Schéda Mária

 

Három Madách-vers

 

 

A világ baja

 

A Kedvcsapongások ciklusba sorolt dal a világ hétköznapi fo­nák­sá­ga­it könnyed, szertelen stílusban adja elő. A polgári-nemesi aranyifjak "ba­­jairól" van itt szó, s a vers voltaképp bordal. Szerkesztése, rek­vi­zi­tu­mai, ellentétes gondolatpárhuzamai erre utalnak.

                Az első, bevezető versszak a meghatározó akkord, amiből majd ki­bom­lik a dallam. A feltételes módú létige és a megszólítás adja az alap­indítást. A rákövetkező három sor a mondanivalónak - a szem­re­há­nyásnak - egy ellentmondásra alapozó összegzése.

 

                                                               Szép volna szép világod, Isten,

                                                               Csak egy hibája rontja meg,

                                                               Sokan hogy nem tudnak feledni

                                                               S mások mindent felejtenek.

 

                A témát bővebben taglaló három-három szakaszos középső rész, a szim­metrikusan kettéosztható hat strófa egymásnak válaszolgató el­len­tétpárokból áll. A félkomoly téma könnyed megoldásokat és kom­po­zíciót kínál. Az élc, az anekdota fordulataival találkozunk minden öt­letben. A kisszerű élet realitásai, konfliktusai és csapásai kisszerű ta­nulságokkal szolgálnak. Unalomig ismétlődő örök emberi ta­nul­sá­gok­kal; a pénz, a szerelem és a hatalom csábításainak kicsinyes buk­ta­tóival és örökzöld végkifejletével. Középpontban az ember, aki csa­ló­dott, csalódik, de csal is, hiszen nem jobb és nem rosszabb a töb­bi­nél. Ha nem kérne kölcsön felelőtlenül, nem volna haragos hitelezője; ha nem lenne csapodár, elkerülhetné az elhagyott lány könnyes pil­lan­tását; ha nem könyökölne a pozícióért, nem marna bele ve­tély­tár­sa.

                A vers szóhasználata egyszerű, a korabeli hétköznapi sza­lon­nyel­vet al­kalmazza. A négysoros szakaszok kétsoros ellentétekből áll­nak.

 

                                                               Belépünk a fényes terembe

                                                               Urat fogunk mutatni ott

                                                               S előnkbe lép hitelezőnk, ki

                                                               Feledni, óh jaj, nem szokott.

 

                                                               Megyünk élvezni a tavasznak

                                                               Ezer hangú zöld édenét

                                                               S kisértetűl az elhagyott lány

                                                               Könyezve velünk szembe lép.

 

                                                               Megyünk a dícsvágy súlyos utján,

                                                               S vetélytársunk előnkbe áll;

                                                               Rég forralt bosszú terve utat,

                                                               Hogy megmarhasson, most talál.

 

                A "de" kötőszó vezeti be az iménti három versszakra ráhajoló ötö­dik, hatodik, hetedik strófát. Most azok az élethelyzetek fo­gal­ma­zód­nak meg, melyekben az átlagember átlagjósága a természetes és vár­ha­tó hálátlansággal szembesül. Akiket pártfogoltunk, akiket sze­ret­tünk, akiket barátunknak véltünk, azok nagyon rövid időn belül el­fe­lej­tenek. A jó tehát - e kisszerű világban - még egy kicsi jutalomra se szá­míthat. A bordalnak ez a lényege: a világ olyan, amilyen. A mű­faj­nak megfelelő felszínesség mögött mégis ott sejlik a madáchi (ádámi és luciferi) én belső dialógusa.

 

                                                               De kérjünk balviszonyba esve

                                                               Védenctől hálaérzetet,

                                                               Ámulva látjuk, hogy biz ő már

                                                               Réges régente elfeledt.

 

                                                               Menjünk kisírni bánatunkat

                                                               A kedveshez - hisz rá bizánk

                                                               Üdvünket - ah, most nem fogadhat,

                                                               Várjunk mig sor kerül reánk.

 

                                                               Vagy a dicsvágy sikamlós útján

                                                               Gondoljuk, óv a jó barát,

                                                               Tán óvna is, de meg nem ismer,

                                                               Nem ösmeri csak önmagát.

 

                A nyolcadik, kilencedik versszak ötletes összefoglalója, a játékos "sze­repcserék" az élet dialektikájának madáchi megközelítését elő­vé­te­lezik, s a paradox hasonlatokban van valamiféle madáchi kábulatban ál­modott óhaj. A feltételes módú igék, kötőszók és alá­rendelések szí­ne­zik e játékos bohóságot. Madách nemcsak gon­dol­ko­dásra késztet, ki­tűnő mulattató is, aki minden bizonnyal jó víg­já­té­ko­kat tudott volna ír­ni, ha próbálkozott volna ezzel a műfajjal. Egy ka­cagtatóan komikus no­vellája, a Dulo Zebedeus kalandjai is bi­zo­nyít­ja ezt. Zebedeus azért is kívánkozik e bordal mellé, mert a cset­lő-bot­ló vidéki nemesúrfi vá­rosi hopponmaradásai emlékeztetnek A vi­lág ba­ja bajaihoz. Az össze­fog­laló nyolc sor a luciferi bölcselet nél­kül ma­gára maradó ádámi na­i­vi­tás előfutama is, "álom az álomban" - a má­mor torzító tükrében.

 

                                                               Ha a hitelező, megunt lány,

                                                               Vetélytárs úgy felejtene,

                                                               Mint védencünk, mint jó barátunk,

                                                               Mint szűnk imádott kedvese;

 

                                                               Ha jó barát, védenc, ha kedves

                                                               Emlékben oly hűn tartana,

                                                               Mint a hitelező, megunt lány,

                                                               Vetélytárs nem felejt soha;

 

                                                               Szép volna szép világod, Isten!

                                                               S legszebb az lenne, úgy hiszem,

                                                               Sokan hogy nem tudnak feledni

                                                               S mások felednek hirtelen.

 

                A félrímeket, ötödfeles drámai jambusokat alkalmazó dal sza­bály­sze­rűen, az első versszak variációs ismétlésével fejeződik be.

 

 

A könnyek

 

Három epigramma épül itt egymásra három csattanóval, melyek a mon­danivaló szempontjából egyre súlyosabbak, s lépcsőzetes fo­ko­za­tot képeznek. Három különböző hangnem burkolja be a költői szán­dé­kot: a könnyed melodramatikus, a veretesen drámai és a végletesen tra­gi­kus. A "leánykebel", az "edzett férfi" és a "bujdosó hazafi" könnyé­nek egy­aránt többrétegű jelentéstartalma van. S mivel a sza­bad­ságharc mö­göt­tes élménye nyilvánvaló: a leánykönny a reformkor, a fér­fi­könny a küz­delmek, a honfi könnye pedig a diktatúra időszakát jel­ké­pe­zi.

                A bevezető néhány sor isteni ajándékként tünteti fel mindhárom könny­cseppet, ezzel mintegy jelezve, hogy az Úr tudta nélkül nem tör­tén­het velünk sem egyénileg, sem közösségileg semmi.

 

                                                               Három cseppet külde Isten

                                                               Égből a szegény világra.

                                                               Ez legyen szivünknek, úgymond,

                                                               Minden kínja, boldogsága.

 

                A dalszerű hangütést a felező nyolcasok trocheikus ritmusú - ki­csit népi-regélő kedvű - egyenletes nyugalma jellemzi, amely az első könny értelmezésekor meg is marad e kedvteli szemlélődés me­ren­gé­sé­ben. Szóhasználatában Madách korának biedermeieres szen­ti­men­ta­lizmusa figyelhető meg. Ellentételező felsorolása és a korstílust jel­lem­ző paradoxiája ("minden kínja, boldogsága", "édes, kínos gyön­gye") éppúgy szolgálja a leányéletet (és a reformkort) idillinek vélő

ta­vaszi mámor kifejezését, mint jelzős szerkezetei ("szegény világ", "tün­de harmat", "hervadó virág", "reménydús korszak"), igéi ("kül­de", "lehullott", "fejlenek", "mosolyog") vagy állítmányi jelzői ("él­te­tő", "felderítő"). A leányszerep és a női nem jelentőségének - férfi szem­mel mérő -, de legalább kedélyes korabeli megítélésével ta­lál­ko­zunk. Az első rész kizárólag hangulati hatásokra törekszik, és ér­zel­mi-han­gulati élményekből forrásozik. Ha a reformkorra is vo­nat­koz­tat­juk, ak­kor magában hordozza a naiv elképzelések utáni csa­ló­dott­sá­got is. (Szép, de hiábavaló korszak volt a belőle származó tör­té­né­sek szem­szö­géből visszapillantva.)

 

                                                               És az első csepp lehullott

                                                               Lánykeblén virágfüzérre

                                                               S lett belőle tünde harmat,

                                                               Lett belőle lány könyűje.

                                                               Éltető az s felderítő,

                                                               Enyhe hervadó virágnak,

                                                               Édes, kínos gyöngye ez szűnk

                                                               Vágy- s reménydús korszakának.

                                                               S hogyha lánykönny hull az arcra,

                                                               Szebben fejlenek virági;

                                                               Hogyha lány sír, bánatából

                                                               Is menyország mosolyog ki. -

 

                Az "edzett férfinak keblére" hulló könnycsepp az érett romantika - főleg hanghatásokra törekvő - stílusában azt a roppant, "keblet meg­ha­sító" fájdalmat mutatja be, amely a befelé sírás rejtőzködését vá­laszt­ja inkább, mintsem szánalomért könyörögjön. A "lehullott", "le­pat­tant", "eltarolt", "jégviharrá", "verte tarrá" kifejezések ke­mé­nyen dör­gő és ostorcsapásokat idéző mássalhangzóinak célzatossága ha­tá­sos és eredményes. A szív titkaként őrzött fájdalom erőt sugároz. A má­sodik "epigramma" ugyanúgy tizenkét soros, mint az első.

 

                                                               És a másik csepp lehullott

                                                               Edzett férfinak keblére,

                                                               Szirtet ért ott és lepattant

                                                               Eltarolt mezőre esve.

                                                               S férfikönnyé lett legottan,

                                                               Lett legottan jégviharrá,

                                                               Mely csak akkor oszlik el, ha

                                                               A mezőket verte tarrá.

                                                               Férfikönnyé, mely a keblet

                                                               Meghasítja, hogyha csordúl,

                                                               S visszafoly a szívbe, ott hogy

                                                               Elrejtőzzék drága titkúl. -

 

                Az első könnycsepp, a leánykebel virágfüzérére hulló, a sze­mé­lyi­ség felszínesebb, érzéki felfogóképességét is jelképezi. A második a szív mélyét, az irányítható lelki erőket láttatja meg. A harmadik és egy­ben utolsó tizenkét sor a tudat alatti "tenger" tengernyi fájdalmát te­meti úgy, mint az óceán az igazgyöngyöt. A "bujdosó hazafi fejére" hul­ló végső cseppre Ady "agyamat a Téboly ütötte" kiáltása vissz­hang­zik. A két lándzsadöfés-fájdalom intenzitása és az őket kiváltó tör­ténelmi szituációk rokonsága kísérteties. A nemzetpusztító erők ha­tal­mai is végzetszerűen azonosak.

                E szakasz bevezető soraiban főként a jelzők beszédesek; az apátia, a megadás hangulatát sugallják: "végső", "bujdosó", "száraz". A "szá­raz ágnak nem kell harmat" megállapítás a kényszerű tehetetlenségbe hul­ló, a ma­ga­magát emésztő erők megjelenítése. A csepp, amely a ten­ger­be hull, csak fokozza az emberi energiák végességének - a be­teg (nem­ze­ti) lé­lek által - végtelenné nagyított kín-perspektíváját. Még­is eb­ből szár­ma­zik a "tenger gyöngye", amely a rejtett fe­szült­sé­gek maj­da­ni meg­oldódásában bízik. Madách még nem ismerhette a XX. szá­zad mély­pszi­chológiáját, amit azonban ez felfedez, azt ő is meg­élte, és köl­tő­tár­saival együtt - a nemzet vigasztalásáért - kife­je­zés­re juttatta. Hi­szen "aki szépen kimondja a rettenetet, azzal fel is oldja". Ma­dách, Ady, Illyés és a többi "legnagyobb" költőnk mind megénekelte azt, amit talán csak magyar költő énekelhet meg hitelesen: az ál­lan­dó­an el­foj­tott, vissza-visszatérő nemzeti depresszióban, majd a for­ra­dal­mi aka­ratba sű­rített feltámadás hullámain hányódó közép-európai tör­té­nel­met.

                Az utolsó szakasz hangütése mértéktartó és méltóságos, akár egy gyász­szertartáson elmondott nekrológ. Ismétlései, párhuzamos mon­da­tai fekete keretként ölelik át a vesztes szív gyötrelmeit. A "fer­ge­teg", a "vész", a "szent hon", a "honfiszív" kifejezések pátosza a gyöngy­ként megbúvó remény bizonyosságával vigasztalva zárja a köl­te­ményt. Így lesz a lefelé hulló könnyekből felfelé törő bizalom: a "bíz­va bízzál" nem emberi erőre számító imája.

 

                                                               S ím lehull a végső csepp is

                                                               Bujdosó hazafi fejére;

                                                               Száraz ágnak nem kell harmat

                                                               És tovább hull a tengerbe.

                                                               Ottan nyugszik a fenéken,

                                                               Híven óvja őt a tenger,

                                                               Híven óvja honfi keble,

                                                               Egynek tartván életével.

                                                               Csak ha fergeteg a tengert

                                                               S vész a szent hont felkeverte,

                                                               Akkor jő fel napvilágra

                                                               Honfiszív és tenger gyöngye.

Az élő halott

 

Az elégikus dalt az úgynevezett "Jellemzések" ciklusba sorolta köl­tő­je. Itt olyan élet- és jellemképszerű gondolati költeményekkel ta­lál­ko­zunk, amelyek egyaránt utalnak Madách lírikus alkatára, de az ese­mé­nyek­re és jelenségekre nyomban reagáló gondolkodó, ítéletalkotó be­ál­lítottságára is. (Pl. A megváltó, Az aggastyán, A koldús és gyer­me­ke, Élet és halál, Gyermekgyilkos, A rab utolsó útja stb.) A köl­te­mé­nyek leg­többjéből igen erős szociális érzéken alapuló tár­sa­da­lom­bírálat su­gár­zik, és támad vádlón kora igazságtalan és fa­ri­ze­us­ko­dó feudális struk­túrájára.

                Az élő halott egyszerre lehet a szabadságharc leverésébe "be­le­pusz­tuló" nemzet és a hálátlan tömeg értetlensége miatt elpusztuló egyén allegóriája. A konkrét képből itt is - mint másutt nemegyszer - ál­talános filozófiai következtetések sora származik; a tudat érzelmi for­rásokból töltődve von le általános konzekvenciákat.1 E vers Ma­dách jellemző élménytípusai közül a tömeg-nagy ember prob­lé­ma­kör­be sorolható képi és gondolati megjelenítésében egyaránt. Ví­zi­ó­sze­rű me­taforái boschi, goyai mélységekig hatolnak, maró gúnyba és mar­can­goló fájdalomba mártózva.

                Az első két strófa az "óriás" halálát jeleníti meg. Furcsa és első pil­lantásra kissé suta is a kezdő sorban az "elbotolt" ige, főleg az ün­ne­pélyes, pátosszal teli szövegkörnyezetben.

 

                                                               Elbotolt világrázó csatában

                                                               S harcterére dűlt az óriás…

 

                Ha behatóbban vizsgáljuk, a szó mégis helyénvaló, hiszen egy le­bé­nult, tehetetlen, de "élő halott" állapotáról van szó. Egy olyan testi, lel­ki megsemmisülésről, amely csak a környezet számára tűnik vég­le­ges­nek, szenvedő alanya pedig valamiféle önmagán túli tu­dat­ál­la­pot­ban, teljes passzivitásban regisztrálja a vele történteket. A romantikus, de szok­vá­nyos ké­pi megjelenítésben a jelzős szerkezetek ("meg­fe­szí­tett ere­jé­vel", "vészt­hozó karát"), a hasonlat és a később visszatérő, a ver­set mint­egy pil­lérként tartó alaki erősítés szolgálja az ezt követő po­koli ví­ziók be­ve­zetését.

 

                                                               Elbotolt világrázó csatában

                                                               S harcterére dűlt az óriás,

                                                               Mint villám, mely legnagyobb fényében

                                                               Hangtalan sírt önmagának ás.

 

                                                               S bár mindent tud, ami van körében,

                                                               Mindent érez, mindent hall és lát,

                                                               Lelke megfeszített erejével

                                                               Fel nem bírja vészthozó karát.

                Az ember tragédiája athéni színében találunk rá a következő nyolc sor párhuzamára:

 

                                                               Nyugszik mint holt, s ronda odujából

                                                               Törpe mérges fajzat búv elő,

                                                               Sárt dobál arcára s fegyverezve

                                                               Légyfullánkkal, majomgúnnyal jő.

 

                                                               Majd bátrabb lesz, felmász kebelére

                                                               És ottan tart undok lakomát,

                                                               Gyáva kérkedéssel feldícsérve,

                                                               Mint győzelmeset, hitvány magát.

 

 

 

                                                               Ha sárba hull a fényes, kárörömmel

                                                               Szemléli a pór, gúnnyal illeti,

                                                               Mint hogyha önmocskát is igazolná.2

 

                Az élő halottban valóban pokoli, lidércnyomásos vízió elevenedik meg előttünk a költő nem titkolt megvetését tolmácsolva a kicsinyes, ma­nipulálható, állandóan önző, földhözragadt érdekeit hajszoló vi­sel­ke­désmóddal szemben. Az athéni demagógok a magyar köznemesi po­litikusok bizonyos fajtája lelkületének mélybugyrait ­e­le­ve­nítik meg a fantáziadús és riasztó képsorokban. A "tömeg", miután meg­ölte karizmatikus vezetőjét - s az "nyugszik mint holt" -, meg­kez­di szellemi hagyatékának tönkretételét, meggyalázását, el­le­he­tet­le­ní­tését.

                Szembetűnők az undort kiváltó kifejezések, főleg a jelzők ("ron­da", "mérges", "undok", "gyáva", "hitvány"), de ugyanazt a célt szol­gál­ják a metaforák ("légyfullánkkal", "majomgúnnyal") is. Az ál­lít­má­nyi szerkezetek teszik teljessé a költő megvetését ("búv elő", "fel­mász kebelére", "tart undok lakomát", "feldicsérve… hitvány ma­gát"). Ha az 1848-as szabadságharc leverésére vonatkoztatjuk mind­e­ze­ket, akkor is megtalálhatjuk a képek és kifejezések társadalmi, nem­zet­közi, sőt nemzetiségi szinonimáit. Mindkét értelmezés igaz le­het.

Ma­dáchot közéleti csalódásai (lásd Csak tréfa című drámája) épp­úgy dep­resszióba sodorták a forradalmat megelőző időszakban, mint a har­cot vérbe fojtó idegen uralom idején. Az emberség mi­nő­sé­ge (az általa át­éltek alapján) nem a nemzetiségtől vagy a kor­szel­lem­től függ, egye­dül az erkölcsi (és politikai-erkölcsi!) tartástól. E ciklus min­den eleme er­ről tanúskodik.

                A költő egyéni fájdalma sűrűsödik a befejező sorokban, mintegy je­lezve a miltiadesi, dantoni, kepleri ember szellemi nagyságának el­pusz­títhatatlanságát - gyakran bekövetkező - fizikai el­pusz­tít­ha­tó­sá­gán túl. Az egyénben életet nyerő világszellem kibontakozását semmi sem akadályozhatja meg. Az egyén méltatlan mellőzése, sőt lik­vi­dá­lá­sa sem. Ez az Ádámok sorsa minden korszakban.

 

"…mindannyiban megbukik Ádám. De megbukik azon érintetlen gyöngéinél fogvást, me­lyek természetében vannak, melyeket csak Isten keze pótolhat, az eszme folyton fej­lik, s győz, nemesedik."3

 

                A nagy ember fájdalmas kudarca, amely neki óriási kín, egy jobb kor számára magvetés, mely titokban érik, s alkalmas időben ismét mű­ködésbe lép. Az utolsó két versszak fájdalmas felkiáltásai, alaki erő­sítései, erőteljes romantikus jelzői és igéi ezt fejezik ki nagyon ér­zék­letesen. Az "Ég dördülése" az Úr hangjának felel meg, mely min­den méltatlanság és pusztulás ellenére is reményt adhat a küzdő em­ber­nek.

 

                                                               Óh mi kín, mi kín az óriásnak

                                                               Látni, tudni mindezt körüle,

                                                               S egy rázkódással le nem dobhatni,

                                                               Nem sujthatni egyet közibe.

 

                                                               Ah, de lelke minden erejével

                                                               Fel nem bírja vészthozó karát;

                                                               Ég dördülj meg, hogy feleszmélhesse,

                                                               Több nem kell, hogy megmentse magát.

 

Jegyzetek

 

 

1.    Varga Emőke: "A csillagok megettünk elmaradnak." Képek és va­lóság a Tragédiában. Liget 2002. 2. sz. 92-95. vissza1

2.    Madách Imre: Az ember tragédiája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1954. 70. vissza2

3.    Halász Gábor (szerk.): Madách Imre Összes Művei. Révai, Bp., 1942. II. 877. vissza3

 

 Vissza