Kozma Dezső

 

Magyar írók, költők Madáchról

 

 

Egyáltalán nem új keletű témáról szeretnék itt szólni, hisz iro­dal­munk­ban se szeri, se száma az író-elődöket, időtálló alkotásokat újra és újra megidéző szépirodalmi műveknek.

                Madách írói utóéletében két ilyen kiadvány is segíti eligazodni az ér­deklődőt. Praznovszky Mihály az egyikben a Madách-ihlette ver­sek­ből, a másikban a hasonló témájú prózai írásokból nyújt át egy cso­kor­ra valót. (Madách homlokán túl. Versek a költőről és a Tragédiáról, Vesz­prém, 1993; Az éjféli Madách. Magyar írók Madáchról, Vesz­prém - Budapest, 1994.)

                Természetesen ebben a vázlatos számvetésben nem vállalkozhatok ezek­nek az időben és szemléletben is egymástól különböző írásoknak va­lamilyen rendszerezésére, esztétikai rangsorolására, még kevésbé tel­jességre. Inkább arra lennék kiváncsi: mennyiben árulkodnak a val­lo­mástevőkről, illetve a korról, amelyekben megszülettek. S mert a Tra­gédiát útjára indító Arany János és a kortárs-méltatók vélekedése köz­ismert, ez alkalommal mellőzöm őket, ritkábban emlegetett szép­i­ro­dalmi írásokat, esszéket lapoznék fel.

                Elsőként az erdélyi szellemi életben is igen jelentős szerepet be­töl­tő íródinasztia legismertebb tagjának, Szász Károlynak Madách Im­ré­hez című versét. Nemcsak azért, mert az Arany, Gyulai köréhez közel ál­ló Szász Károly sokoldalú költő és jeles műfordító. Azért is, mert - mint köztudott - egyik legkoraibb értelmezője Madách művének.

                A különböző versformák iránt érzékeny Szász Károly Madáchot ün­neplő ódai szárnyalású költeménye a magyar költőket (köztük Cso­ko­nait, Katonát, Kazinczyt, Vörösmartyt, Petőfit) megidéző verseinek csa­ládjából való. Helyenként a nemzet sorsán töprengő Vörösmartyra em­lékeztető.

 

                                                               Nem ég hiában annyi magas elme,

                                                               Hiában annyi szív nem ver, remeg;

                                                                                                                                                                            (Madách Imréhez, 1864)

                Amilyen átéléssel tolmácsolja a rokonának érzett idegen költőket, ugyan­úgy magasztosul jelképpé számára Madách is. És akárcsak az év­tized magyar költészetében, ott van a versben a kor közhangulata. "Re­ménnyé váljon az emlékezet" - száll felénk a nemzet nevében meg­szólaló Arany bizakodása Széchenyit búcsúztató ódájában. Egy má­sik költeményét ugyancsak 1860-ban pedig így fejezi be: "Ád az is­ten új nyarat!" (Kies ősz).

                Persze Szász Károly mindezt sokkal szerényebb művészettel teszi, ára­dó lelkesedése sem olyan megélt költőileg sem. Erre a költeményre is érvényesnek érezhetjük Arany Szász Károly korábbi verskötetét elem­ző kritikájának szavait: az "ihlet néha inkább élénk, mint mély, in­kább sebes, mint tartós".

                Nem kevésbé himnikus az inkább publicistaként, illetve em­lék­í­ró­ként számon tartott Eötvös Károly Tragédiát üdvözlő verse sem. Ben­ne az ember "istenségek romjain" eljut majd az üdvöt ígérő jövőbe. (Tu­domány és művelődés, 1862.)

                A korai Madách-kultuszt vizsgáló Andor Csaba szerint a Szász Ká­roly versét megelőző, Madáchnak hódoló Lisznyai Kálmán két köl­te­ményének (Az ősgyűrű, 1845, Szent porszem, 1861) nem volt szá­mot­tevő hatása a Madách-kultuszra. "Egészen más a helyzet ­- ol­vas­suk Andor Csaba tanulmányában - Eötvös Károly versével, amely 1862 végén lát napvilágot Tudomány és művelődés címmel, s amelyet már Az ember tragédiája szerzőjének ajánl." (A gondolkodó kultusza. A korai Madách kultusz. Az irodalom ünnepei. Bp. 2000. 208).

                E korai versekre is érvényesnek érzem Andor Csaba meg­ál­la­pí­tá­sát: "A … Madách-kultusz - megjelenésekor - a gondolkodó kultusza volt és semmi esetre sem a költőé vagy a drámaíróé." (Uo. 209).

                Az ember tragédiájának egyik első visszhangja Vajda János lap­já­ban, a Nővilág 1862. február 10-i számában olvasható. Bene Kál­mán­tól tudjuk: az aláírás nélkül megjelent cikk szerzője maga Vajda. Nem meg­lepő, hogy a magát magányos üstököshöz hasonlító Montblanc-em­ber a másik társtalan csillagot fedezi fel Madách egyéniségében, mű­vében. Az irodalmunkban fordulópontot jelző, "tisztultabb ízlést", "ma­gasabb nézőpontokat" kínáló alkotásnak szól elismerése (Juta­lom­tű­zésekről).

                A századforduló Madách-kultuszának egyik élesztője, a kolozsvári szín­ház ismert színésze, író-rendezője: az az Ecsedi Kovács Gyula, aki - szóltunk már róla - pár hónappal a budapesti bemutató után Ko­lozs­váron viszi színre a Tragédiát, és a Csák végnapjai, a Mózes, a Fér­fi és nő ősbemutatója is neki köszönhető. Hogy aztán Madách-él­mé­nyét, Madách műveinek gondolatvilágát terjedelmes versben (vagy ahogy ő kifejezte: verses tanulmányban) is megfogalmazza. Nem ke­ve­sebb érzelmi töltetű strófákban, mint színházi beszámolóiban.

                Természetesen a századfordulón tallózva nem feledkezhetünk meg Jó­kai, Mikszáth, Ady tisztelgő írásairól sem, bemutatásukra azonban ez a szűk keret nem ad módot. Mint ahogy a Madách születésének száz éves évfordulójára is csak jelzésszerűen utalnék.

                Íme egy-két kiragadott példa.

                Kosztolányi Dezső egyfelvonásos víziójában a kiábrándító há­bo­rú­ból Budapestre érkező Ádámot - békében - egymást tipró, pénz­haj­há­szó emberek világa várja, így aztán Lucifer nem tehet mást: vi­gasz­ta­lá­sul dollárral látja el (Lucifer - Játék a katedrán). A hangját, kifejező esz­közeit kereső Szabó Lőrinc verses poémája (az ugyanebben az év­ben napvilágot látó Kalibán c. kötetének zárókölteménye) a lét ér­tel­mén töprengő, az én belső zaklatottságáról hírt hozó lírai vallomás. A ha­gyományos formákat szétfeszítő költeményben a valósággal ön­ma­gát egynek érző költő saját belső világává avatja Madách létértelmező el­lentéteit, meg nem szűnő dualizmusát, érzelem és értelem egymástól el nem szakítható örök küzdelmét érzi sajátjának, korára jellemzőnek.

 

                                                               Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! - ujra hiába

                                                               Zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:

                                                               Uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája

                                                               S üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    (Isten)

 

                Juhász Gyula Madách-élményében a "magyar- és világmagány" ke­rít hatalmába:

 

 

                                                               …Vihar után, örök borúban,

                                                               Nem is lesz több fény soha tán -

                                                               Ül térdig porban és hamúban,

                                                               Egyetlen társa a magány.

                                                                                                                              (Madách Sztregován)

 

- olvashatjuk a kolozsvári Pásztortűz 1923. jan. 28-i Madách-számát be­vezető költeményben. Olyan "méla bánat" ez, amelyben - egy má­sik Madách-versének tanúsága szerint - az üdvöt, a megváltást az én, a költő maga-teremtette belső világa jelentheti.

 

                                                               Örök formát ölt itt a mulandó,

                                                               Muzsika lesz minden fájdalom,

                                                               Mély magányban, ami maradandó,

                                                               Föltámad a harmadik napon.

                                                                                                                                                                                

                                                                                                                                               (Madách)

 

                A húszas évek kilátástalansága készteti vallomásra a magyar próza kor­szakos megújítóját, Krúdy Gyulát is. A háború utáni években mind gyak­rabban menekülni kényszerülő író a kétszer felemelkedett és két­szer elbukott nemzet tépett sorsát s a kilátástalanságban szunnyadó re­mény­kedését olvassa ki az "olmos ég alatt" született műből. A múltat és jelent eggyé szövő lírai emlékezéseinek egyikében olvashatjuk: "Ma­dách Imre költeményéhez nem gondolt publikumot, mert hiszen azok az olvasók, akik az ő művét méltányolhatják: nemigen sze­re­pel­tek akkor a báli névsorokban, sem az országgyűlési listákon, hanem leg­feljebb a szivárványos ablakú könyvtárszobákban várták az idők jobb­ra fordulását…" (A Madách-legenda. Magyarország, 1923.)

                Madách öröksége legalább ilyen elevenen él a két háború közötti er­délyi szellemi életben. És nemcsak a színpadon, nemcsak az iro­da­lom­tudomány művelői körében. Az új helyzetbe került magyarság, az új körülmények között kibontakozó erdélyi magyar irodalom számára klasszi­kusaink - főleg Petőfi, Madách, Ady - szellemi hagyománya vissza-visszatérő ihletforrás.

                Reményik Sándor és Olosz Lajos levelezéséből tudjuk például, hogy a már korábban jelentkező Olosz Lajos kiadásra előkészített ver­se­it olvasva, Reményik Sándor az egyikre különösképpen felfigyel, épp a Madáchról írottra. Reményik érdeklődését már a vers címe (Az em­ber tragédiája XV. színéhez) kelthette fel. A szabadvers vál­to­za­ta­i­val kísérletező Oloszt ugyanis az Úrhoz megtérő ember, az élet és a ha­lál határmezsgyéjéhez érkezett Ádám dilemmája készteti versírásra: vagy hűséggel virrasztani a "rommá tört mindenség" felett, vagy "kő­ke­mény-ponttal" lezárni a "terhes életet".

 

                                                               És ha éppen mondjuk

                                                               teátrális pózzal

                                                               Éva előlépne:

                                                               "állj meg, állj meg Ádám,

                                                               a jövőt élni érzem" -

                                                               az sem lenne oly szörnyű,

                                                               hogy át ne tudná vágni

                                                               Ádám, ha tényleg érzi,

                                                               hogy égető az élet

                                                               s a szíve el nem lágyul,

                                                               a bajt tenyésztő asszonyt

                                                               a szikla pereméről

                                                               óh, könnyű letaszítani.

 

Talán érdemes megjegyezni, hogy Olosz Lajos költészetének egyik ál­lan­dó motívuma, az eszmény és megvalósulásainak lehetősége, az ele­ve elrendelés és a szabad akarat szembesülése érhető tetten ezekben a so­rokban.

                "Madáchnak lutheránus megoldása engem mindég bosszantott. »Küzdj és bízva bízzál« Sovány kis vigasztalás! És annak a »kő­ke­mény pontnak« a feltevési lehetősége oly fölényes erővel van meg­raj­zol­va" - írja Reményik 1912. decemberében költőbarátjának. (A lu­the­ránus megoldáson azt érti, hogy szerinte a lutheri reformáció a dog­mát és a szertartást tekintve sokat megőrzött a katolicizmusból.)

                S hogy Madách művének végszavai mennyire foglalkoztatták Re­mé­nyiket, azt majd jóval később, az általa szerkesztett Pásztortűz 1923-as Madách-számában közreadott költeménye is tanúsíthatja. Cí­me: Az utolsó mondat problémája. Ádám tragikumát abban véli ki­tel­je­sedni, hogy a nagyság helyett ismét a földi rabság lesz a része, hogy a magasztos zuhan le ismét. A "vesztett haza", a "hűtlen asszony", a "nyű­gös test", a céltalan, "őrült történelem", a "vérpárás magyar al­ko­nyat" ­- idézem a verset -

 

                                                               Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd

                                                               Évájával együtt Ádámodat.

                                                               ............................................................

                                                               Vagy tán kötelességnek ismeréd

                                                               Hitet ébreszteni - hitetlenül?

                                                               Lásd, ha olykor a bú rám nehezül,

                                                               Jobb' szeretném, ha tornyod úgy marad…

                                                               Félelmesen, csonkán, kegyetlenül.

 

                Nem véletlen, hogy csaknem egy évtized múlva Reményik Sándor a föl­di létből menekülő, annak minden formájától elszakadni vágyó Ádám­ról, a mindenkori ember határt nem ismerő szárnyalásáról ír esszét (Ádám az Űrben). Madách hősének tragikumát épp abban látja, hogy a végtelenségbe kivetített eszménynek földi rabság lesz a sorsa.

                A verset olvasva önkéntelenül eszembe jut Németh László csak­nem tíz év múlva írott esszéje: "az emberi szellem nyugtalansága s rög­höz kötöttsége itt nő csak igazán tragikusra". "Az ember tragédiája pon­tosan erről szól: a hős lélek s a történelmi erők viszonyáról." (Ma­dá­chot olvasva. Az én katedrám, 1975. 638).

                Nyírő József 1923-ban "ledűlt világromoknak" "átkozott porán" a "ki­csiny népek" szellemi és lelki apoteozisát olvassa ki Madách mű­vé­ből (Ellenzék, 1923. jan. 21), Kuncz Aladár a Nyugat (és a Pász­tor­tűz) hasábjain a 19. századi költő európai eszmevilágára, egyetemes élet­szemléletére hívja fel Madách 20. századi híveinek figyelmét, (A mi Madáchunk. Nyugat, 1923. I. 139 és Pásztortűz, 1923. jún. 9.), a ku­lisszák világában is járatos Bánffy Miklós (a Tragédia 1934-es sze­ge­di Dóm-téri előadásának rendezője) az Erdélyi Helikonban közölt, a bé­csi Burgtheater Tragédia-előadását elemző írását a színpadi szerző és színházi szakember egyfajta rendezői elképzelésének is fel­fog­hat­juk. Egy olyan elképzelésnek, amelyben a vallásos keret - ahogy ő ki­fe­jezi - "nem rangonként rendezett égi udvartartás, hanem téren és időn túli erőket megjelenítő." (Az ember tragédiája színpadon. Er­dé­lyi Helikon, 1934. febr. 81-89, márc. 173-177, ápr. 247-251).

                Az utóbbi évtizedek magyar költőinek, íróinak Madách-élményét szin­tén csak tőmondatokban szeretném jelezni.

                A Mózest újrafelfedező, megújított formában színpadra alkalmazó Ke­resztury Dezső például a 60-as évek elején a "nemzetté" újulás le­he­tőségét azzal a tudattal keresi, hogy "…nem ajándék csak az Ígéret föld­je". (Madách ünnepére. 1964). Korokon átívelő tanulságként hang­zanak Devecseri Gábor jelképes költeményének verssorai is: a "fa­jával" birkózó Madáchot érzi lelki rokonának (Madách hársa). Ju­hász Ferenc felfogásában Madách műve a világegyetem új, modern ér­telmezése, új törvények és megismerési lehetőségek felismerése (Ta­lálkozások, 1966). Takáts Gyula versvilága disszonánsabb. A lélek zak­latottságáról hírt hozó, egymáshoz szaggatottan illeszkedő vers­so­ra­iban a sztregovai táj és az ember együvé tartozása nem olyan tün­dé­ri, mint ahogy az a költő meghitt káprázatú verseiben lenni szokott: Az "utolsó szekér zörög", a csönd "sikoltó" és "a kastélyból kiront az éj" (Madách. 1973). A Madáchhoz többször visszatérő Hubay Miklóst (az elmúlt évtizedek tapasztalatainak fényében) a döntési helyzetben le­ledző Ádám, a röghöz kötöttségétől szabadulni vágyó ember nem hagy­ja nyugodni (Ádám a sziklán).

                Az új évezred küszöbén a kaotikus világgal birkózik a remény.

                A 19. század annyi nagy alakját megidéző Baka István Madách-pá­lyázatra készült szonett-triptichonjának kísértetiesen lehangoló kép­so­ra az értékvesztő világ vigasztalanságával hat reánk:

 

                                                               Jeges-fehér bolygók s hűlő veres Nap

                                                               Hevernek a biliárdasztalon, -

 

                A mozdulatlanság mintha az isteni szózat értelmét is kétségessé ten­né:

 

                                                               Már csak az Űr és eszkimó-homály jő;

                                                               Napok: csontbolygók gördülnek tova.

                                                               És alszik, alszik Alsósztregova.

                                                                                                                                                                            (Tél Alsósztregován, 1993.)

 

                (A vers poétikai, stilisztikai megközelítését lásd Árpás Károly és Var­ga Magdolna közös elemzésében. Madách Könyvtár, 2001. 25. sz.)

                A magyar Golgotán csak a merész hit lehet reménykeltő - fog­lal­hat­nám össze egy mondatban Döbrentei Kornél hasonló va­ló­ság­él­mény­ből fakadt, mégis bizakodást gerjesztő költeményének fő gon­do­lat­menetét:

 

                               moccan a csillagóra-járású vetésforgó,

                               és akkor a mindent magába fojtó

                               parlag, a tartalék-televény

                               gerjeszti tovább a sejtbarát hitet, hogy van remény, van remény -

                                                                                                              (Istentelen színjáték, 1992.)

 

                A "vásáros" világban az "írás hatalmát" kereső Jókai Anna Ma­dách szavaiból szövi gondolatait, az újrakezdés lehetőségét kínálva az annyi­szor utat vesztett nemzet számára:

 

                                                               Jaj a népnek, ha nincs költészete,

                                                               Lelkét elfojtja a körültekintés,

                                                               S csak lelkesűlés szül mindég nagyot.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                       (Madách szava, 1992.)

 

                Folytathatnám az utolsó negyedszázadban megszólaló erdélyi köl­tők­kel, írókkal. A nemzeti horizontvesztéstől óva intő Horváth Im­ré­vel, az eszmény nélkülieknek Ádám nemes rajongásával felelő Bajor An­dorral, a drámában is kimagaslót alkotó Páskándi Géza elképzelt szín­padi előadásával, amelyben a hit és a tudás, az isteni és az emberi el­téphetetlenül egészíti ki egymást (Horváth Imre: A költészetnek egy örök sugára. Igaz Szó, 1973. 2. sz.; Bajor Andor: Ádám rajongása.Uo; Páskándi Géza: Az Úr "kiegyezése" és a ráció ma­gá­ra­ha­gya­tott­sá­ga. A Hét, 1973. febr. 2.; Gyermekrajz a Tragédia margójára. A Hét, 1973. márc. 23.)

                És ugyancsak több figyelmet érdemelne Lászlóffy Csaba még 1985-ben Kolozsváron megjelent lírai kisregénye is, amelyben a szer­ző - tényeket és látomást ötvözve - egy elmúlt kor eseményeit, két­sé­ge­it, Madách korát különleges líraisággal és megelevenítő erővel 20. szá­zad végi vajúdásainknak avatja részévé.

                Egyik helyen ilyenképpen fonódik eggyé a megélt napi élmények és a képzelet világa: "Most jót tenne egy pohár langyos tej, cipóval, mi­előtt csenevész teste kóros hangulatok foglya lesz, s mozdulni sem tud az ólomszínű álomruhában. Ezt már ismeri: holt lélek a hontalan si­várságban. […]

                De létezés-e az, ha csak a lélek lobog, lát, vetkőzik, gyö­nyör­kö­dik? […] Komor és tűnődő évszakok, rejtőzködő évtizedek után ké­ső­re jutott el a felismerésig: minden embernek joga van szabadon vá­lasz­tani meg útját." (Lászlóffy Csaba: Udvarház Sztregován. Dacia K. Ko­lozsvár, 1985. 16-17.)

                Remélem, lesz még alkalmam majd bővebben is szólni róluk, szám­bavenni az erdélyi magyar írók, költők Madáchot életre keltő mű­veit.

 

 

 Vissza