Máté Zsuzsanna
Végzetes sorok? A determináció kérdésköréről
Madách Imre Tragédiájában és lírájában
Vajon magunk irányítjuk sorsunkat vagy számunkra ismert és ismeretlen tényezők befolyásolják életünk útját? Szabad akaratom, választásaim és döntéseim határozzák meg életem történéseit vagy - tőlem függetlenül és sokszor akaratom ellenére - más természeti, történelmi, társadalmi (világi) tényezők, vagy akár természetfeletti erők alakítják, netán éppen az aktuális hegemónok döntései deformálják? Madách Imre Az ember tragédiája drámai költeményének e kérdése, a szabad akarat-determinizmus (a végzet, a sors) vagy-vagyként felvetett filozófiai problémája, mely tágabban a szabadság-szükségszerűség kérdéskörével is érintkezik, egyike azon fontosabb dilemmáknak, mely egyben lehet a mi kérdésünk is, akár egyéni, illetve kisebb-nagyobb közösségünk életében, akár Madách Imre korában.
Madách Tragédiájában Lucifer a determinizmus azon válfaját képviseli, mely a teremtett világon minden létezőnek, így az embernek is egy egyetemes meghatározottságát vallja. Érvelésében hol a természeti, hol a történelmi, társadalmi meghatározottságokra, néhol egy mechanikus ok-okozati összefüggésrendszerre épít, alapvetően egy olyan célszerűségre, mely révén minden létező törvényszerűen, meghatározott okok és feltételek hatására keletkezik, létezik, és célját betöltve elpusztul. Ugyanígy a társadalomban, a közösségben élő és cselekvő embert is az ismert és/vagy ismeretlen törvényszerűségek, az évszázadokon át szükségszerűen végigáramló folyamatok határozzák meg. Vele szemben Ádám a szabad akarat képviselője, a szabadság tudatos híve, autonóm ember, aki a nagyszerű eszmék megvalósításának belső motivációjától hajtva maga kívánja irányítani cselekvéseit és élettörténetét, az emberi nem képviselőjeként pedig az emberiség történelmét, mindenkori szabad akaratán, választásain alapulva és egyben morális felelősséget is vállalva értük. Az utolsó színig nem fogadja el, hogy az ember élettörténetét akaratától független tényezők határozzák és szabják meg. Az akaratszabadság eszméje volt az első ("önmagad intézzed sorsodat"), amellyel Lucifer csábított, és ez az utolsó, melynek érvényességét akár öngyilkosságával is bizonyítaná Ádám. Azonban Ádám felismer és elismer bizonyos meghatározottságokat a tudás megszerzésének folyamatában, a filozófia nyelvén szólva így mérsékelten indeterministának nevezhetjük, hiszen folyamatosan megtapasztalja az élet azon területeit, melyek semmiféle szabad választást, valamint irányítást nem hagynak az ember számára.
A Tragédia szövegében a szabad akarat-determinizmus problémaköre azon filozófiai dichotómiák egyike, amelyre Madách Imre nem ad egyértelmű választ, így a luciferi determinizmus, illetve az ádámi szabad akarat dilemmája egy olyan ellentétes pólusú együttlevőségben konstruálódik, mely a műben egyszerre szólal meg, és egy folytonos érvelésben áll szemben egymással, folytonosan felülírják egymást, egészen az utolsó színig. Esztétikai hatása úgy realizálódik, hogy e szembenállás révén a befogadói tudatban egy gondolati feszültség van jelen, hiszen hol Ádámnak adunk igazat: igen, az ember maga irányítja sorsát, s vele együtt a kisebb vagy nagyobb közösség életének minőségét, s mindezért erkölcsi felelősséggel tartozik; hol pedig Lucifer érvrendszere látszik győzedelmeskedni és belátjuk: tévesen csak hisszük, hogy mi cselekszünk, mert valójában a "sors árja von" bennünket, s csak a különböző körülmények által meghatározottan és befolyásoltan tudunk cselekedni, így valójában egy végzet áll élettörténetünk egésze illetve az emberiség egészének története felett.
Számtalan költeményének témája, illetve szentencia-szerű következtetése a végzet, a sors hatalma, az általa irányított ember, annak végzet általi korlátozottsága. Például A nő teremtetése című versének leginkább 'sikerült' és gondolatgazdag strófájában a báb-metafora a szabad akaratában hívő embert, míg a sodronyok metaforája a végzetszerű meghatározottságokat, a determinációt jelöli, és a szabad akarat-determináció dilemmájában ez utóbbi érvényességét, a determinációt hangsúlyozza:
Jehova teremtett önképére férfit,
Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra,
Melyen olyan furcsa méltósággal játszik
Szem elől elrejtett sodronyán vonatva.
Számos szerelmi költeményében egyfajta világi determinizmus áll szemben a szerelem szabadságával, annak boldog lehetőségével:
Győztél hát felettünk, nagyvilág,
Vad zajoddal, kalmár számolással
Elriasztád álomképeink,
S várod még, hogy felvert szíveink
Megköszönjék, amért megraboltál.
(Lemondás)
Ha a végzet rendelte, hogy soha
Már egymáséi úgyis nem leszünk.
Nincsen más hátra, mint a végbucsú,
Aztán mindent, mindent felejtenünk.
(Felejtsünk)
Úgy az ember hitvány eszköze a sorsnak
S tenni semmit nem bír önnön erejével,
Győz, ha sors könyvében úgy vagyon megírva,
Avagy ismeretlen s nyom nélkűl enyész el.
(Éjféli gondolatok)
Végül nem véletlenül idézem az Életbölcsesség című versének néhány strófáját, mivel a felismert determinációval, a végzettel (a világgal) való megbékélésre szólít fel:
Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.
Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.
Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.
Az álomszínekben egy Lucifer által megláttatott, természeti-biológiai, történelmi, társadalmi és az emberi természetben immanens módon meglévő determináció fogalmazódik meg. Lucifer révén egy résztudást kapunk a meghatározottságokról, egy - Ádám számára - negatív és részben elfogadhatatlan végzet-képet, egy meghatározottság-együttest. A Madách-szakirodalom már feltérképezte e determinizmus-felfogás forrásait: az 1840-es, 1850-es években az Athenaeum több cikke is fejtegette a történelemre vonatkozó végzet-felfogást, emellett a korai pozitivizmust, a morálstatisztikát, a mechanikus materializmust, a biológiai determinizmust, és a kor természettudományos nézeteit - például a Nap kihűlését - jelölik meg egyfajta természeti törvényeken alapuló determinista gondolkodás lehetséges forrásaként. A Tragédia determináció-felfogásának gondolatköre igen összetett, ezt egy korábbi a Madách Szimpózium-kötetben megjelenő tanulmányomban már részletesen bemutattam, így esszéisztikus írásomban csak néhány olyan további gondolati analógiát emelek ki, mely lírájában is fellelhető.
Az 'önmaga sorsát intéző', az Úr ellen lázadó, őt elhagyó Ádám először az 'arasznyi léttel', a halál tényével szembesül mint végzettel, mint minden létező természeti-biológiai meghatározottságával. Majd érzékeli a teste általi természeti-biológiai meghatározottságát is, anyagi-materiális kötöttségeit, mely "korlátozza büszke lelké"-t. Egy analógiát hozva: az Egy őrült naplójából versében az embernek két mozgatórugója van csupán: "A gyomor és a szemnek ingere."
Amikor Ádám "szellemszemekkel" beletekinthet a világ működésébe, az elemek rendjébe, hirtelen megérzi és részbe megtapasztalja a teste általi védtelenségét, kiszolgáltatottságát és kicsinységét. Ádám biológiai lényének bizonyos korlátozottságait, az emberi test és a halál által határolt emberi létet hamar felismeri és elfogadja. Hogy a halál-tematika milyen kiemelt Madách Tragédiájában, azt egyrészt bizonyítja az, hogy minden álom-színben központi helyen áll valakinek a halála vagy maga Ádám jut többször a halál határhelyzetébe, másrészt verseire tekintve Madách éppúgy nevezhető a halál-szerelmesének, mint a fiatalkori művei alapján példaképe, Vörösmarty Mihály. Itt nemcsak Madách A halál költészete című ciklusára és halott testvéreit búcsúztató verseire lehet utalni, hanem számtalan, jobbára szentimentális hangú szerelmi költeményére is, melyekben a szerelemmel szemben ellenpontozódik a megszépített halál ténye vagy az elmúlás, a búcsúzás fájdalma. Emellett a halál és az elmúlás-tematika uralja azokat a nagyszámú költeményeket, melyek a temetőt, a sírt idézik meg. Egyik verséből, az Egy nyíri temetőn címűből csupán egy strófát kiemelve, megfigyelhetjük a hangulatteremtés, a képalkotás szinte modern jellegét:
"Kopár homok ameddig lát a szemed,
Domb domb után mint órjás sírmezőben,
Poshadt mocsár lent, fent fehér mezében,
Mint kósza lélek, egy-egy nyír mered."
Tudjuk, gyakori betegeskedései révén Madách Imre örökösen a 'halál árnyában' élt. Befelé forduló személyisége, szerelmi csalódásai, betegségei nyilván hozzájárulhattak számos verséből sugárzó pesszimista életérzéséhez. A pesszimista, az önmagát "zörgő csontú kórvitéznek" látó Madáchot könnyen vélhetnénk - ahogy Dr. Czeizel Endre teszi ezt a "Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni?" (Budapest GMR Reklámügynökség, 2001.) című könyvében - depressziós személyiségnek, aki nemcsak hogy szkeptikus, humortalan és erősen kritikus és önkritikus, gyakran önbecsmérlő, hanem ráadásul néha "az ihletettség mániás jegyeit is mutatja", mint például a Tragédia megírásakor vagy az azt követő intenzív politikai szerepléseiben. Természetesen némi fenntartással olvashatjuk e megállapításokat, hiszen tudjuk, hogy a költői alkotásokból visszafelé rekonstruálható személyiségképnek az alapja nem más, mint az az irodalmi nyelv, mely a romantika korában éppen hogy a szenvedélyes, erőteljes és végletes kifejezési formákat és élettartalmakat kedvelte, ahogy Madách versei is ezekben bővelkednek, így nem biztos, hogy releváns tükörképei a személyiségnek, az egyéniségnek.
Madách költeményeinek többségéből átszűrődő pesszimista életérzés mégis vitathatatlan. Ugyanakkor, ahogy a Tragédiában kiegyenlítődik a pesszimizmus az optimizmus meglevőségével, így ez a pesszimizmus hatásában akár konstruktív, építő jellegű is lehet, vagy ahogy a bukások, a csalódások mellett éppoly fontos a csak azért is küzdés-akarás, ugyanúgy lírájában is megtalálható ez a kiegyenlítettség, igaz, jóval ritkábban: a halállal, a mulandósággal, a fájdalommal szembe vagy a beteljesült szerelmet állítja, vagy a költői alkotást, hiszen a szerelem és a költészet szavával szól hozzánk az elveszett Éden. Hasonló kiegyenlítettség, hogy a költői alkotás, a 'gyöngy', a dal, bármennyire is egy halandó 'zokogó szellemből' ered, mégis a halhatatlanság forrása lehet. Epilógusnak szánt költeményéből, az Útravaló verseimmel címűből idézek:
De jól esik tudnom, nem a sikamló,
Út az utam, mely semmiségbe vész,
És felsohajtnom, veszhet már a kagyló,
A drága gyöngy, mely élni fog, ha kész.
(…)
Csak ők tudják, kikhez dalom beszéle,
Mit tűr a kagyló, mely gyöngyöt terem,
Csak ők érezzék, - mig reng dalom fénye -
Körülöttük zokogni szellemem.
S ha nem lesz már, ki vélem sírt s örűle,
Ha nem lesz már többé kit érdekel:
Vajjon, hol e dalt ily módon elzengje,
Min ment keresztűl a költő kebel;
Akkor is ha egy-egy jobb kebelnek
Szót kölcsönözni tudna énekem
Valódi égi kéjt csak úgy lelendek,
S örök ifjúság akkor jut nekem.
A halál-tematikával szorosan összefügg a Tragédiában Lucifer determináció-felfogásának célszerűségi elve. A harmadik szín végén Lucifer filozofikus válaszában mintegy megnyugtatja a mérsékelten indeterminista Ádámot az 'arasznyi létet' és a testi meghatározottságokat tekintve: "Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van / Szorítva az ember egyénisége"; "Portested is széthulland így, igaz, / De száz alakban újólag felélsz". Ugyanakkor egy ezeknél nagyobb hatókörű, természeti, történelmi és társadalmi determinációt ismertet meg vele, a filozófiai terminológia nyelvén a teleológia, a célszerűség lényegét: azaz a világ jelenségeinek, létezőinek célja van, vagyis a világ működése úgy alakul, hogy egyre közeledik egy előre meghatározott, végső állapothoz. Lucifer magyarázatában e célszerűségi folyamat bár történelmileg valamint az individuális fejlődésen keresztül alakul ki, valójában mégis általános tendenciaként nyilvánul meg a faj szintjén és mindemellett statisztikusan. Ez a gondolatkör képezi a lényegét a luciferi determinizmus-felfogásnak, ezt bizonyítja az is, hogy ugyanez a célszerűségen alapuló determináció fogalmazódik meg a harmadik szín mellett még egyszer a XV. színben is: Ádám akaratszabadságával szemben állva a rendíthetetlen egyetemes törvényszerűségről beszél Lucifer az emberiség társadalmi létezésének vonatkozásában:
"Az ember sincs egyénileg lekötve,
De az egész nem hordja láncait"
Ádám "Hadd lássam, mért küzdök" törekvése e célszerűségi folyamatok céljára is rákérdez, az emberiség létezésének céljára. Lucifer csupán minősíti ezt konkrétumok nélkül, és többször is dőrének nevezi.
Majd e célt a harmadik színben Lucifer a vég eljövetelében, és a teljes megsemmisülésben látja: "Kitűzött tervét bizton létesíti, / Míg eljön a vég, s az egész eláll." Ahogy azt már említettem, a mérsékelten indeterminista Ádám bizonyos meghatározottságokat felismer és elfogad, ahogy az emberi létezés földi végét, az egyéni lét megszűntét, a luciferi determinista célszerűség célját, a megsemmisülést, a halált is. Luciferrel egybehangzóan ezt egyértelműen fel is ismeri és kimondja a tizenharmadik színben: "A cél halál". Minden létező egyfajta végzete, meghatározottsága, sorsa a halál. De az életen belül a cél nem lehet a halál, itt az emberi élet célja, egyben belső törvénye, kategorikus imperatívusza Ádám szerint a "küzdés maga". Ez a cél, mint küzdés egyben az Úr által megerősített végzete, sorsa is az emberiségnek, a "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!" végső kinyilatkoztatása szerint.
A küzdelmet mint a jóra törekvő ember végzetét, sorsát - akár történelmi, akár egyéni szinten - mint végzetszerű meghatározottságot ismeri fel Ádám a tizenharmadik színben. Ahol folytonos a küzdelem, ott azonban folytonos az elbukás is. A küzdés, a küzdelem nem a győzelem, nem a megnyugvás stabil állapota. Ahol folytonos a küzdés, ott végzetszerűen a bukás okai és pillanatai is mindig jelen vannak. Miért tragikus ez a mindig megújuló emberi küzdés, melynek éltető, létesítő eleme - paradox módon - az ismétlődő bukás? Mert szent, nagyszerű eszmékért történik, melyek megvalósíthatatlanoknak bizonyulnak. Milyen ez a küzdés? Az embert, az emberi nemet morálisan nemesítő és a Jóért, a nagyszerűért történő, ahhoz folytonosan közelítő, de azt soha el nem érő. A küzdés folytonosságának eleme a szintén ismétlődő bukás, mely a tragikum forrása. Ahogy a folytonos küzdés, úgy a folytonos bukás is, így tehát vele együtt a tragikum is az emberi nem sorsa, végzete, meghatározottsága. Miért szükségszerű a bukás? Ennek egyik oka az, hogy az emberi nem természetében uralkodik egy másik végzetszerűség is, az, hogy 'sárból és napsugárból' összegyúrt lényekből áll. Tehát az emberben ott van egy eredendő Rosszaság is: a gyarlóság, a silány emberi ösztönök, a méz mellett a méreg, a hatalomakarás, az irigység, az agresszivitás - néhány verssorával illusztrálva - "amaz a veretett, emez meg ver" (Kormányzási ildom), vagy "Ember sorsa: hogy romlás legyen csak."
Egy őrült naplójából c. verse szinte leltárt készít az emberi gyarlóságokról:
"Megmondom e kor embere minő:
Házasságrontó, szerelemszövő,
Tanácsban dús, tettben szegény Lázár,
Ebédhez gyors, éheshez késve jár.
Halottnál sír, de inségnél siket.
Más örömén sír, más baján nevet.
Virágot is csak érdekből nevel
Hogy legszebb díszében törhesse el,
A kisbárányt levágni rendeli
De vérét folyni mégsem nézheti.
Köszönt négy cifra lónak, s hogyha jő
Isten szamáron, megtagadja ő,
Felrúgja az embert mint ez ebet,
De azt hiszi hogy mindent jóvá tett,
Ha öndicsőségére szobrot rak
Sírjára az egykor felrúgottnak.
(…)
Tál vízben nézi a tengervihart,
Színpad díszitményén a regghajnalt.
Valódi vészt nem bírna lelke el,
Szabadban meg híves szél fú reggel.
De egy szívemnek mégis vigasza:
Hogy jobb az ember sohsem vala.
Halovány erényök, halvány bűnök,
Amaz színlés csak, nem feláldozás,
Sírnak rajtad, hogyha bajba estél,
Imádkoznak s cselekedjék más.
De nem is rabolnak vakmerően,
Lopnak csak mosollyal ajkukon,
Nem gyilkolnak férfias nyíltsággal,
Gombostűkkel szurkálnak agyon.
Lennének jók, hogy szerethetném, vagy
Gyűlöletre elég gonoszak,
És becsülni tudnám jóban, rosszban,
Erejéért akaratuknak.
Míg így undorral köpöm ki őket,
Oly émelygően lágymelegek.
És kerülöm leverő unalmát
Egyhangú, kicsinyes körüknek."
E gyarló emberi világra tekintő kívülálló lírai magatartás vagy undorral, megvetéssel telített vagy - romantikus módon - a kacagással párosított, és e kacagó motívum számtalanszor visszatér. Néhol isteni tréfa csak maga a létezés, a teremtett világ:
"Tréfának nézi Isten is e földet,
Tréfának ember, amit rajt mível
Különben a szépmindenség köréből
Rég, mint fekélyt úgy lökte volna le."
(Szontágh Pál barátomhoz)
Hasonlóan A nő teremtetése költeményében is, Isten egy pajkos gondolattól vezérelve teremtette a földet: "Játékáúl az ős szellemeknek", vagy a Tragédiában Lucifer azzal vádolja az Urat, hogy a teremtés csupán egy ismétlődő és értelmetlen rossz játék, melyben "végzet és szabadság egymást üldözi". Az isteni tréfa mellett persze ott az ördögi kacagás motívuma is, akár a Tragédiában, akár a lírájában. Lucifer szállóigévé vált mondata: "Tragédiának nézed, nézd legott komédiának és múlattatni fog" szinte sommázza e luciferi kacagások tragikus ellenpontozottságát.
"Kacagok, ha hallom mondani,
Emberben égi szikra ég".
(Egy őrült naplójából)
"Kacagja hát csak a por gyermeke,
Ha szállni kezd korlátlan szelleme
S a végtelenbe nyargal,"
(Őrüljek meg)
Végül néhány 'ördögien kacagó' strófa a Szontágh Pál barátomhoz verséből, melynek szatirikus korkritikája ma is helytállónak tűnhet:
"Ha híres férfit látsz, amint vezérel
Országokat s vág fontos arcokat,
Magasb lénynek tekinted áhitattal,
És törpének hiszed saját magad.
Hiszed, hogy minden léptén bölcsesség van,
S ki fel nem fogja őt, csupán te vagy,
Kacagj, kacagj, mert a nagy férfiú, ah!
Egy szállal sem különb, mint tenmagad.
Ha szent ügy zászlaját látod kitűzve,
S alatta hangzik ihletett beszéd,
Míg lelkesült csoport gyülöng alája,
S nőni érzed a nép szellemét;
Kacagj, kacagj, mert minden egyes érzi,
Hogy a zászló csak vastag ámítás,
Néhány deáké a gúny s lelkesülés,
A többieknek elve, célja száz.
(…)
Ha látsz nőt, ki keble édenével
Bűvös csókjával éltet, üdvözít,
Kacagj, kacagj, most olvasá meg az árt,
Melyért eladta szívét, bájait.
(…)
Ha látsz haldoklót térni Istenéhez,
S elfogja lelked méla áhítat:
Kacagj, Istent vágynék csak megcsalni, percnyi
Bánattal, hosszú bűnös út miatt.
És jő a pap, áldást mond a halottra,
Buzgón hajolnak meg vén térdei:
Kacagj, mert amíg ajkai mozognak,
A temetési díjat számolja ki.
Te komolyan veszed nagyon, barátom,
Az életet, ne vedd, mert jaj neked!
Kacagj velem, míg a sok kacagásban
Szíved kigyógyul vagy megreped."
A determináció kérdéskörének analógiáit - Madách Imre Tragédiájában és lírájában - még hosszasan lehetne fejtegetni. E problémakör további részletezése mellett véleményem szerint még feltáratlan az is, hogy a madáchi líra és a Tragédia között milyen bölcseleti analógiák lelhetőek fel: az élet, a halál, az életküzdelem, a nagy szent eszmék, azok gyakorlati megvalósultsága, a jó és a rossz küzdelme, az emberi tudás, a hit, a remény, a morális értékvesztés, a kétség és a szerelem örök nagy problémái felől. Azért is válhat izgalmassá a líra és a Tragédia összevetése e bölcseleti, elsősorban életfilozófiai és morális analógiák felől, mert így a bölcselkedés, a folytonos újragondolás egy egész életen át történő változatosságát, dinamikáját deríthetjük fel.
Ne feledjük, e verseket ugyanaz a szuverénül gondolkodó alkotó írta, mint Az ember tragédiáját. E verseket ugyanúgy áthatja Madách 'szíve' (az ádámi beszéd): a heves lelkesedés, az érzelmek, az ábrándok, az érzések, a hit és eszmék súlya, az idealizmussal telítettség, a jobbító szándék, a nemes küzdelem, a csalódás fájdalma. De még többször Madách 'esze' (a luciferi beszéd): a hideg és a maró gúny, gúnykacaj, az éles kritika, a negatívumok, az értékvesztések megláttatása, a racionalitás, a determinizmus (végzet, sors, világ) terhe, a kiábrándítás. A madáchi versek néhány esetben az ádámi lelkesedést szólaltatják meg, de még többször a luciferi hideg józanságot, a durva világ realitásának kicsinyes uralmát, a nagyszerű dolgok megkérdőjelezését s a vele járó kacagást is. E versekben külön-külön, néhol egyszerre megszólalóan ugyanúgy egymást gerjeszti és egyben mérsékli e kétféleség és egymásnak hasonlóan ellentétes kiegészítői egy ellentmondásos együttlevőségben, vegyítve az ábrándokat, az eszméket, a morális értékek állítását - mindezek fájdalmas hiányával, a kiábrándulással és a kiábrándítással, a csalódással, ahogy a Tragédiában is. Mégis, Madách költészetében - összességében - erőteljesebb a luciferi hang és kevesebb a megnyugvás, a kiegyenlítődés, mint a Tragédiában.