, a távoli múlttól a jövőig. Ez a dinamizmus a múlt és a jelen között olyan eleven, hogy a fantáziavilágában született alakjai élet­re kelnek, és valóságosként tudja megeleveníteni őket. Akkor táv­la­tokat tud átlátni, átérezni, hogy akár az őseit is képes maga elé idéz­ni, és képes átélni érzelmeiket. Nagy belső harcot vív Madách saját ma­ga ellen, saját magáért, közben megéli a teljes érzelmi skálát. Lel­ke­sedése éppoly mélyen átélt, mint fájdalma, akár testi, akár lelki fáj­da­lom legyen az. Madách tudatosan veszi fel a küzdelmet, szigorúan ra­gaszkodik ahhoz, hogy amit neki kell megtennie, ami feladat reá há­rul, azt ő is végezze el. Itt jelentkezik tudatossága. Tisztában van az­zal, hogy küldetésének teljesítése közben mennyi nehézséggel kell majd megküzdenie, de teljes felelősségtudattal, teljes fegyverzetben vál­lalja sorsát, feladatát, amelyet ősei hagyományoztak reá. Mindezt egy huszonkettedik évében lévő fiatalember kézírásából látjuk, aki amo­lyan "ide nekem az oroszlánt is" belső jelszóval, határozottan és nem sokat gondolkodva végzi a reá mért feladatokat. Hogy közben adott esetben poklot is jár, kínokat él meg belső küzdelmeiben, azt ma­gánügynek tekinti. Az természetes emberi tulajdonság, hogy ennyi fel­adat terhének vállalása mellett szüksége van sikerélményre, tehát a sa­ját egyéni karrierjére is gondol. Közben azonban nem akar kitérni a ki­választottság tudomásulvétele és az azzal járó kötelezettségek fel­vál­lalása elől.

                Az igaz, hogy Madách igen széles skálán tudta megélni érzelmeit, még a biológiait is, mégis elsősorban a párkapcsolat, a biológiai él­mé­nyek klasszikusan vizsgált helyén, a gy betűnél igyekeztem ezt a le­ve­let megvallatni ebben a tekintetben is. Tudnunk kell, hogy Madáchnál a nő ideálja egyetlen archaikus nőképben összpontosul, ennek a mo­dell­je pedig az édesanya, Majthényi Anna. Madáchban egy rejtett ősi és egyéni veszélyérzet rejtőzik a női nemmel kapcsolatban. Ere­den­dő­en ellenáll az odaadásnak és az elfogadásnak. Van benne némi vé­de­ke­zés biológiai belső késztetései ellen.

                Ennek a levélnek az írásakor, 1844 májusában Madách már túl van a Dacsó Lujzával kapcsolatos élményén, de nincs túl Fráter Er­zsé­be­ten, akit a levél írása előtt alig néhány hónappal ismert meg a losonci far­sangi bálon. Ennek megfelelően és mindezeket figyelembe véve vizs­gáltam ezeket a sorokat. Nagyon fontos megnéznünk Madách pár­kap­csolatát, mert annak harmóniája nagyban elősegíti egy ilyen élet­pá­lya teljesítését, természetes, hogy a lelki kínok könnyebben vi­sel­hetők. Mindezeket fokozottan figyelembe kell vennünk egy Madách for­mátumú személyiség esetében.

                A férfi szerepet elfogadja, átéli, érzi a felelősséget, meg akar fe­lel­ni ennek a feladatnak is. A társsal kapcsolatban úgy tűnik, hogy je­len­leg nincs konkrét hölgyismerős Madách közelében, a társra utaló jelek vál­tozatosak. Felfedezhető itt egy rejtett személyhez kapcsolható, átélt és feledésre ítélt, de a költő lelkében még sokszínűen kavargó em­lé­ke­ző fájdalom. Ez kapcsolódhat Dacsó Lujza személyéhez, emlékéhez. A legjellemzőbb azonban, hogy felmerül, konkretizálódni kezd egy újabb társ alakja, akivel kapcsolatban Madáchban új lelki élmények kez­denek kibontakozni. Itt Fráter Erzsébetre kell gondolnunk. A lány sze­mélyét a külvilág nem kezeli olyan jelentőséggel, mint Madách. Így aztán elég ambivalens módon, a maga ellentmondásaival kez­de­nek kibontakozni Madách érzelmei a kezdődő kapcsolatban.

                Több mint negyedszázaddal később íródott a következő levél, 1861. ok­tóber 3-án. A címzett Arany János. Madách a lendületből nagyon ke­veset enged, dinamizmusa, lelkesedése szinte töretlen a világ meg­is­merését illetően. Természetesen nem múltak el felette nyomtalanul az évek. Abban biztosak lehetünk, hogy Madách kézírását mindig erős lel­ki élmények befolyásolják, változásokat csak mélyreható belső tör­té­nések képesek előidézni az írásában. Töprengenivalói megnőttek, át­élt lelki kínjai megviselték, de ezek csak alig észrevehető nyomokat hagy­nak az írásban. Sorsát mindenképpen vállalja, nem akarja másra há­rítani a terheket. Szívesen van egyedül, hogy megbirkózhasson a reá zú­dult bajokkal. Közvetlensége változott, fokozottabban önmagára ha­gyat­kozik munkájában, és nem szívesen osztja meg mással a gond­ja­it.

                Madách két problémával küzd ekkor, amelyek megviselik, és ezek idéz­nek elő lényegesnek tűnő változást az előző levélhez viszonyítva. Mind­két változás azonban egy tőről fakad, mégpedig mindkettő Ma­dách­nak a nőkhöz való viszonyát tükrözi. Ez a dilemmája egész éle­té­ben, a legmélyebben ez a probléma érinti a lelkét, és nem csoda, hogy a változásokat főként ezeknél az írásjeleknél találjuk elsősorban. Ez kris­tályosodott ki leginkább az 1844-ben íródott levélhez viszonyítva, ahogy letisztultabb lett Madách személyisége.

                Az egyik változás az édesanyjához fűződő viszony vizsgálatakor tű­nik fel. Madáchban felgyűlik Majthényi Annával kapcsolatban az el­lenállás, biztos, hogy nem egyedül hozott döntést olyan fontos kér­dés­ben, hogy elválik Fráter Erzsébettől. Indulatok tolulnak itt fel az édes­anyával kapcsolatban, harcolva persze a megőrzött, a ne­vel­te­té­sé­ből adódó és az ősöktől kapott eredendő szeretettel és tisztelettel.

                Ha most a párkapcsolati betűket vizsgáljuk, ismét el­lent­mon­dá­sok­ra, újabb belső harcok és küzdelmek okaira bukkanunk. Már hét évvel va­gyunk túl a hivatalos váláson, de megtaláljuk az igazolását annak, hogy Madách nagyon nehezen engedte el Fráter Erzsébet kezét. Lát­juk a szakadásnak a nyomait kettőjük kapcsolatában, de Madách ek­kor sem tud rossz szájízzel gondolni az elvált feleségre. Találunk azon­ban arra is utalást, hogy a drámaköltő életében jelen van egy má­sik hölgy is. Lehet, hogy Gyuros Borkáról van szó, talán nem, de tény, hogy szép harmóniát sugárzó párkapcsolati betűket is találunk, olya­no­kat, amilyeneket Madáchnál alig lehet elképzelni.

                Ezzel a levéllel kapcsolatban még meg kell említeni, hogy Ma­dách­nál eddig mindig nagy lendületet, és a bajok elviseléséhez nagy lel­kierőt tapasztaltunk. Itt merül fel először, hogy az ő idegrendszere sem mindent bír el. A levél vége felé erővesztésre utaló jeleket látunk, amely mindenképpen figyelmet érdemel. Ezt az erővesztést kis­mér­ték­ben a külvilág is érzékelte. Madáchnál ez időnként megnyilvánuló szo­morúság, levertség formájában mutatkozott meg, a lelkében dúló ke­mény harcok eredményeként.

                Madách személyiségéről még idekívánkozik néhány gondolat ál­ta­lá­ban, zárásul. Madách zsenije már a szülők tulajdonságaiban ké­szü­lő­dött. Tudata és idegrendszere olyan ősi történéseket mutatnak az írá­son keresztül, amelyeket az előző generációk is átélhettek. Idősebb Ma­dách Imre és Majthényi Anna kapcsolatából az utódban fel­gyü­lem­let­tek az ősi késztetések és tapasztalatok, és megtestesültek. Ma­dách­ban, a drámaköltőben az ő törekvéseik törtek a felszínre rob­ba­nás­sze­rű­en, gejzírként.

                De miért kapta Madách ennek az előadásnak a címében a filozófus jel­zőt? Mert ő, mint ezen elemzés alapján is megállapítható, inkább gon­dolati, mint képzeleti alkotó. Nem fantáziavilága, hanem eszméi te­remtették meg alakjait. Főműve, a Tragédia is eszméiből ke­let­kez­he­tett. Hová tűntek Madách eszméi? Élnek-e még? Maga a Tragédia őrzi azo­kat is, és a Tragédia küzd a Madách eszméinek fennmaradásáért, azok tisztaságának megőrzéséért. Maga Madách is tovább él ezáltal, pe­dig mint hús-vér embert még mindig nem ismerjük eléggé. Madách az egy alkotásukkal világot megrengető géniuszok közé tartozik. Ez az egy alkotás messzire gyűrűzik, hat, kell, hogy hasson. Életműve to­váb­bi kutatásokat érdemel és követel.

                Remélem, a magam eszközeivel én is szolgálhattam csekély ada­lé­kot ahhoz, hogy Madáchnak mint gondolkodónak, mint hús-vér em­ber­nek a portréja minél fényesebben álljon előttünk.

 

 Vissza