Krizsán László
Felesége, Ludmilla hívott fel április 6-án, s mielőtt még elmondhatta volna telefonálásának okát, már sejtettem: Krizsán Lászlót többé hiába várjuk rendezvényeinken. Tudtuk, hogy évek óta súlyos beteg, távolabbi utakra nem vállalkozhatott, ezért nem volt közöttünk mostanában, jóllehet Pesten még néhány hónappal ezelőtt is megkeresett, és élete utolsó pillanatáig dolgozott. Április 3-án egy váratlan szívroham szakította félbe rendkívül termékeny munkásságát.
Első rendezvényünkről, személyes ismeretség híján, nem tudtam értesíteni őt, a második előtt ő maga keresett meg telefonon, így aztán 1994. szeptember 30-án társaságunk alakuló ülésén is jelen lehetett. Emlékszem, első ízben legalább fél órán át beszélgettünk telefonon, de nem Madáchról. Amikor megtudtam, hogy afrikanisztikával, közelebbről pedig a magyar Afrika-kutatókkal foglalkozik, kíváncsi lettem, miként vélekedik Magyar Lászlóról és Teleki Sámuelről. Érdekes módon hajszálra egyezett a véleményünk: előbbiben a tudományos kutatót, utóbbiban a hódító hadvezért láttuk mindketten.
Később természetesen szóba került Madách is. Krizsán László elsőként tett kísérletet arra, hogy Madách politikai pályáját a levéltári dokumentumok alapján rekonstruálja, s ezzel új irányt szabott a további kutatásoknak is, amelyek addig csaknem kizárólagosan Madách életművére és magánéletére korlátozódtak. A közéleti Madách felfedezése igazi újdonság volt 1964-ben, amikor a levéltári gyűjtés eredménye megjelent, s a későbbi években-évtizedekben erre alapozva végzett további kutatásokat Kerényi Ferenc, Praznovszky Mihály, Leblancné Kelemen Mária.
Érdekes, hogy az ugyanezen évben alapított Madách-díjat mégsem kapta meg a szerző sem akkor, sem azután. Most már elárulhatom, a korábbi években két ízben is javasoltam Nógrád megyének, hogy ismerjék el Madách-díjjal a szerző tevékenységét, de mindkét alkalommal mások kapták meg a díjat.
Krizsán László a történettudományok doktora volt, de jószerivel ez volt az egyetlen elismerése munkásságának. A Magyar Tudományos Akadémiával nem volt felhőtlen a kapcsolata. Egyik utolsó beszélgetésünkön is régi közös témánk, Magyar László került szóba. Emlékezetes, hogy az 1859-ben megjelent Dél-afrikai utazások elé az akadémikus Hunfalvy János írt a szerzőt méltató, ugyanakkor helyenként kioktató, elmarasztaló előszót, amelyben (jellemző akadémikusi attitűd!) az akkor már világhírű Livingstone eredményeire hivatkozva korrigálta Magyar Lászlót. Ma már tudjuk, majdnem minden vitatott kérdésben Magyar Lászlónak volt igaza. Nos, Krizsán László észrevette, hogy Hunfalvy János magát az eredeti szöveget is helyenként önhatalmúlag megváltoztatta. Éppen ezért javasolta az Akadémiának, hogy közel másfél század után orvosolják a hibát, tegyék végre közzé az eredeti szöveget. Ám az Akadémia erre nem mutatott készséget. Nem tagadom, egy pillanatra felötlött bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha mi jelentetnénk meg Magyar László könyvét, de aztán be kellett látnom, hogy az említett intézmény minden mulasztását úgysem orvosolhatjuk, helyesebb tehát, ha megmaradunk Madáchnál.
Ezek a kudarcok nem szegték kedvét Krizsán Lászlónak, folyamatosan talált magának munkát, és az elmúlt években a legtöbb esetben kiadót is. Szívesen eljött közénk feleségével, és általában előadást is tartott, amíg egészségi állapota a több napos utazást megengedte. Sajnos utolsó útjára nem tudtam elkísérni őt; április 26-án Bálint Ferencné helyezte el Krizsán László sírján társaságunk koszorúját, a százhalombattai temetőben.
A. Cs.