Cserjés Katalin

Veszelszky Béla - a "Küzdő Ádám"

Dolgozatom munkacíme "Veszelszky Béla Madách-illusztrációi" volt; e címet módosítom most a fenti metaforára, önkényesen és termé­sze­te­sen jelképesen azonosítva a festőt és élethosszon át kísértő témáját: a Küzdő Ádám rajzsorozat hősét. A széria első darabjai 1929-ben ke­let­keztek. E kezdeti vázlatok még egy Ádám és Éva szőnyegtervhez ké­szültek. 1971-75 közt nyúl az idős mester ismét a tárgyhoz, folt­szem­csés önportréinak korszakában. Ekkorra az Éva-kép megfakulni lát­szik: a kettős motívumot a "küzdő Ádám" szívja magába.

                Nem illusztráció az, amit ezen az - örökre befejezetlenül maradt - so­rozaton láthatunk. A rajzok és akvarellek sora: küzdelem maga is, he­roikus és reményfosztott vágyakozás a teljesség elérésére, akár Ma­dách Ádámjának csatái. Küzdő Ádám Madáchból nő ki, de szellemi ön­arcképpé válik.

                Lét-küzdelemről szólván, hallgassuk újra a Tragédia jól ismert, ide vágó passzusait az újra-hallás örömével!

                                                               "Mit ér, mit ér e játék csillogása,

                                                               Előttem mely foly, nem hatok belé"

- mondja az elkeseredett, elégedetlen Ádám a harmadik színben. Kö­ve­teli a Tudást, melynek reményéért elhagyta Édenét:

                                                               "(…) ifjú keblem forró vágya más:

                                                               Jövőmbe vetni egy tekintetet.

                                                               Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek."

Lucifer teljesíti Ádám sürgető kérését, s jő az álom, melyben a lét-harc lehetségessé válik. Ádám "csatázik hasztalan", és "csatázik újra". S csak majd az Űrben fogalmazza meg, a halált saját fizikumán meg­ta­pasztalván, hogy a küzdelem lesz minden céljának végső mozgatója: a cél maga; nincs semmi egyebünk:

                                                               "A célt, tudom, még százszor el nem érem.

                                                               Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?

                                                               A cél, megszűnte a dicső csatának,

                                                               A cél halál, az élet küzdelem,

                                                               S az ember célja e küzdés maga."

(Ezeket a nem kevéssé problematikus, vitatható jelentésű sorokat egy ko­rábbi tanulmányomban érintettem már.1)

                                                               "Uram! rettentő látások gyötörtek,

                                                               És nem tudom, mi bennök a való.

                                                               Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:

                                                               E szűkhatáru lét-e mindenem,

                                                               Melynek küzdése közt lelkem szürődik,

                                                               Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,

                                                               A földre öntsd, és béigya porond?

                                                               Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?" -

Így Ádám, végül ismét az Úr előtt, térden: meghajtotta fejét a teremtés cso­dája előtt, és vállalja az életet, melyből álomban rettenetes ízelítőt ka­pott. Remél a szabad akarat nevében, csak még valamelyes bi­zo­nyos­ságot áhít Urától, mint fent idéztük.

                Bizonyosságot azonban az Úr nem adhat, ígéretet sem, csak a re­ményt (Pandora hombárjából, mondanánk, ha ehhez nem kellene kul­túr­kört váltanunk).

                                                               "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!":2

a Tragédia utolsó szavai is a küzdelemről beszélnek.

Veszelszky Béla nem a Küzdő Ádám-sorozatról vált híressé, ha egyál­ta­lán "híressé" vált/válik valaha. Nem szerette a nyilvánosságot, és ő ma­ga semmit nem tett azért, hogy széles körben megismerjék. Elis­mer­tetéséért barátai fáradoztak. Képeit a közönség 1962-ben láthatta elő­ször, holott az 1930-as évektől a pályán volt. A '62-es kiállítást Kör­ner Éva és Mándy Stefánia rendezte az Építők Klubjában; nem ön­ál­ló tárlat volt ez: a modern építészet és képzőművészet kapcsolatát fej­tegető előadássorozat témáját illusztrálták a bemutatott művek. Ön­ál­ló műterem-kiállításra 1964-ben került sor Petri Galla Pál he­lyi­sé­ge­i­ben Kor­niss Dezső rendezésében; a megnyitót Mezei Árpád mondta.3 Nagy ne­vek bábáskodtak hát Veszelszky nyilvánosságra lépése mel­lett.

                Megalkuvásoktól mentes embersége és festőművészete -, ahogy Ke­pes György írta halálhíre vételekor, még ma is kevesek előtt ismert. (E dolgozat szerzője például Tandori Dezső Félreütések-sorozata4 nyo­mán fedezte fel magának a festőt. E "félreütések": különös kal­li­grá­fiák; címzettjük Veszelszky Béla. A képeken az írógép jel­kész­le­té­ből felhőzik össze Veszelszky világának tartópillére: a pontokból ra­kott, bizonytalan formájú kereszt. Van rajz, ahol e feszület-formát Tan­dori kedves verebeinek finom, tintába mártott lábacskái rajzolják ki.) Szűk, beavatott kör csodálja Veszelszky festményeinek "Bizánc-op­cióját":5 pontfelhordó képei közt a "pigmentreliefeket" és a "fehér káp­rázatokat".6 A Küzdő Ádámról kevés szó esik.

                "Már engedj meg!" - kezdte mindig Veszelszky, a megszokott ked­di beszélgetéseken (Mallarmé keddjei?), lendülettel ívelő, ellent­mon­dó vagy épp egyetértő kijelentéseit, emlékszik vissza Körner Éva mű­vészettörténésznő.7 Nemesen faragott (valahogy az idős Samuel Beckett­re emlékeztető), csontos, a nikotintól és teától, még inkább a fe­szítő művész-szenvedélytől pergamenre cserzett arcán a fokoz­ha­tat­lan figyelem; és hallgatói nemhogy "engedték" - feszülten várták a töp­rengő mondatokból előbukkanó meghökkentően új következtetést.

                Valahonnét a középkor céheiből ideszármazott mester a Pusz­ta­sze­ri úton.

"Hogyan dolgozzék az ember, ha mű és igazi művészet nem fér már össze?" - teszi fel Thomas Mann Doktor Faustusában a vála­szol­ha­tat­lan kérdést a főhőssel esztétizáló Sátán. A Körner Évával folytatott 1969-es beszélgetésből tudjuk, hogy Veszelszky Bélát hasonló kér­dé­sek ("a művészet létjogosultságának kétségessége") foglalkoztatták, így a kései pont-önarcképeket festő és a Küzdő Ádám rajzsorozatot al­ko­tó mester helyzetét nem jogosulatlan Mann Faustusáéhoz ha­son­lí­ta­ni. Az Ördöggel szőtt bizalmas-baljós viszony duplán is hozzáköti Ve­szelszkyt a Tragédián kívül annak előképéhez, a Faust-történethez. De míg a fenti dilemmára Mann sajátságos iróniával felel; a tra­gi­ko­mi­kus látásmód egy olyan nemével, ahol a kívülről-látás és a mélyen érin­tettség állandó oszcillálásban van, s ebben a kétkedő re­la­ti­viz­mus­ban azért mégiscsak létrehozható a mű (Adrian Leverkühn ze­ne­da­rab­ja, s maga a mann-i regény), addig ez az intellektuális játékosság Ve­szelsz­kytől teljességgel idegen. Az szellemi arculat nem; a játékosság és irónia igen. "Tragikus, barokkos lobogású" Ádám-kompozícióin el­vá­laszthatatlanul van jelen a "Sátán kacaja és az Arkangyal röpte" (Ba­bits Mihály).8

Veszelszky Béla József Attilával egy évben született Budapesten. Ap­ja egyetemi tanár, gyógyszerész. A súlyos apa-fiú konfliktus rövid, kény­szerű gyógyszerészeti stúdiumot eredményez, majd a fiatalember pá­lyaválasztását kelletlenül bár, de elfogadja a család.

                1929-ben végez Veszelszky a Képzőművészeti Főiskolán; Korniss De­zsővel és Kepes Györggyel itt alakul ki életre szóló barátsága. Glatz Oszkár és Csók István tanítványa, a döntő festészeti hatás mégis az 1930-as évek eleji bécsi, majd berlini úton éri. A főiskolán figurális fes­tőként indult (akár Piet Mondrian; akár Kazimir Malevics - a két kon­geniális, nonfiguratív végkövetkeztetésű alkotó), de Pest szűkebb ho­rizontjából kitörve, az akadémikus festésmód egyszer s min­den­kor­ra összeomlott benne. Művészi gondolkodásmódja absztrakt expresszi­o­nis­ta fordulatot vesz, s ezzel együtt jut súlyos alkotói válságba is. Vá­lasz­útra, ahol aszketikus fegyelemmel hallgatást parancsol magára. Nem először életében: Veszelszky Béla pályáját többéves, évtizedes né­maságok szabdalják (s ebben Arany Jánoshoz hasonlít).

                "Úgy, ahogy más küzd az életéért, ugyanazt a küzdelmet küzdi a fes­tő, mikor képet fest, ez a kép értéke, máskülönben csak felkent fes­ték. És hogy többnyire kudarc következik, az életben másutt is így van" - mondja Veszelszky egy 1966-os nyilatkozatában. A szavak Ma­dách Ádámjához vezetnek.

                Kepes György barátsága révén jut el a festő Schmitt Jenő Henrik gnosz­tikus filozófiájához. Kepes György nagybátyja, Kepes Ferenc volt ez időben a gnosztikusok magyarországi körének vezetője. Ve­szelsz­ky hamarosan teljes odaadással csatlakozik a körhöz, mely pik­tú­ráját is befolyásolni fogja. Komoly hatások érik a Kassák-féle Mun­ka-körben is, s e teoretikus alapok megindítják nagy alkotói kor­sza­ká­nak kibontakozását, mely nagyjából a második világháború közepéig tart, s az un. Szabó Lajos portréval fémjelezhető. E korszakot illetően meg­lehetős a bizonytalanság, mert a Görgey Arthur utcai műtermet 1944-ben bombatalálat érte, elpusztítva a festő minden addigi vásznát és írását. Veszelszky ezután 1954-ig nem nyúlt ecsethez.

                A Szabó Lajos portré az avatatlan szemlélő számára vissza­von­ha­tat­lanul absztrakt kompozíciónak tűnik. A kép az alvadt vér éj­sö­tét­jé­ben (Mednyánszky rozsdavörösei) villódzik zölddel és sötétkékkel. (E stí­lus - az absztrakt expresszionizmus - Veszelszky Bélánál így a '40-es évek elejére esik; Jackson Pollock kísérletei Amerikában az évtized vé­gére és az '50-es évek elejére.) Meghökkentő, hogy a fi­gu­ra­ti­vi­tás­ról való lemondás egy meghatározott ember portréjából lép ki, egy ba­rá­ti arc szimbólumaként szublimálódik, ha a látvány festékpont-hálóvá oldódik-sű­rűsödik is szét a vásznon. Igen, Veszelszky Béla mindig a valós motívumból indul; Küzdő Ádámja is eleven, tusakodó fér­fi­a­lak­ként tűnik fel újra és újra az életmű pontjain.

                A bombatalálat után 1945-ben feleségével újjáépítenek egy Pusz­ta­szeri úti (Szemlőhegy) romlakást, és 1954 táján Veszelszky újra leül a vászon elé. A manzárdszobában (s a többi helyiségben is) fel­áll­vá­nyoz­za vásznait, és megkezdi az Óbuda-Újlak felé lejtő domboldal pa­norámájának festését alant a várossal, a Duna távoli szalagjával s oda­át Angyalföld és Újpest házaival. Körkép készül itt: hallatlan fi­gye­lemmel, minden kitett pont iránti felelősséggel, a lassúnál las­sab­ban, de a valóság finom szerkezete kerül a vászonra. Ahogy a nyári-té­li nap vándorol a tájon, úgy dolgozik szobáról szobára költözködve Ve­szelszky Béla reggeltől estig. (Nem a Feszty Árpád-féle illuzionista kör­kép, nem "optikai látványosság"9 ez, inkább az Orangerie Monet-já­nak Nympheas-ára emlékeztet a tervezett ciklus.) A monumentális mun­ka - az otthon középpontjából figyelő tudat víziója - két méternél is magasabb rész-egységekből állt volna, de befejezetlen maradt: mint annyi más az életműben. Zseniális torzó; befejezhetetlen.

                Veszelszky Béla egész élete szertartás volt: magányos rítus. (Es­tén­ként hosszú órákon át tanulmányozta a csillagokat, s hogy ezt há­bo­rítatlanul, az idegen tekintetektől meg nem zavarva tehesse, barátai ta­nácsára 1956-ban nekifogott a "Gödör" megásásának. Egy három mé­teres fenyőtörzzsel kört rajzol, és szenvedélyes konoksággal ásni kezd. E tevékenységet épp különcségnek is lehet tekinteni, hóbortnak; de felfogható mindennapos lelkigyakorlatként. S eredménye végül "prak­tikus": esténként e megásott figyelőhelyről szemlélheti a festő sze­retett csillagait, fényködeit.)

                Nyolc éven át készülnek Veszelszky tájképei a Pusztaszeri úton. Po­intillista technikája Seurat-hoz, Signachoz kötné, de nem tudunk ró­la, hogy átvett volna bármit is a francia mester Chevreul és N. O. Rood fizikusok nyomán kialakított tudományos színelméletéből. Nagy­ra értékeli Van Gogh általa "kukacos"-nak nevezett, zaklatott fes­tésmódját, de alkatától ez is távol áll. Goethe színelméletét ismerte, de magától a mestertől idegenkedett, mert "utálta az ügyes komp­ro­misszu­mok okosságával fertőzött alkotói egzisztenciákat" (Kunszt György).

                Szín- és fényelméletének kialakításában a Schmitt Jenő Henrik-fé­le gnózis volt rá hatással. Maga Schmitt ugyanakkor támaszkodott Goethe fénytani kutatásaira, és Dante Paradicsomának fényelméletét is figyelembe vette. Kepes Ferenc beszél Schmitt Jenő Henrikről írott köny­vében10 "az érzéklet pontszerű alapelemeiről", s ez lehet az a hely, mely a Veszelszky-oeuvre alapelemévé válik. "'Például a pont el van merítve a vonalban, de bárhol határoljuk is a vonalat, szük­ség­kép­pen pontot nyerünk. A vonal telítve van pontokkal, mégsem építhető fel pontokból. Ugyanígy viszonylik a vonal a síkhoz, a sík a térhez, a kép­zelet tere a geometriai térhez.' Pont, vonal, sík, tér imaginárius egy­ségbe rendeződik, világossá és érthetővé válnak a világ leg­meg­fog­hatatlanabb dolgai, a gnosztikus szemlélet Veszelszky számára bi­zo­nyosságot kínál."11

                Veszelszky munkásságára jellemző egyfajta sorozat-jelleg (a Küz­dő Ádám-rajzok is szériát alkotnak majd). A művész ragaszkodik egy­szer megtalált motívumaihoz, s ez emlékeztet más kiforrott alkotók pá­lyavégi tevékenységére. Cézanne egy életen át festi a Monte Sainte Vic­toire-t; Monet Tavirózsáit az imént említettük; de eszünkbe jut Paul Klee száz lapból álló angyal-sorozata. Vajda Lajost is szokás együtt emlegetni Veszelszkyvel, már csak "ikonos önarcképei" miatt is; neki ugyancsak van halála előttről egy monumentális szénrajz-so­ro­zata.12

                1964-ben a Veszelszky-család (három lányuk született) elköltözött a húsz éven át lakott Pusztaszeri úti házból. A művész elvesztette éve­ken át érlelt s még korántsem kimerített motívumát. A Váradi utca 8. alat­ti sokszintes ház harmadik emeletéről más látvány kínálkozott, de utóbb Veszelszky itt is ablakhoz ült, s a korábbi panoráma erő­vo­na­la­it, a finom, de nagy teherbírású kereszt-formát most ebbe a tájba látta be­le. A "látlat" (hogy Csontváry kifejezésével éljek) reinkarnálódott. A Bécsi úti téglagyár kéményének függőlegese vált most a táj ten­ge­lyé­vé. Veszelszky munkához látott, s néhány pontot el is helyezett már nagy gonddal fehérre alapozott vásznán. Nem tudhatta, hogy a tég­lagyári kémény szakszerűen alá van aknázva. "A nehezen megtalált mo­tívumrend néhány másodperc alatt, a szeme előtt omlott semmivé. Lát­szólag nyugodtan ült tovább, egy szót sem fűzött az esethez. Dél­u­tán megtisztította festőszerszámait, mintha egész nap dolgozott volna. A nagy vászonhoz nem nyúlt többé, a falnak fordította."13 Veszelszky Bé­la többé nem festett tájképet.

Új témája saját arcmása lesz, s önarcképeivel párhuzamosan születnek a hetvenes években az Ádám és Éva szőnyegterv új akvarellvariációi, és az ehhez kapcsolódó rajzsorozat: a Küzdő Ádám.

                Térjünk most már e sorozathoz!

                Veszelszky Bélát sokat olvasó, olvasmányait megválogató em­ber­nek tudjuk. A Biblia topikus történetei állandó kísérői voltak, így az el­ső emberpár sorsának minden mozzanata. Madách ismerete erre a tu­dásra épült, ezt árnyalta, parafrazeálta. Dante Paradicsomának ha­tá­sá­ról (Schmitt fénytanán keresztül is) már szóltunk, de foglalkoztatta Ve­szelszkyt Tolsztoj Anna Kareninája, Dosztojevszkij szimbolikája (írt is róla), s itt Freud hipotéziseire támaszkodott. Izgatta az Oidi­pusz-probléma: utánanézett Szophoklész drámája pszichoanalitikus in­terpretációjának. Tanulmányozta a magyar népművészetet, de a ma­gyar művelődéstörténeten/történelmen belül mindennél jobban 1848 és környezete érdekelte; "szinte állandó megrendültségben tartotta Vö­rösmarty »A vén cigány«-ának pátosza."14 Így szükségszerű von­zal­ma drámai költeményünk iránt is. Madách Ádámjában a maga le­bír­hatatlan küzdelmeire ismerhetett.

Az 1929-ben (huszonnégy évesen) tervezett kárpit témája bűnbeesés-je­lenet lett volna: a tiltott fa, Éva, amint tehetetlenül eltakarja magát ke­resztbe tett karjával (akár Gauguin egyik rajzán az ártatlanságát vesz­tett Éva15), alatta Ádám térdelő-kuporgó, könyörgő-meghajló alak­ja. A rendelkezésünkre álló nyomatokból nehéz rekonstruálni az el­képzelést. Vélhetőleg a bűnbeesés utáni pillanatok tanúi vagyunk. Az emberpárra teljes súlyával nehezedik immár a tett.

                A szőnyegtervhez 1929 és 1931 közt számos vázlat készül. A kom­pozíció vázát körzővel-vonalzóval szerkeszti Veszelszky. A vo­na­lak hálót alkotnak, rácsot, finom rasztert, melynek közeit a festő pu­ha akvarell-tónusokkal tölti ki, párásítja be. Így simulnak föl a lapokra a Tudásfa levelei, a gyümölcs és Éva alakja. Szemmel láthatólag nem ve­lük volt gondja Veszelszkynek; nem őmiattuk maradt a mű tö­re­dék­ben. Részletszépségekben gazdagon bár, a jelenet variációról va­ri­á­ci­ó­ra megoldatlan maradt: Ádám volt a góca a törléseknek, vágásoknak. Mert Veszelszky nem egyszer kivágta, ollóval radikálisan kimetszette a szőnyegtervből a kudarcos Ádám-figurát. Andrási Gábor azt mond­ja, a sikertelenség oka nem festői természetű volt. A festő szellemi ön­ma­gára eszmélt a bibliai-madáchi alakmásban, s "ennek az indulatokat fel­szabadító spirituális küzdelemnek a nyomai azok a különös rob­ba­nás­centrumok a figura helyén, melyeket Veszelszky, ha nem te­kint­he­tett is végeredménynek a szőnyeg szempontjából, mégis (…) egyféle, a pillanatot megőrző »hiteles formátlanságnak« látott."16 Mikor pedig meg­elégelte, s ollót fogott: izgalmas torzó, inspiráló hiány jött létre a fi­nom ornamentikájú lapon.

                Van aztán egy más látásmódot képviselő tempera-darab, mely szög­letesebb, kevésbé lírai a többi ábrázolásnál. A kopt textíliákra, ko­ra keresztény miniatúrákra (Andrási Gábor) emlékeztető lágyság, sely­messég itt átadja helyét a drámának, expressziónak, ezzel a '70-es évek Küzdő Ádámjára mutatva. Ezen a temperaképen Ádámnak mint­ha óriási kézfeje, már-már mancsa lenne, s a szálkás festésmód arra a Szár­nyas férfialakra emlékeztet, mely nagy valószínűséggel az egész Ádám-sorozatot megelőzte. Ez utóbbi fragmentum szögletes vonalai át­szelik és kettéhasítják a képteret: egyik felől a nagy, átlós szárny; má­sik oldalt valami alaktalan sötétség, formátlanság: talán az ördögi prin­cípium. Ádám, amint Isten és Lucifer között egzisztál. A kettős én kí­sértése mélyen megérintette Veszelszkyt. Nem lehet véletlen, hogy a fél­behagyott szőnyegtervhez akkor tér vissza, mikor, főmotívumait el­veszt­vén, önarckép-festéshez fog a Váradi út törött tükre előtt.

                A '70-es évekből is van néhány vázlat, mely mintegy követi-fel­é­lesz­ti az ifjúkori terveket: szerkesztmény körző-vonalzóval, geo­met­ria, egyenesek hálójában a fa, az álló nagy levelek, sőt egyelőre Éva is fel­tűnik még átkulcsolt, szégyenlős karjaival.

                A másfélszáz vázlatot, rajzot nem volt módom együtt látni (a ké­pek a Deák-gyűjteményben találhatók a székesfehérvári Szent István ki­rály Múzeumban, illetve a Nemzeti Galériában, részben raktárban); be­nyo­másaimat magam is fragmentumokra, rész-elemekre alapozom. Ta­nulságos volna a sorozatot egyben (és időrendben) látni: mint válik ki Ádám a Bűnbeesésből; mint válik el animájától, Évától; mint hagy­ja el bűnbánó szégyenét a Fa alatt, s válik a Küzdő Ádámmá.

                Andrási Gábor úgy ítéli meg,17 hogy a Küzdő Ádám sorozat da­rab­ja­inak töredékessége, felbomlóban lévő formái nem absztrakt ten­den­ci­ákat mutatnak, mint ahogy a szokott értelemben Veszelszky pont­fes­té­szete sem azonosítható a Mondrian18- vagy Klee-féle elvonat­koz­ta­tás­sal, hiszen festőnk mindvégig (az önarcképekhez hasonlóan) a va­lós motívumot tekinti kiindulópontnak. A szaggatott, lezáratlan forma je­lenségét Andrási inkább (A. Chastel nyomán19) a manierizmus mű­vé­szetszemléletével való rokonságban keresi. Chastel a párhuzamot Mi­chelangelo "befejezetlen" rabszolgáiból veszi: ott a forma a sze­münk láttára bontakozik ki az alaktalan kőtömbből. A Wölfflin ki­mon­dotta "forma diadala" valósul így meg: az alkotó szellem fe­lül­ke­re­kedik az anyagon. Az Ádám-rajzok drámaisága ellenkező előjelű: "for­mátlan forma" jön létre megsokszorozva, az agónia paraleljeként.

                Örvénylő, háborgó, forgó vonalcentrumok a Küzdő Ádám lapjai. Éva jóvátehetetlenül eltűnt, Ádám pedig mintha kuporgó, gyűrt, alá­ve­tett helyzetéből igyekezne felküzdeni magát a fényre. Pörög, csap­kod, hadakozik; karja gyertyaként nyúl fel, kapaszkodik, szárnyra tá­rul, de nehezebbik sár-része, a test odalent tartja. Hajas Tibor Hús­fest­mé­nyeinek20 IV. darabja (sorozat ez is!) kísérti a nézőt. Karjával fel­ka­paszkodó, majd erejét vesztő férfialak. Mintha alakmásával bir­kóz­na, s íme, elénk idéződik a Tragédia-beli Ádám viaskodása Ör­dö­gé­vel; s hogy néhol már-már megkülönböztethetetlen, ki Ádám, és ki Lu­cifer. (A Párizsi színben Lucifer a bakót játssza, és nem szólal meg; Ádám-Danton tirádái viszont a hitetlen és magányos Sátánt idézik. A Ró­mai színben pedig Ádám, ha rövid időre is, de átáll a Rossz ol­da­lá­ra, eszményeit veszítvén.)

                                                               "előre hát, előre

                                                               Csak addig fáj, míg végképp elszakad,

                                                               Mely a földhöz csatol, minden kötél. -"

Veszelszky Ádám-rajzain nincs másik alak, így azon kell el­töp­ren­ge­nünk, kivel birkózik a festő hőse. A halállal, a "vén hazugsággal" da­col, akár az Űr tragikus jelenetében Madách Ádámja? Önmagával; sor­sával; sötétebbik más énjével: a Démonnal. "… szívem érzése meg­oszlott a csábítás és szilárd akaratom között. Nem bírtam tovább e ben­ső tépelődést, s a döntő küzdelem elkövetkezett" - idézi Andrási Gá­bor21 Adalbert von Chamisso rejtélyes novelláját, a Schlemil Pé­tert. Ez volt Veszelszky egyik legkedveltebb olvasmánya: Schlemil elad­ja árnyékát az ördögnek. A fausti szerződés, az alakmás, a sze­mé­lyi­ségben rejlő kísértő másik vizsgálása indítja önarckép-festésre is Ve­szelszkyt. Ádámja és önarcképei egy gyökerűek. Az évtizedekig meg­oldatlanul lappangó Ádám-probléma, mondtuk, az önportré-kor­szak­ban kerül ismét előtérbe. A vászon, a rajzpapír ugyanúgy küz­dő­tér Veszelszky számára, mint Pollocknak, Willem de Kooningnak, akik "a művészet és az élet, a szellemi és az anyagi világ egységének meg­teremtésén fáradoztak".22

                "Az vagyok, akinek látszom s nem látszom annak, aki vagyok, meg­oldhatatlan rejtély magamnak is, aki magamtól elválva, ket­té­ha­sad­tam" - töpreng Medardus Veszelszky másik agyonjegyzetelt alap-ol­vasmányában, E. T. A. Hoffmann Az ördög bájitala című re­gé­nyé­ben. Medardus, a szerzetes kísértő másik énjével viaskodik a mű lap­ja­in. Hoffmann könyve a gnosztikusok kulcs-műve, Schmitt Jenő Hen­rik is elemzi.23

                Veszelszky Ádámot mintázó vonalai tisztán szellemi karakterrel bír­nak. E képekben nincs semmi látványos; figyelmes kö­zel­ha­jo­lók­nak szólnak. Érezni a rendkívüli rajzkészséget, de azt is, hogy aki itt fest, azt nem a hasonlóság megképzésének vágya; nem az anatómiai hű­ségben való elmerülés (büszke, hogy bármit meg tud csinálni a tol­lal); semmiképp nem a szöveg-illusztráció vágya vezeti. Ám amire új s új nekirugaszkodásokban rámutat, rejtve marad: Ádám ellenfele a kép­ről rendre hiányzik, s lassan ő maga is feloldódik a vonal­cso­mó­so­dá­sokban. Nem leli meg Édenét, Éváját.

Jegyzetek

1.    Cs. K.: Megjegyzések a Tragédia Űr-jelenetéhez. (Kiindulás a szo­rosan vett szövegből). In: VII. Madách Szimpózium, Ba­las­sa­gyar­mat-Szügy, 1999. 59-73. vissza

2.    A Tragédiából vett idézetek a Madách Irodalmi Társaság ki­a­dá­sá­ból valók, Szeged-Budapest, 1999 vissza

3.    Kunszt György összefoglalója: Megnyitóbeszéd Veszelszky Béla szé­kesfehérvári és hatvani emlékkiállításán. In: K. Gy.: Ta­nul­má­nyok 1957-79. (kézirat-kiadás)vissza

4.    Tandori Dezső: Félreütések. Sorozatról van ugyan szó, de a kal­li­grammok nem találhatók meg összegyűjtve. Tandori Dezső af­fé­le "jelhagyó ember": kitartó hívei figyelmére, keresőszen­ve­dé­lyé­re számít, akár Krasznahorkai László. Egyik képének fellelési he­lye: Kizökkent az idő, o.k… - Félreütések Veszelszky Bélának. In: T. D.: A becsomagolt vízpart. Kozmosz könyvek, Bp. 1987. 113. Ugyan­ebben a kötetben még: Veszelszky Béla (1977-1985), 149-152. Ebből a verssé tördelt lírai prózából idézek:

        "S hogy át akarja élni … az életet,

        s ehhez kell a transzcendencia s a rendezés is. Meg akarja érteni

        és meg akarja csinálni a teljes életet … de még nem sikerült

        odáig elérnie, hogy megtalálja … a mindenképpen jellemző formát.

        Mindig sokat spekulál, mondta még, mert pillanatnyi tettét … a végleges,

        az elgondolt tökéleteshez viszonyítva is … mérlegelnie kell … a világ

        az atomokból áll össze … és neki minden atom megalkotásánál … döntenie

        kell … a végső eredményről … amit még nem ismer. 'A végső eredményről',

        mondta, 'amit még nem ismerek'."vissza

5.    Kunszt Gy. i. m. 18.vissza

6.    Andrási Gábor: Veszelszky Béla. Új Művészet Könyvek, 3.vissza

7.    Körner Éva: Egy régi beszélgetés Veszelszky Bélával. Művészet '78 (évkönyv), Corvina, 1979. 238.vissza

8.    Andrási G. gondolatmenetét követtük, i.m. 31.vissza

9.    Andrási G. i. m.: 16.vissza

10.  Kepes F.: Schmitt Jenő Henrik élete és tanítása. Táltos, Bp. 1918, 94.vissza

11.  Sinkovits Péter: Pontokból épített világ. Veszelszky Béla életmű-ki­állítása a Kiscelli Múzeumban. Művészet, 1986/8.28.vissza

12.  Kemény Katalin: Az ablak, a táj, a valóság. Ars Hungarica, 1981/1.vissza

13.  Andrási G. i. m.: 23.vissza

14.  Kunszt Gy. i. m.: 4.vissza

15.  Paul Gauguin: Az ördög szavai (Éva), pasztell, 76,5×35,5; 1892 (Bá­zel)vissza

16.  Andrási G. i. m.: 27.vissza

17.  Andrási G.: A Küzdő Ádám. Veszelszky Béla rajzai. Művészet, 1988/5. 2-6.vissza

18.  Veszelszky a hatvanas évek elején ismeri meg Piet Mondrian mű­vé­szetelméleti írásait, így a Természetes és absztrakt valóság (1919-20) című "trialógust" is. E munka olvasása, ha más vég­kö­vet­keztetésekhez vezette is, segített megtalálni azt a szerkezeti erőt, mely képes a végtelen tértudat formai felidézésére (kereszt, de­rékszög).vissza

19.  André Chastel: A töredék, a hibrid, a befejezetlen. In: Fabulák, for­mák, figurák. Gondolat, 1984. 163-166.vissza

20.  Hajas Tibor: Húsfestmény IV. 1978. In: Magyar Műhely, Paris, 1985 vissza

21.  Andrási G. i. m.: 28.vissza

22.  Sinkovits P. i. m.: 29.vissza

23.  Schmitt Jenő Henrik: Gnostische Vortage, 1913-14. évf. 3-4. füzet vissza

Vissza