Máté Zsuzsanna

 

Végzetes sorok? A de­ter­mináció kér­dés­köréről

Madách Imre Tra­gédiájában és lírájában

 

 

Vajon magunk irányítjuk sorsunkat vagy számunkra ismert és is­me­ret­len tényezők befolyásolják életünk útját? Szabad akaratom, vá­lasz­tá­sa­im és döntéseim határozzák meg életem történéseit vagy - tőlem füg­getlenül és sokszor akaratom ellenére - más természeti, történelmi, tár­sadalmi (világi) tényezők, vagy akár természetfeletti erők alakítják, ne­tán éppen az aktuális hegemónok döntései deformálják? Madách Im­re Az ember tragédiája drámai költeményének e kérdése, a szabad aka­rat-determinizmus (a végzet, a sors) vagy-vagyként felvetett fi­lo­zó­fiai problémája, mely tágabban a szabadság-szükségszerűség kér­dés­körével is érintkezik, egyike azon fontosabb dilemmáknak, mely egy­ben lehet a mi kérdésünk is, akár egyéni, illetve kisebb-nagyobb kö­zösségünk életében, akár Madách Imre korában.

                Madách Tragédiájában Lucifer a determinizmus azon válfaját kép­viseli, mely a teremtett világon minden létezőnek, így az embernek is egy egyetemes meghatározottságát vallja. Érvelésében hol a ter­mé­sze­ti, hol a történelmi, társadalmi meghatározottságokra, néhol egy me­chanikus ok-okozati összefüggésrendszerre épít, alapvetően egy olyan célszerűségre, mely révén minden létező törvényszerűen, meg­ha­tározott okok és feltételek hatására keletkezik, létezik, és célját be­tölt­ve elpusztul. Ugyanígy a társadalomban, a közösségben élő és cse­lek­vő embert is az ismert és/vagy ismeretlen törvényszerűségek, az év­századokon át szükségszerűen végigáramló folyamatok határozzák meg. Vele szemben Ádám a szabad akarat képviselője, a szabadság tu­datos híve, autonóm ember, aki a nagyszerű eszmék meg­va­ló­sí­tá­sá­nak belső motivációjától hajtva maga kívánja irányítani cselekvéseit és élettörténetét, az emberi nem képviselőjeként pedig az emberiség tör­ténelmét, mindenkori szabad akaratán, választásain alapulva és egy­ben morális felelősséget is vállalva értük. Az utolsó színig nem fo­gad­ja el, hogy az ember élettörténetét akaratától független tényezők határozzák és szabják meg. Az akaratszabadság eszméje volt az első ("ön­magad intézzed sorsodat"), amellyel Lucifer csábított, és ez az utol­só, melynek érvényességét akár öngyilkosságával is bizonyítaná Ádám. Azonban Ádám felismer és elismer bizonyos meg­ha­tá­ro­zott­sá­go­kat a tudás megszerzésének folyamatában, a filozófia nyelvén szól­va így mérsékelten indeterministának nevezhetjük, hiszen folya­ma­to­san megtapasztalja az élet azon területeit, melyek semmiféle szabad vá­lasztást, valamint irányítást nem hagynak az ember számára.

                A Tragédia szövegében a szabad akarat-determinizmus prob­lé­ma­kö­re azon filozófiai dichotómiák egyike, amelyre Madách Imre nem ad egyértelmű választ, így a luciferi determinizmus, illetve az ádámi sza­bad akarat dilemmája egy olyan ellentétes pólusú együttlevőségben konst­ruálódik, mely a műben egyszerre szólal meg, és egy folytonos ér­velésben áll szemben egymással, folytonosan felülírják egymást, egé­szen az utolsó színig. Esztétikai hatása úgy realizálódik, hogy e szem­benállás révén a befogadói tudatban egy gondolati feszültség van je­len, hiszen hol Ádámnak adunk igazat: igen, az ember maga irá­nyít­ja sor­sát, s vele együtt a kisebb vagy nagyobb közösség életének mi­nő­sé­gét, s mindezért erkölcsi felelősséggel tartozik; hol pedig Lucifer érv­rend­szere látszik győzedelmeskedni és belátjuk: tévesen csak hisszük, hogy mi cselekszünk, mert valójában a "sors árja von" bennünket, s csak a különböző körülmények által meghatározottan és befolyásoltan tu­dunk cselekedni, így valójában egy végzet áll élettörténetünk egésze il­letve az emberiség egészének története felett.

                Számtalan költeményének témája, illetve szentencia-szerű kö­vet­kez­tetése a végzet, a sors hatalma, az általa irányított ember, annak vég­zet általi korlátozottsága. Például A nő teremtetése című versének leg­inkább 'sikerült' és gondolatgazdag strófájában a báb-metafora a sza­bad akaratában hívő embert, míg a sodronyok metaforája a vég­zet­sze­rű meghatározottságokat, a determinációt jelöli, és a szabad aka­rat-determináció dilemmájában ez utóbbi érvényességét, a de­ter­mi­ná­ci­ót hangsúlyozza:

 

                                                               Jehova teremtett önképére férfit,

                                                               Mint bábot készítünk a gyermek-színpadra,

                                                               Melyen olyan furcsa méltósággal játszik

                                                               Szem elől elrejtett sodronyán vonatva.

 

Számos szerelmi költeményében egyfajta világi determinizmus áll szem­ben a szerelem szabadságával, annak boldog lehetőségével:

 

                                                               Győztél hát felettünk, nagyvilág,

                                                               Vad zajoddal, kalmár számolással

                                                               Elriasztád álomképeink,

                                                               S várod még, hogy felvert szíveink

                                                               Megköszönjék, amért megraboltál.

                                                                                                                    (Lemondás)

 

                                                               Ha a végzet rendelte, hogy soha

                                                               Már egymáséi úgyis nem leszünk.

                                                               Nincsen más hátra, mint a végbucsú,

                                                               Aztán mindent, mindent felejtenünk.

                                                                                                                    (Felejtsünk)

 

                                                               Úgy az ember hitvány eszköze a sorsnak

                                                               S tenni semmit nem bír önnön erejével,

                                                               Győz, ha sors könyvében úgy vagyon megírva,

                                                               Avagy ismeretlen s nyom nélkűl enyész el.

                                                                                                                    (Éjféli gondolatok)

 

Végül nem véletlenül idézem az Életbölcsesség című versének néhány stró­fáját, mivel a felismert determinációval, a végzettel (a világgal) va­ló megbékélésre szólít fel:

 

                                                               Az ifjú lélek ha világba lép,

                                                               Mint nap, fényárban lát mindent körében,

                                                               Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,

                                                               Miről lopott sugár reng gazdag ékben.

                                                               Boldog, ha megbékélve a világgal,

                                                               Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.

                                                               Az ifjú lélek ha világba lép,

                                                               Azt tartja, Isten mása minden ember,

                                                               Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,

                                                               Ördögnek nézi csalt kebel dühével.

                                                               Boldog, ki megbékélve a világgal

                                                               Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

                                                               Az ifjú lélek ha világba lép,

                                                               Csillagnak tartja a lány szerelmét,

                                                               Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,

                                                               Míg eszmél s porban látja istenségét.

                                                               Boldog, ki megbékélve a világgal,

                                                               Csillag helyett beéri jó parázzsal.

 

Az álomszínekben egy Lucifer által megláttatott, természeti-biológiai, tör­ténelmi, társadalmi és az emberi természetben immanens módon meg­lévő determináció fogalmazódik meg. Lucifer révén egy rész­tu­dást kapunk a meghatározottságokról, egy - Ádám számára - negatív és részben elfogadhatatlan végzet-képet, egy meghatározottság-együt­test. A Madách-szakirodalom már feltérképezte e determinizmus-fel­fo­gás forrásait: az 1840-es, 1850-es években az Athenaeum több cik­ke is fejtegette a történelemre vonatkozó végzet-felfogást, emellett a ko­rai pozitivizmust, a morálstatisztikát, a mechanikus materializmust, a biológiai determinizmust, és a kor természettudományos nézeteit - pél­dául a Nap kihűlését - jelölik meg egyfajta természeti törvényeken ala­puló determinista gondolkodás lehetséges forrásaként. A Tragédia de­termináció-felfogásának gondolatköre igen összetett, ezt egy ko­ráb­bi a Madách Szimpózium-kötetben megjelenő tanulmányomban már rész­le­tesen bemutattam, így esszéisztikus írásomban csak néhány olyan to­vábbi gondolati analógiát emelek ki, mely lírájában is fel­lel­he­tő.

                Az 'önmaga sorsát intéző', az Úr ellen lázadó, őt elhagyó Ádám elő­ször az 'arasznyi léttel', a halál tényével szembesül mint végzettel, mint minden létező természeti-biológiai meghatározottságával. Majd ér­zékeli a teste általi természeti-biológiai meghatározottságát is, anya­gi-materiális kötöttségeit, mely "korlátozza büszke lelké"-t. Egy ana­ló­giát hozva: az Egy őrült naplójából versében az embernek két moz­ga­tórugója van csupán: "A gyomor és a szemnek ingere."

                Amikor Ádám "szellemszemekkel" beletekinthet a világ mű­kö­dé­sé­be, az elemek rendjébe, hirtelen megérzi és részbe megtapasztalja a tes­te általi védtelenségét, kiszolgáltatottságát és kicsinységét. Ádám bi­ológiai lényének bizonyos korlátozottságait, az emberi test és a halál ál­tal határolt emberi létet hamar felismeri és elfogadja. Hogy a halál-te­matika milyen kiemelt Madách Tragédiájában, azt egyrészt bi­zo­nyít­ja az, hogy minden álom-színben központi helyen áll valakinek a ha­lála vagy maga Ádám jut többször a halál határhelyzetébe, másrészt ver­seire tekintve Madách éppúgy nevezhető a halál-szerelmesének, mint a fiatalkori művei alapján példaképe, Vörösmarty Mihály. Itt nem­csak Madách A halál költészete című ciklusára és halott testvéreit búcsúztató verseire lehet utalni, hanem számtalan, job­bá­ra szentimentális hangú szerelmi költeményére is, melyekben a sze­re­lemmel szemben ellenpontozódik a megszépített halál ténye vagy az el­múlás, a búcsúzás fájdalma. Emellett a halál és az elmúlás-tematika ural­ja azokat a nagyszámú költeményeket, melyek a temetőt, a sírt idé­zik meg. Egyik verséből, az Egy nyíri temetőn címűből csupán egy stró­fát kiemelve, megfigyelhetjük a hangulatteremtés, a képalkotás szin­te modern jellegét:

 

                                                               "Kopár homok ameddig lát a szemed,

                                                               Domb domb után mint órjás sírmezőben,

                                                               Poshadt mocsár lent, fent fehér mezében,

                                                               Mint kósza lélek, egy-egy nyír mered."

 

                Tudjuk, gyakori betegeskedései révén Madách Imre örökösen a 'ha­lál árnyában' élt. Befelé forduló személyisége, szerelmi csalódásai, be­tegségei nyilván hozzájárulhattak számos verséből sugárzó pesszi­mis­ta életérzéséhez. A pesszimista, az önmagát "zörgő csontú kór­vi­téz­nek" látó Madáchot könnyen vélhetnénk - ahogy Dr. Czeizel End­re te­szi ezt a "Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni?" (Bu­da­pest GMR Reklámügynökség, 2001.) című könyvében - dep­resszi­ós sze­mélyiségnek, aki nemcsak hogy szkeptikus, humortalan és erő­sen kri­tikus és önkritikus, gyakran önbecsmérlő, hanem ráadásul néha "az ih­letettség mániás jegyeit is mutatja", mint például a Tragédia meg­írá­sakor vagy az azt követő intenzív politikai szerepléseiben. Ter­mé­sze­tesen némi fenntartással olvashatjuk e megállapításokat, hiszen tud­juk, hogy a költői alkotásokból visszafelé rekonstruálható szemé­lyi­ségképnek az alapja nem más, mint az az irodalmi nyelv, mely a ro­man­tika korában éppen hogy a szenvedélyes, erőteljes és végletes ki­fe­jezési formákat és élettartalmakat kedvelte, ahogy Madách versei is ezek­ben bővelkednek, így nem biztos, hogy releváns tükörképei a sze­mé­lyiségnek, az egyéniségnek.

                Madách költeményeinek többségéből átszűrődő pesszimista élet­ér­zés mégis vitathatatlan. Ugyanakkor, ahogy a Tragédiában ki­e­gyen­lí­tő­dik a pesszimizmus az optimizmus meglevőségével, így ez a pesszi­miz­mus hatásában akár konstruktív, építő jellegű is lehet, vagy ahogy a bukások, a csalódások mellett éppoly fontos a csak azért is küzdés-aka­rás, ugyanúgy lírájában is megtalálható ez a kiegyenlítettség, igaz, jó­val ritkábban: a ha­lál­lal, a mulandósággal, a fájdalommal szembe vagy a beteljesült sze­rel­met állítja, vagy a költői alkotást, hiszen a sze­re­lem és a költészet sza­vával szól hozzánk az elveszett Éden. Hasonló ki­egyenlítettség, hogy a költői alkotás, a 'gyöngy', a dal, bármennyire is egy halandó 'zo­kogó szellemből' ered, mégis a halhatatlanság for­rá­sa lehet. Epi­ló­gus­nak szánt költeményéből, az Útravaló verseimmel cí­műből idézek:

 

                                                               De jól esik tudnom, nem a sikamló,

                                                               Út az utam, mely semmiségbe vész,

                                                               És felsohajtnom, veszhet már a kagyló,

                                                               A drága gyöngy, mely élni fog, ha kész.

                                                               (…)

                                                               Csak ők tudják, kikhez dalom beszéle,

                                                               Mit tűr a kagyló, mely gyöngyöt terem,

                                                               Csak ők érezzék, - mig reng dalom fénye -

                                                               Körülöttük zokogni szellemem.

                                                               S ha nem lesz már, ki vélem sírt s örűle,

                                                               Ha nem lesz már többé kit érdekel:

                                                               Vajjon, hol e dalt ily módon elzengje,

                                                               Min ment keresztűl a költő kebel;

                                                               Akkor is ha egy-egy jobb kebelnek

                                                               Szót kölcsönözni tudna énekem

                                                               Valódi égi kéjt csak úgy lelendek,

                                                               S örök ifjúság akkor jut nekem.

 

A halál-tematikával szorosan összefügg a Tragédiában Lucifer de­ter­mi­náció-felfogásának célszerűségi elve. A harmadik szín végén Lu­ci­fer filozofikus válaszában mintegy megnyugtatja a mérsékelten in­de­ter­minista Ádámot az 'arasznyi létet' és a testi meghatározottságokat te­kintve: "Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van / Szorítva az ember egyé­nisége"; "Portested is széthulland így, igaz, / De száz alakban újó­lag felélsz". Ugyanakkor egy ezeknél nagyobb hatókörű, ter­mé­sze­ti, történelmi és társadalmi determinációt ismertet meg vele, a fi­lo­zó­fi­ai terminológia nyelvén a teleológia, a célszerűség lényegét: azaz a vi­lág jelenségeinek, létezőinek célja van, vagyis a világ működése úgy ala­kul, hogy egyre közeledik egy előre meghatározott, végső ál­la­pot­hoz. Lucifer magyarázatában e célszerűségi folyamat bár tör­té­nel­mi­leg valamint az individuális fejlődésen keresztül alakul ki, valójában még­is általános tendenciaként nyilvánul meg a faj szintjén és mind­e­mel­lett statisztikusan. Ez a gondolatkör képezi a lényegét a luciferi de­terminizmus-felfogásnak, ezt bizonyítja az is, hogy ugyanez a cél­sze­rűségen alapuló determináció fogalmazódik meg a harmadik szín mel­lett még egyszer a XV. színben is: Ádám akaratszabadságával szem­ben állva a rendíthetetlen egyetemes törvényszerűségről beszél Lu­cifer az emberiség társadalmi létezésének vonatkozásában:

 

                                                               "Az ember sincs egyénileg lekötve,

                                                               De az egész nem hordja láncait"

 

                Ádám "Hadd lássam, mért küzdök" törekvése e célszerűségi fo­lya­matok céljára is rákérdez, az emberiség létezésének céljára. Lucifer csu­pán minősíti ezt konkrétumok nélkül, és többször is dőrének ne­ve­zi.

                Majd e célt a harmadik színben Lucifer a vég eljövetelében, és a tel­jes megsemmisülésben látja: "Kitűzött tervét bizton létesíti, / Míg el­jön a vég, s az egész eláll." Ahogy azt már említettem, a mérsékelten in­determinista Ádám bizonyos meghatározottságokat felismer és el­fo­gad, ahogy az emberi létezés földi végét, az egyéni lét megszűntét, a lu­ci­feri determinista célszerűség célját, a megsemmisülést, a halált is. Lu­ci­ferrel egybehangzóan ezt egyértelműen fel is ismeri és kimondja a tizen­harmadik színben: "A cél halál". Minden létező egyfajta vég­ze­te, meg­határozottsága, sorsa a halál. De az életen belül a cél nem le­het a ha­lál, itt az emberi élet célja, egyben belső törvénye, kategorikus im­pe­ra­tí­vu­sza Ádám szerint a "küzdés maga". Ez a cél, mint küzdés egy­ben az Úr által megerősített végzete, sorsa is az emberiségnek, a "Mon­dottam, em­ber: küzdj és bízva bízzál!" végső kinyilatkoztatása sze­rint.

                A küzdelmet mint a jóra törekvő ember végzetét, sorsát - akár tör­té­nelmi, akár egyéni szinten - mint végzetszerű meghatározottságot is­meri fel Ádám a tizenharmadik színben. Ahol folytonos a küzdelem, ott azonban folytonos az elbukás is. A küzdés, a küzdelem nem a győ­ze­lem, nem a megnyugvás stabil állapota. Ahol folytonos a küzdés, ott vég­zetszerűen a bukás okai és pillanatai is mindig jelen vannak. Miért tra­gikus ez a mindig megújuló emberi küzdés, melynek éltető, létesítő ele­me - paradox módon - az ismétlődő bukás? Mert szent, nagyszerű esz­mékért történik, melyek megvalósíthatatlanoknak bizonyulnak. Mi­lyen ez a küzdés? Az embert, az emberi nemet morálisan nemesítő és a Jóért, a nagyszerűért történő, ahhoz folytonosan közelítő, de azt so­ha el nem érő. A küzdés folytonosságának eleme a szintén ismétlődő bu­kás, mely a tragikum forrása. Ahogy a folytonos küzdés, úgy a foly­tonos bukás is, így tehát vele együtt a tragikum is az emberi nem sor­sa, végzete, meghatározottsága. Miért szükségszerű a bukás? En­nek egyik oka az, hogy az emberi nem természetében uralkodik egy má­sik végzetszerűség is, az, hogy 'sárból és napsugárból' összegyúrt lé­nyekből áll. Tehát az emberben ott van egy eredendő Rosszaság is: a gyar­lóság, a silány emberi ösztönök, a méz mellett a méreg, a ha­ta­lom­akarás, az irigység, az agresszivitás - néhány verssorával illuszt­rál­va - "amaz a veretett, emez meg ver" (Kormányzási ildom), vagy "Em­ber sorsa: hogy romlás legyen csak."

                Egy őrült naplójából c. verse szinte leltárt készít az emberi gyar­ló­sá­gokról:

                                                              

                                                              "Megmondom e kor embere minő:

                                                               Házasságrontó, szerelemszövő,

                                                               Tanácsban dús, tettben szegény Lázár,

                                                               Ebédhez gyors, éheshez késve jár.

                                                               Halottnál sír, de inségnél siket.

                                                               Más örömén sír, más baján nevet.

                                                               Virágot is csak érdekből nevel

                                                               Hogy legszebb díszében törhesse el,

                                                               A kisbárányt levágni rendeli

                                                               De vérét folyni mégsem nézheti.

                                                               Köszönt négy cifra lónak, s hogyha jő

                                                               Isten szamáron, megtagadja ő,

                                                               Felrúgja az embert mint ez ebet,

                                                               De azt hiszi hogy mindent jóvá tett,

                                                               Ha öndicsőségére szobrot rak

                                                               Sírjára az egykor felrúgottnak.

                                                               (…)

                                                               Tál vízben nézi a tengervihart,

                                                               Színpad díszitményén a regghajnalt.

                                                               Valódi vészt nem bírna lelke el,

                                                               Szabadban meg híves szél fú reggel.

                                                               De egy szívemnek mégis vigasza:

                                                               Hogy jobb az ember sohsem vala.

 

                                                               Halovány erényök, halvány bűnök,

                                                               Amaz színlés csak, nem feláldozás,

                                                               Sírnak rajtad, hogyha bajba estél,

                                                               Imádkoznak s cselekedjék más.

                                                               De nem is rabolnak vakmerően,

                                                               Lopnak csak mosollyal ajkukon,

                                                               Nem gyilkolnak férfias nyíltsággal,

                                                               Gombostűkkel szurkálnak agyon.

                                                               Lennének jók, hogy szerethetném, vagy

                                                               Gyűlöletre elég gonoszak,

                                                               És becsülni tudnám jóban, rosszban,

                                                               Erejéért akaratuknak.

                                                               Míg így undorral köpöm ki őket,

                                                               Oly émelygően lágymelegek.

                                                               És kerülöm leverő unalmát

                                                               Egyhangú, kicsinyes körüknek."

 

                E gyarló emberi világra tekintő kívülálló lírai magatartás vagy un­dor­ral, megvetéssel telített vagy - romantikus módon - a kacagással pá­rosított, és e kacagó motívum számtalanszor visszatér. Néhol isteni tré­fa csak maga a létezés, a teremtett világ:

 

                                                               "Tréfának nézi Isten is e földet,

                                                               Tréfának ember, amit rajt mível

                                                               Különben a szépmindenség köréből

                                                               Rég, mint fekélyt úgy lökte volna le."

                                                                                                                        (Szontágh Pál barátomhoz)

 

Hasonlóan A nő teremtetése költeményében is, Isten egy pajkos gon­do­lattól vezérelve teremtette a földet: "Játékáúl az ős szellemeknek", vagy a Tragédiában Lucifer azzal vádolja az Urat, hogy a teremtés csu­pán egy ismétlődő és értelmetlen rossz játék, melyben "végzet és sza­badság egymást üldözi". Az isteni tréfa mellett persze ott az ördögi ka­cagás motívuma is, akár a Tragédiában, akár a lírájában. Lucifer szál­lóigévé vált mondata: "Tragédiának nézed, nézd legott ko­mé­di­á­nak és múlattatni fog" szinte sommázza e luciferi kacagások tragikus el­lenpontozottságát.

 

                                                               "Kacagok, ha hallom mondani,

                                                               Emberben égi szikra ég".

                                                                                                                        (Egy őrült naplójából)

 

                                                               "Kacagja hát csak a por gyermeke,

                                                               Ha szállni kezd korlátlan szelleme

                                                               S a végtelenbe nyargal,"

                                                                                                                        (Őrüljek meg)

Végül néhány 'ördögien kacagó' strófa a Szontágh Pál barátomhoz ver­séből, melynek szatirikus korkritikája ma is helytállónak tűnhet:

 

                                                               "Ha híres férfit látsz, amint vezérel

                                                               Országokat s vág fontos arcokat,

                                                               Magasb lénynek tekinted áhitattal,

                                                               És törpének hiszed saját magad.

                                                               Hiszed, hogy minden léptén bölcsesség van,

                                                               S ki fel nem fogja őt, csupán te vagy,

                                                               Kacagj, kacagj, mert a nagy férfiú, ah!

                                                               Egy szállal sem különb, mint tenmagad.

                                                               Ha szent ügy zászlaját látod kitűzve,

                                                               S alatta hangzik ihletett beszéd,

                                                               Míg lelkesült csoport gyülöng alája,

                                                               S nőni érzed a nép szellemét;

                                                               Kacagj, kacagj, mert minden egyes érzi,

                                                               Hogy a zászló csak vastag ámítás,

                                                               Néhány deáké a gúny s lelkesülés,

                                                               A többieknek elve, célja száz.

                                                               (…)

                                                               Ha látsz nőt, ki keble édenével

                                                               Bűvös csókjával éltet, üdvözít,

                                                               Kacagj, kacagj, most olvasá meg az árt,

                                                               Melyért eladta szívét, bájait.

                                                               (…)

                                                               Ha látsz haldoklót térni Istenéhez,

                                                               S elfogja lelked méla áhítat:

                                                               Kacagj, Istent vágynék csak megcsalni, percnyi

                                                               Bánattal, hosszú bűnös út miatt.

                                                               És jő a pap, áldást mond a halottra,

                                                               Buzgón hajolnak meg vén térdei:

                                                               Kacagj, mert amíg ajkai mozognak,

                                                               A temetési díjat számolja ki.

                                                               Te komolyan veszed nagyon, barátom,

                                                               Az életet, ne vedd, mert jaj neked!

                                                               Kacagj velem, míg a sok kacagásban

                                                               Szíved kigyógyul vagy megreped."

 

A de­ter­mináció kér­dés­körének analógiáit - Madách Imre Tra­gé­di­á­já­ban és lírájában - még hosszasan lehetne fejtegetni. E problémakör to­vábbi részletezése mellett véleményem szerint még feltáratlan az is, hogy a madáchi líra és a Tragédia között milyen bölcseleti analógiák lel­hetőek fel: az élet, a halál, az életküzdelem, a nagy szent eszmék, azok gyakorlati megvalósultsága, a jó és a rossz küzdelme, az emberi tu­dás, a hit, a remény, a morális értékvesztés, a kétség és a szerelem örök nagy problémái felől. Azért is válhat izgalmassá a líra és a Tra­gé­dia összevetése e bölcseleti, elsősorban életfilozófiai és morális ana­lógiák felől, mert így a bölcselkedés, a folytonos újragondolás egy egész életen át történő változatosságát, dinamikáját deríthetjük fel.

                Ne feledjük, e verseket ugyanaz a szuverénül gondolkodó alkotó ír­ta, mint Az ember tragédiáját. E verseket ugyanúgy áthatja Madách 'szí­ve' (az ádámi beszéd): a heves lelkesedés, az érzelmek, az áb­rán­dok, az érzések, a hit és eszmék súlya, az idealizmussal telítettség, a job­bító szándék, a nemes küzdelem, a csalódás fájdalma. De még több­ször Madách 'esze' (a luciferi beszéd): a hideg és a maró gúny, gúny­kacaj, az éles kritika, a negatívumok, az értékvesztések meg­lát­ta­tá­sa, a racionalitás, a determinizmus (végzet, sors, világ) terhe, a ki­áb­rán­dítás. A madáchi versek néhány esetben az ádámi lelkesedést szó­lal­tatják meg, de még többször a luciferi hideg józanságot, a durva vi­lág realitásának kicsinyes uralmát, a nagyszerű dolgok meg­kér­dő­je­le­zé­sét s a vele járó kacagást is. E versekben külön-külön, néhol egy­szer­re megszólalóan ugyanúgy egymást gerjeszti és egyben mérsékli e két­féleség és egymásnak hasonlóan ellentétes kiegészítői egy el­lent­mon­dásos együttlevőségben, vegyítve az ábrándokat, az eszméket, a mo­rális értékek állítását - mindezek fájdalmas hiányával, a ki­áb­rán­du­lás­sal és a kiábrándítással, a csalódással, ahogy a Tragédiában is. Még­is, Madách költészetében - összességében - erőteljesebb a lu­ci­fe­ri hang és kevesebb a megnyugvás, a kiegyenlítődés, mint a Tra­gé­di­á­ban.

 

 Vissza